Te elmehetsz!1914 karácsony szombatja volt. – Húzd rá, baka! Az anyád táncát! – kiabálta egy éles hang a végeszakadatlan menetből: – Húzd rá, úgyis kincstári hulla lesz belőled! És erre, zuhogó havaseső, sárcuppogás, fegyvercsörömpölés idétlen zajába, keservesen duhaj vidámsággal harsant bele, hogy hát:
A vidámság oka az volt, hogy a tökéletes reménytelenségbe és bizonytalanságba váratlan jó hír érkezett, és terjedt szájról szájra a menetben: – Húsz kilométerre van a Zaklicin nevű, galíciai kisváros. Odatart az ezred, és nem a tűzvonalba, mint előbb avizálták. A szentestét az ezred födél alatt tölti elszállásolva. A szakácsok előremennek, és ünnepi vacsora lesz: disznópörkölt és grenadírmars! Húzd rá, baka, az anyád táncát! A disznópörköltről és gránátostésztáról értekezett éppen két közvitéz a század végén. Mégpedig a következő értelemben. Az egyik így szólt: – Már én pedig lemaradok itten a századtól, ha ezer disznót is faszoltak a szakácsok. Húsz kilométer nem kutyafityula ilyen bakancsban! Felemelte lábát, olyan mozdulattal, mint a patkolásra emelik a ló patáját. A bakancsának nem volt egy csöpp talpa sem. A meztelen talpával taposta a havas sarat. – Ahogy gondolod – felelt erre a másik baka. – Csak aztán utolérj estére! A vacsorádat megpróbálom kivenni. A párbeszéd búcsúzással végződött. A baka lemaradt a menetből elrongyolódott bakancsával. Szétnézett az országútról a kietlen galíciai tájon, amit már nem is tehetett vigasztalanabbá a zuhogó havaseső. A szeme megakadt valami tanyafélén, az országúttól nem messze, egy kis fenyves alján. Már döntött is magában, és letért a tanya irányában egy dűlőútra.
Úgy tíz-tizenegy óra lehetett, délelőtt. Ahogy az országút tele volt katonával, szekerekkel, ágyúkkal, lovasokkal, a dűlőút sem volt néptelen. Húsz lépésre már egy másik tovabandukoló bakát ért utol ez a rongyos bakancsú. Összepillantottak: – Hanyas vagy? Magyar vagy? – Az! Egyes honvéd. Hát te? – Én ötös közös. Lógsz? – Na, te tán nem? – Hát igen! Mi vagy civilben? – Kerékgyártó segéd. Hát te? – Én pincér. És hogyhogy nem vagy a tréneknél, mint ilyen kocsigyártó iparos? – Hát te miért nem vagy pincér létedre a hadosztálytiszti étkezőben? Amíg így kölcsönösen kizúgolódták magukat a harcos gyalázatos sorsán, az eltartott éppen a tanyáig. Ott már aztán név szerint is bemutatkoztak egymásnak. A kerékgyártót Kopilásnak hívták, és valamit tudott szlovákul, úgyhogy értekezhetett a galíciai bennszülöttekkel. Viszont a pincér, névszerint Laszky Jenő, beszélt németül, amennyire-annyira. Hasznát vehették egymás barátságának, hát együtt maradtak. A kerékgyártó Kopilás éppen most hívta föl a Laszky figyelmét a tanya kapujára szögezett pléhtáblára. – Né csak, hé! Valami parancsnokság van itten. Olvassad hát, ha tudsz németül. Micsoda Gendár-me-rie? Mi ez? Jobb iszkolni, ha valami… Mi?… – Ne fázz, ha velem vagy! – legyintett erre Laszky, a pincér. – Jöhetnek a hátunkra puklinak. Csak hadd rám, ha akar tőlünk valamit egy ilyen lógosok pecére. Én majd elintézem őtet! A kerékgyártót ez a hencegő beszéd nem nagyon nyugtatta meg. De hát hiába faggatta Laszkyt, a pincért, hogy micsoda varázshatalmat tulajdonítna csak annak, hogy németül tud? A pincér nem adott bővebb fölvilágosítást. Nem! Ezzel szemben bátran tartott a háznak. Így Kopilás, a kerékgyártó azt gondolta, hát ha neked jó, hogy esetleg slamasztikába kerülünk, nekem is jó akkor!
A ház még aránylag elég rendes, háromszobás, pitvaros, tornácos épület volt, ahhoz képest, amilyen szörnyű, rongyos fészkek az ilyen félreeső parasztházak. Az istálló természetesen tele volt trén vagy tüzérlovakkal, és ezek gazdái dekkoltak az istálló felőli, tornácbejáratos szobában. Az udvaron állt éppen két csizmás katona. De ezek ügyet sem vetettek a jövevény bakákra. Laszky és társa sem rájuk. A ház másik bejárójának tartottak, ahol a civilnép lakását sejtették. És csakugyan! Egy számos tagú lengyel földmíves családra nyitottak be a pitvarból. Ahogy a jó meleg, jó büdös, jó gőzös levegőben körülnéztek, láttak öregatyót, öreganyót, gazdát, gazdasszonyt, suhancot kettőt, csitri lányt, egész kislányt vagy hármat, tipegő babát, ölbeli babát. De láttak egy nagyon-nagyon csinos, sudár, kékszemű hajadont vagy menyecskét. Ez nyitott ajtót nekik. És nagyon barátságos volt. Egyáltalán, az egész család a legkisebb meglepetés nélkül fogadta a látogatást. Ez rendben van! Hiszen hozzászokhattak a katonalátogatókhoz. De az már szinte gyanús volt, hogy milyen barátságosan néztek Laszkyra és társára. Hogyan bóligattak! Gyanús volt az Laszkynak és társának, hogy akkora szerencse legyen a részük, hogy egy olyan civiltársaságra leljenek, ahol nincs öt-hat katona, és szívesek hozzájuk, nem félnek tőlük. Hogyhogy lehet ez itten? De hát így volt! Kopilás, a kerékgyártó, elkezdett habrigyálni a szép menyecskével. – Tanyáznánk kicsit. Megengedik? – Hogyne! Tessék! Tessék! A menyecske, de a többi családtag is, az öregek is csupa szívesség volt. Széket hoztak a két bakának a tűz mellé, az asztalt is odahúzták nekik. Laszky megmutatta rémes állapotban levő lábbelijeit. Aztán előhúzta a hátizsákjából újon kapott pár bakancsát. Az öreg néni a családból rögtön elértette, hogy Laszky meleg vizet akar, lábat mosni. Ment a tűzhelyhez máris, föltenni vizet melegedni. Azután dézsát hozott. Azután egy marok murváért ment ki az istállóba. És értekezést tartott az öreg néni Laszkyval róla, hogy a régi jó házi gyógymód, a lábvíz a legjobb a nátha, a hülés ellen. Arra kezdtek pakolászni Laszkyék a hátizsákból. Húskonzervet, feketekávé-konzervet, kakaókonzervet, kenyeret, szalonnát. A kerékgyártónak két kulacs rumja volt. Szóval most Kopilás és Laszky mulatságra készült a barátságos család körében. Természetesen a házbelieket is meghívták, és azok is tejet, sajtot, túrót, kolbászt hordtak az asztalra. Micsoda beszéd? Kopilás és Laszky már elhatározták, hogy a karácsonyestét itt töltik. Beleértve, persze, az éjjeli szállást is. Az ám! Még mit is tudni? A Laszky és Kopilás szeme úgy ugrált a csinos menyecske után, mint a cinke a sövény közt. De nem fösvénykedett a menyecske sem mosollyal hozzájuk. Nem nem! Vagy pedig azt sem vették észre, hogy az öregek fenekedve fogadnák, ha legyeskednek a fiatal menyecske körül. Meg is tudták mindjárt: Hanka a neve. Nem is menyecske. Csak olyan túl fejlett fiatal lány. Vőlegénye, persze, a harctéren van. Na jó! Ahogy összejött itten minden a kedvező dolgokból, galiba nélkül, az sokallható is volt egyszerre. Ezt érezte Laszky és Kopilás határozottan. Valaminek itten ferdülni kell valahová! Ilyesmit éreztek, ahogy itten klappolt minden dolog nekik, túl jól is.
De hát nem! A helyzet csak egyre javult. A házbeli suhancok még a kora délután folyamán felöltöztek karácsonyesti maskarába. Egyik ördög lett, kormos arccal és villával a kezében, a másik angyal lett, fehér kendővel a vállán és fakarddal a kezében, aminek a hegyére almát szúrt föl. Irgalmatlan vigadt ezen az egész család. Aztán a két betlehemes fiú elment hazulról, és velük ment el apjuk, anyjuk a szomszéd tanyába, meg a két nagyobbacska lány is. Laszkyval és társával csak Hanka maradt. Igen! Mert az öregapót és öreganyót addig kínálgatta Kopilás a rumoskulacsából, amíg fölborultak ültökben a padkán és elszenderedtek. A két apró gyerek és az egész picikék nem számítottak már Laszkyéknak azt illetőleg, ha jogerősebben udvarolni akartak Hankának. Ezt persze hogy elkezdték az első kínálkozó alkalommal. Mohó tettlegességgel estek Hankának neki. De hát Hanka egyelőre kitért minden ölelgetőzés elől. Hogy minő kifogással? Talán szemérmeskedve? Azt nem! Megmondta nyíltan Hanka, hogy nem szereti a hiábavaló izgalmakat! És itten a nappal nem kedvező idő a szerelmes enyelgésre. Ablakon beleshetnek rájok, ajtón benyithatnak, nincs hova bújni a házban. Ellenben Hanka Kopilásnak, akivel beszélni tudott, megígérte, hogy majd éjjel odaoson hozzá, ahová megágyaz neki. Isten úgy segítse, oda! Na és Laszky? Hát mivel Laszkyval nem tudott beszélni Hanka, Laszkyhoz szemérmesebb volt. Laszkynak Kopiláson keresztül súgta meg Hanka, hogy éjjel ügyesen oda lehet mászni az ő ágyához. Nem lesz belőle kázus! Hanka nagyon benne volt a háborús gyakorlatban. Vagy hát, ha már különös magyarázat is kellett Hanka túlzott szerelmi engedékenységéhez, hát az is volt mostan. Hanka elmondta Kopilásnak, és aztán Kopilás Laszkynak továbbmondta, hogy a házban Hankának van két katonaszeretője, akik itt laknak a másik lezárt szobában. Bizony! Na és éppen most, az ünnep estére teszik meg azt a pofátlanságot, hogy elmennek másfelé mulatni Hankától. Hát ha ezt a két hátul lógó naplopót megcsalhatja most Hanka két valódi frontharcossal, az csak édes bosszú duplán, sőt triplán. Ez volt a szituáció!
Nos, a kora téli sötét, súlyosbítva a köddel, a nem szűnő havasesővel, már le is ereszkedett. Laszky már a második lábvizet vette tönkregémberedett lábára, amit sértett az új bakancs. Kopilást pedig éppen arra szólította föl Hanka, hogy énekelne valami magyar karácsonyi éneket. Erre a két baka rázendített a Mennyből az angyal… kezdetű karácsonyi énekre. Pont mikor az éneket befejezték, nyílik az ajtó. Hanka és Laszky háttal ültek az ajtónak, és meg se fordultak a nyitására. Abban voltak, hogy a háziak jöttek haza. De hát egyszerre a Kopilás képén látták, a Kopilás elmeredt képén, hogy más jött. Kopilás éppen egy falat kolbászt vágott le bicskájával, és annak hegyén dugta a szájába. Helyesebben csak akarta. Mert ha a szájában van már a kés hegye, Kopilás bizonyára elvágja a száját füléig, ahogy rémületében a kést félrekapta a szájától a kolbászdarabbal. Kicsoda nyitott rájuk? Hát egy parafasisakos tábori csendőr. A kószáló, a menetekből elmaradt bakák réme! Hiába! Így történnek dolgok, a valószínűség ezer megcsúfolására. Hiszen pont a tábori csendőrök tanyája volt a másik szoba. Az egyik csendőr, mi okból, mi okból nem, hazaérkezett. Hanka beszélt is Kopilásnak róla, hogy a két lakójuk minden rendes más katonát távol tart tőle. De hát Hanka csak olyképp emlegette a tábori csendőreit, hogy az őrmester és a törzsőrmester! Hát Kopilás azt hitte, trének azok is. Laszkyt pedig, úgy látszott, egyáltalán nem is érdekli, hogy elcsíphetik őket a szökésüknél. Most aztán szorul a büdös! Mi lesz itten?
Na, az egyszer igaz, a tábori csendőr első intrádára rettenetes dolgot művelt. Ordításának az alapoka az volt, hogy Laszky nem állt előtte haptákba a lábvizes dézsában. Föl se állt Laszky ottan. Kopilás? Az reszketve meredezett vigyázzban a csendőr előtt az asztalnál. De Laszky? Direkte kihívólag ordította vissza németül a csendőrnek, hogy ő a maródi lábával nem köteles tisztelegni! Hogy egyáltalán mi kerekedik ezzel a dühös csendőrrel? Csakis Hanka heves közbenjárása csillapította le a nagyobb veszedelmet. Az biztos! A csendőr már a fegyverét vette volna fertigbe a két bakára, hogy azonnal venni a risztungjokat, kíséri őket a szökevényeket gyűjtő parancsnokságra! Hanka közbelépte, kérlelése, hízelgése mégis annyit eredményezett, hogy a csendőr belement abba, hogy hát Laszky és Kopilás legalább a vacsorájukat fogyasszák el nyugodtan. Na és hát, ha már ebbe beleegyezett a csendőr, akkor tovább folyt a Hanka kérencsélése, hogy ugyan hát, az egy karácsonyestén ne vegye a csendőr oly szigorúan hivatását két árva frontkatonával szemben. Hagyja békén őket, és eressze szélnek! A csendőr láthatóan puhult – puhult. Azt már megtette, hogy odaült ő is az asztalhoz, és Hankával áthozatta a szobájából a pálinkáját. Egyelőre még teljes barátságtalansággal méregette ugyan a két bakát a csendőr, de hát reményleni lehetett, hogy a helyzet egyre javul majd. Csakhogy mi történt? Laszky, a pincér, a dézsában nyugodtan tovább fürdetve fájós lábát, egyszerre mindent elrontott újra a csendőrrel. Laszky ugyanis, minden katonás fegyelmet lábbal pacskolva a dézsában, egészen pökhendien szólt oda valamit a csendőrnek, németül. Mire a csendőr, mint a veszett állat ugrott föl, és kezdett ordításba. Hanka nem győzött a nyakába csimpajkodni neki és csitítani őt. Kopilás gyáván hebegve kérdezte Laszkyt: – Mi-mit mondtál neki? Te kezdel ki vele? Vagy mi? – Na ja! – mondta erre Laszky teljességgel foghegyről Kopilásnak. – Na ja. Csak azt mondtam neki, hogy nem sül le a képe? Hogy ilyen bikaerős dög létére itt lézeng a front mögött, lógósokat fogdosni. Miért nem sétálgat a tűzvonalba, ha olyan stramm katona? Úgy, mint mi! – Jézus, Úristen! – forgatta a szemét Kopilás erre Laszkyra csaknem sírva. – Hát megtébolyodtál? Agyonlöveted magad, velem együtt, mint katonaszökevényt, aki ellenáll a felettesének, és szemtelenkedik vele? – Bízd te azt csak rám! – felelte Laszky, mit sem engedve hánykolódó modorából: – Majd én kibabrálok ezzel a szotyákkal. Valóban, a helyzet a Laszky kérkedését igazolta egyelőre. A csendőr hagyta hamarabb abba a nagy hangot Hanka csitítására. Mégpedig a következő kijelentéssel: – Csak köszönjék annak, ez a két disznó, hogy egy karácsony este van egy évben, és nekem is van jogom egypár óra pihenésre. Csak ezért nem kísérem rögtön őket be a parancsnokságra. Hanem ide be fogom zárni a kamrába őket, az őrszobánk mellé. Itt vacogjanak! Gazemberek! – Na, hát abba a kis kamrába be sem férnek! – jegyezte meg Hanka. – Le sem fekhetnek ottan. Legyen szíved hozzájuk. A frontról jönnek! – De ebből már a csendőr nem engedett. Hankára nem hallgatott többet. Sürgette Laszkyt, hogy fejezze be a lábvizet, mert baj lesz. Laszky rá sem hederített a csendőrre. Kopilást hallgatta éppen, aki égre, földre, Istenre, szűzanyára esedezett neki, hogy ne kötekedjék a csendőrrel. Inkább barátkozni próbáljon vele. Hiszen jó embernek látszik, csak olyan ugatós, nem harapós kutya.
Ebben stagnált egy darabot a dolog. Azaz, a következő új alakulást vette. A csendőr tulajdonképpen szintén csak annyit törte a lengyel beszédet, mint Kopilás, mert német volt vagy horvát. Így hát megesett, hogy Hanka sem értette jól, mit beszél a csendőr, és Kopilás segélyét kérte. Addig-addig, míg Kopilással is szóba eredt a csendőr, valamelyes barátsággal. Erre aztán a csendőr odamásította a szándékát, hogy igenis, a szűk kamrába csak ezt a kutya, magyar, feleselő Laszkyt zárja be. Kopilást megtűri itt benn a meleg házban, és aztán szemet húny, ha megszökik mellőle Kopilás. Úgy bizony! Laszky, úgy látszott, jól belemásztatta magát a tésztába a komisz, pökhendi természetével. Hanka se, Kopilás se segíthetett rajta. De micsoda beszéd! Hogy Laszky meghunyászkodott volna? Szó sincs róla! A csendőr éppen Hankának és Kopilásnak együtt magyarázta, hogy milyen nehéz az ő front mögötti szolgálata! Van-e neki nyugsága valaha? Hát íme, itt van most is, karácsony estén. A tűzvonalban csend van. Az összes harcos-alakulatok ünnepelnek, vigadnak, énekelnek. Neki pedig, a tábori csendőrnek, tulajdonképpen most is szökevényeket kellene kísérgetnie a havas esőn, három kilométerre, a parancsnokságra. Ha persze bolond volna! Így a csendőr! Laszky pedig közben kiemelte végre lábait a dézsából, és fölpróbálta újra a bakancsokat. Mintha nem is zsenírozná őt a csendőr, ott csapkodta Laszky a talpát a földhöz nagy fennen, hogy próbálja, jó-e a cipő? Még inkább a csendőr látszott békülékenyebbnek. Előbb dühösen siettette Laszkyt, hogy húzza föl a cipőt, mert bezárja a kamrába őt. Most, mikor már a cipő Laszky lábán volt, a csendőr mintha elfelejtkezett volna a parancsáról. Ellenben mi esik meg újra! Laszky gúnyosan kérdi Kopilástól, hogy mit mesél nekik a csendőr? Kopilás mondja: – Panaszkodik, hogy neki is kutya nehéz a szolgálata. Hát erre Laszky vérforralóan maró kacagásban tör ki. Olyan hahotába, hogy a lámpaernyő rezeg bele. A csendőrnek rögtön el kellett értenie, miről van szó. Bele is sápadt a csendőr a haragba, a megszégyeníttetésbe. Szörnyű dolgot lehetett várni.
Csakhogy mi jött közbe? Nyílik az ajtó abban a szent pillanatban, és befelé az ajtón vagy három-négy baka. Ordított róluk, hogy szökevények. Román bakák voltak, inkább mutogatni próbáltak, mint mondani, hogy egy kis szállást kérnek karácsony éjjelre, Isten nevében! Tessék! Ez hiányzott! A csendőr persze rögtön ugrott föl. A parafasisakja, amiről minden baka ráismer a rémre, a csendőr mellett volt. Most, mikor föltette, akkor váltak fává az ajtónál a szökevények, micsoda ördögbarlangba csöppentek. Persze, menekülni már késő volt. A csendőr odaállította őket a fal mellé. Amelyik moccan, azt lelövi. Így! Azzal a csendőr visszajött az asztalhoz, Hankához, Kopiláshoz és Laszkyhoz. Most volt még csak a csendőr igazán dühös. Nem ordított, hanem suttogott az ádáz indulattól: – Hát ezeket most már muszáj bekísérjem! – mondta. – Itt hová tegyem, hová zárjam őket? És ha bekísérem pedig őket, akkor vége, hogy ma éjjel hazajöjjek. A parancsnokság biztos inspekcióval bíz meg. Szakramment nochamol, tauzendmal! Czum síszen! Czum Henker, mit dízen élenden Suften! Így káromkodott és beszélt a csendőr.
Mi lett ebből? Hanka persze értekezni kezdett megint a csendőrrel a szökevények érdekében. Hagyja őket futni a csendőr. Na, de hát ezt nem tehette a csendőr a világért sem. Hát akkor Hanka azzal esett rá a csendőrre, hogy hát jól van, kísérje be ezeket az új szökevényeket, de már Kopilást hagyja itten, hiszen szavát adta neki, hogy nem viszi be, és egy csendőrőrmester csak nem másít a szaván! Hát erre a csendőr csakugyan zavarba jött. Tanakodott, tanakodott egy percig magával a csendőr, végre így döntött: – Rendben van! Te itt maradsz! Holnap kísérlek be! – mutatott a csendőr Kopilásra. És Kopilás hajlongott, úgy szalutált. Elfeledte, hogy katona, az örömtől. De a csendőr már Laszkyhoz fordult: – Te azonban jössz velem! Szedjed a risztungodat! – Azt már nem! – rázta a fejét Laszky. – Te elmehetsz. De én nem, fiam! A csendőr még talán a nevét is elfelejtette erre a hallatlan vakmerőségre és pimaszságra. De hát Laszky nyugodtan kivette a blúza zsebéből a tárcáját, és a tárcájából egy pecsétes nyomtatványt tett a csendőr elé az asztalra: – Tessék! Olvassa! A csendőr karikára nyitott szemmel olvasta a cédulát.
Szolgálati jegy! Közvitéz Eugen Laszky engedélyemmel maradt el a századtól, maródi lába miatt. Holnap délben jelentkezik a szolgálat vezetőjénél, hogy berukkolt. Dátum. Név. Századparancsnok.
Hát ez ellen nem volt apelláta. A maródi állományú katonának csak a szanitéc parancsol, ha ugyan tud. A csendőr, szegény, fogcsikorgatva indult kifelé a havasesőbe, karácsonyestézni a szökevényeivel. Laszky pedig rémes gúnnyal szalutált neki hozzá, előírásos haptákban ezúttal. Csak egy nagyon-nagyon kis fintort csinált közben Kopilásra és Hankára, hogy észreveszik-e a helyzetet. Attól azok csaknem elkacagták magokat.
– De minek nem mondtad előbb, hogy engedélyed van? – kérdezte Kopilás Laszkyt bődületesen ostoba képpel, mikor már a csendőr tovament. – Hát tán sajnálod, hogy mellre szívattam ezzel a csendőrrel előbb azt a kis szekálást? – felelt erre Laszky. Azzal, Hanka újabb kívánságára, rágyújtottak közösen a Mennyből az angyalra…
(1934) |