A két anyaA grófnak két vadászterülete volt az országban. Az egyik kulturáltabb vidéken feküdt. Ez volt a gazdagabb, gondozottabb, de romantikátlanabb vadászterület. A másik komoly, sötét vadonban volt. Medve ordított a bérceiről, hiúz vinnyogott, és farkas vonyított a rengetegeiben. De más vad aztán alig akadt itt. Mert ami a kegyetlen telek viszontagságait kiállta, azt kilőtte a teméntelen lesipuskás ezen a vidéken. Az ilyen vadonok lakói csuda jó puskások és elszánt, ravasz fickók. A vadorzás ellenőrzése lehetetlen, sőt veszedelmes ügylet ilyen helyen. Viszont a vadászat csakis ilyen vadon zugokban igazi, érdekes élmény. A gróf gondolt egyet. Áttelepít egyik birtoka sűrű vadállományából a másikba. Rengeteg költséggel és vesződséggel összefogdostatott tehát gazdag vadaskertjében a gróf vagy száz szarvast. Ezeket külön-külön fazárkákban kocsikra rakatta, és elindíttatta a kocsisort egyik birtokáról a másikba, fél országon át. Hosszú hónapokban tartott ez az összefogdosási és szállítási művelet. De a vadküldemény végre is majdnem hiánytalanul megérkezett rendeltetési helyére. Igézően szép havasi völgy volt ez. A mélyén, sziklák között, fájdalmas és cifra, örök dalát harsogta a hegyi patak. A vadvirágos havasi rét kétoldalt felnyúlt a hegygerincre, a rengeteg közepette. És a tisztáson, a pataktól nem messze, erdészlak állt, tágas udvarral. Kaputlan, csak épp sövénnyel volt itt-ott bekerítve az udvar. Remek terep volt ez arra nézve, hogy itt a vadküldeményt kieresszék a szekerekről. Látványosságnak ígérkezett, hogyan fognak majd a szarvasok végigszökdellni a havasi réten. A grófi fő erdőhivatal nagy, nyilvános ünnepségnek arranzsálta ezt a vadkieresztést. Meghívta rá a környékbeli notabilitásokat. De minden hívás nélkül is jött a kocsisor nyomában gyalogszerrel és kordén egész tömeg. A környékbeli bányaüzemek és kohó egyesített rezesbandáját is megfogadta a fő erdőhivatal, hogy tust húzzon a vadkieresztés alatt, és aztán rántsa a ropogósat az áldomáshoz.
Hát most már ott állanak a szekerek sorjában az erdészlak udvarán. Rajtuk óriási ládák. Az ajtójuk, persze, a havasi rét felé szolgál. Hogy pedig a tömeg a kiugró szarvasok elé ne tolakodjék riogatni őket, arról csendőr- és puskás erdővédkordon gondoskodik. Hirtelen mozgolódás, pisszegés kezdődik a csődületben, és aztán egyöntetű „halljuk!”-ozásba megy át. A fő erdőigazgató, az erdészlak tornácáról, lendületes beszédbe fog… Micsoda fontos tényező az erdőgazdálkodás szempontjából a nagyvad… A gróf, a kegyúr, áldásos akarata… Édes hazánk… Satöbbi… Harsány éljenzés! A rezesbanda bombardonjai rárottyantanak, a klarinétok visítanak! Az első szekér ládájának az ajtóját fölrántja a kocsis. Azonnyomban kiszökken belőle egy hatalmas szarvasbika. Dísze ugyan le van fűrészelve a fejéről. És igazán, első pillanatban úgy viselkedik, mint a legbambább, legszelídebb háziállat sem tenné. Tántorog, fejét kapkodja… Pillanatok kellenek, míg tájékozódik, hogy előtte a szabad vadon… Akkor nagyon szökken előre. A tömeg üvölt, a banda, kárhozatosan recsegtet. A beteg házitehenet is megvadítaná ez a zenebona. Ám a szarvasgím meglepetésszerűleg mégsem vág neki, a szabad rétnek. Hanem irtózatos, hatvan kilométeres sebességgel, rézsút a csendőr- és erdővédkordon hosszában fut le a völgynek. Persze, lejjebb a rengeteg erdő kezdődik. Abba akar eljutni a szarvasgím. A rét nem biztonságos neki. A tömeg ezt hüledezve, lélegzetakadtan veszi tudomásul. Ugyanis lejjebb a völgyön, a rétek alatt, fél méteres vízmosásban folyó patak medre hirtelen lemélyül. Kissé messzebbre már tízméteres sziklafal alatt zuhog tova az erdő alatt a patak. A szarvas itt rohan már, és ennek a szakadéknak vág neki. Hatalmas ívben szökken is már át a patak fölött. A főerdész kétségbeesve ordít rá a következő szekér kocsisára: – Ne ereszd ki! Várj!… Nyakát szegi minden vadunk, ha arra le kényszerül… Mi van vele? A főerdész és a tömeg aggodalma azonban kárba vész a szarvasgím sorsát illetőleg. A rettenetes ugrás után a szarvasbika alig éppen térdre bukott. Az erdő alján a patak másik partja puha, mohás, gyükrös talaj. A szarvasbika négylábra tápászkodott tüstént, és három pillanat alatt eltűnt az erdőben. A főerdész kissé tanácstalan: mi legyen tovább?… Újabb kordont kellene húzni a kiszabaduló szarvasoknak, hogy a réten iramodjanak világnak. Összezavarodnék, megfeneklenék az egész kieresztési terv… Míg a kieresztett szarvasbikának kutyabaja, és a patakon való gyönyörű ugrás elég attrakció, ahelyett hogy a réten szaladnak át a szarvasok közlátványra. A főerdész már döntött is. – Eresszétek tovább őket! Kiugrik a második szarvas a ládájából. Egy kisebb, cafatosabb állat. Szakasztott úgy viselkedik, mint az első. Támolyog-ámolyog, azután uccu neki, az első nyomában, rézsút a kordon mellett, és azon a szent helyen röpül át a patak fölött, ugyanoda zuhan a másik parton, és már nincs. A harmadik szarvas, a negyedik, az ötödik sem hoz semmi újabb szenzációt. Mind az erdőnek tart, egymás nyomán. A huszadiknál a tömeg unatkozik már. Til-tul oszladozni is kezd…
Akkor, az utolsó szekér ládájából, egy nagy, világosszürke szarvastehén bukkan elő. Ez egészen furcsán viselkedett. Nem tétovázott, ácsingózott egy pillanatig sem. Azonnal messze szökdellt, a szekértől a sövényig. Hanem ott torpant meg. Sőt hátrafordult. Majd maga körül kergült egészen. És közben rövideket bőgött, mély torokhangon. A tömeg röhögni kezdett, és aztán vad hurrogással zargatta a szürke szarvastehenet tova. Az pedig meglepetésszerűleg nem kezdett erre vágtatásba a társai nyomdokán, hanem akárcsak az ünnepély rendezősége eredeti intenciójának akarna megfelelni, a vadvirágos havasi rétnek iramodott egyenest. A réten pedig, kis távolra, megint megtorpant. Megismételte kergülését, és még több és élesebb bőgéssel mulattatta a tömeget. Valaki elordította magát: – Huj, huj! Ez a primadonna! Táncol, énekel! Huj, huj! Erre veszekedett vihaj támadt a tömegben. Mert valóban olybá tűnt a szürke szarvas viselkedése, mintha a sláger szerepét vállalná a többi szimpla kieresztési szám után. Még vagy két ízben fogott keringőlésbe a réten, és bődületekbe, ugyancsak végül a hegygerincen, az égre rajzolódva is ezt tette. De aztán eltűnt a hegy mögött a szarvasprimadonna. Az ünnepély ezzel megment.
A tömeg lassan levonult az országútra. A grófi uradalom illetékes emberei pedig, meg előkelőbb vendégeik, a bandával együtt az erdészlak mögé indultak. Ott terített asztalok, csapra ütött berbencék várták őket. A szekérsor a nagy ládákkal ott maradt az udvaron. A kocsisok előre kifogták a lovakat előlük, nehogy az ijedős jószágok megbokrosodjanak a szarvasok kieresztésénél, és úgyis pihentetni kellett a fogatokat az úttól és az útra. Már csak két ember ténfergett a szekerek körül. Az egyik az erdővéd, a szállítmány felügyelője. A másik pedig az utolsó szekér kocsisa. Az erdővéden meglátszott, hogy kissé felöntött a garatra. Most mégis ő sietett az áldomásra: – Egyikünknek okvetlen itt kell maradni! – mondta a kocsisnak jelentősen. – Engem az urak keresni fognak az áldomáson. Te maradj itt. Ehol a ládák lakatjának a kulcsa. Zárd be mindet. Majd én küldök neked enni- és innivalót pukkadásig. Az erdővéd azzal tovacsetlett a szekerektől, és csak a kocsis maradt ott magában, morogva, káromkodva, de megadólag.
Az erdészlak mögül vígan rotyogtatott a rezesbanda, és jól hallatszott a pohárcsöngés, zsivajgás. A kocsis nagyokat nyelt. Éhes is volt, a nyála csurgott egy kis itókáért. De az erdővéd busás harapnivalója és innivalója nem jelentkezett. Nyilván megfeledkezett az erdővéd a saját mulatságával a szegény kocsisról. A kocsis várt, várt, várt. Végre is egy hosszú, dühös szitokkal otthagyta a szekérsort. És ment a többi kocsistársaihoz zabálni és nyakalni az erdészlak mögé. Nagy haragjában még a ládák lelakatolását is elmulasztotta. Teljesen magára hagyatva állt most már ottan a ládás kocsisor. Csönd. A bandaszó, a muri állandó zaja, a légydongás, az erdőzsongás, a madárfütty, egymásba olvadva a völgyre boruló kék ég alatt, úgy hatott csak, mint a csöndnek egy változata. Azaz hogy, ha valaki ott állt volna az utolsó szekér ládája közelében, akkor a ládából folyvást furcsa, eleven neszeket hallott volna. Ha pedig a láda egyetlen ablakán be is pillant, akkor érte volna nagyobb meglepetés. A ládában egy kis édes jószág tappogott. Egy másfél hetes szarvasborjú.
Ezt a kis borjút ott ellette meg az anyja az út alatt a ládában. Nem vették észre, hogy vemhes, mikor elfogták. A láda elég tágas volt arra, hogy oldalt egyet-egyet, előre-hátra egyet-egyet léphessen benne mindenik szarvas és lefekhessen. A kis szarvas megszületett minden baj nélkül. Sőt sejtelme sem volt senkinek a világrajöveteléről, sokáig. A ládák felügyeleténél a kísérő erdővéd jobban frekventálta az útszéli kocsmákat. A szarvasokat útközben a kocsisok etették egy lyukon át, amit jó magasra vágtak a láda oldalába. Meg még alul volt egy rés, amin át az álmot, trágyát kotorták ki az állatok alól. Ha ugyan kotorták. A kis szarvasborjú a gondozás, ellenőrzés felől ugyan rejtve maradhatott. Az érkezés napján fedezte föl őt a szekér kocsisa.
Hűha! A kocsisnak szörnyűséges tépelődést okozott a kis szarvas. Azt biztosra vette, hogy az erdővéd nem tud róla. A szállítmányba nincs fölvéve. Hogy pedig eztán kellene ezt a szaporulatot, mint az uradalom jogos tulajdonát beszolgáltatni, hát ilyen gondolata utolsónak se jött, egyáltalán nem jött a kocsisnak. Szúrja agyon ezt a kis dögöt a ganajkotró villával? Húzza ki valahogy a ládából? Helyes! De hogyan nyúzza le a kis bundáját? Hogyan rejti el úgy a szekéren a húst, hogy rá ne jöjjenek társai? Vagy valahogy az erdővédtől csempéssze el a ládák ajtója lakatjának a kulcsát?… Aztán egy hentesnek, mészárosnak liferálja el a kis szarvast?… De mi módon, hogy rajta ne csípjék? Nincs más hátra, mint az erdővéddel próbálni meg valami paklira lépni. Ezt cselekedte a kocsis. Persze hogy az erdővéd sem volt a szolgálati hűség és jellemerő gyöngye. Ő is leltáron kívüli leletnek minősítette ezt a szállítmányi szaporulatot. De főleg neki inkább módjában volt, hogy értékesítse. Az erdővéd, némi tanakodás után, a következőket sütötte ki, a kocsissal egyetértésben, a kis szarvasborjú felől. Megölni, lenyúzni, élve hentesnek eladni, mind nem érdemes a kis szarvasborjút. Még ha a többi kocsistól el is tudják titkolni, akkor se. Mert ugyanazzal a kockázattal, visszafelé útban, remekül elsózhatják a kisborjút a városban, az éppen ott tartózkodó állatseregletnek. Csak az a kérdés, hogy ha kieresztik majd az anyját, rá tudják-e a kisbocit kapatni valami eledelre, hogy föl ne forduljon? Az erdővédnek hatásköre volt akkora, hogy útközben, egy veszteglésnél, az összes kocsisokat könnyűszerrel eltávolította a szekerektől. Addigra persze, amíg a kocsis cinkosával, ketten, kísérletet tettek a kis szarvasboci ételrekapatására. Micsoda beszéd!… Amikor a láda ajtójának résén az erdővéd tejbe áztatott kenyérrel kínálta a kisborjút, az a kenyeret nemcsak szívesen majszolta, de újabb adag után nyújtogatta ki a nyakát. A kis szarvasbocinak a világegyetemet ez az alomgőzös, sötét, szűk láda jelentette egyelőre. Annak is a sarkát, ahová vissza kellett húzódnia, hogy anyja agyon ne nyomja. Ezenkívül éppúgy óvakodnia kellett az alomkotró villától, hogy ha benyúlik a láda alsó résén, le ne sodorja gyönge lábairól őt. A felső nyílás, az etető, szelelőlyuk, a szabad világ, alig izgatta a kisborjút. Legföllebb a képzeletét. Az emberek hangját, szagát, közelét első szemnyitása óta megszokta. Hátha most úgy tapasztalta, hogy az emberkéz, amely benyúlik hozzá kívülről, és némileg hasonlít anyja áldott, tápláló emlőjéhez, szintén édes csemegével traktálja őt?… Dehogy is bizalmatlankodott a kis szarvasboci tőle!
Csak az ünnepélyes kieresztés rebbentette meg az erdővédet meg a kocsist, hogy a fő erdőhivatal emberei fölfedezik a kis szarvasgidót. Szerencsére azonban a fő erdőtanácsos semmiféle vizsgálatot nem tartott előzetesen. Ha egyszer a vadszállítmányt embertömeg szeme láttára eresztik szabadon, minek kellett volna? Magánál a kieresztésnél pedig, amelyet az erdővéd eszközölt, minden szekérnél az illető kocsisával, szintén nem történt baj. Az erdővéd odaállt szöges botjával a láda ajtója elé, hogy visszakergesse a kis borjút, ha anyja után akarna szökni. A kisborjú pedig egyáltalán nem akart. Hogy kieresztették mellőle anyját, csak egy kis halk nyafogással vette tudomásul. A bandaszó, a tömeg rivalgása elbódította szegénykét. Minden veszkődés nélkül várt sorsása a láda rácsapott ajtója mögött. És most már a nagyobb zenebona megszűnt. Mindenki eltávozott a ládák közeléből. A bandaszót, áldomás zsivajt a hegyek visszhangja enyhén ismételgette, mint az irtásról hangzó fejszecsapásokat, patakzúgást, erdőzsongást… A legélesebb hang a völgy fölött keringélő törpesasé volt újra…
De most mégis közeledett valaki. Egy fiatal munkásasszony került föl az országút felől az udvarra. Kicsike szopósgyermekét tartotta karjában. A kisgyerek rettenetesen sivalkodott. Az asszony nagyokat rántott rajta és rivallt rá: – Elhallgass már! Mit akarsz tőlem? A bölcsőben hagyjalak magadra? Nem alhatsz itt a karomon is, ahelyett hogy ordítasz? Így szokták minden gondolatukat hangosan ismételni magányos nők. Ez a fiatalasszony éppen nagyon egyedül volt most. A férjét elcsapták a famunkától, vadorzás miatt. Háromhavi börtönbüntetését ülte éppen a városban. Azért nem lebzselt az asszony a többi munkásnővel az erdészlak konyhája körül most az áldomásnál. Csak így messziről somfordált az ünnepség körül, miután valami ismerősét kísérte el az országúton egy darabra. Mikor odaért a kocsisor utolsó szekeréhez az asszony, egyszerre így folytatta kicsinyének magányos beszédét: – Ejnye hát! Hogyan ne óbégass nekem, míg megnézem ezt a nagy áldomást veled? Mert még elkergetnek miattad is! Nem elég nekem az apád ügyefogyottsága, hogy megfogatta magát!… Tán leülök veled valahová és megszoptatlak. Akkor elhallgass!… Ide tán, erre a kocsirúdra. Az asszony leereszkedett az utolsó szekér rúdjára, és a kis porontya szájába erőltette emlőjét. De közben a ládára kapta a fejét: – Mi az? Mi motoz ebben? Patkány talán? Pont ebben a pillanatban, körülbelül az erdő sarkából, a patak mellől mély bőgés hangzott. A szürke szarvastehén nem nyugodott bele borja elvesztésébe. Visszajött, az erdő oltalmában, kicsinyét hívni. A munkásasszony női és anyai érzéke abban a pillanatban összefüggést sejtett meg a panaszos szarvasbőgés és a ládabeli neszek közt. Fölkelt a rúdról, hogy körülkémlelje a ládát. Közben pedig folyvást hangosan társalgott magával: – A csöcs sem kell ennek a kölyöknek. Mivel csitítsam el? Ne siketíts meg már, nézzem meg, mi motoz itt ebben a ládában? Egy-kettővel meglelte az asszony a láda ajtója nyitját: kirántotta és benézett. Akkor nagyot sikoltott: – Jékulárum! Egy kis vadkecske!… Hát ez után bőgött és akart visszajönni az anyja, és bőg most is. És senki sem gondolta azt… Vagy ki tudja? Ez a kis jószág az erdésznek marad. Vagy az erdővédek hagyták itt. Ezek a főtolvajok, készakarva, maguknak. Közben az asszony félig visszaeresztette a láda ajtaját, és úgy folytatta a magánbeszédet, most már a kis borjúnak. – Ni! Nem is félsz tőlem, semmit se! Még tán azt várod, megetesselek?… Itt ellhette ezt anyja útközben, a ládában…Te kis szelíd dög! Hazahajthatnálak tán, vagy kenyérrel csalhatnálak haza, mint a kecskét… Csak persze aztán engem is a csendőrök kísérjenek be miattad, mint az uramat a tömlöcbe?… Nincs nagy kedvem rá!… És itt, ebben a rongy faluban, mire nem jönnek rá?… Dehogyis merem! Hanem ki kéne eresszelek, anyád után. Ezt kéne!
Eközben, most már egészen közelről, a patak mellől, hangzott föl a szarvastehén bőgése. Az asszonyban mintha az anyák szolidaritása dolgoznék, hirtelen döntött: – Kieresztelek hát! Nem veszik hasznodat ezek a tolvajok, akik az uramat lecsukatták! – kezdett kárörvendő röhögésbe az asszony. Azzal tágra-végre nyitotta a láda ajtóját. És ráripakodott a kis szarvasbocira! – Na! Huss ki! Menj az anyád után! Na, né! Nem is akar! – csodálkozott. Mert a kis szarvasborjú tényleg semmi szándékát nem árulta el a mehetnéknek. Visszahúzódott a láda sarkába, és onnan bámult az asszonyra: – Ejnye! Te hálátlan, kis komisz betyár! Itt akarsz maradni? Nem törődsz vele, hogy az anyád szíve fáj éretted? Mész ki hozzá rögtön! Az erélyes zargatásra a kis szarvasgidó kiugrott a ládából. De az udvaron megállt tétován. Az asszony viselkedése megfélemlítette, annyira, hogy elugrott előle, amint közeledett hozzá. De aztán visszatérült, és láthatólag a ládához vergált, mint amit otthonának és menedékének tekint. – Fuss! Fuss az anyád után! – libegtette erre az asszony a kis szarvasborjú felé szoknyáját, fél kezével, míg a másikkal folyvást sipítozó kicsinyét rázta: – Kuss már, te! Ezek vagytok mind az anyátokhoz. Csak bosszúságot és fájdalmat csináltok neki… Lám, ez sem mozdul itt, mikor az anyja jajgat érte az erdőben! Takarodsz el! A kergetés, szoknyalibegtetés elől a kis szarvasborjú most már feladta visszatérülési kedvét. Szökellni kezdett a gyep felé, a szabad rétnek. Talán, most percek alatt ébredt benne teljessé, hogy mi az igazi hazája. Mikor pedig a pataktól újra éleset bődült anyja, a kis szarvasboci gyönyörű vágtába fogott, a hang irányában. Az asszony még azt is látta, hogy a nagy szürke szarvastehén kijön az erdőből, borja elé, és aztán ketten tűnnek el újra a sűrűben. Nagyot, boldogat kacagott magában. Aztán körülnézve, hogy nem akadt-e valami tanúja az esetnek, az áldomás megszemlélése helyett az országútra sompolygott vissza a szekérsortól.
(1934) |