Pimpi, a csíz

Pimpi kis madár volt, kis csízecske. Gyönyörű zöld tollruhájában igazán elragadóan föstött, és hát az énekhangja az erdei madarak karában az első szólamot vitte.

Nemhiába voltak Pimpinek közeli atyafiai a híres-neves kanárik, akik a szép sárga ruházatukat csak a fogságban öltik fel. Máskülönben hazájukban, a róluk elnevezett Kanári-szigeteken, éppolyan kedves, zöld ruhában élnek, mint nálunk a csízek.

Hát persze, azt nem tudni, hogy vajon Pimpike vágyott-e előkelő rokonai, a kanári madarak sorsára. Elég az hozzá, hogy annak idején, mikor még Pimpi tapasztalatlan ifjú csízecske volt künn a szabad erdőn, hát emberek fogságába került.

Hogyan történt ez?

Úgy, hogy amint Pimpi az erdőszélen kószált családjával és néhány jó ismerősükkel, hát Pimpi egy furcsa, kedves drótházikót pillantott meg egy nagy karóra tűzve, és benne egy csíz rokonát.

Ez a csízrokon tele torokkal énekelt. Mégpedig a madarak hívó énekét fújta.

Senki sem volt okosabb madártársa Pimpi közelében, hogy figyelmeztesse őt, hogy az a madár ott, a karóra tűzött kalitkában, a madarász csalogató csíze. Így tehát Pimpi bátran odaszállt erre a kalitkára, a csalitba, hogy elbeszélgessen egy kissé hívogató rokonával.

A kalitkából több hosszú vessző állt ki, amikre kényelmesen rá lehetett röppenni. Pimpi egy ilyen vesszőre ugrott rá.

De hát természetes, hogy ezek a vesszők a madarász alattomos lépvesszői voltak, és szegény Pimpi csak azon vette észre magát, hogy a lábát, tollát elkapja a kaján lépvessző, és minél jobban vergődik, hogy szabaduljon tőle, annál jobban odaragad.

Soká nem is tartott a Pimpi veszkődése, mert máris előugrott a madarász, és markába fogta Pimpit.

Ó, nagyon gyöngéden bánt vele, nem kell félni! Nem mint holmi rossz gyerekek, akik olyan édes kis portékákat is képesek kínozni, mint a madarak.

Nem! A madarász szépen letisztogatta Pimpi tollát a ráragadt méztől, és beeresztette Pimpit egy kis drótházikó ajtaján.

Ettől fogva Pimpiből, az erdő szabad vadmadarából, az emberek foglya lett.

Hogy nagyon rossz volt ez neki?

Hát, Isten tudja! Az a rokona, aki odahívta őt a madarásznak a kelepcéjéhez, mindenesetre így vigasztalta Pimpit:

– Nézd csak, öcskös! Ne keseregjél és ne vergődj, amiért fogságba jutottál. Nézz meg engemet! Egészen jól érzem magam itt. Az erdőn-mezőn az év nagy részében fáznak, koplalnak, és ezer veszedelemtől szenvednek a madarak. Itt a kalitka: biztonság, jólét, gondtalanság. Csak meg kell szokni. És lásd, nem lehetetlen! Én is megszoktam, és boldog vagyok már benne. Így van öcskös, az emberek jók!

Hát persze, hogy Pimpi, az erdők kis vidám, vadóc bennszülöttje, sokáig nem hajtott a fogoly rokona tanácsára. Ha nem is halt bele a bánatba a szabadság után, mint némely más madártársa, mint a fecske, veréb, pacsirta, azért Pimpi kegyetlenül szenvedett a fogságban.

Siratta, persze, madárnyelven, hangos trillákkal, csattogással, futamokkal úgy, hogy aki Pimpi kalitkája közelébe került, mind elbájolta az énekével.

Így teltek-múltak hetek, hónapok.

A madarász eladta Pimpit valamiféle embereknek, egy nagy városba, ahol egy műhely falán lógott a Pimpi kalitkája.

Pimpihez igazán jók voltak a gazdái. Egy kislányka gondozta őt. Finom eleséget, friss vizet bőven kapott Pimpi.

Ha pedig sütött a nap, a kislány rögtön kirakta Pimpi kalitkáját az árnyékos műhelyből a folyosóra, a verőfénybe. Egyszóval mindent megtett ez a kislány, hogy feledtesse Pimpivel az elhagyott szabadságot.

Ámde hiába! Pimpi, ha egyre halványabban is, még mindig sajgó szívvel gondolt régi hazájára, az erdőre, és csak annál hangosabb énekben öntötte ki szívét ilyenkor.

A Pimpi gondozója, a kislány, többször mondta édesanyjának.

– Tudod, anyukám, én, mikor így énekel a mi kis Pimpink, mindig azt hiszem: fájdalmában énekel. Mert hiszen, ha kedves volna a madaraknak a fogság, akkor nem félnének és menekülnének talán annyira tőle, és ők maguk keresnék az emberek barátságát.

– Ugyan, te golyhó! – szólt erre a kislány édesanyja. – Megvan a mi kis madarunk elégedve a sorsával, azért dalol.

De hát a kislánynak nagyon érzékeny, nagyon jó szíve volt. Nem tudta elviselni annak a gondolatát, hogy miatta egy olyan édes kis lény szenvedjen, mint Pimpi. Ha egyszer megfészkelődött a fejében az, hogy Pimpi bánkódik a fogságban, és ő csupa önző kedvtelésből tartja a rabságban, hogy gyönyörködjék benne és az énekében – hát a kislány ezt egyre csúnyább dolognak tartotta.

Egyszer, egy nagyon szép, meleg nyári napon gondolt egyet, és kinyitotta a Pimpi kalitkájának az ajtaját:

– Eredj, Pimpikém, Isten hírével! – mondta a kislány. – Bárhogy fáj a szívem érted, azt akarom, hogy boldog légy!…

Pimpi nem hitt a szemének, mikor a folyosón, a szabadban, már percek óta nyitva látta a kalitkáját. De hát nem sokat teketóriázott, hanem – hess! – egyszerre kiröppent a börtönéből.

Mi az? Hogy mostan a Pimpi sorozatos kalandjai következnének itten az arany szabadságban?

Bizony nem! Csak azon egyszerű oknál fogva nem, mert Pimpinek nem is akadtak kalandjai.

Mert amikor Pimpi a kalitkából elröppent, nagy lázban és ujjongva tervezgetve, hogyan indul vissza régi hazájába, az erdőbe, hát már az első állomásnál megtorpant Pimpi.

Ez az első állomás egy szomszédos, nagy, fás tér volt, egy szép pázsitos, virágágyásos kert, emberek nyüzsgésétől hangos.

Itt szállt fel Pimpi egy fára, és körül akart nézni, hogy melyik madártársától kérjen tanácsot, hogy merre vannak vajon az ő csíz rokonai? Merre van az erdő?

Mert hát a huzamos fogság egészen elvette a Pimpi szabadban való tájékozódó képességét.

Az ám! Pimpi olyan gyámoltalannak, olyan elhagyatottnak, olyan idegennek érezte magát a szabadban, hogy máris úgy rémlett neki, hogy nem is volt olyan szörnyű dolog a kalitkája.

Ezek a madártársai, verebek, pintyőkék, rigók, itt a szabadban olyan vakmerőek, szemtelenek voltak, úgy veszekedtek, verekedtek minden szem magocskáért egymással, hogy Pimpi bizony elborzadt a gondolatára is, hogy ezekkel a madártársaival kell majd együtt lenni.

Pedig hát homályosan emlékezett még Pimpi, hogy ez az ő szülőerdőjében sem volt másképp, madártársai között.

És aztán Pimpinek egyszerre felrémlett az is, hogy hát most gyönyörű verőfényes nap van. De hát ha majd jön az őszi hideg lucsok és a tél fagya… brrr!…

Pimpi egyszerre gyáván aláeresztette legyezőre terjesztett farktollait, és a szíve egyre nagyobbakat rebbent a félelemtől, micsoda rémségeknek néz elébe a szabadban!

Mit szaporítsam a szót?

Pimpi egyszerre felröppen a faágról, és egyenesen visszaszállt a nagy bérház udvari körfolyosójára. Ott reppent-heppent még egyet-kettőt a kalitkája körül, utoljára engedelmesen, megadólag visszatért kalitkájába, és boldogan kezdett füttyébe.

A Pimpi gazdái, a kislány az édesanyjával, ott figyelték a műhely ajtajából.

– Na lásd! – szólt édesanyja a kislánynak. – Most már azt csak elhiszed, hogy Pimpikéd meg van elégedve a sorsával, ha önként visszatért kalitkájába a szabadból.

– Ó, most már igen! – tapsolt a kislány örömében. Hiszen feloldódtak az aggodalmai, hogy kegyetlen rabként tartja magánál Pimpit.

Ha a vége jó, minden jó! Pimpi, a kis csíz, azóta fájdalom helyett örömében és megelégedésében fújja trilláit a kalitkájában. Ha tanú kell rá, hogy ez a történet igaz volt, bármikor itt vagyok.