A nagyszerű födözék

Pécskay és Jalovetz két kadét volt.

Civilben mind a kettő műegyetemi hallgató volt. Közvetlen a szigorlatuk előtt sorozták be őket katonának, 1915-ben.

Eredetileg a tüzérséghez osztották be őket. De aztán áttették őket a gyalogsághoz.

Így került ki Pécskay és Jalovetz mint közönséges szakaszparancsnokok, az olasz front lövészárkába.

Tudvalevő, hogy a tüzérség jóval előkelőbb fegyvernemnek tartja magát a gyalogságnál. Pécskay és Jalovetz még hatványozottabban érezték tehát, hogy szomorú száműzöttek a bakák közt, a lövészárokban.

A lovas katona önérzetét mindenesetre magával hozta Pécskay és Jalovetz a gyalogsághoz. Visszategezték kadét létükre a gyalogos hadnagyokat, főhadnagyokat, sőt a kevésbé emberevő kapitányokat is, ami nem szokás a gyalogezrednél. De hát Pécskay és Jalovetz hangsúlyozták mindig bakakollégáik előtt, hogy ők csak ideiglenesen vannak áttéve a gyalogsághoz, máskülönben jogosultak a tüzérségi vállzsinór meg a sarkantyú viselésére.

Ezenkívül talán még csak azt kell tudnunk, hogy a frontnak azon a részén, ahová Pécskay és Jalovetz kikerültek, álló harc volt és nem nagy tűz.

Az ilyen hely a harctéren lassanként szinte a kaszárnyaélethez kezdett hasonlítani. A lövészárkokat folyvást javították, tisztogatták. Szemlék voltak egyre-másra. Olyik tényleges tiszt még a harcosok bakancsait is kisuvickoltatta.

Elég az hozzá, hogy Pécskay és Jalovetz közös födözékben laktak a lövészárokban.

Ez a födözék csak éppen egy rongy deszkafallal volt elválasztva a közvitézek közös, nagy födözékétől.

Mondanom sem kell, hogy az bizony nem volt nagyon kellemes két olyan kifinomult ízlésű ex-tüzértiszt számára, amilyen Pécskay és Jalovetz volt, amikor a bakák nagy födözékéből áthallott hozzájuk a zajgás, és átszivárogtak mindenféle népies illatok.

De hát hiába! A legszigorúbb tilalmak mellett sem lehetett lakatot tétetni a legénység minden életműszerére, hogy ne zavarják Pécskay és Jalovetz volt tüzérkadét urakat.

Nahát tartott ez az állapot addig, amíg Pécskay és Jalovetz csak azt csinálták a szolgálaton kívül, amit a többi tisztek. Kártyáztak, sakkoztak, italoztak, vitatkoztak.

De egy nap Pécskay és Jalovetz azt hallotta, hogy hivatalos napiparancsban volt, hogy a harctéren küzdő egyetemi hallgatóknak külön vizsgaszabadságot engedélyezett a hadügyminiszter.

Hát erre, persze, Pécskay és Jalovetz elhatározták közösen, hogy a kártya és iszákoskodás helyett nekidűlnek a mérnöki tanulmányoknak, és lerakják szigorlatukat.

– De hát hallod-e, Pécskay! – mondta Jalovetz a kartársának. – El tudod-e te azt képzelni, hogy mi itt ebben a szűk és sötét odúban és a bakaság lármája közepette tanulni tudunk?

– Nehezen! – vakarja fejét Pécskay erre.

– Hát én tennék neked egy propozíciót! – mondta Jalovetz.

– Nos?

– Építsünk magunknak a tanulásra egy tágas, szellős födözéket! – magyarázta Jalovetz. – Te is adsz munkára a szakaszodból tíz embert, és én is az enyémből. Bevágunk itt a futóárokból mélyen a szikla alá, a hegybe, öt méter követ rakatunk a födözékünk padlására. Így gránátbiztos is lesz a kisebb lövedékektől. A szikla mögött csinálunk vészkijáratot, szellőztetőt, kéménylyukat…

– Vízvezetéket, villanyt, angol vécét. Nagyszerű! Kár, hogy lövészárkok választják el tőlünk Párizst, hogy mindjárt a Hotel Imperialt hozathatnánk ide a szakasszal! – folytatta Pécskay a Jalovetz tervezgetését, minthogy nagy érzéke volt a humor iránt.

– Hát ha neked becsesebb a hülye elméskedés a tervemnél – mondta Jalovetz –, akkor én megcsinálom egyedül magamnak a dekkungot, a szakaszommal. De esküszöm, hogy oda be nem tolod a csőrödet sem.

– Nézd! – válaszolta Pécskay komolyan. – Én megcsinálnám veled ezt a födözéket, ha több okból nem látnám ezt a vállalkozást hülyeségnek.

– Tessék! Hallgatlak!

– Hát először is! – kezdte Pécskay. – Nem tudjuk, mikor váltanak föl innen bennünket, és azt sem tudjuk, hogy a század majd visszakerül pont erre a frontszakaszra a fölváltás után. Ha nem? Akkor, kérlek, másoknak dolgoztunk.

– Ez nem érv! – vitatta Jalovetz. – Mert már hónapok óta azért nem kezdünk semmibe, mert hogy fölváltanak, és nem jövünk vissza. Ez azonban, úgy látszik, sohasem következik el!

– Ez a te hibás fölfogásod! – vélekedett Pécskay. – Éppen azért várhatjuk minden percben, hogy a fenébe visznek innen, mert már soká voltunk itt.

– Legyen neked! – hagyta Pécskayra Jalovetz. – Én mégis azt mondom, hogy még ha más is veszi hasznát a födözékbe fektetett munkának, akkor is megcsinálnám azért, hogy lássák ezek a szerencsétlen gyalogosok, hogy mit tud csinálni egy tüzér, ahol megjelenik, pláne, ha mérnökkari hallgató. Ki fogom rakatni a födözék homlokzatára színes kövekből a nevemet.

Ez az utóbbi érv döntött.

Pécskay mérnök- és tüzérfantáziáját azonnyomban lángra gyújtotta, hogy az építendő födözék csuda homlokzatára kirakatják mozaikban a nevüket.

De amikor már Pécskay is építőpárti lett Jalovetzcel együtt, roppant súlyos aggodalma támadt.

– Ja, de kérlek, Jalovetz barátom! Megengedi-e a kapitány úr, a századparancsnok, az építkezést? Eltekintve attól, hogy a másik két gyalogos szakaszparancsnok kartársunk morogni fog, hogy hát a tüzérek hátrább vonulnak a tűzvonalból. A kapitány majd azt fogja mondani, minek az ellenség tüzérsége figyelmét idevonni szükségtelen építkezésekkel? Mikor a régi szakaszparancsnokok meg voltak elégedve a dekkungban! Folyton kivételeskedjenek ezek a tüzérek? Mi! Igen, mi, Jalovetz barátom.

Hát erre egy pillanatra Jalovetz tántorodott meg. De rögtön készen volt príma visszavágása:

– Na, ne beszélj már Pécskay! – mondta. – Vajon szólhat-e valaki az ellen, hogy új dekkungot építünk, ha azt mondjuk, hogy készülünk a szigorlatunkra, és ebben a lyukban nem tudunk? Hogy pedig a századunk tisztikarát teljesen leszereljük, javaslatom az, hogy ajánljuk fel nekik a bor- és snapszjárandóságunkat. Ezzel végleg meggyőzzük őket arról a komoly szándékról, hogy tanulni akarunk a dekkungban.

Pécskay tehát Jalovetzcel együtt tüstént elindult kihallgatásra a kapitányhoz, a század parancsnokához.

No jó. A harctéren nem ment ez a hivatalos aktus, mint a többi más sem, az előírás szerint.

A kapitány úr a két fiatal tüzért hátba verte és megpaskolta a képüket, mikor jelentkeztek a dekkungjában.

Azután a kapitány úr konyakot hozatott a legényével, és most kapott hazai süteményt. Ezzel kínálta Pécskayékat.

Megbeszélték a külpolitikát, a háborús előléptetéseket és kitüntetéseket, a hazai krumpli -és paszulyjegyeket, az időjárást. Azután eljátszottak a kapitánnyal, aki szenvedélyes alsójátékos volt, harminc rennert, Pécskay és Jalovetz volt tüzérek és a többi.

Végre-végre, vagy fél napi vendégeskedés után, Pécskay és Jalovetz rátértek a kapitány úr előtt tett látogatásuk tulajdonképpeni céljára.

Nahát, a kapitány úr, arra a hallomásra, hogy Pécskay és Jalovetz vizsgázni akarnak, rettentő nagy szemet meresztett a két tüzérre. Majd rögtön azt kérdezte:

– És aztán mondjátok, katonák azok a tanárok, akik előtt vizsgázni akartok?

– Dehogyis! Jámbor tudós tanárok azok! – felelte Pécskay és Jalovetz.

Hát erre a kapitányuk kegyetlen kezdte rázni a fejét és csóválni.

– Na, de már, fiaim, hogyan gondoljátok azt, hogy fronttiszt létetekre civil bajtárstól hagyjátok magatokat egzaminálni? És ha ezerszer egyetemi professzor egy civil? Egy civil egy katonánál sohasem tudhat többet, hogy ő merjen kérdezni, hacsak tanulni nem akar egy katonától. Ezt jegyezzétek meg.

Pécskay és Jalovetznek mit volt mit tennie? Megjegyezték a dolgot! És savanyúan egymásra nézve, már menni is akartak.

De kapitányuk visszatartotta őket, és szerető atyaként magyarázta tovább nekik, hogy:

– Na, és aztán, drága fiaim, ugyan mondjátok meg, hát nem mindegy az, hogy mérnöki oklevéllel vagy anélkül csap meg itten benneteket az olasz gránát? Ha pedig nem lesz belőletek kincstári hulla itt, hát csak nem gondoljátok, hogy a harctérről hazatérő hősöknek nincsen nyitva minden ajtó, minden pozicióhoz, diploma nélkül is?… De ilyen naivságot!

Valóban, Pécskay és Jalovetz belátták, hogy ezzel a leszigorlatozással roppant fölösleges terhet akarnak magukra vállalni a nehéz frontszolgálat mellett.

Így tehát már végleg el is vetették volna magukban a látogatásuk főszándékát, ha a kapitányuk a búcsúzásnál azt nem mondja:

– Egyébként pedig, ha új, rendes födözéket akartok magatoknak, hát azt nagyon jól teszitek!

Egyszóval, ez volt az az eset, ahol az eszközök szentesítették a célt. Már ha akarták!

Pécskay és Jalovetz így mégiscsak azzal jöttek el a hosszú kihallgatásról, hogy megépítik a födözéket. A tanulásról aztán döntenek.

De ez mind abban az időben történt, amikor még híre-hamva sem volt a frontokon az úgynevezett kavernának. Azaz azoknak a sziklába fúrt tárnáknak, amikből később egész bányahálózatok lettek, és amiket fúrógépek csináltak már.

Akkoriban még csak vájtak vagy kirobbantottak a hegyben egy nagy lyukat, és aztán azt, fagerendázattal ellátva, mentül vastagabban befödték földdel, kővel a harcosok.

Hát Pécskay és Jalovetz is csak ilyen födözéket tervezett. De ebben a nemben nagyszerűt.

Kiválasztották a futóároknak egy természetes hajlását, ahol egy nagy szikla meredezett.

A sziklába robbantott Pécskay és Jalovetz egy üreget. Természetesen a szikla hátába, az ellenség felől.

Ugyancsak a földbe is vágatott Pécskay és Jalovetz egy nagy pincét. Aztán a közeli erdőből óriási szálfákat hozattak.

Persze, ez mind éjjel történt, és a szikla hátánál kitűnően el lehetett rejteni minden anyagot.

Mert aztán Pécskay és Jalovetz még deszkát is szereztek a födözékhez padlónak, ajtónak és ablaknak. Zsanért szereztek, és üveget szereztek. Festéket hozattak. Székeket, ágyakat, asztalokat, szekrényeket csináltattak.

Az új dekkung valóságos kéjlak volt.

Egy nagy terem volt a rabicfallal kettéválasztva. Nappali és háló. Egy előszoba, ahol az ordenáncok és pucerek tanyázhattak. Egy mellékszoba, ahol főzni lehetett és mosakodni, és aminek a végéből a patak vízébe lehetett elvezetni minden háziszennyet.

És ez a gyönyörű hajlék meg volt rakva a szikla magasságáig öt méter, hat méter kővel és földdel. Abban meg kellett dögleni minden gránátnak. Ott kellett neki megpukkadni, hogy nem tehet kárt Pécskay és Jalovetz extüzér-kadétekben, amíg a dekkungban vannak.

Mikor pedig már készen volt a káprázatos födözék, akkor Pécskay és Jalovetz egy kis teraszt is csináltak a hátsó kijárata elé. Ott virágágyakat létesítettek. Cikláment ültettek belé, illatos cikláment, ami az észak-olasz hegyekben vadvirág. És megvalósult Pécskay és Jalovetznak az az álma is, hogy a födözék kőfrontján kirakatták a nevüket mozaiknak.

Az egész nevük nem fért ki. Csak a kezdőbetűk: P. K. – Pécskay Károly és J. G. – Jalovetz Gusztáv. És az évszám: 1915.

De hát nem volt így is ez a dekkung olyan örök műemlék, akár Keops fáraó piramisa?

Közben, míg a födözék elkészült, Pécskay és Jalovetz írtak a Műegyetemre, a szigorlatuk ügyében, és könyveket, rajzeszközöket hozattak, hogy az új dekkungban nekidűlnek a munkának.

Mikor azonban készen volt teljesen a födözékeknek ez a drágagyöngye, hát Pécskay és Jalovetz mégsem zárkózhattak el attól, hogy házszentelést ne tartsanak.

Örök gyalázatot zúdítottak volna magukra és a nehéz fegyvernemre, ha a gyalogos tiszt komákat meg nem hívják egy kis barátságos murira a födözékbe.

A födözéknek amúgyis híre ment már az egész frontszakaszon, és még félig kész korában is eljöttek már megbámulni a szomszéd századokból is a tisztek.

Egyszóval Pécskay és Jalovetznek majd egyhavi gázsija ráment arra, hogy étellel és itallal el tudják látni azt a vendégsereget, amely megnyitó ünnepélyre összegyűlt a dekkungban.

Szédületes ricsaj kerekedett.

Két századparancsnok volt jelen.

Még komoly felköszöntők is hangzottak el Pécskay és Jalovetz azon kiváló érdemére, hogy a hadászat zord és vészes mesterségébe, fáradságot nem kímélve, kényelmet és csint loptak bele.

Kevés híja, hogy azt nem mondta a szónok, hogy Pécskay és Jalovetz akár bele is házasodhatnak egy ilyen palotába, mint ez a födözék, és illenék talán örökre a nevükre telekkönyvezni a födözéket, miután minden arra vall, hogy a béke teljes mellőzésével, a háború fog konszolidálódni.

No, de hát ezzel még csak a mulatság szelídebb fele dúlt. Az igazi, hadimódra, csak később kezdett dühöngeni.

A Pécskay és Jalovetz tündökletes födözékének nappalijában a századokból összeválogatott vegyes cigányzenekar húzta, harsogó ének, azaz üvöltés közepett, és toporzékoló csárdás közepett, és földhöz csapott poharak csörrenése közepett, és füst közepett, bűz közepett.

A Pécskay és Jalovetz ragyogó födözékének hálójában, az ágyakon és asztalokon és székeken kártyapartik alakultak, szintén ordítozás, füst és csörömpölés közepett.

Az előszoba tömve volt az idegen tisztkomák legényeivel és jövő-menő ordonáncaival. Ilyen murit nem látott még a divíziónak az egész frontszakasza sem, mint amilyen a Pécskay és Jalovetz volt tüzérkadétek födözékében kerekedett.

Hogy meddig tartott ez a szép kis ünnepély?

Hát erre bizony nehéz felelni.

Mert hát a harctéren úgy volt, ha hadmozdulatok nem estek, hogy az időt nem mérte senki.

Pécskay és Jalovetz födözékéből, ha elment egy tisztkoma, mert megelégelte a mulatságot, vagy elvitték, vagy nem birta, vagy valami kötelezettség szólította el, ha elment, és ha három nap múlva nézett el újra a Pécskay és Jalovetz gránátbiztos és tágas, szellős födözékbe, rendületlenül ugyanazt a ricsajt találta.

A banda húzta, hamis üvöltés közepette, az egyik szobában, a másikban kártyázás zajongott. És részeg, horkoló tisztek hevertek szanaszét, amerre lehetett. Ott aludták ki a mámorukat Pécskay és Jalovetz vendégszerető födözékében, hiszen ennél jobb és biztosabb hely igazán nem akadt az egész olasz fronton. Pécskay és Jalovetz büszkék lehettek rá, ha akartak, hogy az ünnepélyes megnyitástól kezdve a födözékük forgalma nem szűnt meg többé.

Mert hát kidőlhettek italozó és blattozó társaságok, de viszont addig, míg kidőltek és kipihenték magukat, vagy dolgaikat végezték, más, italra és játékra áhítozó tiszttársak folyvást a kidőltek helyére ültek a födözékben.

Így volt bizony! És hogy Pécskay és Jalovetz talán kissé unták, sőt nagyon sokallották már a vendégbarátság ekkora kiterjesztését?

De hát tenni, tiltakozni, védekezni Pécskay és Jalovetz kadétoknak nemigen lehetett.

Mert hát hogyan?

Bejön hozzájuk egy tiszttárs, egy zászlós, egy hadnagy, egy főhadnagy és följebb, még följebb:

– Szervusz, koma! Szervusz, koma! Nagyszerű a födözéketek. Látszik, hogy szakemberek munkája. Valóságos remek! Pompásan érzi itt magát az ember. Nincs ilyen födözék több, széles e világon.

Mit lehet erre mondani Pécskaynak és Jalovetznek?

Hogy mégis… izé… de hát… elég már ebből a baráti invázióból?…

Szegény Pécskay és Jalovetz tűrt és szenvedett az új dekkungban.

Néha nekik, maguknak nem volt helyük hová feküdjenek, sőt, hogy hova üljenek.

Micsoda beszéd! Messzi a harcvonalon, ha tisztnek szállás kellett, csak a Pécskay és Jalovetz isteni födözékébe utasították őket.

Egyszer egy őrnagy, másszor egy alezredes is volt Pécskayéknál szálláson.

A Pécskay és Jalovetz remekbe készült födözékével igazán csak egy luxusszálloda hírneve vetekedhetett.

Csupán egyetlenegy dologról nem lehetett szó a Pécskay és Jalovetz födözékében. Éspedig arról nem lehetett szó, aminek a céljára a födözék épült.

A tanulásról, a szigorlatra való készülésről a födözékben szó sem lehetett.

Hogyan segített hát magán mégis a szegény Pécskay és Jalovetz?

Csak úgy, hogy ha nagyon rájuk jött a buzgóság, és tanulni akartak, vagy egyáltalán csak kissé zavartalan, maguk közt akartak lenni, mint finom, volt tüzértisztjelöltek, hát akkor Pécskay és Jalovetz visszament a régi kis födözékbe, a bakák tőszomszédságába.

Úgy bizony! Oda mentek vissza Pécskay meg Jalovetz, a régi kis dekkungba, amit azért hagytak ott, mert nem volt elég tágas, tiszta és csendes.

Ez a Pécskay és Jalovetz művészi fényűzéssel berendezett födözékének hiteles története.