A Borzalmak Hegye

Erre Atkótzy doktor elkezdte mesélni:

Az a hegy, ahol először voltam az olasz fronton, a lapok szerint a Borzalmak Hegye volt.

Én megsúghatom nektek, soha olyan jó dolgom nem volt fronton, mint ott. Mi egymás közt úgy hívtuk azt a szakaszt, hogy üdülőtelep.

Ez egy finom hely volt, mondom. Árnyas erdőben, nyitott, szellős dekkungokban üdültünk. Az olaszok előbb lenn voltak az iszonyú meredek sziklák alatt, alattunk, aztán átköltöztek a túlsó hegyre. Közöttünk egy csodaszép, virágos, szőlőskertes völgy volt, amelynek mélyén az Isonzó egyik mellékpatakja folydogált.

Mi a borzalmak hegyén borzalmasan kártyáztunk, italoztunk, és borzalmasan alig törődtünk a digókkal, és alig volt szolgálat.

Hát persze, lőni azért lőttek néha a digók is, a mieink is. De volt a digó tüzérségnek egy édes, aranyos szokása. Ezek a marhák, mivel nem tudták pontosan, hogy hol tanyázunk a hegyen, hát föltették, hogy ott is vagyunk, ahol nem voltunk.

Sokszor a leglehetetlenebb helyeket választották ki a digó tüzérek, és azt lőtték. Például előszeretettel küldték egyre-másra a gránátokat fölöttünk egy sziklafalra, ahová direkte föl se tudtunk volna mászni.

Hát egy nap is megbolondulnak az olasz tüzérek és – drimm-drumm, dzim-dzum, tyiu-tyuu-brubrubru! – Irtózatosan lövik a puszta sziklát fölöttünk. Mi pedig békén üdülünk az erdőben. Ki vad cikláment szed, és küldi a babájának levélben, ki tanul, ki olvas, ki kártyázik, ki iszik, unalmukban sokan a fogukat piszkálják a bajonettal.

Nos, közülünk egy kadét, hivatalos küldetésben, a Korpskommandónál van benn.

Ez azt jelenti, hogy még egy-két állomást vasúton is utazik odáig, ahol a Korpskommandó harcol a tűzvonalban, és jelent a tűzvonalból, és vezeti a tűzvonalat.

Na, estefelé hazaérkezik a kadéttársunk, és rettenetesen-rettenetesen hűhózik a Korpskommandónál való fogadtatásról. No, mi az, mi az?

Hát elkezdi mesélni, hogy az egész kórnál rémesen oda vannak, hogy micsoda szörnyű ágyútűz dühöng a mi szakaszunkon. Hiszen az egész Isonzó-völgy üvölt kínjában az olasz gránátok alatt.

– Képzeljétek – meséli kadéttársunk –, maga az egyik pléhgalléros a Korpskommandótól megsimogatta az arcomat, és azzal fogadott fejcsóválva, hogy: – Milyen rettenetes sokat szenvedtek, szegény fiaim, de ki kell tartanunk, itt a harctéren, a végletekig.

A tudósításon, persze, irgalmatlan röhej. És aztán a kadét természetesen megjegyzi:

– Ne féljetek, nem árultam el a helyzetet. Olyan siralmas képet vágtam nekik, mint Tiborc a Bánk bánban! Majd elolvassuk a Hőferben holnap, hogyan szenvedünk itten.

 

Na igen, de ha a magasabb kommandók nem is futottak versenyt, hogy meggyőződjenek a front helyzetéről, azért mégiscsak voltak támpontjaik, amikből következtethettek rája. Például, legfőképp ott volt a veszteséglista.

Hogy lehet az, hogy egy-egy rémes ágyú, gépfegyver és handgránát és rakétabál után, és olasz támadások után, egy tűzvonalból a veszteséglistán csupa dagadó reuma, Magen-Darmkatharr, tüdőkutykurutty, legföllebb Hexenschuss az egyetlen harcias hangzású sérelem?

A nagyobb kommandóink gyanút fogtak. Itt-ott mégis kidugta az orrát hozzánk egy-egy aranygalléros is, és aztán félig-meddig kiszimatolták a helyzetet.

Attól fogva aztán már kötve hittek a mi frontunknak hátul. Érmet többé nem lehetett kapni semmiféle hangzatos jelentésekre. Csak két esetben: ha sebesülés történt, vagy ha olasz fogoly szállítódott be. Csak egy öklömnyi olasz dezertőr is jó volt, csak digó legyen. És sebesülés. Az igen. Ennél is jobb a halálesetek, mentül tömegesebben. Akkor jött a nagy- és kisezüst a frontra, és a signumok és vaskoronák a tiszturaknak.

 

No de hát itt, mondom, csönd volt, és ha nem csönd, hát olyan álháború. Ahogy az állások voltak, még turistának is feladat lett volna barátságos látogatást tenni egyik árokból a másikba, nemhogy sturmolni. A legvitézebb bersaglieri század is azért adta meg itt magát, mert kifulladt a fölmászásban.

A századunknak első parancsnoka, egy kapitány ezt valahogyan be is látta. Ez a kapitány kedves ember és igazi jó barát volt. Azt tehettünk tőle, amit akartunk.

Ha vizsgálta a századot, hát engemet, mint fiatal kadét-szakaszparancsnokot lenyomott a dekkungomban, hogy sose ugráljak föl előtte, és hagyjam a jelentést, tudja, hogy rendben van minden. És valósággal atyailag bánt velünk.

Bántotta ugyan meglehetősen, hogy ilyen operett-fronton kell hogy szolgálja a hazáját, de hát gazdag ember volt hazulról és nem viszketett olyan nagyon a nyaka az előléptetésért, vagy a melle a kitüntetésért.

Hát ez után a nyugodt kedélyű bácsi után kaptunk egy másik kapitányt. Egy langyzuhany után egy jegest.

Ez az új parancsnok aztán pont az ellenkezője volt az elsőnek. Na, nem úgy értem, hogy jellemhibái lettek volna, hanem fene egy nyugtalan lélek lakott benne.

Valami furcsa keveréke volt ez a K. u. K.-kapitány a huncut gyerkőcnek és a hisztérikus nőnek. Úgy mozgott szikár, erős alakja, mint a kígyó, mint egy szőke ördög, mintha kétfelé tudott volna lenni egyszerre, és szeszélyes volt, állhatatlan volt, egyszerre kegyetlen és kedves. Őrült érdekes egy alak volt.

Ez a kapitány fölforgatott minden rendet a századnál. Ugrált, szolgálattal kujonírozott bennünket, valóságos kaszárnyát csinált a lövészárokból. Úgy éljek, hogy még gombvizitek is voltak, mint békében, és dekkungsöprés, árokpucolások.

És folyton szekált bennünket, hogy az ellenséget így és úgy, és nyugtalanítani kell a kuvaszokat! Be kell állítani az olaszokra a fegyvereket, ahol látjuk mozogni őket. És erővel föl akarta fedezni, hogy az olaszok nyugtalankodnak, és árkokat tolnak felénk, és feldvachékat állítanak.

Egyszer is sikerült beállítani egy ilyen veszedelmes pontra, ahol az olaszok mozogtak, egy golyószórót, és a végén kisült, hogy szegény digók nem a tábori őrsükre jártak ottan, hanem tömegszállásukból, egy ház alatti nagy pincéből, a latrinára.

Nekem különösen sok bajom volt ezzel a kapitánnyal, több okból kifolyólag, a társaimhoz képest.

Először is én voltam a legfiatalabb tiszt a században, akit hajtani és ütni szoktak. Másodszor, én voltam a leghanyagabb szakaszparancsnok. Én törődtem legkevesebbet a legénységgel. Harmadszor, jó személyi hírem volt arra nézve, hogy meg lehet bízni a bátorságomban valami vállalkozásnál. Ezért tehát érthető, hogy ez a kapitány, aki valami komolyabb hadi ténnyel akarta itten szolgálni a császárt, főleg engem piszkált folyvást.

Hát végül is, gondolom, éppen március idusán, tizenhat tavaszán, levonultam a szakaszommal az olaszok ellen, a völgybe. Nem is emlékszem az előzményekre pontosan. Csak úgy rémlik, hogy saját elhatározásomból vállaltam a föladatot, hogy digót fogok, és semmi körvonalazott parancsom nem volt, csak a szekálás miatt vágtam valamibe.

Nahát, lemásztunk a sziklákon a völgybe. A csönd vakmerővé tett bennünket, és meg se vártuk, amíg bealkonyodik rendesen.

Közvetlen alattunk egy jó műút vezetett tova. Ezen, az olasz háború kezdetekor, a mieink halomra gépfegyvereztek egy olasz kerékpáros csoportot, és ezek ott hevertek-porladoztak temetetlen az úton.

No hát most, mikor ezen a tájon jártam a szakasszal, egyszerre csak egy alapos géppuska-spriccert kapunk túlról, a digó lövészárkokból. Ekkora tömegben már megembereltek a digók bennünket, és alig tudtunk a lövöldözésük elől kövek mellé lebújni. Felülről, hegyről lőttek a völgybe, és olyan jól lőttek, hogy az a darab kő, amelyik mögé a fejemet lehúztam, szinte megsütötte a kezemet, olyan forró lett a gépfegyver-golyóktól, mikor később a vastagodó alkonyatban kibújtam mellőle.

Nahát, most gyerünk, valamit csináljunk a kapitányunk örömére. A patak medrében haditanácsot tartottam az altisztjeimmel, mit tehetnénk?

Előttünk a túlsó, irdatlan magas hegy lábánál egy kis falu. Persze, hússzoros dróttal körülfonva. Hát itt kereskedni kész marhaság. De van a falu előtt az olaszoknak valami előretolt őrse, ezt meg lehetne környékezni.

Egyáltalán, a völgy mezején körösztül-kasul húzódtak a digó árkok, mert valamikor a mi szikláink aljáig tolakodtak föl a digók, és idevezettek csak az árkok.

Hát legokosabbnak azt véltem, ha csöndben portyázunk a völgyben, az olasz Feldwache körül, és ha a digók elmászkálnak éjjel, lecsípünk közülök.

Nyomulunk tehát csöndben előre. Hol a szabad terepen, hol egy-egy árok vezetése mellett, a sötétben.

Egyszerre csak egy-két, majd egész sereg golyó kezd pattogni ránk. Robbanógolyók.

Az árok azonban eléggé védett, egyáltalán nem gyulladtunk be. A harci hangulat kitűnő volt. Ez azt jelentette, hogy az emberek nem feküdtek le farakások mögé hanem jöttek tovább.

Úgy tetszik, a lövések után egy halk, biztató „hurrá”-val rohanni kezdtünk előre.

Ennél több hadi ténykedésünkről aztán igazán nem számolhatok be.

Azt hiszem, hogy bizonyos rohanás után a sötétben megállapítottuk, hogy az olasz Feldwachéban vagyunk, vagy már túl is vagyunk rajta, és most már csak a falut övező drótkerteknek ronthatnánk neki, ha ennek valami értelme volna. Jelentést küldtem a századparancsnoknak a helyzetről, és aztán, már nem tudom meddig, kóboroltunk még lenn. Utoljára is visszakapaszkodtunk az állásba.

Annyi bizonyos, hogy én magam nem voltam túlzottan elragadtatva a vállalkozás sikerétől. Mert hiszen arról volt szó, hogy olaszt fogunk, és anélkül tértünk vissza. De hát a kapitánynak rendben volt a dolog, és ezzel megelégedhettem.

Sőt, itt következik a mesének egészen váratlan fordulata. A század legöregebb szakaszparancsnoka, egy tartalékos hadnagy, mikor egymás közt tárgyaljuk meg az eseményeket, a következőket mondja nekem:

– Mi az? Te még nem vagy megelégedve a vállalkozással?

– Hát mivel legyek megelégedve? Semmit se csináltunk.

– Szerencsétlen! – legyint tiszttársam. – Hát tudod te, hogy miket hajtottál ma éjjel végre? Először is megsturmoltad az olaszoknak itt a völgyben előretolt állását, amely támpontul szolgálhatott volna az ellenségnek az állásaink ellen indítani készült általános támadásnál. Te, kérlek, ezt az olasz tábori őrsöt megtámadtad, kézitusában az olaszokat onnan kiverted, és foglyokat természetesen azért nem ejtettél, mert te nem vagy egy nyimnyám fiú, aki megkegyelmez az ellenségnek! Na, és hozzad fel a brigádnak a fülüket vagy a skalpjukat bizonyságul? Te nem vagy egy sziuindián! Akarsz mondani valamit? A kapitány úr ezzel a jelentéssel fölterjesztett nagyezüstre.

Ez nem volt vicces badarság. A tiszttársam becsületszavát adta rá, hogy a kompanikommandón föllapozta a század hivatalos naplóját, amíg a kapitányt helyettesítette egy órára az éjjel, és abban olvasta rólam a jelentést, a kézitusát és a nagyezüstöt, és az olasz előretolt állást, amely a Monarchiánk épségét fenyegette.

És tényleg, egy hónappal később, a kapitány beadására megkaptam a kisezüstöt. Ez is valami.

Ja, hogy talán lelkiismeretfurdalásaim vannak meg nem érdemelt kitüntetésért? – folytatta Atkótzy doktor – hát erre megjegyezhetem, hogy viszont volt rá a harctéren aztán nem tíz eset, mikor megérdemlett vitézségért nem kaptam semmit.

 

De most agyon ne beszéljem ennek a murinak a folytatását, ami sokkal érdekesebb…

Már a pirkadat közelgett, vagy hát mindegy, de már fönn voltam az állásban, és a fáradt szakaszomat pihenni küldtem, elég az hozzá, hogy az az avizó érkezik a fülembe, hogy a zászlóalj másik százada, amely a vitéz melléknevet viselte, szintén le készül a völgybe, és meg fogja rohamozni az olasz állásokat, mégpedig nem a falunál, hanem a falu mellett, ahol egy kis lankája volt a meredek hegyoldalnak.

Akkor sem tudtam, máig sem tudom, hogy vajon volt-e valami kapcsolat az én kisded akcióm és e közt a támadás közt? Az enyém bevezette, vagy ötletszerűleg jött a másik, merthogy a századok közt olyan konkurrencia volt, mint a kereskedőházak közt, és a másik század hirtelen engedélyt kért és kapott a támadásra? Nem is fontos.

Tény, hogy egy vagy másfél század megtámadta ugyanakkor éjjel a digó állásokat.

Ezt a vállalkozást egy civil kolléga, egy tartalékos tiszt vezette, akinek századában volt a zászlóalj legvakmerőbb tisztje.

Ezt a támadást mi, a másik század, az aktív kapitányé, az állások magasságából néztük végig, mint valami roppant amfiteátrum mutatványát.

A völgy még sötét. A hegy, az ég sötét. Csak sejlik a völgyben valami mozgás, ahol a mieink vonulnak a digók ellen. Kulacs-, fegyverzörej és sárcuppogás, amit össze lehet téveszteni a széldudálással a fákon.

Egyszerre, a túlsó hegy alján, egy fényecske, mint egy csillag, és egy kis pukkanás, rá még egy, és rá egyszerre ezer. Most már mint egy eleven tejút, mint óriási eleven nyaklánc, előpattogó csillagokból, csupa ropogás és rakétaboglár a hegy alja a sötétben.

Az embert ilyen látványnál elmondhatatlanul visszás, nagyszerű érzések és gondolatok kísértik meg, a legolcsóbbaktól a leglendületesebbekig és legfennköltebbekig.

Úristen! Íme, a roppant, véres emberi eposznak egy hatásos mozzanata. Hiába, a szépség előtt zászlót kényszerülsz hajtani, ha a legirgalmatlanabb, legundokabb szenvedés is van a mélyén. – Milyen csoda látvány! Egy hajnali támadás az öldöklő nagy háborúban.

És mellette már ezt gondolod:

– Vajon sikerül a támadás? Szégyen volna, ha visszavernék. De ha sikerül, a századunk le van főzve, és a kapitányunk megpukkad.

És aztán azt gondolod:

– Annyi barátom fut e pillanatban odalenn lélekszakadva az olasz golyók közt. Életében sok közülük utált még veszekedni is, nemhogy vért ontani, és íme, ott rohan a többivel, akik közül szintén nem bizonyos, hogy egy negyedrésze szívesen rohan. Ha jól meggondolod, te magad sem irigyled valami nagyon tőlük ezt a hősi dicsőséget.

Nos, fönn, közülünk, nézők közül, egyesek állítólag hallották már a „hurrá”-t alulról, és lenn a tűz tényleg lassan abbahagy. Még nem tudja senki, visszaverték-e a támadást, vagy már benn vannak az olasz árokban a mieink, azért szűnt a tűz?

Már szürkület van. Már csaknem teljesen kivirradt.

Most már jönnek egyre az avizók. A támadást az olaszok csúfosan visszaverték. A mieink a falun keresztül futnak vissza, és az olaszok üldözik őket.

Ez a falu a mi oldalunkon volt, a hegy alatt és egy századunk tartotta megszállva rommá lőtt házait. Ebből a faluból vezetett ki az alsó országút a völgybe. Ezen a falun át tértem vissza én is a kalandból, az éjjel, az állásba, ha jól emlékszem.

A következő avizó aztán a teljes igazságot jelentette. Így szólt:

A mieink bizony betörtek az olasz állásokba, és foglyul ejtettek egy csomó olaszt, sőt egy vagy két olasz gépfegyvert is zsákmányoltak.

No de már egészen kivirradt, és a fölszálló hajnali ködben jól lehetett látni, hogyan vonulnak vissza a támadókból elkésett csapatok vagy sebesültek a völgy bokrai közt, fasorai mögött és mellig érő füvében.

Ekkor aztán az olasz tüzérség kezdett munkába, és nemcsak a völgyet gránátozta végig, hanem kiváltképp azokat a hegykiszögelléseket, amiken a mi századunk tanyázott. Hiszen tegnap alkonyatkor innen láttak meg leszállni bennünket a digók.

Az ágyúzás elől is, meg aludni is egyet, most már dekkungjainkba vonultunk.

De hát ezzel nem zárult le a színjáték utolsó fölvonása.

 

A kapitányunkat érthető eksztázisba hozta ez az egész hajcihő. Futkosott, ugrált a sziklákon, és jól látszott, hogy belébetegednék, ha nem lelne egy csomó előnyös kapcsolatot ő maga és e között a sikerült támadás között.

A betörési helyet ő egyedül tudta és mondta és helyeselte, mert már az előttünk itt volt ezred is mindig ott tört be az olasz állásokba. Azonkívül, ha az ő patrulja (mármint az én szakaszom) nem kergeti el az olasz Feldwachét a falu elől, akkor az flankéból megtámadhatta volna a támadó századot, és sohasem törnek be az olaszokhoz.

No jó, de hát ez még mind csak hetye-petye-lefetye volt. A kapitányunk, alig szűnt meg az ágyútűz, már újra ott volt azon a sziklafokon, ahonnan legjobban be lehetett látni a völgyet. Mintha még mindig nem nyugodnék belé, hogy őneki ne legyen valami jogerősebb szerepe ebben a muriban.

Hát csakugyan. A kapitányunk, ahogy egyre-másra vette célba gukkerével az olasz állást, ahol a másik század betört, egyszerre mozgást vesz észre az olasz drótok előtt.

Hát a tábori messzilátón át a következő kis kép tűnt szembe:

A megrongált olasz drótsövény előtt, egy kis sima térségen, egypár bokor takarásában, sőt takaratlan két kis emberfigura gubbaszt. Nyilvánvaló, két sebesült a támadó századból.

Egyik ide-oda sántikál, a másik hever, sütkérezik a reggeli napon, vakarózik és pipázik.

Nos, ezt figyeljük most már az állás tetejéről mi is, és tárgyaljuk meg a dolgokat, harctéri demokráciában összekeveredve és vitatkozva, tisztek, altisztek, bakák, akik nincsenek szolgálatban.

Szanitécnak kellene lemenni ezekért a sebesültekért. Na, de hát az olasz állás előtt hogyan közelíthessék meg őket fényes nappal? Az olaszok most éppen dühösek lesznek. De hátha elvéreznek estig a sebesültjeink, amíg a sötétben fölhozhatják őket? Nem! Mert akkor másként viselkednének. Bizonyára bekötötték egymás sebét már valahogy. Ahol van ni, hogyan sétálnak!

Így folyik a vita, és az egész állás a két lenn maradt sebesültről hőferezik egymásnak. És a kapitányunk ugrál és telefonál és jelent, és ha nem lehetett kegyetlen, olaszfaló harcos ebben a támadásban, hát most egyszerre, folyékonyszívű emberbarát lesz, akinek kifúrja a begyét, hogy két sebesült segélytelen heverhet az olasz állás előtt. Persze, tenni mit lehessen?

Nos, valamikor délelőtt, vagy már délfelé, egy egészen váratlan jelentés jön a két kis emberfiguráról. Mégpedig az, hogy az olaszok visszatértek már a megcsúfolt állásukba, és észrevették a két sebesültünket.

Észrevették őket, de nem bántják őket az olaszok. Dehogy! Nini csak! Az olaszok is kinn vannak az árkaik szélén, és a sebesültjeinket figyelik. Hohó! Nemcsak figyelik őket. De az olaszok integetnek a sebesültjeinknek, és a két kis figura visszainteget nekik. Bizonyosan hívják őket az olaszok az állásukba. Alighanem náluk is ausztriácsi fogás a fő hadijelszó! És ez a kettő ottan olcsó zsákmány.

Topp! A kapitányunk megint ott van. Mi az, mi az?

Ahá! Ezeknek a kuvaszoknak a mi sebesültjeinkre fáj a foguk? Na, abból nem esznek. Nem bántják őket? Integetnek egymásnak? Nahát, akkor a szanitéceinket sem fogják bántani az olaszok a vöröskereszttel, ha a sebesültjeinkért mennek fölhozni őket.

– Hamar, te gazember, te disznó, mit bámulsz, ugorj a szanitéc Unteroffizierért! Lemegy egy patrullal és egy tragaccsal és… Várj! Idejön először jelentkezni nálam.

A mi derék kapitányunknak egyszerre egy csoda ötlete támadt.

Ha nem tanácsos az olasz árkokat megközelíteni addig, amíg az olaszok tartják a haragot és lőnek, annál tanácsosabb most, ha barátságosak az olaszok. Majd ő most lemegy a szanitécpatrullal és aztán szakértőleg kikémleli az olasz állásokat, és ha netán egy olasz szanitécpatrul is kimerészkedik az állásukból a mi sebesültünkhöz, hát még azt is fölhozhatja, hiszen a digók nem fognak lőni a saját patruljukra.

Ecco! A kapitányunk már csatolja is a revolverszíjat lefelé a blúzáról, hogy a blúza alá kösse, és átváltozzék szanitécnak. És a szanitécek, parancsra, egy fehér lepedőre, hirtelen egy nagy vöröskeresztet pingálnak, hogy odaát a digók jól lássák, hogy szanitécsturm készül csupán ellenük, és a mi kapitányunk tényleg lemászik a patrullal a völgybe, és a vöröskeresztes zászló bántatlan lengedez a bokrok közt, a réten át, az olasz állások felé.

Az egész állásunk egy boldog vihogás és tapsolás és handabanda a kapitány után. A bakaság unatkozik. A bakaságnak minden tetszik, ami új és megkapó.

Már odaért a kapitány patrulja a sebesültekhez. Már kezelik őket. A tragacs nem is kell. De ezt süsd meg, mi ez? Az olasz álláson is vöröskeresztes lobogó leng. A kapitány vagy két emberével megy föl az olasz állásra. Az olaszok eléjük jönnek, és eltűnnek az állásban.

Hóha! A kapitány úr megcsinálja a békét az olaszokkal hamarább, mint a császár! Mondják a bakák.

De hátha elfogják?

– Ne féljetek, nem tartják ott őt az olaszok, ha kibékültek vele, mert konkurrenciát csinál Cadornának – mondja egyik tiszttársunk.

És tényleg, a kapitányunk az egész állás diadal-hurrája közepette fölérkezik épségben az állásunkba.

De hát fölfogjátok-e teljes jelentőségében ennek a kis eseménynek a lelkét?

Ezerkilencszáztizenhat tavaszán, a világ legádázabb háborújának kellős közepében, mint valaha a treuga deik idejében, egypár órára béke lengi be a harcok völgyét. Egészen másnak hallod, hogy a rigó a drótsövény karójára száll fütyülni. Összetévesztheted a kertek sövényével ezeket az átkozott spanyollovasokat. És másnak látod a mezőket, a virágokat, a házakat, a fákat, a tavaszi bárányfelhőket a Krn havas csúcsai előtt. Másnak, az élet reményében ragyogónak látod másfél órára ezt a völgyet.

Föl tudod-e fogni, micsoda érzés volt ez?

Csönd az egész fronton. Mindenki a kapitány fehér zászlós patruljáról beszél mosolyogva. Bizonyára odaát az olaszok is. Az ellenség is. És mérgesen fordul mindenki a távolba, ha valahonnan ágyúlöveg-robbanás vagy fegyvergolyó-pattanás hangzik föl. Micsoda nyomorult meri megzavarni ezt a hangulatot?!

És ha ezt a kapitányt mindenki utálta harci izgágaságáért, most mindenki úgy szereti a szíve fenekén, mint valami bátor apostolt, aki az irgalmatlan reglama és vészes hadüzenet ellenére ilyen másfél órát mer ajándékozni a harctér fiainak.

 

No igen, az természetes, hogy szegény kapitányunk egy rémes orrot kapott a brigádtól, deviziótól, kórtól fölfelé, sorban. Hiába jelentette, hogy csak az ellenség megtévesztésére vette fel a szanitécpatrul álcáját, hogy kikémlelje az olasz állásokat, és belásson az olasz hadsereg köznapi életébe. Hiába jelentette részletesen szegény kapitány, hogy a szemével látta, milyen gyalázatos és demoralizált az olasz sereg harci kedve, milyen disznóólak a dekkungjaik, hogyan tömik pedig őket csokoládéval, és a tiszteknek még éjjeli edényt is szállítanak az állásba. Hiába, a kapitányunk szigorú feddést kapott a felsőbb kommandóktól kitüntetés helyett. Szigorú dorgálást, hogy tartsa magát a parancshoz, hogy az ellenséggel, pláne ilyen árulókkal, mint az olaszok, háború alatt cimborálni, kereskedni semmi ürügy alatt sem szabad…