Baleset?!Fedort, a muszka trappert, két és fél éves korában vette meg egy uralkodó herceg. Fedor olyan nevelést kapott, hogy méltó legyen egy uralkodó kocsija elé. Szénfekete, gyönyörű, fiatal táltos volt Fedor. Gyorsított kocogásban szabályosan egy méter negyven centimétert lépett maximálisan. Hőmérsékletét hetenként lemérték, kedélyállapotáról, étvágyáról, esetleg makrancairól vagy fölcsípett rossz szokásairól rögtön jelentést kellett tenni a fő lovászmesternek. Fedor társa, akihez úgy hasonlított ő, mintha ikerfivérek lettek volna, Petyka nevet viselt. Persze hogy csak a kocsisuk nem tévesztette össze őket. Amikor a kocsikorzón, aranyszerszámosan, kényesen együtt trappoltak a herceg kocsija előtt, kiscsikó koruk óta klasszikus ívalakra szügyükhöz szíjazott fejük tartása, gépállat módjára együtt kirúgott és földre kattantott patájuk, persze hogy a legkitűnőbb szemű szakember előtt is tökéletesen egyformának mutatta őket. Pedig hát iszonyú különbség volt kettejük közt. Fedor testi-lelki tehetségei messze felülmúlták a Petykáét. Fedor eszes, tanulékony, nyugodt, bátor, mértékletes, kitartó, hűséges, mélyérzésű állat volt. Míg ezzel szemben Petyka?… Buta lett volna borjúnak is, ijedős lett volna nyúlnak is, ideges lett volna a hercegi udvar pénzügyminiszterének is (államtanácsi interpellációk előtt), falánk lett volna disznónak is, szeszélyes lett volna primabalerinának is az udvari nagyoperában. Felszínes, hiú, csélcsap volt… Egyáltalán, nem is volt neki jó tulajdonsága más, mint hogy külsőleg hasonmása volt Fedornak. De mennyi baj volt ezzel! Mennyi vesződség, hiábavaló munka! Petykának örökké hasmenése volt, mert állandóan vagy redukált, vagy emelt ételadagokon élt és droguákon, hogy ne hízzék és ne fogyjon. Mindig vigyázni kellett rá, hogy az istállóban Fedortól el ne terrorizálja a falatját, és agyon ne zabálja magát vele. Petyka mindig maszatos volt. Álomszuszékságának, restségének nem használt semmi fenyítés. Ötvenszer kellett elismételtetni vele a lovásznak, amire tanította. Úgyhogy szegény Fedornak is vele kellett szenvednie az ostoba Petykával, holott ő már a harmadik próbára tudta minden leckéjét. Hát persze, így fest belülről majdnem minden kifelé fényes, feszes, parádés dolog. A legérdekesebb mégis az volt ebben a társulásban Fedor és Petyka között, hogy az mégsem csak a látszatok szerint sikerült. Hanem, igenis, a legfontosabb érzelmi kapcsolatok szerint is. Fedor és Petyka olthatatlan vonzalommal viseltettek egymás iránt. Paripa volt mind a kettő. Hát nem lehetett szó köztük a múlékony, időszakos, nemies gerjedelmekről. Hanem csak a barátságnak – de annak aztán nagyon szilárd, tartós, szenvedélyes érzelmeiről. Persze, ebben is Fedor volt igazabbul érdekelve. Petykával azért hámtársához, Fedorhoz való minden őszinte szeretete mellett megesett, hogy idegen lótársai röhögését viszonozta; sőt dörgölődéseket is, szaglálódást is váltott velük. Fedor soha! Fedorra nézve levegő volt más ló Petykán kívül. Közeledésektől elfordult, nyikkanás, nyerítés nem hagyta el száját más ló, mint Petyka számára. …Élete legnagyobb tragédiája is nem a sors egyéb balfordulatai lettek Fedornak, hanem csak egyes-egyedül a Petyka elveszte.
Mert miután Fedor és Petyka, évek során át, kifogástalanul szolgálták az uralkodói udvart, és legszebb férfikoruk elején tartottak, pont arra az időre esett, hogy a gépkocsi halálos csapást mért a lónép egész fajára. Az uralkodó hercegnek is, akármilyen konzervatív gondolkodású úr volt különben, mégis be kellett látnia, hogy még parádénak is silány az olyan jármű, amit játszva előz meg minden biciklis pékinas. Motorbiciklikről, autókról nem is szólva. A herceg tehát díszhintajai helyett díszautót rendelt. Szó volt róla, hogy Fedort és Petykát a hercegi uradalmaknál alkalmazzák valahol. De aztán ezt a tervet a fő lovászmester, akinek busás sápja volt minden kótyavetyéből az udvarnál, lefújta. Hogy hát, izé, mégis kár két olyan gyönyörűen idomított lovat, mint Fedor és társa, igára fogni! Hát két vásárló jelentkezett mindjárt Fedorékra. Egyik egy finom, monoklis, raccsoló úr volt, egy műlovarrá levitézlett lovas tiszt. A másik egy veres orrú, vidéki félparaszt gazda. Kinek-kinek csak egyik ló kellett. A főlovász örült, mert így két helyről ütötte markát baksis.
No, de most melyik ló kinek jusson, ilyen egyforma párból? A Fedorék öreg, borotvált képű, udvari kocsisa bajuszára csorgó könnyei közt próbált fölvilágosítással szolgálni becsületesen a két jószágáról: – Ez a Petyka a butább, kicsikét restebb is, ijedősebb is. Hámnak ez lesz jobb. Idomításra okvetlen alkalmasabb ez a Fedorkám! Bár sohasem értem volna meg a napját, hogy megválok tőlük. A műlovar meglehetős ridegséggel szakította meg a vén kocsis érzelmeskedését: – Hagyja csak, bátyikám! Szakértők vagyunk mi eléggé! És minden elméleti megállapításnál jobb egy természetben való próbatétel. Mindjárt megjártatjuk ezt a két dögöt hámban, és hámon kívül, nyereg alatt is megköröltetjük őket. Rájuk nézvést hibátlanok tényleg. Ez történt. Befogták egy fogatba előbb Fedort, aztán Petykát. Hát Fedor egyedül gyönyörűen, simán indított, és jobb trappal iramodott, mint társával. Ellenben Petyka, amint egyedül akasztották őt az egyfogatú elé, veszettül kezdett farolni, ágaskodni, rudat recsegtetni, csillagot rúgni… Mi volt ennek az oka? Csak az, hogy a tanulékony, gyorsabb iramú Fedort sokszor szerepeltették már egyedül. Ügetőversenyeken is részt vett. Tehát nem volt neki újság az egyes fogat. Az ostoba Petyka, jó volt, ha nagy nehezen egy jó társ mellé bevált valahogy sétaügetőnek. Azért vadult meg az egyes fogatban. A műlovar azonban, a szakavatottság teljes önérzetével és lenézésével jegyezte meg az öreg kocsisnak: – Na lássa, öredzsem! A praxis rögtön megmutat mindent. Ez hámnak született. Nincs vér benne. Ebben van a tűz és a gőg, hogy nehezen törődik bele az egyhangú hámmunkába. Ez az enyém! Az pedig megfelel a másik úrnak teljesen. De idomításra alkalmatlan. Így történt, hogy a tehetségtelen Petyka a műlovar tulajdonába ment át. Művész lett belőle. Az állati értelmesség fenoménje. Ez is csak a mai változott idők változott erkölcse szerint történt, amikor is a kontárság elég sűrűn foglalja el a zseni helyét.
Fedor rögtön konstatálta, hogy szeretetlen, durva kezek közé került. Nagyon fájt neki ez a fordulat. De vigaszt merített abból a gondolatból, hogy csak ideiglenesen történik ez vele, és megint visszakerül Petyka mellé. Sóvárogva várta ezt a pillanatot, és tűrt békén minden megpróbáltatást. Rossz bánásmódot, büdös, szennyes istállót, szőréről levakaratlan sarat, álldogált esőben, hóban, hőben, dohos abrakot, penészes szénát… Szóval mindazt, aminek egy részeges, hanyag falusi kisgazda lova ki van téve, eltűrte Fedor, aránylag könnyen, annak a reményében, hogy visszakerül társa, Petyka mellé. Vagy pedig Petykát hozzák vissza hozzá, ha már úgy kell lennie, hogy nem kerül vissza többé a márványfalas, szellős, gőzfűtéses hercegi istállóba, hanem ebben a szomorú, ínséges sorban tengődik. No hát, rendben van! Bizonyára itt lett szükség az ő munkájára. Illetve munkájukra. Mert Fedor szilárdan meg volt győződve, hogy Petyka egy nap megjelenik azzal a kedves, bárgyú röhejével, és összedörgölik boldogan a fejüket, és elnyihogják a viszontlátás örömét egymásnak. Sokszor hallucinált Fedor: Petyka nyerít valahol a közelben! Nagyokat horkant, élesen nyerített: – Halló Petyka! Itt vagyok! Gyere csak! De hát csalódott! Képzelődött! Vagy más idegen állat hangjáéval vétette össze a Petykáét. Petyka? Már réges-rég a műlovar minden borzalmat felülmúló kínzásaival készítődött ki művészi föllépteire. Fedornak hiába fájt a szíve utána. Hiába fájt lankadatlanul! Ugyanis Fedornak arra nem volt képessége, hogy belássa, ha már ilyen hosszú ideig marad el tőle Petyka, akkor valószínű, már nem is jön hozzá vissza többé, le kell mondania róla, és valahogy megvigasztalódnia. Nem! Fedor érzése egyszerűen az volt, hogy Petykának vissza kell térnie hozzá, mivel ő vágyik utána, és csupán a viszontlátás halogatódását kell megszenvednie. Ez a huzamos, hasztalan sóvárgás, persze, azért megnyilvánult dolgokban Fedornál. Legelőbb is az étel kezdett mind kevésbé ízleni neki. Az abrakostarisznyát hiába akasztották a fejébe, a szénát hiába hányták eléje a jászolba. Fedor nem ropogtatta a szokott víg élvezettel étkét. Pár harapást nyelt immel-ámmal. Aztán fújt, fejét rázta és tűnődött. Egyre tűnődött: merre maradhat el tőle az a Petyka? Búskomorságba tűnődte magát Fedor végül is. A részeges paraszt így állapította meg ezt a tényt: A fene látott még ilyen dögöt! A finom takarmányra, abrakra csak pöfög, pedig olyan a fogsora, mint a porcelán. De szomjasnak örökké szomjas, mintha láztól égne a bendője. Alkalmasint híg moslékon tartották ezt a herceg tolvaj kocsisai, mert azt ingyen hordták neki a konyháról, és a zabját ellophatták. Ciberére kell fogjam én is, ha azt nem akarom, hogy gebévé gyöngüljön nekem! Általában mindig így értették félre a lélek fájdalmait, lóban, emberben. Szegény Fedornak attól fogva a legrémesebb, legbüdösebb ételmaradék, korpa, gyógymenta, étvágycsináló csalánegyvelegeket kellett híg latyak alakjában táplálékául elfogadnia. Hogy még az utáltság kínja is tetézze kietlen szomorúságát és nyomorúságát! Vuhh!
Az úgy van, hogy a rossz sors kegyesebb ahhoz, akivel magánál jobbat meg nem ismertet. Jobb sors ismerete után zuhanni rosszba, az a keservesebb! Fedor, a szegény muszka ügető, még mindig nem érkezett el érdemtelen megpróbáltatásai utoljához. Gazdája egy forró kánikulai napon bepálinkázott förtelmesen. Így bóbiskolt el a tejeskocsi bakján hazahajtóban. Kopasz fejéről lecsúszott a kalapja. A napsugarak így érték. Szóval hazáig, ott ültében, kimult napszúrásban a derék, jó ember.
Hát igen, ahhoz képest, amilyen kezekbe aztán került Fedor, bátran áldhatta ennek a részeges, kegyetlen parasztnak az emlékét. A paraszt özvegye föladta a gazdálkodását, és vásárra vitte minden jószágát. Egy budapesti fuvaros vette meg Fedort, akinek jó néhány pár lova volt. Többek közt taligái is, építkezésekhez, csatornázásokhoz. Ilyen taligáslónak alkalmazta a fuvaros vállalkozó Fedort. Mert hogy magányos fogattól vette meg. Hát hogy a munkája súlyosabb lett volna eztán Fedornak? És talán ellátása rosszabb? Nem! Egyik se! A taligát Fedor teljesen terhelve, meredeknek is könnyen húzta zömök, erős, jóinú paripa létére. A tápláléka is kijárt elég rendesen. Hanem a bánásmód! Az tette most a Fedor életét pokollá! A Fedor kocsisa egy húsz és egynéhány éves suhanc lett. Egy nagyvárosi naplopó. Volt ez azelőtt suszterinas és újságárus és gyári munkás és kifutó boy és segéd hintáslegény, mindenféle. Csak éppen lóhajtáshoz és gondozáshoz nem konyított semmit sem. Ez pedig nagy baj volt. Ezt nem pótolhatta az, hogy a legény nemhogy kegyetlenkedő vagy hanyag lett volna, de jólelkű volt és serény. Ám a tudatlansága, hozzáértetlensége szerzett ezer kibírhatatlan szenvedést Fedornak. A részeges paraszt, amilyen durva, gonosz lélek volt különben, és akármi apró botlásért készen állt a kezében az ostor, patkós csizmájával is nekirúgott Fedor hasának sokszor, ha nem elég gyorsan farolt a hámjába. Viszont voltak olyan elemi szabályok, amiket ez a duhaj bugris soha nem mellőzött, és voltak elővigyázatosságok, amiket soha át nem hágott. Dermesztő hidegben soha nem feledte pokrócot hányni Fedor hátára. Ha izzadttá hevült Fedor, akkor nem itatta hideg vízzel, hogy a kehet megkapja, és fogát elvásítsa. Ha elkocsmázott órákig, és Fedort ott vesztegeltette az útfélen, akkor nem feledte el a zablát kivenni a szájából, hogy gyepelhessen magának egy kis friss füvet. Ha látta, hogy Fedor lába reszket a fáradtságtól, akkor semmi áron sem hajszolta tovább. Szóval úgy töltötte csak ki gonosz természetét a Fedor bőrén, hogy azért Fedor erejét, egészségét megtartsa és kímélje a munkája számára. Ezzel szemben ez a kontár, fiatal kocsis a kínok kínjait okozta Fedornak, csupa jóakaratból is. Például sajnálta ütni Fedort az ostorral, ha csak rendkívüli körülmények közt nem. Hanem azt tette, hogy indításnál, biztatásnál a Fedor gyeplőjét rángatta. Meg volt győződve róla, hogy az ártalmatlan és kitűnő, tapintatos módszer, Fedorral megérteti akaratát. Mulatsága, szokása, majdnem mániája lett ennek a fiatal ex-suszternek a gyeplőrángatás. Holott hát minden öreg lószakértőnek a hajaszála mered égnek a gyeplőrángatásra. A lónak a szája a legérzékenyebb, legvédtelenebb része. A jó kocsis, a jó lovas a gyeplőt még akkor is csinján kezeli, s lazára ereszti, ha a ló maga rángatja és húzza előre. A hajtás matadorjai pláne csak szóval, füttyel, csettintéssel kormányozzák a lovat. Fordulatnál, irányváltozásnál húzzák csak meg gyöngén a gyeplőt, vagy még akkor sem. Mert tudják, hogy a legkegyetlenebb ostorozás, dorongolás sem árt úgy a ló kedélyének, értelmének, munkakedvének, mint a szájának a nyomorgatása. Hát ennek a rémséges tortúrának tette ki Fedort fiatal új gondozója, csupa állatbarátságból. A többi ostobáskodása már csak afféle mellék-gyötörtetésszámba ment. Hogy egész napi keserves, lassú húzómunka után este vágtában hajszolta haza a taligát. Hogy a zablát elfeledte kivenni a Fedor szájából, ha friss fű volt előtte. És irtózatos fogfájásokat okozott Fedornak azzal, hogy jeges vízzel itatta. Meg a többi meg a többi… Hiába jött aztán simogatni a Fedor pofáját a fiatal kocsis, és nevezte beceneveken: – Ej, te fekete ördög! Az anyád!… Hogy vagy? Te büdös! Fedor bizony nem nyihogott vissza boldogan, és nem dűtötte oda okos fejét a vállához, mint valaha régi kocsisához az uralkodó hercegi istállóban. Csak mélázott szomorúan magának, mintha azt gondolná fiatal, kontár kocsisáról: – Lovak Jóistene! Hogyan férhet meg ugyanegy emberben ekkora mérvű butaság ezzel az idétlen kedveskedhetnékkel?!
Fedort, ha talán nem kegyeli annyira fiatal, új kocsisa, negyedrész annyi fájdalmat nem tűr tőle. Hogy miért? Mert a taligáskocsisnak nemcsak egy lova van, hanem több. Janira, a Fedor gondozójára még három másik lótársa is rá volt bízva. Ha libasorban ment a hosszú taligástrén, akkor a Jani négy taligája kiakasztható, vékony lánccal volt egymáshoz akasztva. Bár ez szükségtelen is. Mert hiszen a taligáslovak úgy egymáshoz szoknak, hogy vakon megy egyik taligásló a másik nyomában. Még ki is tör máshonnan a taligásló, ha nem őrzik, hogy társai után iramodjék. Hát Fedor, mint a Jani kedvence, a kis négyes trénnek vezérlő taligáját húzta. Azon ült Jani, és irányította Fedort. Persze a gyeplője borzalmas rángatásával, amit ő a kocsistudomány tetejének vélt. A trénnek többi lova legalább ettől volt megkímélve a Fedor taligája nyomában. Ó, Istenem! Be gyönyörűen süt a nap! Milyen édesen lilállanak ezek a budai hegyek egy tiszta őszi reggel. A Duna, ez az óriás folyam, úgy hömpölyög, olyan simán, egy hullám, egy fodor nélkül, mintha tó tükrére néznél a partjáról. A víz szélén, mint valami ősvilági szörnyeteg hörög, dübörög a kotrógép, és okádja, zihálva, furcsa ormányából a folyam fenekének nedves homokját. Már óriás kupac magaslik a parton, ahová a homoksugár csurog. Ebből a nagy homokhegyből viszi tova a taligáslovak sora a homokot. A part, magas kőpart, merőlegesen esik a Dunára. Egy helyütt a taligáslovak közvetlen ott haladnak a kőpart peremén, mert más utat elzár a homokhegyek egymást érő sora.
Fedor gazdája, Jani, kitűnő, kedvében volt. Kevés kell ilyen fiatal, erős embernek, hogy jókedve legyen. Valami elkényeztetett, gazdag fiatalember, persze, abban a helyzetben, mint amilyenben Jani élt, a kínok kínját szenvedné. Későn feküdni, korán kelni, soha-soha-sohasem pihenni ki magát. Gyatra koszton tengődni, rossz gúnyában fagyoskodni. Mosdatlan, fürdetlen, emésztési zavarok közt, megaláztatások közt, a betevő falatért állandó lelki szorongások közt sínylődni… Ajhaj! Így érezné a Jani sorsát csak egy közepes polgári egzisztenciájú fiatal egyén is… A borzalmak sorsának! Jani sincs éppen azon a gondolaton, hogy az élet királya! Viszont ma reggel melegen süt aránylag, az előhaladott őszi időhöz képest, a nap. Tegnap húsz fillér borravalóhoz jutott Jani. Ezen ma, hajnalban, két deci szeszt ivott, aközben, miközben bevágta negyedkiló finom rozscipóját, egy parányi kis szalonnával. És egy vöröshagymával, desszertnek. Hát így a közérzete, a relativítás elvének fogalma nélkül, azt disputálta rá Janira, hogy: az élet számára csodaszép, nagyszerű, vidám, boldog dolog! Mit lehet ez ellen tenni? A taliga ülésdeszkájáról Jani énekszóval hajtotta Fedort. Stílszerűen egy folyami hajósdalt fújt. Hogy aszondja, hogy:
Közben, pesze, Jani igazán csak az Isten kegyelméből való, fölséges jókedvét mással is nyilvánítani kívánta, mint az ének. Húsz és egynéhány évvel ez már olyan dolog, hogy a virtus nem fér meg senkiben, ha egy kis szesszel aláfűtenek. Na, de mivel nyilvánítsa egy ambíciózus ifjú kocsis azt az érzését, hogy ő sem utolsó féreg a világon? Hát Jani a Fedor gyeplőjét rángatta. Az ének ütemére nagyokat rántott a Fedor elkínzott száján. És kurjantotta is: – Héj te, héj! Ferkó! Gyüate! Gyüa!… Azt a ragyogó csillagát is! Hát igen! Attól fogva, hogy a taliga elé állt Fedor, egész addig, amíg a munkahelyig, a homokhegyig érkeztek el, jobb időknek is becsületére váló hosszú ügetésben iramodott a taliga előtt a gyeplőrángatásra. A három társa csak vágtában bírta őt követni. Kehesen szuszogtak, horkangattak, fulladoztak mögötte. Fedor mint vezér, nagyon jól tudta ezt. Embernemismerte fogékonyság és érzékenység lakik egymással szemben az állatokban. Ha szavakba lehetett volna foglalni az okos Fedor érzéseit, hát azok körülbelül így szólnak: – Ó, te, kocsisok leghülyébbje, a taligám ülésén! Hát miért nem hagyod abba a szám ráncigálását? Nem gondolod azt meg, hogy az életeddel játszol? Hiszen csak egyedül az okosságom és türelmem az, amin az életed függ, mint cérnaszálon. Nem veszed észre, hogy hatalmas erőben vagyok én, a kocsi üres, a gyeplőrángatásra könnyen megszállhat engem az őrjöngés? Amit az emberek úgy neveznek, hogy: elragadta egy ló! Nem tudod te azt, hogy a gyeplő az egyetlen hitvány fenyítő eszköz egy ló őrjöngése ellen? És ha én nem volnék okosabb, mint te, már szabály szerint régen őrjöngenem kellene erre a te gyeplőrángatásodra, te, kocsisok leghülyébbje! Hiszen te annyit éltél már vissza a gyeplőmmel, hogy érzéktelenné gyötörted a számat. Észbe se kaphatnék már őrjöngésem közben a legrémültebb gyeplőhúzásodra sem! Halálba hurcolhatnálak megvaduló társaimmal együtt, te szerencsétlen!… Csakis lótársaimat kímélem azzal is, hogy ügetésben maradok, nem kezdek vágtatni, amit már azok nem bírnának, és botlás, bokrosodás, felfordulás, szerencsétlenség válnék belőle! Pedig ez még nem őrjöngés!… Hála Fedor higgadt önuralmának, baj nélkül érkeztek a homokhegyekhez. Ott aztán a Jani királyi kedvét kissé megcsappantotta az a körülmény, hogy a taligákat neki is kellett segíteni terhelni homokkal. A lapátforgatás nehéz erőfeszítésétől nem jut szusz már a dalra! De végre ez is készen volt. És a homokterüvel a taligák libasora a meredek kőparton megindulhatott. A Jani jókedve is visszatért tehát. A nótára mindjárt rázendített Jani. De hát lassú, lépésben haladó, terüs taliga tetejére ülni, vagy mellette lépésben bandukolni? Ez nem felelt meg a Jani virágos hangulatának. Egyet gondolt! Hátha felülne a Fedor hátára? Már oldotta is kifelé a Fedor gyeplőjét, hogy rövidebbre fogja, ha a Fedor hátán ül. Azzal hepp! A taliga rúdjáról a Fedor széles, puha hátára vetette magát. – Na, gyüa! Te fekete ördög! – bíztatta Fedort. És persze mindjárt rántott egyet a gyeplőjén. Hát Fedor, tán életében először, ideges lett. Ez már mégiscsak sok volt tréfának is. Terüt is húzni, lovast is cipelni, veszélyes kőparton menni végig, és közben ezt a tébolyult gyeplőrángatást szenvedni el?… Sok volt, sok, na! Fedor ugyan a megrögzött szokás hatalma alatt indított rögtön a kocsis gyüójára. De már a gyeplő rándítására azzal felelt, hogy nem törődött vele, véresre tépi-e száját vagy sem, nagyot rándított féloldalvást a fején ő is. – Mi a, hé!… Mi bajod? – kiáltotta ijedten Jani a Fedor hátán, ahogy ő maga is csak afféle állati ösztönnel érezte, hogy az a jámbor fekete igásbarom hirtelen toporzékoló táltossá vált alatta: – Mi a?… Még ennél is több történt Fedorral. Amikor vadul félrerántotta fejét, és az a víz sima tükre fölé került, a Fedor szemének ellenzője is félrecsúszott annyira, hogy a víz tükrére pillanthasson. Akkor a víz tükrén, ó! Fedor egy szilaj, kényes, fekete paripa fejét pillantotta meg… Az oly rég várt, sóvárgott társa, Petyka szeme riadozott Fedorra a vízből. A hasonmásáé! Fényesen, tisztán. Fedor nagyot horkant! Fölágaskodott! És most már gyeplőrándítás nélkül vetette fejét vissza a víz fölé. A Petyka feje újra megjelent. Ágaskodott szintén, ahogy hűséges hámtársnak illik. És megindult ő is a vízben, fékeveszett, vad vágtával, Fedorral együtt. De hát ez nem a dühnek, ez a boldog viszontlátás örömének feltartózhatatlan őrjöngése volt már. Az őrjöngés erejének pedig csak játék egy embert vinni a hátán, meg egy homokterüs taligát rángatni maga után, még néhány vakon rohanásba fogó taligáslóval együtt. És ez az utolsó, vad vágta így se tartott, csak pár pillanat hosszat. A Fedor hatalmas szökkenései a kőpart szélére vergáltak. Feje a víz tükre fölött társát, Petykát akarta látni. A taliga már csak fél kerekén zökkent nagyokat a magas kőpart legszélén… Azután zuhantak le a folyamba irtózatos csobbanással, és eltűntek mindenestül… Egypár hamar simuló hullám és egypár buborék jelezte csak a mély víz fölött az egész tragédiát… Az emberek bambán, döbbenten, jótehetetlen sereglettek össze a parton és a kotrógépen. A gépész fönn, a kotrógép tetején, a gép kattogása, dübörgése közül ordította le élesen, mint egy nekrológot: – Az a fekete dög okozta a balesetet. Az ágaskodott és nyihogott, mint az ördög egyszerre… Valamit láthatott a vízen, és ettől kapott frászt… A tekintetem éppen rajta volt… Kámpec neki!… Így fejezte be életét Fedor, a fekete muszka ügető.
(1930) |