A titokzatos Zoltán

Merőben furcsa család volt a Pataki Patzekéké. A családfő napidíjas, szomorú, utolsó éhbéres minőségben körmölt egy ügyvédi irodában. Eljárt a végrehajtóval kínos, keserves körutakra, kiráncigálni a vánkost az ügyvéd adósai feje alól. Őgyelgett a bíróságon, és firkálta ki a tyúkper-ítéleteket az irattárból.

Ennek ellenére maga az ügyvéd és mindenki teljes tisztelettel tanárurazta az öreget. Tudták, hogy szerzetes tanár volt ahajt, és a szerelem ugrasztotta ki őt a csuhából. Aztán falusi jegyzőségben működött, házassága után. Ott valami kis szabálytalanságért fölfüggesztették állásából, és így vált díjnokká.

A fiával együtt jártam az alsó középiskolai osztályokat. Rendkívül eszes, átlagon felüli tehetséges fiú volt Pataki Ödön. De széllelbélelt, hebehurgya, hóbortos és rest is, a végletekig. Nagyon jól összeillett jellemünk.

Sokat jártam a házukhoz, átvenni közösben a leckét. Jól mulatok! Soha egy büdös mukkot nem tanultunk. Az iskolakönyv vagy rajztábla alatt regényt olvastunk. Papírállat-faragással, torzkép-gyártással, légyfogással, kártyázással szórakoztuk el a drága időt. Aztán bepofáztuk az uzsonnát, és volt szívünk az Ödön édesanyját, egy bűbájos, csupa szív nénikét szenteskedő képpel meghallgatni uzsonna után, amint így szólt:

– Most aztán, édes gyermekeim, édesapa utasítására figyelmeztetlek, hogy nemcsak a léleknek kell megadni a magáét, és a könyv mellett görnyedezni szabad, hanem tessék, játsszatok, pigézzetek vagy golyózzatok, vagy labdázzatok a kertben.

Ödönnek volt pofája szegény édesanyja tökéletes falhoz állítására, néha zúgolódó képpel tiltakozni, hogy még át köllene vennünk ezt meg azt a tananyagot! És erőltetni magát és engem, édesanyja által, a hancúrozásra.

Hát ilyen fura levegője volt ennek a helynek.

Még említenem kell azt is, hogy az öreg Pataki nagy méhész volt. Később, gondolom, országos hírre és a méhészek egyesületének elnökségére vagy titkárságára emelte őt több remek szakmunkája.

A kertjük végében töméntelen üvegesláda sorakozott. A méhek kaptárai. De úgyszintén kasok is.

Az öreg sokszor tartott nekünk is előadásokat arról – milyen eszes állatkák ezek a hitvány rovarok! Milyen tulajdonaik vannak! Mit éreznek meg! Mennyivel különb érzékszerveik vannak nálunk, a teremtés koronáinál, és mennyivel tökéletesebben megszervezett társadalmuk.

Én elragadtatva tudtam hallgatni az öreget. Ödön, a fia unta. Döfölt hátulról, csípett, csiklandott, hogy iszkoljunk a fészkes fenébe apja értekezései közeléből is!

 

No hát, egyszer, úgy rémlik, Pataki díjnok társa és annak neje jelentek meg náluk. Az uzsonnát sokkalta ünnepélyes keretek közt szolgálták föl, a filagóriában.

Patakiné a foszlott vászonabroszt és asztalkendőket nehéz damaszt, virágos asztalneművel cserélte ki. Ezüst cukortartó, ezüst tálcák kerültek a terítékhez. A vajat és a házilag készült rástos mézet nem pirított kenyérre kentük, hanem foszlós kalácsra.

Olyan különös benyomást tett rám ez. Ismertem a háznak kiáltó nyomorúságát vagy hát legalábbis szűkösködését a jövedelmekben. És íme! Ez a fejedelmileg tálalt és gazdag uzsonna!

A filagóriában aztán, az eleven szellemű emberek hangos, összevissza cikázó csevetelése indult meg. Ennek a keretében leginkább az öreg méhész és a vendégek vitték a szót. A háziasszony alig-alig szerepelt.

Egyszer azonban, mibe kapcsolódva, mibe nem, azt mondja:

– Na, arra jól emlékszem, Zoltán, ahányszor nálunk tartózkodott, a mézet sosem ette a kávéhoz, és ha már válogathatott, akkor szalonnát evett, és a disznósajtot kedvelte tízóraira, uzsonnára, és a vizesbort hozzá. Még ilyen pöttöm legényke volt csak, már akkor valahogy kitört belőle az a nagy-nagy izé, hogy is mondjam, férfiassága. Édesség, nyalánkság: nőknek való eledel – ő így tartotta. És pipázott Zoltán, mint egy török.

– Jaj! Drága asszonyom! – mondta erre nejének, valahogy fiatalos negédességgel, az öreg méhész. – Magának van afféle gyógyíthatatlan rögeszméje Zoltánról. Hát hiszen nyavalyás, nyiszlett, tüdőbajos kölyök volt szegény. Isten nyugtassa őt. Az vitte el. De hát, ha labdázásban kifulladott, már vért köpött. A dohány? Méreg volt neki! De pöfékelt, hogy legénykedjék vele. Az ital átka volt. De benyakalta, virtusból. Apjának méltó fia akart lenni mindenáron. Pedig az apja csak dicsérte a bort dalban, míg ő maga nem volt iszákos természet.

A vendégeken tapasztaltam, hogy ez a bizonyos rejtélyes személyiség, ez a Zoltán, nagy érdeklődést és tiszteletet gerjeszt bennük.

Míg Ödön pajtásom a megvetés és az unalom fintorgásaival adja tudtomra az asztalon át, hogy: rémesen érdektelen beszédtárgy ez a Zoltán! Sőt egyszer bele is kotyogott a szülei szóváltásába:

– Hát ha elkezdték, akkor máma csak Zoltán járja itt nekünk.

Valóban, az öreg méhészné fiatalos pironkodással vette föl a vitát férjével. Így:

– És maga, édes fiam, a másik elfogultság Zoltánnal szemben, ha én az egyik vagyok. Maga most is féltékeny az emlékére, mint életében a személyére volt. Maga a Zoltán nagypapájának adott igazat, annak idején. Maga azt sosem felejtheti el Zoltánnak, hogy az ő versét leközölte a Nefelejts, míg a magáét nem. Mert Zoltán olyan nagy tehetség volt szegény, mint az apja!

– Na! Ezt aztán ne feszegessük, asszonyom! Az apja egy lángelme, ő pedig gyönge, másodrendű versfaragó volt. Az apja emléke segítette hozzá, hogy firkáit kinyomtatták! – tüzelt az öreg méhész.

De a felesége tüstént rávágta:

– Ezernyolcszázhatvanhét előtt? Ugyan-ugyan! A Zoltán pályafutását inkább akadályozta az édesapja árnya, mintsem támogatta. Akkor? Amikor Bach úr volt a miniszterelnök! És az ő pandúrjai meg spiclijei nyüzsögtek mindenütt az országban… Ó, milyen idők is voltak azok! Mint kislány, emlékszem rá, hogy mindenki a szegénylegényeket támogatta és dugta; meg a bujdosókat. Zoltánt is egyszer két ilyen szegénylegény kísérte el Erdődről vagy Erdődre, nem is tudom! Hiszen ő, szegény, szökdösött, kutyagolt Debrecentől Pestig erre-arra, mint az űzött vad!

 

Így folyt összevissza a szócsata a vén méhész és neje között. Azt gyerekfővel is kitaláltam, hogy ez a titokzatos Zoltán vetélytárs-udvarló lehetett a méhésznek messzi fiatalságában. Fúrta kegyetlen az oldalamat a valószerűtlenségek megfejtése: mért tud keverni ez a Zoltán ekkora érdeklődést, viszályt az egész társaságban? Kivéve Pataki Ödönt. Ő aztán változatlanul savanyú pofával és lekicsinylő legyintésekkel felelt kérdő fintorgásomra.

Végre aztán sikerült egy óvatlan pillanatban áthajolnom az asztalon Ödönhöz:

– Te! Kiről beszélnek?

– Áhh! Hát ennyit nem találsz ki? A Petőfi fia, Zoltán. A nagyapja, az öreg Szendrey, erdődi birtokos volt. Erdődre valók apuskám is, anyuskám is. Petőfi Zoltán ott bujdokolt, szökdösött, csavargott el az édesanyja mellől és nagyapjától, aki nem szenvedhette… Ővele vannak nagyra apuskámék. Én már százezerszer hallottam, hogy anyuskám hányszor foltozta meg a Zoltán könyökét, és hány szemölcs volt a Zoltánka bal kezén, és amit akarsz!… Gyerünk pigézni. Mindjárt asztalt bontanak. Köszönjük az uzsonnát!…

Hát ez a titokzatos Zoltán története, ifjúságomnak egyik legkülönösebb élménye.