A király bölcsessége

A fiatal királynak a mellékneve népe ajkán a Bölcs volt. Álljon itt annak története, hogyan jutott az Ifjú Király ehhez a melléknévhez, s hogyan tartotta azt meg.

 

Az Ifjú Király réges-régen uralkodott a Nagy Folyam mentén. Nem volt sem nagyon hatalmas, sem nagyon gazdag. Manapság körülbelül egy szolgabírónak van akkora hatásköre, mint az Ifjú Királynak volt hatalma.

Az Ifjú Királynak egész hadserege vagy háromszáz subás, íjas lovasból állott. A palotájának a falát kicserzett lóbőr alkotta. És a királyi udvar, még maguk az udvarhölgyek is, a finom parfüm helyett inkább olyan illatot terjesztettek maguk körül, mint manapság a sátoros gitánák és morék.

Annál nagyobb volt az Ifjú Király országa. A Nagy Folyam keleti partjától terjedt ez, ameddig neki tetszett. Igaz, hogy ötven sátor népén kívül az Ifjú Király már csak a toportyánfalkákat, bölénycsordákat és teméntelen víziszárnyast számíthatta országa többi alattvalóinak. Mert az egész ország egyetlen gyönyörű erdős, rétes, lápos pusztaság volt.

Tulajdonképp az Ifjú Király a Nagy Királynak, a Királyok Királyának a jobbágya volt, akinek birodalma messze Napkelet pusztáitól egészen idáig, a Nagy Folyamig terjedt. De hát az Ifjú Király a Nagy Királyt soha sem látta. Csak azt tudta a Nagy Királyról, hogy az egyszer majd fölkerekedik hadaival Napkeletről, és átúsztat a Nagy Folyamon annak nyugoti partjára, ahol a Császár birodalma kezdődött, és le fogja igázni a Császár birodalmát. Persze, ebben hitt is az Ifjú Király, meg nem is.

A Nagy Folyam nyugoti partján egészen másként föstött a világ. Ott ugyanis a Császár birodalma tele volt tornyos, kőfalas városokkal, kőutakkal összekötött falvakkal és jól művelt szántóföldekkel.

Többek közt itt, a Nagy Folyam jobbpartján, az Ifjú Király lóbőrfalas rezidenciájával szemben is ott magaslottak az égre a Császár egyik városának falai és tornyai.

Az Ifjú Király sokszor elnézte a távolból, a Nagy Folyamon túl, ezt a várost, vágyakozva, emésztődve. Ilyenkor az Ifjú Király mindig elszégyellte a maga szegénységét és barbárságát. Mert az Ifjú Király alapjában nem annyira vérszomjas, mint inkább álmodozó hajlandóságú ember volt, és tele bölcsességgel.

Hogy miért? Hát tulajdonképpen itt kezdődnék a történet. Csak vissza kell menni kissé az években.

 

Az Ifjú Király apjának a mellékneve, népe ajkán, a Rettenthetetlen Király volt. És ehhez a melléknévhez a következőképp jutott az Ifjú Király apja.

Akkoriban a Nagy Folyamnak a keleti partja merő zsombékos, tocsogós, halmos vadon volt.

A Császár jobbparti városából jöttek át néha a folyamon halászok, vadászok, madarászok, és egy-két tanyát ütöttek föl a Nagy Folyam keleti partján. Aztán komp indult át, és a tanyák egyre szaporodtak és népesedtek. Falukká növekedtek. Már egy-egy kőház épült, már utak kötötték össze, már szántóföldek, kertek vették körül a falvakat, már-már ott tartott a dolog, hogy a Császárnak új városa épül a Nagy Folyam keleti partján is, kőfallal, tornyokkal.

Az Ifjú Király apjának, a Rettenthetetlen Királynak a népe akkoriban nagyon ritkán csatangolt errefelé. Messze, fél napi vágtára tanyázott a rónaságnak egy másik folyója közelében.

De egyszer mégiscsak neszét vette a Rettenthetetlen Király, hogy a Császár birodalma átvergált a Nagy Folyamon, és kőfalas város alakjában veti meg itt a lábát, amin nem lehet majd átugratni lóháton.

A Rettenthetetlen Királynak haragosan szaladt erre össze a szemöldöke. Ősi hagyomány szerint a Császár birodalmának és az ő országának a határvonala a Nagy Folyam volt.

A Rettenthetetlen Király nyomban riadót fúvatott és nyergeltetett.

A törzs vénei ógtak-mógtak. Hogy így és amúgy, a Császár hatalma végtelen, talán jobb volna követeket küldeni elébb és békésen… És a többi meg a többi.

De hát nem azért kapta a Rettenthetetlen Király rettenthetetlen nevét később, hogy begyullaszthassa őt a vének lefetyéje.

Se szó, se beszéd, a Rettenthetetlen Király egy hajnalban megrohanta háromszáz lovasával a Császár épülő városát a keleti parton, és felégette házait, leöldöste népét, vagy rabszíjra fűzte, feldúlta a szántóit, kertjeit, és a zsákmánnyal odább akart állani.

Éppen osztoztak a zsákmányon, és egy kis áldomást csaptak, mikor a Rettenthetetlen Királynak azt jelentették, hogy a túlsó partról komp közeledik, át a Nagy Folyamon.

A vének megint megrettentek. Azt hitték, hogy a Császár elindította vasvértes hadseregét, amin nem fog a nyíl és a kopja, és meg akarja bosszulni a Császár épülő városának feldúlását.

De hát megint kisült, hogy a véneknek nem volt okuk szurkolni.

A kompon, békét kérő zászlókkal, a Császár városának követei jöttek. Drága marhákat hoztak, hogy kiváltsák velük a Rettenthetetlen Király fogságába esett testvéreiket.

Na, ebbe szívesen belement a Rettenthetetlen Király. Szépszerével kicserélték a váltságdíjért azokat a foglyokat, akikért küldtek, a többit pedig besorozták a Rettenthetetlen Király rabszolgahadába.

Hol kellett ennél teljesebb győzelem? A Császár nem merte megtorolni városa felégetését. A Császár valóságos adófizetője lett a Rettenthetetlen Királynak.

A Rettenthetetlen Király dupla áldomást ült népével, és örömtüzeket gyújtott a Nagy Folyam partján.

Ez még semmi. De a Rettenthetetlen Király azt jelentette ki a Vének tanácsában, hogy el sem fog mozdulni népével a Nagy Folyam partjáról, hanem ott várja meg az alkalmat, mikor majd egyszer átúsztat háromszáz lovasával a Nagy Folyamon, és feldúlja a Császár jobbparti városát is, és elfoglalja birodalmát.

Hát persze, ez kissé veszedelmes terv volt. Hiszen még éltek a Rettenthetetlen Király népe közt regék arról, mikor régebben megpróbáltak átúsztatni a Nagy Folyamon, és betörni a Császár birodalmába. De ezek a regék csak arról szóltak, hogyan várták a Nagy Folyam jobbpartján a vakmerőket a Császár vasvértes harcosai, úgyhogy jó, ha egy-két hírmondó tudott visszaúsztatni véres kobakkal közülük.

Ez azonban régen volt. Talán igaz sem volt. A nép, még a vének is, csupa buzdulat volt a Rettenthetetlen Király bátorságán, és készek voltak követni őt a Császár birodalmának meghódításában.

Ennek a nagy felbuzdulásnak, a győzelmen kívül, volt más oka is. Mikor a Császár épülő városát feldúlták, annak egynémely házában nagyszerű, édes tüzes italt találtak a Rettenthetetlen Király harcosai hordószámra, kantaszámra, kőbe vágott üregekben és rúdra aggatott tömlőkben.

A lótejből készült kumisz subick volt ehhez az italhoz képest. A férfinép olyan lett tőle, mint az oroszlán, a fehérnép pedig olyan kezes, mint a bárány. Ettől volt a nagy felbuzdulás.

Ámde ez az ital hozott gonoszat a Rettenthetetlen Királyra. Mert minél többet ivott belőle, annál jobban ízlett neki, s annál szélesebb lett a kedve tőle.

De egyszerre csak a Rettenthetetlen Király arca megkékült, tikácsolni kezdett, szeme felborult, a szája tajtékzott.

Hiába olvastak rá a Rettenthetetlen Királyra garaboncásai minden hókuszpókuszt. Odavolt.

Már halálos vergődése közben hivatta oda magához a Rettenthetetlen Király a fiát, és utolsó szavaival fogadtatta meg vele, hogy megbosszulja dicstelen halálát a Császáron, aki mérget itatott vele. Item: a fiának fel kell dúlnia a Császár városát, és a Folyamon túl is meghódítania a Császár birodalmát.

Nos, a Rettenthetetlen Királynak pompás temetést rendeztek a Nagy Folyam partján. Azaz, a sírgödre mellett halomra nyilazták a Császár népéből még ittmaradt rabszolgákat. Aztán együtt temették el őket a Rettenthetetlen Királlyal, hogy legyenek, akik szolgálják majd Őt a fényes mennyei legelőkön.

Ezzel az Ifjú Király lett népének királya.

 

Az Ifjú Király nem volt gyáva lélek. De hát az a föladat, amivel édesapja halálos ágyán megterhelte őt, nagyon aggodalomba ejtette.

Nem akarta kisebbíteni Rettenthetetlen Uratyja harci érdemeit, hogy feldúlta itt a Nagy Folyam keleti partján a Császár épülő városát.

De hát az mégis más volt, átúsztatni a Nagy Folyamon, nekimenni lovasaival a Császár jobbparti, tornyos, bástyás városának, amit a Császár vasvértes katonái védenek.

Nem hátrált meg a föladata előtt az Ifjú király, de nem csuda, ha némi körültekintéssel akart belevágni a vállalkozásba.

 

Hát a Császár népéből való rabszolgákból megmaradt egyetlenegy irmagul.

Ez egy roppant fura szerzet volt. Vörös hajzat lángolt a fején, és vörös szeplő borította be egész testét. A két lába görbe volt, a dereka olyan gyönge, mint a macskáé, a kezei finomak.

Azért is nem ölték le ezt a vörös rabszolgát a Rettenthetetlen Király sírgödrénél, mert ugyan mi hasznát vette volna ilyen szolgának a túlvilágon?

Ezt a vörös nyavalyást ugyan nem foghatták be semmiféle becsületes férfimunkára. Legföllebb a vászoncselédekkel piszmoghatott a konyha körül.

Másként meg kellett a Vörösről hagyni, hogy nagyon értelmes volt. A nyelve éppoly szaporán pergett, mint a némbereké, és ő maga is három szóból hetet értett. Egyebet sem kell mondani róla, mint hogy csuda gyors járású eszével és nyelvével úgyszólva napok alatt elsajátította az Ifjú Király népének nyelvét.

Nos, az Ifjú Király ezt a vörös rabszolgát rendelte színe elé, hogy kikérdezze őt a Császár birodalmának viszonyairól, s kiváltképp jobbparti városának gyöngeségeiről.

A Vöröstől aztán az Ifjú Király körülbelül a következőket hallhatta:

– Uram, Király! El kell hinned nekem először is azt, hogy én magam nálad is jobban utálom a Császárt, birodalmával együtt. Tehát nem fogja dicsérni őt hazug szó a számból. De bizony mégis az az igazság, hogy Uram, Király, amit eddig a Császár végtelen hatalmáról hallottál, az nem mesebeszéd. Higgyél szolgádnak, hogy könnyebb lenyilaztatnod a holdvilágot harcosaiddal az égről, mint a Császár birodalmát leigáznod. Higgyél nekem, Uram Király, hogy a Császár birodalma akkora, hogy a vadlúd tízszer elfárad útjában, míg átrepüli a felét. Tízszer több a Császár birodalmának kőfalas városa, mint ahány sátra van népednek, és ugyanannyi vasvértes hadsereg őrzi a Császár birodalmát, ahány vitézed van neked.

– Hm! – mondta az Ifjú Király. – Hát ha akkora a Császár hatalma, hogyan lehet az, hogy nem torolta meg azt a csúfságot, amit az én Rettenthetetlen Atyám ejtett rajta? Miért nem küldött át hát a Nagy Folyamon egy sereget vasvértes katonáiból elpusztított új városa miatt? Miért küldött atyámnak adót és váltságot elfogott népéért, gyáva eb módjára?

– Uram, Király! – felele a Vörös. – Ezt kissé nehéz megmagyaráznom a Te becsületes értelmednek.

– Pedig ez az, amit hallani szeretnék tőled – mondta az Ifjú Király.

– Hát nézd, Uram, Király – kezdte a Vörös. – A dolgok a következőképp állanak a Császár birodalmában. A Császár messze van, és nem mindenik rabszolgája egyformán hűséges hozzá. Példának okáért ennek a városnak a helytartója, itt átellenben, egy enyveskezű, pohos zsivány. Ez a helytartó bizonyára nem jelentette be hivatalosan a Császárnak a fővárosába, hogy itt a keleti parton a Császárnak új városa épül. Mert akkor azt az adót, amit ő saját zsebébe tett ennek az épülő városnak a lakóitól, meg kellett volna feleznie a Császár kincstárával. Azért nem küldött a Császár hadsereget Rettenthetetlen Atyád ellen, mert nem is tudott felőle, hogy új városa épült, nemhogy azt tudná, hogy elpusztították. De többet mondok neked, Uram, Király!… Még akkor sem biztos, hogy a Császár hadserege az Atyád és a Te néped ellen jön, ha a Császár küldte volna. Mert lásd, egy hadsereg felszerelése és elküldése teméntelen pénzbe kerül. Dupla napidíj a hivatalnokoknak és dupla zsold a harcosoknak! Hát lehet, hogy ez a helytartó bejelentette a Császárnak, hogy új városa itt a keleti parton elpusztult, és hadsereg kell a megtorlásra. De a rávaló költséget a helytartó azóta régen zsebre vágta. A katonákat ő könnyen lekenyerezi. Mert hiszen azok szívesebben vigadnak pohár mellett és a táncosnők tunikája körül, mintsem ideátal beveressék a fejüket a Te vitéz harcosaiddal.

– Ahán! – szólt bele most az Ifjú Király. – Most megfogtalak a szavadnál. Hát akkor mégis pulya szoknyavitézek a Császár katonái, ha annyian is vannak. Akkor mégis úgy van, hogy megverhetem őket az én bátor harcosaimmal. Hiszen tíz pulyának elég egy férfi. És az én harcosaim nem fognak takarékoskodni a nyíllal. A vasvértnek is van nyílása. Láttad-e már, hogy mindenik vitézem öt, és én magam tíz nyílvesszőt lövök át a legsoványabbik asszonyunk felaggatott karperecén? Ezt láthattad Rettenthetetlen Atyám halotti toránál a harci játékon.

– Tépesd ki a nyelvemet Uram, Király, ha hazugságon kapsz! – felelte erre alázatosan a Vörös. – De a Császár birodalmának legszegényebb városában is száz olyan hitvány rabszolga akad, aki nyílvesszőt lő át női karperecen hússzor egymás után, pár garasért.

Hát erre a hallatlan lódításra az Ifjú Király úgy fölgerjedt, hogy csakugyan kevés híja volt, hogy a Vörös nyelve nélkül nem maradt. De az Ifjú Király türtőztette haragját népe üdve miatt, és így szólt:

– Könnyű olyat állítanod, amit nem bizonyíthatsz be, ebkölyke!

– Bocsáss meg, Uram – mondta erre leborulva a Vörös –, nem akartalak megsérteni. De ha meghallgatnál, hát én tudnám a módját, hogyan bizonyítsam be Neked, hogy igazat szóltam.

– Hadd hallom! – mondta erre az Ifjú Király.

– Engedd meg akkor, Uram – kezdte a Vörös –, hogy legutolsó rabszolgád, akit nevemen hívnak, saját magáról beszélhessen. Mert csak így térhetek erre a dologra. Én, Uram, tehetős kereskedőember vagyok városomban. Egészen véletlen jöttem át csónakon ide a Te országodba, hogy megvizsgáljam új üzletemet, mikor a harcosaid fogságába estem. Csodálkozol, hogy azért mégsem küldtek érettem váltságdíjat, mint a többi foglyaidért? Hát ennek, Uram, az a magyarázata, hogy a feleségem egy hűtlen, gyalázatos személy. Már régebben észrevettem, hogy a szomszédommal van aljas viszonya, de hát engem, oktalan öszvért, jobban elfoglalt üzletem, semhogy utánajártam volna a feleségem üzelmeinek. Most már értek mindent. Feleségem, ez a hűtlen szuka, örült, hogy rabságodba estem, és a váltságdíjamat inkább a helytartónak küldte, hogy egyik szemét behunyja az én pusztulásomon, és a másikat behunyja azon, hogy a feleségemet mint özvegyet, a szomszédom tegye hitveséül. Vagyok annyira gazdag, hogy elég ellenségem legyen, és ellenségeim örüljenek vesztemen, és ne csapjanak lármát a dologból. Persze, ha vissza tudnék térni otthonomba, akkor biztos lehetsz, Uram, hogy van elég hatalmam, összeköttetésem és pénzem, hogy a helytartó kegyét visszaszerezzem, és gyalázatos nőm galád kedvese ellen fordítsam ugyanezt a sok nyomorúságot és veszedelmet, amiben most én vergődöm itten miattuk. Most tehát kegyeskedjél rám figyelni, Uram, Királyom! Te meg szeretnél győződni állításaim igazáról a Császár birodalma felől, én pedig örömmel bizonyítanám be Neked igazamat. Annak, hidd meg, semmi akadálya, hogy én és akármelyik bátor embered, vagy Te, Uram, Király, átevezzünk a Nagy Folyamon, és megjelenjünk a Császár városában. Én ezer ismerőst találok mindjárt a város kapujánál, és Téged mint vendégemet, szó nélkül beeresztenek velem. A városban naponta száz és száz mindenféle nyelvű, rendű, rangú, öltözetű idegen fordul meg mindenféle ügyben. Értesz-e hát, Uram? Ha velem jössz, a saját szemeddel nézhetsz meg mindent a városban, és bántatlan jöhetsz haza újra. Én nem csallak meg. A váltságdíjamon felül hasznos ajándékokkal szolgálhatok Neked, és ki tudja, talán értékesebb tapasztalatokat hozol vissza magadnak annál a lehetetlen szándéknál, hogy megtámadd a Császár birodalmát. Talán szövetséget köthetsz a Császárral. Ki tudja? Én, itten mint rabszolgáid legutolsója, nem érem meg Neked egy sánta csikód árát…

 

Hát az Ifjú Királyt szörnyen gondolkodóba ejtette a Vörös rabszolga javaslata. És minél többet gondolkozott rajta, annál inkább okosabbnak és kecsegtetőbbnek látszott ez a javaslat.

Hebehurgyán nekirontani a Császár városa kőfalainak, amúgysem tetszett valami biztonságosnak az Ifjú Király előtt. Atyja utolsó kívánságáért, a népe és a gyáva, de rossznyelvű vének miatt tennie kellett valamit. Különösen pedig az fúrta az Ifjú Király oldalát, hogy azokat az íjászokat lássa, akik nem tíz, de húsz nyílvesszőt lőnek át egy női karperecen.

Egyszóval, az Ifjú Király rászánta magát, hogy a Vörös rabszolga ajánlatának engedjen, és ő maga mint törzse legbátrabb harcosa, induljon kémszemlére a Császár városába.

 

A vének megint ógtak-mógtak, az Ifjú Király népe szörnyülködött. De az Ifjú Király, egy csöndes esthajnalon, egy tömlősajkára, ült a Vörös rabszolgával, s átevezett a Nagy Folyamon.

Nos, a városba való érkezésük egészen úgy történt, ahogy a Vörös megmondta. A Vörös tíz ismerősre is talált nyomban, akik fölajánlották segítségüket neki, mert előre örültek a botránynak.

A Vörös kiválasztotta ismerősei közül a szomszédja konkurrens kereskedőtársát, vagyis amannak halálos ellenségét. Egyelőre ennek házában szállott meg, az Ifjú Királlyal együtt.

Másnap aztán összecsődítette híveit a Vörös, és úgy vonult föl velük testületileg a város piacának azon részére, ahol a város bírái törvényt ültek.

De előbb, természetesen, a Vörös nagy summa pénzt szerzett kölcsön, és azt felében a helytartónak, felében a bíráknak küldötte, hogy szabad folyást engedjenek a törvény szent akaratának.

Hát a bírák aztán bölcsen és igazságosan ítélkeztek az ügyben.

A Vörös feleségét a házasságtörő hitvesek legsúlyosabb büntetésére ítélték. Azaz: két szilaj ménnek kellett őt szétszaggatni. A csábítót pedig óriási bírsággal sújtották.

Mindez, persze, alig érdekelte az Ifjú Királyt. Ámde ez nem jelentette azt, hogy nem volt elég más, új, nagyszerűbbnél nagyszerűbb élménye.

Az Ifjú Király úgy szédelgett a Császár városában az újabb és újabb csodák közepett, akár valami képtelen álomban.

A roppant falak, a város emberforgataga, a szobrok, képek, illatok, ruhák, cirádák mámoros ámulatra gerjesztették, és egyben lesújtották gyámoltalanságában, tudatlanságában, szegénységében az Ifjú Királyt.

A Vörös becsülettel a szavának állt. Nem fukarkodott volt urával szemben. Háza kényelme az Ifjú Királynak rendelkezésére állt.

Az Ifjú Király, azon kezdve, hogy langyos fürdő után bájos rabnők próbálták ámbradörzsöléssel megpuhítani szélcserzette bőrét, és olyan gyolcsból adtak rá ruhát, hogy azt hihette, az aranyos alkonyati felhő cirógatja tagjait, a finom étkekig, édes, andalító italokig, az Ifjú Király valósággal fulladozhatott az élvekben.

A Vörös elvitte őt a város mulatóiba, ahol kegyeikkel adakozó táncosnők lejtettek szívfacsaróan édes muzsikára, és bűvészek állították el az Ifjú Király lélegzetét képtelen mutatványokkal.

Az Ifjú Király láthatta a Császár vasvértes, ezernyi ezer katonájának parádéját. Amint harsonaszó és dobpergés mellett vonulva, a földet megreszkettette lábuk dobaja, és fegyverük csörgése megriaszthatta a mennydörgést magát.

Az Ifjú Király kábulatban volt, és híve hitt már mindent a Császár végtelen hatalmáról.

Végre, egy nap, a Vörös elvitte az Ifjú Királyt egy óriás, teknő alakú kőalkotmányba, amely hemzsegett és zajgott az embertömegtől.

A Vörös már természetesen rég más ember volt maga is az Ifjú Király mellett, és más hangon beszélt az Ifjú Királyhoz. Miután megnézte a kőépület kapujában kifüggesztett viasztáblákat a Vörös, így szólt az Ifjú Királynak:

– Nos, komám, amint itt elolvastam, most megláthatod többek közt, mit tudnak a Császár birodalmának íjászai. Én ugyan nagyobb mulatságot lelek abban, ha aranyaimat csörgethetem, vagy a táncosnők simogatják a képemet, mint ha vért látok csurogni. Mert nem tagadom, hogy ettől irtózom. De hát a te kedvedért eljöttem ide.

A Vörös előbb néhány emberrel beszélt, aztán beültek az Ifjú Királlyal a Kőalkotmány egyik páholyába, a zajongó tömeg közé. A kőalkotmány alja ellipszis alakú, simára porondozott tér volt.

Ezen a sima, homokos téren történendőkre várt a zajgó embertömeg.

Nos hát, végre két bajnok jött be a homokra. A lágyékkötőjén kívül meztelen volt mind a kettő. Íj volt a kezükben és tegez, tele nyílvesszővel.

A játékmester feltartotta benyálazott kezét, hogy megállapítsa a szélfúvás irányát, és végiglépkedve a homokot, kijelölte a két bajnok helyét. Aztán az egyik bajnoknak egy vaskarikát adott át, akkorát, mint egy női karperec.

A bajnok, kinyitott tenyérrel, bal keze két ujja közé fogva a karikát, feje fölé tartotta a karját. A tömeg csöndben figyelt.

A másik bajnok célzott. Az ideg halkan pengett az íjon, és a nyílvessző átsurrant a másik bajnok föltartott kezében levő karikán.

A tömeg tetszésrivalgásba tört ki. Majd újra csönd lett.

Mert a jelenet megismétlődött a két bajnok közt, csakhogy fordítva. Aki tartotta a karikát, áthajította annak, aki lőtt, s most az tartotta föl az ő lövésének.

Így ismétlődött meg a jelenet tízszer, tizenötször, tizenhétszer… Végre, a tizennyolcadik fordulónál, az a bajnok, aki a karikát tartotta, éleset kurjantott. Az ujja a célt tévesztett nyílvesszőtől szétroncsolva fityegett tenyerére.

A tömeg egyik fele pisszegett és köpködött a legutóbb nyilazott bajnok felé. A másik fele a véres kezű bajnokot üdvözölte és buzdította.

De most újra csönd lett. A játékmester intett, és aztán, az Ifjú Király legnagyobb bámulatára, a Vörös felé fordult. Az Ifjú Király nem értette, mit mondott a játékmester a Vörösnek, csak azt látta, hogy a Vörös csupa düh.

Ingerülten kiabált vissza a játékmesternek ő is valamit, és valami furcsa jelet adott a kezével.

Erre egy sereg szolga rohant be a porondra. Megragadták az imént célt tévesztett, meztelen bajnokot, és zsinegekkel odakötözték, kitárt karral, egy cölöphöz.

A másik bajnok azon módon, véres kezével, kapta íját, és a másik pillanatban a nyílvessző a megkötözött bajnok szíve táján rezegett a bajnok testében. Feje lekonyult, egyet-kettőt vonaglott, és vége volt.

A tömeg könyörtelen gyönyörben üvöltött.

De az Ifjú Királynak a szíve csupa haragos fölháborodás volt ennek a hallatlan, oktalan kegyetlenkedésnek a láttára.

Amíg a szolgák kihurcolták a bajnok holttestét, és eltakarították a vért a homokról, és simára egyengették újra, az Ifjú Király odafordulhatott a Vöröshöz:

– Én úgy láttam – mondta –, hogy te öletted meg ezt a bajnokot.

– Hát persze, hogy én! Az én rabszolgám volt. Száz aranyért vásároltam meg tegnap. Egyenest a te kedvedért, hogy lássad, nem hazudtam.

– De miért öletted őt meg egy félrehúzott lövésért.

– Nehéz megmagyaráznom ezt neked – felelte a Vörös. – Én a vételárán kívül újabb háromszáz aranyat vesztettem ezen az ügyetlen barmon. A feleségem elcsábítójáé volt a másik íjász, akinek a kezét az enyém megsértette, és itt az a szokás, hogy fogadásokat kötnek az emberek a viadalokra. Én elvesztettem a fogadást. A feleségem csábítója kinyerte tőlem a bírságot. Ne dühöngjek?

– És nem tehetted volna meg, hogy kegyelmet adj ennek a csodálatos ügyességű íjásznak, és szolgáid közt megtartsad magadnak? Úgy tetszik nekem, ez rajtad állt – makacskodott az Ifjú Király.

– De igen! – felelte a Vörös. – De a játékszabályok szerint, ha kegyelmet adok neki, akkor az elvesztett fogadáson felül még fájdalomdíjat is bevasalnak rajtam az ellenfél javára.

– És nem éri meg ez neked, egy ilyen szolgáért?

– Nem! – felelte a Vörös. – Mert ha megtartom azt a barmot magamnak, akkor illő, hogy újabb viadalra állítsam ki. Máskülönben azt hiszik rólam, hogy rosszul áll az üzletem, és csappan a hitelem. Én pedig először is nem akarok újabb veszteséget ezzel a barommal. Azért kiáltottam a játékmesternek, mikor kegyelmet kért a szabály szerint az ügyetlen bajnok számára, hogy dögöljön meg a hitvány! Ezzel előkelően viselkedtem. Én népszerűbbé teszem magamat. Az emberek szeretik a vért, mint ahogy látod. Én viszont utálom ezt a ronda, véres mulatságot. Elég volt most egyszer, a kedvedért. Ezzel elintéztem!

Nem! Ez nem tudott beleférni az Ifjú Király kemény fejébe. Nemcsak fölháborította, de el is csüggesztette ez az emberhússal való tékozlás.

Látta aztán még ezt a szertelen kegyetlenkedést sokkal vadabb változatokban is az Ifjú Király, a mutatványok következő számainál.

Versengő vaskocsik roncsoltak szét, rémítő vadállatok szaggattak szét embereket szeme előtt, ezen az átkozott porondon, amit a szolgák egykedvűen egyengettek el újra a vértől, feltúrástól, és a nép őrjöngött a gyönyörűségtől, míg az Ifjú Királynak még a vastag, barbár hajszálai is égnek meredtek az iszonyattól.

De különösen és mindvégig a Vörös megvásárolt rabszolga íjászának a példája ragadt meg az Ifjú Király emlékében, aki csodálatos ügyességével, be kellett vallania, hogy őnála magánál is különb uralkodója volna az ő bőrsubás népének. És íme, mi lett a sorsa!

Nagyon-nagyon le volt sújtva az Ifjú Király.

Ezt a lesújtottságát nem tudta eloszlatni, hogy a Vörös továbbra is állotta szavát. Hogy búcsúzáskor az Ifjú Király csónakja csaknem elmerült a Vörös dupla váltságdíjától és ajándékaitól. Hogy a Vörös ígéretet adott arra, hogy igyekezni fog szövetséget kovácsolni az Ifjú Király népe és a Császár között. Hogy a Vörös cserekereskedést ajánlott fel az Ifjú Királlyal és népével, aminél értékes eszközökért vad gereznákat és egyebeket hozhatnak át a Nagy Folyamon. És hogy a Vörös szívesen látja az Ifjú Királyt újabb barátságos látogatásra…

Hiába! Az Ifjú Király csüggetegségét nem enyhítette mindez. Azóta bámulta mindig olyan komoran az Ifjú Király a Nagy Folyam keleti partjáról a Császár messzi városának bástyáit, és magában sírt a szíve a maga és népe barbárságán, szegénységén és gyöngeségén.

 

De így lett az Ifjú Király a Bölcs.

Mert az Ifjú Király népe egészen meg volt elégedve uralkodójával. A Császár birodalmának a meghódítása helyett az Ifjú Király népe megengesztelődött a hatalmas Császár szövetségével és a csereüzletekkel.

Azok után a szertelen csodák után, amiket az Ifjú Király népének elmesélt, mint amiket saját szemével látott a Császár városában, a nép könnyen belátta, hogy hasztalan erőltetné a Rettenthetetlen Király utolsó akaratának megvalósítását. A vének ugyan ógtak-mógtak megint, hogy az Ifjú Király megtagadta Rettenthetetlen atyja utolsó akaratát, és cserbenhagyta Urát, a Nagy Királyt, és ellenségének, a Császárnak a szövetségese lett. De hát az Ifjú Király nem törődött ezzel, mert népe üdve volt a fontos csupán előtte.

Az Ifjú Király népe pedig büszke volt fiatal uralkodójára, és dicsőítette őt, mindössze a Rettenthetetlen melléknév helyett az Ifjú Király neve a Bölcs lett népe ajkán. Mert hát az uralkodó dicséretére mindig illik valami melléknév.

De mert a melléknév éppígy mindig valami velős magyarázattal is jár, hát az Ifjú Király népében ifjú uralkodójának bölcsességét ilyen szállóige támasztotta alá:

– Tudjátok-e, mit mondott Ifjú Királyunk? Ő, a törzse legügyesebb harcosa, tízszer sem lövi át mindig nyilát egy nő karperecén. A Császár városában látott egy pénzen vásárolt rabszolgát, aki kettő híján hússzor lövi át mindig nyilát egy női karperecen. És mert utoljára elhibázta, leölték úgy, hitvány pénzért, ezt a csodálatos ügyességű rabszolgát, mint egy sánta gödölyét. Mert ezer is akad helyette a Császár végtelen birodalmában. De akkor, mondjátok, van-e erő, amely ilyen hatalmas birodalmat megdönthet, ahol ilyen íjászok annyit sem számítanak, mint egy sánta gödölye? Nem jobb-e szövetségben élni a Császárral?… Ezt mondta Ifjú Királyunk a törzs gyülekezetén. Soká éljen népe üdvére Bölcs Ifjú Királyunk!

 

Sok év telt el. A Bölcs Ifjú Király már a Bölcs Öreg Király volt népe ajkán.

Akkor történt, hogy a Nagy Király, Minden Királyok Királya, mégis fölkerekedett roppant hadseregével Keletről.

És bizony a Császár végtelen hatalma mégsem volt akkora, hogy ellenállhatott volna a Nagy Király roppant hadserege rohamának.

A Nagy Király roppant hadserege bizony átúsztatott a Nagy Folyamon, és megverte a Császár vasvértes hadseregét, meghódította a Császár birodalma felét, és feldúlta bástyás, tornyos városait.

A Bölcs Király és lovasai akkor már a Nagy Király roppant hadseregével szövetségben küzdöttek a Császár vasvértes hadai ellen, és arattak győzelmet rajta, és osztozkodtak a teméntelen zsákmányon és országokon.

A Bölcs Királyt a győzelemért már bátran nevezhette volna akkor népe úgy, mint atyját, a Rettenthetetlennek. De hát a melléknév olyan természetű, hogy túlél minden mást, még olyan cselekedeteket is, amik rácáfolnának.

Tehát a Bölcs Király, mikor a Császár földúlt városának füstölgő üszkei közt áldomást ült népével, a Bölcs Király, bölcsességéhez híven szólt ekképp a népéhez:

– Talán akad még köztetek, aki emlékszik, mit mondtam egyszer réges-régen, ifjúkoromban, mikor itt, a Császár virágzó városában tanúja voltam, hogy a legkülönb íjászokat, csekély hibázásáért, úgy öldösték le, mint a sánta gödölyéket? Akkor mondtam, hogy bármily végtelen a Császár hatalma, ha így tékozolja el legkülönb vitézeit, hitvány pénzért, akkor az ilyen hatalom egykor meg fog dőlni… Íme! Nem volt okosabb föladni a szövetséget a Császárral, és a Nagy Király szövetségét fogadni el?

– Úgy van! – zúgta rá a Bölcs Király népe. – Éljen Bölcs Királyunk, népe üdvére. – Igaz, hogy a vének óghattak-móghattak volna, hogy hiszen a Bölcs Király ahajt épp az ellenkezőjét mondta, amit most. De hát hol voltak már azok a vének, akik a Bölcs Ifjú Király szavait hallották? És a fontos az volt, hogy a nép helyeselt a Bölcs Királynak.

No persze, hiszen régi dolog, hogy sokkal biztosabb, változatlanabb és fontosabb minden bölcsességnél, minden szállóigénél a nép üdve. És a király, a bölcs, a rettenthetetlen, csupán ezért él.