Az ezüst plakett

A helyzet az volt, hogy egy hatalmas szál fiatalember a koraőszi budai éjszakában valami nagyobbszabású rendzavarásba keveredett.

Mellékes, hogy mi volt ez. Annyi látszott, hogy a szálas fiatalembernek kissé több porter van a fejében a kelleténél. Elég az hozzá, hogy a jelen pillanatban három rendőr közt állt az utcán, akik arra szólították föl ismételten, hogy kövesse őket a közeli őrszobára, ahol jegyzőkönyvet vesznek föl.

A szálas fiatalember módfölött föl volt háborodva:

– Micsoda eljárás ez?! – kiabálta egy csomó levéllel a kezében. – Itt van, láthatják a címemet. Nem loptam, és nem törtem be, hogy letartóztassanak. Ha nem elég igazolás maguknak a TBTE tagsági jegye és a leveleim, akkor is, kísérjenek a lakásomra, ott igazoljam magam és ne az őrszobán.

– Legyen szíves, ne kiabáljon, kérem – mondta egyik rendőr udvariasan. – Nekem az őrmester úrtól van parancsom, hogy az őrszobára kísérjem.

– Ehhez nincs joguk! – toporzékolt a járdán a szálas fiatalember. – Hát hallottak ilyet? – fordult a körülállókhoz apellálva.

A körülállók, természetesen, a szálas fiatalembernek adtak igazat, és ez láthatólag a rendőröket is befolyásolta némileg. Vállukat vonogatták egymásnak és összenéztek. Végül az egyik újra csak így szólt:

– Nekem hiába kiabál, kérem! Nekem az őrmester úr parancsolta, hogy magát az őrszobára vigyem.

– Ez jogtalanság! – vitázott tovább a szálas fiatalember. – Hol van az őrmester?

– Az őrmester úr elment.

– Ne okoskodjék – szólt a másik rendőr is a szálas fiatalemberhez csillapítólag. – A lakása, lássa, messze van. Az őrszoba itt van egynéhány lépésre. Nem tartják ott, ne féljen, ha kellőleg igazolja magát. De nekünk itt hiába ágál. Ha neki – mutatott első rendőrtársára – az őrmester úr parancsolta az imént, hogy az urat bekísérje, akkor nem fogja magáért kockáztatni a kenyerét. Négy gyermeke van. És ő nem tehet róla, ha parancsa van.

Erre a higgadt magyarázatra a körülállók közül is békíteni igyekeztek a szálas fiatalembert, aki végül is így szólt:

– Rendben van! Majd az őrmesterük felel ezért… Tudja, ki vagyok én?

– Én nem tudom – felelte az első rendőr. – Majd megmondja az őrszobán. Csak gyerünk, gyerünk!

A szálas fiatalember ekkor szótlan, fortyogó dühvel elindult az egyik rendőrrel, míg a másik kettő a körülállóknak javasolta az oszlást.

Az a rendőr, aki a szálas fiatalembert kísérte, alacsony termetű ember volt, alig ért a szálas fiatalember hónaljáig. Fáradtnak, unottnak látszott. Talán hosszú szolgálat után volt, vagy egyéb gond nyomaszthatta. Gépileg, álmos mozdulatokkal kísérte tova a szálas fiatalembert a bérházak hosszán.

Már maguk voltak a csöndes éjszakában, mikor a szálas fiatalembernek megint nem tudott tovább férni a sérelme. A tárcáját leveleivel és tagsági igazolványával már visszatette mellső zsebébe. Ellenben most egyszerre, mint valami nagyszerű újabb leletet, talált meg felöltője zsebében egy csomagot a szálas fiatalember:

– Hopp! – mondta, megállva, a rendőrnek. – Itt van, nézze! Ebből megállapíthatja, talán jobban, kivel van dolga.

– Mondtam, hogy nem vagyok kíváncsi – szólt a rendőr. De nem erőszakoskodott, hogy a szálas fiatalember megáll az utcalámpa alatt és bontogatni kezdi a felöltőjében talált csomagot.

– A csomag egy összehajtott hírlapból állt, meg egy fekete műbőr tokocskából.

A szálas fiatalember széthajtotta az újságot:

– De olvasni csak tud? – kérdezte a rendőrtől.

A rendőr felelet helyett közönyösen odahajolt az újságlapra, mintha azt gondolná magában, hamarabb elindulunk így, ha a szálas fiatalember dicsekedését hallgatja meg, mintha újra feleselni kezdenek.

A szálas fiatalember, a lámpafényen, ujjával bökött oda az újság egész oldalát elfoglaló, nagybetűs cikkre, és aztán önmaga recitálta hangosan a rendőrnek a cikk tartalmát:

– Nézze! Bencsics Endre! Ez én vagyok. Láthatta a tagsági igazolványomat… „Bencsics Endre, a magyar galamblövészet büszkesége, újabb diadalt hozott a magyar névnek a brüsszeli nemzetközi galamblövő versenyen… Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, mekkora jelentősége van Magyarország külföldi kultúrpropagandája érdekében egy ilyen magyar sikernek… Bencsics Endre már másodízben nyerte el a galamblövészet világbajnokságát… A király személyesen nyújtotta át Bencsics Endre, jeles hazánkfiának, a Nemzetközi Galamblövők Nagy Ezüstplakettjét…” És ez az az ezüstplakett, ezt kaptam, nézze! – vette ki a szálas fiatalember a rendőrnek a műbőr tokból a plakettet. Aztán az előbbi felháborodott hangon toldotta hozzá neki: – A barátaim vacsorájára hoztam magammal ma este. Én nem csináltam ezt a botrányt. Egyik barátommal volt baja annak a pimasznak. Azok beugrottak az autóba, és erre engem fognak le, mint egy betörőt, maguk.

– Mondom, kérem, nekem ehhez semmi közöm. Elhiszem. Csak gyerünk! – mondta a rendőr.

– De láthatja, micsoda egy szervezet a maguké, a rendőrség! Ilyen emberekkel szemben lépnek föl. Mit csinálnak maguk itt az országban? Őgyelegnek az utcasarkokon, és unalomból, jogtalanul, ártatlan polgárokat…

A rendőr ezúttal láthatólag kijött a sodrából, erre a nem szűnő kifakadásra:

– Hallja, kérem! – szólt rá előbb erélyesen a szálas fiatalemberre. De aztán egyszerre, mintha okosabbat gondolt volna. Összevont szemöldökkel szembenézett a szálas fiatalemberrel, aki az újságját hajtogatta vissza éppen, aztán váratlan a szálas fiatalember újságjáért nyúlt a rendőr:

– Várjon csak! – szólt. – Mutassa csak, hányadiki újság ez? Ahán, ez az, a tizenhetediki. Megvan minden oldala?

– Mit akar vele? – engedte át az újságot kissé meglepetten a rendőrnek a szálas fiatalember.

A rendőr kibontotta az újságot, és ő is rábökött végül az újság egyik apróbetűs, napihírek közt elvesző cikkecskéjére. De a rendőr nem kezdte el olvasni, hanem visszaadta az újságot a szálas fiatalembernek:

– Na, olvassa csak ezt is!

A szálas fiatalember végigdarálta félhangon a napihírecskét:

– „Ma délelőtt az Árpád téren megvadultak egy falusi szekér lovai. A kocsisuk lezuhant a bakról, és a megbokrosodott állatok a sikoltozó, menekülő embertömeg közt végigszáguldottak a Dessewffy utcán, ahol előbb egy öregasszonyt, majd egy gyermeket gázoltak el. Bizonyára újabb szerencsétlenségek következtek volna, ha a sarkon posztoló közrendőr élete kockáztatásával föl nem ugrik a vágtató szekérre, és a gyeplőt szerencsésen kézbe kapva, meg nem fékezi a száguldó állatokat. A bátor közrendőr neve Suba János. Bizonyára illő jutalomra fogják fölterjeszteni…”

– Maga Suba János? – nézett a szálas fiatalember a kis rendőrre.

– Én – felelte a rendőr.

– Derék ember! – bólintott elismerőleg a szálas fiatalember. – Na, és mit kapott ezért?

– Hát eddig még – válaszolt a rendőr –, eddig még csak lehordtak az őrszobán ottan, hogy otthagytam a posztomat, és nem találtak ott a felváltáskor, mert elébb be kellett varrjam itt a blúzomat, ahol elszakadt a szekéren, a lőcssróftól, mikor ráugrottam. Hát persze aztán nem szóltak, és a felügyelő úr megdicsért inkább.

– Na, és a jutalom? – kérdezte a szálas fiatalember. – Biztosan kap. Vagy előléptetik talán?

– Hát ez, azt mondják, nem biztos. Mert ez nem életmentés. Csak ha valakit ott gázolt volna el. Így nincs rá rendelkezés. Legalább azt mondja itt a tizedes. Mert ő már járt így.

– Na, ezt nem hiszem – mondta a szálas fiatalember, és közben egészen furcsa zavar látszott rajta. Mintha valahogy sokallná még magasságát is a köztermetű rendőr mellett. Tétova lett. Szavait ismételte a rendőrnek. – Hallatlan! – monda újólag. – Végül szembefordult a rendőrrel, vállára tette a kezét, és így szólt őszinte hangon: – Hallja, maga most megszégyenített engem. Maga talán jobban megérdemelné, hogy ezt a nagyobb cikket írták volna magáról. Várjon! Nézze! Én magának adom ezt! Fogadja el tőlem.

A műbőr skatulyát nyújtotta a rendőrnek a plakettel.

– Köszönöm. De itt most nem fogadhatom el – lépett hátrább a rendőr. – Én szolgálatban vagyok. Menjünk, menjünk!

– Jól van – mondta a szálas fiatalember. – Gyerünk hát, gyerünk az őrszobára. Ott majd megkérdem a feljebbvalóját. Akkor már elfogadhatja.

A rendőr bizonytalan mozdulatot tett fejével, és tovább indultak.