Holnap biztosat mondhatok

Kikerics József a robotnak, kevés örömmel, sok gonddal járó életnek éppolyan páriája volt, mint sok-sok milliónyi társa a világon. Ha Kikerics mégis körülbelül olyannak érezte magát, mint egy tízezer holdas mágnás vagy egy pénzfejedelem, erről nem tehetett senki.

Kikerics képes volt minden hazudozásra, ha valahol bárkinek kidöfhette a mellét. Mivel pedig Kikerics nem dicsekedhetett azzal, hogy saját autóján jár le üdülni a Riviérára, hát Kikericsnek meg kellett elégednie azzal, ha kézzel-lábbal takargatja szegénységét, és álmait meséli el tények gyanánt.

Kikericsnek egy kis specerája volt egy kormos bérkaszárnya pinceodujában. Az az üzlet nem is volt az övé, hanem a feleségével kapta, és még a feleségéé sem volt, hanem csak úgy árultak egy nagyobb kereskedőnek percentért Kikericsék.

Szóval a valóságban Kikerics a feleségének volt az alkalmazottja, akit a nagykereskedő alkalmazott fióküzletében.

Ezzel szemben Kikerics naponta hússzoros bevételeket mutatott ki ismerőseinek, átlag hetenként önállósította speceráját, előirányozta minden jövő évre a kihordó teherautót a kuncsaftoknak, megnagyobbította üzletét, megvette a bérkaszárnyát, elfoglalta az első emeletét, boldoggá tette a városnegyedet, megbuktatta a kormányt, és ha Kikerics nem mondotta, sejteni azért lehetett, hogy a rövidesen megalakuló Új Eldorádó fejedelmét az Álom Isten kegyelméből Első Kikerics Józsefnek fogják nevezni.

Egyelőre Kikerics hetenként kétszer-háromszor, legkivált szombaton este, a kis sarokkocsma piros terítős asztalánál preferanszozott, két-három magafajta kisember barátjával, egy-két spriccer mellett, fillérben.

A Kikerics kártyacimborái már ismerték őt. Vagy elhallgatták Kikerics handabandáit vita nélkül, egymásra kacsingatva, vagy, jobb hangulatban, ugratták Kikericset.

 

Hát egy este a kiskocsmában a preferanszparti lezajlott. Kikerics kártyacimborái elálmosodtak és hazatértek.

Kikerics egyedül maradt a kocsmaasztalnál. Különös! Kikerics nem azért maradt ott, mert nem volt álmos és fáradt. Hanem éppen azért, mert túlságosan fáradt és álmos volt.

Azaz hogy Kikerics akkor volt túlságosan álmos és fáradt, mikor a kocsmába jött. Aznap véletlen Kikerics kétszerannyit talpalt és lefetyelt az üzletben, mint rendesen, és ezt a kimerültséget küzdötte le a kártyapartiért.

Ilyenkor aztán minden halandó valami fura transzba esik. Nem akarózik aztán már lefeküdni, az álmosság megaprehendál az elutasításért, és nem jelentkezik többé. Helyette valamiféle elevenség jelentkezik.

Így volt Kikerics. A agya furcsa, éber álmoktól főtt, a tagjaiban valami fura láz rebegett, és szomjas volt.

Még egy spriccert rendelt. Lekönyökölt az asztalra. Sodort még egy cigarettát. És szívesen, valósággal sóvárogva várt volna valakit, akivel elcseveteljen egy kicsit Kikerics.

De ilyen nem akadt senki a kiskocsmában.

A kocsma fehér asztalos szobájában egy nagy társaság vigadott. A kocsmáros ezekkel volt elfoglalva. A csaposlegény pedig, mikor nem csurgatta a kriglik mellé az italt, akkor bóbiskolt és morgott, hogy zárhatnának már.

 

Egyszerre csak vendég nyitott be. Kikerics fölpillantott: „Na, valami ismerős!” Nem! Kikerics csalódottan vonta el száját.

A vendég ismeretlen sápkóros képű, göthös ember volt. A szeme kimerülten járt körül a söntésben, és elkényszeredett hangon kért a csapostól valami harapnivalót és egy decit tele.

Ott majszolta aztán az idegen állva, a söntésasztal előtt, a zsömléjét, közben folytatva nézelődését a kocsmában.

Most azonban, mikor másodszor pillantott rá az idegen Kikericsre, hirtelen abbanhagyta a majszolást, összehúzta a szemöldökeit, és ezt a két szót ejtette ki Kikerics felé:

– Tizedes úr!

– Hé, Gazdag, maga az? – reagált nyomban Kikerics a megszólításra, és csupa öröm lett és izgulat. A gondviselés mégis gondoskodott társaságról. A Kikerics harmadik szava már így hangzott: – Ja, akkor persze még tizedes voltam, mikor a kezem alatt volt. Arra rá két hónapra lettem aztán őrmester, úgy kaptam aztán csak a bronzot, a nyavalya törje ki, pedig nagyezüstre adtak be, tudja! Na, üljön le, jöjjön!

– Köszönöm, őrmester úr! – foglalt helyet szerényen az idegen a megtiszteltetésre.

 

Na, erre aztán egy szótornádó következett a Kikerics részéről. A kaszárnya, a mars, a harctér, a kórház, egy hétkötetes regény, előbb szemelvényekben, aztán újrakezdve, részletesen.

A Gazdagnak nevezett idegen bénultan, elrévedező, elkényszeredett tekintettel igyekezett bólogatni közbe, hogy figyelmét tanúsítsa.

Látszott, hogy már örömestebb búcsúznék. De nem jut réshez a Kikerics robogó szófalankszjain át.

Végre mégis, amint Kikerics újabb cigarettát sodort, közben a földre ejtette. Miközben lehajolt érte, és csak az asztal alól korgott föl a hangja, Gazdag megragadta ezt a kis intermezzót és fölkelt:

– Megyek már – szólt. – Régen otthon kellene legyek. Alig állok a lábamon.

– Na, úgy siet? – bukkant föl Kikerics az asztal alól. – Nem is mondja, hát magával mi van?

– Tudja az Isten! – vetette a fejét féloldalra Gazdag, és olyan keserűség húzta félre száját, és olyan fásultság és csüggedés vont hályogot a szemére, hogy ez egy percre még azt a szótorlatot is visszadöbbentette, ami közben újra gyűlt Kikericsben:

– Rosszul megy magának?

– Nem is érdemes beszélni róla – jegyezte meg Gazdag, láthatólag abban reménykedve, hogy ezután Isten áldjont mondhat.

De Kikerics, bármilyen igaz részvéttel ingatta meg erre a fejét, és hümgetett rá, a következő pillanatban már valóságos aggodalom csapott rá Kikericsre, hogy ha Gazdag kierőszakolja a távozást, ott marad a begyében, amit ő készül mondani a sorsáról Gazdagnak. Hát Kikerics így kezdte:

– Hm, hm! Baj, baj!… Hát én, hála Istennek, most, ahogy állok… Nahát, egy fröccsöt még megihat velem. Annyira nem szalad. Holnap vasárnap.

– Nekem nincs vasárnapom! – mondta Gazdag. – Nekem holnap is…

Természetesen, ez meghallatlanul maradt Kikerics számára, és aztán jött: – Az üzletem, a forgalom, az önállósítjuk magunkat, egy kézifuvar, ha Isten megengedi, jövőre egy használt autó – és így tovább…

 

A két fröccs vége felé Kikerics mégis kimerült annyira a szókincséből, hogy ő is meghallgatta a társának vagy tíz mondatát.

Hát ez a tíz mondat Gazdagtól bizony kegyetlen dolgokról beszélt. Nagy család, apró gyerekek, betegség, éhbér… – Már nem bírom tovább!

Ezzel végződött.

 

Mikor Kikerics kiment a kocsmából a hűvös utcára, és a kapupénzre való utolsó pár fillért vette elő zsebéből, a Kikerics gondolatait a helyzetről körülbelül egy ilyen magányos fölkiáltás foglalta össze:

– Hüjj, az Istenit! Mégis nagy marhaságot cselekedtem!

A következőről volt szó.

Gazdag valamiféle nyomorúságos alkalmaztatásban volt néhány pengő óvadékkal. Hajnaltól késő estig robotolt, és ezzel annyit sem keresett, hogy önmaga jóllakjék naponta. Felesége el nem mozdulhatott apróságai mellől… Ő maga, Gazdag is ott tartott már, hogy betegen, nyomorultul, egyszer csak összerogyik az utcán…

– Hüjj, az Istenit! Mit is mondtam? – jut sorjában Kikerics eszébe az utcán. – Hüjj, az Istenit! Azt mondtam ennek a Gazdagnak, hagyja csak ott nyugodtan azt a gyalázatos állást, nekem egész biztosan szükségem lesz az üzletben elsejétől kisegítőre. Sokat nem adhatok én sem, de annak, amit most, mégis a dupláját fogja keresni nálam. Kuncsaftoktól borravalót, meg hát… És még kérdezte Gazdag, hogy: de hát aztán számíthat rá elsején? Mert ő akkor felmondana még holnap!… És én azt mondtam neki, „biztos, biztos, ne féljen!” Elsején biztosan… Legalább ezt nem kellett volna! – korholta magát Kikerics.

Így aztán valami egészen különös belső folyamat játszódott le Kikericsben.

Körülbelül ezt gondolta, afféle autoszuggesztióval: – Nahát, ezen az emberen segíteni kell. A szívem megesik rajta. Nekem talán csakugyan köllene az a kisegítő. És talán az asszonnyal megcsinálhatom valahogy…

Erre a szuggesztív hangra azonban rettentően tiltakozva felelt vissza Kikericsben a valóságos helyzet hangja: – De hogyan ígérhettél ilyet? Hiszen kész nyomorúság a te életed is. Miből adhatsz Gazdagnak annyi bért? Miből adhatsz kevesebbet is? Egy ilyen másik nyomorultat bolondítasz? Ha ép eszed van, holnap üzensz ennek a Gazdagnak, hogy ne számítson semmire. Egy kis szégyen. De még mindig jobb, mintha így marad ez az ügy!

A gondolatai és érzéseinek ez a folyamata itt valami gyötrő homályba kavarodott össze Kikericsben. Aztán valami egészen furcsa, visszás optimizmussal lelt megoldást Kikerics ebben a csávában. Mintha azt gondolta volna: – Talán láthatta maga Gazdag is, hogyan áll a helyzet. Tehát nem fog bízni, és nem fog jelentkezni. Így minden rendbe jön…

Ezzel Kikerics kissé nyugtalanabbul, de azért elaludt otthon.

 

Másnap reggel aztán, az ébredés után, megint megsanyargatta Kikericset gondolatban a Gazdag barátja és az ígérete réme. De hát a dolgot a napi robot elhessegette. Napközben egyszer-másszor eszébe jutott ugyan Kikericsnek, de mind halványabban, mind kevésbé ijesztőbben. És egyre halványabban másnap, harmadnap. Egy hét múlva már alig is foglalkoztatta Kikericset ígérete.

A feleségének Kikerics nem is szólt. Azaz hogy éppen példálózott neki, hogy elhatározhatnák végre, hogy kisegítőt fogadjanak az üzletbe, legalább a hét három forgalmasabb napjára. De Kikerics még csak azt sem merte megpendíteni a felesége előtt, hogy már volna pasasa a kisegítésre.

Kikericsné előbb még a kisegítő megpendítésére is összeszidta Kikericset. Aztán Kikericsné mégis annyi engedményt tett, hogy utolsó esetben csakugyan kisegíthetné őket hetenként háromszor a Kikericsné növendéklányka húga az üzletben.

Hát ezzel a Kikerics ígérete csak reménytelenebb lett, még abban az értelemben is, hogy ha módja volna beváltani a Gazdagnak tett ígéretét, hát Gazdag legyen az, akin segít.

 

Nos, néhány nappal elseje előtt Kikerics megint ott ült a kiskocsmában.

Kikerics másodmagával ült ott. Épp a harmadik partnert várták a preferanszhoz.

Kikerics persze lefetyelt. Arról lefetyelt, hogy nincs olyan asszony a világon, amelyikkel okosan szegeletre lehetne jutni:

– Hallgass ide, kérlek – konkretizálja Kikerics általános megállapítását. – A forgalmunk egyre növekszik, hála Istennek. De hiába prézsmitálom napról napra a feleségem fejébe, hogy kisegítőt kellene fogadnunk. Nem és nem, az istenért se. Ő azon akar spórolni asszonyi ésszel, hogy megmarad nekünk a kisegítő fizetése. Azt nem tudom megértetni vele, hogy ha ketten nem bírjuk a kuncsaftokat rendesen kiszolgálni, hát több kuncsaft hagy ott bennünket, mint amennyibe egy kisegítő kerülne. A húgát, azt a kis lotyót, akarja nekem odavenni az üzletbe, hogy lopkodjék és nyalakodjék. Nem tudom a fejébe verni, hogy egy rendes kisegítővel csak megnövelhetnénk a forgalmat. Már úgyis muszáj kibővíteni az üzletet, vagy…

Ebből jól látszott, hogy ha Kikericsben tudatosan már elhalványult, mi ösztökéli a kisegítő fogadásának szándékára, annál jobban dolgozott benne tudata alatt.

Persze, ezúttal az üzlet kiterjesztésének álmai következtek volna pertraktálásra. De a beszédet egyszerre megszakította, hogy a kocsmába egészen váratlan Gazdag lépett be.

Tény, hogy Kikerics akárcsak kísértetet látott volna. Elfehéredett kissé, és megrángtak arcizmai. De az éppen lendületben tartó beszéd láza Kikerics hóna alá nyúlt.

Kikerics, akár a legnagyobb szónok vagy a legjobb színész, derűsre, bizakodóra váló ábrázattal intett Gazdag felé:

– Na jó, hogy jön! Éppen arról beszélek itt, hogy úgy kellene már nekem kisegítő, mint egy falat kenyér. Na, üljön csak le. Iszik egy spriccert?… Hát rendben van minden. Csak egy kis baj van!

Ahogy ennél a kissé ellentmondó beszédnél a Gazdag sápkóros vonásai széthúzódtak előbb, s aztán újra petyhüdtre estek össze az aggodalomtól, Kikericset ez mintha csak még jobban nagyzási őrületbe hipnotizálta volna:

– Ne ijedjen meg! – mondta Gazdagnak. – Semmi! Csak arról van szó, hogy a feleségem a húgát akarja behozni az üzletbe kisegítőnek. De majd én segítek ezen. Még nem említettem neki magát. De holnap elintézem vele. Holnap már biztosat mondhatok magának.

A Gazdag arcáról nem kallódott el a csalódás. Ez már voltaképp visszavonás volt, ez a „holnap biztosat mondhatok”.

– Jó, Kikerics úr – lógatta fejét. – De szeretnék biztosat, mert már felmondtam ott, tetszik tudni.

– Ha mondom, ha mondom – biztosította Kikerics, mintha a felelősség aggodalmait akarná magában túlkiabálni, hogy felmondatta Gazdaggal az állását.

De közben megérkezett a harmadik partner. Gazdag sietett haza. Kikerics lefetyelt még az előbbi értelemben, a holnapról, a biztosról, Gazdagnak, és aztán, mikor elment, a kártyapartnereinek. Aztán a preferansz tovamosta az ügyet.

Hazamenet pedig ugyanaz az ókumlálás, hümgetés és zavaros visszás gondolatsor következett Kikericsben.

 

Nem! Kikerics másnap sem rukkolt elő feleségének a kisegítő-üggyel, és nem rázta le magáról ezt a szerencsétlen Gazdagot egy kis szégyen árán.

Még egy hasonló kocsmai jelenet volt. Legföllebb ezúttal Kikerics még bizonytalanabbul vert a Gazdag vállára, hogy:

– Holnap, mondom, holnap már egészen biztosan biztosat mondhatok.

– De Kikerics úr, az Istenért, tudja jól, hogy milyen helyzetben vagyok. Holnap már elseje. El sem jöhetek ide tán, ha felmondtam, mert este kell átadjam a raktárt. Csak holnapután jöhetek – nyöszörögte Gazdag. – Inkább megmondaná, ha nincs kilátásom.

– Dehogy, dehogy! – erősködött Kikerics. Aztán, ahogy közben erre a nyomorultra nézett, és a szíve zokogott belül a sorsán, most már csak azért sem bírta neki kiejteni az igazat. A Kikerics szája rángott, és a szíve dobogni kezdett hozzá, amikor ennyit engedett határozottságából: – Hiszen igaz, talán legelőször is azt kellett volna mondjam magának, hogy ha esetleg másutt találna közben valami jobb helyet, hát azért próbálja meg.

– De hol? És most! – akadt el Kikericsen a Gazdag elkínzott pillantása.

– Na, na! Csak mondom – mondta erre a bűntudat megrezzenésével Kikerics. De aztán annál inkább jött a hátbaveregetés: – Máskülönben ne féljen semmit. Ha jön holnap vagy holnapután, akkor már biztosat mondok magának, Gazdag!

 

Másnap délelőtt, két kuncsaft kiszolgálásának intermezzójával, rettentő veszekedés volt a Kikerics-féle pinceáruházban.

Kikericsné veszekedett a következőképp:

– Te őrült! Te éktelen állat! Hát ide akarsz te még egy szájat hozni enni, ebbe a rongyos boltba? Még öt szájat? Családostul egy nyomorékot? Egy kehes embert, a kezed alól, a harctérről. Vesztetek volna ott mind a ketten! Hogy nekem húsz pengő óvadékot hoz? És máma hatvanöt pengőt nem tudok fizetni a bankba, és az adóért jönnek foglalni. És te még fizetést akarsz innen adni másnak? Ha terád nem kellene építeni egy Lipótmezőt!?!…

 

– Hát most mit tegyek, Kikerics úr, legalább azt mondja meg? – tette föl a kérdést Gazdag Kikericsnek a kocsmában este. – Oda a régi helyembe már nem vesznek vissza. Máshová már nem is mehetek, mert a tegnap meg máma abból a pár krajcárból is elköltöttünk, amit onnan visszakaptunk. Hova menjek most?

– Hát ne haragudjon rám! – fészkelődött kínban Kikerics. – Én segíteni akartam magán. De mit tegyek? Ez a gyalázatos feleségem nem akarja belátni, hogy… Én, elhiheti, mindent elkövettem. De mit csináljak? Azt mondanám, hogy holnap még megpróbálom vele. De már nem merem biztatni magát így, hiába. Talán talál valahol valami munkát.

– Hol? Így? Nézzen rám! – szólt erre Gazdag.

Hát ahogy ott állt Gazdag támolyogva, göthösen vigasztalanul, szivetfacsaróan, Kikerics valóban nem lelhetett kifejezést rá, hogy mint vélekedjék erről a helyzetről.

Egy darabig egymásra bámultak. Gazdagnak, úgy tetszett, legalább szemrehányásra vagy átokra akart nyílni a szája. De ahogy az indulat felkerekedett benne, mintha maga az indulat sem bízott volna abban, hogy ha megrázza ezt a rozoga, nyomorult embervázat, össze nem rogyik mindjárt.

Gazdag elbárgyuló tekintettel, némán megfordult, és az ajtónak tántorgott.

Kikerics éppoly bárgyun, szótlanul követte tekintetével, és közben rossz, kusza víziók kóvályogtak át agyán, amint ez a másik nyomorult összeroskad az utcán, vagy a kötélen lóg kidülledt szemmel, vagy puffadt tetemét sodorja a víz…

Kikerics, hogy valamit tegyen, hogy ne lássa ezt, tétován, gépiesen, szórakozottan a piros abroszon heverő újságért nyúlt.

Az első mondat, amire a Kikerics tekintete esett az újságban, a szöveg közé nyomott, kövér betűs cikkbekezdés volt:

… a gyilkos kénytelen volt végezni áldozatával…

Kikerics megrezzent, és visszaejtette az újságot az abroszra.