Ez tizenötben volt, az olasz fronton. Véletlen akkor néhány napig az ezred-segédtisztet helyettesítettem, különben az első vonalban voltam állandóan.
Pechnek számíthattam, hogy az alatt a pár hét alatt, míg hátul voltam az ezredirodán, csak annyi mozgalom volt az árokban, akár egy kőbányában. Több kavernarobbantás durrant, mint gránát.
Így a parancsnokom is szívesebben tudta le magáról ebben az intermezzóban a szemléit, az első árokban. Kalauzának is jobb voltam, hamisítatlan tűzvonal-töltelék létemre.
Egy hajnalon künn jártunk éppen.
Amint egyik kaverna elé érünk, egy csomó baka közt, leterített celten egy baka hullája hever. Fél arca teljesen szétroncsolódva a lövéstől, s a másik fele sajtárnyira duzzadva.
Jelentik, hogy nem ellenséges lövedék érte, hanem ő maga lőtt a szájába fegyverével.
Különös! Itt lenni öngyilkosnak, ahol ezer alkalom kínálkozik a halálra. Egészen ésszerű volt parancsnokom kifakadása:
– Poltron fickó! Nem jelentkezhetett volna patrulba, hogy tisztességes katonamódra egyen földet?
Ágyúszünetben a jelentések is rendesebben mennek. De az öngyilkosnak a neve nemcsak ezért maradt meg emlékemben, hanem mert azonos volt a puceremével. Sőt, az évszámuk is. Kis Mihály volt mind a kettő, 96-beli.
Tisztiszolgának a fronton a ravasz fickók kínálkoznak s válnak be.
Miska, az enyém, az volt. Szemes, sunyi betyár. Civilben masszőr volt, pincér volt, kőműveslegény volt, s Pesten csibészkedett.
Na, még adjutáns maradtam néhány napig, mikor egy bűnügyi akta érkezett hozzánk: Kis Mihály, 96-beli, rablás és súlyos testi sértés bűntette miatt előállítandó a hadbíróságon.
De, ha eszembe is jutott volna az öngyilkos Kis Mihály, a név elé tett „á” betű kizárta a kétséget, hogy a rabló bizony az én derék szolgám. Az öngyilkos „b” Kis Mihály volt.
Szép kis história! Egy félgyilkos betörő a gondozóm, sőt sokszor bizalmasom.
Mert nyilvánvaló, hogy valamelyest számolni kell a harctér erkölcseivel.
Nem hiszem, hogy van tiszt, aki („rossz, aki rosszat gondol”) úgy ne emlékezzék odakinn egyik-másik pucerére, akár valami vadházastársra. Ez egész más természetrajzzal bírt, mint bármi emberi viszony. Néha ezek az emberek hűek, sőt gyöngédek voltak a gazdáikhoz, kényszeren, kötelességen felül is.
Hisz esett már sok szó erről. Itt a fontos, hogy magam is csupa elégedettség voltam rabló gondnokommal.
Hát az aktára, természetesen, legelőbb meghitt vallatás következett köztünk.
Nem tagadott tőlem semmit, az első szóra. Ellenben a magyarázkodásban, mentségben túltett két ügyvéden és három értő lelkű írón.
Részeg volt, mikor a nőt kifosztotta. A nő szakácsnő volt egy pesti úri családnál, és előzőleg ő csalta ki Miskám pénzét, amit öreg anyjának szánt. Így ment rá és feszítette fel ládáját, s aztán a vita és ellenkezés hevében csapta kontyon. Erre jöttek ki a háziak, de neki sikerült elmenekülni. Azzal nyomban meg is ugrott Pestről haza, vidékre, és onnan ment jelentkezni önként, a frontra, a hadkiegészítőhöz. De a rendőrség és ügyészség reábukkant itt is.
A könnye folyt, és egyszerre a fogát is csikorgatta, mikor ezt elmesélte nekem. Nem tudom, mennyire tudnám ennél bővebben indokolni, de valósággal megindított, ahogy több könnyelműséget tudott feltárni előttem cselekedetében, mint vétket. Megsajnáltam, és hozzá kell venni, hogy nélkülöztem volna a szolgálatát.
– De hogyan segítsek rajtad, te gaz bitang?
– Én tudnám, hadnagy úr! – szólt. – Egybeliek voltunk, csak más faluból azzal a Kis Mihállyal, aki a szájába lőtt. Ki tudja azt meg valaha, ha itt az irodában össze tetszik téveszteni minket? Annak már mindegy. És meg tetszik látni, hogy ezentúl, dögöljek meg, ha valamit tetszik látni utánam. Hadnagy úrnak meg nem lehet baja. Haza én úgyse kerülök soha. Anyám meghalt. Senkim sincs.
Egyszóval, nem történt egyéb, mint hogy egy ifjú haramia bűntársává vetemedtem. Az akta visszament: keresett ekkor és ekkor öngyilkosságot követett el. Ez a jelentés teljes valószínűséget viselt magán.
Másfél évig voltam akkor csaknem egyfolytában a fronton.
Hónapokkal rá, egyszer hátul, olasz községekben retablírozott az ezred. De néha jobban utáltam itt a napi kirukkolásokat, mint a kavernát és a gázt az első vonalban.
Egy hajnalon éppen egy éjjeli gyakorlatról tértünk vissza. Hat vagy hány órás marsunk volt, s egy nagyobb kommandó falujában pihenőt tartottunk.
Tiszttársaimmal felvertünk valami kocsmát, és sörrel öblögettük le a beszippantott vak-kézigránát füstöt torkunkról.
Mikor kijövök, vissza a századhoz, amely ott az országúton várt, a bakaság hátizsákjain heverve, hát Miskát afféle ingerkedő szóváltásban lelem néhány öreg szapőrrel.
A vén népfölkelők épp ott kaparták az utat, ahol a század megállt, s ez nekik is pihenőt adott.
Egyik öreg csonttal feleselt Miska:
– Ez harctér magának, öreg pajtás? Akkor Pesten a járdaseprők is folyamodhatnának a kisezüstért.
– Csapott már közénk is a gránát eleget, mikor előbb vittek – vitatkozott az öreg.
– Nahát, az útkaparókat is elgázolhatja a kocsi – röhögött Miska társaival.
– Tőlem már akkor is elég, ha ennyit teszek az országnak. Ott a földem, szegény feleségem be sem tudja szántani. Az egyetlen fiam itt veszett el, látom éppen, ennél a ti regimenteteknél. Most egy éve, tán ismerte is valamelyiktek Kis Mihályt?
Erre a névre és erre a furcsa véletlenre, mondhatom, nemcsak Miska sápadt el, hanem én is.
De a bakák a századomban százszor cserélődtek azóta, s egy sem tudott Kis Mihályról. Az öreg pedig folytatta:
– Pedig éppen már ott volt, hogy a jegyző úr megcsinálta az ezrednél, hogy hazajöhet a fiam a munkaidőre.
Tüstént megvillant a fejemben, hogy ez volt az öngyilkosság oka. Emlékeztem, hogy nemleges jelentést küldetett velem az alezredes a mezei munkások felmentése tárgyában.
De már az öreg tovább beszélt:
– A kádernél aztán meg az van a fiam céduláján hogy ő maga emelt kezet magára. Higgyem én ezt? Azt meg pláne, hogy az én fiam Pesten valami fehércselédet kifosztott és megcsúfított. Kinn se volt a sorozásig a faluból. Meg bár más gyerek olyan jámbor lenne, mint a fiam volt. Ilyen írásokat kapjak. Nem elég nekem, hogy odavan.
Miska éppen ódalgóban volt a társaságtól eközben. A freiter szólt most neki:
– Na, Miska! Te is Kis Mihály vagy. Ne menj csak. Hallod, földje van az öregnek, és felmentenék a fiát. Mondjad neki, fogadjon örökbe téged. Na öreg, nézze, ügyes fiú. Pucer. Fogadja örökbe!
Az öreg szapőr felelet helyett előbb Miskára nézett a szemöldöke alul, vizsgán, ismételten:
– Ez is Kis Mihály? – kérdezte.
– Az! – felelt a freiter. – Még egybeliek is lehetnek. A magáé is csak ilyen poros fülű lehetett. Maga se öreg. Itt van, fogadja fiának. Hát akiket a bölcsőben cserélnek ki? Na, Miska – intett hozzá a fejével –, gyere hát, itt még gondoskodnak rólad. Ha igaz a felmentés, ahogy az öreg pajtás mondja.
– Hát lássam! – felelt Miska, s csodáltam, hogy képes röhejfintorra gyűrni vonásait. Ez az önuralom vakmerő példája volt. Mert magam szinte jobban szurkoltam.
De az öreg, miután újólag Miskára sandított, változatlan így szólt:
– Az igaz. De ha az én fiam azt tette, amit az írásba kaptam róla, akkor így is csak az akasztófától van ott szegény, ahol van. Csak ha hiszem. De soha azt! – mondta, s megint Miskára révedt. – Ő tán vele volt akkor a tűzben?
Ekkor sorakozót avizáltak, s indulnom kellett a század elejére. Dühösebb voltam magamra vagy jobban begyulladva, nem tudom. Miskával csak egy pillantást váltottam, s egy mukk nélkül jött a sarkamban. De hallanunk s látnunk kellett, amint a freiter pakolózóban még, így szól az öregnek:
– Nahát, öreg, Isten áldja, ha nem akar vásárt. Nem kell más fiú. Még bízik magában.
– Hát itt marad ez? – kérdezte az öreg Miska után.
– Ajaj! – volt a felelet. – Nem nagyon küldik innen haza az embert.
– Na, még ki tudja, nem segíthetek én ebben a dologban őrajta.
Úgy tetszik, mintha ilyest makogott volna még utánunk az öreg, és lapátját fogta. De nem volt benne semmi fenyegető, sem mozdulatában, amivel a század után nézett társai közt.
Ellenben a retablírung utolsó napján a zászlóalj manipuláns jött hozzám:
– Hadnagy úr, valami népfölkelő ment raportra Miska ellen, hogy kirabolt egy tyúkot Pesten. Vizsgálatot kér, muszáj volt jelentsem. Ilyen nagy gazember volna ez?
Nem volt különösebb kellemetlenségem. Volt annyi becsület a zsiványban, hogy nem kevert bele a mártásba. De másodszor rosszul kínálkozott neki a halott helye. Mint megtudtam, a laibachi várba hitták hat évre üdülni. Mégis szerencséje volt a halottal. Ha a helyét nem, az életét ajándékozta neki, s ez mégis a legtöbb.
Ennek a történetnek érdeme vagy nem, a tény az, hogy szórul szóra igaz. Még csak ferdítés sincsen benne egy sor sem.
1914. A színhely természetesen Galicia átkozott homokhalmai. Ha előbb olyan porban lélegzett a hadsereg, mintha lisztzsákba kötötték volna, aztán olyan sárban tapicskáltunk, amely mintha azt kívánta volna tőlünk, hogy minden lépésnél folyamodványt nyújtsunk be, hogy eleressze a papírtalpú bakancsunkat, most ez a sár olyanná fagyott, mintha egy roppant vasreszelő felszínén bukdácsolnánk. A szél ordít a fülünkbe, és cibál, lökdös, pofoz. Rettentő hideg van.
A mi századunkat úgy eresztették el a kaszárnyából, hogy nem bornyúnk, még csak hátizsákunk sem volt. Két kenyérzsákot kaptunk, és ketten egy pokrócot. Úgy festettünk, mint a koldusok.
Így állunk már napok óta, már hetek óta a szabad ég alatt. Azaz hogy meg ne fagyjunk, ide-oda lökdösik a századot. Egész nap mars. Este, ahol éppen ránk sötétedik, le a risztunggal, és aludj, baka, a földön. Akinek kedve van és ereje van, szabad lyukat ásni magának a szántóföldbe.
De tüzet gyújtani – az mindenütt, de a mi századunknál kétszeresen tilos.
Egyelőre tartalékban vagyunk. De csak ezredtartalékban, közvetlen a tűzvonal mögött. Tehát nem messze tartózkodik tőlünk az őrnagy. Ennek valóságos mániája, hogy minden kis tűz tüzérségi „meglepetést” (milyen szép, enyhe név!), szóval gránátokat hozhat a nyakunkba. Még fényes nappal is ügyelni kell a gyufával. Este aztán: „Pipa le, bagó be, baka!” – ahogy mondják.
Mert az őrnagy már egész sereg bakát kiköttetett a pipáért. Sőt, pár nappal azelőtt két ottani civilt felakasztatott egy fűzfára, mert a házuk mögött tüzet raktak, és azon pirítottak valami döghúst. A házba nem mehettek be, persze, mert tele volt katonával. De az őrnagy, mondom, felakasztatta ezeket az embereket azzal az indokkal, hogy tűzjeleket adtak az ellenséges tűzérségnek.
Szóval, a tűzrakás rettentő tilalom. Pedig meleg menázsit alig kaptunk. Sőt, egyáltalán gyenge az egész koszt. Rossz a ruha, nincs takaró, süvölt a fagyos szél, az embernek borzad már a gyomra a fagyos szalonnától, fagyott prófunttól. Úristen! A kéjek kéje megpirítani a szalonnát, lecsöpögtetni a kenyeret. És így zabálni.
Hát ott vagyunk, a szabad ég alatt, egy puszta, gyér bokros domboldalon.
A hadnagy, a századparancsnokunk aktív tiszt. Kemény ember. Akire azt mondják, „emberevő”. De már egyszer megsebesült augusztusban, most másodszor jött ki. Magát sem kíméli.
Én nagyon tisztelem ezt az embert. Ahogy békeidőben utáltam a szoldateszkát, most – allen respekt! Ne mondjak egyebet, maguk a bakák is jobb szeretik a szigorú parancsnokot, mint afféle gyenge szívű, kultúrpuhány parancsnokot. Mert érzik, hogy inkább rámegy a bőrük arra, ha tétovasággal vezetik őket.
Ketten vagyunk a századnál önkéntesek. Rólam tudja a hadnagy, hogy valamiféle újságskribler vagyok. De ez nem változtat velem szemben a viselkedésén. Szolgálaton kívül még egy szót sem váltottunk. Közönséges bakával még inkább beszélgetett a hadnagy, de velem, mondom, még nem.
Az önkéntestársam is sokkal barátságosabb viszonyban van a hadnaggyal. Ha valami házban vagy dekkungban talált szállást a századparancsnokság, az önkéntestársamat többször bevitte közvetlen környezetébe a hadnagy, a pucerje, a horniszt, az ordonáncok társaságába. Nem magyarázhatom itt sokat, milyen nagy szó volt ez odakünn. Az önkéntestársamat küldte a hadnagy az őrnagy mellé ordonáncnak is, nem engem. Ez kitüntetés volt. Ezért irigyeltem az önkéntestársamat.
De az önkéntestársam, ha jól tudom, mint ordonánc csinált valami apróbb disznóságot, úgyhogy aztán a hadnagy kissé orrolt rá. De nem hordta le önkéntestársamat a hadnagy. Mindössze abban nyilvánult neheztelése, hogy többé nem eresztette oda társaságába.
Egyáltalán, nagyon kevés szavú ember volt ez a hadnagy. Hallgatott és tett. Ezért aztán kétszeres súlya volt minden szavának.
Őszintén szólva, én meg voltam győződve, hogy nagyon ellenszenves egyén vagyok a hadnagy szemében. Talán gyanús vagyok előtte, afféle skribler létemre.
Elég az hozzá, hogy ott vagyunk azon a kegyetlen, szeles domboldalon egy délután.
Ha jól emlékszem, valami lövészárok-féle húzódott végig a domb tetején, és egy csűrféle lapult a domb oldalához. Abban tartózkodott a századparancsnokság.
Hát az úgy van, hogy ha vitéz az ember az ellenséggel szemben, akkor a parancsnoki tilalommal szemben is vitéz.
Az őrnagy és a hadnagy azt parancsolhatott, amit akart, azért Galicia szende szűzei sem pirultak többet a hadseregek nyomán, mint ahány prófuntszelet és szalonnabőrke pirult a bajnét hegyén, ha valahol megálltunk egy órára.
A domboldalon szétszóródott század vonalából itt is, ott is gyanús kis füstök karikáztak fölfelé.
Egy életem, egy halálom, én is raktam egy kis máglyát a domboldalba ásott gödröcskébe, és meleg uzsonnát készítettem magamnak. Bizonyára konzervfeketét és szalonnát.
Egyszerre csak nagy zenebona. A század reszket. A hadnagy valami disznóságot talált. Mi az? Mi az?
A lárma a század túlsó szárnyáról jött. Tehát vagy harminc-negyven lépésről.
Jönnek egyre-másra az avizók. El a tüzeket. Taposd szerte, baka!
Én még vártam. A kávém javában főtt. Hátha nem jön ide a hadnagy? Nem is valószínű. Minket sohasem nézett meg, mert nagyon rendes zug voltunk. És lesz még időm a tűzoltásra.
Na, végre egy bakám jön a kimerítő tudósítással. A körülállóknak beszéli:
A hadnagy megcsípte az önkéntestársamat, hogy tüzet rakott. Most aztán kiadta rája a korábbról gyűlt mérgét is. Rettentően lehordta önkéntestársamat. Azt mondta neki, hogy nem önkéntes, nem katona, suszter! Le fogja tépetni az önkéntesi pertlijét, és kikötteti, ha még egyszer a legcsekélyebb disznóságon éri!
Így magyarázza a hírnökbaka. Aztán egyszerre hozzám fordul:
– Hallja, önkéntes úr! Magát nagyon megdicsérte a hadnagy úr. Azt mondta: az egy ember! Az katona! Abból Zúgskommandáns lesz egy héten belül, mihelyt az ezredhez érünk. Szavatol róla. Káplár lesz! Magáról vegyen példát a másik önkéntes úr!
Mármint rólam az önkéntestársam!
A kávém rotyog a kis tüzön. Becsületszavamra, el vagyok érzékenyedve. Soha olyan büszke nem voltam elismerésre. Ez az ember, a hadnagy, olyan nagyság előttem idekünn, olyan jellem. És hiába mogorva, de a hátam mögött jóindulatú.
Hát nem vagyok ellenszenves neki. Mintha sejtettem volna!
Kavargatom a kávét a kis tüzön.
Ebben a pillanatban ront oda a káplár.
– El a tüzet, önkéntes úr! El a tüzet! Itt a hadnagy úr!
Igen! Már ott volt. És azt hiszem… micsoda beszéd?… biztos vagyok benne, hogy látta, amint a kis tűznél én is éppúgy kavargattam a kávét, én, a kiváló katona, akiről példát vehet önkéntestársam, a suszter!…
Nem! A hadnagy nem jött oda hozzám, és nem szólt. Hogy mit gondolhatott? Hogy kínos lehetett neki is, épp most, a magasztalása, elismerése után?
Hát bizonyára olyan kínos nem volt a hadnagynak, mint nekem, ez a kis eset, mikor életemben egyszer, igazán büszke voltam dicséretére.