A víg tengerész

Porto Asinellóban laktam akkoriban. Egy kisebb kikötőváros ez, közel az országhatárhoz, s így a csempészek eldorádója.

Mellékes és más, hosszú mese, hogyan kerültem oda. Elég az hozzá, hogy tulajdonosa voltam annak az obligát kis romantikus manzárdlyuknak, egy vén bérház negyedik emeletén.

Ó, igen, ez az eset életemnek abban a nyomorúságos, küszködéses idejében történt velem. Abban a bizonyos művészínségben, amit ostobán mi magunk szeretünk oly vidáman mesélni el hájas és jóllakott spíszerek számára, hogy kétségbe ne essenek rajtunk. Utóvégre az ember sajnálja őket, hogy a nyomorúságunk igazi képén való szánalom a kedélyükre menne, és emésztési zavarokat okozna nekik.

Egyebekben legyen csak nekik mondva, ha olyan mulatságos a szükség. Én őszintén bevallhatom, hogy bizony undorító és keserves ebben a rózsaszín válfajában is.

Télen át, ha a szél elmehetett volna hőstenornak, és a tenger vele ordítozott kíséretnek, a léghuzattal, ami behatol az ablakom eresztékein, meg lehetett volna borotválkozni. Be is csöpögött. Nem kellett megrendelnem kívülről a mindennapi náthámat. Megkaptam az ágyamban is.

Ehhez aztán – mint mondom –, hozzá kellett számítani a garasért való veszkődést. Voltaképp alig dolgoztam valamit. A festékeim éppenséggel beszáradtak a portrémegrendelések felől. Apróbb vacakokat küldözgettem krétában, tusban képes újságoknak. És a zacisoknak, hasonló uzsorára, fogyatékos ingóságaimat. Ebből tengődtem.

 

Aznap – amely e történet kezdő dátuma – éppenséggel cefetül állottam. Egy mortadella-adagra és egy pohár kiántira valót tett ki összvagyonom, s reményem sem volt napokig pénzmagra.

Így tartottam haza, esővel súlyosbított szélben, malaclopómba burkolózva, ami olyan vékony volt, hogy egy pók nem feszítette volna ki légyfogónak, hogy átszakítják.

A bérház aljában kisded osztéria volt. A negyed maga sem volt a legelőkelőbb, s azt a kiskocsmát sem a legválogatottabb nép látogatta. A pasikra nemigen várt előtte autó. Sokkal többször távoztak hatósági segítséggel és betört orral belőle. De rendesen csak este indult meg a forgalma. Ha ugyan ez az enyhe megjelölés födi azokat a kannibáli népünnepélyeket, amik benne harsogtak, mondom. Napközben azonban csak üres volt mindig. Ilyenkor többször megesett, hogy belátogattam, bele egy pohár búfelejtőre.

Ezúttal is csak kora délután volt még, s némi tétova után (márhogy vagyonom számba véve) betértem egy uzsonnára. Hivatva lett volna ez pótolni a vacsorát is, sőt, előreláthatólag a másnapi egész kosztolást, sőt a harmadnapit is esetleg. Utolsó uzsonnának nevezhettem volna szellemesen a Vincsi-beli Leonardo hazájában.

A söntés melletti kis fülkében egyetlen lélek sem volt. Ide telepedtem be, miután megtettem rendeléseimet a kocsmárosnak.

Uzsonna után sem volt okosabb tennivalóm, mint hogy lehető lassú kortyokban itt élvezzem tovább vinkómat, hideg szobám helyett. Hőség ugyan itt sem volt, de ennek némi illúzióját adta a konyhaillat.

Hát szívtam a vergóniámat és tűnődtem. Azok a gondolatok, amik fejemben áthúztak, körülbelül azokhoz hasonlítottak hangulatban, amik Isten választott népére súlyosodtak a mannahullás előtt, a pusztában.

Lehet, hogy ez a kép azért ötlik eszembe, mert a kocsmárosnak volt valami prófétai jellege előttem. Sőt, egyenest mózesies. A kocsmáján kívül ugyan olyan dupla, hosszú szakállnak és átható tekintetű méltóságnak volt a birtokosa, mint az Angelo Mihály szobra. Legföllebb jóval pufókabb volt az arca. És, mint ez nem ritka ilyen túl jól táplált egyéneknél, bizonyos jóindulat sem hiányzott arckifejezéséből.

Mielőtt azonban az ő mózesi és mannási szerepére térnék sorsomban, mást kell ideszúrnom.

Időközben még egy vendég futott be a kis étkezőbe.

Hamisítatlan és agyafúrt novellisták úgy írnák le ezt az idegent, mint akinek kiöltözöttségéhez, biztosságához, derűs és pökhendi viselkedéséhez mérve, barázdált és viharvert arcvonásai talán affélére árulkodtak, hogy nem mindig látott ilyen jó napokat.

Én bevallom, hogy abszolute nem tettem rajta semmi tanulmányt. Ha egyáltalán megjegyeztem valamit rajta, legföllebb à la Vilmos császár felkunkorított, vörösesszőke bajusza volt. És tényleg, szokatlan volt kissé a túlnyomóan fekete képű és sötét szőrzetű olasz népség között.

De egyébként csak annyi közöm volt hozzá, és neki hozzám, hogy jó ideig ott ültünk egymással szemközt a kis étkezőben, s néha önkéntelen átpillantottunk egymásra. Ám mindkettőnknek a pillantásában benne volt, hogy annyira egyikünk sem unatkozik, hogy ismeretségbe bocsátkozzunk.

Ennyi volt az egész találkozásom az ismeretlennel.

Végül ő hajtotta fel a borát, és szólította fizetni a csaplárt.

Egypár percig lefetyelt vele valamiről. Aztán fizetett és távozott.

Mikor már csak a kocsmáros volt benn velem a szobában, a pénztelenség szerénységével én is fizetni hívtam, hogy ne zavarjam meg másodszor is ezzel.

Ekkor jött közbe egy kis kellemetlenség. Elszámítottam magam a cehhel. Néhány soldo hiányzott az uzsonnám árából, mikor a csaplár megnevezte az összeget.

Némi zavarba jöttem. A kocsmárossal voltam ugyan annyi ismeretségben, hogy tudta, hogy a házban lakom. De az eset mégis kínos volt.

Valami mentséget akartam éppen hebegni, zsebeimben kaparászva. De egyszerre a kocsmáros szabadított meg a kátyúból. Úgy tetszett, némileg értően sandít rám, miközben feltartotta tenyerét, és így szólt:

– Kérem, művész úr! Ha nincs valami sürgős dolga, nem volna szíves meghallgatni néhány szavamat?

– Parancsoljon, kérem – kaptam a haladékon.

– Én tudom, hogy maga az újságokba rajzol, és hát festőművész. Már hogy nem vállal el akármilyen munkát. De hát…

Ahogy itt, láthatólag kényes sínre szaladva mondanivalójával, megfelelő kifejezést keresett, közbevágtam.

– Csak mondja ki, kérem, egész bátran. De hát észre veszi, hogy nem érkeznek páncélautók aranyakkal a képeimért Milánó hercegétől. És így talán olcsóbb megbízásba is belemennék. Nem téved, kérem.

– No hát igen, látom, hogy nem megy a legjobban magának – hagyta helyben enyhén.

Nem gondoltam egyébre, mint hogy talán a portréját akarja megörökíttetni velem. Nem lehetetlen, hogy fényképről. Ami hát biztosabb, a hasonlóságot illetőleg. És esetleg természetben, vacsora- és ebédadagokban akarja leróni a fizetséget. Ezért köntörfalaz.

Mindegy! Elhihetik, hogy nem borzadtam meg semmi effélének a gondolatára. Elvégre csaknem arról volt szó, hogy eleven kontár maradjak, vagy mint éhenholt nagyság vesszek el az igazi művészet számára is.

De már folytatta:

– Szóval, elvállalná?

– Mit, kérem?… Bármit.

Erre a csapláros így szólt:

– Egy új címtáblát szeretnék ide az ajtóra. Mert erről már úgy levitte az eső a festéket, hogy úgy néz ki, mint egy csontváz. Talán látta?

Tényleg, egészen találó volt az észrevétele. A vidám tengerészhez volt címezve a kocsma, s cégére egy poharat emelő, kékruhás matrózt ábrázolt. De az esőmosta, haránt, fehér barázdák valóban olyanná tették az ipsét, akár bordázata látszanék ki kék zubbonya alól. A szemei és szája helyén pedig már csak fekete foltok éktelenkedtek.

– Igen – folytatta a kocsmáros. – Épp a tegnap viccelt velem egy vendégem, hogy: „Na hallja, ha maga ilyen halálfejes alakkal akarja becsalni a népet a csárdájába, hogy itt ilyenre híznak meg a maga kosztjától, hát arról a cégérről inkább temetkezési vállalatnak nézik a vendéglőjét.”

Megeresztettem én is egy üzleties kacajt az élcen, az övéhez hangolva. De, dicséretemre szólva, kissé elfanyalodtam magamban. Ekkora lealjasodás, hogy cégtáblákat fessek, még a megalkuvó művészet nevében is mélynek tetszett. De már szavam kötött, hogyha nem unszolt volna eléggé a kilátástalanság.

Valamit makogtam, hogy: – Hát igaz, effélét még nem csináltam.

– De hát, jól van! – döntöttem végül is. – Megcsinálom magának. Most van éppen néhány üres napom.

No igen akár a gyomrom! – gondolhattam olcsó képzettársítással. De mindenesetre már azon okumláltam: mennyiben vasalhatok ki némi előleget mecénásomból a megbízásra?

Egyelőre még némi utasítást kellett meghallgatnom:

– Azért, kérem, művész úr, nem szeretném, ha valami nagyon pohos alakot csinálna a cégérre. Hogy az hozzon be ide vendégeket nekem. Mert én azt gondolom, ezek a tengerészek, akik hozzám járnak, mégis a legtöbb szikár, csontos ember. A hajón nem szednek hájat magukra. És hogy aztán azon vicceljenek velem ezek a csibészek, hogy az én tengerészemnek nem találnának hajót, amelyik elbírja.

Megértettem és méltányoltam a jóember aggályait. Éppúgy ő sem mutatkozott ostobának, amint legelőször példálóztam a javadalmakról. De a pénzkérdést valóban úgy akarta megoldani, amint vártam, hogy tudniillik gasztrikus igényeimben gyámolít. Mint megjegyezte, így bőkezűbb is lehet, ha étel- és italszámlában egyenlítjük ki a dolgot.

Egyszóval, megegyeztünk.

Azzal mentem fel sasfészkembe, hogy a csaposlegény estefelé felszállítja hozzám a cégtáblát, és másnapra egy új képet pingálok a régi tetejébe.

 

Összes öreg tubusaimat felhánytam, hogy kellő mennyiségű festéket szorítsak ki új művem számára. Aztán nekiestem a csontvázzá mosott tengerésznek, amely már ott vigyorgott előttem az állványon. Levakartam egészen.

Lelki füleimmel eközben jól hallottam, hogyan sír az igazi művészet múzsája gyalázatos hűtlenségem fölött. De azzal vigasztaltam magamban őnagyságát, hogy csupán a kontársággal szerzett táplálékon gyűjthetek erőt további szerelmünkhöz.

És most gyerünk! Neki akartam gyürkőzni a mázolásnak.

Természetesen, nem gondoltam másra, mint arra, hogy mi sem lesz könnyebb nekem, a súlyos művészet fiának, felvázolni egy ilyen vacak cégért. Az ám! Csakhogy ebben nagyot csalódtam. Már az első elképzelésnél megakadtam, hogy milyen is legyen a tengerészem?

A dolog úgy állt, hogy brillírozni akartam a kocsmárosnak. Azt gondoltam, ha már egy művész csinálja butikjának a cégérét, hát az cégér legyen. Persze nem művészi szempontból, hanem hatásosságra. Célját szolgáló és az egyszerű szemek ízléséhez mért giccset akartam a táblára kenni. Valami bájosan mosolygó Adoniszt akartam. Amellett hogy nem hagyhattam figyelmen kívül a kocsmáros ésszerű megállapítását, hogy matrózom vonásainak azonkívül a tengeri viharok és az egyenlítő napja hevének bélyegét, tehát bizonyos marconaságot is magukon kell viselniök. Mindezt persze hasalnom kellett színben és formában.

De, mint mondom, egészen cserbenhagyott képzeletem. Hiába igyekeztem elmémbe idézni az összes borbély-cégtáblák szépembereit, hogy nyájasságukkal a fűszerkereskedéseket örző indiánus kackiás zordonságát párosítsam. Nem bírtam, bárhogy erőlködtem, nem bírtam összehozni látóidegeimen egy ilyen vad vígság ragyogtatta, vegyes pofázmányt.

Diákkori első rajzkísérleteim kísértettek már agyamban. Amikor rajztanárom útmutatására képes levelezőlapok másolásával sajátítottam el több dimenziós jelenségeknek egy dimenziójú síkra való vetítését.

Már-már ott tartottam, hogy valami ilyen kisegítő kép után nézek kacatjaim közt. De ettől mégis visszariadtam. Mégis sok lett volna, hogy itt, a kontárságnak ezen a legutolsó fokán is, a fagypontra szállok alá. És plágiumhoz folyamodom.

No jó, de mi lesz? Távozásomkor a kocsmáros azt kérdezte:

– És mikorra lenne készen, művész úr? Mert éjjel csak hagyján. A vendégek bejönnek úgy is. De éppen nappalra kellene a cégtábla. És sokáig nem hagyhatom cégér nélkül az ajtót.

Szánalmas elbizakodottságomban akkor így feleltem:

– Kérem! Holnap reggel utánaküldhet. Lámpafénynél ugyan nehéz kikeverni a színeket. De ez olyan egyszerű, hogy megcsinálhatom. Legföljebb fenn ülök ma éjjel. Megbízhat bennem. Meg lesz elégedve.

És tessék! Most még dunsztom sem jött, hogyan váltom be azt a merész kérkedést.

Higgyék meg, a nagy tárlatra küldött képeim egyik vászna előtt sem álltam olyan csüggedten, mint most egy nevetséges cégtábla előtt. Be kellett ismernem, hogy a kontárkodás nehezebb, mint a legrafináltabb remek megcsinálása.

Az órák pedig egyre múltak, és még mindig nem bújt a homlokom mögé egy fikarcnyi ötlet.

Végre, hogy valamit mégis csináljak, eszembe jutott, hogy talán az arcot mellőzhetném egyelőre. Hiszen csak arról van szó, mint problémáról. Példának megjelent előttem egy kiszolgált katona atyafim obsitja: a bombákon és szuronyokon tipró vitéz, akinek képe úgy van beragasztva a nyaka és csákója közé, egy fotografiából kivágva. Megcsinálom tehát én is előbb az alakot, és közben megérkezik talán agyamba az arc rajza.

Ezt cselekedtem. Felvázoltam a vidám tengerészt mazurkalépésben. Vadonatúj kobaltöltönyt szabtam rá, aranygombokkal. Koccintó jobbjában tartott poharából bíbor nektár csordult ki.

Mind szép volt. De az arc addigra sem jelentkezett. Sőt, a túlzott megerőltetéstől, meg hogy különben is éjfél elmúlt már, olyan álmosság jött rám, amivel jobb kondícióban sem bírtam volna. Olyan elemi volt ez, hogy azt gondoltam, könnyebb átaludni étlen-szomjan akár napokat is, mint befejezni ezt a képet.

Holnap! Igéret! Sifli! Berogytam az ágyamba.

De az úgy szokott lenni, ha tuskómódra is alszunk, azért az izgalom tovább dolgozik az emberben, s számon tartja a szándékát. És minthogy homályosan azzal bíztattam magam, hogy talán reggel bevégzem a képet, tényleg még alig pirkadt, már ébredezni kezdtem.

Természetesen, első döbbenetem a víg tengerész ábrázat volt.

És akkor, csupa csoda, egyszerre minden megerőltetés nélkül, akár az előhívó tálból a fényképlemez negatívja kerül ki, megjelent előttem a vidáman marcona arc.

Úgy tetszik, akkor is félálomban voltam, mikor kiugrottam az ágyból. Sőt azalatt is, amint gondolkodás, megállás nélkül, mintha csak szem és kéz volnék, húztam egyik ecsetvonást a másik után a táblára.

Félóra alatt készen volt az arc. Nagyszerűen, iskolásan kinyaltam rá a sok keserves nap után megérdemlett szilaj jókedvet. De az igazi szenzációja nem ez volt az arcomnak. Hanem egy szédületes, sárgavörös pofaszakáll, amely biztosan első díjat vitt volna el egy fodrászkiállításon. Úgy tetszett, ez a szakáll volt, amely szinte a messzi tájak titokzatosságát lengette szét tengerészek körül, és a hamisítatlan, hétpróbás tengeri rozmár jellegét kölcsönözte neki.

Egy óra múlva már firnisszel átdörgölve szolgáltattam át a csaposlegénynek.

 

A reggeliről igyekeztem megfeledkezni a jól végzett munka hangulatának dajkálgatásával. Annál inkább készültem délre a kocsmáros gratulációira a csapszékben, hogy ne is említsem a megérdemelt jutalomebédet.

Egyikben sem csalódtam. A kocsmáros meg volt elégedve, és az ebéd kifogástalanul ízes volt.

De most ne méltóztassanak unatkozni kezdeni ezen a sok sikeren. Mert csak most jön a java.

Mikor ebéd után kilépek a kocsmából, két embert lelek a kép előtt. Szertelen ujjongtak neki, és mutogattak rá egymásnak. Majd egy harmadikat is megállítottak, és újra kezdték hármasban a hahotát. Ez semmi. Egyik felhívta rá a szomszéd ablakból kitekintő polgártársnő figyelmét. Néhány perc múlva már ezzel szaporodva vigadtak négyesben. Sőt egyre többen. Egész csődület támadt már képem előtt, a járdán, az örvendezőkből.

Mindezt persze én illő távolból figyeltem. Mert hát mindjárt tovamentem onnan, a művész szerénységével. De azért kíváncsivá tett ekkora sikerem. Hát érdemesnek tartottam egypár percre szemügyre venni a felséges, de nem jó illatú népet.

Őszintén szólva, mintha valami különöset is észleltem volna az egész csődület viselkedésén. De hát, mondom, nem érthettem a távolból, mit tárgyalnak művemről. És feltehettem a legésszerűbbet, hogy matrózom kackiás dévajsága, főként pedig pazarul aranyló barkója kelt megérdemelt elragadtatást.

Arra távoztam, hogy végül a kocsmáros is megjelent a csapszék ajtajában, a közönség nagy üdvriadalmára. Magam részéről már nem akartam ennyit a dicsőségből. Hogy netán a kocsmáros észrevegyen és odaszólítson, hogy fölfedje szerzői kilétemet. Mindenesetre, eléggé kétségbeeshettem igazi művészetem felett, ha ennyire biztatóak effajta sikereim.

Mindegy! Csavarogtam egyet a kikötő körül. Készítettem néhány reménytelen ceruzavacakot. Azzal szürkületkor hazakászolódtam.

Ezúttal már nem zárta el a járdát a tömeg a művem előtt. Ellenben, lakásomra menet, a házicseléd fogadott azzal, hogy egy úr vár rám csaknem dél óta szobámban.

– Nem akar elmenni – mondta. – Egyedül a művész úrral akar beszélni. Itt lakik valahol az utcában. Sokszor láttam már.

A mottai Madonnára! Bizonyára híre futott matrózomnak, és ez egy újabb címtábla megrendelő. Talán a szomszéd cipész! Talán a szabó a sarokról. Ha igaz, és így megy, akkor úgyszólva végigcégérezhetem magam az egész negyedben, teljes ellátásra és ruházatra.

Ez villant át elmémen. De a leány egészen meglepetésszerűen így folytatta:

– De nekem úgy tetszik, ez az úr nagyon dühös. Tessék vigyázni!

No hát, ezen a képzelődésen csak mosolyoghattam.

 

Hát mikor belépek… (Kérem, igyanak jó előre egy pohár vizet, ha gyöngének érzik magukat egy képtelen fordulat izgalmával szemben.) Mert mikor belépek, tényleg két oly dühforgatta szempár fogad egyetlen tábori székemről, amilyet csak ideggyógyintézeti tanulmányfejek produkálnak.

– Uram! Felelni fog nekem! – ezzel ugrott elém látogatóm, rekedt, akadozó hanggal.

– Miről van szó kérem? – képedezek el erre.

Ekkorig különben már ráismertem látogatómra. Ugyanaz az egyén volt, akivel előző délután ültem egy darabig szemközt a kocsmában. De hogy mi okot szolgáltattam ekkora haragjára, s miért kelljen felelnem neki? Sejtelmem sem jött.

De már hörögte felém:

– Arról, hogy azt a képet maga csinálta az osztériára.

– No és?

– És maga engem mert odafesteni.

Elhihetik, hogy csak erre képedtem el igazán.

– Én?… Magát?… – hebegtem.

– No, csak ne tettesse magát! – rivallt rám látogatóm. – Engem nem fog bolonddá tartani ezzel!

Na, pedig ha valaha valaki eltalálta gondolatomat, hogy kétségeim támadtak épelméjűsége felől, hát ez a bátor ismeretlen volt. Utóvégre bárhogy is forgattam emberi ábrázatok karakterében járatos érzékeimet, abszolúte semmi hasonlóságot nem bírtam felfedezni portrém és látogatóm képe közt. Elvégre az övéhez hasonló, viharvert, barázdált ábrázat mindennapos volt itt a tengermelléken. De ezenkívül nyoma sem volt más hasonlóságnak közte és tengerészem közt.

Ezt igyekeztem valahogy szavakba foglalni neki, hátha valahogy felidézhetem a legsúlyosabb őrülteknél is szokásos tiszta perceket benne, amik miatt bocsánatot kér és távozik:

– De hát, az ég szerelmére kérem, hiszen az a kép nem is hasonlít magára. Hogy egyebet ne említsek, az én tengerészem pofaszakállt visel, magának pedig igazán csinos bajsza van – mondtam.

Hát erre a ravasz bókra emberemnek egyszerre kész őrjöngés kezdte táncát ropni minden porcikáján:

– Hogy szakállam van ott? – ordította rám. – És mégis teszi magát? Azt hiszi, hogy nincs jobb dolgom, mint egy ilyen pernahajderrel vitázni itt, mint maga? Most csak azt kérdem, lejön-e velem rögtön, és megmásítja azt a képet? Vagy… – Itt baljóslatú mozdulatot tett, s ezt fűzte hozzá: – Különben még aztán számolunk, hogy egyáltalán ilyesmit merészelt.

Nem tudom, mennyire szeppentem meg ettől a hangtól. Mindenesetre láttam, hogy a mániákusoknak egyik legvérmesebb példányával botlasztott össze sorsom. Igyekeztem hát emlékembe idézni, ahogy ezekkel a szegény lelkekkel szoktak bánni. Nem ellenkezni velük. Meghagyni, belátni rögeszméjüket. Viszont annak értelmében vezetni logikájukat kedvező mederbe.

Jelenleg biztos voltam, hogy a matrózommal való hasonlatosságát sohasem beszélem ki emberemből. Hát úgy tettem, mint aki egyszerre rájött, hogy neki van igaza. Viszont a művészet jogával érveltem neki. Hivatkoztam koronás főkre, akik boldogak voltak, ha művész ecsetjükre vette ábrázatukat.

Hasztalan! Pasasom elzárkózott minden engedménytől. És, ha ugyan még lehetett, egyre háborodottabb és fenyegetőbb lett.

Így alkudoztunk.

Mert azt csak méltányolhatják, hogy némi vonakodást tanúsítottam kívánságával szemben, hogy megváltoztassam a matróz képét. Még friss emlékeimben volt múlt esti keserves vergődésem ezzel a pofával. És most kezdjek újra egy őrült szeszélye miatt más fizimiskát vadászni! Ez még semmi!

De gondolják el, hogy leendő tengerészemet éppen pompás pofaszakállától akarta megfosztani. Ez volt a legérthetetlenebb az egészben. Hogy a kép hasonlósága miatt veszkődött, s mégis a szakáll ellen volt kifogása, holott neki bajusza volt.

Büszkeségem, diadalmam a pofaszakáll volt végül is, ami kihozott a béketűrésemből s határozottá tett:

– Hát uram, most már elég volt! – jelentettem ki udvariasan, de visszavonhatatlanul. – Be kell látnia, hogy semmi kereskedni valója nincs rajtam. Még akkor sem volna, ha a kép hasonlítana és készakarva pingáltam magát oda. Gondolja meg, hogy nem nagyobb úr a miniszterelnöknél, akit szamárnak és majomnak ábrázolnak a vicclapok, és mégsem ront neki egyik karikaturistának sem. Ehhez képest egy kocsmacégéren szerepelni igazán…

Nem folytathattam. Emberemnek egyszerre az a hideg, higgadt fenekedés simította szét rángatózó szemöldeit, amit mindenre kész elszántságnak hívnak.

Zsebébe nyúlt. Onnan egy revolvert vett elő:

– Nézze! – tartotta a hasamnak. – Vagy teszi nyomban, amit mondtam, vagy magába lövők, mint egy rossz sajbába.

Nem tagadhatom, hogy a rúgó alaposan meglazult erre a térdemben. Elvégre, ha belém durrant, azzal nem sokat érek, hogy oktalan emberölésért lógni fog. Vagy visszaviszik a tébolydába.

– Hát rendben van, kérem, ha már ennyire megy – rebegtem. – Ámbár még maga is számolhat ezért az erőszakért.

– Azt csak bízza rám – mondta. – Most gyerünk!

Közben azért eltette a pisztolyt, s ez némi bátorságot térített vissza belém. Megkockáztattam tehát egy szerény megjegyzést:

– De hát, kérem, ekkora sietséget mégsem értenék. Már este van, s utóvégre, akik már látták a képet, azok felől már ott lehet. Mások pedig így sem ismerhetnek rá az utcalámpásnál most. Úgyszintén magam sem festhetem át lámpavilágnál. Szóval, talán ráérünk holnapig a dologgal.

Voltak bizonyos mellékgondolataim, hogy ezzel a haladékkal esetleg hatósági segélyhez is fordulhatok szorongattatásomban. De eltalálta titkos gondolatom, mert ezt mondta:

– Nos, jól van! Mondjuk, várok holnap délig. De ha arra gondol, hogy a rendőrségre szalad, és botrányt csap ebből, akkor mondhatom, a zöldségpiacon nem lékelik meg úgy a dinnyét, mint ahogy én a maga bőrét.

Minden jel arra vallott, mint mondom, hogy nem marad adósom ezzel a fenyegetéssel. És már megindokoltam, hogy legalábbis egyelőre okosabb volt engednem. Azért így szóltam:

– Nyugodt lehet, nem fogom tenni. Nem mert megfélemlített, hanem hogy legyen boldog, ha már ennyire oda van a portréjáért. Meg fogom változtatni. Bár nem tudom, ki fizeti meg az újabb fáradozásomat.

– Örüljön, hogy többel nem köti be ezt a gazságot! – felelte erre.

– No, és feltéve, hogy a kocsmáros beleegyezik, miután teljesen meg volt elégedve a képpel. Ezt se felejtse.

Ezt mondtam afféle gyönge s utolsó ellenvetésül. Mire ádázul villant meg a szeme.

– Csak azt próbálja meg ő, hogy okoskodjék! – mondta, és úgy tetszett, már az ajtónak vergált volna, mikor ez visszatérítette. Pont olyan volt az arca, mint aki rájött, hogy hisz a legfontosabbat felejtette el. Így lépett közelebb hozzám, valami vad bizalmatlansággal s fürkészőleg: – Mondja meg nekem őszintén: a kocsmáros bízta meg magát, hogy ezt a képet csinálja rólam? Vagy más? Mert ő tagadja. Magáról pedig nem teszem fel, hogy kellemetlenkedni akar nekem. De ki volt hát akkor? Ezt mondja meg nekem!

– De hát uram. Őszentsége csalhatatlanságára! Nem hiszi nekem, hogy mindez csupa agyrém? Az a kép egyáltalán nem hasonlít magára, és ha igen, akkor is csak egészen véletlen…

Be sem engedte fejezni a mondatomat.

– Szóval, nem akarja megmondani? – vágott közbe. – Nos, erre még ráérünk. Most az a fontos, hogy holnap délben már ne lássam ott azt a képet, ahogy most van. Adieu!

Képzelhetik, hogy már eddig is minden figyelemnél nagyobb volt a kíváncsiságom, hogy ha ez az ember nem őrült, hát micsoda bődületes rejtelem van e mögött a hercehurca mögött? Most aztán vegyék hozzá, hogy amint még egy utolsó kísérletet tettem, hogy magyarázatra bírjam őt, ezt válaszolja:

– Ugyan nézze, barátom, ha nem is kell nagyon erőlködnie, hogy ostobának lássék, azt mégse akarja elhitetni velem, hogy nem tudja, amit minden gyerek az utcában.

Ezzel hagyott ott. Mondhatom, semmivel sem különb lelkiállapotban, mintha valami spiritiszta nagygyülekezet kellős közepében, extrán, a meggabalyításomra rendelt titokzatos rémek huhognának körül.

 

Ha fortélyos novellista volnék, kétségkívül most kezdenék el kissé hosszadalmaskodni, hogy tovább feszítsem az érdeket látogatóm különös titka felől. Minthogy azonban egyszerű piktor vagyok, bevallhatom, hogy mindjárt távozása után eszembe jutott, hiszen mindent megtudhatok a kocsmárostól.

Be sem vártam a vacsoraidőt, lerohantam a kocsmába.

A kocsmáros nagyot nevetett hüledezésemen, s főként értesületlenségemen csodálkozott szintén. Aztán a következőket beszélte el nekem:

– Hát persze, hiszen őt mindenki ismeri itt. Úgy hívják Tódits Guiseppe. Mert ha egy pudlikutya megugatja az utcán, mindenkinek azt fogja elmesélni, hogy egy oroszlán támadta meg. Ezért sokat ugratták és ugratják most is. Így van most ezzel a képpel is. De ha nem tud még semmit róla, hát előbb el kell mondjam, mit akar ő a szakállal… Arról csak tud, hogy itt sokan foglalkoznak fél kéz kalmárkodással. Hát Istenem! Ez itt nem is szégyen. Csak rajta ne vesszen valaki. Ő is ebből szerezte, hogy most csak sétál, és hallgatja nálam este a tamburásokat. De elég az hozzá, hogy annak idején – már két vagy három éve múlt – másfél évig nem láttuk. Ja! De hogy mondjam. Ő nem innen való, hanem Ausztriából. És oda járt át csempészholmival. Hát akkor is azért volt távol. Nahát, mikor visszajött, úgy nézett ki, mint egy skorpió. Lesoványodott egészen. De mindenkinek, aki kérdezte, azt mondta, a tengeren járt. Tudom is én merre, a szerecseneknél. Bárkája volt, és a jó isten tudja, miket mesélt, ahogy szokta. Akkor viselte egy darabig így a szakállát, és borotváltatta a bajuszát, mint sok idegen hordja itt a tengerről. Hát hittek neki belőle, amennyit szoktak. Hanem egyszer idevetődött egy onnanvaló ismerőse, akinek amikor megmondták, miket mesél Guiseppe, rettentően elkezdett kacagni: „Járt ám ő, nem a tengeren, hanem a bíró kosztján, a tömlöcben – mondta. – Mert egy köteg selyemmel csípték meg a falujában, s azt is egy raktárból emelte el másodmagával!…” Erre aztán gondolhatja! Az utcára sem mert kijönni egy hétig ezektől a csibészektől. Az asszonyok és gyerekek is azt kiabálták utána: „Hé, Guiseppe, mikor mégy megint a tengerre?…” Na, érti most már? A tegnap itt is így gyűltek össze a cégér előtt, hogy valamelyik gazember arra jött, hogy a maga képe éppen olyan, mint Guiseppe, mikor a tengerről érkezett. Megint volt valami, amivel újra kezdjék az ugratást. És rettentő dühös volt. Előbb rám jött, hogy én csináltattam róla a képet. És ha nem, hát ki? És kicsoda festette? Én nem adtam ki magát. De ő jött rá, hogy a tegnap délután itt ültek együtt egy darabig. Hogy akkor nézte le őt maga a képre. Na, érti már most?… Hogy arra mit mondjak, hogy fessen másat? Hát tudom is én! Ahogy gondolja. Hogy nem jó vele kikötni, azt nem tagadom. Ezek itt, akármelyik, könnyű helyen tartják a bicskájukat. Én ugyan nem félek se tőle, se mástól. De hogy magát egyszer egyedül meglesheti, s lyukat vág a bőrén, ha úgy fenyegette, hát erről nem állnék jót…

Így esett áldozatul remekművem külön büszkesége, a pofaszakáll, egy büntetett előéletű csempész eszelősségének.

Hogy sikeremben is csalódtam? Sajnos, később jóval komolyabb műveknél tapasztaltam, hogy a sikereket minden más hozza és kavarja parfümösebb csődületben is, semmint a remekek önmagukért való értéke.