A zsugori unokája

A vén Palincsár. Ez a név hírhedett volt az egész környéken. Az igazi, tevőleges szenvedélyben, a legkisebb világzugban is van valami nagyszabású.

Maga sem tudta szerét-számát jószágainak, erdőinek, kondáinak, hét falu határában, mint mondják. Házai voltak a városban, s azt beszélték, hogy a viskója körül sajtárszámra van elásva aranytallér.

Amellett maga úgy élt, házanépével együtt, mint az utolsó béres. Olyan zsíros, koszlott volt, foltos volt, a süvegén kezdve a csizmájáig, mint az utolsó bérese.

De ahol egy rézpetákot szimatolt, oda fagyban, vízben elvánszorgott utolsó lélegzetéig.

Beszéltek átokról, varázslatról a személye körül. Aki egyszer hozzáfordult megszorultságában, annak övé lett az utolsó szögig mindene.

Tudta mindenki, hogy a feleségét is valósággal uzsorakamatban szerezte. Apósát koldussá tette. Mások, idegenek kegyelemkenyerén végezte.

Egyetlen lánya volt. Ezt úgy adta férjhez, hozomány nélkül, mert a násza tartozott neki. De a vő nemsokára örökölte teméntelen vagyonát, mert a vén fösvény meghalt.

Hegyes, a férj, az örökös, rendes, kisbirtokos gazda volt addig. De így, máról holnapra valóságos kiskirály. Alig tarthatott tőle, hogy a felesége beleszól a vagyona kezelésébe.

Hegyesnén alaposan nyomokat hagyott az apai ház nevelése. Furcsa, fehér arcú, álmos, fásult asszony volt. Egészen olyan, mint holmi ideggyógyintézetek lakói. Ő maga és cselédei kotortak fél napot egy elgurult pamutgombolyag után, míg ha a gazdaságban száz juhát hullajtotta el a métely, legföljebb annyira ferdült a szája: – Hát az Isten rendelése ellen mit tegyünk?

Volt azonban egy kitűnő mániája. A magja bizonyára ott csírázott ki benne a családi házban. A neve pedig az lehetett volna, hogy mértéktelen könyörületesség.

A cselédektől hallatszott, hogy mindig nyomasztó s rémítő álmairól beszél nekik. Ezek bizonyára az apja által kifosztott lelkek árnyai s elkergetett ínségesek, koldusok kísértetei voltak, akikért szánalma sírt, s akiket apja mellett nagyon keveset s nagyon titkon kárpótolhatott.

Most azonban, hogy maga úrnője lett, ez megszűnt, s aztán valósággal úgy elégítette ki, mint rég fékezett szenvedélyt szokást.

De ez nem ment egyszerre. Ellenben folyvást fokozódott.

Hegyes, a férje sokkal engedékenyebb volt a dologban ugyan, mint az apja, de a túlkapást azért nem hagyta szó nélkül, s az asszonyban az engedelmesség s a lemondás egy volt úgyszólván a lélegzetével.

Szenvedélye azonban elég erős volt, hogy megkerülje. Nem jöhetett látogatója, s nem tehette ki maga a lábát az utcára, hogy jelentékeny összeggel, kölcsönnel, ajándékkal meg ne könnyítse a házi pénzszekrényt. S miatta képes volt hazudozni az urának. Sőt, aztán egyre cseperedő gyerekeinek is.

Nagy vagyonának azonban mégis ő volt az úrnője, s a dolog úgy állt, hogy férjének is ki kellett kérnie beleegyezését, ha valami vásárba bocsátkozott. Ez aztán szenvedélyének némi elnézését vonta magával. S voltaképp a férj sokszor járt maga is balutakon a pénzzel. Városbeli kiruccanások és kártya hamar életprogramjába vevődött a gazdagsággal.

De Hegyesnét efféle nem izgatta. A hálátlanságot vagy kijátszást szinte maga igenlette. Egy volt öröme, hogy adakozhat és elveszik tőle.

Mégis történtek összekülönbözései családjával emiatt, s végül úgy volt már, hogy valóságos házi hadjárat folyt a szenvedélye ellen. Őrizték, kémkedtek utána férje, cselédei, gyermekei, sőt ezek családja.

 

Akkor már két leánya volt férjnél. Egy fia valami városi konviktusban. És a legkisebb fia is éppen diáknak volt menendő a városba mellőle.

Az a jótékonysága tényleg botlás volt már, amit akkor művelt. Valami levitézlett szomszéd uraság nénje rábeszélésére írt alá, férje tudta nélkül, váltókat, s ez a kezesség egyik jószágjukba került.

Férje, lányai, pereputtyukkal úgy berzenkedtek rá, mint a héják, emiatt, s hetekig úgy szepegett előttük, s úgy védekezett, könyörgött, mint egy csínytevő gyermek. A házi fiskális maga tartott neki oktatást, hogy most csak férje és családja jóindulata teszi, hogy gyámság alá nem helyezik, vagy még rosszabb is érhetné.

Az egésznek eredménye az lett, hogy ígéretét vették, soha többé a férje és a gyermekei tudtán kívül senkinek pénzt vagy ajándékot nem ad. És attól fogva senkit sem engedtek négyszemközt a közelébe. Valóságos fogdává tették vétkéért számára a világot.

Egyetlen módja maradt, ahol egy csöppnyi téren áldozhatott mániájának. A kéregető szegényeknél. De még ezt is megrendszabályozták neki.

Különben is, afféle megbolygathatatlan szokása volt a falu gazdáinak, hogy néhol, ünnepvigiliákon, másutt minden szombaton, a cselédség kenyerével együtt a koldusnépnek is sütöttek galamb alakú cipókat. Hát attól fogva ínségest is csak ilyenkor fogadott a Hegyesné portája, s ilyenkor osztogathatta ki csak magát – mint azelőtt is –, személyesen Hegyesné.

Nos igen, kitalálta és megtette, hogy a cipókba hatost sütött végül, majd egy-egy tallért is. De már ezen nem áskálódtak ellene.

Mindez azonban annál több vágyat torlasztott meg Hegyesnében, hogy a régi adakozót űzhetné. A koldusoknál többet ismert szemérmes ínségeseket, s ezeket fájlalta vissza magának.

Aztán meg sok ellenőrizetlen bevételi forrása volt a gazdaságban. Tojás, baromfivásárok s más ilyenek. És ezeknek megtakarított összegei meggyűltek ebben a fordított szűkesztendei állapotban, s gyűjtötte maga is a jobb napokra.

De annyira jutott, hogy már nem volt kiben bíznia maga körül. Cselédet, akinél neszét vették, hogy bizalmasabb vele, tüstént menesztették a közeléből, s az árulkodás a ház levegője úgyis ilyen helyen.

 

Így folytak a dolgok a következő nyárig. Akkor jött haza Hegyesné legkisebb fia első vakációjára.

Úgy szokott lenni, s úgy is volt, hogy az ilyen legkisebb az anya kedvence. Nem kellett hát hozzá különös körülmény, hogy Hegyesné Gyurikája a panaszai legmeghittebb méltatója legyen. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a sérelmeknek együtt keressék valami megoldását.

Nem történt más, mint hogy a Hegyesné kisebb fia lett az édesanyja adományközvetítője. Gyurikára alig volt gyanú, s útjait nehezen fürkészhették ki így is. Ő maga pedig készségesen vállalkozott anyja küldöncének.

Hozta a faluból a segítségre szorulók üzeneteit, s vitte támogatását nekik, a legmagasabb eszközzel, a pénzzel. Sőt csak egyre növekedett buzgalma a jó ügyhöz. Ő maga magánszorgalomból kutatott fel egyre újabb szegényeket, s számolt be róluk anyjának.

Hegyesné pedig boldog volt és elégedett a kisfiával. Sokszor mondta neki:

– Látod, azt mondják, hogy téged szeretlek legjobban minden gyermekem közt. Hát mért csodáljam? Apád és testvéreid nem akarják belátni, hogy a mi vagyonunkon mennyi átok szárad. Nekik nem rontja meg az éjszakáikat az álmuk az Isten verésétől való félelemben, mert nem voltak soha ott a házunknál, s nem ismerték nagyapádat. Hiszen a többi gyermekemért is remegek eleget, hogy a kapzsisággal kihívják magukra az Isten kezét. Mert nem lehet az, hogy vissza ne térítsen rájuk annyi keserves sóhajt. Talán én, ha ki tudom engesztelni az eget irántunk, ha adok. És te, kisfiam, ha ilyen maradsz…

Egy nap Hegyesné megállott a tornác végiben, ahol két cselédje tollat tépett, és felfigyelt a beszédükre:

– Hallod te, Gyurika úrfi megint tízforintost kért aprópénzért a zsidótól, a cselédje mondja. Ez a sok pénze, meg mernék vakulni rá, onnan van, hogy most ővele küld az anyja a jóembereinek a faluba, az úr tudta nélkül. Gyurika persze megvámolja, vagy el se viszi. Gyűjti magának, de mire? Kell ennek könyv, ruha vagy mi? De a zsidótól soha egy szem cukrot nem vesz. Nem csoda, hogy a vén zsugorinak az unokája.

Hegyesné nem hallott többet, mert zúgni kezdett a fülében, mint álmában a rémeinek a hangja, s nehezen találta meg az ajtót is, könnyeitől, amik a szemébe szöktek.