A Figuráék szolgálója

Itt megy Figura és Figuráné! – szóltak utánuk a kisvárosban.

Voltak, akik nem is tudták más nevüket. Különben a férfi neve hasonló is volt, Zigorának hívták. Fura egy pár volt, az tény. Mind a kettő apró és csenevész.

Gyermekük nem volt, s nem jártak sehova. Egészen maguknak éltek.

A férfi szülei gazdag parasztok voltak a várostól macskaugrásnyira levő faluban. Figura minden atyafia derék, tagos paraszt volt. Ő maga ikergyereknek született, s azért lett ilyen korcs. És azért adták iskolába, mert cinege dongái miatt nem vált be a kasza-kapa nyelénél. Így lett Figura nadrágos, városi egyén. Anyagkezelő volt egy nagy gyárban.

Figuránénak óvónői oklevele volt. De hiába pályázott, nem bírt állásba jutni. Pedig a csekély házi teendők mellett sokat unatkozott. Jóformán egész napját kikönyökölte az ablakon. Vagy regényt olvasott, vagy cimbalmát pentyegtette.

Egyáltalán nagyon sokat unatkoztak. Semmi, de semmi nem történt életükben. Egyetlen személy volt, aki néha, azaz hogy elég sűrűn, megzavarta házuk nyugalmát. Az asszony Károly nevű öccse.

Ez a Károly egy szemenszedett lókötő volt. A hetedik gimnáziumból kicsapták, s volt már mindenféle hivatalban. De állhatatlan, korhely fráter létére sehol sem ragadt meg. Amellett kész szélhámos volt. Szegény Figuráék soha sem válthattak vele három szót úgy, hogy vagy pénzzel, vagy egyébbel meg ne vágja őket. Nem használt semmi óvintézkedésük. Károly olyan hallatlan ügyesen végezte zsarolásait.

Soha például még nem állított be Figuráékhoz kérencsélően. Mindig valami nagyszerű hírt hozott. Mindig úgy jelent meg, mintha ő tartogatna számukra holmi adományokat.

Legutóbb is el tudta hitetni a Figura-párral, hogy az ő műve volt, hogy Figuránét kinevezték a városi óvodához óvónőnek. Hogy neki egy barátja járt közbe a város képviselőjénél.

De elég az hozzá, hogy ez a kinevezés hozott egy csomó eseményt a Figuráék vérszegény életébe.

 

Azelőtt Figuráék nem tartottak cselédet. Egy bejárónő látta el a súlyosabb munkákat. Most aztán, hogy az asszony el is volt foglalva a nap nagyobb részében, hát elhatározták, hogy állandó szolgálót fogadnak.

Ezt nagy izgalmak, aggályok és megbeszélések előzték meg. Mintalányt akartak házukhoz. Végre is a bejárónő kommendált egyet, hogy föltétlen megbízható, dolgos, falusi lány.

Nahát, mikor elsején megjelent, Figuráékat valósággal meghökkentette.

Akkora tenyeres-talpas hajadon volt, hogy körülbelül kitellett volna belőle kétakkora pár, mint Figuráék. A hangja is olyan vastag volt, mint egy férfié, kevéssé rekedtes és erélyes zengzetű.

De amilyen alázatosan csókolt kezet Figuránénak, majd Figurának is, minden aggodalmuk eloszlott. Szinte emiatt jöttek zavarba előtte, s igyekeztek minden módon megértetni vele, hogy legjobb helybe jött, ha megbecsüli magát.

Ami azt illeti, az első nap meglepetésszerűen kedvezőnek mutatott mindent a lány felől.

Alig tette le motyóját a konyhában, már észre is vett egy pókhálót a mennyezeten. Fogta mindjárt a seprűt s lekotorta. Egyáltalán Figuráék utasításokkal is alig tudtak szolgálni teendőiről. Mindent észrevett. Nyomban fölmosta az edényt, feltisztogatta az udvart, utána a ház elejét. Sőt már ő szolgált magyarázatokkal Figuránénak a nagymosás és nagytakarítás ügyében.

Figuráék valósággal sokallottak és meggyanúsítottak magukban ekkora készséget. De kifelé ez csak abban nyilvánult meg, hogy a lány serénysége mindenféle engedményekre késztette őket előzetes rendszabályaik alól.

Figura azt mondta a lánynak, hogy a kamra egészen rá lesz bízva. Figuráné pedig azt, hogyha tisztességes udvarlója volna, beeresztheti a konyhába esténként.

Elalvás előtt Figuráék rendesen olvasni szoktak az ágyban. Azonkívül ilyenkor beszélték meg legbizalmasabb ügyeiket. Ezúttal persze a lányról volt szó.

– Azt hiszem – szólt Figuráné –, ez a lány olyan, amilyet akartunk. Kifogástalan cseléd. Azért, fiacskám, neked nem kellett volna beleártanod magad a házi ügyekbe. Hogy szabad keze legyen teljesen a kamrában, ez kissé sok.

– Na – védekezett Figura –, gondolom, ez kevésbé lényeges, mint a te engedményed. Hogy valósággal fölbíztatod az esti legényezésre!

Így vitáztak Figuráék. Mintha megijedtek volna, hogy túl aláejtették az előirányzott gazdai fegyelmet. De ez az eszmecsere egy csöppet se volt érdes. Csaknem jótékonynak érezték, hogy akadt életükben alkalmuk és tárgyuk ilyen véleményváltásra.

Egyetlen jelentéktelen zavaró mozzanat vegyült az estébe. A lány egyszerre horkolni kezdett a konyhában. De úgy, hogy a falán a bádogüstök is rezonáltak rá.

De hát ezt a kis disszonanciát el lehetett viselni. Különben megszerzetten jóvátette ezt a lány további működése.

 

Másnap Figura észrevette a fogyatékán levő vágott fát. El akarta küldeni a leányt a favágóért. A lány legyintett:

– Minek az, tekintetes úr? Tessék csak rám bízni.

Kisvártatva már ott fűrészelt maga a fásszinben.

Ez semmi. Figuráné a péket emlegette. A leány elcsodálkozott:

– Minek az, tekintetes asszony? Hát nincs sütőkemencénk? Majd sütök én.

Arany cseléd! Micsoda beszéd az? Következő nap a leány nem akart menni kőműves után, hogy bevakolja a ház málladozó elejét. Maga kevert maltert, s még a vakolatvirágokat is megcsinálta a két ablak közt.

Észrevették, hogy a padlásra becsöpög, ha esik. A leány felmászott létrán a házfödélre, és fölverte a zsindelyeket.

Az udvar felét felásta virágoskertnek és veteményesnek.

Favágó nem kell, ács nem, kőműves nem kell. Egy hét alatt többet spórolt Figuráéknak a fizetésénél.

Nem elég, mind nem elég. Kijelentette Figuráéknak, hogy baromfiakat kell venni és malacokat hízlalni, hogy kárba ne vesszen a hulladék. Szóval, valósággal jövedelmet ígért a háznak, a rávaló kiadás helyett.

Figuráék nemhogy meg voltak elégedve vele, de már szégyenkeztek előtte ekkora hűségen.

Egyetlen lehető félelmük is eltűnt, hogy a leány szeretőjét odahozná. Mert bár bevallotta, hogy tisztességes kérője van, már egy hete, hogy ott volt, és semmiféle férfi nem jelentkezett nála.

Nem! Ez mégis megtörtént. De a fejlemények egészen váratlanok lettek belőle.

Aznap, amikor Figuráné hazajött az óvodából, a lány már minden dolgával készen a kapuban lebzselt.

Figuráné aztán, mint rendesen, egy regénnyel kikönyökölt az ablakon. De őszintén szólva, most is, mint nem először, jobb szeretett volna kissé elpletykázni a lánnyal. Csak nem akarta lejáratni úrnői tekintélyét. Viszont a lány maga sohasem tolakodott.

Ezúttal azonban a lány, egy kis zavarral, kötényét húzogatva odasórált az ablakhoz:

– Tekintetes asszony! – szólt. – Ne tessék haragudni, olyan kíváncsi vagyok, mit tetszik olvasni azokból a könyvekből? Én alig tudom kibetűzni csak a nagy betűket. Csak a képet látom a könyvben, ahogy az az úr ott pisztollyal áll amellett a kisasszony mellett, aki ott fekszik. Csak nem lőtte le ő? Mert mi az, hogy az ar-ri … izé … ami oda van írva a kép alá?

– Az arrivaukszi kastély titka! – világosította fel nevetve Figuráné.

Boldog volt, hogy mekkora műveltségi fölényben van ily gyermeki együgyűségen, és egyszerre viszkető vágyat érzett, hogy tovább menjen az oktatásában:

– Szeretné, ha olvasnék magának belőle? – mondta hirtelen.

Kissé ugyan megdöbbent, hogy a cselédje felolvasónőjének áll be, de már késő volt, kibökte. És a lány repeső pillantását látva, félretette aggályait.

Figura úr, mikor hazatért hatkor a hivatalából, elmeresztette a szemét. Feleségét ott kapta, amint a lánynak az arrivaukszi titok első fejezetével végzett éppen.

Némi feszély támadt, s a felolvasásnak vége szakadt. A lány kisomfordált, s Figuráné kissé zavartan, de kacagva mentegetőzött.

Figura a körmöléstől fáradtan és éhesen nem osztotta neje vidámságát. Egy kis vita támadt az úrnői tekintély felett. De aztán a vacsora alatt kiegyenlítődött és elfelejtődött. Mi több?

 

Figuráné aznap este szüleihez ment látogatóba. Figura nem kísérheti el, mert valami privát, sürgős munkát hozott haza.

Nos, ezt már elvégezte, s felesége még mindig nem érkezett meg. Figura ásítozva füstölt portorikójából, egyedül a szobában.

Közben azonban kíváncsian hallgatózott néha a konyha felé. A lánynak, úgy látszik, mégis megjött a tisztességes legénye. Figura szerette volna látni a legényt. Csak röstellte zavarni a párt.

Erre kisvártatva a lány kopogott rá. Nagy pirulva ezen kezdte:

– Láttam, tekintetes úr, egy pakli rossz kártyát a szekrényfiókban. Nem tetszene olyan szíves lenni, kiadni nekünk? Eldurákoznánk. Gábor van itt, a jegyesem.

Ekkor kiderült, hogy Gábor előmunkás a Figura gyárában. Eddig éjjeles volt, azért nem jelentkezett. Tényleg egyike volt a legbecsületesebb fickóknak. Figura kezelt vele, és egy darabig el is beszélgetett.

De fontos az, hogy aztán unalmában, amint kinézett a konyhába, ott is maradt. Azaz hogy kiment újra, mikor már a pár játszani kezdett, s állva kibicelt nekik.

Ettől már csak egy verébugrás volt, hogy amint belebeleszólt az ütésekbe, hát a lány végül szerényen meginvitálta a partiba.

Háziúr, nem háziúr, Figurán győzött az unalom. Isten neki! Leereszkedő nevetéssel beült a partiba.

És hát most már hazatérő nejének volt alkalma elámulni a bizalmas szórakozáson. És lett volna alkalma szemrehányásokra.

Ehelyett azonban nem történt más, mint hogy némi megkéretés után Figuráné is ott adta-vette aztán meglehetős későig a tromfokat szolgálójával és legényével a konyhában.

Tény, hogy aztán, mikor feloszolt a társaság, olyanféle bűntudattal vonultak vissza szobájukba Figuráék, mint amilyen a katzenjammeré. De magyarázkodtak vagy sem maguknak, több volt mindennél a való, hogy egészen jól mulattak.

Így volt. Sőt másnap este, szokott sétájukból megtérve, az eset megismétlődött. Harmadnap is. Tovább is.

Egyszóval a lány még szórakozásukról is gondoskodott.

Az egyetlen dolog, amitől tarthattak, hogy tekintélyük szenved miatta. De a lány is, a legény is olyan tisztelettudó maradt hozzájuk, hogy külön csiklandós élvezet volt a leereszkedésük a társaságukba. Akár a hatalmasságok inkognitóban.

Majdnem úgy volt, hogy a lány olyan derűt és megelégedést hozott a házba Figuráéknak, mint a jó gyermekeknek a Zsuzsannás-angyal.

Nos, ezzel a játékkal is együtt járt az ördög elmaradhatatlan megjelenése.

 

Egy szombat estefelé, amint – mi tagadás? – Figuráék a durák idilljére fenik a csőrüket, huzamos elmaradás után Károly öccsük látogatása szerencsélteti őket.

Szeme ragyog, képe sugárzik, amint befut hozzájuk. Csupa izgulat. Mindjárt azt bocsátja előre, hogy alig időzhet, sajnos, kedves rokonainál, bár:

– Tudom, haragusztok, hogy már olyan rég nem nyitottam rátok.

Így a derék Károly öccsük. Ámde mindhiába. Figurának és nejének mintha egy fejük lenne, és abban egy gondolat: – Vajon mit akar kicsalni tőlük vendégük? Lesz-e pofája újabb kölcsönt kérni, annyihoz?

Holott Károly nyomban pont az ellenkezőről beszél. Hogy meghívták rendezőnek a kereskedők vasárnapi majálisára. Hogy ott potyán ehet-ihat, amennyi belefér. Sőt, a jótékonysági percenten felül osztalékra tarthat igényt a bevételből. És hogy ebből valószínűleg megadhatja, amivel eddig tartozik Figuráéknak.

Ahogy itt megáll a beszédben, úgy tetszik, talán azon gondolkodik, hogy azt kérdje meg: nincsenek-e rokonai megszorulva, hogyha kell, ki is segítse őket majd?

Olyan negédes, kedélyes, hányaveti ez a Károly, akár egy hétszilvafás úr. De Figuráék gyanakvása ragadóbb, tolakodóbb egy vigécénél.

Szeretnének már túl lenni a látogatáson! Nos, látják, hogy Károly áll is már fel, hogy búcsúzzék. Ezek szoktak lenni a válságos percek, hogy mivégre szerencséltette őket.

Tényleg, ekkor kérdi Károly Figurát, mintha hirtelen most jutna eszébe:

– Ja, igen, mondd csak, van még neked azokból a nagy nyomtatványokból, amiket a gyárból hozol?

Nyomtatvány?!… Figura és Figuráné nem tudják, meglepődjenek-e jobban, vagy megkönnyebbüljenek inkább? Ez volna az egész áldozat?

– Azokból? Az irodából? Azt hiszem van még! – felel Figura.

Láthatólag nem mer még kíváncsiságának sem engedni, hogy érdeklődjék: mire kell Károlynak a nyomtatvány? Menne is, és hozná is neki, csak pályázzék.

De Károly az, aki megmagyarázza, szörnyen mellesleg hanggal, mire kell neki a nyomtatvány!

– Tudniillik – szól –, el szeretném kérni a feketédet ma estére. És nem akarom összegyűrni, vigyázni akarok rá, és abba a nagy nyomtatványívbe éppen jól belecsomagolhatom.

Figura nem tudna a rémülettől sem szóhoz jutni, ha tehetné is a Károly sűrű kerepelésétől. De végre is összeszedi magát:

– Bocsáss meg, kérlek, de a feketémre nekem is szükségem van. Azt nem adhatom oda neked!

Károly csak ámul-bámul erre.

– Hogyan? Hát talán ti is készültök a majálisra? Akkor nagyszerű.

Figurának hirtelen eszébe jut a múlt évi gyári bál, ahol Károly pezsgőt rendelt az asztalára, és természetesen az ő fél havi fizetése bánta a cehet. Ingerülten és vesztére tiltakozik nyomban:

– Dehogy megyünk! A frász!

– Na, de hát, akkor nem mindegy neked, ha az a fekete itt lóg a sifonban, vagy megszellőztetem neked egy kissé? Azzal csak nem teszem tönkre neked? És reggel nyolcra itt vagyok vele.

Figura szívét kínok gyürcsölik. Hát nincs kibúvó az ég alatt?

Hopp! Egyszerre megvan a boldog és igaz kifogás:

– De hisz, kérlek, a feketém nem is jó neked. Nekem is szűk kissé.

– Mit? Szűk nekem? – méltatlankodik Károly. – Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen te csak bővebb vagy mellben, mint én?

Irgalmatlan porhintés! Szemérmetlen hazugság! Károly nyurga; csontos fickó. És Figura nem vehet magának készen, csak gyermekruhát.

De Károly odaugrott mellé, és megragadta Figura vállát. És háttal, térdben megereszkedve mérekezik össze Figurával. Így hívja nénjét tanúnak:

– Na, mondd meg, Janka, nem ő a bővebb mellben? Még vállban is majdnem szélesebb nálam. Itt van ni! – ficamítja hátra karját, hogy arasszal mérje: – Én: öt ujjnyi, és te: öt ujj és fél… Na látod, mondom, hogy ő fél ujjnyival szélesebb vállban nálam.

Figurának élete boldogsága volna, ha el tudná hitetni magával ezt a fölfedezést. És íme, felesége is azt mondja:

– Csakugyan! Nahát ezt ki hinné, hogy Károly mennyivel magasabb, és te szélesebb vagy nála?!

Hiába! Figura még élete boldogságáért is sokallja cserébe a feketéjét. Kifogáson tépődne. De Károly már biztos a sikerben.

– Ej, kérlek – szól. – Legjobb, ha felpróbálom azt a feketét. Ha nem jó, hát akkor nem viszem el.

Ott is van már a sifonnál, és Figuráné, a nők mindig elvakítható hiúságával, segít neki előszedni a kabátot, amely lötyöghet nyurga öccsén férje szélesebb vállainál fogva. Károly lelöki mellényét is, azzal az ürüggyel, hogy most nem divat a szalonkabát alá nyáron, és levetne magáról hét bőrt is, kígyóvá válnék, és összezsugorodnék figurányivá is, csak rámenjen a kabát. És a kabát recseg-ropog, de csodák-csodája, felmegy Károlyra. Kényszerzubbony. Be nem bírja gombolni, s az ujja felmegy könyékig. De amint hamarosan leráncigálja újra magáról, már megállapítja magában, hogy csak az ujjából kell leereszteni és levasalni. Akkor valahogy felveheti. A majálison úgyis ingujjban lehet szerepelni.

Mindenesetre igyekszik meglógni mihamarabb, míg Figura meg nem gondolja a dolgot. Miközben csomagolja a feketét, Figura kényszeredetten topog körülötte:

– De hétfőn reggel nyolc órára föltétlenül leszel szíves visszahozni!

Károly erre reggeli héttel bíztatja már, amikor távozik. De Figurából, ahogy kihúzza a lábát, nyomban szabadjára zúdul ki a keserűség.

Átkozza, szidja a felesége minden pereputtyát. Az is csak a kabátért való dühének lendületét táplálja, hogy elhitte, hogy valóban rendes vállméretei vannak.

Tényleg, ez a Károly olyan a Figura-házon, mint a Garaboncás. Egyetlen, aki ekkora zivatart képes ráidézni.

 

A fekete, természetesen, nemcsak hogy hétfőn reggel nem érkezett haza a sifonba, hanem estére sem.

Emberevők aligha forgattak valaha olyan rémgondolatokat elleneik iránt, mint Figura, mikor haza iparkodott a hivatalból, Károly ellen.

Újabb veszekedés! Még a durákparti is elromlott. Figura leplezetlenül kelt ki felesége rokonai ellen, a lány és jegyese előtt.

Végre is a lány vállalta magára, hogy kora reggel érte megy a feketének.

De Figura hivatali idejéig még nem érkezett vissza vele. Károly délre ígérte egész biztosan, hogy jöjjön el újra érte.

Erre a haladékra azért volt szüksége, mert bizonyos tatarozásokat kellett végeznie a feketén.

Saját kezűleg fölszegte újra a leeresztett ujjait s levasalta. Ugyancsak bevarrta a könyökén, ahol fölhasadt. Mivel pedig nem volt, csak szürke cérnája, ezen úgy segített, hogy aztán betintázta az öltéseket. A tinta szintén azokra a gyanús pecsétekre is jó volt, amik a mulatságból a kabát elején maradtak, és a kefe nem vitte ki őket.

Így délben mégis átszolgáltatta a köszönetével együtt a lánynak.

Figura már az ebédnél ült, mikor a lány megjelent a csomaggal.

Rögtön kipakolta és megvizsgálta persze a feketét. A csalóka első pillantásra már éppen hála istent készült mondani – csakhogy nincs különösebb baja! Akkor vette észre a tintamázas pecséteket a kabát elején, és az öltéseket a könyökén. Sőt, hogy mintha az ujja hosszabb lenne.

Szokás szerint ingujjban ült az ebédhez. Azt gondolta, mindjárt fölpróbálja.

Hát mikor dühös kifakadások közben erélyesen belenyomja az egyik karját a kabátujjba: riccs-reccs! Felszakad az egész könyöke. Károly szerencsésen összevarrta a bélését.

Nahát, Károly aligha járt olyan csárdást a majálison a feketében, mint amilyet Figura egyszerű ebédje körül a feketéjében.

De ez nem volt tréfa. Annyira nem volt tréfa, hogy Figura éktelen haragjában nejére hárította az egész aljasságot. Annyira nem tréfa, hogy Figuráné olyan kitételeket hallott férjétől, amilyeneket még soha. Hozzá a lány jelenlétében.

Figuráné egyik sarokban zokogott. Figura, mintha egyszerre lett volna a másik háromban, úgy kergült, fordult, toporzékolt. A lány, ha meghétszereződött volna, akkor sem bírt volna kielégítően futni egyiküktől a másikig, vigasszal és békítéssel.

A helyzet még félóra múlva is ott tartott, hogy Figuráné válik, pakol, megy haza a szüleihez. Figura nagyon helyeselte. Az már nagy eredmény volt, mikor Figura már csak azt dörögte, hogy Károly többé át ne lépje a küszöbét. Ez az átkozott bajszerző.

– Mert hogy azt üzente magával, hogy ma este idejön?

– Hát azt – igenlette meg a lány.

– Nahát, nekem még a kapuban mondja meg neki, hogy az én házamban nincs több keresnivalója! Végeztünk!

– Tessék rám bízni – vállalta magára ezt is a lány, mint ahogy eddig minden gondot uraitól.

 

Nos, délután Figura már otthon volt a hivatalból. A családi helyzet nejével a nembeszélés stádiumában pangott. A lány kint állt a kapuban.

Egyszerre az utcán Károly szeles alakja tűnt föl. Mikor a kapuhoz ért, megkérdezte a lányt:

– Itthon vannak?

A lány előbb elállta a kapunyílást, úgy felelt:

– Akár vannak, akár nem, az úr azt parancsolta, hogy magának innen tágasabb másfele.

– Micsoda beszéd ez? – fortyant fel Károly erre, s a vita mellőzésével a lány karját fogta meg, hogy elpenderítse útjából.

A lány alaposan mellbe lökte ugyan, de aztán mégsem tudta megakadályozni, hogy be ne hatoljon mellette.

– Nahát ilyet! Rongyos, büdös cselédje! Engem mer feltartóztatni a néném házában!…

És így-emígy-amúgy! Jött befelé Károly az udvaron, s nyomában a lány, a gazdája utasítását teljesítő, hűséges személy jogos és önérzetes érveivel. Így értek a Figuráék lakószobája ajtajába, amit Károly kivágott:

– Na, halljátok már? Ez a cefet szolgálótok el meri állni az utamat?! Ki hatalmazta fel erre? Hát hogyan tudtok ilyen szemtelen cselédet tartani?!

Mögötte a lány hallgatag várta, hogy belülről urai csak egy intéssel adják jelét, hogy csak most lépjen igazán közbe a házuk védelmében. Már ki is szemelte a fogást a Károly gallérján és nadrágfenekén, amivel rántva és taszítva visszapályáztatja, ahonnan érkezett.

De Figura gyáva szorongásban nyújtotta a sógora felkínált keze elé a magáét, s mentegetőzve hebegte:

– Na, nahát azt nem mondtam neki, hogy téged… izé… De be tudod látni, amilyen állapotban visszaküldted azt a feketét…

Közben még egy pillanatra látta a szolgáló keserűen parázsló, felháborodott szemét, s azzal az ajtó bezárult a szobára.

Ami még odabent történt, nem keltene sok érdeket. Némi hasznot elkönyvelhettek belőle Figuráék. Elvégre az is nyereségnek számított, hogy ezúttal történt első ízben, hogy Károly anélkül távozott, hogy valamit elvitt volna a háztól, b. személye nyugtalanító koloncán kívül.

Ellenben, mikor később Figuráék kinéztek a konyhába, a lányt úgy találták, amint batyuba kötött holmija mellett állt.

Nem használt semmi magyarázkodás, mentegetőzés, ígéret. A lány inkább bennhagyja fél havi bérét a felmondásba, és azt az éjszakát sem akarta Figuráéknál áthorkolni. Ahol őt igaztalanul és elégtétel nélkül így megbánthatják, ott egy percet sem marad tovább! S el is ment.

Figuráék pedig, mivel ennél különb cselédről álmodni sem mertek, tehát nem is fogadtak újat. Inkább megint unatkoztak attól fogva, hacsak Károly öccsük nem gondoskodott szórakoztatásukról.