Álomország elnöke

Nemde az álom legtöbbször ellentéte éppen a valóságnak? A teljesülés fut benne esenkedve a vágy után. Épp olyankor turkálunk az aranyban benne, mikor ébren nincs egy rossz petákunk. Egyszóval ennek analógiájára már nem kell sokat magyaráznom az álomországbeli társadalmi és politikai viszonyokról.

Hogy egyebet ne említsek, Álomországban egyáltalán nem az a legkülönb polgár, aki minél többet lót-fut, dolgozik. Hanem, aki minél többet tud lustálkodni, heverészni. Tehát nem csoda, ha Álomország fejének is nem a legserényebb egyént választják meg, hanem aki legnagyobb szakértő a széltolásban.

Mármost, hogy a kasza-kapának kik a legcsökönyösebb kerülői egy országban, azt megfigyelhették már a valóságban. Nemdebár vannak, akiknek úgyszólván mesterségükbe vág az álmodozás és heverészés? Hogy kik ezek? Hát a költők.

Helyben vagyunk: Álomországnak, a világ legboldogabb, leggazdagabb, legszabadabb birodalmának a feje: költő.

Természetes, hogy Álomország: köztársaság. Mert ott igazán nincs különbség úr és szolga, gazdag és szegény, kicsi és nagy, erős és gyenge közt. Csak a szellem tündöklésével válik ki mindig a polgárok közül az első, a köztársasági elnök, Álomország legnagyobb költője, akit évente választanak meg közfelkiáltással.

Mert hisz Álomországban is úgy van, mint a valóságban. Az országnak sok, nagyon sok költője van. Sok, nagyon sok legnagyobb költője is. Ott is úgy említik a kritikusok minden költő nevét, ha szó kerül róla, hogy „egyike hazánk legjobb költőinek”. És hát minden jóravaló költő a legnagyobbnak kell tartsa magát. Enélkül nem is költő valaki egyáltalán. De mivel, mondom, így sok legnagyobb költője van Álomországnak, hát minden évben új elnököt választanak, hogy minden legnagyobb költőre sor kerüljön…

 

Nos hát, a mi mesénk kezdetén éppenséggel nagyon elharapóztak a költők Álomországban. Viszont akkor élt ott egy Ösztövér Gergely nevű ifjú poéta. Nyilvánvaló, hogy ő is hazája legnagyobb költői közé tartozott, ennek dacára nem tudta soha kiböjtölni rengeteg vetélytársát, hogy egyszer már ő is Álomország köztársasági elnöki székébe kerüljön. Mindig kibukott a választásokon. Mindig merült fel ellene valami lehetetlen kifogás, akárhogy jeleskedett és iparkodott évről évre a rímfaragásban.

Végülis Ösztövér Gergő belátta, hogy tisztességes munkával nem megy soha semmire. Ez végleg elkeserítette.

Volt, nem messze Álomország fővárosától, egy feneketlen szakadék. Hát egy nap Ösztövér Gergely vette a kalapját, és elkeseredésében egyenest a feneketlen szakadék felé indult. Mikor odaért a szélére, lekapta fejéről a kalapját és földhöz vágta. Azzal visszatért a fővárosba.

Ja, igen, de hogyan? Azt el is felejtem megmondani.

Előzetesen Gergő egy jelmezkereskedőnél egy bőséges barátcsuhát és egy fél méteres, dupla álszakállt vásárolt. Ezt egy csomagban a hóna alatt hozta, és miután a szakadék szélén hagyta a kalapját, ebbe öltözött át. Így közelgett újra, felismerhetetlen, fővárosa felé.

Hogy mi volt Gergő titkos szándéka? Eltalálhatjátok. Úgy van! Meg akarta lesni tulajdon temetését. Kíváncsi volt a sikerére. Sőt aztán egyébre is. De előbb csak a sikerére.

Mert sajnos, mint ahogy a valóságban, Álomországban is úgy van, hogy az emberek jobb szeretik egymást holtan, mint elevenen. A költőknek pedig éppenséggel sokkal több babér és szóvirág hullik a sírjukra, mint eleven halmazállapotukban a homlokukra.

No hát, ezt az igazságtalanságot akarta kijátszani merész ötlettel Ösztövér Gergő. És ehhez hozzátartozott az is, hogy lakásában egy papírlapot hagyott az asztalán, mire ez volt írva:

 

Meguntam az életet. Ne keressetek. Éljetek boldogul!

 

Másnap, mikor megtalálták ezt a papírlapot Álomország fővárosában, óriási szenzációt keltett Ösztövér Gergelynek, a költőnek váratlan és tragikus eltűnése.

Harmadnap még nagyobb szenzáció volt, hogy megkerült Ösztövér Gergely (nono, nem ő maga) kalapja a szakadék széléről.

Az ország legelső újságja vezércikket írt nekrológjának. Az ország másik legelső újságja szintén vezércikkben gúnyoroskodott, hogy: bezzeg életében Ösztövér Gergely legföljebb a szerkesztői üzenetekben kapott bizonyos újságokban nemleges méltatásokat műveire.

Így folytak a dolgok. Ha a hulláját nem is lehetett fölhozni a feneketlen szakadék széléről, azért in effigie pompás, díszes temetést rendeztek Gergő hamvainak. Az ország legelső milliomosa állíttatott remek sírkövet számára. Az ország másik legelső milliomosa pedig Ösztövér fejfa megváltása címmel alapítványt tett nevére, hozzá hasonlóan igyekvő, ifjú költők számára.

Hogy hány gyászbeszéd, mennyi magasztalás hangzott el fölötte? Nem mondok egyebet, mint hogy legvadabb ellensége, vetélytársa, akit mindig közvetlenül utána említettek az ország legnagyobb másik költőjének, a leglelkesebb és legmeghatóbb szavalatot tartotta róla. Szemére lobbantotta hazájának, hogy azért vált meg egy nagyobb fia az élettől, mert már régen ott kellett volna ülnie az elnöki székben, s a mellőztetés búsította el. Most aztán tessék! Ki akad méltó, hogy helyét betöltse?… És így tovább. Nem volt már több hibája Ösztövér Gergőnek. Csupa ragyogás övezte megdicsőült alakját hazája kegyeletében.

Ő pedig ezalatt nagyokat röhögött kámzsájában.

 

Történt pedig mindez néhány nappal azelőtt, hogy Álomország köztársasági elnökének tisztsége lejárt.

Akkor, mint mondottam, Álomország népe összesereglett, hogy közfelkiáltással nyilvánítsa akaratát, kit akar fejének. Nagyon egyszerűen ment végbe a dolog. A főváros legnagyobb térségén óriás emelvény állt, azon sorakoztak az elnökjelöltek, a költők legjobbjai. Körül hemzsegett, tolongott a felséges nép. Mármost mindenik költő, egyik a másik után, kiállt a nép elé, és erre előállhatott mindenki, aki csak valami kifogást tudott ellene, úgyszintén azok, akik érdemeiről tudtak. Most aztán az érdemeiből levonták a hibáit, és akinek a legjobb eredménye jött ki, az lett Álomország köztársasági elnöke.

Nos hát, következtek a költők.

Természetes, hogy nem akadt egy sem, aki ellen vád ne hangzott volna fel a népből. Egyiket sietni látták közbotrányra az utcán. A másik, felháborítóan, rögtön kiugrott az ágyból, mihelyt felébredt. Volt olyan, akit a felbujtás bűnében marasztaltak el. Nem maga heveskedett, ellenben mást ösztökélt rá, így például a szabóját, hogy gyorsan és idejére készítse el az öltönyét. Akadt másik, akit a gyorsaságra való felbujtás mellett még vesztegetés is terhelt. Többen hallották, hogy a pikolónak egy hatost ígért, ha tüstént odahozza neki az esti lapot. Az utána következő egyáltalán mindig hadarva beszélt. Enyhítő körülménye volt, hogy ezzel a hibával született. És így tovább és így tovább és így tovább végeszakadatlan…

De nem ez volt az érdekes. Hanem az, hogy valahányszor egy-egy elnökjelölt mérlegre került, és aztán kudarcot vallott, a tömegben egy tisztes remete emelte fel szavát, aki mindenkiben respektust gerjesztett övig érő, dupla szakállával.

– No lássátok, feleim – így harsogott. – Mennyivel különb volt ennél a jelöltnél is Ösztövér Gergő, akit tragikusan veszni hagytatok. De így járnak, akik nem ismerik fel a tehetséget.

– Úgy van! Úgy van! – zúgott fel erre helybenhagyólag és mind sűrűbben és általánosabban a tömeg.

De a barát nem érte be ezzel. Hanem olyan jelölteknél, akik személye már-már beválott volna, szintén a közönség ingadozásába kiáltotta vétóját, mily méltatlan az illető jelölt, s mily szánalmasak henyeségi kísérletei a nagy halott abszolút nyugalmához képest.

Már alig volt egypár jelölt. Már azok közül is az utolsóra került sor.

Ez nem volt más, mint Ösztövér Gergőnek ama vetélytársa, akit mindig vele, de közvetlen utána emlegettek. Természetesen, hogy csaknem biztos volt megválasztásában. Különb valaki nem akadhatott nála az elnöki célra, mert hiszen egyedüli, utolsó jelölt volt.

De a fránya barát közbedörgött csakúgy, mint eddig:

– De hát, szerelmes feleim, csak nem választhatjátok meg ezt elnökötöknek, akit már életében is mindig alább helyeztetek a nagy elhunytnál?

A sokaság valóban meghökkent ezen az igazságon, és tétovázott, mormogott tanácstalan. De ekkor maga a jelölt kelt pártjára a jobb ügynek hazája érdekében.

– Valóban – úgymond –, beismertem már magam is előttetek, hogy Ösztövér Gergely nagyságához a csekélységem úgy aránylik, mint a holdvilághoz egy ötkrajcáros, és csak ő lenne méltó Álomország elnöki székébe. De bátorkodom felhívni figyelmeteket arra a körülményre, hogy én vagyok az utolsó jelölt, s mi lesz, ha Álomország fő nélkül marad? Hisz a Nagy Elhunyt nem térhet vissza többé hamvaiból, hogy elfoglalja ezt az őt megillető polcot.

– Hohó! Itt a nagy tévedés! – rikkantotta ekkor bizonyos meglepetésre a barát. – Hátha nem halt meg Ösztövér Gergely? Hátha pont azért jöttem ide?! De ez esetben kérdem tőletek, töredelmesen helyrehozzátok-e a vele szemben elkövetett méltánytalanságot, és megválasztjátok-e elnöknek?

A tömeg persze lelkesen harsogott igent. És babonásan csodáról suttogott.

– Hát kívánjátok őt látni? – kérdezte a barát.

– Igen – harsogott a nép –, add vissza nekünk őt!

– Nos hát legyen! – szólt a remete. Azzal kikanyarította nyakából a csurapéját, lecsapta nagy szakállát, és az ámuló nép előtt ott állt megsiratott, nagy fia: Ösztövér Gergely.