Egy történet történeteElőrebocsátom, hogy ebben a történetben én, az író is fogok szerepelni, saját személyemben. Remélem, nem teszik fel mindjárt rólam, hogy szerénytelen feltűnni vágyásból? Nem! Majd a végén ki fog derülni, hogy akik ezzel rágalmaztak meg, magukban röstellni fogják ezt. De kezdjem egyelőre egy szabályszerű elbeszélés hangján. Hát…
Sátorfái Árpád, a hősszínész, kitűnő hangulatban volt. Igaz, valahogy nehéz is volna elképzelni egy olyan szép fiút, mint ő volt, a sikerek és a nők kegyeltjét, másként is, mint ragyogó hangulatban. Ámbár szabószámlák a megmondhatói, hogy akadtak az ő életében is borús pillanatok. De ezúttal tündöklő volt a kedve. Épp egypár sort fejezett be egy levélpapíron. Így hangzott:
Várlak ötkor a 147-es végállomásánál. Imádlak!
Ezt a néhány sort Sátorfái úr betette egy borítékba, és ezt levitte magával a lakásból. Útközben beadta egy ismerős kis trafikba. Azzal, mint aki meg van elégedve magával és a világgal, Sátorfái Árpád elindult a próbára. Hogy közben szerelméről mélázott? Az természetes. De kellemes hangulat képzettársítása tudvalevően előrántja az összes kéznél levő kellemes képzeteinket. Így Sátorfáinak is eszébe jutott kollégájának, Csöröginek a legutóbbi kellemetlensége. Csörögi ugyanis az első hősszínésze volt a színháznak, s kissé rövidlátó volt. Az éppen készülő darab díszletpróbáján nekiment egy újonnan mázolt pléhbokornak, s megkarcolta benne arcát. A zöld festéktőt vérmérgezést kapott, s akkorára dagadt az arca, mint egy pofozógép gömbje. Tanár kezelte, s a nagyobb veszélyen túl volt. De már ahhoz nem volt remény, hogy a bemutatóig rendbejöjjön a képével. A szerepét így, a címszerepet, Sátorfái kapta meg. Sátorfái jó fiú volt, és sajnálta kollegáját. De hogy kitűnő hangulata mégis azóta volt, mióta megtudta, hogy a Csörögi szerepe végleg az övé, ez csak azt mutatja, hogy jobb művész volt, mint ember. Ez pedig elvégre dicséretes is. Ezúttal azonban eltűnik előlünk egy darab időre, a színház színészbejárójában.
Nemsokára erre, abba a kis trafikba, amelyikből Sátorfái úr kijött, egy csinos kis nő lépett be. A vén trafikosné már jó előre rámosolygott két vevője közül, és szó nélkül átadta neki a kis levélkét, amit Sátorfái hagyott nála. A kis nő a levélkét nyomban blúza kivágásába rejtette, és egy mosollyal és fejbiccentéssel köszöntve a trafikosnét, már meg is fordult a trafik kijáratának. Az ajtó előtt azonban mégis kivette a levelet, feltépte, és sebesen átfutotta. Úgy tetszett, egy kis kedvetlenség jelent meg rá arcán, miközben a levelet újra visszadugta keblébe. Ezzel kilépett a trafikból. Hogy ki volt ez a kis nő? Hát mondjuk, hogy Kárászinénak hívták. És hogy milyen volt? Milyen lehet egy pöttöm asszony, akinek egy hősszínész az imádója? Üde volt és gömbölyű. Olyan gömbölyű, hogy semmiképp sem óhajtott már gömbölydedebb lenni. De fogyókúrák helyett beérte a kényelmesnél valamivel szorosabb fűzővel. Egyéb gyógyszernek pedig nagyon meg volt elégedve a szerelmes epekedéseivel a hősszínész iránt, meg sétáikkal meg hát… Egyszóval általában Kárásziné is meg volt elégedve önmagával és a világgal. Tehát itt az ideje, mint minden jóravaló elbeszélésben, hogy valami bonyodalom támadjon, nemde?
Kárásziné jelenleg hazafelé tartott a trafikból kapott levélkével. A második emeleten laktak, és a háznak nem volt liftje. A lépcső mindenha nagy megpróbáltatás volt Kárászinénak. Ezúttal is lassan tipegett fölfelé, és közben a következőket vette számba magában, a trafikajtóból hozott kicsi kedveszegettséggel. Férje, Kárászi úr, ma délután utazik el a fél hatos vonattal. Holott elutazhatna a háromórással. Akkor nem kellene semmi gyanús ürügyet kieszelnie számára, hogy ő előbb elmehessen hazulról, mivel Sátorfái ötkor várja a 147-es villamos végállomásánál. Mikor a második emelet lépcsőfordulójára ért, aminek a folyosója végében volt a lakásuk, egyszerre, valahogy kényszerűleg, az jutott eszébe, hátha tévedett? Hátha Sátorfái nem is öt órát jelzett a levelében, hanem hatot, és akkor minden meg van oldva. Az óhajtás olyan, mint a hipnotizőr. Megmásítja bennünk, amit a szemünkkel láttunk. Kárászinét is arra ösztönözte, hogy ezen a veszélyes ponton vegye elő még egyszer a levelet. Mivel így is pihent a fárasztó út után, megtette. Sajnos, mégsem tévedett, Sátorfái valóban öt órát jelzett. Ennél a csalódásnál azonban nagyobb baj érte. Amint a levelet vissza akarta tenni borítékjába, véletlenül kiejtette a kezéből. Ej! Hát egyszerűen lehajlik érte. Ohó! Könnyű ezt mondani azoknak, akik nem viselnek olyan szoros fűzőt, amilyet Kárásziné szokott. Megpróbálta ő is rögtön. De nem ment. Erre megijedt, s megpróbálta még egyszer. Mégsem ment. Erre most már véglegesen megrémült. Mit tegyen? Hirtelen körülnézett és gondolkodott. Mozgás semmi nem volt a közelében, s így nagy veszély sem egyelőre. Egyetlen mentsége lehetett. Kárásziné már határozott is és cselekedett. A levelet cipője orrával szépen félrecsúsztatta a lépcsőforduló sarkába, s a borítékot visszarejtette keblébe, azzal a gondolattal, hogy a levél addig ott maradhat, míg bemegy, ledobja azt a fránya fűzőt, és kijön érte. Így is történt. Kárásziné bement a lakásukba, és a levél ottmaradt a lépcsőforduló szögletében.
Most jött el az ideje, hogy bemutassam Hivolka László barátomat. Ez is egyik indoka, amiért nekem is kell személyileg szerepelnem ebben a történetben. Lesz még jogerősebb is. De egyelőre maradjunk ennél, hogy mindeddig én vagyok a világon az egyetlen személy, aki Hivolka Lászlót bemutathatja maguknak a legfőbb oldaláról. Úgy van. Az édesszüleit sem véve ki. Mert a dolog úgy áll, hogyha őt az édesszülei mutatnák be maguknak, azok azt mondanák róla: – A mi Laci fiunk egyetemi hallgató. Jeles tanuló. Fényes pálya várja. Ezzel szemben én a következőket árulhatom el felőle: Való igaz, hogy Hivolka barátom egyetemi hallgató és jeles tanuló. De ami a fényes pályát illeti, arról már ő maga jelentette ki nekem, hogy az őt ugyan hiába várja. Legalábbis az a pálya, amit a jó szülei tartanak számára fényesnek. Éppúgy nem vágyik rá, mint az örök világosság fényébe nem nagyon vágyunk, akármi üdvvel kecsegtet ebből a siralmak völgyéből. Így az én Hivolka barátomnak is az a titkos, de eltökélt szándéka, hogy sohasem fogja útját venni a szülői kijelölte pályának. Igenis, nem. Mert Hivolka barátom úttalan utakra akar törni. Hogy rövid legyek, nemrégiben meglátogatott engem egy kötet alanyi költeménnyel, hogy olvassam el őket, és mondjak véleményt róluk. Ezt meg is ígértem neki, és mikor újra eljött, hogy ítéletemet hallja, hát bevallottam neki, hogy a költemények nagyszerűek. Úgy vagyok ezzel, hogy magamról tudom, hogy a hiúság bántalmai a legfájóbbak. De viszont lelkiismeretes is vagyok, tehát Hivolkának is igyekeztem barátilag és kartársilag szívére beszélni általában a költészet vígasztalanságáról. Felhoztam neki legnagyobb költőnket, Ady Endrét, akit dicsősége tetőpontján láttam egyszer, hogy megállítja kocsiját egy ház előtt. De miért? Mert ott volt a szerkesztőség, s a taksát kellett kifizetni abból az előlegből, amiért felment oda. Felhoztam neki a mai rettenetes konkurrenciát. Felhoztam neki, hogy mennyivel jobb olvasni, mint írni. Például, hogy én magam is inkább pártolnám a bankdirektorokat, ha tehetségük volna az irodalomra, mikor gratulálnak az enyémhez. Felhoztam minden felhozhatót. Természetesen tiszta tudatában annak, hogy hiába. Láttam Hivolka barátom hajzatát és pápaszemét, egyszóval minden tünetét láttam rajta a kárhozatos és végzetes szenvedélynek a múzsa iránt. Láttam őt kívülről és belülről. Mindent láttam belőle. Hiszen azért vállalkoztam, hogy személyesen mutassam be maguknak Hivolka Lászlót. Mindössze egyről nem számolhatok be. Arról, hogy milyenek voltak a versei. Mert ezeket nem láttam, csak a külső göngyölegüket. Hiszen bevallhatok maguknak annyit magamról is, hogy én is csak a saját műveimet szoktam elolvasni. Mármost még csak annyit kell itt megjegyeznem, hogy én ugyanannak a háznak a harmadik emeletén lakom, amelyben Kárásziék. És még azt, hogy ezen a kérdéses napon, amellyel ez a történet kezdődik, Hivolka László éppen ott volt nálam, hogy elvigye költeményeit átdolgozni. Ezzel egyelőre csekélységem, első személyben, nem is fecseg tovább bele a történetbe.
Hivolka László a ház harmadik emeletéről ballagott lefelé költeményeivel. Ha nem rövidlátó, és főleg nincsen gondolataiba mélyedve, bizonyára minden élmény nélkül jut le a földszintre. De Hivolka rövidlátó is volt, szórakozott is, tehát a második emelet lépcsőfordulójánál nekiment a szögletnek, s ott kereste a lépcső folytatását. Itt pedig egyszerre, zsupsz! Kiejtette kezéből a verscsomagot, hogy a lapok szerteszét hulltak. Persze, ő nem volt befűzve, mint ugyanitt egy pillanattal előbb Kárásziné. Hát legföllebb megbotránkozva kapott le versei után, hogy azok a föld porával érintkeztek. Nos, mikor összeszedi őket, és aggodalmasan megszámlálja, hogy megvannak-e, hát legnagyobb meglepetésére egy papírlappal többet talál a kezében. Nézi. Mi ez? Egy levél. Olvassa:
Várlak ötkor a 147-es végállomásánál. Imádlak!
Hivolka egyszerűen elhűlt. Mit gondoljon? Ám a következő pillanatban, egy másodemeleti lakásból, egy csinos kis hölgy sietett elő, s egyenest Hivolkának tartott. Hivolka erre újabb meglepetésében és már megszokásból is, tüstént a háta mögé rejtette költeményeit, persze, a levéllel együtt. És menni akart lefelé. Sőt nem is arra, hanem vissza, fel, íróbarátjához, aki talán megfejti neki a levél talányát. Mert az már egy költő gondolkodásmódjához tartozik, hogy fel sem tudta tenni, hogy a levél a földről került légyen költeményei közé. De eközben az ismeretlen hölgy már előtte állt: – Uram! – szólította meg, miután előbb a sarokba pillantott, és nem látta ott a levelet. – Nem vette fel kegyed a levelemet? – De-de-de-de, igenis – dadogta Hivolka. – Ez talán? – nyújtotta oda. – Ó, köszönöm! Nagyon köszönöm kegyednek. Úgy megrémültem! – rebegte a hölgy. – Köszönöm igazán! Ezzel igézően irulva-pirulva otthagyta Hivolkát. Hát ez meg mi volt? Hivolka szédelegni kezdett. Akármilyen zavarban volt, azért észre kellett vennie, hogy az asszony szintolyanban leledzett. És a hangja úgy rebegett még most is fülében, mint ahogy álomban a tündéré. (Mellesleg, kinek rebegnek álmukban fülükbe a tündérek, ha nem a líra mestereinek? Más közönséges halandónak be kell érnie csupán azzal, hogy közönséges eleven hölgyekkel sugdostasson a fülébe, mondjuk, félálomban.) De ez már mégis a rejtelmek rejtelme volt Hivolkának. Gondolják meg, kérem, hogy a szárnyaló képzelet emberéről volt szó. És Hivolkának, ha a valóból édeskevés, annál több sejtelme volt a nők különös szeszélyeiről olvasmányaiból és álmaiból. Hivolka egyszerűen nem tudott kitérni az elől a gondolata elől, hogy ez a levél neki szólt. Egész pontosan szólva, ártatlan író-barátját gyanúsította meg mindjárt, hogy nyilván az csempészte versei közé a levelet. Igen. Hogy valószínűleg ez a kis nő írta, és íróbarátja közvetítette. Elvégre kitűnőeknek találta költeményeit, s mindenképp jóakarójának mutatkozott. (Ezt merem hinni, mellesleg. Igaz, hogy pont az ellenkezőjéért. Hogy ti, igyekeztem lebeszélni kártékony szenvedélyéről a rímek iránt.) – Ami pedig a nőt illeti, meglehet, hogy közben aggodalmai támadtak, hogy elárulják, és ezért vette vissza a levelet – gondolta Hivolka. Mindenesetre érthető, ha ezekután Hivolka nem hazafelé indult, hanem vissza az író barátjához, mégpedig tüstént, felvilágosításért. Így kerülnek regényekbe emberek. Sőt, így készül a regény.
Mert az bizonyos, ha Hivolka akkor hazamegy, vagy csak ottmarad még egy kicsit, akkor egészen másként fordulnak a dolgok ebben a históriában, mely esetleg meg sem íródik úgy. Hivolka nem hallotta és nem látta, hogy a hölgy, mikor elszaladt tőle, kezében a levéllel, a folyosó felé, ott egyet sikoltott, és a levelet gyorsan kebelébe dugta volna. Csakhogy már késő volt. Ugyanis még akkor, mikor Kárásziné kiszaladt a lakásból, a férje egész véletlen kinézett utána az ajtóból, és aztán előjött belőle pár lépést. Így tehát végignézte, hogy a felesége egy ismeretlen fiatalembertől egy papírlapot vesz át, amit most az ő megpillantására ijedten elrejtene. Ki ne fogott volna erre gyanút? – Mi az? Ki volt az? – közeledett a folyosón Kárászi úr neje felé. – Semmi, semmi! – Micsoda semmi? – vonta össze homlokát Kárászi úr. – Hoci csak, hoci kérlek alássan, azt a cédulát. Remélhetőleg nem kíváncsi senki egy gyanút neszező férjnek a magaviseletére? Mondjuk, hogy Kárászi úr olyan lett, mint egy oroszlán, ha ellenséget szimatol. Csak éppen a sörénye nem borzolódott fel. Minthogy Kárászi úr kopasz volt. – Egy izé! Egy… egy… egy… – hebegte az asszony. A férjek végzete örök. Ha Kárászi úr erre a hebegésre nem akar leleményesebb lenni a valóságnál, akár egy regényíró, és ha Kárászi úr csak a cédulát követeli tovább, akkor a cédulát nem kapja ugyan meg, viszont csak a bizonytalanság rémeinek esik áldozatul. De Kárászi úr egy hazug megbizonyosodásban lett ettől fogva boldoggá. – Talán csak nem ez az aljas regényfirkász mer neked leveleket írni innen a harmadik emeletről? – förmedt rá Kárászinéra. – Vagy még többet is remélhetek? Elő azt a papírt! Most, Istenem! Egy megszorult asszony, akinek alkalma van egy veszélytelen harmadik mögé rejteni az igazit, a szerelmest. És erre maga férje szolgál útmutatással. – Nézd! – kezdett el nyomban siránkozni Kárásziné. – Bevallom hát neked. Nem ő. Nem ez az író. Hiszen őt ismered. Sátorfái, a jó barátod is ismeri. Ez egy szolid úriember. De jár hozzá egy barátja. Egy fiatal, pápaszemes fiú. Ez szemtelenkedik folyton utánam. Üldöz valósággal. De hiszen csak nem féltesz tőle? Hiszen olyan szegény, mint egy maskara. Mulattam rajta, és minek szóltam volna neked, hogy felbosszankodj. – Hát tőle kaptad most ezt a papírt? – nyugodott meg kissé a férj. Elvégre, ha már vall neje, megbizonyosodhat rögtön. Ezzel már inkább erőltette kissé a szigorúságot, mikor újra csak a papírt követelte. Az asszony láthatta, hogy itt csak rontana a tagadás. Név nincs a levélen, és az írás kusza, Kárászi pedig nem grafológus. Kivette hát a levelet és átadta. – Hallatlan! És ilyen hangon mer írni ez a nyomoronc! – szólt Kárászi úr, miután átfutotta a levelet. – Mindenesetre különös. De várj! Majd adok én neked végállomást! Most itthon maradsz. Majd megjelenek én neki a találkán. Diktum-faktum! Kárászi úrnak nem használt semmi lebeszélés és könyörgés. Fél ötkor Kárászi úr, olyan arccal, mint egy gladiátor, immár kalapját és botját kezében tartva, mondta feleségének. – Megvársz itthon. El nem mozdulsz. Különben is a lakást rád fogom zárni. A cseléd úgyis elment már az állomásra, hogy megvárjon a hatórainál. Majd ha elintéztem ezzel az állattal, hazajövök, és még beszélünk. Ezzel Kárászi úr távozott, hogy találkára menjen a 147-es végállomásához.
Időközben azonban a harmadik emeleten, az írónál, ott volt Hivolka László, a lírikus. Az író, őszintén szólva, mikor meghallgatta azt a zagyva előadást, amit barátja egy levélről, egy csodaszép asszonyról, róla magáról hadart össze – az író azt hitte, hogy lírikus barátja ezúttal a prózára is rávetette magát, és készülő regénye tartalmát taglalja neki. Így lévén, az író kénytelen volt kifejteni, hogy az elbeszélő költészet sem nagyobb haszon az alanyinál. De a lírikus, mint ahogy verseihez ragaszkodott, éppúgy ragaszkodott hozzá, amit elbeszélt. Már úgy, hogy az nem költött elbeszélés, hanem valóság. – Én őrült kíváncsi vagyok – mondta. – Ez a levél mégiscsak nekem szólt. Csak azt nem értem, hogyan csempészhette verseim közé ez az édes kis asszony, és azt csodálom, hogyan nem látta meg ön a verseim közt. Ezen persze az író kevésbé csodálkozott. Legföllebb egy kissé zavarba jött. Hiszen bele sem nézett a versekbe. – Hát nincs más hátra – jutott határozatra a költő –, mint hogy elmegyek oda a végállomásra. Szerencsére megjegyeztem, hogy a 147-es, és hogy öt órakor. Sietnem kell! – Jó szerencse kísérje! – búcsúzott tőle az író nagyon szívesen. Na, merthogy éppen valami vasárnapi tárcán akart töprengeni, s még nem látta a fáktól az erdőt, a jelenben a témát.
Ezalatt Kárászi úr magában füstölögve ült, két átszállóval, a 147-es kocsiban, hogy az a végállomáshoz vigye. – Megölöm! – így szólt magában. – Egyszerűen megölöm!… Azaz hogy ezért?… Mindjárt csak… gondolkozzunk csak… Egy levélért… egy tolakodásért… Izé csak! Mégsem zárathatom le tíz évre a feleségem férjét egy kullancs miatt… De megpofozom!… Azaz hogy… Izé csak! Minek piszkolnám be vele a kezem?… Itt a botom. Megbotozom… Ámbár szeretném, ha jobban megnéztem volna. Hátha valami nehéz súlyú gazember?… A bíróság mindenesetre akkor is ellátja a baját, ha, miután számon kértem tőle ezt a pimaszságot, felmutatom a tárgyaláson… Mindenesetre, most meghallja tőlem, hogy alávaló csirkefogó!… Ámbár, amint tudom, a becsületsértést a bíróság akkor is megtorolja, kölcsönösen, ha én vagyok az első sértett fél… Úristen! Ki is védi meg az embert, ha egy ilyen aszfaltharamia megrohanja családi életében? Az ilyen útonállókat legjobb volna, ha stante pede meglincselnék az emberek, mint Amerikában. Ja! De ez közbotrány! Rendőrség!… De hogy ennyiben nem hagyhatom, az bizonyos. Kiveszem belőle, hogyan mert a feleségemhez közeledni? Talán agit adott rá neki? Hmm!… Nem!… Még ez esetben is. A frász kellene hogy kitörje mindkettőjüket! És ha a feleségem sem ártatlan, akkor jaj neki!… Akkor megölöm!… Azaz hogy azért… Feltéve, hogy nem történt több egy flörtnél, amit nem kétlek, hát… Rögtön eltűnt… Na! Ez esetben kár volt idebolondulni, és lekésni a vonatomat. Csak az, hogy már szóltam ennek a bestiának, aki ilyenekbe kever, hogy kénytelen legyek… No igen… Elvégre a nyers erő ellen… Alapjában, ha nem volna itt, még elérhetném a vonatomat… És megszabadulnék egy kellemetlenségtől egyelőre… De a feleségem számolni fog ezért! Hogy egyáltalán kiteszi magát ilyen aszfaltorgyilkosok tolakodásának. Bár nem róhatom fel neki, hogy csinos… De az az alak, úgy tetszik, nem nézett ki valóban valami Adonisznak, amit egy pillanatra láttam belőle. Pápaszeme volt és nagy haja. Persze, eltűnt rögtön. Érthető! Féltette a büdöst! De egyáltalán, ráismerek-e megint a gyáva rablóra?… Egy ilyet ugrat a feleségem. Hát hogy unatkozik? Micsoda beszéd? A barátunk, Sátorfái elég szórakozás, azt hiszem, mellettem… És ő legalább megbízható fiú… Ha volt valami rendszer Kárászi úr magával való évődésében, a villamos végállomásához robogva, talán ez födi némileg azt. Pont öt volt, mikor leszállt a megállónál. Ez a dolog veleje. Azzal együtt, hogy úgy tetszett neki, mintha kissé reszketne az izgalomtól persze, a jogos haragtól persze, attól persze, hogy elragadja jogos dühe persze, persze, persze, persze…
Persze, nem volt rá elkészülve, hogy mikor a végállomáson leugrik a kocsiról, persze, szintén egészen véletlen, nem mást lát nem messze a járdán, mint legjobb barátját, Sátorfáit, a hősszínészt. – Hát te mire vársz itt? – És te ho-ho-hogyan kerülsz ide? Így közeledtek egymáshoz. – Nem fogod sejteni, biztosítlak – fogta karon Kárászi úr a kezelés után barátját. Mert hogy ő, persze, a maga meglepetésétől észrevette volna és gyanúsnak vélte volna, hogy a színész ábrázata váltakozó színekben vetekedik egy kaméleonéval, arról persze szó sincs. – Nem sejted, ha mondom – tette hozzá újabb nyomatékkal. Hát ebben igaza volt Kárászi úrnak. A színész ugyan sejtett valamit, de az sokkal rosszabb volt egyelőre. Sátorfáinak a legtermészetesebb gondolata az volt, hogy a férj bizonyára rájött a kis üzelmeire, és most csak afféle veserágó baráti álarc alá rejti bosszúterveit bevezetésül. – Visszaütöm, afelől nyugodt lehet! – váltotta ki belőle a tett emberét első hökkedelme. De aztán, jobban megnézve Kárászit, már oda is szelidült riadalma, hogy: – Letagadom föltétlen! Hazugság! Ne légy gyermek! Képes vagy rólam, a legjobb barátodról feltenni, hogy… Mindenesetre, eléggé rebegett magában, amint átcikáztak agyán a lehetőségek. Botrány, pont most, a premier előtt! És az asszony. És mindaz, ami ezzel jár. Egyelőre aztán legjobbnak tartotta, hogy amint a különböző viselkedési fordulatokhoz különböző szerepeiből igyekezett emlékébe idézni pózokat, így: rettenthetetlent, megütközőt, méltatlankodót, rábeszélőt, álmélkodót, és végül, ha mind nem használ, a baráti önérzetében sértett embert, amivel feltűnés nélkül meglóg majd – legeslegutoljára a várakozó arckifejezésnél maradt meg a Kaméliás hölgyből, szúró és megfélemlítő és kimért tekintettel. Ekkor kezdte Kárászi, némi tétovázás után, elmondani neki bizalmasan idetoppanása indokát. Hát erre, mikor Sátorfái látta, hogy barátja valóban nem tréfál, nem lehet csodálni, hogy egyszerre kiesett minden szerepéből. Olyan őszintén buta pofát vágott, hogy soha jobb teljesítménye nem lehetett volna a színpadon, ha ezt jegyzi meg, hogy alkalomadtán felhasználja. Ehelyett azonban egy hatalmasat kacagott. Hogy az a levél, és benne a találka ide, ötre? Hogy az mástól ered? És Kárászi barátja még őt avatja be titkolózva! Miféle megbomlott rejtelem van emögött? – Na kérlek, ez nem nevetni való! A szememmel láttam, amint ezt a cédulát átvette tőle a feleségem – bizonykodott Kárászi, a levél után kaparászva tárcájában. És közben, hogy nem lelte meg mindjárt, harciasan hadonászva. Mert azóta, hogy a derék szál színészt oldala mellett érezte, mintha benne is elölről háborgott volna fel a villamosbeli tusakvása. Úgyhogy most a „megölöm!” mellőzésével a „megpofozom!” egészen a valószerűség körébe zökkent benne. – Ne mondd! – meresztette rá szemét Sátorfái. – De igenis! – toppantott Kárászi úr. – És kérlek szépen mindjárt, hogyha itt találom, bele ne avatkozz, és ne próbálj visszatartani, hogy a képére másszak annak a piszoknak! Legföljebb ha… Itt azonban Kárászi úr, mielőtt folytatta volna, meglelte a levelet, és éppen átnyújtotta volna Sátorfáinak. De egyidejűleg a járdán, szemközt, a villamosról leszállva, Hivolka László, a lírikus álmatag alakja tűnt fel. Valóban, ez a nap neki is a meglepetések napja volt. Ahogy kissé pápaszemén át tájékozódni igyekszik a környéken, s így imbolyog előre, egyszerre csak egy kopasz úriember és egy daliás gavallér állják el az útját. – Ez az! – mutat rá a kopasz a daliásnak. – Ez az! Ráismerek! – Őrizd meg, kérlek, a nyugalmadat! – fogta meg a kopasz karját a daliás. – Mi ütött ezekbe? – rettent meg némi bűntudattal a lírikus. És ha eddig rövidlátása egy molett hölgyet kutatott a végállomás körül, és azt kívánta magában, bárha ne lennének sokan a közelben, mikor bátorságát összeszedve megszólítja a hölgyet, most Hivolka barátunk, ellenkezőleg, mintha minél több halandóért révedezett volna körül, akik tanúi lehessenek, hogy így megtámadják, és esetleg segélyére jöjjenek. – Maga, barátom, az én feleségemet meri üldözni aljas ajánlatokkal, és leveleket dugdos a kezébe? – harsogta rá a kopasz úr. – Le-ve-le-ket? – ketyegte utána gépiesen Hivolka. – Igenis leveleket! Itt van! Talán letagadja? Láttam, amikor átadta! – mutatta Kárászi a költő orra alá a levelet, úgyhogy az még rövidlátó szemeivel is tényleg ráismerhetett a rejtélyes sorokra. – De-de-de hiszen, kérem, ezt a levelet én kaptam. A verseim közt volt! – bizonykodott Hivolka oly őszinte rémülettel, hogy még maga Sátorfái is kételkedni kezdett a saját írásában. – Hogy mi? – berzenkedett Kárászi. – Igen! Én adtam vissza egy nőnek, aki nekem írta. Azt hiszem… – makogta lírikusunk. – Na hallod! – fordult erre a hősszínészhez Kárászi. – Hogy még ő akarja az én feleségemre kenni, hogy levelet írogat neki! Ez már aztán… Azt a ragyogó… Ezzel Kárászi úr egy visszaadhatatlan indulatszóval neki akart rontani a költőnek. De Sátorfái, a színész, szerencsére eléje ugrott: – No, no! Várj csak! Mutasd hát azt a levelet – mondta. – Tessék! – nyújtotta át neki Kárászi. – Nézd meg! Ez a feleségem írása? Női írás ez? – Nem! Ez tényleg nem női kézvonás – nézett bele a levélbe a színész, és miután megforgatta ujjai közt, biztonság okáért, s a szakértő jogán, mindjárt zsebre is vágta a levelet. Így jegyezte még meg hozzá: – Ronda írás, annyi tény.
Nos, ami még jött, az volt, hogy Sátorfái továbbra is vállalta a közbiztonság megőrzőjének a szerepét két társa közt. Így valahogy a dolog veszélyesebb része, némi szóváltás után, el is intéződött. Hivolka, mindenesetre, egész rejtélyörvényben szédelegve és kavarogva császkált el életének első légyottja színhelyéről. – És én lekésem a vonatomat egy ilyen bagolykirályért! – háborgott Kárászi úr, újra karon fogva Sátorfái barátját. – Hátha nem késted el – reménykedett készségesen órájára pillantva a hősszínész. – Hiszen még csak háromnegyed hat. Elérheted még. – Igen – szólt Kárászi úr –, de már mindegy, bevallom neked, hogy bezártam a feleségemet a lakásba, mert attól tartottam, hogy megrémül és idefut nekem, megakadályozni, hogy megleckéztessem ezt a gyapjas barmot. Nagyon jól ismer, hogy kérlelhetetlen vagyok ilyen dologban. Csak neked köszönheti, hogy megmenekült, ez a pápaszemes kobra. – Nem érdemes akkora ügyet csinálni belőle. Kár felizgatnod magad. Örülök, hogy itt voltam. – Hallod, kérlek – jött ekkor hirtelen ötlete a Kárásziné férjének. – Tényleg jó, hogy itt vagy. Ha nem volna sürgős dolgod, igazán nagy szívességet tehetnél nekem. – Mit, kérlek? – szólt Sátorfái. – Csak kissé ki akartam rándulni. De már le is mondtam róla. – Nahát akkor megtehetnéd nekem, kérlek szépen, hogy elmennél és kinyitnád a lakást a feleségemnek. Odaadnám a kulcsot. Így még talán elérhetem a vonatomat. Fontos üzleti ügyet halogatnék el. Megtennéd? – A legnagyobb örömmel – mondta a hősszínész a világ legőszintébb hangsúlyával. És hát így is történt. Kárászi úr elérte vonatját, és Sátorfái annyira ment a baráti hűségben, hogy elkísérte egész az állomásig, és megvárta, míg a vonat elindult vele. Talán képes lett volna könnyeivel beáztatni azt a zsebkendőt, amit most Kárászi barátja után rázott, ha esetleg szerencsétlenül lemarad a vonatról. Csupa altruizmus volt a hősszínészünk, el kell ismerni. Alighanem annál a szívességnél sem maradt meg, hogy csak éppen kinyissa Kárászinénak a lakást. De ez a történet aztán le is zárulhat ezzel. A bonyodalmaknak vége. És ha a vége jó, minden jó.
Ám, Sátorfái hősszínész barátomnak példáján buzdulva, ezúttal én, e sorok szerény írója is többre vagyok kész a szokásoknál. Ez volt különben, amit előrebocsátottam, hogy szintén szerepelni fogok személyemben ebben a történetben. Mondjuk azzal az önigazolással, hogy hátha akadnak kíváncsiak, akik azt kérdik, honnan tudtam meg ezeket a dolgokat minden részletükben. Hát kérem, gyerünk a műhelybe. Azon már nem fognak csodálkozni, hogy Hivolka, az én lírikus barátom egyenest hozzám jött, a 147-es végállomásáról. És elmondta szörnyűséges élményeit. Nos, ahogy, mint szintén mondtam, éppen téma után kotorásztam képzeletemben, hát egyszerre az az ötletem jött: – De hisz, íme, megírhatnám a lírikus barátom viszontagságait. – Persze, abból az istentelenül zavaros és talányos szóhalmazból, amit Hivolka barátom engedett rendelkezésemre, hát még ugyan dolgot adott volna agyamnak, míg valami értelmes mesét rakosgatok össze. Hát amint ebben verejtékezem, Hivolka távoztával egyszerre csak ki kopog nálam, mint Sátorfái barátom. Ő ugyan egyelőre más munkával akart ellátni, vagyis hogy majd kritikát írjak a premierjéről, de aztán, tereferénk alatt, nagy nevetés közt, egy kalandját is elmesélte, valami levélről és egy hosszú hajú fiatalemberről és egy házaspárról és így tovább… Értik-e már? Hogyha voltak homályos részek Hivolka barátom élményében, hát azok nagy részben tisztázódtak, úgyhogy már igen kevés volt hagyva képzeletemnek, hogy kikerekítse a történetet. De mit mondjak? Ez sem kellett. Alig távozott el Sátorfái, egyszerre újabb vendégem jött. Ne találgassák. Kárásziné volt. Egy kellemetlen félreértésről kezdett kedvesen magyarázni nekem. Hogy ugyanis egy históriába kevert engem a férje előtt a barátommal együtt, azzal a kócos fiúval, s valami levéllel, amit az unokabátyjától kapott, s férje az én barátomra fogta, aki véletlen lelte meg a lépcsőházban, ahol ő elejtette. Végül csak egyre kért: – Ha kérdi a férjem, hegy a maga barátja tényleg olyan nőhódító, ugyan hagyja rá. Hadd tréfáljuk meg őt. Ezt, persze, megígértem. És hát… birtokomban volt már ez az egész kis történet. – Szóval, mindez színhű valóság? – kérdik maguk. Nos, majd bolond leszek az eszemet fárasztani, mikor készen kapok egy történetet. Hogy könnyű így. Hát kérem, mondtam én, hogy nehéz? Más, ami az. Csakhogy ezzel még nincs vége. Tudniillik, mikor már így készen papírra is vetettem ezt a történetet, sőt már be is nyújtottam a szerkesztőmnek, hát ő egyszerűen kijelentette rá, hogy mind szép volna, csupán egy hibája az egész históriának. Hogy teljesen valószínűtlen. Csinált, kieszelt és még a többi. Tessék! Most már tudják azt is, mi a legnehezebb az irodalomban. De elég az hozzá, hogy a szerkesztőm visszaadta a kéziratomat azzal, hogy kissé át kell simítanom, egy kissé közelebb kell hoznom a valószerűséghez és így tovább… Na, kérem, hát ezek után mi lehet hátra? Hogy átírom a történetet? No, igen! Másnap vagy harmadnap, sejtik, egy újabb látogató. Igen, ő volt maga, Kárászi, a férj. Hogy így és amúgy, elkezd nekem egyszerre mesélni egy történetet. Rólam és magáról és a feleségéről és az én nőzaklató barátomról, a költőről, és az ő derék barátjáról, Sátorfáiról, a színészről. Mit mondjak neki rá? Ide írom szó szerint, amit mondtam: – Kedves uram! Magának igazán éles megfigyelései vannak az életről. Ha nekem ez a tehetségem volna!… De lássa, nekem éppen most adta vissza a szerkesztőm egy elbeszélésemet, hogy szörnyen elrugaszkodik a valóságtól. Önnek kellene írni elbeszélést élményeiből és benyújtani. Az bizonyára nagyszerűen beválna. De ezzel most már igazán vége ennek a történetnek.
(1925) |