Háború előtt Táncos János egyszerű kocsislegény volt, és fél lábára sánta.
Ez nem is volt igazi neve, bár így ismerte mindenki. Onnan kapta, hogy egyszer részegen felugrott a kocsmaasztalra, és azt kiáltotta, hogy különbül eljárja a csürdüngölőt fél lábon, mint akárki más.
Mint minden nyomorék, Táncos Jani is tele volt kínzó feltűnésvággyal és képzelődéssel. Azt azonban bizonyára nem álmodta, hogy valaha a bénasága valóságos főnyeremény lesz a számára.
Táncos Jani gazdája tartalékos szakaszvezető volt, és mikor a háború kitört, be kellett vonulnia. Felesége pedig kisfiával szüleihez vonult, és a bérkocsit meg a lovakat eladta.
Táncos Janinak volt némi megtakarított pénze, s ő vásárolta meg, természetesen potom árért.
Táncos Jani, bár kész örömest adta volna oda életét a császárért, hogy ő is a harctérre mehessen, ehelyett így lett vigaszul bérkocsi tulajdonos. Sőt nem is az.
Ugyanis, mikor egyik rossz lovát kicserélte, rájött, hogy kétszer annyit nyert rajta, mint ahogy vette. A következő vásáron pedig az új lovain kereste meg ugyanezt a pénzt.
A többihez nem kell sok magyarázat. Táncos Jani is észrevette, hogy a bakon kevesebbet lehet keresni, mintha kupeckedni kezd. Így azután a háború közepe már úgy lelte őt, mint aki a kávéházban csinál üzleteket, finom ruhában s tömött tárcával.
Nem ő volt ebben az egyetlen azok közül, akik a jobbik részt választották a világfelfordulásból.
Ettől fogva Táncos Jani vígan élte világát. A háború valósággal kegyes volt hozzá, s még csak nyomoréksága keservein is enyhített.
Nemcsak a harctérjárta, gyűrött, füstös mondurban mutatkoztak egyre többen az utcán, hanem civilben is, akik éppúgy bicegtek, mint Táncos Jani. Fel sem tűnt már közöttük, és akik ránéztek, arra gondoltak legutoljára, hogy a bába ejtette őt le a fürösztőteknőből.
Táncos János, megbocsátható, hogy szívesen értette félre ezeket a pillantásokat, sőt egyes kérdésekre sem sietett a felvilágosítással. Számos új ismerőse előtt rég úgy szerepelt, mint rokkant hadfi, s szinte már maga is ezt hitte magáról.
Egy délelőtt Táncos Jani törzskávéházában üldögélt újságjával a kezében.
Egyszerre csak egy fekete pápaszemes, katonaruhás koldus állt meg az asztalnál, egy kisfiútól vezetve.
Amint alamizsnát vetett neki Táncos János, véletlenül rápillantott, s hirtelen megdöbbent.
A vak kéregető régi gazdája volt. Nyomban ráismert s mellé is ugrott, a karjához kapva:
– Szakács úr, maga az?
A rokkant ember, a vakok finom hallásával, tüstént ráemlékezett a hangjáról régi szolgájára, s a rendes, érzékeny jelenet következett.
Táncos Jánosnak nem volt rossz szíve. A két szeme őszintén belenedvesedett, mikor így látta viszont ezt a derék szál embert, akit annak idején annyit irigyelt.
De itt a kávéházban kellemetlen felfedeztetésre adott volna okot ismerősei körében ez a találkozás. Ezért Táncos János igyekezett biztonságosabb helyre vonulni egykori gazdájával.
Elvitte őt egy szerényebb kocsmába, ahol pár órát töltsön vele.
Ott ültek aztán, amint a rokkant két pohár bor közt megsebesülésének esetét mesélte többek közt:
– Ne hidd, akkor egy szem fájdalmam nem volt, mikor a gránát közibénk vágott a dekkungban. Egy nagy pukkanás, s magamhoz sem jöttem, csak a segélyhelyen. A kórházban, később, ott kellett kiállnom rettentő kínokat, amíg ki nem operálták a két szememet. Meg inkább rá, a kötözéseknél. Haj, haj!
Szó sincs róla, ha valaha szánalom nyilallt Táncos Janiba, ebből érzett eleget volt gazdája iránt, s ami tőle tellett, megtette. Tisztességesen megvendégelte, s mikor semmi áron sem akart pénzt fogadni el tőle, a kisfiúnak nyomott titkon a zsebébe, hogy anyjának adja.
Egy bántotta csak Táncos Janit a tereferéjük után. Az ital feledtette vele a helyzetet, s nem fért meg benne, hogy a rokkant előtt el ne dicsekedjék a saját maga szerencsés sorsával.
Végül vette csak észre a vak koldus arcán a keserű rángásokat s hümgetést. De már késő volt elhallgatnia.
Alighanem ez tette azonban, hogy aztán Táncos Jánosnak nem akarózott valahogy ígéretének állani, hogy majd meglátogatja otthon is volt gazdáját. Nem látta megint évekig.
Tavaszi délután, egyik előkelő dunaparti vendéglő teraszán, egy elegáns dáma társaságában ült Táncos Jani.
– Na és, hogy mondjam tovább – beszélte a hölgynek –, akkor egyáltalán fájdalmat sem éreztem, mikor megsebesültem. A gránát csapott közibénk a dekkungba, s az egész egy óriási robbanás volt. Brumm!
Öklével vágott az asztal szélére, és láthatólag nem bánta, hogy társnője élénk figyelmén kívül a szomszéd asztalnál levő vendégek érdeklődését is magára vonja, amikor folytatta:
– Csak a segélyhelyen nyertem vissza az eszméletemet, s aztán később a kórházban, az operáció alatt kellett szenvednem rettentő kínokat, meg a kötözéseknél. Haj! Haj!
Nem vette észre közben Táncos János, hogy amíg mindezt elmondja, egy mundúros vakember jött be az asztalok közé, s ott áll háta mögött, s különösen fülel a szavaira.
Most azonban a vak egyszerre kirántotta kezét a kisfiúéból, aki vezette, és se szó, se beszéd, botjával teljes erejéből vágott az ismerős hang iránt. Méltatlankodó ordítása már beleveszett az általános zavarodásba.
A többi magyarázatostul, előzményestől benne volt a hírlapokban, különböző megjegyzésektől kísérve, Botrány egy hadirokkant s volt kocsisa közt címmel.
De hát mit lehet hozzászólni a Táncos Jani és a gazdája esetéhez? Igazságot keresni vagy tenni az embersorsokban hogyan lehetne?
Sok ideig kellett várakoznom az irodában. Barátom tekintélyes nagykereskedő, és nem rendelkezik szabadon az idejével.
Ahogy ilyenkor szokás, unalmamban, egyedül, körüljártam és szemügyre vettem az irodahelyiséget.
Ekkor akadt meg a szemem egy egészen különös dolgon. Pont az íróasztal háta mögött, a falon, egy fiatal férfiarc volt berámázva. A kép, látszott rögtön, hogy valami újságból van kivágva, s elmosódottságával úgy nézett ki a fal többi elegáns, értékes festményei és vázlatai között, mint valami csavargó. De emellett csaknem friss virágkoszorú volt ráakasztva, nyilvánvalóan a szeretet megkülönböztető jeléül. Alatta pedig, egy nagyobb rámában lógott egy szintolyan megsárgult újságcikk. Ez láthatólag hozzátartozott.
Mikor odamentem és kibetűztem, csak akkor lepett meg jobban a dolog. Soha még hasonló, kitüntetett szobadíszről nem is hallottam.
Közben azonban benyitott a barátom, s minthogy éppen rajtaért a kíváncsiskodáson, ő maga, kérésem nélkül, magyarázta meg nekem ezt a furcsaságot.
– Csodálom, hogy még nem hallotta társaságból ennek a képnek a históriáját. Annyi sokaknak elmondtam, hisz nincs mit titkolnom rajta többé. Egészen regényes eset, meg kell hagyni, s nem ön az első, aki csodálkozó arcot vág ez előtt a kép előtt, ami úgy lóg itt a karszékem felett, mint egy védőszenté. Tulajdonképpen annak is tartom. Persze, aztán, ha valaki ennek az újságcikknek a szövegét elolvassa…
De hát kezdjem elölről.
Ez az ember itten egy régi iskolapajtásom. Őt tarthatom annak, aki a számomra lerakta a mostani vagyonom alapját, s még csak hálás sem lehettem neki ezért mással, mint hogy a nevenapján megkoszorúzom, és itt tartom a képét.
De még csak valami különösebb baráti kapcsolatra sem gondolhat. Az iskolában csak úgy voltam jóban vele, mint tíz más kis baráttal.
Én aztán, szegény fiú lévén, kimaradtam a harmadikból, s boltosinas lettem. Ő tovább tanult s érettségizett.
Erre nehány évre találkoztunk egyszer, itt Budapesten.
Éppen állás nélkül voltam, s meglehetősen küszködtem. Alkusz voltam, vigéckedtem, de alig tudtam valamire vergődni. Hozzá már családom volt, mert fiatalon, bolond fővel nősültem.
Hát egy este, tudom, vidékről érkeztem valami áruval Pestre, s így találkoztunk véletlen.
Nagyon elegáns fiú volt mindig, de kedves, jó gyerek. Tudtam, hogy nagyobb, bizalmi állása van az Egyesült Fémműveknél. Beszélgettünk már azelőtt egy-kétszer. Nem egy eset van, hogy így tartják egész más körülmények közt levő emberek a gyermekbarátságot.
Nos hát, akkor este a barátom, úgy tetszett nekem, valami egészen kivételes jó hangulatban lehet. Karon fogott, mikor mondtam, hogy hazatartok a családomhoz:
– Ugyan gyere, züllhetsz velem egy kicsit, nem üt agyon az asszony!
Nem eresztett el kézből. Elcipelt vacsorázni. Beboroztunk. Kávéházban zenét hallgattunk. Még egy mulatóba is bebuktunk hajnal felé. De ott sem hagyott el valami nő kedvéért. Úgy jöttünk el, csöndesen csevegve, hogy csaknem hazáig kísért.
Hát ez a hajnali beszélgetés az, amit említek, hogy tulajdonképp a szerencsémet és tisztességemet ennek köszönhetem.
Ő magáról keveset beszélt. Meglehetősen megy neki, ezt állította, és diákemlékezéseken kívül inkább engem kérdezgetett viszonyaimról.
Én pedig, nem tagadtam, hogy pláne akkor, facérban, nem valami fényesen élek, s éppen azon keseregtem a hajnali séta közben, hogy mások, nagypénzű pasasok számára lótok-futok ki ezereket, amiből filléreket löknek nekem. Említettem, azt hiszem, épp azt az üzletet is, amiben jártam: hogy ha csak részt vehetnék benne, némi összeggel, csak ötszáz koronával! Biztos nyereség!
Erre megállott, és így szólt:
– Hát nézd, én most nélkülözhetek ennyit. Ha akarod, kölcsön adom neked. Majd megfizeted, amikor lesz feleslegesen pénzed.
– De kérlek – szabadkoztam. – Nem elég ez a ceh, még végül pénzt vigyek haza a mulatságból? Lesül a pofám!…
Elég az hozzá, mégis így történt. És hát mit tudjak ehhez mondani? Az öröm egész tánciskolát járt bennem. De hogy róla mit említsek? Hogy viselkedett?
Hogy őszinte legyek, én csak annyit konstatáltam, hogy jókedve van, és talán passziója, hogy egy jó estét csináljon szegény barátjának, és segítsen rajtam. Ezenkívül, mondhatom, semmi mást meg nem jegyeztem.
Annyit mondott: szállóba megy aludni, s fütyülni hallottam távozása közben.
Mármost ott folytathatom, hogy az a pénz volt az, amivel az első üzletemet megkötöttem, s az hozta a többit. Hogy egyebet ne mondjak, még azzal is szerencsém volt, hogy én ezt a képet és ezt a cikket az újságból csak egész véletlen, egy év múlva, csomagolópapírok közül vágtam ki. Mert ha én akkor, az ötszáz koronával, nem rohanok másnap vidékre árut kötni le, és elolvasom másnap a lapokat, egész biztos, hogy magam futok a rendőrségre vagy a Fémművekhez, hogy tisztázzam magam, anélkül hogy azok kereskedtek volna rajtam. Mert ha nem is vagyok élhetetlen, senki sem aggodalmasabb nálam a tisztességére. De a kutya kért számon tőlem valamit, és egy év múlva már természetesen nevetséges lett volna a gáncstalan lovagot játszani. És most már…
Ami barátomat illeti, egy nő volt a szerencsétlennek az ügyében s a lóversenyek. Mint itt a cikkben is olvashatja:
K. J. hónapokon át sikkasztott az Egyesült Fémművek rábízott pénzeiből… Családja jómódú… S. G. kisasszony, a Múzsa Színház tagja…
– Nézze! – mutatott a cikkre. – Hat és hét óra közt lőtte halántékon magát a szállodában. Három óra múlva, hogy elváltunk.
Hát igaza van, kétségkívül fura, hogy valakinek egy sikkasztó a patrónusa. De hát megérti, hogy nekem semmi gondom sem lehet róla egyéb, mint a hála, s mint látja, már rég megengedhetem magamnak viszonyaim közt, hogy ezt ne is titkoljam. Az az ötszáz korona pedig háromszorosan kamatozott azóta barátom emlékére, általam, a menhelyen és két kórházban a szegényeknek.