Az engesztelő áldomás

– Nem tagadhatom meg magam. Betegesen érzékeny vagyok minden szenvedés iránt – mesélte a tartalékos hadnagy. – Indulatomban megesik velem, hogy durvaságot művelek, de aztán kegyetlenül megkínoz a tudata.

Akkor azonban valóban kénytelen voltam vele, hogy gonoszabb ne történjék. Kiképzésen voltunk a front mögött. A menázsunk egy kocsma volt. A kocsmárosné egy istenes és fukar krajnyák asszony volt. Természetesen alant, a földszinten, civileknek is árult.

A kocsma padlásán volt az én századom elszállásolva. De hogy a bakák ne lődörögjenek a kocsma előtt, meg volt tiltva nekik más bejáró a kocsmaépületbe, mint hátul, az udvaron át.

Persze, gyenge szívű parancsnoknak fegyelmezetlen a legénysége. Mondhatom, hogy az emberek egyáltalán nem méltányolják a jóságot, s nemcsak visszaélnek vele, hanem kinevetnek érte. Ösztönszerűleg érzik, hogy a jóság egynek esetleg használ, de az egésznek egyenesen veszedelmet rejt, ahol ölni vagy halni kell.

Elég az hozzá, hogy nap nap mellett történtek disznóságok a századomban, és sok orrot kaptam a kiképző őrnagyomtól. Mert, mondom, pechemre éppen az én századom volt a kocsmában, és az őrnagy természetesen odajárt a menázsba velünk. Így az én bakáim voltak legtöbbször szem előtt.

Hát egyszer, csakugyan, egy nagy vétség történt. Lenn a kocsmában a civileknek volt egy gramofonja, ami egy bedobott hatosért muzsikált. Ott fogták meg egyik bakámat, amint lefeszegette a gramofon fenekét a hatosokért.

A kocsmárosné rettentő patáliát és siránkozást csapott. Én magam is jogerősen dühös voltam ez egyszer.

Ha az ügy az őrnagy fülébe jut, akkor nála kegyelemre nem lehetett számítani. Kíméletet nem ismerő katona volt. Hát így a tettes baka elé hadbíróság s várfogság nézett, alighanem.

Hát nem nagyon vádolom magam, hogy a nagyobb baj helyett a kisebbet választottam. Az őrmester már rég dumált nekem, hogy példát kell adni a legénységnek, különben tánciskola lesz a századból. Jelen esetben pedig a baka két órai kikötését javasolta.

Ettől a középkori kínzókamra maradvány büntetéstől irtóztam legjobban. De ezúttal belementem. Legfeljebb úgy rendelkeztem, hogy lazított kötélre húzzák fel a bűnöst, és ha elájul, oldják le.

 

Nahát, ez valamivel az ebéd előtt intéződött el, s bevonultunk a menázsba.

Rendesen úgy volt, hogy a folyosón gyűltünk össze, míg az őrnagy érkezett, s egyszerre vonultunk be intésére.

Hát a fene enné meg, nem pont akkor jön fel közénk a csujes kocsmárosné új handabandájával, mikor az őrnagy már ott van?!

Persze, egy szót sem értek a nyelvén. Csak látom, hogy kezét összetéve járul elém jajgatva az asszony, s hadrál, hadrál, hadrál.

Az egyik felszolgáló puccer értett horvátul, annak fordulok:

– Mit akar ez? A pénzét megkapta. A bakát megbüntettem. Mit jön ide kellemetlenkedni nekem?

– Nem azt akarja! – oktat ki a puccer. – Éppen azt akarja, hogy tessék levétetni a fáról a legényt.

De eközben odajött az őrnagy. Érdeklődik persze – miről van szó. Kikötés? Fegyelem!

– Nagyon helyes, hadnagy úr! Fogni kell őket! – mondja nekem.

Egyszóval, első eset volt tán, hogy hivatalos helyeslést kaptam katonai működésemért. Ha akartak, irigyelhettek tiszttársaim. De én inkább restelltem magam, és bántott a sikerem.

– Oldassátok el hát azt a gazembert! – parancsoltam halkan egyik puccernek, s kedvetlen voltam egész ebéd alatt, ahol természetesen, az ügyből kifolyólag, a katonai erények dicsérete folyt.

 

No, de ezzel, azt hittem, túl is estem az incidensen.

Jön azonban a másnapi dél. Hát pont, ahogy érkezik az őrnagy, mintha színházi jelenetnek készülne, megint megjelenik a csujesné is, az összes kézfacsarásaival és rimánkodásaival.

Mi kell újra ennek?… A puccer tolmácsolja:

– Azt mondja az asszony, hadnagy úr, sosem veszi a lelkére, hogy miatta embereket így kínozzanak. Nem nézheti.

– Jól van – mondom –, csak pakoljatok el innét.

– De! – azt mondja a puccer, hogy az asszony erre sem tágít. – Tessék megígérni neki, hogy többé nem tetszik kikötni engedni azt a legényt.

– Jó, jó, jó! – förmedek rájuk. – Csak pusztuljatok!

No tessék! Fölmelegítve kell kiélveznem az őrnagy helyeslését, s a tegnapi lelkifurdalásomat. Ez az asszony tán vétkem hazajáró lelke lesz ezentúl? No, mindegy! Ezen is túlvagyok. De most hallgassák meg ezt. Harmadnap nem ugyanez ismétlődik meg?

Hát mi ez? Az asszony még jobban óbégat előttem. Már a tiszttársaim nevetnek rajtam. És maga az őrnagy rivall a nőre, hogy takarodjék, és nekem természetesen bólint:

– Így, így, csak így, hadnagy úr! Nem vénasszonyokkal javíttatjuk ki a reglamát. Nagyon helyes!

De hát mégis kíváncsi vagyok. Bolond ez a csujes némber? Menázsrémemnek áll be ezentúl? Vagy mit akar tőlem? A puccertől érdeklődöm, természetesen:

– Azt mondja – világosít föl a legény –, hogy az Isten megveri a hadnagy urat, hogy nem tartja be az ígéretét.

Hogy értsem ezt? Mi a fenét gyanítsak végre?

Hát most figyeljetek ide! Lemegyek a földszintre, a kocsmába, a krajnyáknőhöz, s aztán vele az udvarra a századhoz.

Hát akkor kisült az egész komédia.

Mikor a napos káplár felhúzta a legényt, a kocsmárosnénak a látvány, hogy most néhány rongyos hatosa miatt kékül-zöldül az áldozat a körtefáján, a keresztényi könyörületére ment. Nem bírta el, s így szaladt fel hozzám.

Csakhogy nemcsak ezt tette, hanem személyesen segédkezett a legény leoldásánál. És mikor az, a lógástól kissé összenyivasztva, ott dörzsölgette a csuklóit a fa tövében, hát a kocsmárosné, hogy kiengesztelje az egek haragját, egy üveg konyakot, vurstot hozott ki az áldozatnak. Persze, az engesztelő áldomásból a káplárnak és egy másik naposnak is jutott.

Hát erre a csirkefogók összesúgtak. Azt találták ki, hogy ezt másnap is meg kellene ismételni.

Tehát a szokott időben a fán megint ott lógott a baka, persze alig odabögözve. De most annál jobban vágta az iszonyatos pofákat és ordított, nyögött. Természetesen, mikor nem vigyorgott a többire.

A kocsmárosnénak azt mondták, hogy tíznapos kötélre van ítélve a vétkes.

Erre rohant fel újra hozzám a kocsmárosné, s csaptak újra a bakák pálinka-tízórait.

De aztán, eltekintve őszinte részvététől s bűnvádjától, a tízóraik miatt is ígéretemet vette a kocsmárosné, hogy elengedem a hátralevő büntetést. Végül pedig mindezek érdekében jött szemrehányásaival hozzám, a szószegőhöz, harmadnap.

Nos hát, mégis így érdemeltem ki én is, egyszer életemben, feljebbvalóim helyeslését, katonai szigorom miatt.