Kakuk Marci kalandjaiból

A maguk vétkéről nem is szólok, hogy nem ismernék Kakuk Marcit. Hanem már tőlem sem volna illő, hogy ezt feltegyem magukról.

Így hát vegyék úgy ezt a pár sort, mint ahogy a komédiásbódék előtt is elrecitálja a kikiáltó, mire készüljenek odabenn, mindig elölről.

Tudják, hogy én csak ilyen impresszáriója vagyok Kakuk Marcinak. Tehát ezt a szerepem és kötelességem végezni csak, itt az alábbiakkal.

Kakuk Marci egy becsületes csavargóember. Neve úgy ragadt rá erről a madárról, hogy bár a családi élet örömeinek nagy barátja, minden igyekezete dacára sem bírt fészket rakni magának. És hát a másokéra járogat. Az ő köreiben ez nem oly tragikus és komplikált dolog. De élettörténetét már közreadtam másutt, sőt nehány kalandját is ezenkívül. Ezek itt a továbbiak. Már egyszer megjegyeztem, hogy maguktól függ, hogy következzenek még újabb ráadások.

Azt mondom, törje ki a nyakát az olyan kőművesmester, aki két egyforma házat épít egymás mellé. Mert, hogy jártam meg ezzel.

Volt egy menyecske ismerősöm. Az urával összerúgott, és szolgált. Nagyon jóba voltunk, de akkor sokáig nem tudtam hozzáférni.

Ahol szolgált, az uraknak eladó lányuk volt, hát ezért vagy miért, de nem nézték el a menyecskének, hogy valakit beeresszen magához este a konyhába. Persze, nyáron kijöhetett ő a kapuba meg az udvarra, ha nem eresztettek be hozzá. Csakhogy ott volt a hiba hogy tél volt. Kinek van kedve szerelmeskedni, ha a hidegtől úgyis reszket meg vacog az ég alatt?

Nahát, egyszer, úgy farsang táján, találkozom a piacon a menyecskével. Katinak hívták, hogy mondjam.

Azt mondja nekem:

– Na, Marci, holnap lehet vásár. Két napszámra való fánk van felfűrészelni. Gyere holnap reggel. Este az urak bálba készülnek. Ha elmennek este, bejöhetsz a konyhába. Csinálok egy jó rumos teát, spórolok egy kis vacsorát is neked, és mulatunk mi is.

Tudják, hogy nem nagy embere vagyok a favágásnak. De már ha így, vacsora, tea, menyecske is van ráadásnak a napszámra, hát:

– Jól van, ott leszek – ígérem meg a menyecskének.

Azzal másnap el is megyek, és hegedűlöm ott a fát reggeltől a fásszínben.

Hideg volt, mint a veszekedett nyavalya, egész nap. A tüdőmet majd kifújdostam a körmömre. De még nem elég.

Mert, persze, hamar besötétedett, és a fűrészelést abba kellett hagyjam. De még addig várni kellett, ameddig az urak elmennek a bálba.

Mondtam is a Katimnak:

– Hallod-e, én már egy jégcsapnak érzem csak magamat. Ha sokáig kell várni, míg a gazdáid elmennek, úgy jársz velem aztán a meleg konyhában, mint a mesében van. Csak egy tócsa válik belőlem, ha kiolvadok.

De Kati csak biztat:

– Nahát, táncolj még egy kicsit. Mindjárt elviszi őket a rossz szél. Egy úrfit várnak. Az jön érettük kocsival. Annak akarják elsózni a kisasszonyukat.

Hát várok. Járok le és fel, bokázva az utcán, a ház előtt. Gondolom: – Na, ennyit a bálban sem fognak táncolni, amennyit engem ugráltatnak ezek a büdös urak, hogy nem mennek már! De már mindegy, ha eddig vártam.

Mondjam itt, hogy az uraké mellett a másik ház tisztára olyan volt, mint az uraké. Egy telekre épülhettek, és egy vállalkozó építhette őket. A számuk is egy volt. Csak egyik: A – a másik: B. Estefelé én is összetévesztettem sokszor őket, míg lámpát nem gyújtottak. Aztán már nem lehetett elvétni, mert az utcai lámpás éppen a menyecském urai háza előtt volt.

Nahát, várok-várok. Már csak úgy tartom magam a hidegben, hogy a miatyánkot hadarom magamban. Így szoktam, ha nagyon szorít valahol a türelmetlenség. De itt már visszafelé is el próbáltam mondani, a hiszekeggyel együtt. Ennyi penitenciát már a pap se adott volna, ha azt gyónom neki, hogy apámat öltem meg.

Na, egyszerre mégis. Jön csakugyan egy kocsi az utca végéről, jön tán az úrfi, ahogy Kati mondta. Vonulok félre én is, egy szeglet mellé, hogy ne lássanak meg az urak, ha kijönnek.

És a kocsi csakugyan ott áll meg a ház előtt. De úgy tetszik nekem, mintha valahogy hamarabb hajtana el.

Nacsak, gyerünk befelé. De ahogy befelé settenkedek az udvaron, hát Kati néz ki a konyhaajtón, és ő kérdi tőlem:

– Mi az? Hát nem ide jött a kocsi? Mert úgy hallom elment.

– Dehogynem. Persze hogy ide – mondom. – Hála istennek, hogy elment.

Azzal akarok bemenni a konyhába végre megmelegedni. De a menyecske visszatart:

– Na, várjál! – azt mondja. – Hiszen itthon vannak még az úrék. Kinézhetnek. Úgy látszik, nem értük jött a kocsi. Más kocsi volt. Ők is türelmetlenek már. Itt állnak felkészülve. Eredj, várj még egy kicsit.

– Hűjj, azt a jó táncos öreganyjukat! – káromkodok én is. – Hát meddig várjak még? Ha még sokat kell, már én itt gémberedek meg az utcán. Beállíthatnak fagyosszentnek, mint Orbánt, a szőlők közé.

De már csak engedek a menyecske beszédének, ha eddig vártam. Hiszen tán hazáig se bírok menni, ha valami meleget nem szedek a gyomromba.

Ezzel kezdem megint a táncos miatyánkot a ház előtt, hogy meg ne dermedjek az isten hidegében. De még úgy tetszik, a csillagok az égen is így járják, hogy oda ne ragadjanak. Ez már sok. – Igaz, odabent a menyecském is, az urai is két helyen állnak egyszerre, amiatt a kocsi miatt – gondolom. – De legalább fedél alatt!… És mit vigasztalhat ez engem?

De hiába, hiába. A kocsi nincs.

Na, már én nem bírom tovább. Már azt a hóbori fejemet is megátkoztam a miatyánkok után, hogy ilyenbe kevert engem. Hiszen csak egyenesen a kórházba mehetek innen, ha még várok.

Hallom már a toronyórát is, és számolom, tízet ütött. Nahát, azt a hét felséges ragyogóját! Már hacsak a dühös méreg nem visz el hazáig is, éhesen, félig dögölve!

De már elébb, odamondom ennek a cselédnek, kivel járasson áprilist, csikorgó farsangon.

Indulnék be éppen a kapun. Hát erre éppen a menyecske jön ki nagykendőben.

– Gyere már, az istenért! – kapja meg a karomat. – Gyere már velem. Az orvosért kell szaladjak. A kisasszony rosszul van. Elévette a kacagógörcse. Az a gyalázatos úrfijok, úgy látszik, csak megváratta és felültette őket. Én mindig is láttam, hogy egy nyámnyila. Csak éppen nem uzsonnázott kesztyűben.

Így lelkendezik nekem. Persze, hogy én ne kezdjem a teremtésén, hogy ő meg engem csapott be. De kísérem, és nem hagyom ott, már csak azért, mert kér is:

– Hát ne haragudj. Engem csak nem okolhatsz ezért. Mármost kísérj el. Nem bánok semmit. Benn tartalak a konyhában. Bebújsz a spejzba. Olyan hideg nincs ott mégse. Ráállsz valamire, hogy ne fázz fel, és magadra lököd a kendőm. Csak lefeküsznek már az urak, és csak megmelegszünk aztán. Reggel kiszöksz valahogy. Úgyis korábban jönnél fát vágni, mint felkél a nagysága.

Nahát, ezzel elkísérteti magát az orvoshoz velem. Felcsengetjük, felverjük. Arra is várni kell, míg befogat. De legalább elhoz a kocsiján.

Én pedig csakugyan besurranok a kamrába, a konyhán keresztül. Persze, ott sincs nagy meleg, de mégis.

Ráállottam két szakajtóra, a Kati kendőjével a nyakamban, és így várok. Na, a nemjóját! – gondolom. – Ha napszámba futkosok és fázkódok ennyit, azzal is szerezhettem volna magamnak egy ilyen vacsorát meg egyebet, mindent.

De alig gondolok egyet, egyszer csak, csupa hű-hó nyit rám Kati:

– Nahát, hallod! – sepetéli ez hirtelen. – Hát ne egye meg a fene azt, aki az oka ennek az egész bajnak. Most mondja a doktor. Hát a rendőr, az a marha, a városházáról.

– Hogy? – kérdem.

– Nahát – magyarázza. – Itt a szomszédban ragályos beteg van. Himlőben fekszik egy kisfiú. A doktor éppen délután volt nála. Persze, rögtön ki kell ragasztani a veres cédulát a házra. Ez a két ház meg, akár két tojás. Még a számuk is egy. Hát az a mihaszna-andrás, akire a cédulát bízták, ahelyett hogy beszólna a házba, ahová küldik, kiszegezi a mi házunkra a veres cédulát, a szomszéd helyett. Mi se vettük észre. Ki is gondol erre? De az a nyámnyila kérője a kisasszonynak észrevette, biztosan, mikor értük jött a kocsival. És amilyen féleszű, az is elszaladt a kocsival, ahelyett hogy beszólt volna. Na, ilyen legény se kellene nekem.

– Na, de hát azt mondd, mi lesz velem? – mondtam. – Süllyedjen el a házatok urastul, himlőstül. Azt kellene kiragasztani rá egy cédulán, hogy bolondokháza. Hát legalább lefeküsznek már a gazdáid? Kijöhetek innen?

– Csak még egy percig várj – mondta a menyecske. – Csak ide futok a patikába, porért a kisasszonynak. A doktor már elment. Aztán ne félj!

– Nahát, ezt már megvárhatom. De csakugyan, ha tőlem kérné az én szerencsém is, hogy ilyen kalamajkákat találjak ki magamnak, nem tudnám megtenni neki – gondolkoztam ott magamban a sötétben, a szakajtón.

Ha még csak ennyiben maradtam volna. De jön megint vissza a menyecske, és már előre dúl-fúl, amint mondja:

– Nahát, ezeket már a boszorkájuk táncoltatja. Nincs már semmi baja a kisasszonyomnak. Azon tanakodnak már, hogy mégis elmenjenek a bálba. Az úrék attól félnek, hogy a kisasszony most már attól kap kacagógörcsöt, ha nem engednek neki.

Éppen prüszkölni akarok, ahogy a nátha facsarja már a hűléstől az orrom, amint ezt mondja a cseléd. De nagyobb bajom, hogy fojtsam bele a kendőbe, és a cseléd hogy csapja rám a spejzajtót.

Mert most meg a nagyságája jött ki a konyhába. És hallom, amint így szól:

– Kati! Fusson azonnal kocsiért. Elmegyünk mégis. Csak tizenegy múlt még. De siessen, ahogy tud.

Ezzel ki is ment. Itt van. Most várj megint a kocsira, Marci!

De legyenek szívesek, és ne kacagjanak. Ne kacagjanak rajtam, azt a keserves boldogságát! Mert ha eszembe jut, azt hiszem, puskaport nyeltem, és rögtön szétvisz százfelé.

Állok ott, és várok ott a sötétben, a szakajtón. De nem a menyecske jön ki, hanem a nagysága. És ha jól hallom, mintha a konyhaajtót zárná be.

Mi lesz ebből? Állok ott, és várok ott. Már ez nem lehet istennel! Már úgy meg vagyok meredve, hogy csak a prüszkölés rázza meg a lelket bennem. Előbb még motoztak a házban. Lótás-futás. De most már csak az egerek kapirgálnak itten a polcokon, a sötétben. Egyéb egy mukk sem. Több egy, tán két órája is. Hisz azalatt meg is csinálhatta volna azt a kocsit a kerékgyártó.

Miatyánk, Úristen! Hova lett az én Katim? Gyere már vissza! Nem kell már semmi, csak eressz ki innen egyszer! Üdvözlégy, Mária! Hiszekegy Úristen! Nem marad már annyi sem az eszemből, hogy a nevemet tudjam, ha még itt kell üljek.

Hát, halljanak oda! Az urak elkísértették magukat az én Katimmal a bálba. A nagysága zárta be a konyhát rám. Be se szólhatott hozzám. A spejzajtó pedig gombbal nyílt, csak kívülről.

Már jól megvirradt, mikor visszajött Kati, és kieresztett. De már olyan voltam, hogy talán csak azért nem szállt ki belőlem a lélek, mert belém fagyott. Hangom sem volt a rekedtségtől.

Mondhatta már nekem, hogy: – Drága Marci, édes Marci – a menyecske. Csak ő támogatott az ágyáig. Hasznomat már nem vette. Tüzet rakott. Lábvizet csinált. A tejesasszony reggel úgy talált, hogy a dézsában áztattam magam. Olyan gőzben voltam, hogy majd kiszaladt tőlem, mint egy kísértettől.

De csak azt mondom az egészből, hogy így hűljön rá a bőr minden téglagyilkosra, aki két egyforma házat épít egymás mellé.

Emlékeznek még Kukházy úrra? Nahát, elmondom mi volt egyszer vele, mikor már én ott voltam bőgőhordó tekergő, a második cigánybandában.

Hát ez a Kukházy úr is éppen annak indult, mint én.

Mert nem meséltem még, hogy ez nagy, gazdag úri családból való ember volt. Az apósa a vármegyénél volt alispán, és őneki is jó állása volt ottan. De a szép feleségét elhajtotta a kislányával vissza a szüleihez, és őneki aztán csak az üvegek meg a kártya volt a családja.

Az lett a vége persze, hogy már nem is járt máshova, csak abba a kis lebujba, ahol én voltam a bandánál.

A második hivatalát is elvesztette az ipartestületnél. Nappal már ki se bújt az utcára. Utoljára az öreg házvezetőnője is otthagyta, mert már nem is volt mire gondot viseljen a háznál, úgy eladogatott lassan mindent még a bútoraiból is.

Én jártam be hozzá délfelé, egy-két hatosért, vizet, ezt-azt hozni neki. Feleség, szakácsné, szobalány, minden én voltam nála utoljára.

Szép saját háza volt a szüleitől, előtte három sugár nyárfa, és hátul nagy kert. Persze, esett-rogyott minden a házatáján.

Hát egy reggel már annyira kitakarította magát mindenéből, hogy azt mondja nekem:

– Marci! Elmégy, ide a fakereskedőhöz. Tegnap kérte tőlem ezt a három jegenyefát a ház előtt, deszkának. Eredj, és mondd meg neki, hogy rendben van, odaadom. Küldheti a napszámosokat.

Hát szólni neki nem lehetett persze, amilyen vad ember volt, hogy a cigányok is mindig készítették a zsebkendőt a fejükre, ha mulatott. De magamban csóváltam a fejem, hogy erre vetemedik már. Az öregapja jegenyéit kivágatja a háza elől, a dorbézolásért!

De amilyen bolond vagyok, higgyék meg, legjobban egyebet sajnáltam. Az egyik fán volt egy rigófészek. Olyan szépen fütyöltek minden délelőtt, ha jöttem. És éppen úgy költés ideje lehetett, mert az anyóka mindig a fészken ült.

Hát, gondoltam, ha döntik a fát, akkor ennek a rigófamíliának kampec. Hogy kellene megmenteni őket?

Nem is voltak nagyon magasan. De tudják, hogy félek a fára mászni. De már mindegy!

Kitaláltam, hogy veszem a nagy lajtorját a ház mögül, azzal valahogy leemelem a fészket, és felteszem egy másik fára, a kertben.

Így is tettem. A fakereskedőnél az embereknek azt mondtam: – Ne nagyon siessenek! – És visszajövet nekifogtam, hogy átköltöztessem a rigókat egy másik fára.

Hát Kukházy úr, persze, várt a kereskedőre. Már hogy a fák árára inkább. Azért ki-kinézett. És éppen akkor vett észre, mikor már a jegenyén voltam fenn, a madárcsaládért.

– Hát te mit mesterkedel ott? – kérdi alulról.

Mondom neki:

– Tessék megengedni, de megesett a szívem ezeken a rigókon, hogy elpusztuljanak, ha kidűtik a fát. Viszem a kertbe őket.

Mutatom neki felülről, hogy már pelyhes kis rigópujickákkal van tele a fészek. Látjuk is váltig, hogy felettünk a levegőben az öreg rigók, szegények, ijedten repdesnek a kicsinyeik miatt.

Kukházy úr erre kacag egyet, rekedten, ahogy az éjszakai mulatozástól a szeme egy vérben és vízben volt:

– Nahát, mindig tudtam, hogy nagy bolond vagy! – mondja nekem. – De jól van, hozd le hát őket. Keresünk nekik más fát a kertben. Segítek én is neked. Úgysem láttam már tavaly óta a kertünket.

– Hozom már! – felelek neki a lajtorja tetejéről.

De egyszerre így szól fel:

– Héjj te, Marci! Ne bánd! Hadd ott őket. Nem lesz semmi bajuk. Gyere le, és szaladj vissza a faraktároshoz, és mondjad neki, nem gilt az üzlet. Nem adom a fákat.

Hát én ennek csak örültem. Másztam lefelé. De úgy láttam, mintha Kukházy úr nagyon el volna gondolkodva magában.

De már azt mégsem hittem, mit lássak, mikor visszajövök a fástól.

Ott látom, hallják, az én Kukházy gazdámat az asztalnál, hogy a feje rá van borulva a könyökére, és úgy sír, akár virrasztóba volna fogadva.

Én is sejtettem valahogy, mi lelhette ezt. De nem is kell, hogy találgassák, mert aztán egyszerre feláll, és azt mondja nekem:

– Hát nem restellem tőled, Marci, de rosszabb vagyok csakugyan egy csavargónál – szól. És rá megint egy darabig sétálva gondolkodik. Aztán azt mondja: – Várj meg! Viszel egy levelet a feleségemnek, az apósomhoz.

Így is lett. Küldött vélem egy levelet az apósához. És akár hiszik, akár nem, csak ez a rigóhistória csinálta vele, hogy visszavette a feleségét, és bedugatta magát megint valami hivatalba. Megszégyellte magát!

Igaz, hogy a rigók fája ára után már nem sok helyre fordulhatott volna.

De mégis, szóljanak hozzá, ilyen furcsa dolgok történnek a világon.

Ez is akkor történt velem, mikor Kukházy úrnál voltam inas. Kukházy úr még külön élt akkor a feleségétől, én főztem neki, még mostam is rá, én jártam mindenért a városba.

Nekem is jól jött, hogy ilyen hátramozdító voltam. Volt hol meghúzzam magam rendes fedél alatt azon a télen. Mert olyan kegyetlen kemény tél volt az az idei, hogy aki kinn maradt volna éjszakára, azt mindjárt meg is tehették volna szentnek a templom falába, úgy megmeredt.

Nahát, mondom, nem éltem rosszul. Gazdálkodhattam, fűthettem, ha volt miből. Kukházy úr ugyan sosem nézett a körmömre. Még biztatott, ha ezt-azt elliferáltam a háztól, és nem bánta, ha eltüzelem a kerítést meg a tornácot.

Ő, mint szokta, nemigen ült otthon. Nagyon féltette mindig a szegény kocsmárosokat, hogy tönkremennek, ha nem pártolja őket; meg a bandák meg a kaszíroskisasszony meg a kártyacsinálók. Pipet kapott volna értük, ha egy nap otthon ül.

No de, egyszer, egy éjszaka, Kukházy úr nagyon bekámforolt valamelyik vendéglőben, és hazajövet összetévesztette az ágylepedőjét a hóval. Ott feküdhetett jó sokáig abban az istentelen hidegben, míg az éjjeli őrök észrevették, mert mikor hazahurcolták nekem, eladhattam volna viaszembernek valamelyik panorámásnak. Úgy nézett ki.

Valahogy aztán kiolvasztottam reggelig. De ezzel csak nem múlt el a dolog. Másnap behúhadt a Kukházy úr szeme, orra, szája, torka, és valami rossz szamárköhögést kapott. Az ablakok rezegtek, mikor egyet-egyet böffentett.

Annyi fáslit kötöttem rá, hogy a bábájának is nézhetett volna. De hiába! Csak egyre rosszabbul lett. Forgott, nyögött, nyöszörgött, és százszor elátkozta magát előttem, hogy többet soha nem iszik. Persze az a sok rumos tea meg meleg bor, amit egyre-másra főztem neki, orvosságnak számított.

De hát, mondom, haszontalan!

Nemhogy jobban lett volna, hanem estefelé elkezdett tüzelni az arca, és elkezdett ott nekem félrebeszélni.

Megint azt mondanám, hogy annyi teától meg borsos bortól ugyan másnak is, neki is megbotolhatott már a nyelve. És már nem lett volna csoda, ha a gyertyatartót becsapja a tükörbe, mint egyszer a másik szobában. De ez már nem volt tréfa, ahogy most hadonászott az ágyban, meg a szemét forgatta a világba.

Meg voltam ijedve. Most mit csináljak? Ehhez el kell hívni a doktort. De hogyan hagyjam itten egyedül. Még kiugrik az ágyból, és nekimegy valaminek. Mit tegyek itten vele?

Utoljára is Kukházy úr jött egy kicsit magához, és ő mondta nekem:

– Jaj, Marci, nagyon rosszul vagyok. Eredj, hívjál el egy doktort.

Hát a legközelebb oda, a másik utcában, lakott egy doktor. Úgy hívták, a görbe nyakú doktor. Mert csára állt a nyakán a feje, és hozzá mindig kapkodta is, és rángatta a száját. Fiatalember volt pedig. De azt mondták, éppen a sok tanulástól lett ilyen hétrét görbe, rángatózó és hirtelen mérgű.

Nahát, mikor elmegyek, mondom Kukházy úrnak:

– Elhívom innen a görbe nyakú doktort. De ne tessék haragudni, ha kések aztán egy kicsit. Mert ígértek egy csizmát tegnap a városban, egyúttal már elhozom azt is.

– Nem baj – feleli Kukházy úr. – Vigyáz itt rám Ludmilla addig.

Ez a Ludmilla, nehogy azt higgyék, hogy valami kisasszony volt. Ámbár szukának szuka volt. De kutya.

Egy akkora lompos dög volt, mint egy borjú. És okosabb volt a városi kisdobosnál (aki egyszer a vérhas járvány helyett marhavészt dobolt ki tilalomnak, és behajtatta a csordát fényes délben a határból).

Kukházy úr elmesélte nekem erről a Ludmilláról, hogy már ennek a kutyának az öregapja is családját szolgálta.

Kukházy úr is nagyon szerette ezt a nagy dögöt. Az igaz, hogy egy búcsúnyi embertől sem félhetett, ha Ludmilla mellette volt.

Hát most is Ludmilla vigyázott addig Kukházy úrra, amíg a doktorért mentem. Mindig ott aludt úgyis az ágya előtt, egy őzbőrön.

No hát megyek. Beszólok a doktornak. És jövök vissza valamennyi idő múlva.

Hát mikor benyitok, mi a hétnyavalya? A beteg Kukházy úr nyit ajtót. A téli felsője van rajta. Persze, alatta csak úgy gatyában s ingben van. De nemhogy betegnek látszanék, hanem még ugyan friss.

– Mia? – kérdem. – Hát fel tetszett kelni? Hát nem jött a doktor? Hiszen elindult rögtön ide.

– Jaj, dehogynem! – mondja Kukházy úr. – Itt van. Még csak el tudjuk tólálni innen valahogy. Mert most már szaladhatsz más doktorért, hogy ezt gyógyítsa ki itten.

Csakis! A görbe nyakú doktort látom meg, hogy ott fekszik a díványon. Nincs magánál. Fehér mint a fal. Csak egyet-egyet rángatózik.

Hát ezt mi lelte? Doktor létére ő jött ide betegnek, hogy mink ápoljuk?

Persze közben Kukházy úr elmagyarázta, mi történt. Hát a doktor, ahogy én megijesztettem, hogy a gazdám dögrováson van, sietett ide, ahogy csak bírt. Nem is kopogott, csak egyenest be az ajtón. Erre Ludmilla, a kutya, felugrott Kukházy úr ágya elől, és egyenest a doktornak. Tán nem is akarta bántani. Csak köszönni akart neki. És úgy, ahogy szokta, két lábra állt, úgy tette rá a két első mancsát a doktor vállára. Mert így kétlábon éppen akkora volt, mint a doktor.

Erre a doktorra az ijedségtől rögtön a rossz nyavalya jött rá, és ott leesett rögtön a lábáról. Kukházy úrnak kellett betegen kiugrani az ágyból, hogy a díványig hurcolja és ráfektesse. Azóta is így vacorkodik itten a görbe nyakú doktor.

Tessék, most mit tegyünk vele? Hiába rángattuk, biztattuk, nem akart eszméletre jönni. Utoljára is úgy hoztuk magához, hogy Kukházy úr szalmiákot tartott az orra alá, én meg lespricceltem a szódavizes üvegből.

Hát mikor felkel, nemhogy megköszönné, de olyan veres lesz, mint a paprika. És elkezd ott bennünket szidni, pocskolni, hogy menazsériát tartunk itt a házban?! Neki vadállatokkal legyen dolga!? Pisztollyal járjon ő a zsebében a betegekhez?

Így és tovább. Nemhogy megkérdezze Kukházy urat, hogy van-e valami baja, de szedi magát rögtön, kapja a kalapját, esernyőjét, és még kifelé menet is szid, átkoz, fenyeget minket a kapitánysággal, ördöggel, pokollal a doktorunk.

Így ment el. Már csak, ha magától meg nem gyógyul a gazdám, ez a doktor biztosan inkább patkánymérget adott volna be neki, amilyen dühös volt rá.

De Kukházy úr le se feküdt többet azután. Legfeljebb a nagy kacagástól a díványra, hogy ő kúrálta ki a doktort a rossznyavalyából.

Hát csakugyan, szóljanak ehhez.

Nem mondtam még el, miben voltam egyszer, inas koromban, a kovácsnál.

Hogy milyen kegyetlen, rossz szája volt a kovácsnénak, azt már tudják. Ha elkezdte gazdámmal a veszekedést, akkor már tudtuk a másik inassal, hogy a verést nem a kovácsné, hanem mi kapjuk, ahogy felmérgesítette a kovácsot.

De nem állhatott meg annak az asszonynak a veszedelmes nyelvétől senki, semmi. Mindig szomszédolt, mindig pletykázott. Ha a város másik végén megkölykezett valakinek a macskája, már azt is tudta, hány kandúr van közte.

De legtöbbet a harmadik szomszédunkat hordta a szájában, egy szegény fazekast.

Mert a kovácsék nagy fia valahol oda volt, nem tudom már melyik városban akkor, mint felszabadult segéd. A fazekasnak pedig volt egy nagyon helyre kislánya. És a gazdámék fia ezt szerette. Akkor is levelezett vele. De a kovácsné tudni sem akart a dologról. Koldusok voltak neki a fazekasék, és a lányra minden csúfot rákiáltott. Volt is egy kis igaza, én is hallottam. De a kovácsfiú nem tágított.

Na, de akkor a kovácsnéra is rájött a büntetés, és éppen a szájára.

Nagyon csúnya, fekete fogai voltak, és valaki azt ajánlotta neki, hogy a választóvíz megtakarítja tőle. Ezt meg is próbálta, hanem aztán az lett belőle, hogy a vitriol vagy miféle mind felcsípte az ínyét. Még semmi. De elkezdett dagadni. Úgy megdagadt, hogy nemcsak beszélni nem tudott, de még az ételt is úgy kellett csöven tölteni a gyomrába. És bizony feküdt vagy három hétig.

Úgy volt, hogy mindig ott kellett lenni mellette vagy nekem, vagy a másik inasnak, mert a ház a műhelytől az udvar végében volt. De gondolhatják, hogy szívesebben ültünk a kovácsné mellett a szobában, mint az üllőt meg a fújtatót nyomorítottuk.

Verni ránk a száját nem tudta az asszony, csak mutogatott rá, mi kell. Igaz, ha még a körmét is választóvízzel takarította volna, és a lábát is, hogy ütni és rúgni se tudjon, még jobb lett volna. Mert képes volt odainteni az ágyhoz, és úgy adni ki a parancsot, kézzel-lábbal a fejemre, hátamra.

Na, de ettől megvoltunk. Csak a vasárnaptól féltünk, hogy mellette kell legyünk, mikor úgysem dolgoztunk.

Hát akkor éppen, egy szombatnap, én voltam az asszonyom mellett, és vasárnapra a másik inas jött volna sorra.

De, hogy mondjam, a fazekas kislánya varrólány volt. Kaptam akkor, egy jó ismerősömtől, egy ingre való vásznat. Ezt odaadtam a fazekas kislányának, hogy varrja meg. Nagyon jószívű kislány volt, és az asszonya, a varrónő is ismert. Annak üzlete volt a piac mellett. De másfelé lakott.

Éppen azon évődtem magamban, hogy vasárnapra nem lesz kész az új ingem, és az enyém mosogatórongynak se volt már jó. De a kislány ígérte, hogy este hazahozza a varrodából.

Hát, úgy jó délután, egyszerre csak, ahogy ott ülök az asszonyom mellett, ki állít be, mint a varrónő. Látom rajta a nagy dér-durt. El is kezdi asszonyomnak:

– Hallom, hallom, hogy beteg. De már így sem állottam volna meg, hogy be ne szóljak magának. Tudom, magát is érdekelni fogja, a fia miatt. Hát tudja-e, honnan jövök? A szomszédból, éppen a fazekos kisasszonytól. Képzelje csak, napról napra, hétről hétre jól látom, hogy tünedezik a varrodából ez is, az is. Nézem, kérdem, nincs gazdája persze. Hát máma reggel, hozzám jön a régi kisasszonyom, és azt mondja, ő a szemével látta, hogy az a kis fazekos béka hazavitt egy méter alsóruha csipkét. Vonjam csak kérdőre, bátran előtte. Nahát, persze, erre olyan zokogást tesz nekem a kis béka, és hogy ő nem marad meg ott, ahol ilyennel gyanúsítják! És majd a törvény előtt felelek, hogy rágalmazom. Elég az hozzá, hogy otthagy sírva. Hát nincs nyugtom. A kisasszonyom szentül állítja, hogy ő látta a csipkét a lánynál. Felszedem magam, hogy idejövök a szüleihez. Itt is, persze, még nekik áll feljebb. Keressem meg házukban a csipkémet, és így és úgy. De amint egyszer a kislány megfordul, hát mintha valami a szemem odahúzná a szoknyája alá, ahogy fellibben. És mintha a csipkém látnám. „Mutassa csak” – emelem fel én is hirtelen ruháját. Hát csakis! Nem az én finom csipkémet varrta rá a kis piszkos bugyigójára? Én sem vagyok rest, olyat tépek rajta, nem is ér rá védekezni. Itt van ni! A kezemben. Össze tudom hasonlítani az én csipkémmel. Mondhatja már nekem, hogy vette-vette-vette ő azt…

Így mutatta ott a szomszédasszony az asszonyomnak a csipkedarabokat. Annak pedig csak a szemén láttam a boldogságot, hogy ha ezt tudathatja majd a fiával.

Na de, mikor már a varrónő kibeszélte magát, és menni akar, észrevesz engem is.

– Na, magának is van, fiam, ott valami inge nálam. Kész van, csak hozza el, mert az a kis kedves fazekos béka otthagyta, és aligha jön be még az üzletembe. De most jöjjön, csukás előtt, mert aztán hazamegyek, és csak hétfőn kapja meg.

– El tetszik engedni? – könyörgök kovácsnénak.

De azt int, fenyeget az ágyról, hogy nem, nem, nem! Szüksége van rám!

Addig-addig, hogy a varrónő azt mondja:

– Nahát, megkapja hétfőn is nálam az inget.

És el is megy. De, és mit szégyelljem, egy gyerek létemre, hogy sírva is fakadok ott, hogy nincs vasárnapra új ingem.

Hanem a kovácsné forgatja rám a szemét az ágyból, és mutogat-mutogat, hogy vegyek papírt és pennát és írjak.

Nem tudott írni. A kovács is rosszul. Én írtam nekik a leveleket a fioknak.

De most már a méregtől is, az ingért, tettem magam, hogy nem értem. – Törjön a kórság téged is – gondoltam. – Tudom, hogy most, nemcsak a fiadnak, de éjszaka, álmodban is, mind a varrókisasszonyt beszélnéd mindenkinek.

Hagytam, hogy táncoltassa a szemét, kezét, lábát, mint a frászosok. Vágtam neki olyan pofákat, mint a kuka koldusunk, és közel nem mentem az ágyhoz.

Na, utoljára, a papírt-tentát, mégis el kellett értenem. Hát leülök. És annyit már leírok magamtól is, hogy:

Erre aztán mutatja nekem kézzel-lábbal, hogy írjam meg, hogy hányszor mondta ő a fiának, hogy ez a béka semmirevaló!

Ezt már írtam néhányszor, hát beleírtam. Erre mutatja, hogy írjam, mit hallottam a varrónőtől. Sodorint az ágy alá a kezével, hogy hogy lop. És mutatja, hogy ki ne hagyjam a bugyigót.

Nahát írom, úgy-ahogy. De mikor a bugyigót mutatja, egyszerre, mintha a Jóisten súgná nekem:

– Hát én nem tudom. Hogy hívják azt?

Dehogynem tudtam. Csak bosszantani akartam. Kivált mikor kezdtem észrevenni, hogy azt a bugyigót ki nem hagyná a levélből egy ruhásboltért.

De húzom a vállam. És mondom:

– Nem tudom. Hogy írjam belé, amit nem tudok?

A két kezével markolász erre, mint a vércse, hogy muszáj! Széttép, ha a bugyigó nem lehet benn a levélben. Nahát, én is okosat gondolok:

– Hát tessék elengedni, hogy fussak a varrónő után, és kérdjem meg tőle azt a micsodát. Akkor beleírhatom – mondom.

Látom rajta, hogy veszi észre az én szándékomat és hadarász. De csak hadarásszál, ha bugyigó kell neked a levélbe! – gondolom. – Vagy nem írom belé. Már ezen nem fogsz ki.

Hát utoljára is, elébb majd keresztülnéz rajtam, mint az ablakon, de egyszerre int, hogy menjek hát, de rögtön vissza!

Úgy intette ezt csakugyan, mintha a temetőbe küldött volna vele, és hogy a másvilágról is visszajöjjek neki.

De már nem bántam. Futottam el. És visszajövet hoztam az inget vasárnapra magamnak.

Hanem elmondhattam én is, hogy ahogy mondják „eben-gubát”, én is a bugyigón szereztem magamnak inget.

Akkor éppen nem volt dolgom semmiféle fehérnéppel, hogy kiérdemeljem a Kakuk Marci nevemet.

Csak éppen eggyel botlottam össze egyszer-másszor. Dehát jaj lett volna, ha annyiszor estem volna az orromra, ahányan annak látták a szoknyája fonákját.

Ez az a Rozi volt, aki velünk járt mindig a piacon és a butikokban.

Járt ehhez mindenféle férfi, akin csak nadrág volt. Igaz, hogy néha még asszonynép is meglátogatta. Csak azok nem mentek őtet simogatni, hanem a haját tépni, az urokért meg a szeretőjükért.

De akárhogy volt, meg kell adni, hogy bizony szép egy leány volt, és én sem gondoltam meg soha kétszer, ha alkalmam volt, hogy hozzáférjek.

Ő is jóba volt velem. Szeretett, mert nem komiszkodtam vele, mint mások, amiért nem fut a pap áldásáért. Sose is fogadott el többet tőlem egy pohár pálinkánál.

Hát egyszer valami zsindelyt hordtunk az ácsoknak.

Sokan voltunk napszámban, asszonyok, emberek. Ott volt Rozi is. De ott volt velünk egy Pizdok nevű is, a feleségével. Persze, olyan neve volt ez neki is, mint nekem a Kakuk Marci. Azért, mert egy utálni való, málészájú volt. Olyan feje volt, mint egy sajtár, olyan nagy szája is. A tagjai azért vékonyabbak voltak az enyémnél is.

De, hallják! Még arra is rettentő büszke volt, hogy ő házasember.

Én a feleségét ismertem még régebbről. Sokszor jártunk így együtt napszámba. De nem volt együtt semmi ügyünk. Nagyon tartotta magát. Én meg nem hajtottam.

Hanem most, ahogy egy párba jutottunk a zsindelyhordással a szekerekről, hát ő kezdett ki velem. Úgy látszik, csak bele kellett neki jönni az urával, amitől úgy félt addig.

Hát én, tudom is én, úgy voltam már, hogyha nem volt, nem kerestem fehérnéppel a bajt.

De már, ha egy asszony kezd az emberrel, hát becsületből se hagyja, hogy kappannak tartsa. Hát én is, ahogy vihog ide, vihog oda rám Pizdokné, és egyszer, ahogy lehajlik mellettem a zsindelyterüért, és hozzám lök a farával, azt mondom neki:

– Hát hallod-e, ha nagyon lökdösődhetnéked van, ne itt lökdöss, ahol látnak, hanem gyere az épület hátához, ahol ketten leszünk.

Nem is gondoltam, hogy erre azt se mondja, hogy: hökk! Hanem:

– Nahát, nappal ott is észrevesznek – azt mondja. – Ezt már nem kívánhatod tőlem. Hanem, ha arra jönnél este, mikor hazamegyünk, és megvárnád, míg az uram elalszik, nem mondom, hogy nem jönnék ki hozzád.

Arra aztán, mint ahogy minden asszony teszi, az urára panaszkodik nekem, hogy nem becsüli meg.

De én, mondom, nem akartam magamnak kocódást, még ezzel a málészájúval sem. Hát azt mondom:

– Érd be csak vele, amit otthon kapsz. Nem bolondulok neked a koslatásba.

– Fujhá! Kár, hogy legénynek hínak! – azt mondja Pizdokné először, és látom, hogy mérges. De aztán, mint az asszonyok szoktak, hogy rájok ne foghassanak semmit, ő akarja kacagásra fordítani a dolgot. – Hiszen ne félj, úgysem jöttem volna ki – kacag nekem.

De elég az hozzá, hogy mikor délre kolompolnak, odajön Pizdok is. És így-úgy:

– Mi a Marci? – barátkozik velem. – Na, gyere, ülj le munkáig oda, ahol mink.

Persze, csak úgy immel-ámmal megyek velük, mert mondom, nem nagyon állottam ezt a Pizdokot. De Pizdokné az, aki mondja:

– Persze, odamenne Marci inkább ahhoz a finom Rozihoz.

– És ha mennék, mit fájna az neked? – mondom.

Hát erre nem is Pizdokné, de Pizdok kezdi:

– Márpedig, ha még én neked volnék, legénynek, akkor se kellene nekem ilyen utolsó, mint ez a Rozi. Míg legény voltam, én is a sarkára léptem ugyan egyszer. Azt mondtam neki, öt pengőm van. Még vacsorát is adott. Persze, jót röhögtem, hogy elszöktem, és nem látott, csak a túlsó járdáról, többet. De így kell tenni az ilyen utolsóval.

– Ejnye, rossz nyavalyarágója! – gondolom magamban. – Még te csalsz meg asszonyt! – Mondom is neki:

– Hát pedig kár, hogy röhögsz. Azt kacagod ki, aki ingyen volt jó egyszer hozzád! Hogy kaptad volna meg, ha nem lenne olyan utolsó? Neked csak az kellene, a szádba legyen rá: „Köszönöm szépen.”

– Hát csak fogd a pártját – röhög rajtam is Pizdok. – Neked még szükséged van rá. Így van, akinek nincs felesége, jó kell legyenek a Rozik is neki.

– Úgy? – gondolom magamban. De már nem szóltam Pizdoknak semmit. Hanem Pizdoknénak mondtam, mikor ez a málészájú félrement:

– Nahát, most én nem tréfálok, ha te sem, hogy este kijössz.

Meg is ígérte. Ki is jött még aznap este.

Persze, azután már én röhögtem. És Pizdokra én gondoltam magamban: – Tudd meg hát, hogyha nincs szükséged, mint Rozi, olyan utolsókra, mert feleséged van, de szükséged volna több eszedre. Mert ugyan az asszonyt nem teszi jobbá a pap áldása sem, mint a fűzfáé.

Tudják, hogy egy időben az öreg Csüvesné, a zsemlyésasszony mellett húzódtam meg.

Én vittem haza neki minden este a süteménymaradékot meg a gyümölcsöskosarait, mert félt otthagyni a bódéban, hogy feltörik. Mint meg is esett.

Egy kis kézikocsin szállítottam neki haza a holmijait, és ottmaradtam aztán nála éjszakára is. Mert messze lakott, künn a városból.

De nem a szállás meg a vacsora tartott engem ott mellette, megmondom az igazat. Hanem, hogy mindig volt a háza körül valami lusta.

Ő szerezte a legjobb helyet a cselédeknek a városban. És amíg facérban voltak, sokszor egy hétig, kettőig is ott tartotta egyiket-másikat magánál.

Nem fizetett ő rá arra, minek hazudjak. A lányok sem. Volt, hogy az alatt a két hét alatt, amit a vén Csüvesnénél töltöttek, több pántlikára meg viganóra valót szereztek, mint a rendes helyben, dologgal, két esztendő alatt.

Nahát, aztán én is kezére jártam néha Csüvesnének ezekben az üzletekben. Üzeneteket vittem a városba egyik-másik fiatalemberhez. De nemcsak fiatalokhoz és nőtlenekhez, hanem olyanokhoz is, akiknek a homlokuk felszaladt a fejük lágyán, és többet hívták őket nagytatának, mint eszemadtának.

De mit pletykáljak? Tudom magamról, hogy a Szent Mihály lováról is leugrok a szoknya után.

Esténként, persze, a vén zsemlyésasszony énutánam sem járt leskődni, hogy a paphoz fusson vádaskodni rám, amiért valamelyik facér cselédjével nem mehettünk már közelebb egymáshoz. Inkább elnézte, hogy mulassunk. Még azt is megtette, hogy ha egy kis pálinkát hozattunk, és őtet is megkínáltuk, hogy mórikálta, hogy megártott neki és álmos. Otthagyott a párommal, boldoguljak.

Egy szó, mint száz, ha nem is nyugodnék azóta, akkor is azt mondanám rá, hogy derék, jó asszony volt, amilyenből kettő kéne egy helyett. Persze, ha úgy lehetne embert is kettőbe vágni, mint a cipót. Így különben Csüvesnéből három keszeg asszony is kifutotta volna.

Sajnáltam is nagyon, mikor meghalt. Hiszen még betegen feküdt, már bekommendált az utódjának a zsemlyéssátorba.

Nahát, ez is egy Lujza néni nevű, nem sokkal fiatalabb, de pöfők, piros arcú asszony volt. Csakhogy ez már kimutatta az első este, ahogy a kiskocsit megrakta nekem, hogy generálisabb természetű.

Azt mondja nekem:

– Hát hallja, Marci, én nagyon szívesen adok magának szállást is, vacsorát is, mint szegény Csüvesné, az Isten nyugtassa, de már azt nem akarom elnézni, amit ő magának. Én is özvegy vagyok, egyedül lakom, hát ha odafogadok egy-két napra valami szolgálót, azt már nem szeretném, hogy maga aztán körüle kakaskodjék. Hogy másutt mit csinálnak, azzal nem törődöm. De már az én házamra senki se mondhassa, hogy baj érte egy vendégemet. Hát ha mégis meglátom, Marci, hogy valamelyikre szemet vet, akkor tőlem aztán, mondhatom, se szállás, se vacsora, se barátság többé. Fogadok mást maga helyett. Értett engem?

– Értettem, értettem! – feleltem neki. – Mert magamban azt gondoltam: – Mit feleseljek veled? Tán az egész világon új rendet csinálnál, ha a zsemléssátorból tehetnéd! Így sem mentem volna hozzád tanácsért, hogy milyen szoknyához dörgölődjem, de így legalább tudom, hogy tőled kell ügyeljek.

Nahát, jól van, együtt vagyunk este, mint máskor is. Véletlen nem volt semmiféle cseléd vendég, csak ketten vacsorázunk.

De úgy veszem észre, az én Lujza nénim, minél többet kortyingat a nerángassból, annál inkább enged a nagy szigorúságból is.

Már kedves Marci fiamnak hív, és simogatja az arcomat. Hát, már ha ilyen jóban vagyunk, gondolom, megkérdem tőle, minek akar olyan nagy pórázon tartani? Mondom is:

– Hát ugyan, Lujza néni, minek ne hagyná maga, ha idefogad valami fehérnépet, és az is jó szemmel néz rám, hogy meg ne környékezzem?

– Ejnye fiam – azt feleli erre –, hát nem mondtam, minek volna szükség neked eltágítani tőlem, ha mellettem vacsorát, pálinkát és akármit kaphatsz. Nem akarsz érteni?

Dehogynem! Akkor már értettem. Nem is abból, ahogy mondta, hanem ahogy nézett rám hozzá. Azért nem szerette, hogy máshoz menjek, mert nála is megkapnám, amit másutt keresnék.

Hát ebből láthatják, hogy csinálódik a tilalom.

Már egyszer meséltem tán maguknak, hogy Somával, aki írnok volt az ügyvédnél, de a pálinka kicseppentette, egy nyáron tekeregni jártunk. Mi úgy mondtuk persze: munkát keresni.

Nahát, akkor történt velünk ez, amit itt elmondok.

Megyünk egy este Somával az országúton. Már vagy két napja nagyon csehül ment nekünk. Még ha fát vágni vagy vizet hordani, vagy egyébre ajánlkoztunk házaknál, úgyis kilöktek bennünket. Nemhogy ingyen adjanak valamit.

Na, megyünk. Éhesek vagyunk, mint a hétnyavalya. Fáradtak vagyunk.

Hideg nem volt. Csak olyan nyári esős nap. A szél annyira furulyált a sürgönydrótokon, mint a kántor feltámadáskor az orgonán.

Már egészen besötétedett, mikor odaértünk valami házakhoz. Úgy tetszik, valami város lesz, mert az égen piros köd van a sok lámpától. És a házak közt is tél-túl kezdődnek a lámpák.

– Na! – azt mondja Soma. – Kezdjünk csak bezörgetni a házakba egy kis vacsoráért és szállásért, mert itt döglünk meg az úton. Öt helyről kilöknek, a hatodikba csak beeresztenek.

– Igaz – mondom –, bár csak mindjárt azt a hatodikat találnánk elsőnek.

Csakis bekopogunk egy házba.

Én mindig Somát hagytam beszélni meg kérni, mert az olyan erőszakos volt, hogy egy vigéc szégyellős szűzlány volt mellette.

Na, a ház kapuja nyitva volt egy tornácra, és éppen mondom Somának:

– Vigyázz! Hátha kutya van. Azért áll nyitva a kapu.

De Soma megy: bánja is ő! És bezörget az ajtón a tornácról.

Erre kidugja fejét egy ember.

Hát ne mondjak egyebet, de még Somának is megakadt a nyelve a két rossz fogán elöl, ahogy ezt az embert meglátta. Én bizonyisten azt gondoltam rögtön magamban: – Na, ez az ember aztán nem csoda, ha nem tart kutyát, mert úgy néz ki önmaga, mintha rögtön beléd akarna harapni…

Nagy bajusza, nagy Kossuth-szakálla és nagy szemöldöke alul, ránk a szeme, mint a parázs:

Soma dadogja neki:

– Szegény munkások… nincs munkánk… akármit elvégzünk… egy kis szállás… egy harapás kenyér…

Erre a kutyafejű ember (még a hangja is olyan volt, amivel csak az anyjába küldik az embert) azt mondja nekünk:

– Hát munkám, az nincs maguknak. Bár nekem volna annyi, amennyit el nem tudnék végezni. De egy falatot kaphatnak nálam. És ha megelégszenek, itt a padláson van vagy néhány zsúp szalma, pihenni. Jobb, mint az esőn.

– Hogyne, hogyne! – mondjuk. – Az Isten megfizeti magának!

És én lökdösöm Somát, hogy mit szól, hogy ez a kutyafejű még azt sajnálja, hogy csak vacsorát és szállást adhat nekünk a dolgoztatás helyett. Bár az Isten odaadná az eszét soknak, akik a favágást és a vízhordást nem sajnálják tőlünk, és a vacsorát sajnálják.

De már jön ki az ajtón a kutyafejű, ahogy benézett előbb a házba vissza, nem tudom miért, és azt mondja:

– Ülni már csak itt kell leüljenek erre a padra, itt a tornácon, emberek, mert csak egy szoba-konyhám van, a másik szoba kamra, és itt van a szomszédom, vendégem nálam.

– Jó lesz, jó lesz – bólingat rá Soma, és aztán, ahogy szokta, úgy szól közbe ő, mindjárt elmondja a kutyafejűnek, hogy ő írnok ügyvédnél, csak úgy csúszott le most a kétkari munkára. Persze, Soma a pálinkásüveget nem említi. De rólam is mondja, hogy az én apám is végrehajtó volt a városnál.

Erre a kutyafejű még kezet is adott nekünk, és megmondta ő is a nevét.

Mármost hallgassanak ide.

Ahogy leültünk ott egy lócára a tornácon, a lóca éppen az ablak mellett van. Az ablak nyitva van persze, nyáron, csak vastag függöny van rája, amin nem lehet belátni a szobába, de minden szó úgy hallatszik ki oda hozzánk belülről, mintha ott beszélnének velünk.

Halljuk mindjárt, hogy a kutyafejűtől egy asszony hangja kérdi benn:

– Kik a fenék voltak?

– Szegény munkásemberek – feleli a kutyafejű. – Elalusznak itt a padlás szájában, a szalmán, ettől az esőtől. Adhatunk nekik egy tál ételt is.

– Nem bánom – szól Soma –, csak adnának valami húst vagy legalább egy falat zsíroskenyeret, mert én pípet kapok itt.

Most megint elkezdi benn a kutyafejű:

– Tavaly még csak ment valahogy nekünk, de az idén már nem lehet kibírni…

– Megsütöttem a kappant is – szól közbe a felesége.

– A kappant is? Ejnye azt a kutyairgalmát! – így Soma kint.

– Hát, mint hogy rám büdösödjék! – szól az asszony bent. – Megsütöttem.

– Igaz! – hagyja rá a kutyafejű. – Belakunk itt hárman belőle, és ha marad egy falat, hadd legyen ott kinn karácsonya annak a két szegény embernek. Kiviszem nekik a maradékot.

Hűjj! A nemjóját! Majd hogy nem táncolnánk Somával ott a tornácon, hogy kappanpecsenyét vacsorálunk. De azért csak muszáj beszéljünk arról is, mi lehet az, hogy ez a kutyafejű el van keseredve?

– Hallottad – mondom Somának –, hogy az Istent szidja, a felesége meg kappant süt. Mi lehet ez? Olyan nekem itt, mint a varázsház a vásárban, a ringlispíl mellett.

– Á! – mondja Soma. – Hát beszélnek. Mink halljuk itt rosszul, az ablakon keresztül. Nem panaszkodásból mondta az.

De erre rögtön belülről a kutyafejű:

– Én mondom magának, szomszéd, ebből a városból meg kell szökni. Mert ha így megy tovább, itt halunk meg éhen egy csomóra!

Most már csakugyan úgy nézünk kinn egymásra Somával, mintha azt gondolnánk, hogy a végén ennek a kutyafejűnek az, akivel beszél, zsákot fog húzni a fejére, és elviszi a bolondokházába, mint egyszer láttam: egy borbélyt vittek úgy, aki gőzmozdonynak képzelte magát, és fütyölt és töffögött.

De még ki se érjük magunkat csodálkozni Somával, hát nyílik a tornácajtó, és a kutyafejű egy tálat hoz kifelé, akkorát, mint egy lavór. Ne menjek el innét, ha nem volt egy negyed kappan és egy fél jérce, amit nekünk kihozott.

– Lakjanak jól, emberek! – biztat ehhez. – Itt egy darab kenyér is.

Azzal bemegy.

– Már én csak abba vagyok, hogy ez nem tiszta eszű – mondja Soma, és még röhög, ahogy kebelezzük befelé a vacsorát.

– Hát – felelem erre Somának –, hát ha inkább azok a tiszta eszű emberek, akik kirúgnak a kapujokból, és az a bolond, aki egy kézmozdítás nélkül ilyen vacsorával tart bennünket, hát akkor inkább eresszék ki minden felé a bolondokházát.

Persze, evés közben már a fene hallgatódzik be, mit beszélnek, és alig töröljük meg a szánkat, már megint künn van a kutyafejű. Azt mondja:

– Na, de most gyerünk, emberek, ott a padlásajtó, nézzék! A szalma, ahogy kinyújtják a kezüket. Csak ne pipázzanak. Jó lesz így is lefeküdni, mert én hajnalban megyek el hazulról a feleségemmel, és felverem magukat, mert itt nem hagyhatom.

Azzal: – Jól van, jól van – megyünk fel a padlásra, és a kutyafejű is kiereszti a vendégét, és bemegy a házba.

De gondolhatják, hogy Somával még talán éjfélben is a kutyafejűt beszéljük, a sötétben, a padláson, ahogy persze vigyázva elszívunk egy-két pipa dohányt Somával. Mi lehet ez, hogy ez a kutyafejű olyan bolondokat beszél, és olyan okosan cselekszik?

No hát reggel, még nem is pirkad jól, a kutyafejű csakis feldörömböl bennünket. És csak egy-kettő, hálálkodni nem hagy bennünket, csak menjünk Isten hírével, mert nekik is menni kell.

Hát megyünk, de már, persze, a kapun túl a kutyafejűéken tanakodunk. Mi bajuk lehet ezeknek?

Soma már meg is áll egyszer az utcán, hogy ő megkérdi itt a kutyafejű valamelyik szomszédjától, hogy mi lehet ez a pecsenyés nyomorúság!

– Eridj már! – mondom. – Jóllaktál két napra. Mit törődsz a többivel? Nézd meg csak, minden zsalu le van még húzva. Kitől kérdezel itt valamit? Gyerünk inkább valami munkát nézni!

Na, megyünk tovább.

Már jól kireggeledett. Úgy megyünk már az utcákon Somával ketten, mintha itt a városban, a főispán helyett vártak volna bennünket. Minden ablakból rázzák elejbünk a kendőket. Persze a portól a szobalányok.

Csakhogy Soma egyszerre megáll megint.

– Hallod, Marci, én nem bánom, de visszamegyek megtudni, ezt a vacsorás kutyafejűt, mert engem még a síromból is kivet a kíváncsiság, minek sírt az úgy, a kappanpecsenye mellett.

Most aztán ne kacagjanak!

A város túlsó végéről visszamentünk abba az utcába, és megkérdeztünk valami hentesfélét a kutyafejűek szomszédjában.

– Ajjajajajj! – kacagott az. – Dehogy bolond az! Hát maguk nem tudták, hogy ezeknek egy kis bódéjuk van a zöldségpiacon, ahol vágott baromfit árulnak? Ők is a nagykereskedőtől veszik. Hány napos lehetett már az, amit maguknak adtak!

– Böff! – azt mondja erre Soma, mert ő nagyon utálós természetű. – Te éreztél valamit azon a kappanon, Marci?

– Nem én! – mondom.

– Hát akkor meg mit jár a szája magának? – fordul Soma mérgesen a hentesnek. – Hogy elrontja a gusztusát a kappanvacsorától az embernek!

– Nana! – feleli erre a hentes. – Hát maguk kérdezték olyan nagyon, minek panaszkodik egy tyúkkereskedő, ha kappant vacsorál? Hát annak az a nyomorúság!

– Na! – mondom. – Én soha jobbat sem kívánnék magamnak ennél a nyomorúságnál… Mit szólnak?

(1924-1932)