A kabát

Aki valamelyest ismeri a vasalt inges kopottság rongyoknál keservesebb nyomorúságát, annál, hiszem, hogy hitelre és méltánylatra fog találni Hadarik úrnak eme kegyetlenül vidám esete.

Hadarik úr magános fiatalember, s egy magániroda hivatalnoka itt, Budapesten. Ha ehhez többet nem teszek, gondolom, máris érthetővé tettem azt, hogy ennek a történetnek őszén Hadarik úrnak felsőkabát gondjai jöttek. Mindössze ez a tény bizonyos komplikációkat szenvedett.

Hogy nagyjából előadjam, Hadarik urat valamelyik reggel egészen különös szerencse érte. Valamit kijárt egyik kliensüknek, és ezért ötszázezer korona jutalmat kapott.

Talált pénz volt, potya pénz, de főleg nagy pénz ez Hadarik úrnak. Valósággal zavarban volt a sok ajánlkozó terv közt, hová fordítaná legokosabban és legélvezetesebben?

Végül is a szórakozások, ínyenckedések ördögei fölött a legtisztességesebb: a hiúságé győzött Hadarik úrban.

Ugyanis Hadarik úrnak az volt az érzése, hogy a felsőkabátja igen sok kifogásra ad okot. Zsebeinél és szegélyeinél kifoszlott. Legalábbis meg kellett tataroztatni.

Ehelyett azonban Hadarik úr az ötszázezer korona birtokában sokkal okosabbra gondolt.

Valamelyik nap Hadarik úr ugyanis olyan utcán járkált, ahol viselt ruhák kínálkoznak vételre. Sőt, a boltosok maguk fogják karon az utcán járókelőket.

Előítélet ide, előítélet oda, Hadarik úr már rég elhatározta, hogy egy ilyen üzletben, ahol adnak is, vesznek is uraságoktól levetett ruhákat, előnyösen kicseréli kabátját. Már hogy eladja, és jobbat vesz, természetesen ráfizetéssel.

Az ötszázezer koronát erre szánta el.

Így nyitott be tehát, mindjárt a hivatalból jövet, aznap az egyik üzletbe, amelynek kirakatában kipécézte új felsőjét.

A boltos, a homályos és üres áruházban, valósággal tüntető szívélyességgel fogadta Hadarik urat. És ha itt megjegyződik, hogy Hadarik úr, ha nem is ügyefogyott, de kissé félénk és jóhiszemű ifjúember volt, csak így válnak érthetőbbé a következők.

Valahogy feszélyezte őt az ócska ruhák tulajdonosa előtt is, hogy viselt kaputot akar, s szándékainak előadása közben ezt jegyezte meg:

– Csak addig kell nekem különben is ez a kabát, kérem, míg újat veszek.

– Ó, kérem – szólt erre a boltos –, ha csak ez az óhaja, ugyanabban az árban egészen elsőrendű, új kabátot is tudok ajánlani. Tessék!

A boltnak egyik fertályához vitte Hadarik urat, ahol több sor kabát lógott, tényleg vadonatújnak tetsző. Úgy van! A boltos unszolása bár valahogy gyanúsnak tűnt Hadarik úrnak, mégsem tudott többet megállapítani a kabátról, amit kiválasztott a csomóból, hogy új és egész tűrhető anyagnak látszik.

Végül is, amikor belement a vásárba, szinte olyan érzéssel tette, hogy aznapja, úgy látszik, a szerencsés meglepetések napja.

Kétszázötvenezer koronát fizetett rá kopott csurapéjára, és régi álma: egy új kabáttal a hátán távozott az üzletből.

Nos, lélektanilag egészen indokolható, hogy Hadarik úrnak ebéd után nem ízlett a szobalevegő. El akarta vinni megsétáltatni az új kabátot, s így cselekedett. Egészen kiélvezte azt az érzést, mintha az utcán a kabát maga vinné őt, könnyed léggömbként a levegőben, és lebegve, szinte kedves részvéttel nézegette a nála kopottabb egyéneket. Aztán elvitte a kabátját a kávéházba, egy moziba s a vendéglőbe, s este külön szippangatott abból az új szagból, még ágyába is, amit a kabát kevert kétaraszos szobája levegőjében.

Másnap kissé későbben kelt Hadarik úr a szokatlan kimaradás után, és sietnie kellett a hivatalába.

Az ajtón kilépve érte az első kellemetlen meglepetés. Odakinn dühösen zuhogott.

Fájlalta rögtön, hogy megúsztatja nyomban első nap a kabátot. De hiába. Meg kellett lenni. Esernyője nem volt, s a hivatalfőnök korholása várta. Nekivágott tehát a zápornak.

Csuromvizesen érkezett meg. A kabátot felakasztotta a fogasra, és munkának ült.

Mikor aztán két órakor felkelt a székről, hogy felvegye az új felsőt ismét, akkor érte az igazi, a rémes élmény.

A főnök, az irodakisasszony, a könyvelő odaugrott Hadarik úr köré egymásnak segíteni a kacagásban.

A kabát elegáns vörösesbarna színű volt, s minthogy megázott, alaposan lecsepegett. De az a tócsa, ami alatta terjengett, valóságos vörös tenger volt. A főnök máris káromkodott a bemocskolt padlóért.

De hát, mikor Hadarik úr levéve, magára akarta venni a kabátot! Ijesztő volt egyszerűen, ahogy az eredeti formájából gallérostul, mindenestül szertelaffogott. Gyalázatos pocsékságra nyomorkodott egész egyszerűen, mint egy koldushacuka.

A kabát aljas, festett pamutholmi volt.

Hadarik úr lelkiállapotát leírni úgyis képtelenség lévén, elég belőle az a felháborodás, ami egyenesen az ószeres boltba vitte vissza a hivatalból.

De hát azzal nem sokat ért. A boltos előkelő fölénnyel utasította vissza magától minden zokszavát:

– Sajnálom, kérem! Uraságod óhajtott új felöltőt. És ezért az árért…

Miközben Hadarik úr idegesen és tanácstalan hebegve forgott összevissza, pillantása egyszerre egy pontra esett. A régi kabátját ismerte meg ott, a többi közül, ezúttal azonban sokkal előnyösebb színben. Kivasalva, megszegve, kiárusításra.

– Kérem – fordult egyszerre a kereskedőhöz –, legalább azt tegye meg nekem, hogy cserélje vissza ezzel a ronggyal a régi kabátomat.

– Hogyan? – kérdezte a boltos. – No igen, esetleg lehet beszélni róla, ha uraságod valamit ráfizetne. Ez már viselve lett, ez pedig ki lett javítva. Be kell látnia. Kétszázötvenezer koronát tetszik adni, s megcsináljuk az üzletet. De csakis azért, mert figyelembe veszem, hogy uraságod felöltője volt.

Hogy ez történt, természetes.

Így jutott újra Hadarik úr, egy kissé megpucolva, tulajdon kabátja birtokába, ami rendben lett volna, de hogy erre istenadta ötszázezer koronáját ráfizette, azon tényleg ő maga is már kacagott dühében, hazamenet.