A vándor

Volt egyszer, messze, óriás havasok közt, egy kis falucska. A hegyek elfogták előle a Jóisten napját, s ami kevés szántóföldje volt, azon úgysem termett volna semmi, mert csupa szikla, kavics volt az egész. Nyomorúságos egy fészek volt.

A lakói csupán abból tengették életüket, amit az erdő adott. Gombát szedtek, havasi epret, málnát. A felesleget egyszer egy évben bevitték a városba, a vásárba, és így került ki az árából a télire való ruha meg egyéb szükséges nekik.

Egy télen azonban szörnyű fergetegek jártak a havasok közt. A hógörgetegek az erdőt földestül lehántották néhol a hegyoldalakról, hogy csak a csupasz szikla maradt, és tavasz közepén is úgy csikorgott, mint egyebütt farsangkor.

A kis falu lakosai kétségbe voltak esve. A falu körül már a nyár közepéig letarolták az erdőt órajárásra. De senki sem gyűjtött még magának a téli ínségre.

Csüggedten, tétován ődöngtek a falu körül, az erdőben, és egymással marakodtak a kifosztott bokrokon, ahelyett hogy újabb helyekre iparkodtak volna.

Egy ilyen reménytelen, keserves nap reggelén, amikor éppen az erdőbe készültek, a falu végén egy idegent láttak meg közeledni.

A külseje ennek sem volt különb náluk. Csak olyan toprongyos gúnya díszelgett rajta, mint bármelyikükön. De már a falusiak szomorúságából, tunyaságából egy csöpp sem tetszett meg rajta.

Távol a falu végétől hallották már vidám nótáját, s mikor odaért közébük, így kiáltott feléjük:

– Ugyan mit búsultok, emberek?

– No ugyan! – szóltak a falusiak – minek örülnénk? Talán bolondok vagyunk, hogy a sorsunkon tennénk?

– De amikor egy bér jár érte, ha vígan vagytok is – válaszolta rá az idegen. Majd, mikor megtudta a falusiak nagy baját, azt mondta hozzá:

– No, várjatok csak! Bízzátok rám. Gyerünk csak az erdőbe… Minden másként lesz, ha én veletek vagyok.

Így is lett. A vándor elöl indult neki az erdőnek, s a falusiak utána. De a nótát, mókát az idegen egy percre sem hagyta abba aztán sem. Sőt, hovatovább annál jobban pazarolta a falusiaknak. Úgyhogy végül az emberek nemcsak maguk is nekividámodtak, hanem mintha egyenest valami csuda történt volna.

Attól fogva, hogy az idegen vezette őket, úgy tűnt nekik, ott is találnak újra gezemicét az erdőben, ahol már lepusztították. A remény és jókedv pedig egyre tovább hajtotta őket, s mindig több és több tisztást leltek, ahol busásan szedhették meg magukat.

Ez történt egy nap. Nem más a következőn sem. És ekként folyt aztán hétről hétre, hónapról hónapra.

A falusiak végül azon vették észre magukat, mire eljött az ideje, hogy a vásárra induljanak, hogy soha még ilyen bőséges évet nem értek meg.

Szegény fickóknak akkor egyszer egy évben volt ünnepük. Nem kellett már hozzá a vándor biztatása, hogy a városban jókedvük legyen, s mulatságot csapjanak.

Így szedelőzködtek végezetül vissza a vásárból, boldogan, megrakodva, a tél szüksége elé.

A vándor most is velük tartott mindenütt. Csakhogy ő maga, míg az embereket nótával, tréfával serkentette reményre az erdőben egész nyáron át, nem törődött vele, hogy a saját számára is gyűjtsön. Így tehát semmivel többje nem volt, mint ahogy a faluba érkezett. Azért hazament, és így szólt a falusiakhoz:

– No emberek, remélem, nem lesztek fukarok hozzám. Jó társatok voltam eddig, bizonyára nem hagytok nélkülözni a tél idején, s megtartotok magatok közt. Ha közületek mindenki ad egy keveset, az sok lesz, és nekem elég lesz. Így kihúzom én is a tavaszig.

De bizony a falusiak csak ógtak-mógtak erre egymás közt:

– Minek adnánk neki? Miért nem gyűjtött ő is magának? Mi szükségünk rá?

Így is feleltek az idegennek.

Ekkor látták először, hogy a vándor egy kicsit elszomorodott. De rá mindjárt így szólt:

– No, hát csalódtam bennetek. De oda se neki! Úgy gondoljátok, nem kellek nektek? Hát csak vissza ne kívánjatok magatok közé. Isten áldjon benneteket!

Azzal a vándor, éppoly vígan, ahogy jött, nótába zendítve útján, búcsút mondott a falusiaknak.

Azok bizony nem sokat búsultak utána. Mindenük volt. Sohasem dúskáltak még így, mint azon a télen.

Hanem a tél ezúttal sem volt enyhébb a tavalyinál. A tavasz és a nyár megint csak úgy találta a falusiakat, mint az előző, éhkoppon, kedvük-vesztetten, és elölről kezdődött minden nyomorúságuk és aggodalmuk. A vándor pedig nem volt köztük, hogy kedvre durálja őket.

Sokaknak eszébe jutott, az igaz, de egyúttal visszaemlékeztek hálátlanságukra is, és átallottak említést tenni egymásnak felőle.

Utoljára a sok küszködés mégiscsak felnyitotta egyikük száját.

– Halljátok-e – szólt –, kár volt, úgy gondolom, mégis elbocsátani azt az idegent közülünk. Minden másképp ment, míg itt danolászott velünk. A szerencsénket eresztettük el benne magunktól.

Erre aztán a többi társa is rámondta:

– Úgy van, úgy van! Bánjuk is eléggé! Bárcsak itt volna!

Abban a pillanatban, amikor ez elhangzott az egész falu ajkán, a falu végén egyszerre csak felhangzott a vándor nótája. Az emberek pedig akarva, nem akarva örömrivalgásba csaptak.

– Hát itt vagyok! – termett köztük a vándor. – Ez egyszer még megbocsátottam nektek, mert láttam, hogy legalább töredelem van a szívetekben, és hiszem, hogy ezentúl belátóbbak és okosabbak lesztek. Mert ahol engem meg nem becsülnek, város legyen, falu legyen, gazdagság legyen, szegénység legyen, nem a világnak sikkad el a kincse, hanem a lelkekből, hogy észre tudják venni… Jól jegyezzétek meg ezt!

Hogy megjegyezték-e és okultak-e a kis falu lakosai a vándor beszédén? Meghiszem azt! Minthogy saját hasznukon vagy kárukon tették. De mivel akadhatnak, akik konokabbak náluk, azoknak szól ez a mese.