A háború alatt még gimnáziumba jártam. Első kitűnő lévén, mellékfoglalkozásul gyöngébb pajtásaim közül tanítványokat vállaltam. Ezek között akadt egy Nyerges nevű, akivel ezt a különös történetet megéltem.
A házuk jobbmódú polgári ház volt. Kedves, szíves emberek voltak. Nyerges egy nagy, külön szobát kapott, és a szülei készségesen elnézték, hogy belőle a fiuk afféle diákherberget csinált.
Természetes, hogy a tanulás ürügyével gyűlve össze, többet vertük a kártyát, és űztünk egyéb szórakozásokat.
Nagyobb diákok voltunk már. Én a hetedikbe jártam. Nyerges a hatodikba, s így a többi cimborák is.
A Nyerges apja javakorú s nagyon kedélyes ember volt. Sokszor megesett, hogy ő maga is közénk ült huszonegyezni, s hagyta megvámolni magát. Sőt, kivételes alkalmakkor férfias vendégséget adott számunkra. Boroztunk, füstöltünk és vigadtunk.
Az öreg Nyergesnek nyilvánvalóan gyöngéje volt a tütü. De a jámbor, kedves iszogatók közül való volt, akiknek ez semmi gonoszat nem kever életükbe.
Ami bennünket, diákokat illet, hát mindenki emlékezni fog ebből az időből az első cécóira. Velünk sem estek különösebbek. Hogy az ifjú Nyerges néha apai felügyelet nélkül is elcsente a borospincéjük kulcsát, és egy-két önálló ricsajt is rendeztünk, ezt bizonyára nem írták a hét főbűnök közé.
Ez abban az időben történt, mikor a Nyerges apját behívták népfölkelőnek.
Jó ideig ez nem mutatkozott veszélyesnek. Az öreg itthon lógott a káder körül, s úgy látszott, így is húzza ki a háborút. Naponta otthon volt, éjjelekre otthon volt a kaszárnyából, s éppen csak hogy mundurban járt.
Az az idő volt ez, mikor már az ember, különösen mi, ifjabbak, szinte már kezdtük elfeledni, hogy másképp is forgott a világ velünk.
Természetesen ez nem állt az egyéni életek fordulataira. Így például nagyon jól emlékszem arra a kétségbeesésre és jajongásra Nyergeséknél, amikor az öreg váratlanul belekerült és végérvényesen a marsba.
Az olasz frontra vitték. Egyelőre, persze, a hadtápvonalba, s elég biztató leveleket írt haza. De akkor jött a nagy offenzívánk az olaszok ellen, s az öreg Nyerges levelei tényleg egy napon be is szűntek.
Körülbelül ez volt a helyzet, mikor egy délután együtt voltunk a diákszobában vagy négyen-öten.
Hogy őszinte legyek, a fiatal Nyerges beszélt ugyan előttem aggodalmairól, hogy apja az első vonalba kerülhet, de azért ez nem zavarta meg sem az ő, sem a mi hangulatunkat különösebben. Az emberi idegek, pláne ifjaké, felmondanak az állandó szorongásnak.
Egyszóval, csak menteni akarom barátomat, hogy az ő főrészvételével azt a délutánt megelőző estén is afféle kis házimulatságot rendeztünk. Ittunk, danolásztunk, kártyáztunk, s végül épületesebb dolgok is következtek. Fontos mindebből, hogy az előző napról a szobában még néhány üveg bor meg is maradt a ricsajból.
Nos, hát együtt voltunk. A leckével már úgy, ahogy végeztünk, és hát valami okosabb következett volna.
Alkonyodott már a kora ősszel. Egyik közülünk, a legkitartóbb és legmellverőbb ifjú korhely, előkapta az egyik megmaradt borosüveget a szekrény mögül, s az asztalra állította.
Eközben én már, úgy emlékszem, észrevettem Nyergesen valami különös kedvetlenséget. Ő maga vette elő a poharakat, de mikor az asztalra állította, így szólt:
– Igyatok csak! Énnekem ne töltsetek. Nem iszom. Nem ízlik. Fáj a fejem.
Hát persze, micsoda beszéd ez? Hogy a házigazda ne igyék. A másik kettő, sőt magam is, elkezdtük nyaggatni Nyergest, hamisítatlan korhelyszólamokkal – „kutyaharapást a szőrével” és így tovább. Mert világos volt, hogy egy kis kaccenjammerje van csak.
Ellenkezett egy ideig. De nem hagytuk kézből. Egyik nyakon fogta, a másik a karjait szorította le, a harmadik szájába iparkodott tölteni a bort. Így aztán végre is leküldettünk vele egy pohárral.
Nehezen felejteném el, ami erre következett. Nyerges, ahogy a bort lenyelte, egyszerre furcsán elmeresztette képét. Előbb komédiának hittük volna, ha hozzá a homályos szobában is észre nem vesszük, hogy sápadtabb lett az üvegnél.
De mi ez? Akárcsak az ocsúdó ájultak, forog a szeme, és tátog hangtalan.
– Mi bajod van?
– Apám, apám – dadogja erre csak úgy révedezve. – A bor…. Áhh!… Vuhh!… Brrr! Hagyjatok békén.
Felszuszogott, krákogott, borzongott, de közben magához jött. Jól látszott azonban rajta, hogy valami egészen súlyos válság ment végbe benne. De egy szót sem bírtunk kivenni belőle semmi faggatással. Komor volt s hallgatag távozásunkig.
Ennyi történt. Nem sokkal erre hivatalos értesítés jött a kádertől, hogy Nyerges apja az olasz harctéren elhunyt. De kommentár hozzá semmi, hogy beteg volt vagy elesett. Istenem, egy házzal többen volt gyász a városban.
De megint, valamennyi idő múlva, egy katonavendégük jött. Egy században ment el Nyerges apjával, s szabadságra jött haza. Azt hiszem, kevés rémesebbül visszás hírt hozott valaki, mint ez az ember. A szavai most is a fülemben vannak, amint a másik szobából, a nyitott ajtón át hallgattam.
– Hát gondolják úgy, hogy egy nagy urasági ház, tővel-heggyel felforgatva. A rizskása úgy van zsákokban és garmadában az udvaron, és a tengeri és búza. A lovak tapossák. És a házból a bútorokat hordják szerte. Viszik a zsellérek az uraságuktól. Az egész század szerteszét, ahogy érkeztünk. Hát, nem mondom, nem voltunk egészen józanok. Káddal leltünk bort és hordókkal, ahonnan jöttünk. Hát itt is, egyszerre, többen kiáltanak: – Gyerünk, hé! A pince itt van! – Mit gondolnak? Olyan hordók, hogy létrával kellett rájuk mászni, és vagy kettőbe azok a csibészek, akik előttünk jöttek, belelőttek. Hát amint lemegyünk, a bor föllebb van kiömölve a lépcső felénél. A bakák úgy szaladnak a párkányon, gyufát gyújdosva. Persze, kicsoda néz egyik a másik után? Reggel a gyülekezőnél vettük észre, hogy Nyerges hiányzik. No hát, mondjam?… Ott bukott bele este fejjel, a pincében, a borba… Nem akarok többet beszélni róla. Abból húztuk ki…
Ezt hallottam. Én sem kívánok sokat hozzátenni. Ilyesmi a legszánalomraméltóbb fájdalom, amit kínosság és visszásság alapoz.
Az esetnek kísérteties fele, hogy a fiút ugyanaznap este nógatták az ivásra, ezt már szinte köznapias hozzámondani. Nem tudom, hányan hisznek az effélében. Mennyi a titokzatos erők közrejátszása vagy a véletlen puszta összetalálkozása ilyen eseteknél. Én magát a tényt mondtam el szárazon, melynek tanúja voltam.
Soha, soha nem fogom emlékemből elkergetni ezt a rémet. Elsápadok és megremegek mindig, ha eszembe jut, és aztán sírni, sírni jön…
Az irigység és az önzés a legszörnyűbb vétek mindenik közt, és mindig gyötörni fog az önvád, hogy ezeknek kegyetlen sóhaját hallgatta meg belőlem a gonosz szellem. Mint valami kísértet-meséből a beteljesült kívánság, úgy rémlik elém most is az egész.
Hiszen borzalmas volt már maga a hely is körülöttem.
Képzeljék el, hogy a hegy túlsó oldalán vonult a lövészárok, a szőlőskertünkön át. A hegy tetején a falunk kis kápolnája füstösen, csonkán meredezett, ahogy a gránátok összelőtték. Tőlünk lejjebb, a hegy alatt az országutat, a szántóföldeket nap nap mellett végigpaskolták az olasz lövedékek. A halálfej üres szemgödrei jutottak mindig eszembe, ha a gránátlyukakat láttam.
De a házunk, csaknem a fél faluval együtt, teljes biztonságban volt. A hegy oly meredek volt fölöttünk, s olyan két nagy sziklától volt védve ez az egész kis zug, hogy az olasz ágyúk sehonnan be nem lőhették. Még a repülők is sikertelen dobtak alá bombát ránk.
Semmi sem lehet furcsább, mint most visszagondolnom rá, ami akkor megszokott látvány volt. Alkonyatkor hajtják haza a teheneinket, s érkeznek a faluba a szekerek megrakottan a földekről, a hegyoldalból. És a tehenek kolompjába fegyverropogás s gépfegyver kattog a hegy túloldaláról, s a homályosuló kis síkságra dühösen zuhannak a gránátok. A szűk völgyből úgy harsog vissza a visszhang, mint valami roppant kínordítás. A hegy mögül rakéták szállonganak egyre sűrűbben, ahogy esteledik, hogy szinte valami átkozott dicsfénynek tetszenek a hegy homloka körül. A fényszórók sugara végigrohan az ég alján. És felettünk békén lebeg a holdvilág, és pislognak a csillagok.
Atyámék is elmenekültek először. De mikor hírét vették a helyzetnek, visszatértek. A kommandó pedig biztosította őket, hogy ráérnek menekülni két nap múlva is, míg az olaszok elfoglalják fönn a harmadik megerősített vonalat.
Így, hónapok múlva, mikor már láttuk, hogy csakugyan nem fenyeget veszély, szüleim engem is haza mertek hozni.
Az intézetből jöttem meg. Elvégeztem, de több hasznomat vették otthon. Atyám kereskedése soha békében negyedrésznyi forgalmat nem csinált, mint akkor a katonáktól. Ott kellett segítenem. A félelemnél pedig jobban vonzott haza a kíváncsiság.
Istenem! Csaknem azt jön mondanom, hogy nem bántam meg. És nem is hazudhatok. Soha, sem azelőtt, sem azóta nem voltam olyan boldog, mint ott, egész addig.
Hisz úgyis ezt kell elmondanom.
Mikor hazaérkeztem, egy kadét volt beszállásolva, két tiszttársával, hozzánk. Kadét Emerich, egy egészen fiatal fiú.
Nem tudom, mint mondjak róla. Olyan kedves, szép fiú volt. Mindenki, a fellebbvalói is kényeztették.
Én azt hiszem, nagyon komolyan beleszerettem. Nem tudok más férfit azóta sem, akiért úgy szorongott, reszketett volna a szívem, mint érette. Az elsőért.
Történni, persze, majdnem semmi nem történt köztünk. Szüleim különben sokkal jobban őriztek.
Beszélgettünk, könyveket cseréltünk. Aztán, mielőtt fölment volna, vissza a lövészárokba, néhányszor, nagy remegés, dadogás közt, megcsókolt.
Ó, hogyan rettegtem, mikor ágyúztak, attól fogva. Ott fönn, az árokban sem állhatott ki ő több halálfélelmet magáért, mint én idelenn miatta.
Szolgájával azonban leveleket küldött nekem, és aztán a szakácsokkal, mindennap, hogy semmi baja. Ha pedig lejöhetett néha, minden idejét körülöttem töltötte.
Csak azt ismételhetem: nagyon boldog voltam sokszor. Éjeken át ismételgettem magamban egy-egy kedves sorát, s még az is édes volt, ha sírni jött utána, a vágytól, hogy nem látom.
Hogy lehet ezt megközelíteni is szavakkal?
Elég az hozzá, hogy gondolhatni, mit jelentett nekem, mikor egy reggel a szolgája azt a hírt hozta, hogy:
– A kadét urat most hoztuk le sebesülve. Itt fekszik a Hilfsplatzon.
A vöröskeresztes iskolaépület néhány házzal alább volt az országút mellett. Kétségbeesve szaladtam át.
Ott feküdt egyik ágyon. Srapnellgolyó ment egyik vállába.
De mikor meglátott, mosolygott. És a doktor is azt mondta: a sebe egyáltalán nem életveszélyes.
Az autó a gyűjtőkórházból csak minden harmadik nap fordult meg a faluban, mert a Hilfsplatz több ágyas, kényelmes hely volt.
Két nap volt még, amin láthattam, talán utoljára.
A doktorral és helyettesével jó barátságban voltam. Szüleim sem tiltották, hogy napközben elmenjek hozzá. Sőt ők is meglátogatták.
Minden szabad órámat mellette töltöttem. Előtte sem, sőt mások előtt sem bírtam már titkolni bánatomat és könnyeimet. De istenem! Inkább azért, hogy elviszik tőlem. Ott ültem csüggedten, ép kezét fogva és zsebkendőmet rágva, az ágya mellett, órákig.
Inkább ő vigasztalt engem. Ígérte, hogy mindennap, mindenünnen írni fog, s ha nem lesz vége addig a háborúnak, akkor csak a déli marsba osztatja magát, és találkozunk újra.
Harmadnap délután, mikor a kórházautó megérkezett, búcsút sem vehettem tőle egyedül. A faluból minden tiszttársa körülötte volt. Így aztán kimenet nem bírtam ellenállni, hogy az iskola hátsó ablakán ne leskődjem be rájuk, hogy egy percet se vesszek el belőle, míg láthatom.
Már felöltözve, sebesült vállán átvetett blúzzal ült az ágy szélén és cigarettázott. A tiszttársai nevetve biztatták:
– Ez a legprímább seb! – mondta az egyik. Gyalázatos szerencséd van. Bár én ülnék itt a helyedben.
Erre aztán egymás után vidám kórházi kalandokat kezdtek el beszélni. Olyanokat is, amik elől félre kellett húzódnom az ablak elől. Ápolóhölgyekről s másokról. Persze, a féltés és a kíváncsiság annál kevésbé engedett távozni.
Valamelyik közülök arra ajánlott neki módszert, hogyan húzhat ki legtöbb időt a kórházban. Hogy ahová megérkezik, akármilyen jó hely, kérezkedjék mindjárt másik kórházba. Ezzel a vizitet is kikerüli néhol, és sorba vándorolhatja az összes kórházat.
Erre jegyezte meg végül az utolsó:
– Csak meg ne járja az új rendelettel. Ha igaz, úgy hallom, hogy könnyű sebbel most ki sem szabad ereszteni senkit a hadi zónából, s rögtön a kiképző csoporthoz osztják be az üdülőhelyről, kivált a tiszteket. Sőt, tudok esetet, hogy innen a gyűjtőkórházból is berukkoltattak egy hetvenhetes zászlóst.
Erre heves és aggodalmas vitájuk támadt. De ennél avizálták az autó indulását.
Leszaladtam az ablaktól az iskola elé, hogy még egyszer istenhozzádot inthessek neki.
Nem láttam még olyan boldognak az arcát, mint ahogy fellépett az autóra. Egész tömeg búcsúzott tőle, nagy riadalommal. De azért észrevett, és fejével, sapkájával, nekem intett utoljára.
Ott vártam meg könnyeimmel küszködve, míg csak el nem tűnt vele az autó az útkanyarulatnál. – Sohasem látom őt többé! – zokogta a szívem, s úgy fájt, hogy legszívesebben levetettem volna magam az út kőpárkányáról a mélybe.
Ekkor, igen, ez a gyötrelem hozta elém önzően, irigyen, féltékenyen az egyetlen reményt. Hátha az válik be, amit legutoljára hallottam, hogy ki sem eresztik a hadtápvonalból? Istenem! Ha tovább mehet, az első városban elfelejt, más lányokért. Ápolónőkért. Míg így, ha itt tartanák a gyűjtőkórházban, megmaradna nekem… Meglátogathatnám!… Láthatnám… Istenem!…
Úgy fakadt fel ez a sóhaj szívemből, hogy magamban suttogtam: – Bárcsak, bárcsak ne mehetne tovább!
Néhány óra múlva egy zászlós jött be az üzletünkbe. Atyám éppen hanyagságomért s azért korholt, hogy többet érdekelnek a tisztek, mint a dolgom.
A zászlós fejcsóválva, láthatólag felindulva mormogott előbb valami káromlást, s aztán mondta:
– Nahát, ez mégiscsak őrületes pech! Itt beszélünk vele az imént, hogy milyen szerencsés, hogy ellóghat innen, ilyen könnyű sebbel. Most veszik fel telefonon, hogy a gránát a híd előtt, lenn, pont a vöröskeresztes autóba vágott. Akik benne voltak, mind az ötnek vége. Egyet nem ért csak a légnyomás, a tüdőlövéses őrmestert. Az pedig így sem marad meg azzal a lyukkal a hátgerince mellett. De Emerichet, ezt a kölyköt, hogy sajnálom!… Mikor már kinn van félig ebből a pokolból!…
Este tértem eszméletemhez, ágyamon.
Mindig kísérteni fog boldogan sugárzó arca, amivel az autóba szállt. És én… Ó, istenem… Hogyan űzzem el valaha magamból sötét, önző sóhajom emlékét, amely ily iszonyúan teljesedett, és ott marasztotta őt.