Amabile és Assunta

Amabile és Assunta két olasz csöppség volt, akik egy kis faluban születtek, a Piave mentén, ugyanabban a házban.

Amabile apja contadino volt, zsellér. Assuntáé a fonógyárban dolgozott. Persze mindaddig, míg mind a kettőt be nem vitték katonának. Ez búnak-bajnak elég nagy volt, mégis kisebb a kis Amabile, mint a kis Assunta számára. Mert a kis Amabile anyja férje nélkül is megfogta a dolog végét csekély bérelt földjükön s otthonában, mely tiszta és rendes volt, akár gyermekei. Ellenben a kis Assuntáék házatája röpült a rendetlenségtől, ragadt a piszoktól, s mindig hangos volt a civódástól. Mihez képest aztán a kis Amabile pufók, aranyos angyalka volt, szegény kis Assunta pedig vézna, kócos, könyörgős szemű kis kísértet.

Na aztán, volt, ahogy volt a háborúban, addig, míg a kis faluba be nem vonultak a németek. Attól fogva kezdte igazában megismerni a kis falu a háborút. Sőt, még akkor sem egy darabig. Hiszen egy darabig még az utcán is csülökig tapodtak a lovak a tengeriben s rizsben, amit a németek összehordtak s tovaszállítottak a környék urasági magtáraiból. Míg aztán azok ki nem ürültek, s a kisebb éléstárakra is nem került sor. Így a kis Amabiléék fölös terménykéire is. És közelgett az ínség.

Hanem ezek az új csapások, most már fordítva, a kis Amabilééket sújtották jobban, mert tőlük vitték. Míg a kis Assunta anyja csak hordott és zsákmányolt a fölfordulásban. Persze akkorra, mikor a németek kitakarodtak, s helyükbe magyar csapatok jöttek, a két család javai körülbelül kiegyenlítődtek, márhogy egyiküknek sem volt többje az éhkoppnál.

Mégis, a kis Assunta anyja becsmérelte jobban a rabló németeket a magyarok előtt, és szidta, átkozta a signorokat s signorákat, akik a háborút csinálták, aztán megszöktek, itthagyva a szegény népet, aki sosem akarta a háborút. Így hadarálva s hadonászva tolakodott a kis Assunta anyja a katonákra, hízelgőn simogatva őket, és nagylelkűségük legyezgetve. Holott nem kevésbé gyűlölte az újabb jövevényeket, mint a többi bennlakó, köztük a kis Amabile anyja is. Kivéve, hogy a kis Amabile anyja oda nem ment soha egy katonához, nem szomszédolt, sopánkodott, nem kérencsélt, hanem aztán is gondozta gyerekeit, s valahogy kiteremtette a mindennapi salátájukat.

Ezzel szemben a kis Assunta egy kis vadállat ijedős szemével bámészkodott a katonákra, bújt, futott előlük. Holott a katonák rá sem hederítettek árva kis cefetségére, ellenben a kis Amabilét ölbe vették, játszottak vele, s a kis Amabile mindig ott lábatlankodott köztük.

Egyszóval, társadalmilag s egyebekben is csupa fordítottságból állt a világ, még e kis rongyos faluban is.

Hát, délutánonként, a házba szállásolt század ott csinálta a fegyverfogást, s verte a menetegyet az udvaron, zárt szakaszokban. És ugyanott lebzseltek, szokás szerint a házbeli olaszok aprótól nagyig. Ott a sok kis rongyos gyerkőc, bámészkodva, lepetelve, hancúrozva, hisz nincs is olyan ínség talán, ami ezekből kipusztítsa a kedvet. Ott gyúrta a mosott ruhát a kis Amabile anyja is, térdepelve s a falnak fordulva, s a közkedvelt gúnydalt dúdolva, hogy: – Cadorna generális írt a királynőnek, ha akarja látni Triesztet, vegyen egy képeslapot. Ott pletykázott a kis Assunta anyja is, és kötényébe kapaszkodva a kis Assunta. A kis Amabile pedig ott tipegett, keringélt magában, egy kis piros bojtos sapkában, olykor a katonásdit bámulva, olykor meg föltekintve egy emeleti ablakra. Lévén az olasz házak, még a legnyomorúságosabb és legvakolatlanabb is, legalább egyemeletes.

Ott, az emeleti ablakból, a század parancsnoka könyökölt ki, a gyakorlatot szemlélve, s unalmában papírgalacsinokat gyúrva, amiket a kis Amabilére hajigált alá, s várta, mit fog tenni. Amabile fölnézett és mosolygott.

– Amabile! – szólt egyszerre a főhadnagy. – Piace zukkero? Zukkero, zukkero! – magyarázta, nem éppen egy olasz remekíró kiejtésével. – Piace? Si? Zukkero!

Amabile föltétlen megértette már, de nem vélt szükségesnek többet, fejecskéjét forgatni, kacagni, s olykor anyjához szaladni és vissza megint.

A főhadnagy befordult az ablakból a szobába, ahol a manipulant úr körmölt az asztalnál.

– Adjon csak vagy két kockacukrot.

– Cukrot? – egyenesedett föl hajoltából a manipulant, mintha nem jól értené a szót egész helyes, magyar kiejtéssel sem. – Tetszik tudni, milyen kevés cukrunk van? Csak mondom. Alig vételezünk. A kávé keserű, mint az epe. Hányat adjak?

Tudvalevő hadititok, hogy amiért a manipulant el van keseredve a keserű kávé miatt, azért ez nem minden tekintetben kedvezőtlen a századnak. Mert ha édesedik a kávé, s javul a vételezés, ez nem azt jelenti, hogy hátul a cukor- és egyéb gyárak derekasabb üzembe léptek, hanem rendesen növekvő ágyúzást elölről a tűzvonalból, s közeli leváltást a tartalékból. Igaz, hogy akkor a manipulantnak kétszer jó, ha a század tűzben, mert akkor vígan gazdálkodhat a bőséges vételezésből, s nem ül a századparancsnok a nyakán. Míg ha a század hátul, ez a manipulantnak kétszer rossz, mert körmére is néznek jobban, épp akkor, mikor a vételezés is szűkös.

Szóval csupa fordítottság a hadsereg szervezetében is.

De elég, hogy a főhadnagy, átvéve a két kockacukrot, lement a kis Amabiléhez, s aztán ott évődött vele guggon ereszkedve. Odakínálta neki, de a gyermek nevetett, s anyjához szaladt, kötője mellől kandikálva hátra, valósággal kacérkodott a főhadnaggyal. Végül a főhadnagy elfogta, s markocskájába nyomta a cukrokat.

– Na! Mandzsáre! Hát edd meg! – fogta meg Amabile kezét, s szájacskájához vitte vele a cukrot. Ám a gyermek nem harapott a cukorba, s mintha kis szeméből valami olyas csillant volna: mit nézik őt oly butának, hogy ne tudná, mire való a szája s a cukor; s úgy is mozdult meg: hagyj engem, én mást akarok! Azzal rést találva a tiszt karjai közül, kibújt, s egyenest anyjához szaladt. Aztán vállába kapaszkodva mutatta neki az ajándékot, és egyik cukrot mindjárt anyja szájába akarta dugni ő is.

Anyja csak akkor ügyelt rá föl munkájából. Rögtön a főhadnagyra pillantott. – Grazie tante – bólintott, és meglökte a kis Amabilét is, hogy, kis paraszt, mondja ő is: – Pá, pá, grazie, signore!

Hanem ugyanekkor, a cukor látványa, pletykázó anyja mellett, a kis Assuntának is levetkeztette vadságát, s tétován odaoldalgott a kis Amabile s anyja közé, sóváran meredve a nyalánkságra. Amabile anyja erre, úgy téve gyermekének, mintha tényleg enne a szájába dugott cukrából, tényleg le is harapott abból egy darabkát, s adott hát a másik, sápadt kis jószágnak is.

A kis Assunta mohón kapta el, rögtön szájába tömte, s gyönyörrel majszolta, szemeit azért most sem véve le az Amabile markában maradt darabkáról sem.

A főhadnagy egy kis kelletlent érzett. Érezte: íme egy kis erénylecke egy parasztnőtől. Íme: megszánjuk az ínséget egy pici, bájos alakjában, s nem vesszük észre az igaziban, piszok, rongy, sápadtság közt. Íme: az egyiknek szívesen ad, mert szemrevaló anyja van, míg a másiké kellemetlen madárijesztő. Íme: mikor arra gondol, hogy a másik kis árvának is menjen s adjon cukrot, már ímmel-ámmal jön, már eszébe jut, hogy a bakákéból veszi, kik maguk is szűkösködnek, holott előbb ez nem feszélyezte. Ezt érezte körülbelül, s kissé kelletlen a főhadnagy, persze, Istenem! hát úgy felületesen, hiszen nem világfelfordulásról, sem saját érdekéről nem volt szó. Csak egy futó kis beismerésben, ami kivált akkor terem, ha nincs fontosabb dolgunk. Csak két pillanat közt, amíg megfordult, és fölkiáltott a manipulanthoz: – Adjon csak még két kockát!

Aztán, mikor a manipulant ledobta a cukrokat az ablakból, a főhadnagy elfogta őket a levegőben, minden incselkedés nélkül odaadta a kis Assuntának, s a kis Assunta minden kacérkodás nélkül kapott utánuk, egész önkívületben az örömtől.

Csakhogy ezt az egész kis jelenetet már elejétől fogva végignézte Assunta anyja. De nem tudott szabadulni bokros mondanivalóitól, mert egy olyan katonával beszélt éppen, aki már jól értett s gagyogott olaszul, lévén a tiszti étkező bevásárlója, ki cserekereskedést űzött a bennlakókkal tojásért, tejért, rizsért, sót, borjúfejeket, marhapatákat s pacalokat csereberélve.

Nos, a kis Assunta anyja beszéd közben egy keserű oldalpillantást vetett a főhadnagyra, mikor az a kis Amabilének a cukrot adta, s egy szúróat vetett Amabile anyjára. Aztán így szólt a katonának: – Hiszen van itt még a faluban eldugdosva sok minden, olaj, tojás, rizs, csakhogy nem adnak némelyek. – És itt nem minden célzatosság nélkül pillantott újra Amabile anyja felé. De ugyanakkor meglátva, hogy a főhadnagy az ő kis maznájának is ad cukrot, egyszerre otthagyta a katonát, s odasietett egész hálaéneket handrikálva jótéteményeért a főhadnagynak, s csaknem hozzádörgölve borzas fejét annak arcához.

Majd hirtelen leguggolva a kis Assuntához, kivette annak markából az egyik cukrot, mit az még nem érkezett szájába tömni. De e tettét sem a kislánynak, hanem a főhadnagynak okolta meg, hamar föl is ugorva, hogy: – Dopo pranzo, dopo pranzo, majd ebédutánra kell eltenni a cukrot, nem egyszerre megenni.

A főhadnagy, persze, nem sokat értett a hadrikálásból, ellenben azt látta, hogy a kis Assunta, megfosztva kincsétől, egyszerre harsány sivalkodásba fog. Tépi anyja kötényét, üti kis ökleivel annak dobszerűen kiálló hasát. Nem akart tudni semmit a dopo pranzóról.

Anyja rárivallt, csitította, megtörülte orrocskáját, visszaadta az elvett cukor felét. Na! Erre a kis Assunta földhöz vágta azt, mindet akarta. Földhöz vágta magát is, úgy ordított kétségbeesetten.

A kis Amabile is ott bámulta ezt, s most odajött, s lassan fölvette a földről az elhajított cukordarabkát. Még csak ez! A kis Assunta ekkor a kis Amabilének rontott körmeivel, mint egy kis hiúz.

Ám Amabile magasra tartotta öklöcskéjében a cukrot, mintegy tanúsítva, hogy az erőszaktól sem retten meg, csak aztán ejtette le megvetőleg a földre. Anyja hátranézett munkájából, s odahívta magához.

A kis Assunta anyja kézzel-lábbal ide-oda kiabált. A főhadnagy pedig nevetett a jeleneten.