A kegyetlen primadonna

Hát persze, mindez 1914 előtt történt.

De hogyne történhetnék meg ma is?

Az emberi természeten nem egy világháború, de egy újabb özönvíz sem változtat. A paradicsom kígyója kísért. És vágyainkban és hóbortjainkban és együgyűségünkben bukunk vagy boldogulunk, bájos egykori oldalbordánkkal.

De ha nem ebben a kis játékban rejtőződik a boldogság? Nos, akkor bizonyára angyalkorunkra kell várnunk vele… Nem veszem észre, hogy nagyon sokunknak volna olyan sürgős ez.

De a tárgyra!

 

Akkoriban, mikor megutáltam redakciómat, telefonbeszélgetésestül, idegnyűvéstül és más, hasonló áldásait és örömeit is a kultúrának, és egy kis hamisítatlan tespedésre vágytam – hát akkor lerándultam Nagypulykásra, a nagybácsimhoz.

Nagypulykás a Bükk hegység egyik zugában van. Egyik olyan zugában, hogy valaha, mikor a hegységek szívesen játszottak búvócskát a török és német hadakkal, hát Nagypulykás bizonyára olyan hunyóhelyet talált, hogy azóta is mintha folyvást saját magát keresné, hogy végre a világ istenfája elé bukkanjon.

Nem kis büszkeségem, hogy én vezetem ki a nyilvánosságra.

Egyébként újabban, egészen érthetetlen okból, a vicinális vasút állomását nevezik Nagypulykásnak. De ettől az állomástól azt a hat-hét kilométert megtenni maga a községig nagyobb viszontagság, mint hatvanat a vicinálison, a fővonal állomásáig. Pedig hát ez sem tréfa.

Hogy ennélfogva Nagypulykás, vasúti kürttel jelzett mezőváros, nagyon kevéssé van kitéve a kultúra áldásainak? Ez nem kifejezés! Nem mondok egyebet: Nagypulykásra nem bírták annak idején beszármaztatni a filoxérát sem.

Nagybátyámat Csimpolyás Gergelynek hívják, s övé a Nagypulykási Vendégfogadó.

Nagybácsim természetesen semmiben sem különbözik más nagypulykásiaktól. Egyáltalán, valami jellemző tulajdonságául legfeljebb kíváncsi természetét említhetni meg.

No, ez sem terjed ki például a világirodalom legújabb művészi vagy tudományos műveire. Hogy úgy mondjam, csak afféle helyi érdekű kíváncsiság.

Magyarázata nyilván az, hogy nagybácsim özvegyember. És hát így azokat a kisebb-nagyobb lelki izgalmakat, amiket más ember a saját családi körében megtalál, ő kénytelen a másokéban megkeresni.

De ne gondoljunk rosszra. Egyszerűen a pletykázásról van szó. És nagybátyám, fogadós létére, világos, hogy könnyen kielégítheti ezt a szenvedélyét. Tudnivaló, hogy borban az igazság. Kivált az, amelyik egy másik közmondás szerint, betöri a fejet. Hát annyi bizonyos, hogy a nagypulykásiak ilyen műveletekért nem szaladnak a szomszédba. Éppúgy, mint ahogy egy odvas fogért sem mennek a borbélyhoz, ha kiüthetik egymásnak.

Summa-summárum, mindezeket a kis kedélyességeket odahordják helybe nagybátyámnak a fogadóba, mint a legalkalmasabb tárgyalóterembe. Sőt, ha nagy ritkán a külvilágtól is téved valami hír, annak is természetszerűleg a fogadó az első felvevő állomása.

 

Hát azon a látogatásomon, melynek történetét itt adom, már jó ideje, hogy ott időztem Nagypulykáson. Úgy volt, hogy a főszerkesztőm utánam sürgönyöz, s vártam már minden percre. Őszintén szólva már ezzel a fajta negatív unalommal is kezdtem betelni.

Ekkor, egy délelőtt, amint felkelek és leballagok első emeleti lakosztályomból a fogadó ivójába, hát ott – uramfia! – két idegen egyént veszek észre egyik asztalnál.

– Ezek vagy papok, vagy színészek – ítélem meg őket első pillantásra borotvált arcaikról, mielőtt fogadónk pincérétől érdeklődnék:

– Mondja csak, Jani, kik ezek?

– Nem tudom – vág furcsa fintort feléjük a pincér. – Egy órája, hogy bejöttek, reggelit rendeltek, bevágták. Most meg már ebédet rendeltek, hogy aztán nem érnek rá visszajönni ebédelni, mert dolguk van a városban. Előbb a városházát kérdezték, most meg már a főnök urat kérdik. A főnök úr pedig disznót ment venni, s csak délre jön haza. Nekem nagyon gyanús ez. Vigécek tán? De hát egy szem kufferjük nincs.

Ezalatt én az idegenek félreismerhetetlen mozdulatairól már biztos voltam, hogy múzsafiak. Egyikük sovány volt, ifjú és nemes tartású. A másik idősebb, s amolyan szelídebb buldogg-képe volt.

– Színészek! Egész biztos – mondtam a pincérnek.

De ugyanakkor a sovány átkiáltott neki:

– Hát kérem, kapjuk azt az ebédet? Nekünk sürgős dolgunk van!

– De nekem nem sürgős – felelt nekem a pincér, észrevétlen hagyva a felhívást. – Várjanak hát akkor addig, míg jön a főnök úr, ha ő kell nekik. Én nem fizetem a cehhüket helyettük, s kilökni elég, ha segítek a főnök úrnak. Jól ismerem már az ilyen alakokat. Tessék! Olyan kopott a kabátja annak a hosszúnak, mint Szent Orbán palástja.

Mondanom sem kell, hogy ez helyi hasonlat. Szent Orbán, a szőlők pártfogója, a városka ősi védőszentje. Ott áll megviselt faszobra a templom portáléja fölött.

Való igaz, hogy a két idegen nem hordta a legkifogástalanabb ruhát. De bizonyos, ha valaha a föllépés és modor választékossága és méltósága pótolta a külső hiányait, úgy különb teljesítménye már reménytelen volt, mint ez idegeneknél.

Ez hatott-e rám? Vagy az is, hogy némileg sorsosaimnak tekinthettem őket a cigányságban? Elég az hozzá, hogy így szóltam az anyagias pincérhez:

– Szolgálja csak ki őket, Jani. Én felelek érettük.

Valljam be őszintén, magamnak is az volt a sejtelmem, hogy a fizetség körül alighanem bajok lesznek. De nagybácsim elég tehetős, semhogy egy ebédnyi áldozatot ne hozhatna a művészetnek! Nagylelkű kezességem úgysem veszi tán igénybe – mindenesetre azért jobb szerettem, ha még lehetőleg távollétében hozza meg ezt az áldozatot!

Hanem mindezt a kis várakozást meghiúsította a bácsim váratlan megjelenése:

– Két idegen keres! Hallom a hentestől – állított be ránk, s a kíváncsi emberek türelmetlenségével, mielőtt az én vagy a pincér tájékoztatóját bevárta volna, már ott is állt az idegenek asztala mellett. – Engem keresnek az urak?

– Ön a szálló tulajdonosa? – állt fel a soványabb.

– Én, igen! Szolgálhatok? – mustrálta meg bácsim őket.

– Én Ködössy Elemér színművész vagyok, a Falussy Ödön színtársulatától. Jelenleg én látom el a titkári teendőket. Ő a kollégám, Tövisúthy – mutatott a soványabb társa felé, a bemutatkozás szabályainak dicsőségére szolgáló meghajlással.

– Örülök, uraim – kezelt le velök bácsim. – Mivel szolgálhatok?

– Hallottuk, uram – kezdte erre a sovány –, hogy az egész városban egyedül az ön szállójának a nagyterme alkalmas színielőadások tartására. A társulatunk hat hétre ide szándékozik a városba, és mi vagyunk a teljhatalmú kiküldöttjei. Hát ha ön hajlandó volna, természetesen, megszabandó árért, rendelkezésünkre bocsátani a nagytermét, vagy esetleg teljes elszállásolásunkra és ellátásunkra vállalkoznék, ez esetben szeretnénk megbeszélni a feltételeket.

Erre bizonyos alku következett, melynél nagybátyám egészen szokatlan előzékenységet tanúsított.

Végezetül a szószóló sovány múzsafi így szólt:

– Ha megengedi, most gyorsan megebédelünk, mert még a hatóságnál is rendbe kell hoznunk az előadások engedélyét, aztán bérleteket felvennünk és kellékekről is gondoskodnunk. Tudniillik holnap már meg is érkezünk testületileg. Azért most nem is érdemes rendbehoznunk a számlánkat, hanem majd egyszerre, nemde?

Én ekkorra, már szintén bemutatkozva, nagybátyám mellett állottam, s a pincér az idegenek mögött, akik, mondom, mindezt nem holmi vándorkomédiás hűhóval, hanem az előkelőség igazi ékesszólásával adták elénk.

Ám mikor a számlának ilyetén rövid elintézésével végezte be a sovány, hát egyszerre pincérünk vált a háta megett valóságos némajátékossá.

Dühös szemöldök-gyűrcsölgetéssel jelezte nagybátyám felé, hogy: főnök úr, a világért ne higgyen nekik!… És az orra kétségbeesett húzogatásával intette: főnök úr, nézze meg jobban, miféle néphez van szerencséje!… És a két keze minden ujjáról majd ledörzsölte a bőrt, hogy figyelmeztesse bácsimat: hisz nincs ezeknek egy új pénzük sem!… Végül csaknem egyszerre kapta fel a két lábát, annak dróttalan közlése okából, hogy rúgja ki ezeket a pernahajdereket nagybácsim, míg nem késő sírni nagyobb cehhért!

Mi a csoda azonban!

Nagybátyám teljesen látatlanul vette hű alkalmazottja színjátékát. És a legudvariasabb hangon biztosította az idegeneket:

– Parancsoljanak csak, kérem! Hogyne! Majd utánanézünk a szobáknak is.

Azzal bácsim már indult is beváltani a szándékát. Vele én is.

Pincérünk, persze, nyomban utánunk termett a söntésben, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy most már szöveget fogalmazzon heves némajátékának, nagybátyám számára, a nincstelen vendégekről. De nagybátyám, mielőtt még belefogott volna, kurtán rászólt:

– Ne legyen maga szentebb a papnál. Ne tanítson engem a fogadósságra. Menjen csak, és szolgálja ki rendesen az urakat!

A pincér erre olyan elképedt pofát vágott rám, hogy tán fényképlemez sem vette volna fel, nemhogy szó megközelítené.

Őszintén szólva nagybátyámnak ennyi engedékenysége velem is olyasmit gondoltatott, hogy alighanem ezúttal nagyobb áldozata lesz kívánságának a színművészet iránt, mint magam is kívántam.

Így szóltam hát neki, az emeletre tartva:

– No, nem is tudtam, hogy ilyen nagy pátrónusa vagy a színművészetnek.

– Ugyan, bolond beszéd! – állt meg nagybácsim. – És ha rájok is fizetek! És ha megszöknének! Ha okoskodom velök, nem inkább megszöknek? Így, ha idejön a többi is, arra nem gondolsz, hogy aki színházba jön, az bejön a vendéglőbe is! Most, éppen betakarítás után, itt lesz a fél város. És ha jól játszanak, jókedvükben isznak a népek. És ha rosszul játszanak, mérgükben isznak, kárpótlásnak! Hát azon számítok én bevételre, amit ez a komédiás trupp fogyaszt majd? No, igen, a népek erszényére, potyát.

– Ez az igazság! – gondoltam. – Kár elhinni, hogy a lélek- és társadalombúvárok nagyobb élet- és emberismerők egy kocsmárosnál…

 

A városban sok éve már, hogy nem voltak színészek. Azaz hogy voltak holmi majomtáncoltatókkal és csudapapagájokkal kombinált, előadó művészek, de hamisítatlan színtársulat nem.

Márpedig az újonnan érkezett az volt.

Estefelé érkeztek meg, néhány szekéren, mikért nagybácsim vállalt kezességet a fuvarosoknál.

Több mint tíz tagot számláltam meg a szekerekről leszállat.

Ekkora komoly társulatra valóban nem voltunk elkészülve. És nagybácsim, aki elszállásolásukra vállalkozott, meg volt akadva a szobákkal. Végül is, a saját javaslatomra, úgy rendeztük el a dolgot, hogy az én szobámat is átadtuk a művészeknek, és magam a bácsim szobájába költöztem.

Legelső dolgom volt megígértetni a bácsimmal, hogy ameddig csak lehet, ne árulják el pesti újságfirkász mivoltomat, mert akkor vendégeink mindjárt más szemmel néznek, s nem látom többé természetes pofájukat a színpadon kívül sem. Ez pedig ostoba és kényelmetlen lett volna.

Első, természetesen, Falussy, az igazgató volt, akivel megismerkedtünk. Egy kopasz, pocakos egyén. Igen egyszerű s jámbor ember benyomását tette. Aminthogy nem is volt más. Mindenesetre nem bírt beszélni a sok portól, ami torkát belepte az úton, mígnem három fröccsel le nem öblögette.

Annál színdúsabb s erélyesebb volt az igazgatóné, Nandine asszony. Csupa mozgékonyság, csupa elevenség. Csupa lihegés, óriás világosszőke hajfürtjein kezdve csipkéjei- és szalagjaiig. És csupa ragyogás, csupa drágakő, a fülbevalóin kezdve, a gyűrűin át folytatva, egész a fogai aranyáig.

Tőle datálódik az a tapasztalatom, hogyan egyesítheti magában valaki egy nemzedék életkorát.

Mert mikor az alkony szürkületében leugrott a szekérről, s kedvesen, selypítve irgett-forgott és intézkedett mindjárt a holmijairól, valóban úgy hatott, mint tulajdon maga csitri unokája.

Egész közelről, a bemutatkozásnál azonban, már mintha a csitri lány bájos mamája nyújtotta volna nekem kezét.

Reggel aztán, amint véletlen kitekintek szobámból a folyosóra, egy borzas s kifestetlen hölgy kandított ki az igazgatóék szobájából. Valóban azt hittem: talán a nagymama is megérkezett észrevétlen.

Egyébként Nandine asszony volt a társulat primadonnája.

Nem lehetett fiatalabb nála, barna kiadásban, a naiva sem. És a másik három művésznő sem. De természetesnek találtam, hogy az igazgatóné nem tűrhet a társulat begyében holmi éretlen, kiskorú fruskákat.

Azt is észleltem mindjárt, hogy az egész társulat csupa pár.

Kivételt csak Tövisúthy, a bulldogfejű és mogorva komikus képezett. Meg egy fiatalember, akit Józsinak hívtak. Ez a kellékes szerepét töltötte be.

 

Ez a Józsinak nevezett kellékes rögtön fel kellett tűnjék bárkinek, a társulat tagjai közt.

Először is igen szép fiú volt. Határozottan Rákóczi Ferencre hasonlított. Széles, kissé csontos, halvány arca volt. Dús, fekete haja. És fekete szemeiben valami különös, rajongó mélaság.

De ami különösebb volt, hogy segédszínész vagy még ilyen rangig sem vivén, miután az igazgatóék s a társulat más tagjai is csaknem füttyszóra szolgáltatták ki vele magukat, s hordatták le a szekerekről a kocsisokkal együtt a málháikat – Józsinak mégis a legjobb ruhája volt az egész társulatban.

A művésztársaság természetesen fáradt volt az utazástól, s korán nyugvóra tért.

Mikor zárás után magam is felballagnék hálóra, hát ahogy elhaladok egyik szoba előtt, annak ajtaja tágra nyitva. Betekintek rajta, hát a szobában, lámpavilág mellett, a Józsi kellékest látom, ingujjban, valami szakasztott olyan foglalatosságban, mintha fehérneműt mángorolna.

Már el is haladtam. De mégiscsak furállottam magamban, hogy akármilyen felemás múzsafi, mégis ilyen anyámasszony munkát végezne.

Nem állhattam meg, hogy vissza ne térjek, s be ne nézzek az ajtón:

– Hát kegyed mit csinál? – beköszönéssel.

– Még egynehány színlapot – felel rá, valahogy túl szerényen pironkodva előttem.

Akkor látom, hogy egy régifajta kézi sajtógéppel ügyeskedik teljes hozzáértéssel. És a:

 

JÁNOS VITÉZ

Első előadása

 

színlapjáról még friss emlékű pesti hajnalaim fejfájós szagát lengeti orromba a nyomdafesték.

– Kegyeteknek saját sajtójuk van? – csodálkozom.

– Igen a sajátom – igenli meg.

– És kegyed ilyesmihez is ért?

– Értettem… izé…

– No, nem tartom hát fel a dolgától. Bocsánat! Jó éjt!

Ezzel visszaléptem. Mert valami egész határozottan kínos zavart észleltem rajta kíváncsiskodásom alatt.

Föltétlen túlzottabb volt, semhogy egyszerűen annak vehettem volna, mert munkájában háborgattam.

Hát amint bemegyek bácsimmal immár közös hálószobánkba, s be akarok számolni neki sajátságos észleletemről, a bácsim megelőz:

– Hallottál még ilyet? Hát arra el voltam készülve, hogy fel kell írjak mindent az egész truppnak. Beszéltem is az igazgatóval, hogy majd jönnek vendégek, és ha lenn mulatnak velök az ivómban, hát majd, amit lehet, odaszámítok azok cehhjéhez abból is, amit a társulat külön fogyaszt. Tudom, ez már így van mindig. Hát gondolhatod, hogy nem húzódoznak a murizástól, a dámáikkal együtt. De most csak hallgasd, az a jóképű fiatal fiú, az, amelyiket mind küldöz, a Józsi, a hogy is hívják, a kellékes – hát az, barátom, odajön hozzám külön, és kérdi és kifizeti nekem a cehhjét, és a szobáját is előre ki akarja fizetni. Mondom neki: – Ráér!… Azt mondja: „Nem! Én kifizetem!…” Hát miféle lehet ez köztük?

Fura, fura! Furálltuk ott bácsimmal a dolgot.

– Csak nem valami inkognitóba öltözött, rendes egyén ez a fiú ebben a társaságban? – nevettem. – Emögött valami titok rejtőzhet.

 

Másnap színész, színésznő, kellékes egymás lábát taposta a készületekben.

Végigélveztem a kölcsönszék hordogatástól a főpróbáig az egészet.

Mondhatom, a díszletállogatás és festés körül megint a titokzatos Józsi kellékes ügyeskedett legjobban, s teljes megbízhatóság élvezetében, társai részéről is.

Mit meséljek magáról az esti előadásról?

Az ember vigyen magával gyermeteg kedélyt s igénytelen szívet, ha a művészet elé járul.

János vitéz hadseregében Józsi volt a zászlótartó, és a fogadónk két hordógurító naplopója a hadsereg.

Mikor aztán a zászlótartó kivonta kardját és (gondolom így van a szövegben) elkiáltotta magát:

– Kedves hadseregem, kiáltsunk egy éljent János vitéznek!

Akkor ő maga, a zászlótartó, oly üde s olyan harsány éljent eresztett ki torkán, hogy a hirtelen támadt meglepetés csöndjében behallott, hogy az udvar mélyén, a ketrecben, nagybácsim libái felgágognak rá álmukban, mint hajdan kapitoliumi őseik az ellenséges hadsereg ostrománál.

Erre a közönségben olyan taps és tombolás kerekedett, hogy majd szétvetette a termet.

Ugyancsak, mikor János vitéz és Juliskája ott hemperegtek az üde pázsiton, s a színpadra egyszerre akkora porgomoly zúdult föl, mit egy lakodalmas szekérsor ver föl, erre sem kelt kisebb ujjujjuzás és riogatás.

Hát én tudok egy tudományos műről, amiben egy sajtóhibával szedett mondatot tartottak a legmélységesebb és legértékesebbnek a kritikusok. Miért ne ismétlődhetett volna hasonló siker technikai fogyatékosságokból, egy nagypulykási színielőadáson?

Fontos, hogy velem együtt a közönség nagyszerűen mulatott.

Táblás ház volt. És utána táblás ivóterem.

Nagybátyám jóslatai teljesen beváltak.

Éjfél tájban a helyzet következő volt.

Három vagy négy összetolt asztal főjén trónolt a Nandine asszony, az igazgatóné, a primadonna. Jobbján az állatorvos, a mezővároska János vitéze. Többek között a műkedvelő előadások lelke és toborzója. A primadonna balján pedig az agglegény árvagyám.

És így le sorban, segédjegyző, naiva, hősszerelmes, járási írnok, másik művésznő, t. b. szolgabíró, harmadik művésznő, egy ifjú földbirtokos és így tovább.

A banda természetesen odamuzsikált a művésznők asztalához. S körülbelül most érte el tetőfokát az általános éneklés, ordítás s borlocsolgatás.

Én ott ültem az L-betűbe tört asztal legvégén, az igazgató és a komikus társaságában.

Ez, mind a kettő, filozófus kedély volt. Az igazgató a sztoikusi, a komikus a cinikusi fajtából.

Magam sem vagyok hangos vigadó. Hát ott iszogattunk csöndes beszélgetésben, az általános handa-banda közepett.

Így érkezett el az az időpont, amikor a kocsmáros is vendégei közé telepszik.

Az ivóban már kiürültek a többi asztalok, csak a törzsasztal társasága maradt. És nagybácsim, aki eddig ide-oda csónakázott sarkatlan cúgos cipőiben az asztalok között, a háborgó kedvtengerben, végül is ott kötött ki a mi csöndes szigetünkön.

Természetesen, a szokott kíváncsiskodása mindjárt olyasféle fordulatot adott a társalgásnak, mint társasjátékok közben történik, a „vallató”-nál.

Egyszer is csak odamutat az ivó túlsó sarkába.

Mikor odanézünk, látjuk, hogy ott, egyik asztalnál, Józsi, a fiatal kellékes mélázik egy fröccs társaságában.

– Hát azt a szegény fiút miért nem hívják ide? Hiszen van itt most ital elég. Az árvagyám most rendelt az elébb öt üveggel, még ki sem hozattam. Minek költsön hát ott szegény gyerek magában.

Tényleg, amíg más asztaloknál is voltak vendégek, fel sem tűnt a kellékes szomorú elkülönözöttségében. Amíg itt többi színésztársai meg sem bírják inni a vendégek potya borát, hát épp a legalantosabbjuknak, a kellékesnek ne jusson belőle?

Érthető, hogy nagybátyám csaplárosi szívében részvét kelt egyetlen kész fizetője, a kellékes iránt.

De az igazgató valahogy kelletlen vállat vont, s hallatlanná tette nagybácsim felszólítását.

Megszólalt azonban rá a komikus:

– Sose féltse azt! – legyintett. – Van neki miből fizessen.

– Hogy? Hát ő csak színlaphordó! – firtatta bácsim.

– Éppen azért! – dörmögte a komikus. – Neki nem a gázsi a fő. Többet keres borravalót a színlaphordással, mint én gázsit. Azonkívül volna csak nekem hazulról annyi. Majd komédiáznék én többet szent Dávidnak is!

Ez utóbbiak már nem pedzhették meg nagybácsim kíváncsiságát. Mert közben már felállt, odament a kellékeshez, és odahozta és odaültette kettőnk közé az asztalhoz.

Annál jobban felköltötte az én kíváncsiságomat e különös ifjú rejtelmei iránt.

 

Ám a következő jelenet nem volt alkalmas kérdezősködésekre.

Az állatorvosnak ugyanis a vigalom emlékébe idézte műkedvelői sikereit, és hangpárbajra hívta ki a hősszerelmest, aki egyúttal a hőstenorja is volt a gárdának.

Odahívták a cigányprímást, és egy alsó cé-t adattak vele. És arra szabályszerűen elkezdett először az állatorvos úr nekikapaszkodni a hanglétrának.

Felnyújtotta nyakát a plafonra, mint a kutya vonításkor az égre és: – cé,... dé,... é,... ef,... gé,... á,... há,... cé,... dé-é-é-é-é...

Itt sajnálatosan és csakugyan olyan hangszál szakadással fejezte be, mint ahogy valami lajtorjafok reccsen össze a mászó súlya alatt. És utána egy mély csuklásba zuhant alá.

Erre a hőstenor fölényesen és könnyeden az elhangzott dénél kezdte, s rá kivágta a felső ét és efet.

És ezt az efet székéről felállva, feltartott kézzel, akkorára nyújtotta ki, mint egy gyárduda.

Az egész asztal egyetlen tetszésviharrá vált. A banda tust rántott.

A helybeli aranyifjak látható kéjjel röhögtek az állatorvos kudarcán. Köztük legjobban legközelebbi vetélytársa a primadonna kegyeiben, a vén árvagyám. Ugyanő volt, aki most ezzel ordította túl a társaságot:

– Hahó! Tíz liter bort, ha valaki ezt lepipálja!

Ebben a pillanatban valamelyest már mérséklődött a lárma.

Egyszerre csak mellettem, tisztán, csengően, s ami a legnehezebb, nem is teljes torokkal, s erőlködés nélkül, a hőstenor győzhetetlen efjét leverő gé zendült meg.

Alig hittem füleimnek.

Hisz ez a hang szomszédom, az ifjú kellékesnek félénken kinyitott ajkai közül eredt.

Igaz, hogy már bele is kallódott az újra kerekedő zűrzavarba.

– Nahát, nyomja meg, fiatalember! – szóltam rá az ifjúra.

Ám a kellékes pironkodva és szerényen elnézett pohara fölött, s valami ilyest dadogott:

– Ne! Ne tessék szólni!

– De hát mit szerénykedik? – zsémbeltem rá. – Hiszen kivágta.

– Persze, én is hallottam. Gyúrja csak le őket! – buzdította nagybácsim is. És ezalatt én, amennyire szerkesztőségi és kávéházi füstmarta hangszálaimtól tellett, belekiáltottam a zsivajba:

– Hohó! Kitartás! Itt magasabbat hallottunk!

Közbekiáltásom alig keltett valami figyelmet, legföllebb közvetlen szomszédaimnál. Nyilván meg sem értették, mit akarok. Minthogy mindnek arca kezdettől fogva az asztalfő felé, a primadonnára volt fordulva, mint holmi napraforgóké.

De ebben a pillanatban egészen különös történt.

Maga Nandine asszony pillantott véletlen felénk. És alighogy odapillantott, egyszerre felkelt, és jött, egyenesen a kellékes felé.

– Józsi! – szólt rá szigorúan. – Tudja, hogy magának most nem itt a helye. Beragasztotta már azt a két ablakot a díszletbe?

– Hát reggel!… – hebegte a fiú.

– Reggel egyéb dolga lesz. Menjen csak, és csinálja meg.

Eközben Józsi már fel is emelkedett székéről, és valami könyörgő, tétova, szánandó zavarral távozott.

– De asszonyom! – szóltam a meglepetéstől nem kissé paffá téve az igazgatónénak: – Hiszen éppen most vágattuk volna le ezzel a fiúval a hőstenor urat.

– És tíz liter bort nyerne. Az az én károm is! – kontrázott bele bácsim is.

De Nandine asszony a szükségtelen okvetetlenkedőknek készült pillantását vetve ránk:

– Ez nem ok rá, hogy ideültessék az urak – felelte. És már férjének, az igazgatónak fordult: – Mondtam már, fiacskám, hogy a kellékeseid nem poharazgathatnak veled és a társulatod tagjaival. Így talán mindjárt a szobalányomat is magam mellé ültethetném a társaságban.

– Én nem vagyok hibás – védekezett, akár valami csínyen ért diák, az igazgató. És a komikusra kapta tanúságul a fejét: – Mondd meg, hát én hívtam ide?

De Nandine asszony eközben még egy megrovó tekintetet vetve hitvestársára, büszke fejtartással visszatért tőlünk királynői trónjára. Úgyhogy a közfigyelem legfölebb megint egy pillanatra ha felénk fordult, s már kezdődött megint a cécó.

– Hát olyan nagy dolog, hogy az asztalhoz ült ez a fiú? Hiszen egész tisztességes gyerek! – faggatózott a két művésztől nagybácsim. És magam is nagyon szívesen hagytam volna, hogy kiszedje belőlük végre a kellékes ügy titkát.

Az igazgató azonban megint csak egy kedvetlen szemöldökrántással intézte el az esetet. Legföllebb poharába mormogott valamit. És helyette megint csak a komikus szólott ennyit:

– Hát valami igaza van Nandine-nak, hogy a kellékes másutt sem ül a tagok közé. Na! – tette hozzá bizonyos szemintéssel: – Azt hiszem, azért hogy Nandine úgy óvja a társulat tekintélyét a segédszemélyzettől, még nem fognak értünk üzenni, hogy az udvari estélyen lépjünk fel.

Szóval tekintélykérdés volna csupán a társulatnál a kellékes kérdés, semmi több? – gondoltam magamban.

Na! Amint a megrökönyödött, kopasz igazgatóról a gúnyoros komikusra, s róluk a ragyogó Nandine asszonyra és a diadalmát elkönyvelt hőstenorra tekingettem, már jöttek bizonyos egyéb gondolataim is a fiatal kellékes száműzetésének okai felől.

Mindenesetre, nem sokkal erre, az igazgatóné asztalt bontott és búcsúzott. És vele a többi hölgyek is.

Lovagjaik, természetesen, hevesen marasztalták őket. De sikertelen. Hát végül is, felkísérve a hölgyeket szobáikba, visszatértek az asztalhoz.

Nem tartottam véletlennek, hogy Nandine asszony eközben ügyet sem vetett rá, hogy férje a pohárnál marad tőle.

Természetes, hogy az ivóban még csak most vette kezdetét az igazi, duhaj kantivornya.

A prímás húzta a szekrény tetején a mozgékony állatorvosnak, és húzta, az öreg közgyám fülébe, az asztal alatt. Szolgabíró, hősszerelmes, földbirtokos, naturburs táncoltak már, és csókolództak már, és sírtak már, összevesztek és kibékültek már, együtt és külön-külön.

Az állapotok végezetül egy egészséges ferblipártiba tömörültek, pirkadattájt, feketekávé és rum gyógyszeritalok támogatásával.

A derék színigazgatón eközben alaposan kezdtek már mutatkozni Bacchus áldásai. De ez csak egyre mélyebb és huzamosabb hallgatásban jelentkezett nála.

Bácsim, én s a komikus őriztük meg csupán korábbi hangulatunkat, a megrögzött éjszakázók lelkével.

 

– Hát hallgassák meg, ha olyan nagyon kíváncsiak, hogy került hozzánk ez a fiú – kezdte a komikus, nem szűnő faggatásainkra. – Elmondom a legeslegelejéről…

Tavaly ilyenkor Gombaházán voltunk két hónapnál tovább. Ott ragadtunk, mert mondhatom, nem ment valami fényesen a dolgunk. Adósak voltunk a cipőfűzőnktől kezdve a díszletpapírokig és színlapokig mindennel.

Volt egy másik kellékesünk, egy Kamatyóy nevű. Mondhatom, egy rendőrpróbán is túlesett svihák.

Persze hogy olyan fennenhéjázott volna akkor is a társulatunk! Hogy a kellékes csak statisztál legfeljebb meg színlapot hord? Áhszászászá!… Játszott bizony Kamatyóy velünk, amire szükség volt, mindent.

De elég az hozzá, hogy ez a Kamatyóy előbb valaha nyomdászinas is volt. És hát ő járt a nyomdába a díszletpapondeklikért meg a színlapokért a legtöbbet. És így barátkozott úgy össze előbb ezzel a Józsival, aztán meg az apjával.

Mert most aztán el fog csudálkozni. A Józsi apjának egy jó könyv- és papírüzlete és nyomdavállalata van Gombaházán. Az övék az egyetlen emeletes sarokház a piacon.

Hanem, mindenki azt mondja – nekem ugyan csak látásból volt szerencsém hozzá –, hogy a vén nyomdász egy futni való bolond.

És hát itt van ez a Józsi, az egyetlen fia. Nagyon meglátszik rajta, hogy itt van.

Mert az öreg nyomdásznak legalább arra volt esze, hogy ha úgy kezdte, hogy a vásárokon, a ponyvasátrakban énekelt, rémregény füzetekkel és paprikajancsikkal, végén aztán emeletes házat és két üzletet énekeljen össze.

Szeretném látni, hogy a színpadról énekeljen össze magának ilyet, én vagy más, vagy ez a Józsi fiú, ha itt marad.

A vén nyomdásznak, azt mondják, hogy az üzlethez most is olyan esze van, mint három örménynek. És az üzlete jól is megy. Csak az üzleten kívül egy vén eszelős. Sehová emberek közé nem jár. Se templomba, se kocsmába. És mióta félig megsüketült, és kivált hogy meghalt a felesége, hát még az utcán se látni. Egy öregkisasszony húga van, azzal közösködik csak az üzleten kívül.

Hát most aztán látja, milyen engedelmes és szelíd mafla ez a fiú. Hát képzelheti, hogyan nevelte ezt az a vén háborodott. Az elemi után befogta maga mellé a nyomdába meg a boltba, és kiküldte a vásárokra, a segédjével énekelni a sátorban.

Nahát, hogy aztán ennek a Józsinak, a rémregények és az unalom már előbb is meggabalyították a fejét, vagy a volt kellékesünk, az a zsivány Kamatyóy beszélte ki belőle azt a csöpp eszét is, amit az apjától örökölt, legalább az üzlethez… nem tudom.

Elég az hozzá, hogy nekünk már előbb sokszor mesélte röhögve ez a Kamatyóy, hogy a fiú szeretne színész lenni, és hozzánk szegődni. Énekpróbákat tartanak – azt mondja – a nyomdában. Józsi megindítja a nyomdakereket és papírzacskókat köt rá, hogy sustorogjanak rajta, és ne halljon ki. De még így is, sokszor az emeleten is felfülel a vén süket nyomdász arra a danolásra, amit művelnek.

Hallhatta tán, milyen hangja van Józsinak. Persze hamis, mint a Nandine fogai.

 

Az elbeszélésnek ezen a pontján az igazgató feje nagyokat bóbiskolva most egyszerre leroppant az asztalra, s horkolni kezdett.

– Na tessék, ez elaludt – jegyezte meg rá a komikus.

– Most aztán megint cipelhetem és szidathatom össze magam Nandine hercegnővel miatta, hogy én itatom le.

– Hagyja csak, majd felvisszük – szólt bácsim. – Mondja csak tovább.

– Hát hogy mondjam! Jó hogy elaludt ez a marha – folytatta a komikus. – Éppen azt akartam mondani, hogy a Nandine-ja nem volt mindig olyan rátartó a tisztességre. Megsúghatom maguknak, hogy épp azelőtt, hogy Gombaházán megint összejöttek ezzel a horkoló marhával, csekély másfél évig barátkozott Nandine egy özvegy üzlettel. Úgy tudtuk, hogy divatüzletesné is lesz belőle. Ehelyett a divatüzlet megbukott, és Nandine megint hozzánk csatlakozott Gombaházán.

Na, Józsi egyszer, honnan, honnan nem, bizonyosan az apja fiókjából, pénzre tett szert. És egy éjjel beállított hozzánk Kamatyóyval. És Kamatyóy egy nagy vacsorát rendeztetett vele. A vacsorán énekeltették és ugratták ezt a fiút.

Ó, akkor még, szűkebb körünkben, Nandine hercegnőnek sem derogált szopogatni a Józsi rántott csirkéjét, és szürcsölgetni a pezsgőjét. És, amint észrevettem, zsámolynak használni cipői számára, az asztal alatt, a Józsi topánkáit.

Igaz, hogy akkor azt hittük, ebben is marad minden.

Már éppen kászolódóban voltunk Gombaházáról. Csak épp az országos vásárt akartuk bevárni, hogy lesz némi közönségünk, és a bevételből rendezzük a tartozásainkat.

Hát ez, úgy-ahogy, meg is történt.

Csakhogy, a vásár napján s másnapján is, a mi Kamatyóynk nincs sehol. Csak másnap estéjén jelentkezik nálunk. És előbb vettem észre, hogy Nandine-nal sepetél. Aztán állít csak ehhez a hortyogó marhához, ahogy ott poharazgatunk, és a csomagolást tárgyaljuk. És azt mondja nekünk:

– Hallja, igazgató úr, ez a nyomdászfiók ide akar jönni hozzánk. Azt tudja, hogy ott pénz van. A fiú nem akar többet segéd lenni az üzletben. Két napja, hogy itt van a lakásomon, elbújva. A vásár mind a két napján én segítettem ki az apját az üzletben és a nyomdában, hogy meg ne akadjon a forgalom…

Természetes, hogy ez a marha igazgató megijedt, hogy afféle cigány, gyermekrabló komédiásoknak vesznek majd minket. És én is azt mondtam Kamatyóynak:

– Tán azt akarod, hogy a rendőrség gondoskodjék az utazásunkról, ha az a vén papírpecér feljelent a fiáért?

Erre a kellékes elkezd röhögni:

– Ne tartsanak attól! A vénember azt mondta nekem, csak menjen Józsi isten hírével! Ha édesfia létére őt ott tudja hagyni egy országos vásáron, akkor nem is akarja látni többet. Csak a nagynénje van kétségbeesve. Az meg semmi!

Hát rendben van! Pakolunk az utazásra, és úgy van, hogy Józsi szökik utánunk estére.

Délután megint nagy tárgyalás köztünk a fiúért. Nandine, ennek a horkolász marhának a nagy aggodalmaira, látom, csak vállat von:

– Hadd hát, hogy jöjjön, ha akar.

Egyszerre megint jön Kamatyóy:

– Na kérem, hát elintéztem! Akarnak egy kellékest helyettem? Hát kapnak egyet, aki kézi szedőgépet hoz maguknak. Nem lesz bajuk a nyomdákkal. Józsi lesz helyettem a kellékesük. Én itt maradok helyette az apjánál.

Sejtik, a gazember úgy benyalta magát akkorig a vén irkapecérnél.

És így is történt.

Azóta Józsi már a hetedik hónapja velünk lóg. Láthatja, hogy lehet hasznát venni bármire. De az apai örökségét odaadná, ha nem kellékes, hanem színész lehetne. Utálja és restelli, ha csak emlegetik is neki a nyomdászságot.

De nem tudom, mi ütött Nandine hercegnőbe, amióta ez a fiú velünk van. Hiszen igaz, hogy olyan ez a fiú, mint egy bajuszbábu a borbélyoknál. De hangja csak van, ha iskoláznánk. És sokszor szükségünk van rá. De Nandine tudni sem akar róla, hogy egy inasszerepet is rábízzunk.

Most két hete éppen, hogy nagyon gyéren álltunk költség dolgában. Hát ez a marha és én fizettettünk magunknak Józsival néhány liter bort. És hát addig kunyorált, ameddig Falussy, ez a horkolász, berúgva megígérte neki, hogy odaadja neki a Bagó szerepét János vitézből.

Hát nem éppen akkor toppan ránk Nandine? Józsi épp ott állt előttünk, és énekelte Bagót, próbából. Mondhatom, ha nem különbül, mint Ködössy, a hősszerelmesünk.

Erre Nandine, éppúgy, mint most, Józsit haza zavarja, bennünket meg elkezd lepocskondiázni:

– Szolgalegényeken fogunk élősködni? Szolgalegényekkel fog ő színpadra lépni? Vegyük tudomásul, másnap már ő nincs a társulatnál, ha még egyszer egy asztalnál lát minket!

Mert hogy pénze honnan van ennek a fiúnak? Hát gondolhatjátok, hogy előbb, amit hozott, elfogyott, mert titokban azért mindenikünk ezt a szegény szamarat vágja meg. De persze levelezni kezdett Kamatyóyval. És Kamatyóy, a zsivány, maga küldött neki leveleket, hogy másolja le, és majd ő átadja nagynénjének, hogy nyomorog, s ki tudja, mit.

Előbb azonban Józsi csak csomagokat kapott a nénjétől. Csak most legutóbb kezd neki pénzt küldeni, elég bőven.

Úgy hallom, hogy a vén nyomdász aszkórba esett, és már alig mozog. Hát nyilván most már jól gazdálkodhat a vénkisasszonnyal Kamatyóy. Sőt, úgy hallom, hogy ott tartanak már, hogy valóságos üzletvezető, és alighanem elveszi a Józsi nagynénjét.

Hát tessék! Az a gazember Kamatyóy ott poszog ennek a szerencsétlennek a vagyonában. Ez pedig itt kezét-lábát kitöri, hogy béreskedjék Nandine-nak és mindünknek, sorban. És tanulja a szerepeket, éjjel, mint a bolond, és kornyikál nappal, mint kettő.

Hogy nem tudok én lenni ilyen eszeveszett tacskó helyében, mint ez a Józsi? Nem egy könyvkereskedést, nem egy nyomdát, de csak egy kucséberkosarat vagy egy házalótragacsot, vagy egy zongoraverklit örökölnék, hát nem tisztességesebben élnék belőle, mint itt kacagtassam magamon a jó parasztokat, mikor a tragédiákban ájuldozom.

 

Körülbelül ennyit tartalmazott a keserű komikus bizalmas közleménye.

Ám, mikor világos reggel ott vetkőztünk bácsimmal hálószobánkban, így szóltam neki:

– Hallod-e, én azt hiszem, értem már a helyzetet. Ez az igazgatóné nem annyira a saját és az igazgató és a társulat tekintélyét óvja ettől a fiatal kellékestől, mint inkább a hőstenorját a lecsúszástól. Szegény, jámbor, kopasz igazgató!

– Azt hiszem én is – hagyta helyben bácsim.

Nos hát! Primadonna hitves, aki a hőstenorral pótolja azt az űrt, amit a kopasz direktor férj hagy a lelkében! Ennél ugyan köznapibb regénybonyodalmat megsejteni sem érdemes.

El is intéztük bácsimmal együtt egy nevetéssel… És érthető, hogy jóval érdekesebb maradt előttem azután is az ifjú s nagyratörésében elnyomott kellékes személye.

Ha vannak elképzeléseik eszelős remetékről, és vannak elképzeléseik folyóiratok és színidirektorok és idegorvosok előszobáiban riadozó, ifjú, beteg lelkekről, akiknek a hóbort rajong szemeiből, akkor ez a fiú körülbelül a tökélyt képviselte ebben az állatfajban.

Önkéntelen szántam, de kényszerűleg mulattam rajta.

Ellenben, nem kevésbé bosszantott az igazgatóné zsarnoksága, amely oly irgalmatlan závárokkal őrizte a kellékes elől boldogsága mesekastélyát, mint egy vén nősténysárkány.

És elhatároztam, hogy mint a mese jótékony öregapói, valami ravaszdi úton-módon segélyére leszek a vén sárkány ellen ennek az ifjú szerencsevadásznak. Ha másként nem megy, bűverejű nagyvárosi újságírói hatalmasságom fölfedésével.

Nos, másnap reggel, azaz hogy délután, ahogy fölkelek, és kissé levegőzni indulok, a fogadó udvaráról hallgatom egy darabig, hogy Józsi áriázik a szobájában.

Ezt már hallottam jó egynéhányszor, s éppen indulni akartam.

De egyszerre csak az ének megszakadt odafönn, s Józsi megjelent a fogadó ajtóban.

Egy csomag színlapot szorított hóna alá, s rendes körútjára indult a városba, széthordani s kiragasztani a színlapokat, a másik kezében lógatott kulimászos bádog és meszelő segélyével.

– No várjon! – szólítottam meg, mikor el akart sietni mellettem a kapuban. – Együtt tartunk egy darabon. Akarok beszélni valamit magával.

– Tessék parancsolni – állott meg szokott nyugtalan és félszeg módján.

– Hát nézze, Józsi – mondom neki. – Én hallom, hogy maga nagyon szeretne szerepet kapni, és ilyen hanggal, mint a magáé, meg is érdemli. De hallom, hogy az igazgatóné az, aki nagyon maga ellen van. Hát majd beszélek az igazgatónéval.

Sosem láttam még ilyen különös félelmet valaki arcán, mint szavaimra támadt ezen a fiúén.

– Nem, kérem, engem nem izé… nem ellenez! – hebegte. – Na-nan-dine… éppen ő akarja… hogy…

– Az igazgatóné akarja? Azt mondja? – ámultam.

– Igen! – bökte ki a zavar őszinteségével. – De előbb ki kell képezni a hangomat. Ő órákat ad. Ő ad…

– És maga, persze, fizet értök? – firtattam.

– Nem sokat… nem sokat… – nyeldekelte.

Szóval egy újabb fordulat. Az igazgatóné tehát, a büszkeségével összeférhető módon intézi el ugyanazt a műveletet a fiú erszényén, mit a társulata az egyszerűbb „majd megadom”-mal.

Ez már csakugyan bosszantott.

Elhatároztam, amint hazaérek sétámból, azonnal fölfedem az igazgatóné előtt inkognitómat, és tekintélyem egész súlyát rávetem a kellékes szerepeltetésére.

 

Nagyon siettem tündökletes pályámra gondolni.

Ahogy hazaérek, nagybácsim egy sürgönnyel fogad főszerkesztőmtől: tessék lehetőleg harmadnap éjjel jelentkeznem a robotba.

Az igazgatónét pedig az ifjú földbirtokos elvitte sétakocsikázni csézáján.

Nem is találkoztam vele aznap.

Este búcsúznom kellett korán színész barátaimtól, hogy kialudjam magam az útra… És hát sorsára hagytam a kellékes ügyét.

Fölmentem szobámba, s pakolni kezdtem.

Épp mikor végére érek, női hangok neszét hallottam fölfelé a lépcsőn. Kinéztem, és tudomásul vettem, hogy a színtársulat hölgytagjai jönnek szobáikba.

Kissé koránlottam még, hogy máris átadják a terepet a férfinépnek. És mintha valamivel izgatottabb lett volna csevetelésük a szokottnál… Á! Mi közöm hozzá!

Nem törődtem vele. Lefeküdtem, és elfújtam a lámpát.

Az ajtót azonban tágra-végre nyitva hagytam a nyári éjen. Meg azon okból is, hogy tartottam tőle, hogy nagybátyám hajnalban felzavar, ha nekibukik. Elégségesnek véltem, hogy néhány széknek a felborogatásával verjen föl.

Így feküdtem a csöndben, az álmot várva.

De az álom tündére nem akarta megérteni, hogy notórius éjszakázó létemre ezúttal ilyen korán várom látogatását. És nyilván előbb az egyszerűbb nagypulykási hívei pilláit járt oda kenegetni varázsírjával.

Addig is igyekeztem hát gyönyörködni az ablakon át a szobába hatoló holdsugarakban, melyek mintha a vidéki éjjel idillikus béka, tücsök és kutya egyesült hangversenyének lettek volna afféle láthatatlan telefonhírmondó-huzaljai… Míg az álomtündér megérkezik.

Már ágyam mellett állhatott a szobalánya, a félálom.

Ekkor egyszerre különös neszek rezzentettek fel.

Odakint, a folyosó sötétjében, az igazgatóék szobája felől, félreismerhetetlen papucssarok kattogás közeledett, egy cipő topogásától kísérve, az ajtóm felé.

Épp ott álltak meg most, a nyitott ajtóm előtt. Nyilván ők sem álmodták, hogy a szobában vagyok. Mert a papucs egész erélyes, rendelkező hangon, alig fojtva le kissé, így szólt a cipőnek:

– Menj csak, és nézz le mégis. Mert nem volt nagyon berúgva az a vén disznó. És még fel is talál itt jönni nekünk.

– Én… én… lásd… mindig félek! – hebegte rá őszintén a cipő.

– No, menj csak! Nem tölthetjük most az időt! – mondta rá a papucs.

És erre a cipő engedelmesen elkopogott.

A papucs ott kattogott türelmetlenül a folyosón, egyedül. De kisvártatva rá megjelent megint a cipő, és így szólt:

– Nem részeg nagyon. De sakkozik Tövisúthyval. És isznak.

– Az is jó! Akkor nem állnak fel egyhamar. Gyerünk hát! – így a papucs.

És erre eltávoztak.

Hát kérem, kitalálták! A papucs hangja nem volt másé, mint Nandine asszonyé, az igazgatónéé.

És a cipő? Hogy az meg Ködössy, a hősszerelmes lett volna?

Nem találták ki! Dehogyis találták.

A cipő hangja nem volt másé, mint Józsié, az ifjú kellékesé.

– Ejha! – gondoltam magamban, ágyamban felülve, és egy cigarettára gyújtva. – Így próbáljon valaki elég merész lenni, hogy elhiggye magáról, hogy kitalálhat egy regényt, versenyre kelve a valóság leleményességével, szánandóan. Szegény regényírók! Szegény irodalom!

 

Reggel korán nagybácsim természetesen felköltött álmomból. De ezúttal kivételesen sem ajtócsapás-, sem székborogatással, hanem egy óriási krákogással és tüsszentéssel. És természetesen ő volt elcsodálkozva jobban:

– Mi az? Te már fönn vagy?… Nahát, ha már fönn vagy, mondok egy újságot. Úgy látszik, ma a sürgönyök napja van. Józsi, a kellékes is kapott egy sürgönyt, hogy az apja meghalt, s jöjjön átvenni a vállalatát. Ő már el is ment egy szekéren, amíg aludtál. Neked is jó lesz igyekezni, ha nem akarod lekésni a vonatot.

– Hát sajnálom szegény fiút – mondtam, miközben öltözni kezdtem. – Hanem hallgass ide, Gergő bátyám. Én is tudok valami újabbat… Kíváncsiak voltunk, miért tartotta az igazgatóné Józsit így a sutban, mint valami vén boszorka a felfalásra szánt gyermeket. Hát mondhatom neked, mindenki szamár, aki mást mond neked, mint amit majd én írok meg neked Pestről erről az ügyről.

– No mondd! Ne okoskodj! – firtatott bácsim.

– Majd csak Pestről. És onnan is csak akkor, ha megírod, hogy a trupp már más helyen van.

És ezzel többé semmi faggatásra és puhatolózásra nem nyilatkoztam.

Ezzel legalább elértem, hogy nagybácsim maga vigyázott a poggyászom felrakásánál, s maga vizsgálta meg és alkudta ki a szekeremet, abban a reményben, hogy kiszedi belőlem a titkomat.

De erős voltam.

 

Erősen eltökélt szándékomat azonban megváltoztathattam bátran a fővonal állomásán, ahová a nagypulykási vicinális érkezik be, olyan köhögéssel, mint valami tüdőbeteg a kórházba.

Ezen az állomáson három órát kell várni a pesti vonatra, nem számítva azt a két órai rendes késést, amit a vicinálison, vagy esetleg mellette ballagva, pipacsszedéssel lehet tölteni.

Ezen az állomáson, az utolsó óra unalmában, a következő levelet volt alkalmam küldeni bácsimnak:

 

 

Hogy hát mi ebből a tanulság?

Azt hiszem, nem más, minthogy azokban a kis üzelmekben, amiket Éva tanult el a kígyótól a paradicsomban, az unokáit nem pszichiáterek és újságírók és kocsmárosok, de maga a kígyó sem ismeri eléggé.