A bolond meg a bélyeges

Ketten voltak az utcák példái. Egyik a bolond, másik a bélyeges.

Milcsit, mikor még Milcsikémnek hívták, anyja özvegy hivatalnokné volt, és diákokat meg fiatalembereket tartottak ellátásban.

Milcsike csúnya volt szegény, még virágja virágában is, úgyhogy igazán vérmesnek kellett lennie annak a szobauruknak, amelyik elcsábította.

Milcsike megesett. De – alkalmasint vétkes kísérletek miatt – kicsikéje halva jött a világra. Épp hogy belesivalkodott, és azzal visszament angyalnak.

Milcsikének pedig a kiállott szégyen, bánat, gond a tejláz idején megháborította eszét.

Nem sokkal utóbb meghalt anyja. Majd a takarék elárvereztette házuk. Egyszóval Milcsikét elhagyta gyermeke, szülője, hajléka, elméje, minden. Senkije és semmije nem maradt a nőegylet könyörületén és eszelőssége vigaszán kívül.

Így vált belőle bolond Milcsi.

Bolond Milcsi aztán húsz év előtt divatozott, kacabajka foszlányaiban őgyelgett az utcákon, s nagyanyós kalappal, rajta piros meg mindenféle szín bóbitával, ahogy egyre tűzködte hozzá a tollakat, akárhol lelt egyet. Hasonlóul szedve ruhájára is mindenféle cicomát: koszlott sálat, lyukas kendőt, piszkos csipkemaradványokat, tépett tarka szalagokat, mik libegtek s röpködtek utána.

Karján egy vörös bársony piperezsákocska volt. Abból úntalan egy kerek tükröcskét vett ki, hogy magában gyönyörködjék, meg egy föstékestégelyt, hogy arcát pirosítsa a rászáradt mocsok fölött.

Bolond Milcsit házasságra akarták kényszeríteni akarata ellenére, s nem bírt menekedni a kérőktől. Így bizonnyal volt már szívének titkos választottja. De ez titka volt. Erről nem beszélt, csak a tolakodó kérőkről.

Mókás férfiak kitárták előtte karjuk, hogy szívükre szorítják egyetlenük, Milcsikéjük. Akkor Milcsi szemérmesen tiltakozva futott előlük, éppúgy sütve le fejét hónalja iránt, mint a madarak dugják szárnyuk alá. Majd mások híreket közöltek vele, hogy a főispán pályázik a kezére, vigyázzon! Meg ez és amaz válni akar érte a feleségétől. Mire Milcsi merő kétségbeesett ártatlansággá vált. De mihelyt azt kérdezték tőle, ki lesz hát a jövendőbelije, arra tüstént zavart és ábrándos arcot vett, és ment onnan.

Ment, és aggodalmasan suttogott és tanakodott magával, hogy aztán elővegye pirosítóját és tükrét, és kuncogva, boldogan kacagjon.

Hiszen nyomorult lehetett Milcsi, de boldogtalan volt-e? Ha Milcsinek egyszer azt hízelegte tükre: – Drága, bájos, nemhiába vetélkednek s törik magukat annyian utánad! És öröm ragyogta be sötétsárga, ezerredős arcát, mint a verőfény holmi száraz fát.

Tényleg, olykor rápillantni girhes fára, s bogaiból egyszerre fancsal arc körvonala rémlik. Ilyfélének tűnt a Milcsié. És benne szemei a sok ránc között, akár ágak közé akadt, vergődő madárfiak, éppúgy szökdelltek nyugtalan.

Mert sajna, Milcsinek is meg kellett legyen a maga boldogtalansága. Nem más, mint az utcagyerkőcökben. Csak ezek bántották, háborították őt. Csak ezekre volt mindig egyedül panasza.

Gubicki csizmadia volt. Annak idején még egyike a legcsinosabb, legkapósabb legényeknek. Ez még megtetszett puffadt, szakállas, zöldes pofáján is. Haja nem is akart őszülni, és ha nem lett volna egy kóc, s arányos alakját nem hagyta volna csámpássá nyaklani, és nem lett volna toprongyos, nyakig sáros, bűzös, még kiállhatta volna ollyikkal a versenyt. De a pálinka!

Gubicki házas volt. Felesége kocsorbaszerű, ideges és alattomosságot sejtető képű nő. Lánya szöszke, aranyos fruska, de apja szép, barna vonásaival. Takarosan, s amennyire lehetett, kisasszonyosan járt, mert iskolázni akarták, de aztán ki kellett maradnia a második polgári elején.

Persze, övéi rég nem éltek Gubickival. Gubickinak sem volt senkije és semmije a pálinkáskupicán meg Amáresz nevű úrékon kívül, kiknek favágójuk s mindenesük volt.

Másként Gubicki saját magán kívül senkinek sem ártott szerencsétlen szenvedélyével. Azoknak kétségkívül legkevésbé, kiktől maga becsmérlésen, gúnyon s megvetésen kívül semmit sem kapott, vagyis az utcabelieknek. Inkább még ő szolgált nekik ingyen mulatsággal, amint az utcaközépen tántorgott nagy hadonászva vagy szavalva, vagy vitázva magamagával.

De nem kell ám azt hinni, hogy holmi apró-cseprő ügyeken, talán az utcabeliek körül. Gubicki, ha nem csapta el az ipartestület elnökét, ha nem csinált tisztújítást a városnál, vagy történetesen országgyűlési képviselőt nem választott, akkor legalábbis a kormányt buktatta meg.

– Tessék már egyszer rendet csinálni, kérem! Nem a népet bolondítani. Mert aztán megmutatjuk, ki az úr ebben a rongyos országban! – ütötte mellét Gubicki, meg-megállva útjában. Nem elég volt neki kapkodni a fejét az utca gyerkőcei sárgalacsinjai s kavicsai elől, vagy a kabátja megrángatásáért riogatni rájuk, s zavartatni magát eszmemenetében ostoba versikéjük által.

 

Sárgarigó, darufészek, Gubicki már megint részeg…

De mikor is nem volt az Gubicki?

Ám e gyermeki hajszában, mint bolond Milcsinél, Gubickinál is volt bizonyos végzetszerűség. Valaki iránt mégis vétkes volt Gubicki, önmagán kívül, bélyeges, cégéres, züllöttségében. Talán Gubicki kislánya apját, a haszontalan apát, nem a haszontalan embert bosszulták meg a kicsik. Az apát, kinek másüvé is lett volna tartozása, nemcsak a pálinka árában. Hát ez igazság! Gaztettért lakolás, mulasztásért csúfság.

 

Szóval ők ketten voltak az utca példái. Milcsi meg Gubicki, egyik a bolond, másik a bélyeges. Ők maguk azonban sohasem vettek tudomást egymásról.

Hanem néha Gubicki hosszabb időre kikécmergődött valahogy a pálinka gyalázatából.

Hasonló fordulat mindig csak úgy jött egyszerre, minden különösebb serkentés vagy alkalom nélkül Gubickira.

A nap egész bizonytalan szakában, délután, reggel vagy este, hullaálomból ébredve vagy munka közben, letéve a fűrészt, Gubicki egyszer csak teknőt s tálat kért az Amáresz úrék bejárónéjától s engedélyt, hogy egy kis vizet melegíthessen.

Míg az megmelegedett, addig kiszedegette hajából, ruhájából, szakálláról a szalmaszálakat, levakarta a sárt, kirázta mérgesen, megbotozta dühösen culáit. Aztán kimosta fekete-neműjét, megmosakodott maga is, azzal elindult.

Két helyre tartott ilyenkor. Vagy unokabátyjához, ki szintén csizmadia volt, vagy komájához, s egy óra múlva már a háromlábú széken ült a fűrész húzogatása helyett, s ütötte a dikicset, kente a csirizet, rántotta a kaptát, s feszítette a lábszíjat, élvezettel szippangatva a jó bőr és kéreg meg avas lábizzadságok illatát a tajkolandó lábbeli-halom közepett.

Amúgy Gubicki nem volt rossz munkás. Ha egyszer nekifogott, nemcsak jól, hanem háromannyit végzett, mint más.

Ily más s elég ritka esetekben aztán az is előfordult, hogy Gubicki újra összeállt feleségével is.

Ám ebben kezdeményező rendszerint nem Gubicki volt, hanem maga a felesége.

Gubicki míg ivott, az asszonyt jóformán sosem látta. Ekkor azonban egyszerre előbukkant valahol. Előbb csak görbe s bizalmatlan pillantásokig mentek, majd egy-két szóig. Szóval, valósággal visszakacérkodták maguk a pap áldásába.

Hát egyszer három hetet töltött emberséges munkában Gubicki, és már rég elközelgetett az újra házasodhatnékja. De az asszony mégsem mutatkozott.

Csak a véletlen segíthetett, s ez egy nap valóban kezére járt Gubickinak félig-meddig. Vagyis találkozott a feleségével, csakhogy az öccsével volt éppen, egy göthös szabósegéddel.

Gubickin már valamelyest emberi ábrázat és gúnya díszelgett. Már megállhatott feleségével és öccsével az utcán, annak gyanúja nélkül, hogy kéregetni akar tőlük.

Meg is állt Gubicki, s a szokott ellenséges arculat helyett bizonyos békülékenység bizonytalankodott vonásain.

Így kezdtek a szokott csevegésbe s példálózásokba, és többek közt Gubickiné elmondta Gubickinak, hogy jelenleg talán javulás áll be helyzetükben, mivel lányuknak kilátása van, hogy bejut felírónőnek egy üzletbe.

– Hát milyen üzletbe? – kérdezte Gubicki.

– A Hasas Üszőbe – felelt az asszony. – Seress Gyula úrhoz.

Nos, e két név hallatán Gubickinak egyszerre bizonyos semleges vonásuvá lett az arca, hogy utána komorulat jelenjék meg azon.

– No, azt már nem! – jelentette ki egyszerre. – Nem, azt már nem! Hiába! Oda ne add. Oda nem való a lány!

– Micsoda beszéd! Na hallod, ilyet, ettől! – fordult az asszony az öccséhez.

– Nem! Azt is megmondom, minek. Mert ott nem a munkáért kapja a fizetést. Hanem egyébért. Azt te is tudod. És ha nem is, azt senki sem fogja hinni neked, s más ugyan nem néz többet arra a lányra, ha becsületes marad is. Na, Seress Gyulához! Jól kigondoltad!

Ezeket mondotta Gubicki az asszonynak.

A Hasas Üsző voltaképp az Arany Üsző cég volt, nem célzattalan ferdítésben, sem a cégérén kissé elrajzolt állatot, sem bizonyos egyéb jelentését illetőleg. Tulajdonosa ugyanis egy legényember volt, köztudottan mulatós, kártyás, hangos, s főleg nagy szoknyás. Üzlete, szertelen költekezései ellenére is, kitűnően ment. Minden utcában volt átlag egy kitartott szeretője vagy egy megfizetett zabigyereke. Így nőalkalmazottjai sem állhattak jó hírben.

Ide vonatkozott a Gubicki tiltakozása, melyre most már felesége ingerülten csattogni, pattogni kezdett, éhhalálról, koldusbotról s főleg olyan alávaló apáról, ki könnyen parancsolna, botránkozna s fitymálkodna felesége s gyermeke küszködésein, míg maga leissza kalapjáról a szalagot, s felőle az utcán lehetne családja.

Gubicki azonban szilárdan állotta vélelmét.

Mi jöhetett? Minthogy kölcsönbe leszajházták, lecsavargózták egymást, és egy – majd meglátom! – meg egy – majd meglátom én is! – fenyegetéssel váltak el a derék házasfelek.

 

Gubickinénál következő eset forgott fönn.

Ha tán nem is volt szándékában egyenesen eladni lányát, mindenesetre hasznot akart húzni abból, hogy kiteszi őt, ha nem a bukás, mindenesetre megszólásoknak, mi majdnem egy. Most már asszonyi ravaszsággal ki szerette volna fürkészni férjét, kap-e az a tervén. Ha igen, akkor ennek fejében összeköltözik vele. Soká úgy sem tartja ki Gubicki a józanságban. De annak tartama alatt, mint beszámíthatóra, könnyen rákenheti a lánya kiszolgáltatását. Aztán az újra elaljasodó csavargón már eggyel több vagy kevesebb folt elfér.

Az asszonynak, persze, kudarca után annál nagyobb volt mérge, hogy egyáltalán kísérletet tett, s oly utolsó alaktól kellett megszégyenülnie jó erkölcsökben, mint férje.

Ez volt Gubickiné. De Gubicki kedélyének egyensúlya volt egészen különösképp fölbillenve a találkozást követőleg.

Tisztességes s rendes embereknek voltaképp semmi örömük tisztességük- s rendességükben, mint csupán olyanban. Míg hát Gubicki valósággal úgy érezhette magát, maga mögött háromszor hét emberségesen töltött napokkal, akár holmi díszmenet élén. Vagyis külön és hatványozott becsben önnön derekasságán.

Gubickinak úgy tetszett, akár valami zordon szózatban zúgnék rája az apai kötelesség, melynek meg kell ragadni a becstelenség felé sodródó gyermekét, kit tudatlanságában maga anyja taszít abba.

Első eredménye ennek mindenesetre az lett, hogy a háromlábú szék alatta, a műhelyben, mintha így reccsent volna, mikor rácsapta magát: – Ha ilyesmi megtörténhet a becsületeden, akkor mit érdemes görnyeszteni rajtam a hátad! – És a lábszíj, a kapta, a dikics, a csiriz, a metélő kés ugyanezt sunnyogták, puffanták, koppanták, nyiszeregték, lefetyelték karban Gubickinak. Hogy egyszerre torka is közibök szóljon: – De fenéstül kiszáradtam búvomban és mérgemben egy kis nerángassra!

Hát éppen szombatnap volt. Gubicki délután elszámolt unokabátyjával a darabok- és a tajkolásról, s fölvette bérit. Azzal leoldotta, a sarokba csapta kötényét, megtisztálkodott, s magára kapta kabátját.

A műhely s a ház már tudta, hogy családjához megyen, még egyszer megértetni feleségével, hogy tegyen le szándékáról, s inkább cselédnek adja a lányát, mint a Hasas Üszőhöz.

Hanem feleségét, akihez zokszavaival jó előre készült, nem lelte otthon. Csupán lányát.

Még jobb volt. Neki magának beszél hát. És beszélt is vagy két óra hosszat. Egész erkölcstan tellett volna ki anyagából.

A lány mindössze csak vállát vonogathatta, köhécselhetett vagy az ablakon nézdegélhetett ki közben, és anyjára hárította az egész ügy szerzőségét s felelősségét.

De Gubicki szemét nem csalta meg, hogy csak előtte szenteskedik. Maga éppúgy hajlandó az üzletbe állni, ha még nem jobban, s ha még nem többre is. A pénz már elkáprázta, megkaparította, s elveszti, ha el nem vesztette máris. Gubicki ugyanazt a fanyalgást tapasztalhatta az ő képén is, mit anyjáén, talán valamelyes enyhébb kiadásban, hogy: „Jó, jó, igazad van Gubicki, csak menj már magadnak!”

Gubicki olyan érzéssel lépett ki megint az utcára, mint aki fölösleges a világon mindenkinek. Hogy egyedül van. Hogy kóbor kutya. Meg, hogy a sok beszédtől szomjas lett.

 

Másnap Gubicki az utcán már magával beszélt. Azaz hogy nem magával, hanem mással. De magában. És az a másik nem volt más, mint a Hasas Üszős, a kereskedő.

– Lássa! – mondta neki. – Inkább iszok megint, és otthagytam a munkát! Inkább iszok megint, s leiszom a testemről a ruhát, lássa! Mint hogy el tudjam nézni, hogy a lányomat a feleségem kiadja a maga szalmazsákjának. Inkább megyek, lássa!

Ezt bizonyos daccal jelentette ki, és mutatóujját mint valami ijesztésre szánt pisztolycsövet tartotta égnek, miközben megállt.

Megállt, és valami ilyest gondolt: – Mit szólna erre a kereskedő? Próbálná meg csak neki is bedugni a száját, mint a feleségének. Olyan nincs! Gubicki nem adja a becsületét. Gubicki részeges disznó, de a becsülete tiszta. És kimondja a világnak az igazat mindig. Azt a csillagos hétfelségét! Ha Seress Gyulának is!

Csodálatosképp ez alatt a beszéd alatt Gubicki észre sem vette, hogy éppen ott bukkant ki a piacra, ahol a Hasas Üsző üzlete volt.

Dehogy volt eszeágában is Gubickinak iménti szavallatát tényleg elmondani talán a kereskedőnek. Csak úgy odakerült. Sőt mintegy maga is csodálkozott, hogy egyszerre maga előtt látta a kereskedés cégtábláját.

De minthogy már ott látta maga előtt, egyszerre szinte magának is úgy tetszett, hogy itt a célja útjának.

Gubicki, bár a jámbor és gyáva részegek közé tartozott, ezúttal a részegségnek valóban abban a tettre legkészebb állapotában volt. Elkeserült ismételt lecsúszása miatt a tisztességből. És kifogyva utolsó, keservesen szerzett s könnyen herdált garasaiból.

Elszántság horgadt föl benne, hogy odaállít a kereskedő elé, s szemrehányást tesz aljas szándékaiért lánya iránt.

Ott megállt, kissé még föllebb vetve fejét. Mire valamelyest megingott, mert lábai, istentudja mi jelnek véve fejvetését, egyik a másikra akart hágni. Erre Gubicki szétvette őket, és megszegte nyakát. Na! Most odamond, bármi történik!

De hol a kereskedő? Nem látta ott. Hiába pillantott körül.

Ellenben, nem kis csodálatára saját lányát vette észre, amint elképedve bámul rá a kasszából. Mellette a segéd. Előttük egy háromarasznyi inas. A másik segéd épp akkor ment ki a fenéken.

Hát már itt is a lánya?

Gubickit ez egész kiejtette sodrából. Úgy, hogy szinte úgy tett, mintha meg sem ismerné tulajdon lányát, vagy azzal semmi ügye nem lenne, és a segédhez fordult, nyilván, hogy gazdáját kérdje. De aztán mégis az kaphatott eszébe, hisz a véletlen könnyít és egyszerűsít tiltakozása elintézésén, ha lányának esik.

– Hát mégis itt vagy?! Hiába intettelek. Nem mondottam meg, hogy ez nem neked való hely? Hát mi akarsz lenni? Lotyó? Mindenki lotyója? – így kezdte, mind fönnebbül, hogy már kis híja csak azt nem mondta: – Hát ezért tartottalak és neveltelek.

A lánynak ezalatt, készületlenségében, hol a szégyen kínos vörössége, hol a botrány félelmének sápadása váltakozott az arcán.

Ellenben a segéd korántsem vette komolyba az esetet, s mindjárt a hahotán kezdte.

Úgyszintén az inas is. Már oda is ugrott Gubicki elé, mint egy kis kelj-föl-jancsi, s úgy vigyorgott rá magasba.

Hát kit is vennének komolyan? A sárgarigós, darufészkes Gubickit? Inkább kész mulatságnak ígérkezett betoppanása.

Gubickit azonban lánya látható megszeppenése bizonyos hatalmaskodó erélyre kapatta. És egyszerre a segédnek támadt, szónokias lendülettel.

– Mit röhögsz, pokolfajzat?

Csakhogy erre a segéd is méregbe jött.

– Te volt az apád meg a kutyája, te rongyos! Hordod magad innét rögtön – rivallt Gubickira.

Persze, mindez nem járt zenebona nélkül, s csak az hiányzott hozzá, hogy boltfenéken megjelenjen maga a kereskedő.

A kereskedő legott tájékozódott a helyzetről, s rá természetesen a legnagyobb ámulatot mutatta. Mit akar ez itt? Hogy még nem örül, pálinkásbutykosa! Mikor lányát biztos kenyérben tudja, s azellen ugrál, aki segít rajta! Takarodik ki mindjárt?!

Nem is állt szóba Gubickival, csak a segédnek utalta ki Gubicki elintézését.

De Gubickiban akkorra már valamelyes lélek támadt, s bárha alább eresztett, de határozott hangon pockolta magát a termetes kereskedő elé, és vádakkal illette, hogy lánya alkalmaztatásával csak annak erényeire pályázik, s mint apja, ezt nem tűrheti.

Nahát, más ebből nem is lehetett, mint hogy erre a kereskedő megragadta szegény Gubickit egyik, a segéd a másik oldalon, az inas hátulról, ameddig felérte, s kilökték a bolt ajtaján, hogy hetet fordult az utcán. Azzal belefogtak a lány vigasztalásába. Hogy sose pityeregjen! Ott az üzletben ne tartson többé semmitől, s ha meg másutt alkalmatlankodnék még neki apja, majd a rendőrség ellátja baját.

Így hát a kis csetepaté el is intéződött röviden. Azaz hogy elintéződött volna.

Hanem történetesen Gubickiné s öccse épp akkor jövögéltek a boltba egy zsák lisztért, mit már a lány fizetésében kaptak onnan. És meglátták Gubickit a bolt előtt, aki, mint mikor a varjú sebes röppel ér alá, épp az utolsó karcsapásokat végezte egyensúlya helyreállítására.

Csak ezt látták, nem többet, de ebből körülbelül mindketten megsejtették a történteket, és sebten közeledtek.

Legelőször Gubickiné támadt rá, éppoly berzenkedve, akár a megbokrosodó, görhes kanca vágja fejét a szügyébe.

– Mit kerestél ottan?

– Én tudom azt! Nem a te közöd! – húzta ki magát Gubicki.

– Mit tudsz, te gazember? Ide mersz még szemtelenkedni? Seress úrnak alkalmatlankodni, és nekünk bajt csinálni? Te átkozott világ csavargója! Mit kerestél ottan?

Gubicki ebből valahogy azt vette ki, hogy e kettő nem látta szomorú kiakolbólítását, s erre valami hazug dicsekedhetnékje jött, hogy megrebbenti őket.

– Azt kerestem, hogy odamondtam annak! Ha te eladtad neki azt a lányt, hallja meg éntőlem, hogy becstelen és gaz az olyan ember, aki más gyermekét…

Csak eddig ért Gubicki.

Felesége éktelen dühében és ijedtében, hogy valami galibát csinált, hirtelen nekiugrott Gubickinak, lekapta annak fejéről a kalapot és földhöz csapta.

– Így állj, te, utolsó disznó, az előtt az ember előtt, aki jót tesz családoddal. Így állj, érted! Nem még ugrálj előtte! – rikácsolta.

Hát erre már Gubickinak is felesége kendőjébe kellett ragadnia, hogy lerántsa kölcsönösen a kalapjáért. Igaz, hogy néhány fürt haját is odafogta feleségének a kendőhöz e művelet közben.

Szóval, a vita ezzel csülökre fordult, s ekkor már az asszony öccse sem nézhette tétlen. Közrefogták és páholni kezdték Gubickit. Az meg vissza. Csihé-puhé! Le a járdáról, föl a járdára. Neki a falnak, el a faltól. Így sodródtak, huzakodtak vad küzdelemben.

 

Természetesen, a csetepaténak mihamar közönsége támadt.

Fejek az ablakokban. Jöttükben megállók. Szóval népség, innen is, onnan is, mint a színfalak mögül a színre.

A Hasas Üsző ajtajában is ott állt már künn a kereskedő, s lehető mulattató tájékoztatásokat adott az érdeklődőknek a muri felől.

– Sejtik, hogy előbb itt volt benn, kérdőre vonni engem, hogy el akarom csábítani a lányát. Most azért agyabugyálják felesége meg öccse – adta elő a kereskedő, mint a bárányok legártatlanabbja, s a körülállók közül, akik nem kacagtak Gubicki gyanúsításán, azok botot és rendőrt emlegettek a kereskedő tudósításaira.

Már a fél piac összecsődült.

Egyedül az volt láthatatlan a jelenetnél, ki körül forgott voltaképp az egész, ott sírdogálván szégyene- s keserűségében magányosan az üzletben, a Gubicki lány.

 

Eközben, a dulakodás felvonásában, újabb jelenet jött.

Gubicki inkább védekezően viselkedett a küzdelemben a másik kettő ellen.

Ám a kettő nem szüntette be a viaskodást, s annak hevében történt most, hogy egy nekivonakodásnál a szabó öccs véletlen Gubickinét törölte orron Gubicki helyett, hogy azt menten elöntötte a veres nátha.

Nem Gubicki, az öccs volt, mások is láthatták. Mégis, Gubickinénak épp jól jött, hogy véres arccal s szánalmat keltő sikolyokkal és zokogással hívja tanúul a közönséget férje elvetemültségére, aki nem elég, hogy nyomorban hagyja őket, hanem még betevőjüktől is meg akarja fosztani őket, jótevőjükre törve, hogy az a lányt kitegye alkalmazásából.

– Tényleg piszok alak ez – vélte a Seress Gyula úr is. – Nemcsak, hogy megdögölhet tőle családja, de még útjokba áll, ha boldogulnának. De én nem veszem föl tőle – tette hozzá kenetesen.

Miközben ezt mondta, mellette ott állt liszteslegénye. Egy óriás vállú s mokány képű legény. Régen látszott rajta, hogy szívesen odasózna ő is egyet-kettőt a verekedők közé, csak élvezetből is, de átallja ürügy nélkül. Most azonban a kereskedő szavait mintegy döntésül vevén, kimozdult a helyéről.

Gubicki pedig, nyilvánvaló szerencsétlenségére, épp akkor kanyarította földhöz, most már egyetlen küzdőtársát, a szabót. De mintha félne diadalától, hogy talán kihívja vele a közönség kedvezőtlen igazságszolgáltatását, látszott, hogy párologni szeretett volna onnan inkább.

Hanem Gubicki ellenfele, a vakarcs szabó, már föl is ugrott, s neki újra Gubickinak hátulról, s fejére csapott.

– Hű, az anyád keservit! – bődült most el valójában Gubicki is, és nagyot lendített karján.

Csakhogy karja lendülete abban a pillanatban váratlan akadályon tört meg. Nem más, mint a liszteslegény gyomrán.

Ebben is szerencséje volt a lisztesnek. Megütötték! És szerencsétlensége Gubickinak, ki a következőkben kapott egy olyan csárdást a lisztes marha nagy markától, hogy a föld összefutott előtte az éggel.

Gubicki elesett. De a lisztes vadulását már ez nem elégítette ki, s belerúgott még néhányat csizmáival, hogy Gubicki tovahemperedett, és a fal tövében nyúlt ki, nyekkenve. Ott is maradt. Meg sem moccant. Rossz helyen érhette valahol a rúgás.

– Nem kár érte, hadd dögölne meg bár ilyen világ szégyene! – ítélt a közhangulat valamelyik jelenlevő ajkáról Gubicki fölött, s azzal a tömeg lassanként oszladozni kezdett.

Gubicki ottmaradt a fal tövében. Kissé el volt még kábulva, s ha megmozdult, fájva nyilallt a gyomra tájékába. Hát feküdt tovább.

Hiszen fekhetett, ahol éppen feküdt, sehol másutt nem volt semmi keresnivalója. Akárcsak kihullott volna a társadalom gyomrából. Senki nem törődött vele többé.

 

Azaz hogy ez tévedés. Az utcatorkolat egyik kapujában elejétől fogva ott kucorgott a bolond Milcsi. Ott pirosítgatta arcát, s szólogatta becézve tükörbeli mását. De azért, mintha elejétől fogva fél szemmel állandóan figyelte volna az egész jelenetet. Sőt, úgy tetszett, hogy olykor az értelem szikrája csattan föl révedő szemeiben. Talán még szánalomé is, az iránt, akinek mindenki ellene kelt.

Most aztán egyszerre fölállt, és egyszerre Gubicki felé tartott.

A Hasas Üsző ajtójában néhányan még ott beszélgettek a kereskedővel.

Egyszerre csak a kereskedő hahotába fogott és odamutatott.

– Nézzék csak!

Milcsi már ott állt Gubicki mellett.

Előbb félénken körültekintett, aztán lehajolt a kecmergőhöz és meghúzta kabátujját.

Gubicki fölpillantott, és fölhúzott szemöldökkel bámult az eszelősre.

Milcsi nem szólt neki semmit. De mikor Gubicki aztán újra lesunyta fejét, újra meghúzta kabátujját, és kezét karja alá dugva, nyilvánvalóan segélyére akart lenni, hogy felemelkedjék.

Ám Gubicki mogorván fölmordult rá, hogy hagyja békén.

Milcsi erre még nézett rá egy ideig, azzal tovaindult útjára.

De arcán már nem tetszett meg semmilyen kifejezés. Csalódás vagy duzzogás elutasíttatásáért. Semmilyen.

Talán külön gondviselése avatkozott közbe, hogy ne érezze s ne értse, ha valódi bántalom éri.

A kereskedőt és társait majd szétvetette a nevetés.

– Hát most tudni már, ki a Milcsi titkos szíve választottja, aki miatt annyira fél más kérőktől! Lám! Annak meg ő nem kell. Pedig már ezeknél igazán nem akadhatna össze egymásravalóbb és szebb pár.