Az öröm

Tizenkilenc éves voltam, s telve a tehetség hitével. Ez nem is szó arra. Bódulatban éltem, s csak szerencsém, hogy abban éltem. Mert teljesen magamra voltam hagyatva és nyomorogtam.

Nyomorogtam, de ez talán nem is nyomott alá annyira. Akármilyen vézna s nyúzott voltam egyébként, hogy néha valósággal megijedtem megaggult arcomtól a tükörben, a bódulat, az áltatás úgy lebegtetett a hétköznapok felett, mint valami szabadulni akaró léggolyót.

Fáradt voltam állandóan, mert álmatlankodtam. Agyonkínoztam idegeimet munkával, elnyűttek a nélkülözések, és szinte ordított bennem néha a kín, hogy sohasem pihenhetem ki magamat.

Éjjelente a szívem úgy dobogott, mintha átkozott lelkek horga akadt volna meg benne, s azok huzigálnák. Már nappal is alig tudtam megkülönböztetni az ébrenlétet a félálomtól. Szörnyű gyötrelmek közt bóbiskoltam olykor el percekre valahol egy padon, a nagyváros utcáin. Beszélgetés közben éreztem már, hogy értelmem koszló fonaláról le-lepereg egy-egy érthetetlen szó. Valami éktelen kép káprázik szemem előtt. Valami idétlen vartyogás zördül dobhártyámon. És mindez tiszta öntudat, beszélgetések, séták közben. Biztosra vettem, hogy megőrülök.

És ehhez az ínség. Akkor, hát akkor, amiről most mesélek itt, éppen minden mentség nélkül voltam. Egy peták nélkül, egy rossz reményke nélkül.

Lefeküdtem a díványra, és azt mondtam magamnak – Fiam, te nagy elme, te tündökletes jövő, fiam, itt meg kell dögleni!

Ez délelőtt volt. Délután találkoztam egy ismerősömmel, akinek révén már elsóztam néhány mázolmányomat. Különben maga is szegény ördög volt, s éppúgy járta, mint jómagam, a nincstelenség csűrdöngölőjét. De volt egy gazdag ismerőse, afféle szerényebb műpártoló. Magának is volt gyűjteménye, s mások számára is vett vagy közvetített, természetesen (mit is mondjam?) igen szerény vásárlásokat.

– Kérlek – mondta a barátom –, kereslek már két napja, venni akarnak tőled valamit. Azt mondták, cipeljelek föl hozzájuk, és meg akartak látogatni. Meg is fognak látogatni.

Alig volt, sőt egyáltalán nem volt erőm, hogy belehelyezkedjem az örvendetes tudósítás izgulatába, barátom példájára.

Először nem tudtam, kik azok, akiknek megtetszett a dolgom. Másodszor, mennem valahová, s koszlottságommal és bágyadtságommal habrigyálnom. És a látogatás, sejthető, hogy inkább elrémített. Finom népek az odúmban! Már az is megremegtetett, hogy talán már távollétemben be is néztek hozzám! Csupán a „venni akarnak tőled” volt kecsegtető ismerősöm szavaiból.

És természetesen ez a kecsegtetés vitt el barátommal ismeretlen művásárlóimhoz.

Nos, csak ezzel az öreg kifejezéssel élhetek. Felejthetetlen este volt. Akiknek megtetszett a dolgom, egy asszony volt, egy drága, gyöngéd teremtés, és lánya, egy csodaszép gyermeklányka. Nem tudom mással jellemezni jobban társaságukat, mint hogy az első negyedórán belül sem éreztem már a kétnapos borostát államon, a szakadást cipőmön, nyomorúságom, küzdelmem, csüggedésem. Holott hát ilyesmit könnyebb nem érezni selejtesebb lelkű s firtatóbb szemű emberek közt, mint az igazi jóság és tapintat körében.

Még azon sem tudtam érezni hökkedelmet, hogy miért ragaszkodtak hozzá, hogy föl akarnak keresni.

Másnap déltájt eljönnek – ezzel búcsúztam el tőlük.

Felejthetetlen este volt. De felejthetetlenebb a rákövetkező éjszaka. Mi őrületek farsangoltak át agyamon? Olyannak éreztem fejemet, mint valami bombát, amelynek gyújtózsinórja az utolsó hüvelyknél sistereg. Szétrobban, szétvet mindenestül. Üvölthetnékem volt néha a gyönyör gyötrelmétől, s aggodalmak vacogtattak, hogy nem bírom ki másnap délig. Zokogás jött rám. Beleharaptam párnám csücskébe. És ugyanolyan halnivágyás fogott el, mint a reménytelenség legvégletében.

Ez volt az öröm. Ez volt az öröm hetek kétségbeesésére. Gonoszabb volt, könyörtelenebb annál. A vörös, az igazi hóhér volt, az ínség aszkóros pribékje helyett.

Így tartott…

De előbb le kell írnom barlangomat.

Hogy belől kissé pókhálós volt, hogy padlója és ablakai sem a legtisztábbak, s a bútorzata sem a legfényesebb, még hagyján. Voltaképp ez csak renyheségem eredménye volt, s könnyen lehetett rajta segíteni.

Egy nagy, földszintes szoba volt, egészen műteremszerű. Új házban volt, s hármas nagy ablaka, három üres háztelekre. Évekig nem gondolt rá a telkek tulajdonosa, hogy építkezésbe kezdjen. Az én oldalam felőli lakók már azt hitték, örökké úgy fogja érni a reggel s az egész délelőtt napja ablakaikat. Épp akkor volt tele zokszavakkal és átkokkal az egész házoldal, miután megjelent az üres telken a mérnök, vállalkozók, munkások.

Legfontosabb azonban, hogy épp ablakom alatt ment át az út az üres telkeken, s a ház sarkánál volt egy meglehetősen kis kaptató.

Aznap reggel érkeztek meg az első termésköves, téglás, gerendás társzekerek. Még alig pirkadt. Már amennyire tudtam, rendbehoztam lakomat. De még tíz óra körül is ott henteregtem rongyos díványomon, részegen az álmatlanságtól, s félig alélva a kimerültségtől. Őrjöngésféle járt át néha. Nem bírom tovább! Szét kell vernem a fejemet a falon. Azt hittem, már meg is vagyok tébolyodva.

Eközben érhetett fülembe odakünnről az éktelen zenebona. Odakünn már órája is tarthatott a társzekerek érkezése az üres telekre.

Akkor érhetett fülembe, és úgy ért egyszerre, mint valami boldog mentség, hogy elfoglaljon vergődésemtől. Mi az ördög történik odakünn?

Az ablak alatt elcsörömpölt már vagy négy-öt megterhelt társzekér. S miután lerakodtak, vissza is tértek. A hatodik azonban megrekedt a kaptatón.

Amint kinéztem az ablakon, ami a hűhón, a bámész népségen át szinte végzetszerűen tűnt a szemembe, az egy lónak egyik szeme volt, amelyből vér csurgott.

Hatalmas állat volt. De valami öreg, rokkant pára lehetett. Hátsó csontjai is úgy álltak ki idomtalan nagy hasa mögül, mint egy rozzant kupola saroktornyai.

Ez tűnt szemembe. És láttam, amint a kocsis az ostor megfordított nyelével üti ezt a lovat.

Üti, aztán megáll, és maga körül és a földre bámul. Látható volt minden tagján a tökéletes jótehetetlenség – mibe kezdjen tovább?

Az agg pára pedig néhányszor megrázta a fejét, hogy a vércsöppek szétfröccsentek szemeiből társára is, amely riadt szemmel, mozdulatlanul állt hámjában, csak lábai remegtek.

A hajcihőben szünet állt be. A kocsis ott állt még mindig álltó helyén. Néztem egy darabig, aztán betettem az ablakot, és kezdtem újra sétámat a szobában és hánykolódásomat a díványon. Kegyetlenség így kínozni az állatot – legföljebb ilyesvalami fordult meg fejemben. Ezzel újra vendégeim gyújtották fel gondolataim, akár képeken a bosszúcsóvás angyalok a rőzsegarmadát.

Megint úgy volt, mint előbb. Egy darabig hallatlan volt számomra a kinti, megújhodott hajcihő. De mikor fülembe ért, egyszerre, magam sem értem, mintha minden emésztődésem, kétségbeesésem odakapta volna magára, mint a burrogó gépkerék a papírrongyot. Düh fogott el a szüntelen gyühókon, ahókon, s ugyanaz a gondolat, hogy kegyetlenség így bánni oktalan barommal, most olybá tűnt, mint a világ leggyalázatosabb gazsága. Úgy rántottam föl az ablakot, mint aki okvetetlen beleavatkozom, s megakadályozom a további kegyetlenkedést.

Ám, mikorra kinyitottam, a népség láttán lecsappant merszem. És lecsappant valami fura észlelet miatt is.

A lovakat most mintha nem s láttam volna meg. A kocsis tűnt szemembe. Félig felém fordult a lovak mellett, kezében óriás dorong. De leeresztve végével a földre, és a kocsis arca égnek fordítva. Rögtönösen és pontosan belém hatottak, valósággal belém vágtak az érzései. Ugyanaz a magatehetetlenség, de már szinte eszelősséggé fancsalodva arcán. Lihegett, be-behunyta szemeit, és az ég felé fordította arcát.

Hisz ez ugyanaz a nyomorult, mint a párái, amelyeket hóhérolnia kell! Órákhosszat vesződik már, hogy följusson a kaptatón, de hiába. Dühe már csak kín és kétségbeesés.

Láttam, hogy a népség is oszladozni kezd, s végül a maradék néhány ember s gyerek is dolgára megy, vagy érdekesebb látvány után néz. A kocsis ottmarad maga, párolgó, remegő, vérző barmaival.

Rá-ránézett a lovakra. Szétpillantott. Fejét lógatta, s megint az égre nézett. Azután elkezdte lerakosgatni a téglát a szekérről.

Eközben megint visszavonultam az ablaktól, de nyitva hagytam.

Az az érzésem volt már, hogy az a bizonyos délidő, amikorra vendégeim látogatásukat jelezték, túl van már. Szinte nem is az elmaradó képvásáron, de azon nyivasztott aggodalmam, hogy hiába gyötrődtem végig estétől ezeket a szörnyű órákat.

Az ablakon nem láthattam ki, amerről érkezhettek, csak a lépcsőház felől, s a türelmetlenség kivitt.

Abban a pillanatban, mikor kiléptem a kapun, a kocsis éppen végzett a tégla-lerakással. Összenéztünk. Persze, afféle, azt mondhatnám pillanatnyilag is, tudatos, mégis kényszerű csalódás. Úgy tetszett nekem, mintha ebben a pillantásban megértettük és méltányoltuk volna egymás szenvedését.

A kocsis kezébe vette a gyeplőt, és nekem, miután lenéztem az utcán, és senkit sem láttam, mintha melleslegessé vált volna a saját ügyem, úgy fordultam a kocsisra vissza: nos, mire megy hát a lovaival? Szinte érzéseit is átvettem. Nem kínzott állatoknak láttam már barmait, hanem olyasvalamiknek, amelyeknek kötelmök, hogy megfeleljenek végre feladatuknak.

– Gyüá, gyüá! – ordított a kocsis, és megfeszült gyeplővel hajtotta neki szekerét a kaptatónak. A párák szügyükbe vágták fejüket, gerincük ívrét hajlott, és, és (szinte saját mellemet is szorongás hagyta el minden rándításnál) a szekér már ott gördült a kaptató teteje körül.

Ohó! Egyszerre a szerencsétlen, véres szemű, vén pára göbös lába alól kigördült egy rög. Megnyaklott, s előrezuhant fejjel, hogy a hám csaknem keresztülröpült rajta. A szekér, a visszagörgő, az annyiszor visszagördült, átkozott szekér rántotta vissza négylábra.

A kocsis, mint a gutaütött, hirtelenében még moccanni sem tudott. Kifejezéstelen arccal, a gyeplőt aláejtve maradt ott. Mintha csak egyik szemgolyója élne még belőle, amely szeme sarkába fut a kocsi felőli oldalon.

Egyszerre megmozdult. Mozdulata annyira magán hordotta valami önkívület bélyegét, hogy megremegtetett. Lassan, majdnem ímmel-ámmal nyúlt a földre a dorong után, s szeme eközben is az öregebb gebére volt szögezve merően. – Most megdöglesz! – Éreztem, hogy ezt a két szót hordja nemcsak agya, de az utolsó porcikája is. Megfontoltan, s valósággal egykedvűen emelte magasba a dorongot, kinézte a helyet a gebe hátán, ahová csapjon, s lecsapott.

Ha saját hátamat éri ez az ütés, talán nem reszkettet meg jobban. Első ösztönöm az volt, fussak be a kapun, hogy ne lássam, ami történni fog.

Rémes csapás volt. Épp a gerince élét találta a roskatag gebének, s nem is döngött, hanem kondult valósággal, mint valami bőrharang. De ami még szörnyűbbé tette, hogy a gebe utána még a fejét sem rázta meg. Úgy maradt vele alácsüngetve, még mintha lábaiban is megszűnt volna a remegés.

Most emelte föl a kocsis a dorongot, hogy másodszor sújtson vele.

Ami végigrángott rajtam, az nem lehetett agyam teljesítménye. Pusztán idegeimé. A rémület, a szánalom, a révület keveréke. De ott voltam már mellette, s rekedt, fakó hangon, de parancsolón szóltam rá:

– Ne üsse!… Ne!… ne!… hallja?… Ne üsse!… Hallja? – Már ordítottam, mikor a dorong mégis emelkedett tovább, s a kocsis nem engem, de nyilván senkit és semmit nem hallott s nem látott maga körül, csak a gebe gerince élét, ahová másodszor sújt le.

Akkor megragadtam a karját. Megragadtam, a dorong a csapás helyett félrelendült, és az egyik végével a földre esett. Rá a másik vége is kiesett a kocsis kezéből, amint megfordult.

Úgy tetszik ma is, az az összepillantás, amit váltottunk, mintha két tébolyulté lett volna. Az a: – Mit akar? – amit a kocsis dörmögött felém, annak hertyegő, csodálkozó, keserű, dühfojtogatott hangja mindig fülemben lesz.

– Ne üsse! – makogtam, mintegy magyarázkodón, rángó ajakkal.

Csak rám nézett. Egyik szeme sarkából. Éppúgy, mint a visszagördülő kocsira. Ez a tekintet sem törlődik ki szememből. És csak torkáig jutott valami mordulás, miközben fölvette újra a dorongot.

– Menjen az útjára, amíg jó dolga van! – mondta aztán baljóslatún.

Újra a menekülés volt az első ösztönöm. De a rettenet nagyobb volt, hogy tanúja kell legyek a következő csapásnak. Úgy van, úgy. Csak a rettenet tette, hogy megint odakaptam a kocsis karjához, s szinte nekivadulva ordítottam rá:

– Ne üsse! Nem érti?!

Ami erre ért… Voltaképp nem is lehet attól fogva, még órák múlva is, tiszta képzetem. A kocsis, még annak a mozdulatnak folytatásául, ahogy a dorongért nyúlt, visszakézzel s teljes karlendülettel arcomba vágott. Magam sem tudom. Ha megszédültem is, azért úgy rémlik, inkább valami lebírhatatlan gyávaság tette, hogy amint hátratántorultam, hagytam, hogy ez vigyen tovább és roskasszon össze a földre, a fal tövében. Úgy van, alakoskodtam. Talán rögtön föl és neki is bírtam volna ugrani a kocsisnak, de a gyávaság, a föltétlen erőtől való iszonyat buktatta alá fejem a térdemre, s pihegtetett és vacogtatott ott jó ideig görcsökben a fal tövében.

Mi jobb magyarázat? Mint a rögeszmés, azt bizonygattam ott magamnak: – most bemegyek a revolveremért, és lelövöm, le kell lőnöm ezt a vadállatot!… Revolveremért! Nem is volt revolverem.

A kocsis nem volt már ott, mire fölnéztem. Hátát láttam csak, amint a ház sarkán befordult, nyilván segélyért menni, vagy gazdájának jelenteni, vagy akárhova. A két pára állt ott csak mozdulatlanul a szekér előtt. Ezeket megmentettem. Hisz biztos, hogy rajtam elégült ki a kocsis dühödtsége. Úristen! Mi áron!

Feltápászkodtam, s csupán egyetlen félelem kujtorgott bennem, amint körülsandítottam – vajon láthatta-e valaki a csúfságom? De még a ház felső ablakaira se mertem fölpillantani. Nem bosszúvágy már, dehogy! Megkönnyebbülés volt, hogy a kocsis távozott. Kábán, lopva botorkáltam vissza a fal mellett odúmba.

Csodálatos! Nem jogosabb lett volna ezúttal, hogy azt érezzem, hogy most le kell feküdnöm a pamlagra, és kijelentenem magamnak: – Most meg kell döglened! Ehelyett valami kicsinyes kalmári élelmesség kezdett motozni valóm legmélyén. Megnézni arcom a tükörben, van-e nyoma az ütlegnek? És leporolni magam. És valamilyen egykedvű, talán kedélyes, akár afféle művészléhaságot vagy bármit, csak valami lelkiállapotomat elrejtő mivoltot keresni, ha megérkeznek látogatóim. De mindez (hát meg tudom-e itt eléggé érzékeltetni?) végsőkön remegő ízekkel, és siralmas, hörgő ernyedtségben ment végbe bennem.

Amint szobámba bukok most (gondolják el), ott fogadnak szemtől szemben látogatóim. Ott fogadnak, és első révületre is látom arcukon a megdöbbenést és hallom:

– Istenem, a szája véres! Mitől? Honnan jön?

Hisz ők, természetesen, láttom nélkül bejöhettek a kapun s várhattak, amíg magam ott jártam pórul a kocsissal, s ott gubbasztottam az ablakom alatt, a fal tövében. Ők, ez a két drága teremtés, akik mentségtelen sorsomba, tegnap estétől, az örömöt, a reményt hozták.

Kár hozzátennem, hisz már nem nyomhatott alább semmi. Két óra folyást gyötrődtem jóságos kérdezősködéseik közt, általában sorsom felől, amelyről semmivel szemérmetlenebbül nem hazudoztam, mint vérző ajkaim oka felől. Aztán elmentek. Csak meg akartak nézni egy művésztanyát, ismerősöm dicséretein buzdulva érdekes s nagyra hivatott egyéniségemről.