Történetek régről

Sohasem akart annyi lenni, mint mi. Mindig tolakodott, mindig szerepelni vágyott. A tanítónak mindig a talpát nyalta. Húszat levert a lábáról, hogy abban a kitüntetésben részesüljön, hogy ő áztassa be a szivacsot a tanítónak, vagy hogy az ajtót kinyissa. Mindenre ajánlkozott. Mindig a jelesekkel tereferélt. Ha vigyázóvá tették volna, talán föl is fakad a dölyftől és nagyképűségtől. De nem tették, mert buta volt, s alig bukdosott át az osztályokon, mint mi, semmirekellők. Anyja, apja mindig a tanító nyakára jártak kérencsélni, mintha hatvan s egynéhányad magunk közül csak az ő fiukra volna gondja.

Mindez hagyján. De árulkodó volt, és semmi jelleme. Nemcsak akkor vádaskodott, ha ezzel magát kirántotta valami csávából, de puszta kedveskedésből is. Utáltuk persze mindnyájan a negyedik elemi osztályban.

De hogy éppen közénk hogyan került akkor, máig sem tudom. Ez a közénk ugyanis olyan egyesületet jelentett, hogy röviden és velősen szóljak, hát a körmösökből és bejárásokból és kitérdepeltetésekből körülbelül mi négyen-öten szolgáltunk le annyit, mint az iskola össztanulósága. Azért csoda, hogy akkor velünk tartott ő is, oly aggodalmaskodó fickó létére, s nem nagyon titkolt ellenszenvünk mellett.

Tél volt. Kertészeti óránk volt délután, és utána testületileg ki kellett menni fűzfavesszőket vágni az ojtókéssel az egyszerű és őzláb-párosításokhoz. Ez a lecke már kedvünkre való volt. Ezt sohasem mulasztottuk el.

Hát gyerünk ki vesszőt vágni a folyóra.

A folyó természetesen be volt fagyva, és természetesen ahová mi mentünk, ott nem volt egyetlen fűzfabokor sem, ellenben egy óriási, vadonatúj jégtükör a palló alatt. Ott volt legmélyebb a víz, s ott fagyott be leghamarabb. De ott volt megtiltva a síkankózás, külön is kiemelve, az általános és szigorú tilalomból egyáltalán a sikankózásra.

A tanítónk a többihez képest nagyon szeretett papolni. Mindig nagy erkölcsi körítéssel adta intelmeit. Beszélt szegény öregurakról, beteges nénikről, akik lábukat törték a vásott gyerekek csúszkapályáin, járdán. Beszélt a vásott gyerekekről, akik életfogytiglan nyomorékok maradtak, ahogy a csúszkán kificamították lábukat. Beszélt, és azt hitted, hogy ilyen kenetes szavú ember csak simogatni tud. És tévedtél, mert ő adta a legcsípősebb nadrágosokat az egész elemiben. Más tanító megelégedett azzal, hogy: fogd meg a padot! Ennek a cipőnk orrát kellett megfogni, mikor náspángolt. Ami nagy különbség az ívben, akár a hajósoknak, hogy a sarkok szögei alatt vagy az egyenlítő körül járnak.

Hát húzzuk ott a tükörjégen a sikankókat, váltott lábbal, guggolva, hátrafelé, olykor tenyéren vagy hasmánt is, kevésbé készakarva. Elég az hozzá, hogy egy helyütt tényleg jogos volt minden tilalom a jégen. Ahol a jég a palló cölöpjét érte. Ott nekisodródik a víz, s ott nem fagyott be sosem vastagra, s mindig maradt néhány arasz úgynevezett „hólyagos” a cölöpnél.

Amennyire, annyira óvakodtunk ettől a helytől, hanem volt köztünk egy pöttöm fiú, akit Göbnek hívtunk, mert ő szolgáltatta mindig a göböt a csavarintók végére.

Amint most összefogózunk, s csavarintó zúdul neki a jéglapnak, egyszerre csak a palló lába körül a rendesnél is nagyobb riadalom és kavarodás támad.

A palló cölöpénél beszakadt a jég. Beszakadt, és a kis Göb belepottyant a vízbe. A többi megmenekedett, s természetesen kézzel-lábbal igyekezett tova a veszélyes pontról.

Ezer szerencse, hogy a Göb, amint a veszett iramban nekihemperedett a cölöpnek, a lábafejével megakadt egy vaskampóban. Megakadt, és ott fürdőzött fejjel lefelé, minden pillanatban kitéve annak, hogyha a kampóból kiakad a lába, a víz a jég alá sodorja. Hozzáférni pedig a lék felől nem lehetett a ropogó, hasadó jégen.

Szörnyű percek voltak mindnyájunkra.

Végre kettő vagy három a legmarkosabb fiúk közül a hídra rohant fel, s lemászva a cölöpön, nagy kínnal, bajjal, valahogy felhúzták félholtan a kis Göböt.

Akkor már persze néhány felnőtt is odacsődült, s ott gyomrozták, fordítgatták, élesztgették a gyermeket. És akkor már ott volt, ott tolakodott, ott buzgólkodott a mi nyegle s vádaskodó társunk is. Ott lábatlankodott, s ő vállalkozott rá, szükségtelen, hogy a két felnőttel tartson, s otthon beszámoljon a kis Göb szüleinek a baleset részleteiről. Mennyire mondta ő pajtásainak, hogy kerüljék ezt a tilalmas helyet! Csak azért is tartott velünk, figyelmeztetőnek.

Mi jobbnak találtuk minden mosakodás nélkül hazasunyítani.

Másnap, az osztályban, óra végén feláll a tanító, és szelíden, szomorúan kezdi:

– Lássátok, fiaim, nem megmondtam én nektek jóakarólag, micsoda szerencsétlenségek származnak abból, ha a gyermekek nem fogadják meg jó szüleik és tanítóik intelmeit? Lássátok, miként járta meg tegnap délután egyik osztálytársatok, hogy most a betegágyat nyomja, és talán ifjú életével fizet szófogadatlanságáért. Lássátok, sosem hisztek abban, hogy a tanítótok csak javatokat akarja. Még szerencse, hogy akadt néhány bátor gyerek köztetek, aki mentésére sietett szerencsétlen társatoknak. Most álljanak fel azok, akik jelen voltak ennél a szomorú esetnél.

Fölálltunk, s persze köztünk a tolakvó is.

– Melyik húzta ki? – kérdi a tanító.

Mielőtt még bármelyik válaszolhatott volna, a tolakvó két ujja már ott libegett a feje fölött a tanító felé:

– Tanító úr, tanító úr, én kísértem haza!

– Te kísérted, fiam?

– Én, én, tanító úr!

– Hát akkor, fiam – mondja a tanító –, te kapsz tíz nadrágosat is. Ti, többiek, be lesztek zárva tizenkettőig. Gyere ki, fiam, fogd meg a cipőd orrát. Haszontalanja! Mert látom, még dicsekedni akarsz, nem elég, hogy áthágtad a tilalmat.

Így váltott hangot a tanító a kenetesből, és így váltott szint a tolakvó pajtásunk képe is az öröm pírjából, mely külön jutalomra várt.

Tegyem hozzá, hogy mi is csak örültünk rajta, hogy megkapta.

Ágyammal szemben volt a falitükör, a tükörrel átellenben az ablak, s az ablak az utcára szolgált.

Ó, éjjel, mikor lámpással haladtak el az utcán, a szoba sötét falán egész kísértetfarsang ugrabugrált végig vacogtatóan és hahotáztatón. Mert oly csodálatos, oly viszketően gyönyörűséges volt! Ha förgeteg ordított künn, a villámcikák éppúgy lobbantak a szoba sötétjében, és oly kéjes volt a paplan alatt kuksolva rémüldözni és fickándozni, míg a zápor végigpaskolta és söpörte a hajzást.

De annál rémesebb s furcsább fényszínházat sosem hancúroztatott végig a tükör a szobán. Soha, amennyire visszaemlékezhettem. (És remélem, egy nyolcéves legény elég tekintélyes időre emlékezhet vissza.)

Pirkadat felé volt. Egy soklakós ház gyulladt ki a szomszéd utcában.

Hallottam az utcán végigzajló embertömeget, s mindenki künn volt ágyából tőlünk is. De mikor ki akartam én is surranni, apám visszakergetett a szobába.

Soha tilalom nyomorultabbá nem tett. Nem elégített már ki a tükör közvetítette fényfarsang, a valódit, künn, akartam látni!

Végre mégis kiosonhattam. Nemcsak az udvarra, hanem ki az utcára. Reszketve, lelkendezve futottam a népség közt, a tűz felé. Csaknem világos volt már. És sajnos, a látványosságnak csak az utolsó fölvonására érkezhettem.

Sajnos! – ezt mondom. Hiszen nem szabad ilyet mondani, ekkora vésszel, szerencsétlenséggel kapcsolatban. De hazudni még alantasabb volna. Mert ezt éreztem, csak ezt éreztem – ó, be kár, hogy nem bámulhattam elejétől végig, amikor még a láng a házfödélről az égre kavargott. Most már csak olykor csapott föl a tűz a beomló, pattogó gerendák közül. De így is csoda volt, amint a sűrű, fekete füst a magasba kóválygott, és benne a szikrák, mint egy fölrebbentett tűzmadár-raj. És szemben a hajnalsárgálló ég, úgyhogy a sok embernek egyik felén sápadt, a másik felén piros visszfény sugárzott.

Gyönyörű volt így is, és így is láthattam valami nagyszerűet. Mert szerencsémre éppen odafurakodtam, ahonnan senki sem várta azt az embert, aki bemerészkedett az égő házba, és ott ugrott ki egy oldalablakon.

Ott ugrott ki éppen mellettem, alig pár lépésre. És egy gyermek volt a karján. Az ablak magasan volt. Hanyatt vágódott, egész a fal tövéig hemperedett, és beleütötte a falba a koponyáját. De a gyermeket úgy tartotta, hogy meg sem karcolódott.

Ott nem várta senki, csak aztán kerekedett rögtön csődület, és a kisgyermek anyja futott oda, ordítva, zokogva.

Mindezt nem is láthattam volna, mert a tömeg így is csaknem legázolt, és a többit sem, ami aztán történt, ha föl nem kapaszkodhatok hirtelen a berenának egyik oszlopára.

Most egyszerre, ahogy ott összefutnak az emberek, látom, hogy ugyanaz a férfi, aki a gyermekkel kiugrott az ablakon, utat tör magának az embereken át, és mindenki szörnyűködésére megint berohant a túlsó oldalon a házba. Voltak, akik karjánál húzták vissza, de kiszakította magát közülök, nem durván, folyvást kacagott, hogy sose féltsék őt! Mindenki megiszonyodott vakmerőségétől.

De várjunk. Előbb én is láttam, hogy amikor átadta a kisgyermeket az anyjának, a kisgyermek csak a ház felé sivalkodott, és nyújtogatta apró karjait. Még most sem tudtuk lecsitítani.

De ez alig tartott néhány percig. Mindenki csak a vakmerő férfiért rebegett, és rezzent össze, mikor egy-egy gerendakúp összezuhant a házon, és az ablakok fakeretei is lobogtak már, és tódult ki a füst rajtuk. Azon az ablakon is, velem szemben, amelyen a férfi kiugrott az imént.

Hát egyszerre – hahó! hahó! megint megjelent az ablakban. Megjelent, és ugyan mit hoz, valahogy furcsán, rázva a kezében? Mit hoz, hogy a tömeg fölött röhögése hangzik, kormos arcával és megperzselődött ruhájával?

Akkor egyszerre a tömeg is elkezd, mint egy ember, harsányan kacagni. Felkiáltások, kavarodás, kérdezősködés, tülekedés újra a férfi körül, amint – zuh! – leveti magát ismét az ablakból. De ezúttal könnyen talpra szökött.

Édes Istenem, mit gondolnak? A kisgyermek a babájáért siránkozott kétségbeesve, és az ember azért a bábuért rohant vissza a tűzbe, füstbe. Azt tartotta a kezében.

Nem volt olyan ember, aki ne irgett-forgott, kiabált volna izgalmában. Kacagtak, de asszonyok, lányok sírtak is, annyira hatott mindenkire ez a furcsa, furcsa, félig őrült cselekedet. Mit is lehet megjegyezni róla?

Én majd hogy le nem fordultam a cölöpről. Visongatnom és fészkelődnöm kellett. Oly elragadó, oly nagy, olyan hős volt az az ember a szememben. Életem végéig előttem fog nevetni kormos arca, kivillanó szemfehére és forgó szemgolyója, amint így packázott a vésszel, a szörnyűséggel.

Hát persze-persze. Azután hazakullogtam, és szidást hallgattam, és az ajtó mögött térdepeltem büntetésből. Ó, a buta ajtófélnek is el szerettem volna mondani, milyen csoda-csoda csodásat láttam! Mert van szemernyi érzéke a köznapnak a szív, a lélek olyan ünnepsége iránt, mint bennem volt? Olyan apró szív és léleké iránt is. Hisz az mindegy. Úgy fájt a büntetés, mint még soha. Olyan bántó, olyan leverő volt, mint akármily más későbbi csodálatosság megnyomorítódva és elselejtesedve az élet korholásai és kitérdepeltetései által.

A város végén van egy roskadt, tépett malom. Az a híre, hogy kísértetek járják. És tényleg, néha, éjszaka megesküdnének rá, hogy látják, amint ablakaiból fehér szellemsereg tolong elő, és ott táncol karéjban az égre feketén meredő romok előtt.

De csudálatosképp mindenki mindig ugyanazon a helyen látja ezt a farsangot. Ugyanott, a malom árka fölött, melybe a folyóból ömlik a víz, és a folyóba ömlik vissza belőle. A malomárok partjai beomlottak, és már réges-rég csak akkor telik meg vízzel, ha a folyó megárad. Aztán ott kotyvad, bűzlik, poshad vize az új áradásig, s hatalmas bürköket, sárt s labodákat hizlal fel a malom körül.

A malmon túl levő rétre csapják ki éjjelente a városbeli szekeresek lovaikat, és ezek a lóőrző suhancok, a legbuzgóbb és legilletékesebb tanúságtevői az éji kísértetjárásnak.

Mivel azonban a malom körül a legbujább a burján, hát a félelem mégsem akkora bennök, hogy a lovakat távolabb a székes, posztrés rétre vigyék. Ott béklyózzák meg őket, s ott hasalnak meg gunnyasztanak éjjelente egy-egy parázshalom körül, társaságban, ahogy mégis bátorságosabb.

Egy éjjel egy öreg-öreg kocsis került közéjük. Hallgatag pipázott, és hallgatta a fiatalság fecsegését és találgatásait a malom borzongató éji lakóiról.

Végre aztán megszólalt:

– Kísértet? – mondta. – Bizony én is, mikor odatekintek erre a malomra, mindég azt hiszem, mintha egy árva lelket látnék. Hát abból egy szó sem igaz, amit itt összehabrigyáltok, mert bátran bemehet abba a malomba most is akármelyitek, nem kap ott semmit. Se meg nem fojtják a boszorkányok, se vérét nem szívják ki, legfeljebb betöröd az orrod a gerendákban, meg hozol egy csomó balhát a subádban a malom porából. De meghallhatjátok, ha akarjátok, mióta van ennek a malomnak ilyen rossz híre… Hát ez, mikor én is olyan surbankó legény voltam, mint ti, ez a malom egy nagy mahomed molnáré volt. Özvegyember volt már, s volt két házas fia. De semmi ijok-fiok nem élt. Olyan istenátkozta had volt az, éppen mint az apjuk. Mert a vén molnár nagyon rosszfajta vénember volt. Már akkor vitte a szél a zsindelyt a malma tetejéről, mikor élt, amint ő mindig a kocsmát járta. De nem lett volna baj, ha aztán az ital el nem vette volna az eszét. Mert ha részeg volt, beleveszett az élő fába… Ehhez még csak az kellett, hogy vén csont létére belehabarodjék fiatal szolgálójába és elvegye. Na, annak a szegény lánynak is jobb lett volna, ha inkább követ köt a nyakára, és beleugrik a malomárokba. Nem elég, hogy a vén molnár mindég gyilkolta, mert féltette, hanem a két fia is minden mocskot rászórt, s még az utcán is megkergették, persze azért, hogy elesnek az örökségtől. Úgy járt mindég szegény fiatalasszony, kisírt szemmel és kék foltokkal, csakugyan, mint a lélek. Pedig a malom után is neki kellett néznie, mert a vén molnár azután is csak a kocsmát járta… Hát egyszer, egy éjszaka, éppen úgy tanyázunk itt, mint most. Én is olyan surbankó legény voltam, mint ti. Tanyázunk, tanyázunk. Késő van már. A malom ablakai is már régen sötétek… De volt közöttünk egy nagy gazember, az jól tudott harmonikázni, és minden éjszaka húzta nekünk… Egyszer csak, amint tanyázunk, odajön hozzánk valami a sötét réten. Megismerjük a molnár egyik fiát. Megáll ottan, és azt mondja a harmonikásnak: – Na, akarsz kapni egy fél liter pálinkát? Gyere akkor velem oda a malom ablaka alá, és húzzad el, hogy: „Nyisd ki babám az ajtót…” – Na, elmennek azzal a gazember harmonikással, és mi halljuk messzibbről, hogy nyefegteti az ablak alatt a harmonikát. De az ablak sötét, mint azelőtt… Egyszer csak aztán észrevesszük ni, az ablak csakugyan világos! Arra, abban a percben, borzasztó ordítás, visítás a malomból. És a molnár fia meg a harmonikás futtig-futva, röhögve jönnek hozzánk az ablak alól. Hát kacagást csináltak belőle, hogy a vén molnár, amennyire féltette a feleségét, mikor jön a kocsmából, azt higgye, hogy valami szeretője harmonikázott az ablaka alatt. Mi még szidjuk is a harmonikást, mikor a molnár fia elment, hogy egy fél liter pálinkáért összevereti szegény asszonyt a molnárral… És abban a percben látjuk, hogy kinyílik a malom ablaka, és az asszony, úgy fehérben, ahogy biztosan az ágyából verte ki a molnár, kiált-kiált az ablakból, ahogy csak bír: – Jaj, megöl! Segítség!… Hát futunk oda. Hanem még oda sem érkezünk szaladni, az asszony egyszerre leugrik az ablakból… Látjátok, milyen magas? Hát onnan ugrott le az árva, egyenesen az árokba. És ott visított, hogy segítsünk-segítsünk!… Csakhogy a malom szegleténél egyszerre észrevesszük a molnárt, egy nagy rúddal. De csak úgy sodorgatja, mint egy pálcikát… Avval mi is, vesd el magad onnan! Ki mer kiállani avval a dühös, nagy emberrel?… Pedig voltak már köztünk nagyobb tángálók is. És talán mégse szaladtunk volna el, ha tudjuk, hogy mi történik?… Mert a molnár, ahogy ütötte, vagy talán csak kergette szegény asszonyt a rúddal, az biztosan már nem bírt menekülni, szegény. Mi meg egyszerre csak nem halljuk már sem a visítást, sem a molnár káromkodását, hát abban vagyunk, talán elbújt előle valahová a szegény asszony… Az ám! Pitymallatkor, ahogy visszük haza a lovakat, egyik közülünk észrevesz valami nagy, fehéret a malom kereke alatt. Úristen! A szegény molnárné ott volt felakadva a szoknyájától a vízben. Azt sem felejtem el soha!… Futottunk híni a pandúrokat a városházáról. És halljátok, a vén molnárt úgy kellett felzörgetni. Az lefeküdt nyugodtan az ágyba. És még akkor is kiáltott a pandúrokkal előbb, hogy semmi közük hozzá, hogy megverte a feleségét, nem az övékét verte meg!… Persze arra aztán megrökönyödött ő is, mikor meglátta kéken, holtan az asszonyt. És a pandúrok rátették a karpereceket, úgy vitték el… Ott is halt meg a tömlöcben… A két fia meg, hiába lett most már övék a malom, nem tudtak megegyezni rajta. Olyan istenátkozta had volt az. Perre mentek, és azóta áll így ez a malom, és dűlik össze lassan… Hanem én, ahányszor ránézek, mintha most is látnám és hallanám azt a szegény asszonyt, hogy visít, hogy segítsünk. És még most is szégyellem magam, hogy nagy tángálók létünkre elfutottunk… De legalább mink a molnártól ijedtünk meg, ti pedig, látom, a semmitől is reszkettek itten. És habrigyáltok lelkekről meg kísértetekről, bolond beszédeket. Azért mondom én, hogy csak különbek voltunk mi, öregek, valaha…

Sosem beszélt komolyan. Ha amellett legalább elmés lett volna. De még csak átlagosan eszes sem volt. Úgy sejlett róla, talán belül afféle ostoba képzelgő, s ezt leplezi modorával. Vagy nem is modora volt. Természete volt, s más sorsban nyilván balszerencséje is lett volna. De egy középrendű hivatalkukac! Abban a kis körben, ahol járatos volt, leginkább nem vették észre, s mindenki valahogy tudomásul vette, hogy nincs egyebe nyámolygó mosolyánál. Unalomig ismerték már, hogy ez jelenik meg arcán, ha például valami szobába lépve azt kérdik tőle: – Megállott-e már odakünn az eső? – Erre, ha odakünn javában zuhog is, hát ő azt feleli: – Hogyne, süt a nap.

Nem is volt nevetséges alak. Szánalmas volt. Neve volt tán valamelyest különös. Gaudisznak hívták.

Volt a hivatalnoktársai közt egy törékeny, halk szavas, igen-igen szép fiú. Olyan volt az arca, mint egy lányé, holott a borbélynál külön borotvát kellett tartani szakállának, oly sűrű s oly erős volt, s két állszöglete mindig lilás színeket játszott. Legnagyobb aggodalma azon volt mindig, hogy bőre felpörsen a naponta való kapargatástól, s egy nap borostásan kell maradnia. Mély-mély, szilva alakú szemei voltak, s haja is olyan kékesfeketét ragyogtató, hosszúra eresztve s kikenteficsélve. Kicsiny, sötétpiros szája. Igen-igen szép fiú volt.

Ezért is mindenki bizonyos gyöngédséggel kezelte. Ezért és talán azért is, mert mintha valami baljós éreződött volna eleve személyéből, ami valahogy gyakori ily szerény, érzékeny szépség mögött. Legföllebb holmi ártatlan tréfákkal ingerkedtek vele. – Meszes, kérlek, a kabátod – mutatták neki, s tényleg mulatságos volt, mekkora ijedelemmel kap hozzá. És egy órán belül akár ötször is beugrik hasonló mókának. Az ismeretes, az úgynevezett Pubi volt a hivatalban.

Tudták, mennyire szerelmes egy lányba.

Ez a lány a legfakóbb s zsíros bőrűbb fakósága volt a világnak. És nyafka és kedélymentes és józan. És a fiú fekete szemei mégis úgy lobogták körül másra vakon ezt a fakóságot, mint a rosszlázúak látományaikat. Fura ugyan, de nem oly példátlan.

De egy nap megjelent a lánynak a nagybácsija. Egy pohos, rekedt hangú úriember. Ennek, miért-miért nem, első pillanattól fogva ellenszenves volt a Pubi. Talán, mert ő maga is meg a lány szülei is meglehetős vagyonúak voltak, s a fiú természetesen szegény fickó.

A Pubi meg a lány naponta találkoztak a házon kívül is, egy őrizetmentes félórára. Egészen ártatlan valami volt. Voltaképp ellenőrizetlenebbül lehettek együtt a háznál, minthogy a lány zongoraleckéje helyett egy terjedelmes külsőbb utcabeli kert hosszában sétálgatnak föl s alá. De efféle kis regényeskedésre minden szerelmeseket késztet valami. Lehetett szó talán egy-két hagyva orzott csókról.

Egyszer azonban a nagybácsi rajtaérte őket ezen a találkán, s inkább ellenszenvének volt jó ürügye, hogy akkora hűhót csapjon, hogy a Pubit szépszerével kitiltották a háztól.

Attól fogva a Pubi minden moccanásán meglátszott a boldogtalan szerelmes. Két fekete szeme oly borússá s oly rebbenővé vált, mint aki most ért fel a pince sötétjéből a napvilágra.

Titkon azért a lánnyal tudott találkozni néha. Ámbár nagyon vigyáztak rá azután.

A lány szíve aligha volt annyira érdekelve a csapásban. Nem olyasvalaki volt, aki számára végzetes vagy pótolhatatlan ez a vonzalom. Inkább a Pubi vak imádata kapirgálta hiúságát, s az unalom vitte a vele való további érintkezésre. Másként kitűnően mulatott a nagybácsi gyámkodása alatt.

Egy nap, egy zegernyés, vacogós téli napon a Pubi imádottjáék szobalányával találkozott. Ez volt bizalmas postásuk. A szobalány azt közölte vele, hogy a nagybácsi a farsangra magával viszi a kisasszonyt, s a szülei már beleegyeztek, hogy néhány nap múlva utaznak.

A Pubira olyan hatással volt a hír, hogy még arra sem volt képes, hogy tovább érdeklődjék a szobalánytól. Csak aztán, ösztönszerűleg, mint az álomkóros, úgy indult el, hogy mint százmáskor, szerelmesének házuk körül ólálkodjék.

Alkonyodott már, a havas eső zuhogott, úgy találkozott véletlen az utcában Gaudisszal.

Gaudisz a lányékhoz ment uzsonnára. Azaz hogy az ilyen uzsonnák rendesen a késő éjbe nyúltak, mint ahogy kisvárosi házaknál szokás.

Pubi mindig idegenkedett Gaudisztól. De akkor nem bírt szorongásával. Gaudiszt, ezt az alakot kérte meg, közvetítse a lány üzenetét – mikor láthatják egymást?

Másnapra gondolt, a hivatalra, de Gaudisz hülye mosolyával, nagy előzékenységét tettetve, azt mondta neki – várjon rá az utcán, még ott, este kijön hozzá, s átadja a lány üzenetét.

Már ezzel is megváratta a Pubit künn a zimankóban jó órát, de tényleg kijött aztán.

– Azt mondta Sárika, csak várj itten. Később, ha ezer ördög vigyáz rá, akkor is kijön egy percre ma este hozzád, mert nagyon fontos mondanivalója van. Hát szervusz!

Ezeket mondta Gaudisz hülye mosolyával a fiúnak. És a fiú várt. Várt egy órát, kettőt, várt-várt, már éjfél felé járt, még mindig ott várt az utcán, egy kapualjban. Meg sétált föl s alá. A havas eső zuhogott szakadatlan. Már nem is érezte saját magát, csak mintha révülő kísértete volna vágyának, hogy a lánnyal beszéljen. Bámult-bámult, mint az eszelős, a ház ablakainak világos függönyeire.

Végre-végre, egyszer csak kinyitották a kaput. Már nem volt ereje az óvatosságra. A túlsó járdáról megindult már a kilincscsappanásra, és az utcalámpa teljes fénye ráárulkodott.

Akkor a kapuból egyszerre egy gyűlölt, pohos alakot lát szemtől szemben magával, amint kinéz az utcára. És mögötte egy másiknak körvonalait. Arra egy csúfondáros hahota, s a kapu becsappan újra.

A nagybácsi és Gaudisz fogadtak odabenn, hogy az ostoba tacskó még mindig várakozik arra az üzenetre.

Másnap Gaudisz, amint odamegy néhány társához a hivatalba, hallja, hogy azok hevesen s meghatottan tárgyalják, hogy a szerencsétlen Pubi valami higított fertőtlenítőt ivott az éjjel. Hozzátartozói sem tudják, milyen idő tájt. Azt sem, mikor jött haza. Úgy lelték reggel ágyán az utolsó görcsök közepett.

Gaudisznak csak valami idétlen fintor jelent meg rá képén. Alig lehetett megkülönböztetni rendes, nyámolygó mosolyától.

– Hm, hm, hallottatok ilyet! De tán csak nem adta be a kulcsot?

Ezzel kotyogott bele a többiek beszédébe. Sem undorító, talán még szánalmas sem volt. Különben társai közül így sem figyelt egy sem, sem arcára, sem megjegyzésére. Alig vették is észre, hogy odaállt csoportjukhoz Gaudisz is…

(Bécs, 1921–1922)