A két fivér

A Karszt, a Karszt! A rettentő!

Ott, a Karszton volt, ott állta sorjában az árkok őrhelyeit, nagyon régóta már, az egyik fivér, Borota Lajos. Hogy mit állt ott ki?! Bizony, a regés Toldi Miklósok s Kinizsi Pálok még kismiskaszámba sem jöhettek volna hozzá, akár holmi nagyvásári vagy búcsúnapi hősök. De volt is Borota Lajosnak eszeágában vágyni e hősök hírét-nevét, költői zengzetekben megörökítve! Inkább megrághatóbb húst levesébe, szárazabb vackot a kavernába, s a szabadságot, a szabadságot! Haza, haza, valaha még!

Ám kivételesen akkor nem is volt talán semmi más vágya Borota Lajosnak, mint egy óra. Hogy mire kellett az neki? Hát mindjárt.

Az ezred, miben Borota Lajos szolgált, egy közös és román legénységű ezred volt, kevés svábbal keverve, magyar benne csak véletlen. A románok többségben, hatalmon, a svábok mindenütt kedvencek lévén, tehát köztük néhány magyar mostoha s elhagyott volt.

De Borota Lajos erdélyszéli fiú volt, s ezért éppúgy beszélt románul, mint magyarul. Össze is szokott hamar a román bajtársakkal, kik egymás közt jobb bajtársak s összetartóbbak a magyaroknál. Aztán a bajtársak sűrűn cserélődnek a Karszton, úgyhogy Borota Lajosról később már alig is tudták román bajtársai, hogy magyar vallású és másszőrű. Különben is éppoly földhözragadt parasztgyerek volt Borota Lajos, még talán jámborabb s együgyűbb is kissé az átlagnál.

Hát így volt, mindaddig, míg a Borota Lajos szakaszához egyszer egy magyar szakaszvezető nem került, mi nem kicsinylendő rang s uralom, s barátsága nem megvetendő dolog. Ez a szakaszvezető aztán, természetesen, apróbb-nagyobb pártfogásokban részeltette Borota Lajost, mi máris támasztott némi setepetét s irigykedést a román bajtársak közt. Hát még mikor a szakaszvezető kicsinálta a századparancsnoknál, hogy Borota Lajos rendes időben került bele a szabadságosak jegyzékébe! Nem hamarabb, csak a kijáró időben. De hánynak járt volna ki, kik kimaradtak a jegyzékből. Ha mást nem is említni, hát maga Borota Lajos őrvezetője is. Szóval érthető s jogos zúgolódás, zendület, gyűlölség támadt a román bajtársak közt Borota Lajos iránt. De mit bánt akkor Borota Lajos, mikor hazamehetett?! Nem is süket, nem is vak – egész bolond volt a boldogságában.

Ám hazulról vissza is kell térni megint a Karsztra. Hogy pedig ennek keserve ne legyen elég Borota Lajosnak, közben pártfogója, a szakaszvezető, megsebesülve kórházba ment. A román bajtársak pedig attól fogva már nem nevén hívták egymás közt Borota Lajost, hanem csak úgy emlegették: a magyar! Hisz sokkal többet nem is tehettek ellene, még maga őrvezetője sem.

Csakhogy a Karszt árkaiban kicsi ellenérzület is sokra gyűlt. Csak valamicskével gyatrább falat naponta a kondérből, s morzsalékabb vagy ázottabb kenyér a zsákból, mit az őrvezető oszt ki. Csak valamicskével rosszabb fekvőhely mindig a kavernában, a csöpögősebb részen, hol alul is víz, s min ha viszály támad a bajtársak közt, azt az őrvezető rendezi el. A kavernában, hol mindig helyszűke, s két bajtársnak esetleg csak egy vacok jut, s egyik addig pihen, míg a másik künn az őrhelyen. A kavernában, hol olykor csak ülve kucoroghatni s bóbiskolhatni hétszámra, s két arasszal tovább nyújthatni az elzsugorodott tagokat, már új erő s új üdülés az új robotra. A kavernában, honnan nem mindegy, mikor s hová kell kimenni munkára meg szolgálatra, mit szintén az őrvezető intéz. A szolgálatra, minél nem mindegy félórácska, még ötpercecske sem, amennyivel tovább kell állni az őrhelyen, ha fagy, ha fúj, ha zuhog. Hát még ha a halálrémek járják viháncuk! A halálrémek, mik közül a leváltás, a szabadulás majdnem az élet percét mutatja az őr számára az őrvezető óráján. Az őrvezető óráján, ha van neki. Mert ha nincs, akkor az idő Isten jóvoltából múlik künn a vészes őrhelyen vagy a szikla alá fúrt kavernában, mi nem egészen mindegy. Mi nem egészen mindegy az őrnek, kinek számára ha óra nem, akkor sem szíve verése, sem szemei rebegése, sem tagjai lankadása, sem lelke reszkedelme, sem Jóistene nem osztja föl az időt a leváltásig, hanem az őrvezető. Igaz, annak csalni nem szabad, de tévednie lehet, ha nincs órája.

Nos, Borota Lajos, ha kifakadt, vagy épp panaszra ment az étel és fekvőhely megrövidülések miatt, akkor rendesen azt a rendreutasítást nyerte – aj barátom, neked talán különb jár, mint másnak? És Borota Lajos belátta, hogy csak cocolista hírbe keveri magát a békétlenkedéssel, mi rosszabb lehet számára, mintha apagyilkosnak vagy gyávának tudnák fölöttesei. De már a leváltás meghosszabbodásai körül kapott sokszor olyan választ is – jaj, barátom, honnan tudod, hogy tovább álltál szolgálatban? Van órád?

Talán már érthetőbb ekként, miért vágyott annyira Borota Lajos egy órára. Annyira, hogy talán semmi másra jobban.

Istenem, egy ároklakó vágya! Mi is maradt mocsokba, borzalomba, verítékbe, kínba roskadó mindennapjának, mint vágyai, álmai, mélázatai talitarka színháza?

Ám Borota bajos számára a valóságban is lejátszódván már az otthon, a szabadság jelenetei, mi akadhatott már képzeletének játékául? Hisz a béke, a kórház, a kedveséről való nagyszerű, enyhe s tüzes képek mind színre kerültek már lelkében ezerszer, s mind vigasztalanabb s hiúbbakul még vágyak, álmok, mélázatoknak is. Nos, a képzeletnek mégis játék kell, s ha nincs ékesebb, megjárja egy silányság is, egy semmiség, egy óra is.

Borota Lajos hallott nemrég egy esetről a másik zászlóaljnál, hol egy közbakát azért terjesztettek be a szakaszból őrvezetőnek, mert órája volt, mit az egész szakasz használt. Így aztán nem kellett többé őrt állania, csak váltania, nem kellett a munkánál csak felügyelnie, s főleg ételt-italt kiosztania, miből, meg a kaverna fekvőhelyeiből, magának tartania a legjobbat.

Ihol volt az új színjáték Borota Lajos képzeletének. Valóságos vígjáték, minek címe talán az lehetett volna: Na megálljatok, majd kibabrálok én veletek!… Hiszen csak egy soromba kerül, hogy egy órát küldjenek hazulról.

És azzal máris előadta magának Borota Lajos, mint járnak majd hozzá az altisztek az időt tudakolni, s talán majd egyszer a hadnagy úrnak is elromlik az órája, akkor majd hivatják, s a hadnagy azt mondja – ez már öreg baka így is, s órája is van, be kell adni őrvezetőnek!

Borota Lajos tehát haladéktalan menesztett egy kisze-kusza levelet szüleinek, hogy vegyenek neki egy órát, s küldjék el mihamarább, mert attól függ előmenetele. Ezt írta. De már akkor azt is írhatta volna, hogy attól függ a boldogsága. Mert egy kicsivel sem tűnt másként, amily reményajzottan várta napról napra a csomagot, miből majd az órát bontogatja elő.

A csomagot, mi azonban nem akart megérkezni, ellenben nagysoká jött hazul egy levél. Egy levél, hogy otthon igen jól vannak mind egészségben, mit neki is hasonlóképp kívánnak a Jóistentől, továbbá az a szomorúság, hogy már öccsét is besorozták, továbbá tudatják, hogy az órát is kész örömest megveszik, de amint a postán megérdeklődték, arra bízni nem tanácsos, mert kilopják a trének, hát várnak, míg találnak egy szabadságost, kivel majd elküldik, az Isten őrizze meg minden bajtól kedves fiuk, és tiszteli és csókolja a Teruska is.

Máskor Borota Lajos még az ékezeteket is majd fölfalta szemeivel az otthoni levelekből, most alig betűzte át a szülői jóegészséget, az öcs besorozását, még a Teruskát is alig, csak az óráról szólóakat kereste s böngészte át újra meg újra a sorokból, és olvastuknál mind jobban elkedvetlenedett. Sőt, majdnem oktalan s csúf haragja kelt szüleire a posta s a trének megbízhatatlansága miatt. Nem is írt válaszul, csak átabotában, másról, mint az óráról, elöl is, végül is, hogy ne felejtsék, mihamarabb!

Így teltek, múltak a napok, hetek, már hónapok is, és váltakoztak a levelek, de az óra csak nem jött. Pedig Borota Lajos vágya csak mind kínzóbb lett utána, és már megátkozta magában szüleit is. Már egész búskomor lett, s mindent maga ellen látott a kerek világon, nemcsak a bajtársait, a föllebbvalóit, hanem az olasz tüzéreket is, kik épp akkor kezdik az ágyúzást, mikor ő kerül szolgálatra, sőt a megeredő esőt is, eget, földet, mindent már! De fura vagy nem, valahogy eszelősségévé az vált, hogy mint valami varázsholmi, mindentől megszabadítója volna az óra.

Igen, talán ha akkor a mesebeli apóka kereste volna fel Borota Lajost, s ígyen szól hozzá: – Kedves fiam, te már megtetted a magadét itten, ahol a madár sem jár, mehetsz most már haza, élj boldogul! – hát Borota Lajos talán kielégítetlen búval távozott volna, mivel nem kapta meg az órát.

Na, egyszer aztán megint jött egy levél Borota Lajosnak, de nem hazunnan hanem a tűzvonal mögötti kiképzésben álló menetzászlóaljtól. Az öccse írta: Jövök már ki én is, kedves bátyám, s így meg így megy sorom, alig várom, hogy találkozzunk – s továbbá még sok mindent írt az öcs, de amire Borota Lajos megreszketett örömében, kitalálhatni, az volt, hogy az öcs hozza az órát. Szinte mondani, az óra hozza az öccsöt is, tetézni az örömöt.

De még jó néhány hét telt el. Borota Lajos százada kikerült a tartalékba a tűzvonalból, s megint vissza oda. Mikor aztán egy nap a küldöncök, étekhordók, munkásosztagok hírül hozták, hogy a menetzászlóalj beérkezett az ezredhez, s mint beszélik, még aznap kiegészítik vele a megfogyatkozott árokbeli századokat.

Nosza, Borota Lajos lelkére kötötte egyik étekhordónak, hogy keresse meg odalenn öccsét, s mondja neki, kérje kihallgatáson, miképp a 12-ik századhoz osszák be, ahol ő, a bátyja van.

Nos, a menetzászlóalj tényleg beérkezett az ezredtörzshöz, ahol a konyhák, raktárak, irodák voltak, még jókora távolban magától a tűzvonaltól.

Az öcs, Borota István, alig tizenkilenc éves, vézna, nyurga fiú volt, orcái, soványságukhoz képest, mintha jobban virítottak volna, semmint a túlegészséget gyaníttatták. Nyilván tízszer is elmehetett volna kórházba még a tűzvonal mögül, ha nem tart benne lelket, hogy bátyjával találkozhat. Hát meg is örült az éthordóval küldött üzenetnek, s nem késlekedett kihallgatásra jelentkezni.

Csakhogy Borota István századparancsnoka már elment egyik barátjához az ezredtörzsből, s a manipulant már megcsinálta a jegyzéket, ki hová kerül a legénységből. Azért hát ráförmedt az öcsre, menjen pokolba, nem fog újra irkálni érette. Aztán meg úgy esett, hogy Borota István százada a tartalék század lett a zászlóaljból, mely lenn maradt az ezredtörzsnél, csak munkára kellett járnia ki a tűzvonalba. Így még társai közül is neki estek Borota Istvánnak, mit siet úgy kifelé, rá ér még találkozni a bátyjával jobb helyen is! És Borota István, bátortalan fiú lévén, nem mert tovább menni kérencsélni.

Hanem, jó délután felé, egy parancs jött a századnak, hogy két szakasznak estére drótot kell majd szállítania a tűzvonalba, az ezred 13-ik századához, s Borota István mindjárt meg is tudta, hogy ez a bátyja századának, a 12-iknek, tőszomszédja odakünn. De mintha a sors is ellenezte volna kimenetelét, épp a másik két szakaszt küldték ki, nem a Borota Istvánét. Na, ezen már könnyebb volt segíteni. A másik két szakaszból szívesen cserélt akárki Borota Istvánnal, maradni a menetel helyett, úgy gondolván, hogy a tűzhöz közeledni mindig jobb holnap, mint ma. Így hát Borota István mégis odajutott még aznap, hogy alkonyat felé ott sorakozott a tűzvonalba tartók között, nyakában egy súlyos karika dróttal, s szívében a repeső reménnyel, hogy mégis összecsókolózhat nemsokára bátyjával.

Alig indultak el azonban a szakaszok, mikor Borota Istvánnak egyszerre eszébe jutott valami, s kétségbeesés cikázott át rajta. A munkára menők a szerelvényt lenn hagyták, s a hátizsákban Borota István ottfeledte az órát. Az órát, melyért a bátyja annyit írt, sopánkodott, rimánkodott, zúgolódott már leveleiben. Az órát, mit Borota István ki sem mert venni tokjából, ahogy az órástól kihozták, használnia addig is, míg a bátyjához jut. A tokból, mi selyempapír csomagocskába volt kötve, s betéve egy dobozba, s az keszkenőbe bugyolálva a hátizsák mélyén. A hátizsákban, mely most őrizetlen maradt a századnál, s könnyen kilophatták belőle az órát.

Hogyne cikázott volna át kétségbeesés Borota Istvánon! És hogyne fordult volna meg a következő percben, otthagyva társait a sorban, hogy visszaloholjon a súlyos drótkarikával nyakában, az otthagyott hátizsákhoz, az óráért. Aztán magához véve azt, lihegve, sebten, usgyé vissza a szakaszok után.

Ám lihegni, sietni könnyebb volt, mint megint utolérni a társakat. Nem is utolérni, hanem rájok találni az úton. Hiszen ottan, akkor, nagy úton, kis úton, ösvényen, törésen, réten át hemzsegett kifelé az ember, állat; alkonyattájt a tűzvonal felé, élelem, lőszer, anyaggal, s út annyi volt taposva, mint ág-bog a bokron.

Borota István azon vette észre magát, hogy már két drótvívő menetet is beért, s még mindig nem az ő századbeliei. Kérdi őket, hát más nyelveken vartyognak. Tótok: kiröhögik – németek: végigmérik – bosnyákok: rámordulnak – isten tudja, mifélék, de a két szakasz nincsen.

Végre talált egy magyar társaságot, kiktől aztán megtudta, hogy épp ellenkező irányban jár, mint az ezrede fekszik a vonalban, s erre meg erre menjen.

Borota István ment tehát, amerre mutatták.

Immár szürkült jól, boros, szeles, csepergős november lévén. És már szállt fel egy-egy rakéta is az árkok irányából az égre, a dombok fölött, mi úgy tűnt, mintha óriás, barna sisakokra egyszerre piros, zöld, fehér, roppant tollforgó lenne föltűzve. Ágyúlövések villantak, dördültek vagy morajlottak, olykor pattogatás vegyült közibük. Ó, mindez olyan volt Borota Istvánnak, mint elvarázsolt, rémletes világokról hallotta mesékben. Igen, olybá tűnt lankadtságán s kábulatán át, és a bátyja, valahol elöl, a távolban, mint e nyomasztó s furcsa mesevalóság hétszer-járatosa s őt szorongattatásaiból megszabadító hőse.

Ment, mendegélt tehát egyre roskadóbb inakkal s csüggedtebben s nehezebb szívvel, a drótkarikával nyakában, mígnem egy dombon fölkanyargó árokhoz ért, minek szájában hozzá hasonló terűt cipelők pihentek. Megkérdezte egyiköktől, mint már annyit, merre az ezrede, s annak is 13-ik százada, a 12-ik mellett, s hogy még milyen messze tőle? Egyik azt mondta, még félóra, a másik, hogy még kettő, de valamennyi azt, hogy az árok épp odavezet az első vonalba, ott pedig kinn állnak az őrök, s azok továbbigazítják.

Borota István ment tehát az árkon. Inkább botorkált már. De végtére csakugyan odaérkezett az első őrhöz. És újra megkérdezte az ezredet, a századot. És az őr tovább küldte a másik őrhöz. És az a harmadikhoz. Az a negyedikhez.

Borota István már alig támolygott a súlyos drótkarikával a nyakában. Ám, hogy egészen beteljék nyomorúsága, váratlan, rettentő zápor kezdett szakadni, mely eget, földet egyetlen, fekete özönbe borított. Borota Istvánt szemközt jövők fellökték a sötétben, a szűk árokban, s keresztülhágtak rajta, tetejébe még meg is szidalmazva őt. De magától is már csak nyaklott s bukdácsolt az árok szikláin. Kínjában s elhagyottságában sírás csuklasztotta. Satnya tagjai itt-ott felmondták a szolgálatuk.

Egyszer aztán bűzös, meleg pára csapta meg Borota Istvánt egy fordulónál az árok oldalából, s egyidejűleg pisla sugárocska villant szemeibe.

Egy kaverna bejárata elé ért. Egy celt volt ráfeszítve, minek résén beláthatott az üreg mélyébe, hol egy gyertyavég világánál; mint valami elátkozottak, szorongtak az ároklakók.

Borota István be akart kérdezni, de még előbb beleütközött egy alakba a kaverna szájában. Az alak a zászlóalj egyik küldönce volt, ki ott keresett útjában menedéket a zivatar elől, a kaverna szájában. Hisz benn úgysem lett volna hely egy macskának sem.

A küldönc unatkozott, vagy derék s szíves fiú volt. Helyet szorított Borota Istvánnak maga mellett, s mindjárt meg is szólította, ki és mi járatban? És erre Borota István megint elmondta az ezredet, századot, s most már azt is, hogy bátyját keresi, kivel nem tud együvé kerülni.

Ekkor a küldönc, Borota István fölremegő örömére, tudatta, hogy hisz a bátyja százada nincs több onnan már néhány száz lépésnél. Csak menjen tovább Borota István az árkon egyenest. És el is számlálta az őrhelyeket egy, kettő, három, gépfegyveresek, négy, öt, az ötödik őrnél, melyik már a domb alatt áll, legjobb kimászni az árokból, mert benne sokkal nagyobb kerülőt tenni, s akkor a domboldalon át, taposott úton, épp a századparancsnoksághoz jutni, hol aztán Borota Istvánt hamarosan bátyjához igazítják.

Közben a küldönc kétszer is valami fura szót emlegetett: dolina, dolina – mitől óvakodni kell. De tudta is Borota István, mi csudabogár az. Csak azt tudta, hogy most már valahogy mégis bátyjáig vergődik.

Nem is vesztegelt egy percet sem Borota István, kissé lélekre kapva, hanem indult is. Csúszott, bukott, de evickélt előre a síkos sziklákon, sárban, kátyúkban.

Csakhogy a néhány száz lépés végtelennek tetszett már, s mikor nagyvégtére az ötödik őrhöz ért, úgy érezte, jártányi ereje alig. Félig nyöszörögve kérdezte – ott van-e a kimászó az árokból? S egy darabig ott állt még az őr mögött, lélegzetért küszködve. És az őr röviden mordult igent. És Borota István továbbvánszorgott a zuhatagban.

Éppúgy esett előző nap és éjjel is. Olyankor nem volt elég az ároklakóknak a szolgálatban átázott ruha, mely vacogtatta, utáltatta s súlyával húzta őket, még a kavernában is ömlött a víz rájuk fölülről, alulról. Sőt, ott csak akkor kezdett el igazában csurogni, mikor odakünn már elállt, a mészsziklákon később szivárogván át a talajvíz. Aznap pedig odakünn is hol elállt, hol megeredt újra egész nap, s a felhők undok, mocskos rongyokként lógtak siralmasan a tájék fölött. A szél minden erejéből cibálta, seperte, kotorta őket, dohogva, sírva mérgében, mint valami kétségbeesett szolga, ki nem megy semmire a takarítással.

A hűléses, csúzos betegek már kettős-rendekben bicegtek, nyögdécseltek s köhécseltek alá a segélyhelyre az árokból. Borota Lajos szakaszában is alig volt már ember a szolgálatra. Már minden három órában rájok került az őrökre a szolgálat két órája. El volt mindenki csigázva s keseredve. Legfőbb ideje volt már a létszám kiegészítésnek a menetzászlóaljból, s vártak is rá eléggé.

Borota Lajos is állt már jó néhányszor aznap, mikor estefelé újra fölvezették az őrhelyre. Az őrhelyre, mi épp ott volt a századja végén, oly helyütt, hol az árok egy nagyot kanyarodott föl a hegynek, aztán újra alá.

E kanyarodó képezte félkör közepetáján ugyanis egy óriás, köralakú s meredék mélyület volt. Akár egy roppant kút. Egy dolina, mint hívják. S ennek neve galambdolina volt, mivel oldalfalaiban vadgalambok fészkeltek, egyetlen élők az emberek és élősdiek, a tetvek, patkányok, egereken kívül, ez elátkozott kövek között. Galambok – a béke, szeretet, a ragaszkodás madarai! Ott szállongtak néha e szörnyű dombok fölött, ha csönd volt, s biztos menedékeikből a legádázabb pergőtüzek sem riasztották el őket. Ó, soknak tanúi voltak már ezek a szelíd szárnyasok! Mikor a szürke sziklákon éppúgy rikítottak a vértócsák, akár az ő hamvas tollaikból piros csőrük és lábacskáik.

Nos, e köralakú szakadék dróttal volt körítve, hogy arra járók bele ne zuhanjanak. Persze, a drótot sokhelyt szétszórták az ágyúlövedékek, aknarobbanások. De hisz a századokbeli bakák úgy ismertek már minden követ a környéken, kellett is nekik a drót. Ha meg olasz bukik bele a dolinába, hát csak inkább ma, mint holnap – gondolták a bakák, kiknek kötelessége lett volna a drót hiányait pótlani.

Pedig a bakaság mindig ott ment el a meredély mellett az egyik századból a másikba, s természetesen éppen nem világos nappal, az olaszok szeme láttára, a szabad hegyoldalon, hanem szürkületben, ködben vagy sötétben, kimászva az árokból, hogy megtakarítsák az abban való végigbukdácsolást a kanyarodón, vagyis a félkör helyett annak átmérőjén vágva át. Az árokból való kikapaszkodó pedig épp ott volt a sarkon, ahol az őr állt. Ezúttal Borota Lajos.

Ezúttal Borota Lajos, akinek, mintha valóban igaza lett volna ezúttal is, szerencséje felől. Mert még félórája sem állhatott az őrhelyen, mikor egyszerre, a szürkület hamujából az éjszaka korma lett körüle. Mintha a levegő, óriás hályogos szemként, egyszerre végleg elvesztette volna világát. És abban a szemhunyásban rettentő zápor szakadt alá. Akkora váratlan s veszett rugaszkodással zuhant le az égből, hogy minden emberi tapasztalat s ésszerűség azt hitette, hogy amily bolondul jött, éppoly gyorsan fog elállni.

Csakhogy ez tévedés volt. Szakadt, szakadt, szakadatlan s egyöntetűen szakadt, szakadt. Borota Lajos nem látott orráig sem. Sőt, ha fülébe ordítnak, sem hallja a zuhogástól, mi úgy paskolta sisakját és celtjét, mint a kaszárnya henyéit lasnakolják el pokrócokkal. Vagyis ha az olaszok odaátrul, talán Borota Lajos fejére lépve, ugornak be az árokba, meg sem érzi. Minek is állt ott ilyenkor az őr?

Nos, volt is Borota Lajosnak, mozdulatlan gubbaszkodva, gondja a hadászat kérdéseire, olaszostul, mindenestül! Az öccse járt eszében Borota Lajosnak, ki talán már valahol mögötte törtet a dombokon át, feléje, ebben az ítéletben, s még baja esik gyámoltalan újonc létére, s zsebében az órával. Az órával, min valóban, mintha bűvölet volna rajta, hogy utoljára még összefog ellene földön, égen minden.

Hanem egy idő múltán, bárha az özön nem szűnt meg, csillapulni mégis csillapult valamit. Egyenletes zúgásának most már a szél is segített, s egy-egy dühös roham után pillanathosszat el-elakadt a zápor, mintha kiszusszantva magát, új lélegzetet venne az új száguldáshoz. Az árokban, Borota Lajos mögött, patakzott már az áradat, amint az a kanyarodó kövein alásodródott, s csobogása éppúgy segített növelni a csapzás zűrzavarát, mint ostorok szüntelen suhogása közé új ostorok szüntelen pattogása vegyül.

Egyszer mégis úgy rémlett Borota Lajosnak – mögötte emberbukdácsolás s lárma tart fölfelé az árokban.

– Héhé! – hallotta most már egészen mellette. – Itt az őr?

– Itt! – felelt Borota Lajos. – Kicsodák vagytok?

– Dróttal jövünk a 13-ik századhoz. Azt mondták, itt kell valahol kimászni az árokból. Te vagy az utolsó őr a 12-ik századtól?

– Igen! – felelt Borota Lajos. – Mondjátok, nem a menetszázlóaljból valók vagytok?

– De abból! – válaszoltak.

– Abból? – izgult föl Borota Lajos. – Mondjátok, nem ismertek egy Borota István nevűt, az öcsémet?

Nem! – válaszoltak. De egyikük mégis kérdezte aztán. – Hogy? Borota Stefán? De igen, velem van, a második szakaszból, de az magyar.

– Az, az! Nem jön veletek? – faggatózott egészen hátrafordulva Borota Lajos.

– Nem! Őtet nem láttam! – válaszolt az iménti hang a sötétből.

– Hát azt nem tudod, hogy kérte-é, hogy a 12-ikhez osztsák?… Akkor azokkal jön! – tette hozzá megnyugtatólag magának hangosan.

– De tudom, de nem engedték meg. Azok már fenn is vannak. Mert mi lenn maradunk, csak a drótot hozzuk s visszamegyünk – tudósította a hang Borota Lajost.

Akik azonban hátul voltak, zúgolódni kezdtek, hogy az esőben s a terűvel az árokban tartja őket a beszélgetés, kitérniök egymásnak nem lehetvén a szűk sziklafalak közt. És a menet előrenyomakodva, eltuszkolta Borota Lajostól az öccsét ismerő hangot a többivel.

Borota Lajos dühös volt, hogy bizonytalanban marad. De a drótszállítókból, az első csoport után, egyre újak jöttek, kik a zavarban s éjben lemaradtak a vezetőtől s társaiktól. És Borota Lajosnak még több alkalma is lett végigcsinálni velök az iménti párbeszéd mását. Megint akadt köztük, aki tudott öccséről többet-kevesebbet. De hogy az öccse följött volna, akár a drótcipelőkkel, akár a századokhoz osztottakkal, arra mindenik tagadólag vagy nem tudommal válaszolt. Sőt, egyik odanyilatkozott, hogy jött, de visszatért.

Szóval az öccse ma már nem érkezik meg! Istenem! Borota Lajosnak volt szíve csalódás bosszúságára, ahelyett hogy örült volna, hogy öccsének nem kellett kiállania a zivatart. Azért mégis újra kezdte minden csapatnál a tudakozást.

Már egyesek is meg kettő-három együtt is törtetett föl a dróttal. Gyengébbek, öregebbek, elszakadva társaiktól, s elfulladt, kimerült, kétségbeesett hangokon kérdezték az utat, a kimászót, a 13-ik századhoz.

Hanem Borota Lajos már nem kérdezősködött többé. Kedélye, minek addig is csak a hallomások izgultsága adott valami lelket, a csalódáson, hogy az öccse s az óra nem jön, visszaernyedt vigasztalan fásultságba. Tagjait átjárta s vacogtatta a csuromvíz ruha meg a szél, s már környékezni kezdték a kimerültség szédületei. A szolgálat két órája is a végtelenbe nyúlónak tűnt már, de megadó kábulat nyomta. Nem bántotta már zúgolódhatnék sem. Nem bánta már sem öccsét, még az órát sem. Nem volt már más vágya, csak vackára. Hát ilyenkor áros lesz a szó.

De nem is jött már többé fölfelé az árkon senki. Csak egyszer még, nagyon későre a többi után, egy. Ez is a kikapaszkodót akarta tudni.

– Itt van?

– Itt! – mordult oda Borota Lajos, s tovább gunnyasztott, félig már álomban, dermedt ürességgel lelkében, mibe néha rossz, fakó káprázatok vetültek a valóból, hangtöredékekkel, s a sanyargatottság föl-fölsajgó érzeteivel, mik lomhán s tétován ténferegtek érzékein, akár egy romlandó, álldogáló óra mutatói.

A későn jött pedig még ott állt egy darabig Borota Lajos mögött az árokban. Talán nem bírt már tovább vánszorogni. Hisz hangja, mivel imént Borota Lajost kérdezte, oly koszlottan s vékonyan vergődött elő torkából, mint egy agyonkínzott, irgalmat vinnyogó ebé. Talán nagyon öreg lehetett vagy nagyon fiatal. Talán hangja hallatára mozdult valami Borota Lajos szívében, miként roskadottak iránt kiveszhetetlen a szánalom az emberből az ember, sorsosból a sorsos, testvérből a testvér iránt, még saját kínok bénultságán át is. Talán mondani akart Borota Lajos neki legalább annyit: – Vigyázz, testvér, a galambok szakadékára! Vigyázz, testvérem az ínségben! – mint mondta eddig a többieknek is.

De a későn jött már tovatámolygott, s Borota Lajos feltápászkodó jószándéka visszarogyott kietlen lankadásba.

Akkorra már a zápor elállt, s a zuhogó sötétségre fekete csönd lett. Egyszerre Borota bajos furcsa csattogást hallott a levegőben, éppolyat, mintha kendőket ráznának. Úgy tetszett közvetlen a feje fölött. Denevér lehetett? Vagy inkább a galambokat verte föl valami a szakadékból, s azok röpködtek vakon, nem találva vissza fészkükre.

Nos, úgy történt. Borota Lajos sohasem kapta meg az órát, mert az öccse belezuhant a galambok szakadékába.

(1920)