Makovics szivarjai

Makovics tagbaszakadt, nagy darab ember, és idomtalanul szegletes a koponyája. A szemei kidülledtek és hidegkék színűek. És veres örökösen a szemehéja, mintha most jött volna egyenesen a dorbézolásból. Mikor pedig elneveti magát, piros karéjban látszik a foghúsa, sárga fogai felett.

Segédhivatalnok különben, és vagy negyedmagával görnyed reggeltől estig a vaksi, porszagú hivatalszobában.

Beleivódott már mindőjük testébe, lelkébe a hivatalszoba dohányfüstös, keseredett levegője, s olyan bizalmatlankodó közömbösséggel pillantanak fel az aktákból, ha valaki rájok nyitja az ajtót. Sőt Makovics egyenest ellenségesen néz a belépőre.

Az egyszerűbb kinézésű embereket, ügyes-bajos parasztokat félóra hosszat is elvárakoztatja az asztala előtt, s ha türelmetlenkedni találnak, foghegyről förmed rájuk. És keményen méregeti végig őket, ha valamire kérik, mintha különös kedve telnék benne, ha valakit zavarban, ötölve-hatolva láthat maga előtt.

Az előkelőbb látogatók előtt azonban készségesen áll fel, kivált ha, némi borravalót nézett ki belőlük, s az aktacsomó bontogatása közben felsőbbséges, tudákos hangon oktatja ki őket a hivatalos eljárásban. S úgy tetszik, hogy senki ember nem viselt még tisztet olyan rátartisággal, mint Makovics az övét.

A hivatalnoktársai nem éppen túlságosan rokonszenveznek véle, hanem tekintélye azért meglehetős nagy előttük. Ebben része van nagy alakjának is, s még a feljebbvalói is szelídebben szidják le egy hanggal a mulasztásokért, mint a többieket.

Egyébként akadékos, piszkálkodó természetű ember Makovics, erénycsőszködni is szeret, legkivált pedig csipkelődni.

Néha összeülnek a hivatalszobában tereferézni, s ha Makovics ott van a társaságban, akkor többnyire övé a legnagyobb rész a szóból. Akkurátusan, nagy szünetekkel szokott beszélni, hogy sose tudni, végin van-e már mondanivalójának, és mindig ki tudja erőszakolni a figyelmet hozzá a többiektől.

Ha csúfolódó kedvében van, akkor kiszemel egyet a társaságból, s azt aztán kinevetteti a világból. A többiek megkönnyítik a dolgát, ahogy szinte gyáva készséggel röhögnek a pártján, a kiszemelt rovására. Pedig sorba piszkálja valamennyit.

Vagy harmincöt-negyven éves lehet Makovics, s még legényember. Tizenöt év óta alig esett valami változás életében. Legfeljebb a fizetésjavítások és az elseje körüli tivornyák. Nappal irodában van, esténkint elindul friss levegőt szívni egy szivarral a szájában. A szivarcsutak mindig ott lóg szipkátalan a szájaszegletében, és mindig csutak, mintha senki nem látta volna egész szivarra gyújtani.

 

Egyszer, egy köteg aláírni való idézéssel, baktatott fel Makovics a lépcsőn, a főnök szobájába. De mikor éppen át akarta nyújtani az idézéseket, hirtelen valami dolga akadt a főnöknek:

– Várjon, mindjárt – szólt, és kiment a szobából. Makovics még úgy maradt az asztal mellett, vigyázzállásban. A szobában még egy díjnokocska volt kívüle, háttal ülve neki a sarokasztalnál. Egy egészen fiatal, csupaszképű gyerekember, alig egy hete, hogy idekerült a hivatalba.

– Na, hogy vág a bajusz, úrfi? – szólt neki oda gúnyolódó hangon, feléje kacsintva Makovics.

Hanem az úrfinak sürgős tennivalója lehetett, mert csak hátramosolygott, és az új emberek buzgalmával rakosgatta tovább az iratokat. Makovics akkor jobb híján körülnézegetett a szobában. Álmos csend volt, csak a papírlapok suhogtak a másik asztalon, és három kékes, finom füstkígyó úszott alig észrevehetően egymás felett, szemközt egy olajnyomatos arckép előtt, a főnök szivarjából. A főnök asztalán szép rendben feküdtek az iratcsomók, kék ezüstkeretes fénykép, könyvek és más apróságok, s éppen a Makovics felé eső sarkán volt a szivarosskatulya, tele szivarral. A szivarok összekavarva feküdtek egymáson, mint a sebtében való belemarkolás után szokott maradni, és mindnek piros papírövecske volt a derekán.

Ezen megakadt egy percre a Makovics pillantása. Felnézett utána a plafonra, és megint csak odatévedt a szeme a szivarokra. S azalatt, míg a plafonra nézett és vissza a szivarokra, egy kedves kis emlékecske libbent meg lelkében. Finom kis emlék, mint a szivarfüst, alig pár hét előtti esetről. Névnapja volt tudniillik a főnöknek, és szokás szerint beállítottak hozzá a lakására gratulálni, délelőtt, a hivatalból. Hideg sülttel volt teli az asztal, pogácsával, és konyakot ittak és sört, kinek mi kellett. S ezekből a piros öves szivarokból fújták teli füsttel a szobát. A főnök maga volt az előzékenység. És a szőke, nevetős arcú felesége. És egyszer, mikor az egyik hivatalnok nagy komolyan mesélt el valami esetet, Makovics közbeszólott. Egy kitűnő megjegyzést kiáltott közbe, hogy rettentő kacagásra fakadt az egész társaság. A főnök rikácsolt a kacagástól, s a felesége még egy félóra múltán is mosolyogva bólintott néha Makovicsra. Sőt, mellé is ült, s így beszélgettek, egész az elmenetelig.

Elmosolyodott magában Makovics, amint erre rágondolt, s utána egyszerre sóváran vetette szemét a szivarokra. – Elvehetnék egy-kettőt – villant meg fejében –, úgyis összevissza vannak. Onnan a széléből egypárat, ott sok van egymáson – és közben önkéntelen átpillantott a díjnokra. Az csakúgy buzgólkodott, mint előbb, de azért mozdulatlan maradt Makovics. Azon tűnődött egy pillanatig: hátha meg vannak számlálva a szivarok, vagy hátha megjegyezte magának a főnök, hogy milyen rendben feküdtek egymáson. Ezt azonban rögtön elvetette. És a fél keze megmozdult. De a mozdulat vagy inkább maga az, hogy most vehet belőlük, sőt vesz is, megremegtette egy kicsit, és a kéznyújtás helyett hátrafordult hirtelen az ajtónak. Minden pillanatban rája nyithat a főnök, és minél tovább okoskodik, annál veszedelmesebb.

Egyszerre benyúlt nyugodtan a dobozba. Kettőt fogott meg, egyik visszasiklott a kezéből, utánakapott még egyszer, de mintha megszédült volna eközben egy kissé, és a fejét félrekapta hirtelen utána, hogy a díjnokot lássa. Gyorsan zsebébe akarta dugni a két szivart, hanem míg a zsebét kaparászta sietségében a kabátján, a díjnok véletlenül hátrapillantott. Talán csak a szokatlan csendesség okozta, hogy felnézett, és le is húzta ismét a fejét. Hanem Makovicsnak elakasztotta lélegzetét az ijedtség. – Jézus Mária! – A keze megmerevedve szorította zsebe felett a szivarokat. Hátha a belenyúlást is látta a díjnok vagy a kezét a skatulyától való útjában.

A szivarokat becsúsztatta óvatosan a zsebébe, és elkezdte kaparni, ütögetni kezével az íróasztal szélét. Arra is gondolt hirtelenében, hogy egyszerűen szájába dugja az egyik szivart és rágyújt. Ezt még tán természetesnek is találja ez az éretlen kölyök. Igen. De vajon a főnök is olyan természetesnek fogja-e találni, ha majd meglátja a szájában? De hiszen még kérdés, hogy észrevette-e a díjnok?

Roppant figyelmesen vizsgálta egy darabig. Most már valami írásba fogott bele, és a fejebúbja is rezegett az asztal felett a sebes firkálás közben.

– Ki van zárva – gondolta magában Makovics –, hogy észrevette volna. – S erre egy kicsit megnyugodott.

De aztán, hogy megint belenézett a szivarskatulyába, és látta, hogy egészen más rendben vannak a szivarok, mint előbb, megint megszállta az aggodalom. Már csaknem biztosra hitte, hogy a főnök észre fogja venni a két szivar eltűntét, és hogy a díjnok is látta feltétlen a csenést, csak mímeli most itten a közönyösséget. – Sunyi egy kölyök ez. Egy óra múlva tele lesz a város szivarlopással. – És a szégyen rémítőségei fel is meredeztek Makovics előtt. Szerette volna visszatenni a két szivart, vagy legalább megigazítani a többit a skatulyában. De már nem mert újra belenyúlni. Sőt, mivel éppen e gondolata közben nyitott be a főnök, még jobban elrémült. Lám, éppen rajta érte volna.

 

Mikor már kilépett a főnök szobájából az aláírt iratokkal, az egyik aggodalomtól megszabadult. A főnök ugyanis aláírás után nyugodtan belenyúlt a dobozba egy szivarért, és bele se pillantott. Hanem a díjnokkal még mindig nem volt tisztában. Nem bírta sehogy sem elhitetni magával, hogy nem vett észre semmit, bármennyire is bátorította magát. S ha tényleg látott valamit, nemigen bízhatott meg benne Makovics, hogy kímélettel lesz iránta.

– Főbe ütöm, ha szól valamit – gondolta. – Meg aztán ki hiszi el? Mégis kényes dolog az ilyesmi.

Amióta csak itt volt ez a díjnokocska, Makovics, ha csak szerit ejthette, mindig megszurkálta a tréfáival. Sőt gorombáskodott is vele. Már az első nap is mi volt?

Éppen hazakészülődtek a hivatalból. Makovics véletlenül nagyon éhes volt, és mikor egy pillanatra mérgesen vesződött a kabátfelvevéssel, a fiú, az új emberek szokásaként, előzékenyen ugrott oda, hogy rásegítse. Makovics akkor hátrafordult durván a fiúnak:

– Mit akar? Hagyja csak, fel tudom én venni magam is.

A fiú lefőzötten, elveresedve kapta vissza a kezét, és zavartan hebegett valamit. Még maga Makovics is megszánta akkor egy kissé, és valami ostoba tréfaszóval nyújtotta oda neki a kezét, mikor elváltak, ami nála kiengesztelésszámba ment.

Most ez a kis eset is eszébe jutott Makovicsnak.

 

Hivatal után bevárta a díjnokot a hivatal kapujában. Épp egy úton kellett tartaniok egy darabon, de még nem esett meg, hogy kettesben mentek volna. Most is a fiú köszönt, és el akart sietni Makovics mellett:

– Mit siet olyan nagyon? – szólította meg Makovics.

A fiú várakozón állott meg, és hozzáigazodott a Makovics lépéseihez. És Makovics nem tudott hamarjában valami ürügyet kapni a megszólítás magyarázataképpen. Bárha rögtön átallátta, hogy ha csak akármi gyenge gyanúja volna a díjnoknak, ezzel a megszólítással csak megerősítette benne. Míg a kapuban állott, úgy hitte, hogy egy kis ügyes példálódzással kikottyantatja a fiúval, ha látott-e valamit, s most még beszédet se tudott kezdeni vele. Kérdezgetett tőle egy s más hivatalos dolgot, de csak igen kurta és bátortalan feleleteket kapott.

– Á, nem tud ez semmit – gondolta, és mind jobban megerősödött benne, hogy csak bolondítja magát a képzelődéssel.

Már közel voltak a sarokhoz, ahol eltér egymástól az útjuk, mikor egy furfangos ötlete támadt Makovicsnak. Belenyúlt a zsebébe a szivarok után, és még bent a zsebében ledörzsölte egyikről a papirosövecskét. Aztán megállt, és úgy tett, mintha gyufa után kotorászna:

– Nincs egy szál gyufája? – kérdezte a díjnoktól.

A fiú előzékenyen kapkodott a zsebeihez, és ügyeskedő mozdulattal tartotta a gyufát a szivarhoz. Makovics most már teljes bizonyossággal állapította meg ebből, hogy a fiú nem vett észre semmit, s mintha megbosszankodott volna rá ezért:

– Bevégezték már azt a sorkönyvet? – kérdezte tőle elválóan, szigorú képpel. – Mégse? Nahát, nemhiába, hogy csak gyerekekre ne bízna valamit az ember. Hát csak igyekezzen még vagy két hétig elpiszmogni vele! Na, Isten áldja meg.

S mikor már eltávolodott Makovics egy kissé a fiútól, megforgatta ujjai közt a szivart, s már szinte bánta, hogy ledörzsölte róla a piros övecskét.

– Ejnye, tán még rá lehetne valahogy ragasztani – gondolta magában.