A vakember lányaA vakember lányát, hónapos szobájukkal együtt, egy barátom hagyományozta nékem. Félig-meddig földiek voltunk, én karcagi, ő kisújszállási, és sokáig segédeskedtünk egy vasüzletben, a Józsefvárosban. Barátom eltávozott Pestről, mert egy kis üzletet örökölt odahaza, városában, s mint mondta, rövidesen meg is házasodik. Így történt, hogy elutazása előtt addig beszélt a fejembe, hogy mondjam fel a lakásomat, s vegyem át a szobáját a vakemberéknél, mert nem fogom megbánni és így tovább, mígnem rávett csakugyan. Alkalmasint megígérte volt a vakemberéknek, hogy tisztességes lakót hoz nekik a maga helyébe. Engem aztán ki is oktatott töviről hegyire, hogy érdemeljem ki a tisztességes lakó nevét a vakemberéknél. Legelébb is mondjam a vakembernek, hogy már két éve menyasszonyom van, s így a világért sincs szándékom szemet vetni lányára. Így tett ő is s beválott. Másodszor is, ahogy csak tehetem, invitáljam be az öreget egy pohár borra. Ez nagy gyengéje, s legbiztosabb mód, hogy megnyerjem a bizodalmát. Harmadszor pedig rajta legyek, hogy a leányt minél előbb lekapjam, nehogy más csípje el orrom elől. Ne sokat teketóriázzak, így és így és így tegyek, akkor biztos. Mert milyen jó, ha az embernek a háznál van szeretője, s nem kell futkosni érette. Barátom nagyon sokat tudott magyarázni, s alkalmasint a vakemberéknek is hasonló hosszú beszédeket tartott rólam, hogy megnyugtassa őket. Mert a vakember, ami nem is csoda, nagyon gyanakodó volt mindenkire. Énrám is bizony sokáig, miután már odaköltöztem. Hogy nem szándékszom-e vajon kirabolni őket, meg hogy rendesen fogom-e fizetni a szobapénzt, vagy hogy nem szöktetem-e meg lányát, gyámolító nélkül hagyván őt az örök setétben. Akitől csak tehette, mindenkitől véleményeket kért. S a borocskára való meghívásom is igen aggályoskodva fogadta el eleintén. Bejönni ugyan bejött, de csak alig valamicskét, s inkább megszánta, mint nevette az ember, milyen gyermekes puhatolózást tett, hátha valamiképp megtudná, csakugyan tisztességes ember vagyok-e? Azt hiszem, leginkább az aggasztotta, hogy kissé szűkszavúnak talált, kivált elődömmel összehasonlítva. Alig is tudtam eleintén mit beszélgetni vele. Jobbára kérdéseket tett: – Igaz-e, hogy menyasszonyom van, mert ő úgy tudja elődömtől. Hát ez meg amaz igaz-e? S e kérdések közt voltak olyanok is, amikre el kellett tátanom a számat. – Igaz-e – kérdi például –, hogy én már megöltem valakit egy leány becsületének a védelmében? Mármint én, Farkas Ádám! Persze, ki más, mint barátom hazudozott össze rólam, ha csupa jó szándékból is, ilyen zagyvaságokat. Jobbnak láttam azonban magamra vállalni őket egyelőre, ha már a többit megigenlettem. Legalább egy kis változatosságot hoztak életembe, úgysem történt abban semmi nevezetes. A vakemberékét csakhamar megtudtam. A vakember munkavezető volt valami gyárban, s a sav fröccsent szemébe, az égette ki. Előbb csak az egyikre vakult meg, a másikkal még látott egy keveset, vagy egy évig. De csak homályosan, mintha tejszínű víz fenekén élt volna. Aztán utánaromlott ez is a másik szemének, s végleges lett körüle a setétség. Betetőzte nyomorúságát, hogy a felesége nem sokkal azután meghalt, s azóta lánya viseli gondját. A gyárral pereltek egy darabig, amíg felemésztették, ami kis gyűjtött pénzük volt, akkor kiegyeztek havi tartásdíjra. Ezt úgy kapták hetenkint, mikor a többi munkások a béröket, s ebből tengődtek meg a szobapénzből. Volt egy fia is a vakembernek, ez azonban még a szerencsétlenség előtt elkerült a háztól. Kész csirkefogó volt. Géplakatosságot tanult, de csak azért, hogy még mint suhancot elfogják valami betörésen, s tömlöcöt vagy javítót üljön. Onnan kijőve vagy megszökve, azt se tudják, egy-két hétig otthon csavargott, s miután anyjától kisajtolt huszonöt forintot, világgá ment. Nemsokára két levelet kaptak tőle egymás után Amerikából, de azóta, pár éve már, semmi híre. Lánytestvére nem is bánta, ha valahol nyakát szegte volna. Néhány ezer korona életbiztosításuk volt ugyanis a vakember bizonyos életkorára, mi nem sok év múlva esedékes lett volna, s ez lett volna a lány hozománya. Attól tartott, hogy bátyja – tudván a dologról – hazacseppen, s kizsarolja őket. Mindezt persze apródonként tudtam meg, ahogy egyre gyakoribbak lettek nálam a vakember látogatásai. Mert azután már mihelyt megneszelte, hogy hazajöttem estenkint, nyomban betapogatózott. Kezdetben szörnyű idegesen, valami gyerekes ürüggyel, s arcára oda írva belső nyugtalansága: vajon szívesen látom-e? Vagy: lesz-e borocska? A bort, úgysegéljen, nem sajnáltam tőle. Keveset is tudott inni, csak szopogatta, de nyakamon ült éjfélig is, szüntelen karattyolva. Szidta a gyárosokat, a tőkéseket, munkásmozgalmakról tárgyalt, elveket fejtegetett, szervezkedett, sztrájkolt, s ha nagyon belejött, még forradalmakat is csinált. A lány, nagy álomszuszék létére, el-elbóbiskolt székin, ölibe ejtve horgolását, és fel-felriadt, békétlenkedett: – Jöjjön már feküdni! Ne beszéljen már annyit. Mit bánja ő a cocolistákat. Jöjjön már feküdni! Ő is álmos. Nem tudom elég jól leírni, milyen furcsa jelenet volt, ami erre következett: – Ő is álmos?!… – motyogta ijedten a vakember, hogy azt várta volna mindenki, most sűrű bocsánatkérések következnek, amiért ennyi sokáig nyakamon alkalmatlankodott, s azzal vonulás kifelé. De hát egyszerre más kifejezést öltött az arca, olyast, mintha valami nagyon bizalmasat akarna mondani nekem, s előrehajolt ültéből: – Látja, én pedig nem tudok aludni – tudatta velem. A lány erre elnevette magát. Most se képzelhetek furcsábbat, amint ilyenkor a vakember rám meresztette világtalan szemgödreit, mintha kémlelné, vajon milyen hatást tett rám cselfogása, és sovány arcán kusza, őszes szakállára ráesett élesen a lámpavilág. Majd meg hirtelen visszakapta fejét a homályba, s lányára förmedt: – Na, csak hagyj békémet! Alszol eleget!… S ezzel folytatta fejtegetéseit, ahol elhagyta. Igen, egyes dolgokra kicsit meghibbant az öreg. Ami nem tetszett neki, arra úgy tett, mintha nem volna tisztában az értelmével. Mert mellesleg szó se volt róla, hogy nem tudott volna aludni. Lehet, hogy egyszer-másszor elhánykolódott, ha jól bezabált, vagy túlontúl sokat aludt már, de amúgy ágyút sütögethettek ágya mellett, kivált ha kissé beszeszelt. Lánya már jól ismerte gyerekes fogásait, s kíméletlen kinevette. Általában úgy játszott véle, mint valami bábuval, s azt hiszem, elődömmel legfőbb mulatságuk volt így mókázni az öreggel. Ki tudja, mit is nem műveltek jelenlétében. Nekem azonban nem volt kedvem mulatni a szerencsétlenen, sajnáltam, vagy tudom is én, kelletlen volt egyszóval, s miután túlságosan terhemre váltak esti látogatásai, úgy segítettem magamon, hogy csak későn jöttem haza. Így azután csak elvétve, leggyakrabban vasárnap délután pityizáltunk együtt. Ilyenkor, hébe-hóba más vendégei is jöttek a vakembernek. Négyen, öten is, volt szaktársak. Bort hozattak s vitáztak. Valami éppen készült is akkoriban, tüntetés vagy sztrájk, nem emlékszem már. Elég az hozzá, engem is megösmertetett barátaival a vakember, én azonban miért, miért nem, sose találtam valami jól magam társaságukban, bár amúgy derék, jóravaló emberek voltak. Csak egy volt köztük, akit utáltam. A legfiatalabb volt, a legnagyobb karimájú kalapot hordta, s legjobban kicsüngette a nyakravalóját. Utáltam, mert nagy majom volt. Folyton zsebtükrében tükrözte magát, s mikor beszélt, úgy csucsorgatta száját, afféle kalácsnyelvre, mint valami kényes kisasszony. És sokat legyeskedett a lány körül. A lány nem volt hozzá se hideg, se meleg. Legalább előttem. Mikor elmentek, s ketten maradtunk újfent a vakemberrel, a vakember példálózni kezdett: – Fiatal még az én Gizám nagyon. Még… még nem is tizenhét éves, nem igaz? Ráér még a férjhezmenésre gondolni. Mit szól Farkas úr? Nincs igazam? Már később, nem mondom én se. Mit szól, Farkas úr? Ostobaság volna, már ha megkérné, hozzáadni Gizámat ehhez a fiúhoz? Jól ismerem őtet. Kezem alatt szabadult fel a gyárban, s már elég jól keres. Mit szól?… Szó sincs róla, hogy mostan, valamikor. Majd ha ideje érkezik. Ha… várjunk csak… igen, akkor épp huszonkettő lesz, és lesz egypár koronája a biztosításból… – Persze, na persze – hagytam helyben –, nem kell azzal sietni. Nem, nem. Hanem azt mondom magának gazda, addig is jó lesz vigyázni, nehogy a kecske hozzáférjen a káposztához… – S gondoltam magamban, a Farkastól már úgy sincs mit féltsed, úgyis késő lenne. S mivel vettem észre, hogy kissé meghökkentettem az öreget, hangosan hozzátoldottam: – Legyen csak nyugodt, majd utánanézegetek én. Erre nagyban biztatott s hálálkodott a vakember, míg én újra azt gondoltam magamban: – De hiszen, ne félj, vakember, vegyek én csak észre valamit, megcsapom a kalácsnyelv szaktársat, hogy nem marad meg, csak az emléke.
Akkor már rég úgy éltünk a lánnyal, akár a házasok. Nem ment vele olyan könnyen előszörre a dolog, mint ahogy véltem, de aztán, ahogy csak szerit tehette, rögtön benn volt a szobámban. Ám ha bejönni bejött is, azt tudom mondani, hogy azért soha egy cirógatással vagy egy gyengédebb tekintettel bár, tudtomra nem adta, hogy vonzódnék hozzám. Más lány vagy asszony szeretője az embernek, ha egyszer megadta magát, nem látja ki többet életét az ember a sok nyalása, falása, nyávogásaiból. Ez nemhogy ezt tegye, de még nem is titkolta, cseppet se, hogy nem vagyok az ideálja férfiban. Még tegezni se akart, s legfeljebb ha akkor törleszkedett egy kicsit hozzám, ha értésemül akarta adni, hogy ne várakoztassam. Igaz, fiatal is volt még nagyon, hogysem több lett volna neki az egész játéknál. Hanem birkózni, verekedni, hencseregni, azt aztán szeretett. Ha bejött a hancuzásba, semmit sem bánt többé. Sokszor féltem, hogy felébresztjük a vakembert, s rajtavesztünk, s leszorítottam valahová, hogy moccanni se bírjon. Karmolt, harapott, rugdosott, csípett, végül megharagudott, s mikor eleresztettem, duzzogva ment kifelé szobámból. Utánamentem, hogy talán megkérleljem. Egyszerre elnevette magát, s újra rajta csimpajkodott a nyakamon, belemarkolva hajamba, ahogy csak bírt. Újra leszorítottam. Lihegett, erőlködött, hogy kiszabaduljon, szembeköpött, ha egyebet nem csinálhatott, végül újra megharagudott. Elnevezett marhának, bivalynak, medvének, otrombának, akivel nem lehet játszani, mert összenyomorítom a csontjait. Bezzeg elődömmel. S akkor sorra következett, hogy az szép fiú volt, csinosabb, kedvesebb, mindenebb volt, nem ilyen sült mokány, mint én, aki nem ért a tréfához. Általában ezt mindig hallanom kellett, hogy elődömet százszor különbnek tartja nálam. No persze. Az fecsegett, hazudozott neki, azzal együtt mókáztak a vakemberen, s főleg azt ő gyomrozhatta meg bizonyára a hancuzásban, amily cinege csontjai voltak. Mi tagadás, kissé zokon esett lesajnálásom. Mert ha közönséges is a pofám, s otromba vagyok is állítólag, mégse cserélném el magam egy olyan incifinci bábuval, mint volt az elődöm, vagy egy olyan kinyalt majommal, mint a nagykalapú szaktárs. Zokon esett, mert tudom is én, szerelmes voltam-e ebbe a lányba, mint ahogy ezt általában értik?… Még szép se volt. Csúnya inkább. Szeplős, s a szája is valahogy furcsán félreállott, mintha makacskodni készülne. De erős volt s egészséges, szép fényes gesztenyeszín haja s gyönyörű fehér teste. Rám pedig magam se tudom, mi jött azon az őszön, hogy mindig búsultam, töprenkedtem, mint a holdkóros. Meguntam már a hányt-vetett legénysorsot, kocsmákat, cimborákat, és néha, huszonöt éves korommal, árvábbnak s elhagyatottabbnak éreztem magam valami kitett gyermeknél. Sokat gondolkoztam, hogy feleségül veszem a vakember lányát. – Miért is ne? Ha tetszik nekem, s pénze is van. Tán amiért másnak is volt szeretője? Hátha özvegyasszony volna… – Csak ne jutott volna mindig eszembe az, hogy ha majd mint házasok is meghallanám tőle, hogy a másik jobban tetszett… vagy tegyük fel, mint férj s feleség találkoznánk valahol vele, s akármi csekélyet észrevennék… Nem jó világ lenne!
Egyszer, emlékszem, egy délután, nagy csókolózás után, ilyen szamár tréfát kezdtem. Mielőtt a lány kiment volna szobámból, búcsúképp még egyszer magamhoz szorítva s megcsókolva, azt mondom neki: – Ebből fiú lesz. – Menjen a fészkes fenébe – rivallt rám mérgesen. – Hát mondja – szóltam –, de egész komolyan mit csinálna, ha beteljesednék, amit mondok? Akkor muszáj vóna elvegyem. – Menjen a pokolba a buta vicceivel! – Hátha nem viccelnék? Tán nem jönne hozzám? – Szépen venne el maga akkor engem – így felelt. – Hátha mégis? – szóltam mosolyogva, s visszatartottam az ajtóban. – Legyen nyugodt, nem szorultam éppen csak magára, ha férjhez is akarnék menni. – Várjon csak – mondtam, de lelökte magáról karjaimat, s otthagyott. Az egésszel pedig azt értem el, hogy vagy négy napig nem bírtam becsalni magamhoz. Komolyan abban voltam, hogy végleg elrontottam nála a dolgomat, s kegyetlen kínzott a féltékenység, hogy más foglalja el a helyemet. Véletlen épp aznap este panaszkodott a vakember, hogy Giza egész délelőttöket elpletykázik a házmesteréknél, s egyebütt csavarog oda. Ezt addig is tudtam, hogy szeret csavarogni, de akkor egyszerre, mint éjjel a lidércnyomás, vett hatalmába – más szeretője van neki, ahhoz jár, az az igazi. S mindjárt a kalácsnyelv urat vettem gyanúba. Mi tagadás, utána is lestem, mikor csavarogni ment. Mégse úgy azonban, hogy kieszeltem volna ezt előre, hanem úgy, hogy véletlen megláttam a boltajtóból, az utcán. A boltban azt mondtam, a raktárba megyek. Máskor ugyan mindig két inast is vittem magammal, a szerszámokat, ha rendezni, tisztogatni kellett, most majd fellöktem a gazdám feleségit az ajtóban, csakhogy hamarabb kinn legyek. Nyomon követtem. Lassan ment, itt-ott elbámészkodott, s két helyütt is megállt cukorkás előtt. Harmadiknál vett is valamit. Csodáltam, minek veszi itt a cukrot, mikor van neki otthon elég. Tudva, milyen nagy nyalánk, sose hagytam csemege nélkül. Könnyen került a fűszeres kollégák révén. – De honnét van pénze? – ötlött fel egyszerre gyanúm. Ugyanakkor már harmadik ízben vettem észre, hogy akikkel csinosabb férfiakkal találkozik, szemökbe kacsingat, mert utánafordulnak. Egy meg is állt éppen, s úgy nézett vissza utána, de aztán láttam, félrehúzza száját. Azt hiszem, utcai lánynak nézte az olcsóbbakból. – Így vagyunk tehát? Még rosszabb, mint hittem. Az utcán fogdossa hát a pasasokat, s elmegy velök talán szállodába, vagy ki tudja hová. No persze, ahogy velem, mással is. Honnét is lenne pénze? – Ezt gondoltam mindjárt, s mondhatom, cudarul levert a dolog. – Mégis lássunk bizonyosat először – gondoltam. Kisvártatva, csakugyan valami facér segédféle, annak néztem, szemközt jőve, vissza is tért utána, s több ideig mellette szemtelenkedett. Szerencséjére, nem ment vele semmire. Ahogy tolakodóbb lett, az én Gizám rögtön kiadta útját s kinevette. Én pedig, csepp tartott, hogy tetejébe fel nem sapkáztam uraságát, olyan düh csapott meg, mikor eljött mellettem. Azt már előbb láttam, hogy a Városligetnek tartunk. Környékén laktunk. Csakugyan odacseppentünk a vurstliba. Itt már dolgot adott, hogy ne tévesszem szem elől az én Gizámat, s ő se vegyen észre. Mindent megszemlélt, mindenhová befurakodott, minden látványosság körül összelökdöstette magát a csőcselékkel, s kétszer is felült a körhintára… Hanem ezeken kívül semmi mást nem vettem észre utána. S eszembe jutott, hogy hiszen a pénzt megtakaríthatja a bevásárláson is. Egészen mégse oszlott el gyanúm. Visszafelé már sietve ment. Egész a kapuig követtem. – Most nem – gondoltam visszafordulva –, de ki tudja, máskor? Talán nem találja szeretőjét, vagy ki tudja? Mégiscsak piszkosság! Magára hagyja szegény vak apját, hogy itten ficakokra kacsingasson, s elcukrozza meg elkörhintázza keserves garasait. Addig ijeszgette szegény öreget az elgázolásokkal, tudva, mennyire fél tőle, hogy most már alig megy ki vele a levegőre. Gyalázatos békája, hogy így egyedül csavaroghasson! Szegény vak ember! – Nagyon fel voltam háborodva a sorsán.
Ez még akkor ősszel történt, amikor hozzájuk kerültem. Amit most mondok el, az kora tavasszal. Jól emlékszem az egész dologra, elejétől végig. Egy vasárnap délután, ebéd után, a vakember kiült sütkérezni ajtajuk elé, a folyosóra, a friss tavaszi levegőre, a cirógató napsugárra. Szemközt egy nagy tűzfal magaslotta túl házunkat, s rá egy három méter magas, kunkori bajszos gavallér volt pingálva, kék felöltőben. Hasonlított egy kicsikét arcban meg állásban a kalácsbeszédű szaktársra, csakhogy Nyikora Gáspár úri szabó volt aláírva. Házunk csak kétemeletes volt, s második emeletén csak mi laktunk, a többi lakás bőr- meg szűcs- meg szőrmeáru raktárul szolgált, talán a háziúrnak. Giza az apja mellett ült, s olvasta neki hangosan a Népszavát. Persze, szokás szerint figyelmetlen, rosszul tagolva s hibásan ejtve a szavakat, miket aztán az öreg fontoskodva javított ki, s leszamarazta érte. Giza ilyenkor csak nevetett, s rám kacsingatott, aki szintén ott álltam szobám ajtajában. Most kérdezte éppen másodszor a vakember, itthon vagyok-e már? Biztos akart lenni, hogy pityizálunk-e délután. – Nem jött! Hányszor mondjam már! – förmedt rá Giza, s keserves arcot csinált rám, mintha mondaná: nézzem hát ezt az öreget, hogy nem akar elálmosodni, mint máskor ebéd után, és bemenni lefeküdni. Hogy aztán persze Gizácska bejöhessen hozzám. A vakember azonban nagyon jól érezte magát az édes tavaszi levegőn, megfésülködve, tiszta ingben, tiszta ruhában, s alig ásított még egy-kettőt. Már két órára járt pedig, s Giza három óra felé kirándulásra volt indulandó a házmesterékkel, tudom is én, miféle forráshoz. Pogácsát is sütött már magának, s tőlem is kapott egy csomag szaloncukrot. A vakember pedig a napra fordította világtalan ábrázatát és sóhajtott: – Ó, Istenem, Istenem, be milyen sorsot is adtál nekem. Vajon mivel is érdemeltem meg Tőled?… Mit kacagsz, Giza?! Te szemtelen!… Van itt valaki?… Farkas úr?… Nem hallottam? Ő? Mi?… Senki se?… Akkor mit kacagsz? Magadba nevetsz? Elment az eszed?… Ó, Istenem, Istenem! Az ember csak hallja, de nem látja… Azt se tudja, milyen az édesgyermeke… Szeretnélek látni, milyen vagy. Itt Giza mellé zöktette székét, s felé tapogatott: – Itt vagy? – azt mondja. – Hadd lássalak. És folyton beszélve, sóhajtozva elkezdte tapogatni, elébb az arcát s le a nyakát, a vállait, a két karját és sorban a két mellét, s még lejjebb is motozott. Giza veszteg állotta ezt, csak hol nevetve, hol arcát fintorgatva rám, s lekacsingatva apja kezeire, látom-e, hol járnak rajta? S egyszer-egyszer úgy tett mókából, mintha csiklandaná őt. – Milyen kifejlett vagy – mondta a vakember, s magához húzva, megcsókolta kétszer is. – Vigyázz magadra, fiam, nehogy valaki rosszra vigyen. Nehogy hallgassál valakire. Senkire a világon. Vigyázz, el ne maradjál a házmesteréktől az erdőben… Mondjad?… Farkas úr nem próbált már, hogy izé, hogy… Nem?… Sose?… Igen, tudom, menyasszonya van neki… Mit vinnyogsz úgy?… Te tán láttad? Vagy igaz, vidéken van… Vigyázz csak azért. Ajaj! Ráérsz még a férfiakra gondolni. Fiatal vagy te még nagyon… Látod, anyád is huszonhárom éves volt, mikor elvettem… Jaj Istenem! Itt újra körültapogatta Gizát sóhajtva: – Éppeg ilyen volt, mint te… A világra!… Ó, Istenem, ha most is élne. Be rossz is nekem így… Hm… Mégis, asszony nélkül… Ilyen gyámoltalan… Mit nevetsz megint?… Ne hazudjál!… Valaki van itt? Épp akkor egy kis felleg vonult el a nap előtt. Néhány pillanatra elborult, s elhüssödött. – Mi? Mi az? Beborult? – kérdezte megrezzenve a vakember. – Be hát! Esik mindjárt az eső. Gyerünk befelé – válaszolta Giza. – Igen?… Igen?… – fészkelődött meg nyugtalan az öreg, s szót akart fogadni, de akkorra már el is vonult a felleg. Erre elemi düh szállotta meg a vakembert. Mind a két kezét egyszerre emelte rá Gizára, mintha szét akarná tépni: – Te gyalázatos, alávaló, te arcátlan, te komisz! Te apáddal komiszkodol?! Te! Tréfázol, hogy vak vagyok! Vigyázz csak, meg ne büntessen a sorsod… De ahogy oszlott szét dühe, úgy jelent meg helyén a gond arcán, hogy talán túl indulatos is volt egy kis tréfáért. Giza csak nevette. S csak annál nagyobb volt mulatsága, ha látta, hogy rosszallólag csóválom rá fejem. Legalább velem is ingerkedhetett.
Nagy nehezen mégis lefeküdt az öreg. De már nem is maradt sok időnk a csókra. Pedig sohasem volt édesebb. Gizát sose láttam csinosabbnak s kívánatosabbnak, mint akkor, új, tavaszi, kék szaténblúzában. – Ne menjen sehová – mondtam neki –, mit lát ott azon a forráson? Csorog itt is a víz a vízvezetékből. Ne menjen sehová. Elmegyünk a színházba, legalább meglátja a Bob herceget. Elvisszük az öreget is. Nagy gondolkodóba esett, láttam, de mikor utána jött a házmester kislánya, mégiscsak kirándulni ment el. Jobb híján lefeküdtem, s keveset szundítottam. A vak ember tétova kopogása ébresztett fel. Elkezdtünk iszogatni, s mint rendesen, most is a vakember beszélt nagyobbrészt. Újra azokra tért, amik imént Gizával foglalkoztatták. Mikor s kihez menjen férjhez s így tovább. S puhatoló kérdések is jöttek, vajon én nem-e gondoltam mást azóta. – Persze, persze – motyogta –, már van menyasszonya. Na, de tegyük fel, ki tudja… Én azonban óvatosságból teljesen elzárkóztam az ügy elől. Akkor másik témájába csapott a vakember. Feleségéről kezdett emlékezni, milyen szép volt, milyen jó lélek. Majd legény korából mondott el nagy hunyorgatva valami esetet, amit mellesleg már hallottam tőle vagy háromszor, hogy miképp fogott egy ízben harmadmagával egy lányt, s hogy csapta be ő aztán a másik kettőt, akik hoppon maradtak, s a lány egyedül övé lett. Itt aztán újra felesége után kezdett sóhajtozni, hogy udvarolt neki, milyen nagy bajba volt vele még az esküvő után is, s hogy karmolta őt össze. Én már pedzettem, mi bujkál beszéde alatt. Végül is kilyukadt rá. Az volt, hogy nagyon, nagyon vágyik nő után. Egy idő óta egész éjszakákat feleségivel álmodik, meg más nőkkel, s nagyon kínozza őt hiányuk. Izgató látományok gyötrik – de hát – sóhajtotta, ki is volna hajlammal egy olyanhoz, mint ő is. Valljam meg, fene visszásul jöttek nekem ezek a beszédek a vakember szájából, de inkább megszántam őt mégis. Gondolkoztam egy darabig, aztán félbeszakítottam: – Hát nézze, gazda – szóltam –-, nincs sok ezen mit spekulálni. Énnekem van egy ismerős lányom, azzal beszélhetek, ha akarja. Akár most. Na, látja. Éppen alkalom van. Ha akarja, megyek, nem messze lakik, elhozom. – Nem, nem, most nem – kezdett erre tiltakozni, mintha egyszerre megszeppent volna. – Majd egyszer – azt mondja –, majd máskor most csak iszogassunk még tovább, majd megmondja ő, mikor, most nem azért mondta, és így tovább. – Nekem mindegy – szóltam –, csak mi értelme annak, hogy halogassa. Most van alkalom. Tán a pénz miatt? Az ne bántsa magát. Vagy van valami egyéb oka? – Nincs semmi – szólott elgondolkodva –, de hagyjuk mégis. – Hát megyek én akkor, ha semmi sincs – mondtam, s fel is vettem a kabátomat, mivel láttam, hogy csak a gyermekes félsszel küszködik benne az öröm meg a kívánkozás. Mivelhogy váratlan vendég, ugye, zavart csinál, kivált szűkös háznál. A lány éppen akkor kelt fel. Törülközött éppen a mosdója előtt, s nagyon megörült láttomra, vagy csak úgy mutatta. Azelőtt sokat voltam itt nála. Persze, mikor előadtam neki, mért jöttem, mindjárt elnyúlt a képe. Bántotta hiúságát, hogy nem nekem magamnak kell. Valljam meg, nem sok kellett volna, hogy ez az óhajtása is teljesüljék, mert megkívántatta magát velem a seprűzni való, addig fityegett körülem bugyigóban, de meggyőztem magam, s megvártam, míg felöltözik. Mert egy kis alkú után csak belement a dologba, hogy csak szomszédját ne vigyem. Az utcán előrementem, s a kapuból intettem neki, aztán odafenn vártam meg a lépcsőn, az utolsó fordulónál. Hát mikor már fenn vagyunk, amint véletlen lenézek, kit látok odalenn a lépcsőházban Gizát. Jön felfelé. Az istennyilát! Mi hozhatja ezt haza? Az biztos, hogy mikor a legnagyobb szüksége lenne az embernek az eszire, akkor a legostobább. Én is, ahelyett hogy hirtelen visszaküldtem volna a lányt, s magam felszökök, hamarjában, hogy ott ne kapjon vele Giza, gyorsan, magammal húztam fel, s be a szobámba vele. Szegény vakember, sose felejtem el, hogy várt ott minket a szobámban, s milyen paffá lett, mikor hallotta, hogy itt a Giza. Leejtette kezét, s visszarogyott székire. Még jó, hogy nem mellé. Hamar kituszkoltam őt szobámból az övékbe, a belső ajtón. – Mondja, hogy csak most ébredt fel – adtam neki utasításul. Azzal bezártam utána az ajtót, s be a folyosó felőlit is, s hirtelen megmagyaráztam a lánynak, hogy állunk. Alig kisvártatva hallottam is kintről a Giza lépteit, s rá a hangját szobájukból: – Hát itt csak maga van? – kérdezte apjától. Hát Farkas úr hol van? – S azzal nem is várva, mit hebeg apja, kopogott is ajtómon. – Azonnal – szóltam, s a dámát, aki azt se tudta hányadán áll, hirtelen kizargatva a folyosó felőli ajtón, menjen Isten hírével, majd este elmegyek hozzá, kinyitottam Gizának. – Mi az? Ki volt itt? – volt az első kérdése, s mielőtt megakadályozhattam volna, kinézett a folyosóra. Majd ki is ment a lépcsőig, s lenézett a dáma után a kapualjba. – Valakit keresett itten, egy embert, azt mondja, itt lakott – magyaráztam ki magamat, utánamenve én is a folyosóra. – Kit keresett?… Itt kereste? Szépen! – szólt Giza, s merően a szemembe nézett. – Hát mit akar? – adtam a bankot. – Tán nem hiszi? Nem szólt, csak rám nézett újra merően. – Fuj be marhául csináltam, azt a kutya irgalmát! – gondoltam magamban. – Hogy nem jutott elébb eszembe, még ott a lépcsőn, hogy hirtelen eléadjam a dámának a dolgot, s aztán hangosan ezt mondjam neki – Nem, kisasszony, itt én nem tudok ilyen s ilyen nevezetűt, talán a másik házban… – S ezzel szélnek eresszem ottan. Be megokosodok utólag. Ám csakhamar kiderült, az se ért volna semmit. Giza után kullogva, hogy épp szóljak valamit, újra azt ismételtem: – Ki tudja, kijét kereste itten – mondom. – Itt? Magánál? – fordult meg Giza. – Ugyan? Hisz láttam lenn az utcán, mikor intett neki maga a kapuból. – Én? Intettem?! Ugyan ne tréfáljon! – Maga ne tréfáljon inkább. Kár így tennie magát. Hisz sokat bánom én, mit csinál maga. Nem is emlékszem már, mi történt még, mi nem aznap délután. Tudom, mindent elkövettem, hogy elsimítsam a dolgot. Színházba hívtam (mert tudtam, hogy nem más hozta haza, mint a Bob herceg) és tánciskolába meg tudom is én már hova, de csak kurta elutasítást nyertem. Megmondta kereken, ne tolakodjak. Legjobbnak is láttam elkotródni hazulról. Hanem abban nagyot tévedtem, mikor azt hittem, hogy mint máskor, egy-két nap duzzog, s újra szent a béke. Másnap, harmadnap s a következőkön hiába kíséreltem meg mindent, hogy kibékítsem. Még erőszakkal is megpróbáltam behúzni szobámba, de akkorát visított, hogy majd fává lettem, s csak még jobban elrontottam vele a dolgom. Pedig egész oda voltam miatta. Tízszerte jobban kívánkoztam rája, hogy nem nyúlhattam hozzá, s istenkedtem, rimánkodtam, esküdöztem neki: – Nézze Giza – mondtam –, sose legyek többé boldog, ha hozzám jött az a lány. Vállat rántott rá: – Mit mind mondja nekem? Mit bánom én? – Akkor miért nem akar bejönni? – Hát mije vagyok én magának? – így felelt, s faképnél hagyott. Közel voltam, hogy megvallom neki a dolgot, ahogy volt. Mégse volt képem rá aztán. Beáztatni a vakembert, holott én buzgólkodtam olyan nagyon, ő csak épp említette. De nekem is úgy tetszett, s máig is abba vagyok, hogy Giza sejtett valamit a valóságból. Ki tudja, mit szedett ő ki fortélyosan a vakembertől? Akárhogyis volt, annyi bizonyos, hagy nagy kedve telt, ha megkínozhatott. Végül is, már a második hét utolja felé, vagy két napig úgy tettem, mint aki belenyugodtam sorsomba, s nem kerestem többé a hozzáközeledést. Tüntetőleg fütyült, dalolt szobájukban, míg ott voltam, s előttem ment el hazulról, kiöltözködve, szokatlan időben. Éppígy tett vasárnap délelőtt, mikor csukás után hazajöttem. – Eredj, eredj – gondoltam nagy taktikával –, komédia ez az egész… De alattomban sárgultam el a féltékenységtől, mint az ugorka. – Addig, addig taktikázol te Ádám – mondtam magamban –, amíg valaki mást csíp magának. Nem is volt nyugtom szobámban. – Megyek gondolom –, hozok egy flaskó jó erős bort az öregnek az ebédhez. Azt mondom neki, vidékről kaptam. Hamarabb elalszik majd, s akkor még egyszer szerencsét próbálok Gizával. De inkább az volt, ami levitt, hátha véletlen észrevennék valamit odalenn Giza után. Hát csakugyan! Már visszatérőben voltam pedig a flaskóval, mikor fenn a lépcsőn, az utolsó fordulónál, amint lepillantok, Gizát látom. Csakhogy – mintha csak épp megfordítottja lett volna a múlt vasárnapi esetnek – most ő volt mással. Kivel is, mint az én finom beszédű szaktársammal. S mit látok? Giza már sietne fel, de a szaktárs húzza a kezitől, s meg akarja, vagy már meg is csókolta, s együtt jönnek az első emeletig. De itt Giza, hallom, nagyban ellenzi, hogy tovább kísérje. – Majd délután – azt mondja neki, s maga fut fel a lépcsőn. Mikor meglát engem, egy kicsit meghökken. – Í-í-így? – mondom neki. – Így hát! – feleli, s siet tovább. Megyek le a lépcsőn. A kalácsbeszédű még mindig ott állt gondban a lépcső alján, felnézegetve, tán hogy feljöjjön mégis látogatóba. A düh egyszerre kavarogni kezdett bennem, mint a levelek a forgószélben. – Mit akar itt? – mondom neki. Elsápadt, láttam, pedig magasabb volt nálam egy fejjel, csak persze keskenyebb. – Semmit – azt feleli foghegyről, de azért megfordult, hogy elmenjen. – Hát jó lesz nem is bitangolni errefelé, azt tanácsolom! Erre visszafordult: – Ki parancsol nékem abba?! – Na! – mondom, s vállán fogva egyet penderítettem rajta a kapu felé. – Na, na – mozdította meg gyáván a karját. Erre kétszer hatalmasan nyakon törültem, s mielőtt magához jött volna, kilöktem a kapun az utcára, s be utána a kaput. – Nesze – gondoltam felmenet a lépcsőn, s két ízben is megálltam hallgatózni, vajon nem fog-e lármát csapni? De semmit se hallottam, csak vagy kétszer félig benyílott a kapu. – Fő, hogy nem látta senki – állapítottam meg magamban. A bort odaadtam az öregnek, s elmentem én is ebédelni kocsmába.
Ebéd után az öreg újra ott ült kinn a folyosón, Giza mellette, az újsággal, én pedig ajtómban. Az öregen már látszott, hogy szontyolodik elfele borocskámtól, de Giza úgy tett, mintha észre se venné, hogy ott vagyok. Mikor félbehagyta az olvasást, odafenn a tűzfalon kezdte jártatni a szemeit, Nyikora Gáspárral kacérkodva, ha más nem volt kivel. Most is a csinos, könnyű, kék szatén-blúzában volt, s majd megettem szememmel. – Itthon van Farkas úr? Nem tudod? – érdeklődött két ásítás közt a vakember. Hiába intettem Gizának, mondja – nem vagyok –, azért is azt felelte: – Itthon, igen – s egyszerre szemvillantva hozzátette. – Várja a kisasszonyt. – Mi-mi-mi? – motyogta ijedten a vakember. – Igen-igen – bizonykodott Giza. – Mindjárt jön neki a menyasszonya. A düh gyomromat háborította fel. Nagyon, nagyon közel állt hozzá Giza kisasszony, hogy odamenjek, s felpofozzam édesszülője előtt. – Jön hozzá? Azt mondod? – érdeklődött a vakember. – Hát már hányszor mondjam? – szólt Giza, s elnevette magát. – Itt van ő?… Farkas úr?… Hallja ezt?… – ijedezett a vakember. – Nem hallja – felelte Giza –, benn van a szobájában. Ott várja a menyasszonyt. Tán be akar menni maga is? Erre előbb nyugtalan motyogott valamit magának az öreg, aztán szokásaként hallatlanná téve, amit kellemetlen volt hallania, fontoskodó arcot csinált: – Mit tegyünk, fiam? Bizonyosan rokona. És akárkije is. Ő fiatalember. Nekünk nem kell tudni róla. Te láttad, kicsoda az? Giza újra nevetett. – Láttam hát. Ekkora kalapja van. Tetszene magának is, ne féljen. – Nekem? Azt mondod? – izgett-mozgott nyugtalan a vakember. – Nem gondolok én már, fiam, ilyenekre. Fek… fekszem le, megyek. Költsél fel, ha Farkas úr hívna. Ezzel bebotorkált, Giza utána, egyet-egyet kaccantva magában. Gondolkoztam, mit tegyek? Ezért visszaadom neki a kölcsönt, ha belevások is. – Nem, nem – vettem elé mégis a jobbik eszemet –, nem rontom el jobban. Hátha mégis el tudom csalni színházba. Várjunk egyszer, hadd aludjon el az öreg. Egy idő múlva bekopogtam hozzájuk. Hogy mégis biztos legyek, így mondtam: – Kisasszony, kérem egy pillanatra. – Miért? – kérdi. – Csak egy pillanatra, valamit mondani akarok. Bejött, olyan arccal, nehogy azt gondoljam, fél. De az ajtót nyitva hagyta maga megett. – Nézze Giza – szóltam közé és az ajtó közé lépve, amit lassan behajtottam, s amire ő vállat vont –, mire való magától ez a játék? – Csak azért hívott? – s megfordult, hogy kimenjen. Megfogtam a kezét, kihúzta. Szépen kértem, fittyet csinált rá: – Csak azért hívott? Engedjen akkor. Jól láttam pedig, hogy csak gyötörni akar. – Jól van – mondtam neki –, nem nyúlok magához, de ha már a múltkor megígértem, hogy elviszem a színházba, oda, csak eljön velem? Megyek, hozok jegyet, jó lesz. – Vigye csak azt, aki kereste… Elöntött a düh: – Ne emlegesse fel nékem még egyszer azt a nőt, mert istenbizony nem állok jót… – Nagyszerű! – kacagott. – A menyasszonyát… Nem tudom, mi lett velem, hogy megkaptam a vállát, s egyet rántva rajta, arcul ütöttem. Azon pillanatban már meg is bántam. S még egyszer arcul ütöttem. Fehér lett, mint a fal, s elmeredt a szája, annyira elképedt. Csak aztán tört ki keserves sírásba. – Maga megüt engemet? Maga meg mert ütni? – zokogta. Megszeppentem nagyon, s elállva útját a kimenettől, mindenhogy csitítottam. Az ajtófélnek fordult, arcával könyökére borulva, s úgy rángott a zokogástól: – Vad marha! – fuldokolta. – Gyalázatos! Sintér! Kicsodám maga, hogy meg mer ütni? Mit gondol, kivel van dolga? Várjon csak azért. – És sírt, sírt, sírt egyre. Amennyi badarság, mind összebeszéltem. – Ne sírjon. Ne féljen. Ne hangosan. Nem akartam. Soha többet. Ne szóljon. Holnap elmegyek… – Tudom, legkivált ezt hajtogattam. Végül letörölte arcát, s vad szemekkel rám szólt: – Engedjen ki! Magam maradva, azt se tudtam, mitévő legyek. Maradjak? Menjek? Legjobbnak láttam megint, ha elkotródok hazulról. Egy darabig ostobán forogtam felsőmmel a karomon s kalapommal a kezemben a szobám közepén. Úgy tetszett, valamit még el kell intéznem itthon, ittfelejtek valamit, vagy… Hiába törtem a fejemet. Lenn a kapuban jutott eszembe. – Persze, a borosflaskó! Vissza kell vigyem a kocsmába. Visszatérjek érte? Visszatértem. Jó ürügy volt, hogy újra körülvehetem Gizát könyörgéseimmel. Kértemre behozta az üveget, s letette egy székre, egy szó nélkül. – Engedjen meg, Gizácska – álltam elibe újra az ajtó előtt. – Engedjen meg, vagy legalább ne mondja meg édesapjának. A héten úgyis elköltözöm. De ne haragudjon. Isten úgy segéljen, nem akartam megütni. Nem tudom, mi lett velem. Maga keserített annyira. Félrefordította fejét, s egyszer csak megint elfakadt sírva. De mikor megöleltem, csak alig gyengén akart kifejtőzni, s hagyta, hogy a díványra ültessem, s tűrte, hogy simogassam s megcsókoljam. Tudom, sokáig ültünk ott. Ő, miután letörölte könnyeit, hallgatva, búsan, morcosan nézett a földre, s levette magáról karjaimat, én mellette hasonlóképp kifogyva a szóból… Végre csak azt kérdtem újra: – Hát csakugyan nem jön el velem színházba? Megyek, hozok jegyet. Jó lesz? – Nem délután – szólalt meg –, este adják. – S csak éppolyan morcosan nézett tovább, mint előbb. Nem is hittem, hogy ezt mondta, olyan örömben voltam. Összevissza csókoltam, s rohantam jegyért. Már nevetett is, mikor megbotlottam az ajtóban.
Így jött rendbe minden, csak még a szaktárs miatt volt kis kellemetlenségem. S eddig is tart a történet… Azaz hogy maguk esetleg arra is kíváncsiak, mint végződik a vakemberékkel való barátságom. Hát az csakugyan úgy fejeződött be, mint valami elbeszélés. Kivált rájuk nézve. Egy szép nap, míg én a boltban vagyok, beállít hozzájuk egy finoman öltözött úr, egy még cicomásabb hölggyel. Kisül, hogy ő senki más, mint a vakember fia. Itt van vele a felesége is. Apósa nagykereskedő, malomtulajdonos, meg a szösz tudja, mi, ott Amerikában. Ő már egy éve házas. Csak azt csudálja, hogy nem kapták meg leveleit. Majd utánanéz és így tovább. Persze, nagy az öröm. Giza ugrándozva mutatta meg nekem ajándékait, s újságolta, hogy nemsokára ők is mennek Amerikába. Csak a vendégek kipihenik magokat, s egyet-mást rendbehozzanak, például a biztosítást. Nem is szorult többé cukraimra, se apja a borocskámra, sőt a vendégek, jól láttam, szerettek volna kiakolbólitani szobámból. Kivált a nő húzogatta rám az orrát. Nem is kötöttem magam a felmondáshoz, negyednap elköltöztem tőlük. Gizával azért még elbúcsúztunk egypárszor egymástól alaposan a raktárban, ahová hűségesen eljött, s az utolsó találkozásunkkor még sírt is. Megcirógatott, megcsókolt, s kijelentette, hogy ő szívesen lenne a feleségem, kár, hogy nem megyek velök Amerikába. S arról is vallomást tett, hogy nem igaz, hogy jobban tetszett neki nálam az elődöm, vagy pláne a kalácsbeszédű, csak azért mondta, hogy bosszantson. – Akkor egész éjszaka sírtam, mikor azt a nőt vitte magához – gyónta meg többek közt. Nem szóltam rá semmit. Akkortájt már megismerkedtem ezzel a mostani feleségemmel, s most már van egy kétéves fiam s üzletem, fűszer és vas, itt Halason.
(1914) |