Most nemA kórházban vígan énekeltek a lányok. Ez volt az új nóta akkor:
A dalolás a konyhából hangzott, mely T-betű alakra volt a kórházépülethez építve, s a folyosóra nyílt. Tágas, tiszta, vörös téglával rakott padlójú helyiség volt, falai teliakasztva sárga rézserpenyőkkel, cserép kalácsformákkal, s benne öt vagy hat leány serénykedett. Kettő csíkos betegruhákat vasalt vasalódeszkákon, egyik épp a folyosón lógázta vasalóját, a többi egyébben szorgoskodott, s mind énekelt:
Egy kivételével. Ezt Izának hívták; igen szép, krétafehér arcú, erős szemöldökű, szőke lány volt. Tett-vett, hangtalan a vöröses hajú, szeplős, tespedt ápolónő körül. – Nézze csak! Nem a doktor úr jött? Úgy tetszett, a műtőbe hallottam az ajtót – küldte ki az ápolónő, s még utánaszólt: – Egyúttal nézzen hátra is. A lány kiment. A többiektől olyannyira elütött fehér, kifejezéstelen arca, s merev tekintete. De mindig ilyen volt, megszokták. – Iza-biza-abiza! Jön a doktor úr! – hunyorgatott össze egyetértően a többiekkel egy kis piros szotyka. A folyosóra sorban négy ajtó szolgált. Az utcáról jövet legelöl a műtőszobáé, s legvégül a nehéz betegeké. A műtőszoba ajtaján imént csakugyan benyitott valaki, de nem az orvos. Egy fiatalember volt. Fél karja nyakába kötve, s vastagon bebugyolálva fehér tüllbe. Körülnézett a szobában, s leült egy székre, átellenben a sarokban, s mozdulatlan maradt. Ez a helyiség teljes ellentéte volt a hangoktól, színektől eleven konyhának. Itt csak fehér és barna színek voltak, üvegek, műszerek, állványok, s teljes mozdulatlanság és csend. Csak az óra beszélgetett magában a falon. Odakinn az utcán reggel óta folyvást szakadt az eső. Ide nyitott be most a lány is, s éppúgy körülnézett ő is, mint imént a fiatalember, és sajátságos, nem vette észre a fiatalembert. Ott ült pedig éppen szemben, igaz, két ablak közt, árnyékban, s előtte volt valami állvány, s nem mozdult. – Nincs itt senki – mondta magának a lány, s csak állt tovább, fél keze a kilincsen. Majd behunyta szemét, eleresztette a kilincset, s előrejött pár lépést. Kín jelent meg arcán, fogait összeszorította, s elkezdte jobbra-balra ingatni a fejét, de sírása nem jött. S éppolyan arccal, mint a rossz színésznők mímelik a színpadon a belső gyötrelmet, s olyan tartással is, leereszkedett félre, egy karszékbe. Hangosan nyögött: – Jaj, jaj, jaj! Istenem, Istenem, Istenem! Elforgatta fejét erre is, arra is, s megfogta az asztal két sarkát, és kop, kop, kop, kop, beverte a homlokát az asztalba. Rajta az üvegek mindannyiszor megcsörrentek. Majd keblébe nyúlt, s kivett belőle egy képet. Nézte, megcsókolta, behunyt szemmel tűnődött, s ráhajtotta homlokát a képre. Aztán újra keblébe nyúlt, s kivett onnan egy kis csomaggá gyűrt papirost. Kibontotta, de elébb hallgatózott, s gyorsan szájába vett valamit. Gyorsan, háromszor egymás után, s utána hosszú ideig félrenézett, a földre. A fiatalember azt gondolta: cukor, s roppant fonákul hatott rá: valaki cukrot eszik ilyen nagy fájdalomban. Hogy méreg, az is felriadt elméjében, de hihetetlennek tetszett: valaki így, előtte megmérgezze magát. Szíve azért mégis elszorult, s valóságos félsz fogta el egy lánytól, s nem moccant. – Iza! Itt van? Iza! – hallatszott kívülről az ápolónő hívása. – Megyek! – kiáltott vissza megrezzenve a lány. S még egyszer hirtelen megcsókolva s magához szorítva a képet, beledugta vissza keblébe. Kiment. A fiatalember mégiscsak nyugtalan lett. Felállt, és kiment a folyosóra. A folyosó üres volt. Hallgatta az éneket a konyhából, s elgondolkozva nézte a csurgó esőt. Pár perc múlva egy másik fiatalember ugrott fel az udvarról a tornácra. Pincér – látszott első pillantásra fekete, pecsétes ruhájáról, fekete nyakkendőjéről. Szép, fiatal, kicsit petyhüdt gyerekarca volt. Csuromvíz volt tetőtől talpig. Kiskabátban, szalmakalapban jött a szakadó esőben. Legelébb is kalapját vette le a folyosón. Lerázta róla a vizet, s úgy tartotta fel, mintha mondaná neki: – na, te jól nézel ki! – s utána barátságos pillantással kereste a felkötött kezű fiatalember szemét. De az tartózkodóan másfelé tekintett. Akkor a pincér egyenest a konyha felé tartott. Bekukkant üveges ajtaján, s jó reggelt kívánt. Nem telt bele egy perc, Iza jött ki hozzá. Látszott, jól ismerik egymást, s mindjárt félreállottak a folyosón beszélgetni. A fájós kezű fiatalembernek, ezt látva, Isten tudja, miért, egyszerre minden aggodalma eloszlott a cukrot illetőleg, s gyáva képzelődésnek tudta be rossz sejtelmeit. Látta, hogy a pincér egy Hölgy-cigarettás skatulyát vesz elő zsebéből, abból kínálja Izát, s belemarkolva akar neki adni, de a lány csak egyet fogad el, azt is füle mögé teszi hajába. A pincér rágyújt. Ugyanekkor az ápolónőt a folyosó végibe hívták, a nehéz betegekhez. Valami galiba támadt. Egy szemfájós meg egy gyomorfekélyes nem tudtak egymással összeférni, még össze is verekedtek néha. Az ápolónő bosszús arccal ment rendet csinálni, s magával szólította Izát is, s nem valami barátságos szemet vetett a pincérre. De ahogy kihúzta lábát a konyhából, amennyi lány, mind abbahagyta a dolgát, s kijött a folyosóra. Körülvették a pincért, s megostromolták a cigarettáért. A pincér kézből adott mindnek egyet-egyet, s legutoljára egy bámész falusi lányt is megkínált, aki azonban nem tudta mire való, s egészen zavarba jött. – Vegye el, vegye el, adja nekem! – vijjogott rá a többi, s egyik szerencsésen ki is kapta a pincér kezéből a neki szánt cigarettát. – Ó, élhetetlen mula! – förmedt rá a falusira egy másik. A harmadik pedig, a kis piros arcú, azzal akart kiérdemelni még egy cigarettát a pincértől, hogy Izát meg az orvost beszélte neki. Ujjaival is mutatta, mibe vannak, úgyhogy távolabb a szende, fájós kezű fiatalember is megértette, miről van szó, ha nem is tudta bizonyosan, kikről. – Mi? Az Iza? – szólt bele a negyedik lány, egy kiérdemesült éjjeli csont, szúróra, irigyre keskenyítve szemeit. – Van őneki fene baja. Nem is volt… De akkor egyszerre az ápolónő hangja hallott a folyosó végiről: – Mi ez? Mennek be rögtön?! A lányok egytől egyig besompolyogtak, s Iza az ápolónő sarkában jőve, azt mondta a pincérnek: – Most nem érek rá. – Hát mindjárt? Várok – ajánlkozott az. – Nem tudom. Lehet – szólt Iza az ápolónő után bemenve a konyhába. A pincér így magára maradva, hármat-négyet odapillantott a fiatalemberre, felé közeledett s megszólította. – Az orvost tetszik várni? A fiatalember intett fejével. – A keze fáj? Hm. Vérmérgezés? Kivágják. Uraságod is éppen úgy járt, mint egy kollégám Gyarmaton. Az is éppúgy járt… – S itt tüzetesen elmesélte kollégája esetét. A fiatalember se igent, se nemet nem szólt közbe. Csak egyszer kérdezte: – Ki az a lány? – Veresgyarmati – adott nagykészséggel felvilágosítást neki a pincér. – Oda való, ahová én. De én már kisgyerek koromban elkerültem onnét. Szép üzlete van az anyjának. Mindjárt, ahogy bejön az ember a vámtól. Nem tetszett járni Gyarmaton? Nem? Jó forgalmat csinálnak. Két-három hektót, negyven láda sört. Nagy a vidék. Bejönnek, tetszik tudni, azok a jó vidéki pasasok, kivált vásárkor. Lányokat is tartottak régebben. Most már nem tudom. Nem rég szökött el hazulról. Egy éve tán. Tetszik tudni, úgy volt. Egy mészárossegéd udvarolt neki sok ideig. Jóképű fiú: piros, pöfők, derék. Szép katona volt. De osztán azt mondják, hogy az anyjának is, neki is csinálta a szelet. Ezt is szerette, aztat is. A lány, hogy, hogy nem, rájött. De nem is úgy volt. Hazudok. Mert már tudták ők az egymásét, tetszik tudni. De hát a legény osztán, azt mondják, hogy inkább az anyja felé húzott jobban. Ott van a pénz, kérem. Nem csuda. És nem csúnya asszony, és fiatal még: szép kövér. El is vette osztán. A lány, ez, meg már elébb megszökött hazul… Voltunk kérem egy üzletbe Dézsen. Tessék elhinni, úgy buktak rá a vendégek, hogy több se kell. Mindig volt egy-két jó pasija. Egy darabig egy gazdag fakereskedő pénzelte. Minden éjszaka pezsgőztek. Na osztán, az megházasodott. Elvett valami gazdag örmény lányt. A lány osztán Kolozsvárra került. Hogy is híják, már nem tudom a nevét. Éjjeli üzletbe. Onnét oszt megint Dézsre. Onnét jött osztán ide… Én rendesen jártam hozzá ott Dézsen is, mindig. Engem nagyon szeret. Nem is fogad el tőlem pénzt. Csak jöjjek, amikor akarok… Hívták már haza, nem is egyszer. Most is, mert tetszik tudni, én most éppen otthon voltam Gyarmaton. Meghalt az anyám… elég az hozzá, hogy nekem az anyja is meg… hát most már az apja is mondta, hogy vegyem rá, ha tudom, jöjjön haza, már a szégyentől is. Mondtam is most neki, mert kérdi, mit mondtak? Mondom azt, hogy jobb volna, ha nem csinálná ezt a szégyent. Hát én úgy mondtam, ahogy mondták. Ó, azt mondja, hiszen ne féljenek… Itt elakadt a beszélgetés, mert jött az orvos. A lépcsőn lerázta esernyőjét a víztől, s káromkodott. Az ápolónő hátramozdítója, egy görbe, beesett arcú ember, nagy sietve szaladt elibe, lesegíteni gumiköpenyét, s kijött elibe az ápolónő is a konyhából, s utána a lányok is, fele kinn, fele benn. Az orvos legelőször is egy sápadt lányra förmedt: – Hát te megint itt vagy? – Kezeit csókolom, nagyságos úr – motyogta a lány. – Hát te is! – rivallt az orvos a kis piros arcúra. De az orrát huzigálta, s nevetett, nem félt. Nem nagyon rég, két éjjel a doktornál hált. Tizenöt éves még nem volt, s előző este is, a nagy ellenőrzés mellett, éjfélig vicézett kinn a kertfal töviben diákokkal, akik cigarettát s sört csempésztek be. Az orvos most a felkötött kezű fiatalemberhez bólogatott barátságosan: – Kibontjuk mindjárt, csak türelem. Fájt? De látszott, hogy nem érti meg a fiatalember feleletét. Végignézte a pincért, s újra a lányokra mordult: – Menjetek a betegszobába! A lányokkal az ápolónő is velük ment. – Maga menjen csak be ide – mutatott Izának az orvos a műtőszobára, s ő maga a következő ajtón ment be. A szobának a folyosóra kettes ajtaja volt mindnek, s a műtőszobáé, a külső, félig nyitva maradt. De kisvártatva valaki belülről behúzta, s nagy csappanással becsukta kilincsre, aztán hallott, hogy a belsőre ráfordítja a kulcsot. Csakhogy a külső ajtó csapája rossz volt, s miután egy pillanat hosszáig állott, visszapattant újra nyílva. A pincér szeme vizsgán tartott számon minden legkisebb mozzanatot. Most meglökte a fájós kezű fiatalembert, s elöl ő maga odament az ajtóhoz hallgatózni, s vissza-visszakacsingatott a félénken szintén közeledő másikra. Kicsit várva pedig, óvatosan, jobban, megnyitotta az ajtót, s úgy dugta be fejét. Benn a műtőszobában az orvos éppen vetette le kabátját. – Hát hogy vagyunk? – kérdezte közben a lányt. De Iza most nem várta őt, mint szokta, a széles pamlag szélén ülve, hanem az ajtó előtt maradt állva. – Nos gyerünk, nézzük – intett neki fejével az orvos, s közeledve vállára tette kezét. De a lány lesütötte fejét, s halkan, kérőn így szólt: – Most nem. – No, mi az? Mi lelte magát? – Most nem akarok – ismételte Iza kicsit hangosabban. – Mi az? Talán valami baj? Hadd nézzük hát – cirógatta meg kissé meglepetten arcát a doktor, s gyengén tolta a pamlag felé. – Semmi se, csak az Istenre kérem, nagyságos úr – vonta ki magát a lány. – Ugyan, ugyan, gyerekség – veregette meg csípejét mosolyogva a doktor, mintha már értené a lány szeszélye okát. Szerelmes bele a kicsike, s ezért ezek a kis makrancok újabban. Nos, a lány nem ellenkedett tovább, elhelyezkedett a pamlagon, s bezárta szemeit. Kinn az ajtónál élénken tudósította a pincér a fiatalembert. – Hallja csak! Hallottam, azt mondja, most nem akarok – s azzal újra visszahúzta fejét hallgatózni. De a fájós kezű fiatalembernek eddig szemeibe gyűlt érzékei izgalma erre a „most nem” hallatára egyszerre valami balsejtelemre cserélődött. – Háháhá pupp! Rendben van má! – kacagott vissza hangtalan a pincér. – Hallja csak. Az elébb valami cukrot vagy micsodát láttam, hogy evett – mondta szemöldökvonva a fájós kezű fiatalember. – Ki? A lány? – kérdezte a pincér. – Igen-igen. Ott benn. De nem tudom, hogy vajon cukor volt, mert elébb… Folytatni akarta, hogy elébb milyen kétségbeesettnek látta a lányt, de a pincér szavába vágott: – Az igen. Nagyon szereti a cukrot. Dézsen ekkora skatulyákat hozott neki a fakereskedő. Bonbon, tudja, a legfinomabb cukorka, csokoládé, mi fene. Sokszor nekem adta a felit. Még sokszor az egészet… Beszélt, meg újra hallgatózott, felváltva. A fájós kezű fiatalember magának tartotta megjegyzését, s szórakozottan, el-eltűnődve hallgatta, mikor végre kinyílt belülről az ajtó, s nagy zajjal kicsapódott két külső táblája is, és pár perc múlva kijött Iza. De hiába fürkészték rajta a legkisebb változást; arcán, haján vagy ruháján. Annyit szólt megint a pincérnek, hogy most nincs ideje, s elment a betegek felé a folyosón. Kicsivel utána az orvos is megjelent az ajtóban, s bólogatott a fiatalembernek: – Kibontjuk, azonnal, csak egy kis türelem – s visszafordulva belül rendelkezett, ahol egy lábatörtet fektettek a műtőállványra. – Nem tudom, várjak, ne várjak – tanakodott a pincér. – Nahát ez az eső folyton a reggeltől meg nem áll! Alig fejezte be, Iza újra megjelent. Csészéket hozott egy tálcán, s a pincér élénken pislogott elibe. Csakhogy egyszerre csak megállt, s valahogy idétlenül meghajolva felvetette fájdalmasan a fejét. – Oó! – nyögött fel s megtámolygott. A tálca kiesett kezéből, s a csészék csörömpölve gurultak szét a téglán. Ő maga pedig, fél kezét kebléhez szorítva, másikkal a falnak támaszkodott. A fájós kezű fiatalember halottszínű lett, s egész testében reszketni kezdett. A pincér odaszaladt. – Mi baj? Hűj, Jézus Mária, rosszul lett! – s ketten támogatták. A fiatalember ép karjával segített, s kiabálni kezdtek: – Jöjjenek ki! Orvos úr! Jöjjenek ki! Kiszaladtak, s összevissza beszéd, kapkodás közben bevitték a műtőszobába. Ugyanoda kellett fektetni a pamlagra, mivel a műtőasztalon a lábatört nyöszörgött. Az orvos ruháját bontogatta s faggatta. – Az elébb, háromszor bevett, láttam, valamit, egy papírból, itten, olyan, mint a cukor – magyarázta a fiatalember, s háta megett a pincér szívvel-lélekkel vele gesztikulált. – Mikor? – kérdezte az orvos. – Most, az imént. – Izé pasztilla, ejnye na… – akadt el az ápolónő. – Pasztilla? Igen? – hajolt rá az orvos Izára. Behunyt szemmel feküdt, nem válaszolt, csak száját pittyesztette el, s utána eltorzult egész arca. – Kimossuk, hamar csak a csövet – rendelkezett az orvos, s míg az ápolónő eléadta, ráhajolt a lányra. – Nahát ilyet! Ilyen dolog! Nem tudott szólni? Nem szólni, a szentségit! – csóválta fejét, s gyengéden elsimította a lány szőke haját homlokából. Eközben még egy ember jött be kívülről, nyaka volt bebugyolálva fehér tüllbe, s utána egy asszony. A pincér furakodott, tolakodott, el akarta beszélni az orvosnak is, mint volt Veresgyarmaton a mészáros meg az anyja, meg ő Dézsen s így tovább. S mivel nem volt kinek beszélnie, az újonnan jötteknek újságolta el a történteket. Az orvos a fájós kezű fiatalembert hallgatta, aki a fényképet mesélte: – Láttam – bizonykodott. – Nézte, megcsókolta, így tett a homlokához, s aztán ide betette, ott van, egészen bent. Az orvosnak mindjárt elméjébe villant, vajon nem övé-e a fénykép? Még botrány származhatik belőle. S mielőtt utánanyúlt volna, kezével intett a pincérnek s az újonérkezteknek: – Menjenek ki kérem, várjanak odaki! Aztán kivette a lány kebléből a képet. Jól megnézte, hmgetett, s szemöldökét húzgálta, aztán letette egy székre, mivel az ápolónő készen volt. – Ez volt az – mondta a fiatalember, ő is jól megnézve a képet, s az ápolónő s göthös hátramozdítója is tudott annyi időt szakítani magának, hogy egy pillantást vessenek rá segédkezés közben. Pöfők, bajszos, jóvágású huszárpofa volt. Hátsó oldalán ez állt: „Emlékül Tocskó Izabella kisasszonynak, Kenyeressy Mihály.”
(1914) |