A kisfiú nagy barátai

Hárman maradtak fenn a szőlőhegy tetején: Kati, a cseléd, egy Toncsi nevű napszámoslegény és a kisfiú. A leszedett gyümölcs utóját kellett levinniök a sajtóházba, de miután megterhelkeztek, mégis maradt a fa alatt a gyümölcsrakásból egy hátikosárnyi.

Míg a nagyok afelett tanakodtak, mit csináljanak ezzel a maradékkal, a kisfiú hirtelen felkapott egy teli kézikosár almát, és előresietett, ide-oda tántorogva a kosár súlyával.

– Lebukik véle, Matyika, ne okoskodjon! – kiáltotta utána a cseléd, de lusta volt utánaszaladni, hogy elvegye tőle.

Mikor a cselédék is leértek, s a kosarakat kiürítették, leültek mind a hárman pihenni egy fa alá, a rétre.

Rekkenő volt a meleg. A domboldal fái a már egy kissé bánatos nyárutói napon szunyókálták, s a dombtető aranyoszöld ragyogása felett hófehér fellegek bukkantak fel a világoskék égen.

Kijött a vincellérné is házából, és közibök telepedett. Kicsi porontyát kezdte szoptatni, és úgy nézett ki a fa alatt setétkék bujkájából elévillanó fehér mellével s barna, kissé ferde vágású arcával, mint ahogy régi bizantinus képeken ábrázolják a Szűzanyát.

Toncsi, a napszámoslegény, mindenféle bolondos mókákkal tartotta a társaságot. Olyan csiklandós mondókákat tudott ez a Toncsi, és oly ördöngős pofákat tudott vágni hozzájok, mikkel még az elítéltet is nevetésre fakasztotta volna.

Másként rendkívül jelentékeny személy volt Toncsi a kisfiú szemeiben. A mókáiért is, de legkivált roppant ereje miatt.

Toncsi könnyedén hajigálta levegőbe fél kézzel a sulyokbotot, amivel a tucskót hasították. Toncsi egyszer a kisfiú szeme láttára úgy földhöz vágott birokban egy nála fejjel magasabb legényt, hogy az menten kinyúlott. Úgy, hogy még pajtásai előtt is nagyra volt Matyi a Toncsi erejével.

Régóta bennfentes legény volt Toncsi a kisfiú szüleinél is, akik amolyan mindenesnek fogadták fel őt évről évre, a gyümölcsszedés meg az aszalás idejére.

Ezúttal a kisfiú nagy bánatára, hamar szétoszolt a társaság, mert Toncsinak a maradék almáért kellett mennie a tetőre. A vincellérné is beszedelőzködött a házba, elaltatni a kisgyereket.

Akkor eszébe jutott Katinak, hogy megfürödhetnének, míg Toncsi odajár. Mindjárt utána is szaladt a vincellérnének, hogy egypár szál ruhát kérjen tőle kölcsön a fürdéshez.

Matyi is lelkesen ugrott fel nyomban, s többek közt, míg Kati oda volt, egy kis titkos izgalom is bekukkant lelkébe. Ki tudja, mi látnivalót hoz a lány vetkőzése? Hanem mikor már együtt mentek le a patakhoz, aggasztani kezdte valami a kisfiút.

Egész nyáron át ugyanis fennen dicsekedett el otthon a fürdésekből hazajövet, mekkora eredményeket ért el már a folyón az úszás tudományában. De nem talált illő érdeklődésre a háziaknál, legfeljebb a kis nénje tamáskodott gúnyorosan, hogy megbosszantsa. Aztán, nem is olyan rég esett meg, hogy egy ilyen ingerkedés alkalmával Matyi kitépte kis nénje egy marék haját; pár karmolást kapva cserébe ábrázatára. És a csetepatéval köztudomásúvá lett a háznál az úszás ügye.

Ezért roppant nyugtalanította most a kisfiút, hátha a Kati emlékezetében is eleven maradt a dolog? S most kiviláglik, hogy füllentett.

A patak partjára érve tehát elsőnek vetkeződött le a kisfiú, s hogy mindjárt otthonosságát fitogtassa a cseléd előtt, halogatás nélkül lábolt bele a vízbe.

Kati azalatt, nyakig öltözve a vincellérné ruháiba, tétovázni kezdett a patak szélin, fél lábával a vízben, egy parti fűz ágába fogózkodva:

– Nem hideg, Matyika? – kérdezte kényeskedve.

– Dehogy hideg – felelte Matyi, s mivel a víz mentében már valóban tudott egy kicsit úszni, hogy legalább ezt mutassa meg, feljebb gázolt a mélyebbhez, és bátran belevetette magát fejjel.

Sikerrel rugódozott lefelé néhány tempót, de aztán, hogy nagy buzgalmában fejét is megpróbálta kiemelni a vízből, nagyot nyelt belőle, s az orrába is felszítt egy csomót.

Ijedten fogózott meg a gyeppartba, erősen szipákolva, nyeldekelve a kellemetlen kortyoktól, de sietve dörzsölte ki szemeiből a vizet, hogy megláthassa, nem nevet-e rajta Kati?

Kati azonban másfelé nézett éppen, s úgy látszott, nem is törődik véle. Akkorra már térdig belábolt a vízbe, s most kezdte csak gyáván belemártogatni magát.

Ekkor a kisfiú elkezdett hangosan méltatlankodni:

– Az Isten verje meg, hiszen nem lehet itten úszni!

Majd, hogy Kati erre se mutatott különösebb érdeklődést, eltűnődött egy pillanatra, hogy vajon az iménti úszását látta-e hát? S már csalafintán kezdte vizsgálni Kati élhetetlenkedését. Aztán alattomban közelébe lubickolt, és hirtelen szembefricskálta.

Visítva menekült ki Kati a partra, mialatt Matyi gonoszul vickándozva ujjongott rajta a vízben.

– Üljön le, az istencsudájába, ne fricskáljon! – kiáltott rá Kati. – Mert akkor nem fürdök – tette hozzá szelídebben, s maga is nevetett.

– Gyere hát, ne félj, nyavalyás, nem bántalak – nyugtatta meg Matyi, s távolabb gázolt a lejárótól.

A fürdő után most is a kisfiú öltözött fel elsőnek. Már kész is volt, talpra is ugrott ültéből, mire Kati kimászott a patakból, s egy ideig csuromvíz ruháit lapogatta magán a parton. A kisfiú mindenütt ott sórált körüle.

– Menjen innen, mert öltözöm – szólt rá most Kati, mikor a bokor megé is véle tartott, hová száraz ruhái voltak levetve.

Matyi erre engedelmesen vonult vissza, s egy vakondtúrásra telepedett le kissé távolabb. De a pillantásai szüntelen a bokor levélközeit fürkészték.

Hasra is feküdt egyszer a füvön, unalmat színlelően, s úgy próbálta meg odakémkedni a bokor alá. Feleslegessé vált, Kati előjött közben a bokor mögül. S csak ing volt még rajta, lekötve egy szál alsószoknyával, mert a vincellérné kölcsönruháit akarta előbb megtisztázni a patakban.

A kisfiúnak úgy estek rá szemei, mintha le szeretnék hámozni formáiról a könnyű öltözéket.

Amúgy csinos leány volt, s még ragyogóbban nevettek fekete szemei a fürdő után, s melegebbnek éreződött a fehér ing alatt piroskásbarna teste, amint nedves hajáról leperegtek rajta a vízcseppek.

A kisfiú odakuporodott mellé a partra, arcig dalolva csapkodta szerte a vizet a vincellérné kölcsön ruháival. És véle állt fel, mikor Kati felállott kifacsarni a ruhákat.

– Tartsa erősen! – nyomta ekkor Kati a markába a köteg egyik végit, és nevetve ide-oda rángatta véle facsarás közben a kisfiút, aki minden erejével belekapaszkodott.

Huzakodás közben aztán kioldózott egyik vállán a Kati inge, és lecsúszott fél kebléről. Mégse kötötte fel mindjárt.

Bár észrevehette, hogy akadnak fel Matyi szemei vágyóan a meztelenségen, mintha tetszenék neki a fiúcska sóvár kandisága, azután is tovább álldogált előtte a lecsúszott inggel. Lassan loginyázta kinyújtott kezében a kifacsart ruhákat, s a másikkal becézően simogatta meg pucér mellét. S egy pillanatra eltűnődve valamin, szórakozottan kérdezte a kisfiútól:

– Holnap, ha jövünk, megint megfürdünk. Jó lesz, Matyika?

Matyi csak bólintott, s ferdén nézett el a földön, honnan szinte szorongóan röppent fel megint pillantása a leány keblére.

– Ugyebár? jövünk? Mi?… – faggatta Kati lejjebb hajolva hozzá, egész közel dugva fejét a kisfiúéhoz, aztán egyszerre dévajul rácsapott tenyerével a gyanútlan kisfiúra.

Matyi harciasan, öklelő fejjel rontott neki a támadásra, de akárhogy kapálózott, Kati hirtelen felkapta ölébe, magához szorongatta, és összecsókolta az arcát, száját.

Azalatt Toncsi leballagott a hegyről, s megtudva a vincellérnétől, miben járnak Katiék, bezárta a sajtót, s vállára vetve a két üres kosarat, eljött a patakhoz.

Mikor aztán meglátta a Kati ruháit a bokor megett, észrevétlen odasompolygott, és felnyalábolva az egészet a földről, gonoszkásan kémkedett ki a bokor mögül, mi maradt hát a cseléden.

– Héj hopp! – kiáltotta el magát. – Kiék ezek a ruhák?

Kati nagyot sikított erre, s két karját összekapva mellén, felháborodva szaladt ruháiért:

– Gyalázatos, nem takarodsz innét!

– Énye a teremtésit, de későn jöttem… – vigyorgott Toncsi, és a háta megé tartotta a ruhákat. És csak egyenként adogatta át őket, míg Kati hevesen támadt neki, hogy kiragadja kezeiből az egészet, és közben egy-egy pofont is oda próbált sózni Toncsinak.

A kisfiú maga is élénk részt vett a viaskodásban, a Kati pártján. De néha olyan vak hévvel esett neki a legénynek, hogy azt lehetett hinni, valósággal félti tőle a Kati puha tagjait, mikkel bizony szabadjára becézgetődtek a Toncsi kezei a hancuzás ürügyén.

Később, mikor már a topánkáit fűzögette Kati, egyébbel kezdte Toncsi az incselkedést.

Kijelentette, hogy ő is meg akar fürdeni.

– Siess, mert rögtön levetkezem – szólt Katira, és lelökte mellényét a gyepre. – Na, egy-kettő! – sürgette egyre illetlenebb mozdulatokkal, hiába nézett rá Kati egynéhányszor rosszallólag.

– Menj a fenébe, te orcátlan! – kiáltott rá végre, és kézen fogta a vihogó kisfiút.

Akkor aztán Toncsi is utánok eredt, és hazaindultak. Hanem a kisfiúnak sajátságos dolgok motoszkáltak elméjében, amint el-elmaradozva baktatott megettök. Azok az izgató, tilalmas ocsmányságok jártak fejében, mik iránt oly eleven hajlandóság lakott a kisfiúban, s mikről oly nagy élvezettel tárgyaltak titkon kispajtásaival. És közben felfigyelt, kiváltképp a Kati minden mozdulatára, mellyel a legényhez volt.

Már előzőleg is megneszelgetett egyet-mást érintkezésükön, kivált ha magok között voltak, s ha nem is mert volna magában rájok fogni bármit is, mostantól már egyre jobban szemet szúrt neki akármi csekélyke közösködésük.

Este, vacsora után, egy darabig hallgatta a kisfiú az asztalnál, amint egyik nénje felolvas az újságból. Aztán vidámabb hangokat hallva a konyha felől, oda oldalgott ki.

Toncsi tartotta most is szóval az ottlevőket, az ajtófélnek dűlve. A szomszédasszonyt, aki tejért jött át esténkint, és Katit, aki dolgát végezve ült egy hársszéken az ágyfa vetette árnyékban.

Gyenge, sárga fénnyel világított a falról a konyhalámpa, s a kisfiú Kati mellé állott, szétvetett lábakkal, odafordulva Toncsira.

Hát a Toncsi meséje következőképp szólott.

Vásárra ment egyszer Toncsi szekéren a szomszéd városba. Nem messzire a várostól vagy három tót szekér került elejbe az úton.

A tótoknak valamivel jobbak voltak lovai a Toncsiéinál, hát hogy őt megbosszantsák, közvetlen a szekere előtt kocogtak mindig, felverve a port orrába. Ám ha elejbök akart vágni, akkor a tótok is közibe csaptak lovaiknak, és nem hagyták.

Mégiscsak megelőzte valahogy két szekeröket Toncsi. A harmadik, a legkonokabb tót azonban nem tágított, és nagyokat röhögött hátra az ülésdeszkáról a Toncsi sikertelen nekirugaszkodásain.

Egyszer aztán, egy szemközt döcögő szénásszekér oltalmában, hogy a tótnak véletlen keskeny hely jutott az útból, és csendesítnie kellett, a túloldalon mégiscsak elibe kapott Toncsi. De amint elvágtatott mellette, jó emlékképpen hatalmasat húzott ostorával a tót nyaka közé. Hozzá olyan szerencsésen találta, hogy az ostor sugárja egy jókora lyukat csípett ki a tót fél pofáján.

Nosza feldühödtek a tótok. Nagy hajsza kerekedett. Csakhogy közben a városba értek, ahol meg kellett állani a vámnál. Itt aztán Toncsi elékapta kurta fejszéjét, hogy hárman se mertek beleveszni a tótok, csupán ordítoztak – elég az hozzá –, az lett a nagy csetepaté eredménye, hogy bekísérték valamennyiöket a városházára.

Hát miután mindkét részről előadják panaszukat, nagyon kezdett Toncsi szepegni, mert a városkapitány, aki igen szigorú embernek látszott, felettébb barátságosan fordult elsőbb a tótokhoz:

– Tud-e valamelyitek magyarul?

– Nem… – azt mondják.

– Nem?… Nahát te haszontalan, bitang ember! – rivallt rá Toncsira magyarul a kapitány rettentő haraggal. – Nahát, te haszontalan ember, azt mondom teneked, ha még egyszer utadba kerül ez a tót, el ne felejts a másik pofájára is csípni egy lyukat. Most pedig takarodj a szemem elől!

A tótok fene elégedetten távoztak, sőt a megsértett még külön is megfenyegette Toncsit odakinn a folyosón:

– Úgy vigyázz, te zsivány, ahogy a kapitány úr megmondta néked a magadét!

– Jaj, te bolond drótos! – felelte neki Toncsi, amilyen bűnbánóan csak tudta. – Jó szerencséd, hogy lenn a kocsinál az ostorom…

Mialatt Toncsi mesélt, Kati ölébe karolta a kisfiút. S a kisfiú lovagolva helyezkedett el a két combján, szemközt a lánnyal, és puhán dűlt rá fejével a mellére, de fél arcával Toncsira bandzsított, nehogy egy szót is elszalasszon az érdekes történetből.

Ahogy ott kuksolt, mint valami puha fészekben, lassankint átszivárgott minden ízébe a leány ölének melege, egy időtől különös, édes lázacskák kezdtek futkozni ereiben. A lány teste édeskés szagát lélegzette ruháin, és sajátságosan s izgatóan duruzsolt füleiben a Toncsi hangja, mintha csudálatosakká színeződnének szavai a konyhalámpa álmosan sárga fényén.

Kati pedig anyás gyöngédséggel kezdte simogatni fejét, hogy forróságkergette hideg borzongást riasztott fel orcáján meg végig a hátán.

A kisfiú meg-megfészkelődött a gyönyörűségtől, s utána lassan-lassan szorosabbra iparkodott nyomulni a Kati öléhez. S egy kis szorongásban égő szemmel vizsgálódott közben arcára: megérzi-e? S noha érezte, hogy megérezheti, nem akart hinni magának, s egyre szorosabbra bújt hozzá.

Eközben néha egészen üresen peregtek le figyelmén a Toncsi meséje fordulatai, de azért hangosan vihogott fel rájok a többiekkel. És a történet végivel ő is hahotázott neki legjobban, noha magát az esetet nem is értette egészen, s Kati magyarázta el neki később. De az, hogy a Toncsi ostora lyukat szakított a tót képén, most szinte lélekszakadtig mulattatónak tetszett a kisfiúnak.

Toncsi a pipáját tömögette hallgatag. S a kisfiú, már újra hallgatásnak helyezkedve a Kati ölében, aggódni kezdett, hogy félbehagyja a mesélést. Éppen szólani akart, mikor Kati egyszerre lekapta alatta a térdeit. És újra lekapta nevetve, miközben Matyi bosszúsan ragadt kétfelül a vállaiba:

– Ne játssz! – kiáltott rá.

Egyszerre anyja nyitott rájuk a szobaajtón:

– Hm, de vígan vagytok – állapította meg. Nézzenek már oda! – fordult aztán Matyira. – Eredj már feküdni, te buksi!

Matyi csak fejét biccentette meg szófogadatlan, s mikor anyja a szomszédasszonnyal kezdett szóba a tej dolgában, türelmetlen kezdett nyafogni, hogy mit jön ide zavarni őket. Kati azonban, nagy bújára, letolta magáról, és felállt a székről. Kisvártatva Toncsi is jójcakát kívánt, így hát kénytelen-kelletlen be kellett mennie lefeküdni a kisfiúnak.

Bement, s egy ideig kedvetlenül tötyögött ide s tova a szobában, az asztalnál olvasó nénjei körül. Aztán vetkőzni kezdett nyugovóra.

– Gyere, gombold ki, Nénye, az ingem. Gyere, mert mindig beakad ide a fenébe… – ráncigálta mérgesen az inge gallérját. Mert türelmetlen vágyott már ágyába.

Könnyű bágyadtság állott tagjaiba. Annál éberebb, furább, hímesebb értések repestek lelkében, mint a madárfiókák. Hogy bűvös rejtekecskének tetszett ágya a szobasarokban, ahol majd zavartalan rendezhet magának színjátékot hangulatából. Mintha verőfényes, bájos kertecskének tudná ott ennen képzeletét, virágtarkasággal virítanak körüle gondolatai, s édes kényére szedegetheti kedvesebbjét.

De lámpafényes szoba kellett hozzá nélkülözhetlen. Azért ágyába menet hátrafürkészett a kisfiú nővéreire, hogy nem hagyják-e félbe az olvasást. És bohókás örömfutamok kerekedtek jó előre a hátaközepén, s vihogva futottak össze szíve tájékán a készülő gyönyörűségre.

Ágyába bújva vackolódott jó ideig. Hol kimeresztette szemét a lámpafényre, meg újra setétre hunyta. Olyan setétre, minek mélyén aranyoszöld majd halaványsárga, illanó karikalámpások ringatóztak…

És kevéske idő teltén a templomtérre került a kisfiú egy elmúlt vasárnap délelőtthöz hasonlóan… Mikor a templomból már kiözönlöttek a hívek, s az öreg fák alatt sereggel tarkállottak a nőcskék, éppúgy, mint a virágok, ő másodmagával, Misu nevű kis pajtásával, ott bújkált frissen suhogó ruháik között. Megbámulták és kedvesöknek válogatták ki közülök a csinosabbakat, ám egy piros szalagos, fehér ruhás növendéklányka nyomát kergették legkivált, Évike nevűét, aki egy sárga házban lakott, nem messze Misuéktól. Erről Misu (mert ő járatos az effélékben) azt beszélte, hogy bokrétát kell kötni annak, és megállani este ablaka alatt, aki kedves akar lenni Évikének. S hozzátette, ennyi az egész, ne búsuljon senki a többin…

Ámde most más nőcskék is kezdtek vetélkedni Évikével a kisfiú hajlandóságáért.

Egy magas, komoly kisasszony, akinek olyan halaványpiros arca volt, mint a viaszbabáké, s akit oly sokszor bámult meg az utcán vágyóan a kisfiú. Aztán egy másik nagy leány, veres haja, ezt egyszer ingvállban látta cigarettázni az ablakon keresztül. Meg egy másik szépecske a túlsó utcából. És újra egy. És mindannyia kelletőzött, hogyha választott volna közülök a kisfiú, vigasztalnia kellett a mellőzötteket, el ne szomorodjanak, egyszer sor kerül rájok is.

Mert ahány, különbnél különb gyönyörűségeket ígérgetett a kisfiúnak. Szeretik majd nagyon, karjokba ölelik, becézik… Tán olyanok lesznek, mint ez a fehér, puha párna, mihez bújva ily titkos, édes gonoszságokat művelhetne. Ki tudja? Talán ingerlő, bájos meztelenségeken duskálkodhatnak szemei. És nevetni kell majd, nevetni, ha piros izgalom fut a bőre alatt.

Ó!…

Csiklandós bizsergés kergette neki fejjel a párnának minduntalan.

S most Kati jelent meg, és félrehívta valahová, homályos zugocskába, s újra búvócskáztak ott, hogy gyönyörűséges, már csaknem kínzó forróság ömlött a kisfiú testébe. Szinte elviselhetetlen, hogy hessegetnie kellett, és halkan felsikoltva rugdalózott szét a paplan alatt.

Anyja eközben ott állt közelibe ágyának, most megfordulva felibe hajolt, s kitapogatta Matyi fejét a paplan alatt.

– Mi lelt, te bagoly? Ó, kis bolond fejem – cirógatta meg gyengéden a kisfiú fejét, aki felült ágyában, s álmosra fintorgatott, hamiskás ábrázattal villogott szét a lámpavilágon.

– Adjál, Nénye, egy csepp vizet – szólalt meg, s a nyújtózkodás mozdulatával nyújtogatta karjait a pohár elé.

Miután kortyingatott, anyja tréfásan hanyatt nyomta az ágyon, s ráborítva a paplant, beledögönyözte a párnába:

– Aluggy már, rossz kutya…

Épp az udvaron álldogált másnap unatkozva a kisfiú, mikor Katit meglátta a padlás garádicsán lefelé lépegetni, és odakapta pillantását meztelen lábairól fel-fellibbenő ruhája. Egyszerre minden mohó kandisággá elevenedett benne a lábak szoknyafödte folytatása után.

Kati egy tetejes szakajtó zöldpaszulyt szorított magához fél karjával, s mikor leért a tornácra, földre tette a szakajtót, és mellékuporodva egy rostába kezdte, csendesen dúdolgatva, átszemezgetni a paszulyt.

Matyi érdeklődve vigyázta minden mozdulatát. S megdobbant szíve, mikor a Kati leguggoltánál térdein szertefeszülő ruháját látta. Körülnézett, és csendesen közeledett hozzá, izgatottan próbálva meg néha odasandítani a szoknya alá.

Még közelébe se ért, Kati felpillantott, s szórakozottan aláhúzta térdein a szoknyát, és serényen szemezgette tovább a paszulyt.

Matyi egy tornácoszlopba karolva állott meg előtte, s jó ideig szótalan szemlélte szorgoskodását.

– Mész ebéd után a szőlőbe? – kérdezte aztán. – Mész? Mi?

– Jaj, máma nem lehet, takarítunk – felelt Kati. – Meg, nem látja, úgyis esik az eső…

– Akkor nem fürdünk – jelentette ki Matyi.

– Akkor bizony nem – hagyta helyben a cseléd.

– De holnap se?

Kati vállat vont erre, s egy kicsit hallgattak.

– Most Toncsi egyedül van a szőlőbe – firtatta tovább a kisfiú.

– Nem lopják el, ne féljen – felelt Kati.

Itt a kisfiú Kati mellé guggolt maga is, és turkálni kezdett a paszulyban.

– De hogyha majd fürdünk, elveszi ám Toncsi az egész ruhádat, és ha pucéron maradsz?!… Egészen pucéron?!

– Nem hallgat, tökmag! – utasította illemre Kati. – Segítsen hát inkább tisztítani ezt a paszulyt.

– Hogyisne! Ha viszel a hátadon… Vigyél inkább, már rég nem vittél.

Avval a Kati hátának is került a kisfiú, és rátette két kezét a vállaira.

– Csiba te – kapta el Kati előle vállait, és hátralökdöste fél karjával.

Matyi azonban nekiszaladt s ráugrott, hogy hanyatt rántotta mindenestül.

Hanem ezúttal majd rajtavesztettek a játékon. Meglátta őket belülről a kisfiú édesanyja, s kicsi híja hogy Matyi ki nem kapott. Szegény, ártatlan Kati is szidást kapott érette. Tudatta is méltatlankodását a kisfiúval, mihelyt anyja bement:

– Megálljon, taknyos, míg én szóba állok magával.

Azért Matyi nem vesztette el reményét, hogy közelebb ki ne békülnének. Gyakran gondolt aznap Katira, úgy tartva őt számon, mint valami becses játékát. És várta az estét, mikor majd kimehet a konyhába Toncsit hallgatni, de főképp megismételni a múlt esti ölbebúvócskát.

Borús, álmos, unalmas idő volt aznap, az eső is csepergett egy-egy verset, így este is korábban lett, mégse kedvezett Matyinak óhajai szerint a szerencse.

Édesanyja gyöngélkedni kezdett, s estére rosszabbul lett. Nővérei aggodalmas arccal jártak-keltek, s alig nyúltak a vacsorához. Felfordult a rend a háznál, hogy Matyinak nagy kedvetlenségére kellett belátnia, hogy máma aligha lesz mulatság.

Kati hol ki-, hol beszaladgált a házba, a patikába is elfuttatták. A szomszédasszony kurtán hazavitte a tejet, s alkalmasint Toncsi se pipázik már ott soká a nyitott konyhaajtóban.

Mégse hagyta nyugton a kisfiút, hátha később mégiscsak összeülhetnek, s unottan farkolt utána ki-be Katinak.

Későcske is lett pedig. S kétszer is rászólt a nénje, hogy feküdjön le már. Annak most ugyan oda se fittyentett a kisfiú, ha nem kellett tartania anyjától.

Egyszer, amint kiment újra a konyhába, úgy tetszett neki, Toncsi is vár valamire. Valami titkos ügyük lehet tán Katival. Merthogy haza is ment volna már azóta, ha itt semmi keresete, mint azelőttibe is. Úgyis messzi lakott, túl a folyón, öreg anyjával. De észrevette a kisfiú, hogy Katival pillantásokat váltanak.

Imént is Toncsi mondott valamit a cselédnek, erre Kati mérgesen bökött rá fejével, és jelentős pillantást vetett a kisfiúra. Aztán Toncsi mogorván nézett utána Katinak, mikor azt bekiáltották, majd meghúzogatta pár kajla szálacska bajszát, s tovább pipált egykedvűen. Csak apró, fekete szemei ugráltak, pislogtak egy-egyszer nyugtalan. S ha kérdezte a kisfiú egy-más felől, felelt is, nem is. Matyi besompolygott hát újra a szobába.

Itt olvasnak nővérei máskor, itt alszik ő meg édesapja, de az soha sincs itthon esténkint, mert kártyázni meg pityizálni van oda az egyletben. Most üres a szoba, a lámpa csak magának világít az asztalon. Édesanyja a következő szobában fekszik.

Onnan jött ki most Kati nagyobbik nénjével. S nénje halkan mondta, hogy hálistennek elaludt a beteg.

– Mégis, kinéz hát talán valami mulatság – gondolta – Matyi kissé megvigasztalódva, és indult is Kati után a konyhába. Hanem, mikor épp a félig nyitott ajtón ódalgott kifelé, hallotta, hogy Kati indulatosan rivall rá Torcsira:

– Eridj már haza, a nyavalyába!

Toncsi erre csak morgott valamit, mert közben észrevette Matyit az ajtóban, s olyan képet vágott, mintha mondaná neki: „Ó be örülök, hogy megint itt vagy…” Kati is odanézett, s elhallgattak. A kisfiú bambán bámult rájok. Akkor Toncsi váratlan mókára fogta a dolgot. Kacsintott Katinak, és hirtelen lehajolt a kisfiúhoz:

– Tudja maga Matyika azt a nótát, hogy:

Matyi hirtelenében még mindig csak bámult. Most elnevette magát elébb Kati, majd Toncsi is, s akkor kitört rá a kisfiú is, mert csak most érezte, mintha csak hónalját csiklandaná meg Toncsi avval a kegyetlen kacagtató, ragyás pofájával, ahogy felduzzva, orrán keresztül dudálja a nótát:

– Na, oszt úgy van – folytatja Toncsi –, hogy azt mondja, hogy:

– Ülj le, Kati, hogy meséljen Toncsi – pakolt ki erre nyűgös óhajával a kisfiú. És húzni kezdte a cselédet szoknyájától.

– Ohohó, még mi nem?! Hagyjon, mert itatni kell menjek a tehenet – válaszolt Kati. – Menjen már be lefeküdni! Hallottak oda! – szólt rá aztán parancsolón Matyira.

Ekkor megint bekiáltották Katit a szobába.

– Mi az isten szent csudája már! – fakadt ki Kati bemenet, s a kisfiú meg Toncsi kissé hökkenve feledték utána szemöket, majd szótalan néztek egymásra.

Toncsi várt még egy kicsit, aztán, mikor látta, hogy a kisfiú is bemenőnek mozdul, zsebre dugta pipáját, s elsóhajtotta magát:

– Na, megyek már én is. Adjon Isten jócokát… – és kifordult a setét tornácra, behúzva maga után a nyitott konyhaajtót.

Matyi csalódottan állt ott, majd tétován, a konyhaajtó üvegéhez szorítva arcát, odaki is követte szemmel Toncsit a setétbe, míg csak átment az udvaron. S azután is. Mert úgy tetszett, Toncsi megállott az utcaajtóban, s nem mozdult.

Már azt hitte, képzelődik, s rég elment Toncsi, mikor egyszerre megmozdult a setétben, s látta, hogy visszafordul az utcaajtóból, és a kerítés mellett lassan visszatér a fásszínbe.

Elkapta fejét a világos ajtóüvegtől, s belül megdöbbenten gondolkodott, mint aki féltve titkolt sejtelmeire nyert hirtelen világos feleletet.

A fásszínen át a külső udvarra s a kertbe lehetett jutni, s az istállóba, ahová most Kati mindjárt itatni megy a tehenet.

Nem volt sok ideje tanakodni, mert nővére és Kati hangját hallotta meg a szobában:

– Megyek már, megitatom azt a tehenet – mondta Kati.

– Eredj, eredj, csak ne késs soká, mert…

Többet nem hallott a kisfiú, mert, bár elébb úgy határozott, hogy szemközt megy Katinak, hadd lássa, hogy ő indul lefeküdni, aztán szökik ki valahogy, most sebten kisurrant a konyhaajtón a tornácra, s ott lapult nagy szívdobogva egy kiszögellés megett.

Alig egy perc múlva jött is már Kati égő lámpással a kezében, keresztül az udvaron, be a fásszínbe. Hanem akkorra már nagyot csappant ott a setétben a kisfiú vállalkozó kedve, s maga is megrettent szándékától, mikor Kati után lelépett a tornácról az udvarra, s habozott, jobb volna mégis bemenni lefeküdni. Eközben hátra is nézett, s kissé eloszlatta gyávaságát, hogy mögötte csaknem világos volt tornác, udvar, az ajtóból, ablakból kiömlő fény következtében. S rettegve ugyan, csak bevitte a setét fásszínbe kíváncsisága.

A fásszínből már hallotta a Toncsi dormogását. A külső udvaron egy félig lerakott szekér széna volt, s tele volt szénával az istálló mellett a kocsiszín is. Ide kikukkanva, látta a kisfiú, hogy az égő lámpás le van téve a földre, s Kati meg Toncsi suttogva civakodnak. S Kati mérgesen löki el Toncsit magától, és be akar jönni, mert alkalmasint már megitatott. Hanem Toncsi egyszer csak félrehajol, felkapja a lámpást és elfújja:

– Az istenit neki – káromkodik közben, s derekán fogva Katit, elhúzza a szénahalom mögé.

A kisfiú guggolva ereszkedett, s két tenyerét kétfelül arcához szorította szörnyű izgalmában. És remegve mászott, leskődött, amerről a széna zizegését neszezte, minden erejéből nekierőltetve szemét a setétnek.

Felemelkedett időnkint lábain, fülelt, s eközben mint valami szédület zuhant lelkére a bizonyosság – hát való igaz… hát való igaz… ő nem hitte, ahogy Misu mondotta… És körülnézett tépelődve, merről közeledhetnék jobban. De megriadt, s menekvésre lett kész minden neszecskére.

Aztán egyszerre valami fenyegető bizonytalanságnak érzete szállott belé a kisfiúba. Hogy itt áll, egyedül, setétben, hallgatózik – semmi nesz. Mi van hát? S megijedt, hogy hirtelen visszaosont az udvarról a fásszínbe. De itt oly emésztően s vakon rohanta meg újra a kíváncsiság, hogy sírnia jött csaknem, s tehetetlen dühvel gondolt a setétre.

Épp fejét dugta ki újra a színből, mikor léptek alatt zörgött meg a kavics. S olyan váratlan, már nem volt ideje visszafutni a színen át. Mit tegyen? Egy nagy láda mellé, rémülettől reszketve, ült le a földre.

Toncsi jött, lassan, hümmgetve. Megállott a fásszín ajtajában, s várta Katit, aki a lámpást gyújtotta meg odakinn az udvaron, aztán haján, ruháján babrálva jelent meg a lámpással a színajtóban. Miközben keresztülmentek, Toncsi magához akarta húzni fél karjával, de Kati durcásan húzódott vissza előle:

– Eridj, te gyalázatos… – és ellökte kezét.

Erre Toncsi, szakasztott mint ahogy imént a konyhában a kisfiúnak tette, ugrott elibe most Katinak.

– Hopp! – azt mondja, és ördöngös pofával kezdte dudálni a nótát:

Még bokázott is hozzá. Széthúzta a nadrágját kétfelé, mint a szoknyát fogják fel, s úgy illegett Kati körül, hogy az kénytelen volt elkacagni magát.

A kisfiú karikára meredt szemmel bámulta őket a setét zugból.

Szinte megfelejtkezett rémületéről, oly szörnyű furcsa volt neki látni a Toncsi ugrándozását. De távol attól, hogy nevethetnékje jöjjön rajta. Vigyorgó pofája, a Kati nevetése, aki éppúgy cinkosa azért Toncsinak az ocsmányságokban, ha színeskedik is dér-dúrjával, és torzan ingó árnyékaik a szín deszkafalán, amint Kati lógázza a lámpást, mindez oly sajátságosan hatott a kisfiúra, mintha nem is tudná hinni, igaz-e, ami az imént történt Katiék közt?

Toncsi most hirtelen elpárolgott, s Kati is sietve eredt befelé.

Szinte csak most rázta fel elámultságából Matyit az aggodalom: miképp jut be mármost észrevétlen a szobába? Közben pedig látta, hogy Kati elfújja a lámpást a tornácon, s mielőtt bemegy, elébb beleskelődik a szoba ablakán. Ez újra diadalmasan erősítette meg a kisfiúban, hogy igaz, ahogy Misu mondotta… S a Kati leskődő, borzas feje a világos ablak előtt, soká emlékében maradt Matyinak.

(1913)