Veronkáéknál

Egy időben Matyi, a kisfiú, már kora reggel alig kapta helyét otthon. Jött-ment nagy fejtörve, miképp illanhatna el Veronkáékhoz.

Mert valami nagyobb szabású gonosztettért tilalom volt egyszer s mindenkorra az utcagyerekekkel közösködnie, – sőt egyelőre még az udvarról se volt szabad kitennie a lábát.

Az utcaajtó küszöbére ült ki legtöbbnyire, s míg szinte égette a megszökhetnék, be-bekémkedve nagyban ütögette, nyitogatta az ajtót, és minden mód zakatolt, akárcsak azt volna szándékában tudtukra adni a bennlévőknek, miképp szófogadón ott ül a küszöbön, mielőtt meg nem szökik.

Mert ha a hazajövetelek a legnagyobb bajokba döntötték is, egy kis töprengés után mégiscsak kereket oldott a küszöbről.

Lassacskán minden játékát áthordta Veronkáékhoz. Jelesen egy nagy csomó cifrát, amint ők nevezték a színes képecskéket meg a dühöskutyát, mely szintén tőlük nyerte a nevét, noha másként igen jámbor kinézésű, kóctömte jószág volt, végül hat darab megviselt fakatonát, egy kapitánnyal.

A hintalovat, sajna, nem lehetett átcsempészni a méretei miatt.

Veronka vézna, fitos orrocskás lányka volt, felette eleven, s kedvesen selypített. Az öccse, Sanyi pedig egy igen mulya fiúcska, akit akármi képtelenséggel el lehetett ámítani, s a játékoknál csak holmi kellékes szerepre volt használható.

Valami idegenszerű volt a kisfiúnak a Veronkáék egész mivoltján, a házoktáján, még a tizedik látogatás után is. Az utcasortól elkülönzötten állott a házuk egy gondozatlan, pocsétás, összevissza túrt kertecske közepén, s benn a házban örökös rendetlenség, félhomály, piszoktól szivárványos ablaküvegek, s tővel-heggyel össze minden, mosatlan edények, s még délután is vetetlen ágyak.

A ház előtt, a térségen meszesgödrök, nagy terméskő-rakások, részben szertehányva, a szomszéd utcában épülő házhoz készítetten, s a kerítés mellett eresznyi magas sarangok voltak mohos szálfákból, s az erdőből, azon mód, szörnyetegeket mímelő gyökereikkel, óriási, ordas rönkök feküdtek szanaszét.

Kissé odább állítgatták fel bakjaikat az ácsok, akik kora tavasztól óta, reggeltől estig ott kopácsoltak, s a fejszéik egyenletes, tompa taktusában harangzengésekként csengtek el a vágásukvétette bárdok széles pengéi.

Egy raj gyerek szedegette rendesen körültük a hulló forgácsot. Köztük természetesen Matyi is, mezítláb, egy szál ujjatlan, veres csíkos trikóban, s nagy buzgóságban hordták be a forgácsot a Veronkáék udvarára.

Elől nevetgélve Veronka, egy anyányi hátikosárral cepekedve, minek alja a lábait verdesve ide-oda dülöngéltette súlyával, utána Sanyi hasonlóképp megterhelkezve s untalan megcsetle-botolva saját lábaiban, míg Matyi, az ácslegények módjára, vállán cipelt egy-két öregebb forgácsot, világért se hagyva el magától alkalmatlan fejszéjét.

Ez a fejsze valóságos acélfejsze volt, melynek árába hetekig hordta Matyi titokban az ócskavasat a cigánykovácshoz, mikre csak otthon abroncsokra, rossz ásókra, kapákra, mikre nem elöl-utol rátehette a kezét.

A fejsze használatára ugyan csak a forgácshordás után kerülhetett sor, miután a Veronka apja megengedte, hogy a szálfákról lehántsák a kérget, s amikor Matyi, a fejsze kivételes birtokában, maga dirigálta nagy garral a munkát.

Ácsmester volt a Veronka apja. Mogorva, veres szakállú ember, akinek örökké a szájasarkában lógott svábosan-dupla porcelán pipája, s akinek rücskös kezefeje is teli volt lepve rozsdaveres szeplővel.

Nyár elején az ácsok végeztek munkájokkal, s az épületre mentek el dolgozni. Attól fogva aztán a Matyiék ácskodása is abbamaradt. Ámde akkorig a kisfiú szinte elválhatatlanná lett Veronkáékkal, mulatság pedig akadt egyéb is elegendő.

A Veronka anyja majd minden délelőtt oda volt a piacon, s addig szabad volt otthon a vásár. Mert Matyi akármennyire is odaszokott, mindig valami fura tartózkodással volt a Veronka anyjától, a hosszú, szikár ácsnétól, akinek valami meghatározhatatlan kétségbeesésszerű volt az egész személyén, mintha kéken aláárkolt, szénfekete szemeiben örökkön valami riadtan fájdalmas tűz égett volna elidegenítően, szinte kiállhatatlan a kisfiúra, még ha nevetni látta is, annyira, hogy ha otthon volt az ácsné, be se igen mert menni a házba, sőt, ha még maguk is játszottak Veronkáékkal kinn az udvaron, egyre felzakatolt benne holmi leküzdhetlen nyugtalanság, s többnyire rövidesen elpárolgott.

Sipítőn, hadarálva beszélt az ácsné, s olyan izgékonyan kerepelt hozzá száraz kezeivel, hogy ha megállott valakijével az utcán, messziről azt lehetett hinni, hogy pofozkodni készül.

Megállani pedig megállott minden huszadik lépésnél valakijével, s azt unos-untig szóval fogta, hogy az utcabeli kefekötő akár mindennap megtehette véle a mókát: egy széket küldve ki inasával az utcára, netán elállott már a lába a szomszédasszonynak.

S kivált mióta az ács nem a ház körül dolgozott, került haza az ácsné rendszerint délfelé a piacról, rigolyásan, fáradtan a sok álldogálás meg tereferétől, s nyakán a sietős ebédkészítés gondjával, az ács miatt különösképp, akinek oda kellett küldeni a gyerekekkel.

Hanem míg oda volt, Matyiék felette vígan voltak a házban. Veronkáéknak ugyan mulaszthatatlan végeznivalóik voltak elsőbb. Vízért menni a csurgóra, nagyjából összekotorni a szemetet, meg mi mások, mikben Matyi is hűségesen segédkezett. Végeztével aztán igen csendes mulatságokkal szórakoztak eleintén.

Kirakosgatták a cifrákat, s hevesen böktek ráfok ujjokkal, kinek tetszett meg a legszebb, miközben az ügyefogyott Sanyinak csak mintegy szánalomból szavaztak meg néha győzedelmet a választásban, hogy mégis kedvét ne vesztse túlságosan. Majd sorba állogatták a favitézeket, és sárgolyókkal lövöldözték agyon őket.

Később már jóval hangosabbá és féktelenebbé váltak a játékok.

Egyszer például, túlságos harci hévre gyúltan, szerteszét püfölték a dühös kutya kóclelkét, végre pedig, a Veronka ötletére, a folyóba akarták lökni. Sanyi kérte, hogy adják inkább neki, s míg Matyi ráállott volna, Veronka mérgesen ellenezte. S amikor így berzenkedett szakasztott olyan izgékonysággal, mint az anyja, még a kis fekete szemeiben is fel-fellobogott az a sajátságos, esdeklésszerű riadtság.

Végül aztán csak a Sanyi külön becsben őrzött tulajdona lett a megtépázott dühös kutya.

Egy este Matyit elvitték szülei a cirkuszba, s attól fogva egyéb se ment aztán a bohócosdinál.

Elsőbb is nagy hévvel magyarázta bele Matyi Sanyiba a tudnivalóit, a konyha közepére rángatva vállaitól:

– Én… én leszek a Musziklon. Na most! Te vagy a Talmeiszter. Én most jövök. És akkor te kérded: – Hová megy Águszt? Osztán így… – S avval a bamba összeütközésre tanította ki Sanyit.

– Na tudod? Osztán… Osztán… jól van… – fejezte be a magyarázatot a konyhaszegeletbe távozván, hogy kezdődjék az előadás, míg az ügyefogyottan vigyorgó Sanyi háromszor is elfelejtette akkorig a mondókáját, hogy végre is le lett szamarazva, és Veronkának kellett helyettesítenie, aki élénken legyeskedett azalatt körültük.

Túlesve a kezdetek aprócska feszélyein, mind féktelenebb zsinatolást csaptak.

Harsányan rikoltozva kezdtek vickándozni a konyha közepén, s Matyi valósággal nekibolondult.

Fertelmes arcfintorgatással közeledett néha valamelyikükhöz, majd földhöz csapta magát előtte, s eszeveszetten kapálódzott a földön, hogy Sanyi majd ki nem pukkadt kacagtában, s ide-oda tötyögve jámboran lökdösgette ki karjait, utána iparkodná csinálni Matyinak a mutatványokat.

A konyhaablak rozga zsaluján beszüremlett a nyárreggeli nap, és aranysugaras tócsákra fröccsent a padlón.

Matyi meg Veronka duhajul ropták a csűrdöngölőt, hogy néha lázba szédülten buktak egymásnak, s nagyokat hencseregtek utána az aranypocsolyákban. Majd a kisfiú hirtelen megtorpant, vásottul villogott körül, és valami ocsmányságot rikoltva vetemedett neki a táncnak, mire Veronka selypesen visítgatta utána a csúnyaságot, s a gyönyörűségtől kikelten nyakába kapta egy-egyszer szellőcske viganóját, s a mellecskéjéig meztelen perdült neki, vékonyka karjaival kalimpázva, miközben gyenge testecskéjét aranyosra áztatták néha a poritatta napsugarak, s varkocskája bomlottul ugrándozott a fejebúbján, mint egy pirinyó menádnak.

Közben egyszerre elcsitult valamennyi egy pillanathosszáig, s a bódultságtól fanyalgón révedeztek egymásra. Akkor Matyi ijesztő medvemormogással közeledett Sanyihoz, a szemébe vicsorgott, és hirtelen nekilökött, hogy a gyanútalan Sanyi zsákmódra fordult le lábairól, s jókorát koppant a feje a padlón, hogy gyakran gondolkodóba is esett a feltápászkodásnál: ne fogja-é pityergésre a dolgot, s már egypár könnycseppel a szemében derült ismét vigyorgóra ábrázata a másik kettő láttán, akik ilyes csekélységnek oda se hederítve viháncoltak tovább.

Később Matyi meg Veronka összesúgtak a szegeletben, s még zilálva és pipacspirosan a hévtől közrefogták a mámoros Sanyit, és tudtára adták, hogy most egyéb mulatság következik, neki azonban idekinn kell szednie a jegyeket a küszöbön, míg a komédiások elkészülnek. Avval berontottak a szobába.

Hűvös, homályos volt a szoba, s a rendes rendetlenség benne, szalmaszemét a padlón s felvetetlen ágyak.

Kis ideig élénken sugdolóztak odabenn, fel-felhallgatózva, majd hirtelen összevihogtak, és akár valami titkos veszedelem elől, sebten bemenekültek az egyik ágyba. Gyorsan alábújtak a dunyha alá, s Veronka kétkézre ölelte magához a Matyi nyakát, mintha féltené valamitől, és szorosan egymáshoz bújva kussogtak hangtalan alatta, és halkan nyifogva fészkelődtek, meg néha a gyönyörűségtől, míg a kisfiú ujjai szerelmesen búvócskáztak a Veronka forró testecskéjén.

Kisvártatva mintha ugyanegy pillanatban neszezett volna rosszat mindkettő, hirtelen fellökték magukról a dunyhát, s ijedten, viaskodva, hogy egy a mást megelőzze, gabalyodtak ki az ágyból a szoba közepére. Itt felfüleltek elsőbb, majd lekuporodtak az ajtónál, aminek jókora rés repedt vízszint az alsó deszkáján, és fojtottan kuncogva kukucskáltak ki rajta Sanyira.

Sanyi odakint türelmesen mélázott a küszöbön, s inkább egy kissé szemrehányón, mint bizalmatlan fordult néha feje a szobaajtóra. Orrát piszkálgatta unalmában, vagy békén kapargatta ördögretkes lábacskáit.

Akkor újra visszaszaladtak az ágyba, kétszer is, háromszor is, legvégül aztán pokoli riadallal rontottak elé a szobából a megrökönyödő Sanyira, és nekiestek hanyatt rántva a küszöbről, s éktelen visítgatással kezdték tépázni, csiklandozni, míg szegény fejét majd aléltra nem csikasztotta a kacagás, s jóformán egy-egy gyenge rúgással is alig tudott már tiltakozni védelmére.

Az ácsné nemegyszer érte őket hasonló vigadalmakon, de nem is igen lepődött meg rajtok, bár egyéb zsémbelni valót azért nyomban talált Veronkáékra.

Egyszer is, épp javában tanakodtak az ajtó megett, mi újat kellene kitalálni, hogy Sanyi bele ne unjon a szófogadásba, mikor váratlan otthon termett az ácsné.

Csak épp annyit kérdett, szétnézve a konyhában, mialatt Matyiék rákvörösen sompolyogtak elé az ajtó megül: – Na! Mit csináltok odabenn?

Sanyi, aki még ekkorig se mozdult el a küszöbről, most egyszerre eléje nevetett a pajtásoknak, s vidám mulyasága mintegy élét vette nyomban a kényes állapotnak:

– Hát játszottunk – felelte Veronka élelmes selypítéssel. – Ne menj el! – húzta meg aztán a kisfiú nadrágját, aki rövid tétova után már húzódott is az ajtó felé.

– Igaz, igaz. De menjen csak, úrfika – szólt ekkor az ácsné. – Menjen haza, mert keresték. Kereste a cseléd. Az imént.

Matyi erre egy sunyi pislantást váltott Veronkáékkal búcsúzásképp, és illedelmesen minden jót kívánt az ácsnénak.

Mikor már maga volt az udvaron, mint holmi vad útonállók rontottak neki egyszerre a hazaállítás aggodalmai, s még zordonabbul s nyugtalanítóbban is a rendesnél az ácsné figyelmeztetése miatt, hogy minden kedve megsavanyodott benne.

Behúzva maga megett a kertajtót, épp a fareteszt tolta vissza, mikor egyszerre hangos patália kerekedett a házban.

Az történt, hogy Veronka már talán két napja is múlt, eltört egy porcelán szilkét. Mivel azonban senki sem látta, az első ijedtség után ügyesen összeillesztette a szilkét, és csínnyán visszatette helyére. Hanem aztán úgy megfelejtkezett róla, hogy most, mikor anyja beküldte érte a szobába, gondatlanul nyúlt érte a tálaspolcra, hogy az ostoba bögre három darabban pottyant le kezeiből a padlóra.

Egyszer csak látja a kisfiú, hogy Veronka zokogva bukik kifelé a konyhaajtón, s utána az ácsné magánkívül rikácsolva, s akkorát vág belé a Veronka hátába, hogy szegény elbukik a köveken, és sírástól reszketve fut anyja elől a kertajtónak.

Ekkor valami sercegni kezdett benn a tűzhelyen, ami hirtelen beszalajtotta az ácsnét, míg Veronka akkorig már túl a kertajtón, de csak egyre keservesebben rítt, letelepedve egy szálfa végire, s időnként köténykéjébe borítva arcát.

Matyi nagyokat dobogó szívvel s jóformán álltó helyébe bámultan meresztette eddig a szemét, s most odament Veronkához, de szótlan, szíve-elszorulva ült le mellé.

Veronka már csak szipogott, s szemét törülgette el-elfacsarodó szájjal, s a kisfiú vérző foltot vett észre térdecskéjén, mely a kövekre estében horzsolódhatott rajta.

– Mit csináltál? – kérdezte részvevően, s közel hajolva, félénken megérintette ujjával a vérző foltot.

– Fáj! – szisszent fel erre Veronka, s hangos sírásra fakadt újra.

Az ácsné már újra az udvaron rikácsolt, s fenyegetően közeledett:

– Még sírsz? Még ordítsz? Rögtön megöllek! Te gyalázatos! Rögtön megöllek! – sikította újra összeszorított fogai közül, hogy a kisfiú rémületre meredten bámult felé, s szinte kétségbeesett suttogással ripakodott Veronkára:

– Veronka! Te buta! Ne sírj hát! Nem hallod, hogy megöl anyád? – És odahajolva maga is segített öklével letörülgetni a Veronka ábrázatára szivárgó könnyeket.

– Menjen dolgára, úrfika! – förmedt rá ekkor váratlan az ácsné. – Keresik otthon, mondtam. Majd azt fogják hinni, hogy én csalogatom ide. Majd azt fogja még mondani nekem, hogy itt volt ezekkel. Keressen csak maga magához való gyerekeket. Ezek itt szegény gyerekek. Menjen csak dolgára.

A kisfiúnak mintha vesszővel ütöttek volna arcába. Kába ijedelemmel állott fel Veronka mellől s veresen a szégyentől.

Lassan elbotorkált a kőrakások közt, s távolabb meg-megállva valami kietlen keserűség szaggatta, hasgatta szívét, csaknem elviselhetetlen, hogy inkább a földre szeretett volna lefeküdni, s beleásni magát valamiképp, sűrű, halálos valamibe a keservei elől, a hazamenés elől, a történtek elől és minden nyomorú sanyargások elől.

Azért a házuk közelébe jutva már csaknem elszántan forgatta fejében a mentő mondókát, amivel beállít, édesanyja gyomorgörcseire alapítva: – Csak ide mentem a szegeletre. Csak éppeg ide. És láttam az orvos kocsiját. Telekiék előtt. Erre jön. Mindjárt nálunk lesz. Tessék leporoltatni a vizitszobában.

Minden különösebb nélkül jutott a konyháig, s vizsgán körültekingetve szinte szigorúan kérdezte meg a cselédet:

– Miért kerestél? Mondjad?

– Apa mondta. Mért nem volt itthon? Elvitte volna a temetőbe. Már elmentek Bözsikével.

– Szólt? – tudakolta Matyi röviden, de annál jelentőségesebben.

– Hogy hiába beszél, tekergője! Mindig az utcán lakik. Míg majd egyszer megint nem lesz… – és kézlegyintésekkel mutatta meg a többit.

Az ácsnéra feneketlen gyűlölséggel gondolt a kisfiú, és daccal végezte el magában, hogy soha többé nem teszi be lábát a Veronkáék udvarára, mely elhatározása holmi sajna búval egyben szorongatta lelkét.

Ebéd után azonban mind követelőbben húzta, noszogatta valami, hogy legalábbis valahová a Veronkáék háza közelébe vigye el magával bódorogni ezt a borús eltökéltséget.

Alighogy odaért a legszélső kőrakáshoz, Veronkát pillantotta meg távolról, amint a szomszéd utca felől jövet épp egy kőre telepszik le, nem messze a házuk kerítésétől, s maga mellé teszi apjának kendőbe motyózott ebédjét.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte tőle Matyi, mikor lassan közeledve mellé ért, kissé feszélyezetten a tulajdon mogorvaságától.

Veronka csak a vállát vonta meg, s kesergőre pittyedt a szája.

Aztán megtudta a kisfiú, hogy a Veronka apjának nem kell az ebéd, mert későn hozta, mert részeg, mert ma, szombaton volt a fizetés, s hogy már odabenn van, s veszekednek anyjával.

Hallhatták is az izga csapkodást, az ácsné szakadatlan sipítozását, miközbe gorombán mordult időnként az ács hangja.

Veronka elkényszeredve révedt a levegőbe, itt-ott, hogy újra elfakadjon sírásnak. Aztán összeszedte magát és felállott:

– Most be kell hogy menjek – keseregte, de mégis maradt még egy keveset.

Matyi eközben, ugyancsak indulónak mozdulva, borongott maga elé, majd felcsucsorította száját, s a homloka alul nézve Veronkára, így szólt:

– Nem jövök többet hozzátok.

Veronka elsőbb ijedtre boruló szemmel akadt fel a kisfiú tragikus kijelentésén, aztán sírósan élelmes esdekléssel dugta közelebb hozzá a fejét:

– De gyere… Miért? Mert már holnap… már nem veszekednek.

– Nem jövök többet – ismételte a kisfiú –, mert anyád azt mondta, hogy menjek tőletek. – És komoran, szinte ellenségesen pillantott fel újra, mintha valami zordon öröme tellenék, hogy még tetézi a Veronka siralmát, egyúttal tenmagában is tragikus vigasztalanságot gerjedeztetve.

Ezután különös dolog történt.

Veronka bement, s a kisfiú valami kietlen elhagyatottságban maradt ott, s tétova, gyötrő kielégületlenséggel egyben, mert bűntudat kihozta, hogy igaztalan bántotta Veronkát, de jóformán gyűlölni is tudta miatta.

Ekkor, mintha a délelőtt ismétlődött volna meg, egyszerre veszekedett lárma csapott ki a házból, éles gyereksivalkodás, ordítás, edénycsörrenés, s a kisfiúban bennszakadt a lélegzet, amint a hosszú ácsnét látta végigfutni az udvaron, még ijesztőbben így, egy hang nélkül. Vér látszott a homlokán, s dúltan kapkodta szerte tekintetét a kertajtóban, majd csaknem négykézláb görnyedve elsurrant a kerítés alatt, s lehúzódott a fasarangok véginél.

A következő percben az ács lépett ki a konyhaajtón, s szintolyan vészes szótlansággal jött keresztül az udvaron, egy karóval a kezében, s miután kutatóan vizsgálódott szerte a kertajtóból, és megpillantotta a kisfiút, kérdően bökött fel rá a fejével.

Matyi a rettenettől bambán bámult rá elébb, majd valami galád szédület kényszerében, árulóan vetette oda pillantását az ácsné rejtekére, miközben a szíve csaknem szétrobbant belsejében.

Az ács azonban, egy kis gondolkodás után, csak egy fenyegető mozdulatot tett karójával az asszony rejteke iránt, mint aki elhalasztja ezúttal a büntetést, és visszament a házba.

Nagyrészt még mindig rajta kábult a kisfiún a kiállott izgalom, mikor már jó távolra ballagott a Veronkáék házától.

Vissza-visszatekintett, és kusza gondolatai mögül egyre gyötrőbben vigyorgott rá árulása becstelensége.

És az ácsné riadt fájdalommal teli szemei néztek rá egyre, égve, sajogva a lelkén, mint két, kétségbeejtően utálatos fekély.

(1912)