Tavaszi történet

Még télutóján ismerkedett meg a diák Ilikével, s attól fogva szorgalmasan kísérgette hazáig a zongoraleckékről, a kisváros egyik végéről a másikra.

Az ilyesmit ugyan nem valami jó szemekkel nézték a tanárok, de előző évben megbukván a hatodik osztályban, más gimnáziumba iratkozott be magántanulónak, és itthon cigarettázva meg sétabottal járt az utcán.

Szörnyen jelentősek voltak a diáknak eleinte az Ilikével való alkonyati séták, amint szerelmes és türelmetlen epekedésében mindenféle képtelen s előre kiszínezgetett regények megvalósultát várta tőlük, mikben majd nagy hirtelen megejti maga iránt az Ilike hajlandóságát.

A találkozó közeledtével azonban mindig valami érzékeny kishitűség kezdte kerülgetni. Sőt, a sarkon várakozva már csaknem kelletlennek és félszegnek tetszett előtte, hogy így napról napra rávarrja magát Ilikére, s nagyon szerette volna, ha valamiképp úgy tüntethetné fel a dolgot, mintha csak véletlen vetődött vón arrafelé.

Apró, nem számított nehézségek kerültek még az odacsatlakozással is, s a szóváltás ment kiváltképp sok vesződséggel kezdetben.

Mihelyt egy percre akadtak meg a beszélgetésben, rögtön olyasféle érzése támadt a diáknak, hogy Ilike csak kénytelen szíveli el a kísérgetést, s ez oktalan képzelődésében úgy kezdett vergődni minden gondolata, mint a madarak a hálóban.

Elkényszeredve látta, mint közönségesednek el száján a mondókái a kapkodásos szünetek közt, s nyugtalan, csaknem idegenül kezdte érezni magát Ilike mellett, alig várva, hogy elköszönhessen.

Pedig gyakran úgy tetszett neki eközben, hogy még Ilike ütődik meg az ő zavart és kedvetlen pillantásain, s tán még Ilike töpreng rajta, hogy nem-e ő bántotta meg valamivel.

De képtelen volt hinni benne, és a felbátorodás helyett, mintha egyszerre tetszetősebbé lett volna a lehangoltsága, még mogorvábban baktatott mellette.

Síró sóvárgással vágyott utána, míg egyedül volt, és Ilike mellett rejtegette szinte gyáva ügyefogyottsággal, hogy szívesen van a közelében.

Elváláskor például, ha Ilike megkérdezte, hogy megvárja-e holnap, elkezdett ötölni-hatolni:

– Nem tudom – mondta –, lehet, hogy holnap nem jöhetek, mert valami dolgom lesz – és fontoskodón vonogatta össze a szemöldökét, mintha komolyan töprengenie kéne felette.

S megesett, hogy másnap délután, eszébe jutva a múltnapi kertelés, eltökélte magában, hogy aznap nem jelenik meg a találkozón, miközben különös, szinte kárörvendő bosszútélének hatott az elhatározása.

Estefelé aztán már oktalannak és gyerekesnek találta beváltani. De azért nem bírta kikergetni a fejéből, sőt egyre jelentősebb lett előtte, és magára bosszúsan, mindenféle kalandos kibúvókon kezdett tépelődni útközben, amikkel kimagyarázza az eljövetelét. S az is bántotta, ha nem került említés róla a séta alatt.

Minden a kedve ellen történt, s az apró, kellemetlen semmiségek úgy sajogtak lelkében a találkozók után, mint a darázsfullánk.

Csüggedten, elsavanyodva állapította meg, hogy tán soha nem jut közelebb Ilikéhez ilyen élhetetlen. Hiába való tovább törnie magát. S a keserűségéből valósággal Ilike iránt fakadt benne ekkor valami érthetetlen gyűlölségféle.

Ürügyeket szeretett volna, hogy meggyűlölhesse, rá se nézzen többé, keserűségeket okozzon neki, s kegyetlen ujjongjon a keservén.

Majd regényeket kezdett komponálni. Ha nagybeteg lenne egyszerre, vagy ha meghalna… S szinte érezte a hanyattfekvés sápadt, halálos erőtlenségét, a párna hűvös puhaságát feje alatt, s kétségbeesett zokogást nyomorú vesztén.

De gyáva volt úgy intézni, hogy a meghalás egyszer és mindenkorra szóljon, s ne maradna holmi csodálatos lehetőség mindennek jórafordultára.

Erre rögtön méregbe is hozta a gyávasága. Végre pedig jótehetetlen dühvel nevetett magán.

 

Egypár hét múlva aztán már ott tartott a diák, hogy elbúcsúzáskor a kapualjban, ahol most már félórákat is elfecsegtek néha, már össze is csókolóztak Ilikével.

Türelmetlenül várt ilyenkor a kedvező pillanatra, maga is alig értette, miket darál össze, s a félfának dűtötte hátát jó előre, hogy kényelmesebben magához szoríthassa Ilikét a csókolódás alatt. Ez azonban ritkán sikerült.

Ügyetlen mohósággal kapott rendesen a dereka után, hogy Ilikét megrebbentette a falánksága, és hangtalan, ijedt szemmel kezdett erőlködni, míg kiszabadította a derekát, aztán befelé menekült a diák elől, pár lépésre.

– Hát nem csókol meg? – közeledett hozzá rimánkodón a diák, fura elfogódással a hangjában, mert valami ízetlent érzett benne, hogy nyíltan esik szó a csókról.

Erre Ilike, mintha megbánta volna a túlságos vonakodást, elmosolyodott, és hirtelen, szégyellős élénkséggel hajlott fejével a diákhoz.

A derekához azonban most sem engedte nyúlni, s alig a válla hogy hozzáért a diák melléhez. Akár minden más tagját féltené tőle a száján kívül.

A diák azonban nem túlságos gyönyörűségét lelte az ilyen csókban. Szinte kényelmetlen volt közben, hogy nem tudta, meddig tartsa rajta száját az Ilikéén, s olyan semmi íz maradt utána az ajkán, akár a saját kezét csókolta volna meg. S tetézte, hogy teljes kiengesztelésül kellett beérnie véle, sőt mintegy jutalomképpen.

Elkedvetlenedve távozott el a kapuból, bár nemigen firtatta még maga előtt se elégedetlensége okát, világért se akarván tudni róla Ilikével egy órában, hogy az ölelkezés melegségét áhítja tulajdonképp a csók ürügyén, s hogy tán egyéb ölelkezés forróságát vágyik megérezni benne.

 

Egy vasárnap délután a népkert nyári vendéglőjében üldögéltek, a fák alá terített asztalok egyikénél.

Ilike a szüleivel volt természetesen, s még egynéhány odavetődött ismerősükkel.

Hamarosan elunták magokat a társaságban, s elkérezkedtek sétálni.

Különben is az volt a tervük, hogy mivel a társaság amúgyis ottragad estig a vendéglőben, egypárszor végigjárják a sétautakat, aztán egy közeli domboldalt másznak meg kettesben, ahonnan az egész várost belátni, s virágot szednek útközben a gyümölcsösök alján.

Épp akkor volt sarjadóban a sétautak menti vadgesztenyék zöldje, s nevető-színesen tolongott alattuk a vasárnapi népség. A tavaszi napon a zöld gyepágyasok előtt virulóbbnak s melegebbnek éreződtek a nőcskék, s a gyerekek rikoltozva futkostak keresztül-kasul a tilalmas pázsitokon.

Ilike egyre csacsogott, mutogatott mióta csak elindultak. A diák csak kurtákat válaszolgatott, hiú gondossággal pillantva le közben a cipőire.

A két pohár sörtől, amit hirtelenében hajtott le az imént a vendéglőben, kellemes, enyhe zsongás cirógatta a homlokát, s végigmotoszkált minden tagjában.

Ki volt pirulva a sörtől is, meg hogy túl magas gallért vett fel aznap, s az inggomb kegyetlen nyomta a nyeldeklőjét. Ki-kinyújtogatta belőle az állát, s untalan belenyúlkált, hogy tágítson rajta valamicskét.

A kézelői mindig túlságosan elébújtak a kabátujjaiból, s míg visszatologatta őket, roppant keresett mozdulattal akasztotta át sétabotját egy karjáról a másikra, akár maga is kevély volna elegáns mozdulataira, és elismerést, sőt megbámulást akarna érettük kiérdemelni a járókelőktől.

– Tudja, onnan a rét felől sokkal közelebb – magyarázta Ilike a domb felé mutogatva s megállva, mert a diák minden percben elsodródott mellőle a tolongásban.

– Persze hogy feltétlen arra megyünk – válaszolt a diák egy kissé hetykébben is, mint a kijelentés megérte, s most is úgy járt körül a szeme, mintha nem is Ilikének, hanem a járókelőknek akarná ezt tudtul adni.

Látszott különben, hogy nehezükre van itthagyni a sétautat, mert minden forduló végin tanakodtak egy verset az elinduláson.

A sétaút végéről épp a domb tetejére lehetett látni. Kopasz volt egészen a teteje, s úgy nézett ki onnan, mint valamely óriás barát fejebúbja, amint kétoldalt bodrosan szegték be a gyümölcsösök.

Apró fekete emberpontocskák mászkáltak rajta a verőfényen, egy piros is köztük, valami nőnek a napernyője.

Hogy végre rászánták magukat az elindulásra, útközben is találkoztak egypárszor a jószágokon kószálgató vagy heverészve uzsonnázó kirándulókkal.

Nem messze tőlük, megettük egy kissé, egy csapat gyerkőc igyekezett felfelé nagy lármával a domboldalon, két nagyobbacska kamasszal az élökön. Boltosinasok vagy iparostanulók lehettek, akik javarészt szobában töltik a hetet, s most egy kicsit megbokrosodnak a szabadban.

Két kis fiú közülök, a csapat hátulján, gondosan szedegette egy darabig a virágot, egymással vetélkedve, s az egyik megunva babrálni a magáéval, elszórta a rétre, s erre a társának is ki akarta ütni markából a csokrát. Elkezdtek civakodni rajta, aztán egy lejtősebb helyen mindkettő lefordult a lábáról, és bohókásan viaskodva, lehemperedve iparkodtak egy a mást megelőzni a feltápászkodásban.

Mosolyogva mulattak egy darabig a gyerekek hancozásán.

– Erre gyerünk – szólt aztán a diák, hogy véletlen módját ejthesse véle az Ilike derekához nyúlni. A míder azonban elidegenítette ujjait a derekától, s a karjára csúszott a keze, fel a hónyaljához.

Letértek aztán egy dombhajlásba, ahol a diófák alja telis-tele volt lila kikericcsel.

Eső eshetett előző éjjel, mert az északos oldalakon alig szikkadt még fel a rét, s a fák alatt helyenkint szinte meleg puhaságú volt a gyalogút, mint a friss kenyér bele. Néhol pedig kesernyés, pállott szag érzett a nedves hamufészkekről, ahol a tavalyi leveleket égették el.

Nagy kerülővel már jól felértek a dombon, mikor Ilikének sérteni kezdte lábát az új cipője a sok mászkálástól, s le kellett ülniök az üres vincellérház elé a padra.

Már útközben is sűrűn kísértetbe jött a diák, hogy magához szorongassa Ilikét, most azonban nem bosszantotta, mint egyébkor, a habozgatása, sőt valami fölényes magaelégedettség mosolygott benne a tartózkodásán. Egypárszor gonosz gondolatok is incselkedtek véle, de megvetően verte el őket tüstént magától. Különben az út elején is egy ilyen letelepedéssel kerülő jobb alkalomra számíthatott, s most úgy is egyengette el magát jó előre Ilike mellett a lócán.

A cipőkkel való ostoba s kelletlen bajlódás azonban nem vágott a szándékainak, s a sok halogatással holmi garázda nyugtalanság gyúlt benne, hogy nem bírt megmaradni a padon.

Felállt, mellét, karjait kifeszítgetve. Meg visszaült. Majd erőmutatványokat kezdett végezni a faágakra húzózkodva, s a jókora határköveket szerte súlydobálva a réten. Teljes erejéből, saját magával versenyezve szinte.

– Vigyázzon, mert ha meglátja a vincellér… – szólt Ilike a padról, mikor a kövek, nagyokat ugorva a lejtőn, nekivágódtak egy-egy ojtoványnak.

– Azt szeretném én látni, hogy szóljon valamit – hetvenkedett a diák, kevélyen nevetve az Ilike hüledezésén, bár egy kissé elakadozott a hangja, mert jócskán elfulladt a nagy erőlködésben, s hatalmasakat dobbant a szíve, mikor Ilikéhez visszajött.

Mosolyogva szólani próbált valamit, de érezte, hogy fogja le hangját a szuszogás, s restellt nagyokat lélegzeni Ilike előtt, hát a forráshoz szaladt le hirtelen kézmosás ürügyén, egy kissé kifújni magát.

Hanem a torna szinte követelő merszet keltett benne, s elhelyezkedvén újra a padon, egy kis feszengés meg a rendes bevezető hebegések után közelhúzódott Ilikéhez, s magához vonta a vállainál.

Ilike, nyilván előre elkészülten e fordulatra, alig ellenkezett, s tán emiatt valamivel tolakodóbban is esett neki a diák, hogy a fejük egészen hátrahajolt a csók alatt. Ilikének félrecsúszott a kalapja, s a pad is megbillent alattuk. Mire Ilike ügyesen felszökött, s csak a csuklóját érte elkapni a diák.

Nevettek közben, s Ilike igyekezett kiszabadítani a kezét:

– Eresszen, megharagszom – mondta, s utána hirtelen, gyerekes ravaszkodással élénkítve meg arcát, a domb teteje felé intett a fejével, mintha igen fontos valami várna ott rájuk, ha elindulnak: – Jöjjön, menjünk.

– Nem megyek! – mondta a diák szintolyan kényeskedő makacssággal, s mivel érezte, hogy egy kissé megenged közben az Ilike keze az övében, újra magához húzta, mohón, a két térde közé, hogy Ilikének rá kellett nehezednie az egyikre.

Ezzel aztán remegő izgalomra komolyodott az évelődésük. Ilike a hajáig elpirulva adta meg magát, de mihelyt egy kissé meglazult derekán a diák szorítása, rögtön megpróbált kifejtőzni.

Egyszer csak roppant izgatottan kezdte letépni magáról a diák karjait. S mikor az ijedt szeme után a diák is oldalt pillantott, észrevette a gyerekcsapatot, amint csendben meghúzódva a domb alján, kandi gyönyörűséggel szemlélik őket.

Még a mozdulata is félben maradt némelyiknek, amivel csendre intette a szomszédját, s egyszerre mozdult meg valamennyi, mikor a diák odavetette rájok a fejét.

Ilike már akkor megette ült a padon, s a diák a meglepetés kapkodó ügyefogyottságával tevegette keresztül egyik lábát a másikon.

A gyerekek aztán, olyanszerűen téve, mint akik mit se láttak, lekerültek szemük elöl egymás után a hajlásba.

Sután, hallgatva ültek azalatt, mindkettőjüknek kínosan esvén szót ejteni a történtekről. Végre Ilike szólalt meg szemrehányón, miközben felálltak:

– Lássa, milyen maga? Most ha megtudják.

A diák bánkódó komolysággal állott egy keveset, aztán egyszerre elnevette magát.

Szinte ijedten bánta meg rögtön, sértő komiszságot találva a nevetésben, amivel elhidegíti magától Ilikét. S utána bosszús, de kérlelésszámba menő szigorúsággal legyintett egyet:

– Ugyan, mit törődik ezekkel a kölykökkel! Na, micsoda nagy dolog. Hát én se vagyok az oka – szavalta, de közben minden szavánál megcsiklandta belülről valami ostoba kacagnivágyás.

Aztán nyílt szándékossággal megmásított hangon kezdte magyarázni, hogy nem érdemes már felmenniök a dombra, inkább vágjanak neki haránt az aljának, s lemutatott, merre kerülnek majd vissza a népkertbe.

Tulajdonképp semmi kedve se volt már fennmaradni a dombon, s csupán amiatt erőltette a kerülőt, nehogy úgy tessék, mintha a gyerekek miatt kellene távozniok.

El is indultak, hanem Ilike nagyon szívére vette a történteket. Untalan újabb eshetőségekkel látta fenyegetve magát, hogy tán mire visszatérnek a vendéglőbe, már mindenki értesült az esetről, s a szüntelen nyafogása meglehetősen leverte a diákot is.

Ő ugyan inkább a mulatság tönkrementét fájlalta legjobban az egészből, azt például, hogy eztán már nem nyúlhat többé Ilikéhez, s valósággal Ilikére lett bosszús miatta.

A gyerekek amúgy is felbőszítették, s ingerülten főzte magában, hogyha valahol elékapja egyszer valamelyiköket, összepofozza irgalmatlan.

Egy helyt aztán egy foltocska rekettye került útjokba, s miközben körültekingetve keresték, hol térhetnének le az útra, megint észrevették hátuk megett a gyerekeket, egy kissé magasabban a domboldalon. Csak kettejöket ugyan, amint épp akkor kapták le fejöket a szemük elől, a hajlás megé.

Evvel egyszerre roppant esetlenné és nyugtalanítóvá vált a helyzetök.

A diákban kínos felháborodás kezdett szorongni, s mikor összepillantottak véletlen, Ilikének sírós rémület látszott az arcán.

Nyilvánvaló lett, mi késztette utánok leskődni a gyerekeket, s már a látszatára kísértett gondolatot is aggódón iparkodtak takargatni egymás előtt.

– Gyerünk vissza – mondta a diák –, mert mért kerüljünk arra? – És elakadt zavartan, nem tudva okát adni, mért hagynának fel a kerülővel, ha nem a gyerekek miatt, vagy amiatt, hogy a galád gyanú még közelebb férkőzne hozzájok, elhagyottabb hely felé indulván a kerülő folytatásával a leskődés elől.

Egy ideig tétován álldogáltak egy helyben, mialatt egy pillanatra furcsa, vigyori vonatkozásba került a diák elméjében mostani gőgös felháborodásával a sok gonosz fogadkozás emléke, amint nemegyszer végezte el magában az Ilike teketóriátlan elcsábítását a mostanihoz hasonló alkalmak kerültén, s jelesen ma reggel is az ágyban, a felébredés meg a felkelés közötti henyélkedés izgalmas lázában.

De egy pillanat múlva már kikergetődött fejéből az egész, a megszorult helyzetök gyújtotta dühével. Vadul vetette szemét egypárszor arrafelé, amerre felbukkanni látták a gyerekeket, mit olyanszerűen cselekedett, akár némi elégtételnek szánta volna Ilike előtt, s szinte szándékosan bujtogatta magában a kikeltséget.

A visszatértükkel egyébként is valami fenyegetőt s megfélemlítőt várt a gyerekekre, bár egyben tehetetlennek s nevetségesnek is látta magát véle.

A gyerekek pedig, nyilván a tovahaladtukra számítva, egymás után feltűntek vigyázatlan a bokrok megül, s alig kis távolra kerültek szembe vélök.

Egypárban, úgy látszott, az elillanás szándéka ébredt fel, mikor szemközt látták közeledni a diákot, a nagyobbja azonban nemigen rettent meg, sőt az egyik kamasz vállrándítva egész hallhatón szólt a többinek:

– Mi? Ki parancsol nékem, hogy itt járjak? – és előre indult pökhendin, egykedvűséget mímelve, míg a társai kissé nyugtalan, vásott kuncogással nyomultak utána, odasandítva néha a párra.

A diák, színleg rájok se hederítve, haladt tova mellettök, fél szemmel azonban megjegyzett magának egypárat közülök, bár ismerte a legtöbbjét látásból, de mintegy megerősítéseképp kérlelhetetlen bosszúterveinek. S szinte megnyugtatta az önuralma nyomán járó ádáz fenekedés, hogy nem hagyja majd nékik fizetetlen ezt a pimaszságot.

Alig távolodtak el egy kissé, a gyerekek megálltak, s csaknem elszontyolodva bámultak utánok. A legnagyobb pedig rátámadt egyikre, mérgesen herregtetve hangját:

– Báá! Ki kellett dugni azt a nagy szamár fejedet! – meresztette rá a képét.

És a legrakoncátlanabb közülök egyszerre utána vihogott a párnak csúfondárosan.

Örömest kapott tüstént valamennyi a példáján, hogy némi kárpótlást szerezhetnek véle a páron a meghiúsult mulatságért, s hangosan fogtak neki hahotázni utánok, némelyikök még tölcsért is csinálva szája elé a két markából.

A diák erre megfordult, és hangtalan, baljóslatún méregette őket egy pillanatig. Rettentőn elkezdett hánykolódni benne az indulat, s itt-ott, hogy meg tudta győzni magát:

– Hagyja őket, jöjjön… – békítette Ilike, félénken megérintve a karját, s a kölykök is megrebbenve hallgattak el egyszerre.

Hanem alig értek megfordulni, már újra kezdték a vihogást.

Vagy két ízben történt még hasonlóképp, s a diákot szörnyen gyötörte a szégyen Ilike előtt az agyarkodásai kudarcán:

– Te! Nem vágták még ma pofon valamelyiket! – fordult vissza újra, egészen belesápadva, s vadul remegett az álla, mialatt feléjök tartott fenyegetőn.

A kölykök fele rögtön futásnak eredt, néhánya azonban kihívón állt szembe a diákkal, s csak közvetlen előle mozdultak meg, sőt az egyikök szemtelenül feleselt vissza húzódás közben:

– Gyere na. Gyere!

A diák erre magából kikelve iramodott neki a dombnak.

Egy kisebbet ért utol véletlen. Hozzákapott futtában, s megrázta teljes erejéből a vállánál:

– Ne bántsa! Jaj!… Mért bántja! – sikoltott messziről Ilike, de akkorra a diák már hozzácsapott kétszer a fiúcska fejéhez.

Hangja elfulladt a veszett lihegésben, s a karjai rángtak a felindulástól, amint a többi kölyök felé fenyegetett, akik ocsmányságokat kiáltoztak vissza szaladtokban, riadt kikeltséggel a pajtásuk meglakolásán.

– Na hiszen megcsíplek én még, ne féljetek – fenekedett rájok rekedten, miközben visszaindult Ilikéhez.

Hanem a fiúcska keservesen kezdett el bőgni, s a diákban máris fogant némi megbánás tettén, a nagy fenekedés alatt.

– Tolvaj! Gazember! Ki bántotta magát? – ordította utána sírva a fiúcska, mintha már mentve tudná magát sírásával minden veszedelemtől.

Közben egypár csepp vér gyűlt ki az orrahegyén, s mikor észrevette, elmázolva a kezefején, a rémülettől messzi tartotta magától a két karját, s még kétségbeesettebben fogott neki a sivalkodásnak.

– Nem látta! Jaj Istenem, folyik a vére! – sopánkodott Ilike, amint nyugtalan rebegésében elibe jött a diáknak.

A diák gorombán rántotta meg a vállát reá, s vissza se pillantott. Bár maga is meghökkent egy kissé a dolgon. Hanem egyúttal mintha valami különös gőggel is lett volna a lelketlenségen s a szertelen felindult voltán Ilike előtt.

Mialatt lefelé indultak a dombon, a gyerekek egyenként visszaszivárogtak a pajtásukhoz, s mérgesen handabandázva gyűltek köréje.

Egy részük köveket kezdett szedni a barázdában, s éktelen mocskos szájjal szitkozódva hajigálták a pár után.

– Gyere hát ide, nyomorult, mert behasítom a fejed! – rázta öklét egy jókora kővel a legnagyobb, s teljes erejéből huzakodott neki a hajításnak, mikor a diák ismét visszafordult:

– Lássa – szólt Ilikhez, s baljóslatún villogott újra a szeme –, lássa, ezek nem nyugosznak, míg agyon nem verem valamelyiket. – S úgy tett, mintha tusakodni kezdve magában, hogy nekiiramodjék újra a dombnak.

Mégiscsak tovaindultak aztán. Amúgyis messzire voltak már a kölyköktől, s ezek is felhagytak lassanként a kiáltozással.

– Ó, nem kellett volna megütnie szegény – szólt egy kis idő múlva Ilike bátortalanul. – Az a kicsi nem is csinált semmit…

A diák hallgatott mogorván. Oszlófélben volt már a felindulása, s szinte érezte, hogy fanyarodik el lelkében lassankint, alattomban, leküzdhetlen, közönséges, silány szégyenkezésre.

Mindjobban kezdte furdalni a lelkiismeret a fiúcska megütéséért. Gyávának, hitványnak bélyegezte magát érte, s szinte erőszakkal szerette volna visszaidézni magába az ingerültséget, ráhárítva mindent, a fiúcska fájdalmát is, a többi kölyökre, s különösen a legnagyobbra:

– Na, csak kapjam elé valahol azt a gazembert! – ütötte fel a fejét, mintegy dacos feleletül Ilikének, bár titokban fúrta egy kevés keserűség, hogy nem éreztetheti véle, hogy megbánta cselekedetét.

A népkertbe érve már valami fájó bánattal mendegélt a diák Ilike mellett.

Szerencsétlen flótásnak érezte magát, hogy csak véle eshetik meg ilyen balság. S elvégezte magában, hogy most utoljára vannak együtt Ilikével.

De valami visszás eredője lett ennek az érzésének, mintha nem is az Ilike becsülését játszotta volna el hitványságával, hanem benne, tulajdonban magában ölte volna ki Ilike iránt a vágyakodást.

 

Másnap estefelé azonban mégiscsak ott várakozott Ilikére a sarkon.