Matyi, a kisfiú, nyakába vetette a hordóabroncsot az utca végin, beléunva a karikázásba, s már szerette volna valahová elrejteni biztonságos helyre, s valami egyéb szórakozás után látni. Lehajolt, megtapogatni a térdét, amely még mindig sajgott az iménti hasrabukástól, mert az abroncs mindig elibe gurult makacsul hajtás körben, s az imént már harmadik ízben esett keresztül rajta.
– Nem lehet evvel – gondolta bosszús beletörődéssel. – Bárcsak már itt volna a jövő hét, hogy megvenné apám azt a fakarikát a tótoktól a vásáron.
Amint így elmélkedett, egyszer csak egy kocsit vett észre az utca túlsó végén bekanyarodni, és látta, hogy megállott a házuk előtt.
Hirtelen kiakasztotta nyakából az abroncsot, és maga mellé állítva, olyan fenyegető mozdulattal vetette rá a hajtópálcát, mint aki nem sok jót ígér neki, ha újra engedetlenkedni talál, és nagy üggyel-bajjal kergetve maga előtt, nyargalni kezdett hazafelé.
A szomszédasszony kinn állott az utcaajtóban, s kíváncsian tekingetett a kocsi felé, amelyről a kiszaladó háziak már leszállították a vendéget, s csak a kocsis motozott az ülésládában a holmijai után.
Mikor a szomszédasszony meglátta Matyit, elibe jött az ajtóból az utca közepére:
– Matyika, Matyika kedves, ki jött magukhoz?
A kisfiú erre megfékezte a nekibokrosodott abroncsot, s maga után húzta fél kézzel a földön.
– Tudom is én – felelte a szomszédasszonynak, fontoskodón oldalt hajlítva a fejét, mintha nagyobb jelentőséget akarna kölcsönözni az eseménynek a titkolózással. Mert jól tudta, hogy a nagynénje érkezett meg, mikor már napokkal előbb egyébről se beszéltek a házban.
Az abroncsot aztán nagy elővigyázattal belökte a kerítésen át a kertjökbe, mert már egyszer kikapott érte, amiért lefeszegette a vizeshordóról, s a hajtóvesszővel végigpergetve a léckerítést, bekerült az utcaajtón.
A tornácról hallotta már a nagy beszélgetést, de átallotta egyenest beállítani a vendég miatt. Hanem épp a tornácra nyílott a szobaablak, melyben most voltak a háziak. Innen kémlelődött hát be rájok óvatosan.
A nagynéni háttal ült neki egy fotelben. Javakorabeli, szép asszony volt, s csaknem védekeznie kellett szüntelen a háziak buzgó előzékenysége ellen.
A kisfiú kíváncsi lett vón már az arcára. Hanem az anyja észrevette a leskődő fejét belülről. Kedveskedőn felelt még valamit a nagynéninek, aztán kisietett hirtelen a szobából, a konyha felől kerülve:
– Be ne gyere így, te! – bökött fejével szigorúan Matyira. – Takarodj rögtön megmosdani, és kérd el Katitól a szürke ruhát. Vigyázz! – és befordult újra a szobába.
Aztán, egy kis idő múlva, újra kijött Matyiért, és szigorúan a legnagyobb illedelemre intve, benn az ajtóban pedig már mosolygósan simogatva a kisfiú fejét, bevezette a szobába:
– Ez a fiú. Ez a legkisebb szegény Pirike után, ezt te tán még nem is láttad – mutatta be Matyit a nagynéninek. – Csókolj kezet szépen Szidike néninek.
Matyi egy cseppet elfogódva teljesítette, de inkább a kíváncsiság miatt.
– Talán, talán már láttam – szólt a nagynéni kedveskésen, mialatt lehajolt megcsókolni Matyinak az iménti mosakodástól friss ábrázatát. – Úgy tetszik, ez volt. Nem? Nem is tudom.
– De… de… igen, már egyszer apám mondta – felelt Matyi élénken, hamarosan megbarátkozva a helyzettel –, de… de… még akkor pólyában voltam. – S még folytatni is akarta a magyarázatot, mikor valamennyien nevetni kezdtek utána, az apa azonban rendreutasítón vonta rá a szemöldökét, mert egyébre terelődött közben a beszéd, a nagynéni fiacskájára, aki betegeskedik, és csak nagy gonddal hagyhatta otthon.
– Hálát adhattok az Istennek, hogy ilyen szép, kis eleven fiatok van – sóhajtott a nagynéni, s az ölébe karolta Matyit. De az apa pillantása újra kizavarta pár perc múlva a nagynéni öléből, nehogy alkalmatlanságot szerezzen neki beszéd közben.
Matyi most nem mert makrancoskodni a vendég jelenlétében, mint máskor, csak az orrát huzogatta félre mérgesen, s a nénje székének háta megé kuporodott unatkozva, a dívány sarkára. Valahányszor azonban odapillantott a nagynéni, izegni-mozogni kezdett rögtön, és eleven kisfiúhoz illően iparkodott ragyogtatni a szemeit.
– Eredj ki játszani, Matyika – szólt rá később az anyja, s eközben a nagynéni is felállott a családfő indítványára, hogy járják körül a házat meg a kertet.
Kicihelődtek valamennyien a szobából, s Matyi mindenütt ott settenkedett a társaság háta megett, nem kis bosszúsággal a kisebbik nénjére, akinek szabad szüntelen a nagynénin csüngeni, s őt bezzeg nem zavarják el mellőle.
A nagynéni mindent a legnagyobb érdeklődéssel szemlélt meg, s tele volt dicsérettel mindenen. Végre, mikor visszakerültek a tornácra, a nagynéni megállott a falra akasztott, kétmadaras kalickánál. Az érdeklődést látva, a kisfiú apja leakasztotta az egyiket a falról, s magyarázni kezdte, hogy Matyi kerítette a madarakat, nehezen kunyorálva ki az anyja engedelmét, s hogy miként fogja itt a szomszédban egy ember ezeket a csízeket télen a bojtorjánbokrokon, egy madaras kalickát téve ki karóra, teletűzdelve tölgyfa lépvesszőkkel.
Matyit egyéb foglalta le eközben. Amíg ugyanis az udvaron járt a társaság, két fiúcska bámult be rájok a kerítésen, vizeskorsókkal a karjukon, más utcabeli gyermekek, ennélfogva ellenségei Matyinak.
– Mit bámultok?! – ripakodott rájok a kisfiú. – Nem mentek el innét! – S mikor nem mozdultak, lehajolt követ keresni, hogy elkergesse őket.
– Te parancsolsz nekem, hogy ne bámuljak, te taknyos – szólt be megvetőn a nagyobbik közülök, de mikor eközben a cseléd, átmenve az udvaron, megállt a feleselésre, tovább oldalogtak, csúfosan a kisfiúra fintorgatva a képüket.
Ekkor vette észre Matyi a kalickával babráló háziakat. Rögtön odaszaladt, és fürgén furakodott, ágaskodott a társaság körül, hogy észrevétesse magát velök, tulajdonosát a madaraknak.
Ő szerette vón megmutogatni a nagynéninek, de nem merte követelni az apja kezéből a kalickát. Mikor azonban a kisebbik nénje nyúlt hozzá, s az apja a kezében hagyta, féltékenyen kiáltott rá egyszerre:
– Teszed le! Te!
– Na, na, mi az! – szólt rá az apja, s a másik kalickának is utánanyúlt a falra.
Mikor levette, a madárka kétségbeesetten kezdett vergődni benne:
– Ez kis vadóc még – mondta babusgatón, s úgy tartotta arca elé a kalickát, mintha meg akarná nyugtatni a madárkát barátságos tekintetével, aztán visszaakasztotta.
– De ez a kicsi egészen megjámborodott – vette ki a lányka kezéből a másik kalickát, s belenyúlt, és kivette belőle a csízecskét:
– Nézzed, fogd meg – nyújtotta a nagynéni kezébe, míg Matyi tapsolva ugrált körülötte a gyönyörűségtől.
A nagynéni óvatosan vette átal, és gyengéden, gyügyögtetve simogatta arcához a madárka fejét. Aztán ő akarta visszaereszteni a kalickába.
Hanem mialatt a kalitkaajtót piszkálgatták félre útjából, a madárka egyszerre csak kiröppent a markából. Fel, egyenest a háztetőre:
– Jesszusom! – sikoltott a nagynéni, s egy pillanatig valamennyien meglepetve bámultak utána.
– Nem baj, nem baj – jelentette ki a kisfiú apja, és visszaakasztotta az üres kalickát.
– De Istenem, milyen ügyetlen vagyok – sopánkodott zavartan a nagynéni, s miközben tanácstalan forgatta fejét, a kisfiúra esett a tekintete. Hirtelen lehajolt, és kezébe fogta az arcát: – Hadd el, izé, Matyika, majd veszünk egy másikat, szebbet! – és kérdőn pillantott fel a háziakra: – Ugyebár, lehet még onnan szerezni?
A kisfiú elsőbb maga is csak a száját tátotta a balesetre, s csak a nagynéni ijedt, becéző vigasztalására pityeredett el egyszerre.
A háziak minden telhetőn iparkodtak megnyugtatni a nagynénit az eset jelentéktelen volta felől, és buzgón tessékelték befelé a szobába. Csak a kisebbik lánynak szaladt ki egyszerre vigyázatlan a száján:
– Szegény Matyika.
– Ne kotyogj! – rivallt hátra az anyja suttogó szigorúsággal, s csaknem erőszakkal tuszkolta befelé a kisfiú kiengesztelésén egyre akaratoskodó nagynénit: – Ugyan lelkem. Ne törődj vele. Majd elintézzük.
A kisfiú, hogy maga maradt a tornácon, megszűnt pityeregni, s egy ideig borús-tétovával bámult az udvarra. Majd az üres kalickára esett újra a szeme, s akkor megint elfacsarította ábrázatát a sírás. Már épp a hang is jelentkezett a nyomán, mikor kiszaladt hozzá a nénje.
Matyi dühösen fordult el tőle, és nyafkán hánykolódva menekült le az udvarra a vigasztalás elől.
– Matyi, nem hallod, azt mondta apa… – kiáltott utána a nénje, de a kisfiú durcásan húzta le fejét a vállai közé, s a nyitott fásszínen keresztül kiszaladt a kertbe.
Mikor azonban megállott, és egyedül találta magát, már olyanszerűen tekintett vissza, mintha zokon esnék neki, hogy immár senki nem üldözi tovább a kiengeszteléssel.
Hallgatózott a ház felé egy percig, aztán csendesen visszaoldalgott újra a fásszínbe, és komoran, tanácstalanul bámulta egy darabig a farakásokat.
Később az udvaron is végig lépkedett vagy kétszer, résen az újabb menekvésre, ha észrevennék.
Kémlelte az ablakokat, fülelt a belülről jövő hangokra, de semmi különöset nem bírt kiérteni belőlük, s tán legjobban azért ette a méreg titokban, hogy semmiképp se adhat jelt a haragjáról.
Egyszer csak lépteket hallott belülről, a konyha felől.
Elsőbb befutott a színbe, aztán úgy jött elé az ajtajába, duzzogóra, sértődöttre készítve ki ábrázatát.
Az anyja jött ki, és sietősen, kapkodva jártatta végig pillantását az udvaron:
– Kati, Kati te, hol vagy, gyere elé! – kiáltotta, s egykedvűen akadt meg a szeme eközben a kisfiún, aztán befordult hirtelen, mikor a cseléd belülről felelt a kamrából.
Matyi ezalatt visszahátrált a szín közepére. Most még jobban eltelt keserűséggel, hogy kinevetteti magát ostobán a gyerekes duzzogással, s tán a kudarc vitte ki aztán csavarogni az utcára. De nem került az udvar felől, hanem átmászott hátul a kerítésen.
Az anyjára meg az apjára forrott most a gyűlölsége leginkább. Akik olyan könnyen teszik túl magokat a kárán, és könnyen nyugtatgatják meg a nagynénit, mikor nem is az övék a madár.
Egyébként alig törődött a madárral annak előtte, az első pár napot kivévén, amikor hazahozta, de most csaknem sírva fakadt, hogy újra eszébe jutott az elveszte.
– Az ámmenit a fejinek, a vén szipirtyójának! – fakadt ki hangosan a nagynénire, ahogy az apjától hallotta egy más nőrokonukra, és dühösen rángatta a karjait: – Minek jött ide? Törje ki a nyavalya!
Gyilkos bosszúterveket kezdett forgatni fejében. Ha lefekszik a nagynéni, kiszúrja a szemét. De maga is meghökkent mindjárt a gondolatára.
Elbódorgott az utcán, le a folyópart felé, s a végin meglátta messziről a pajtásait nagy labdázásban.
A szomszéd fiúval jelenleg haragot tartott, nem is beszéltek két nap óta, s most emiatt nem mehetett közébök. Jó messzire került el lehajtott fejjel, megvetőket pislogva a homloka alul arrafelé, nehogy azt higgyék a világért, hogy közeledni akar hozzájok. Aztán visszakerült újra az utcába.
A gyűlölsége, keserűsége, mint valami viharfelhő, setéten terjedt ki lelkében a szomszédfiúra s a többi pajtásokra, akiket amaz magához édesgetett, s mindenkire, az egész világra.
A kerítésök elé érve véletlen eszébe jutott az abroncs búfelejtőnek. De rögtön le is tett a szándékáról, mintha méltatlannak találta vón mostani komor-magához bemászni az abroncsért a kerítésen.
Különben egyéb okból is hitvány szerszám lett vón már az abroncs.
A nagyobbik nénje ugyanis, aki már mindent kihallgathatott a felnőttek beszédéből, már megsúgta titokban mi minden játékot hozott ajándékba a nagynéni. Egy szekeret például, amelyen külön fityegnek a lőcsök.
A szomszéd fiú ötlött eszébe hirtelen. A kegyetlen elégtétel mostani mellőztetéseért, ha majd kérkedve zakatol végig az utcán a szekérrel.
De még ez se tudta felejtetni véle a madarat. Felsajgott lelkében untalan, kínzó, vigasztalan bánattal, tolakodón szinte, hogy már csaknem maga is szerette volna, ha kárpótoltnak tudná érezni magát elvesztéért a lőcsös szekérrel.
Mégiscsak a játék volt, ami betérítette újból az udvarukra. Jóllehet kemény fogadkozásokkal, hogy nem fogadja el az ajándékot. Odavágja a nagynéni elé: nem kell, egyék meg!
Alig tette be lábát az utcaajtón, örömrepesőn futott elébe a kisebbik nénje.
Matyi bizalmatlan s elutasítón tekintett rá, féloldalt fordított fejjel, a szeme sarkából. De már nem futott el előle.
– Gyere Matyika, gyere, nézd! Kaptál egy más madarat. Szebbet. Piros a feje. Tiglinc! – lelkendezett eléje a nénje, és diadalmasan vonszolta keresztül az udvaron.
Egy székre állva hamarosan leakasztotta a kalickát, s úgy legyeskedett hol a madárra, hol a Matyi szemébe villogva, mintha kétségbeesne, mi módon gyújthatna öccsében is a magáéhoz hasonló ujjongást.
A kisfiúnak is felderült az arca. Ő is nevetett, és érdeklődve vette számba az új madár előnyeit a régihez képest, de valami színlelt és fura mód kénytelen volt az ujjongásában, mintha nem tudna kedvére lenni, hogy immár nincs oka haragudni a madárért.