Matyi, a kisfiú
Matyi ebéd után, mint máskor is szokta, az utolsó falattal a szájában már az utcán lézengett.
Nehéz volt, butító a forróság, és szembántó a ragyogás. A szomszéd fiú is jött már felülről a malacokkal. Ez a két semmirevaló malac sok gondot okozott a fiúknak. Sose lehetett nyugodtan fürdeni tőlük. Most is őrült futkározást vittek véghez elöl a porban. A fiúk azonban szokatlanul csendesen mendegéltek utánok. Bágyadtak, kedvetlenek voltak a melegtől, és a fénytől sajgott a szemök. Előttük messzi, a folyó sárga köves ágya felett, csillogva reszketett a levegő.
Egy hajításnyira volt a víz az utca végétől. Térdig érő burján lepte meg a folyóparti szemétdombokat, fakó, poroszöld foltokban. Ebben szoktak hűsölni a malacok. Persze, meg kellett várniok, míg elfeküsznek.
Kicsivel feljebb volt a fürdőhely. A gátnál, ahol mélyebb a víz, és homokos a feneke.
Bolond zsivajgás jött ide onnan a fürdőzőktől. Égett bőrű, pucér kölykök hancúroztak a gyepen, és hatalmasokat ordítva egymás hegyin-hátán ugrottak le a magas gátról a vízbe. Vagy elfeküdtek mozdulatlan a napon, a forró homokban.
Néhányan sárral mázolták be magokat, és visongatva ugráltak örömükben, mint az ördögök. Egynémely, ha megelégelte a fürdőzést, és mászott kifelé a partra, akkor a fekete csapat nagy vihogva összeölelkőzött véle, hogy újból vissza kellett mennie lemosdani.
Egyik gyereknek utána jött az anyja. Bőgve húzta fel azon vizesen ruháit. Az asszony kézen fogta, és mert a fiú makrancoskodott, hogy egy kissé odábbértek, pofozni kezdte. A többiek csúfolódva kiabáltak utánok. Az asszony visszafordult, és dühösen, szitkozódva fenyegette meg őket. Hanem közben kibocsájtotta markából a fia kezét. Uccu neki, kereket oldott mellőle a kölyök. Az asszony utána. Lelkendezve, bukdácsolva a labodabokrok között, miken felakadt a szoknyája.
A sok meztelen kölyök a földön hempergett a kacagástól.
Nagy türelmetlenséggel várta a két gyerek, hogy a malacok elpihenjenek. Már éppen helyezkedtek is egy nagy labodabokor alján. Közben levetkőztek, és meztelen, hónaljuk alól csüngő ruhákkal vártak.
És egyszerre csak a malacok nagy kurrogva, prüszkölve felugráltak.
Egy kokas fürdött a porban a labodabokor túlsó oldalán, s ez ijesztette fel őket bolond rikoltásával.
A fiúkat elfutotta a méreg. Földhöz csapták a ruhákat, és dühösen vágtak egy-egy követ a kokas után.
Hanem a Matyi köve csakugyan eltalálta a menekülő kokast. Éppen kontyon. Ugrott még egyet-kettőt, és körülszédelgett és felfordult.
Hopp! Ez már meghökkentette a fiúkat. Összekapkodták ruháikat a porból, és meglehetős rémülten tekingettek széjjel. Azután tanácstalanul, huzakodva odasomfordáltak.
Véres fejjel, mozdulatlan feküdt a füvön a madár, a két gyerek meg, kétfelül hozzáhajolva, kíváncsi izgatottsággal vizsgálgatta. De egyikük sem mert hozzányúlni.
Hol felnevettek, hol meg ijedten néztek össze, és gyámoltalan tipegtek körüle jó ideig.
Hanem a fürdőzők lármája nagyon bizgatta fülöket. Éppen akkor kacagták az asszonyt, és kétakkora lett a zsivajgás. S hogy ez elvonta egy pillanatra figyelmüket, és hátranéztek, látták, közben milyen nyugodtan szundikálnak már a malacok a bokor alatt. És visszafordulva keserves bosszúsággal nézték a kokast.
Tanakodtak egy keveset, és a szomszéd fiú, aki, talán mert kevesebb köze volt a dologhoz, már határozott mozdulatot tett a kokas felé. Fel is vették, aztán vigyázva, és nagy sebbel-lobbal lefutottak véle a folyóhoz, ahol a fürdőzőktől eltakarta őket a part hajlása.
Meglóbálták a két szárnyánál fogva, és jót loccsant utána a víz. Egymás mellé kuporodtak a parton, és nagy érdeklődve néztek utána, amint meg-megakadt a köveken.
Nevettek, kuncogva, képüket egymásra fintorgatva, és oldalba lökdösték egymást könyökkel. Csak mikor már eltűnt a kokas a fűzek alatt, gondolt egyszerre Matyi valami komolyabbra, mert egy ideig szótlan bámult a vízre. Egyszerre felütötte fejét.
– Persze… – és megint elgondolkodott.
– Mit persze? Gyerünk már a fenébe! – sürgette a szomszéd fiú, és ráborított kacagva egy csomó ruhát a fejére, amit közben felnyalábolt a kövekről.
Aztán, hogy belevetették magokat a fürdőzők közé, nem lehetett többé reágondolni a kokasra, csak úgy villant meg fejében egy percre a kisfiúnak, mikor a homokban feküdt a napon, hátha még elmesélné a többieknek.
Csak mikor már a túl sok fürdés után a víz szederjerkékre szívta ajkát, és még a forró napon is didergett egy kicsit, amíg a füvön ülve nadrágját cibálta nedves térdeire, jött el megint kísérteni a kokas. S már most komolyabban.
Persze. Ez a kokas nem olyan volt Matyinak, mint a többi. Ezt a kokast a kisfiú édesanyja adta ajándékba Zsuzsának, a koldusasszonynak. És éppen Matyi vitte át neki a szomszédba.
Borzasztó büdös volt akkor a kis udvari szobában. Zsuzsa egy halom rongyon ült a ház közepén, és tollat tépett. Csaknem sírt az örömtől és folyvást simogatta a kisfiú arcát. S ő meg szégyellte visszahúzni fejét, pedig mennyire irtózott a ráncos, sötétsárga kezeitől, és alig mert lélegzeni a büdösségben. És Zsuzsa aztán vég nélkül panaszkodott neki.
Különben is köhögve csoszog végig mindennap az utcán görbe fejű botjával, s aki megáll véle a járókelők közül, annak rögtön nekifog panaszkodni. A szeme pedig olyan vizes, mintha mindig sírna.
Kellemetlen, szúró érzés markolt bele a kisfiúba. Valami undorodásféle, hogy meg kellett rázni tőle a fejét. Ott is hagyta a pajtását, és nekiindult egyedül. Útközben fejlehajtva töprenkedett.
Zsuzsáról anyja jött eszébe, és akkor megállott.
– Nem igaz, nem is én… – mondta félhangosan, mintha már előtte is állana anyjának.
Aztán hirtelen ez ötlött fejébe: este bemászik a ketrecbe, és kifog egy másikat. És rögtön be is látta, hogy ez nem lehet. Közben az utcára ért.
Előtte ment egy levélhordó. A nagy táska ütemre verdesődött a combjához. Ment jó ideig utána, és nem vette észre. Hanem mihelyt észrevette, rögtön kikergetődzött fejéből a kokas gondja. Igyekezett komolyan egyszerre lépni a postással, és a lépés taktusára mondogatta magában: – nem is én – nem is én. – S mikor közel ért a házhoz, kacagva nekiiramodott, és beszaladt az utcaajtón.
Kinn a verandán uzsonnáztak a hűvösben, mikor egyszerre csak kialudt szemközt velök a falkerítés égő fehérsége. Egy kis szél kerekedett reá, és a ritka, súlyos esőcseppek, amik véle jöttek, pufogva, apró porfellegecskéket vertek fel a szekérúton. És nehéz esőszag ömlött el az utcán.
Egy-kettő lekapkodta az asztalt a két nagyleány, és behúzódtak a szobába. Akkor már zuhogott.
Az ablakok meg az üveges ajtó mögé húzták a székeket, és ideges gyönyörűséggel bámulták a zivatart. A dörgésre mind összerezzentek, és a cseléd keresztet vetett magára.
A kisfiú is egy széken térdelt, reányomva orrát az ablaküvegre. Úgy nézett kifelé.
„Zsvuhu” – rohant a vihar végig az utcán, hatalmasakat cibálva a ház előtti fákon, és a kisfiú ujjongani, ugrálni szeretett vón az elragadtatástól.
Az udvaron hangosan kacagva futott keresztül a szolágáló egy nyaláb kiterített ruhával, amit odakinn felejtettek.
Vagy egy óra múlván tovavonult a zivatar. A tikkadt, hamukék zsindelyes fedelek száraz ragyogását melegbarnára öntötte le az eső, amire jólesik reátekinteni. A csepegő levelek zöldje pedig közben nevetett vidám, egészséges nevetéssel.
Nagy tócsákban rekedt meg a víz az utcán, és az utcabeli gyerekek kiabálva tapicskáltak a meleg lucsokban, mint a rucák.
Matyi mérgesen futkosott a szobában, kalapját hajszolva. Felcsapta, és nekiiramodott az ajtónak. Már nyitotta is, mikor meglátott odakinn valamit, mert meghőkölt, és csendesen visszasompolyogva leült egy székre a szobasarokban. Rémülten fészkelődött a helyén, és a kalapot összevissza gyúrta, sodorta a keze között.
Az utcán viháncoló gyereksereg közt lassan baktatott végig az öreg Zsuzsa. Nagyokat lépegetett, hogy kikerülje a pocsétákat, és csupa csatak volt az egész asszony, s még gyatrábban nézett ki így tönkreázva, mint egyébként.
Egyenest a Matyiék utcaajtójánál tartott.
– Tésasszony drága! – kiabálta be kétségbeesetten. – Nem tetszett látni a kokasomat?
– Nem, nem láttam, Zsuzsa – szólt ki Matyi anyja a tornácról.
– Isten őrizzen… Nem úgy mondom… Csakhogy nem tetszett-é látni?
Mire a kisfiú anyja kiment kérdezősködni, már akkor Zsuzsa messze elhaladt.
A kisfiú a szobában mozdulatlanul fülelt a széken, és kiáltani szeretett vón a nagy megkönnyebbüléstől, hogy Zsuzsa elment. Olyan kétségbeesetten nézett ki az utcára, és a sírás ott ólálkodott a nyeldeklője körül.
Akkor hozzáment a kisebbik nénje, és ingerkedni kezdett vele.
A fiú ez egyszer hallgatva tűrte a kötekedést, csak a szeme fénylett a gyűlölettől. Úgy fájt ez neki, hogy ordítani szeretett volna, és beleharapni a húsába körülötte mosolyogva ugráló testvérének. Tele is lett egyszerre a szeme könnyel, és hangos, csukló sírásra fakadt. Nénje odalett az ámulattól.
– Mi bajod, te szamár? Matyikám, mi lelt? – és simogatta a fejét.
– Ne nyúlj hozzám! – kiáltott a kisfiú, és dühösen lökte el a kezét magától.
Anyjok bejött a sírásra, és rákiabált mindkettőjökre.
A kisfiú elcsendesedett, és kiódalgott szótalan a külső udvarra. S leült összegubbaszkodva a padláslajtorja legaljára.
Nyüzsögtek, mozogtak fejében a gondolatok, mint a férgek. Fel-felszipákolt a sírás után, és szája, álla összerángatódzott véle.
Máma este pedig különösebb volt a világ, mint egyébkor. Szemközt tintafekete volt az egész ég, s a megbarnult házfedelek, a föld, a kerítés még sötétebbek voltak a fekete ég alatt.
A nap még kisütött egyszer nyugsága előtt, és a fénye a ház háta mögül ömlött. Ömlött folyékony, átlátszó sárgán. Csudálatosan világított a levelek nedves zöldje, és csudálatosan ragyogva mászkált a pára a zsindelyfedeleken.
Hanem különösen szemközt, a falkerítésen úszott, lobogott ez a sárga – sárga ragyogás. Ó, ez olyan volt, mint amilyent a ravatal gyertyái vetnek a halottlátók arcára meg a kezeikre. És a gyermekek vidám lármája hangzott a setét utcáról.
A falkerítés előtt pedig egyszer csak megjelent Zsuzsa, mint egy rongyos, fekete kísértet. Nagyokat lépegetett, éppúgy, mint az előbb, hogy kikerülje a pocsétákat.
A kisfiú nagyot ugrott előre a lajtorja aljáról, és sírva, ordítva, reszketve futott befelé, keresztül az udvaron.