A Misu koponyái

A temető felől nem volt sora az utcának, csak egy rongyos berena védelmezte a sírokat. Néhol kiszakadt egy-egy deszkája, s a hasadás előtt simára taposott földről látszott, hogy a gyerekek ki-be szoktak bujkálni az ilyen lyukakon.

Misu meg az öreg édesanyja a sikátor utolsó házában laktak, ahonnan már egy kietlen térség következett, egy szemétdombos, bojtorjánbokros sivárság, alig kerítve házzal, fákkal a túlsó oldalon.

Fura alakzatú volt a Misuék háza, vénséges, fakósárga, rogyóban levő, s úgy ült a sikátor végire, mint egy kedvetlen, elszáradt koldus. Mivel pedig a sikátor lejtősen kanyarodva szaladt le a térre, az utcára szóló fele földszintes, az udvarra szóló emeletes volt a háznak. Egy rozoga tornácra vagy erkélyre nyíltak az emeleti ajtók, s azalatt örökösen árnyék lepte a földszinti ablakokat.

Egy sereg galamb repkedett rendesen a felső tornác körül, amint a háziasszony seprővel hessegette fel őket a karfáról. Mert az emeleten a tulajdonosék laktak. Misuék csak alul, a ház végiben, még egy másik lakócsaláddal együtt.

A Misu anyjának csak igen csekély nyugdíja volt az ura után, hogy jócskán kellett dolgoznia mellette. Különben fürge, élelmes kis anyóka volt, varrt, mosott másnak, csipkét kötött, s egy percet se ült összedugott kézzel. Tavasszal sóskát, salátát, virágokat szedett a réteken, s elárulta a piacon. Ilyenkor, ősszel pedig, többnyire az erdőt járta, borostyánlevelet, télizöldet, fenyőgallyakat gyűjtve, amit aztán koszorúnak fűzött össze fűzfavesszőkre.

Éppen két nap volt még a mindenlelkek estéjeig, amikor kivilágítják a temetőt, s amikor nagy keletje van a koszorúknak. Az öregasszony éppen a kész koszorúkat rakosgatta csínján egymásra a szegeletben. Az egész szobácska szaglott a fenyőgallyaktól, s az asztal, padló teli volt szórva virágokkal, levelekkel. Még a falon a képek s a két madaras kalitka is fel volt bokrétázva.

Misu nem volt idebenn. Misu odakinn gombozott a temetőkertelés alatt harmadmagával. Az egyik gyerek közülök csinos kis matrózruhácskába volt öltözve, cipő a lábán. Misu meg a másik csak úgy mezítláb ugrándoztak, és meglehetős ágrólszakadtan néztek ki hozzá képest. Ezt a fiút Misu meg a társa Váradinak szólítgatták a vezetéknevén, és az is a vezetéknevökről hívta őket. Misu a társát mindig Böndőnek nevezte.

Pufók, nagyszemű fiúcska volt, és látszott, hogy már régen megszokhatta a nevét, mert nem haragudott érte, vagy most nem ért rá haragudni a játék miatt.

Csendes októbervégi napsütésben szundikált a temető, könnyű szellőcskék kergetőztek végig néha az utcán, és halovány reflexek libbentek fel ilyenkor a házfalon meg az ablaküvegeken a temetőből kihajló sárga meg piros lombú fákról.

A három fiú jócskán belemelegedett már a játékba. Az imént jöttek haza az iskolából, és két könyvestáska egymásra volt hányva a kerítés alatt. Misu már volt odabenn a házban, azt arról a karéj kenyérről lehetett látni, amit játék közben majszolgatott.

Egy helyről el voltak takarítva a temetői fák hullatta piros meg sárga levelek, s egy karika volt karcolva a földre. Afelé hajigálták egymás után a gombokat, aztán összekuporodva e karika körül, nagy élénken méresgélték, melyiknek a gombja van közelébb.

Most éppen a térdepelésből keltek fel, és Váradi gondosan lesepergette térdeiről a homokot. A mozdulatairól látszott, hogy jelenleg ő a nyertes.

Misu elibe tartotta a tenyerét:

– Na, aci vissza.

– Mit adjak? – kérdezte csodálkozva Váradi.

– Mit? Hát egyet! – rázta előtte Misu a vesztés miatt ingerülten a kezét. Ez volt különben is az utolsó gombja.

– Hát miért? – kérdezte elképedve szinte, és szintoly mérges hangon Váradi.

– Na nézd csak! – mondta Misu megbotránkozva. – Hátiszen gyöngyház volt tán. A gyöngyház kettős, azt se tudod?

Váradi nagyon gyanakodón szorongatta markában a gombokat, és hirtelen tanácskérő arccal fordult a harmadiknak. Mikor azt látta, hogy Böndő lenézőn, szinte sajnálkozva néz reá, hogy még ilyen egyszerű dolgot se tudott eddig megtanulni, hogy a gyöngyházgomb kettőt számít, nagy nehezen lepottyantotta a gombot a Misu tenyerébe. De a gyöngyház-gombot.

Misu mohón kapta el a kezét a félig elnyert gyöngyházzal.

– Jól van, ha még egyszer a tiéd lesz, akkor a tiéd – mondta aztán hirtelen megnyugtatólag a követelőző Váradinak, de akkor egyszerre az anyja kiáltotta az udvarból.

Ez rögtön megzavarta a három fiút. Váradi követelte a visszajáró gombot. Különben sem volt egészen meggyőződve, hogy nem akarja-e becsapni a másik kettő. Végre kénytelen-kelletlen belenyugodott, hogy a gomb Misunál maradjon, de délután újrakezdik a játékot. Így is fél tizenkettőt ütött az elébb a toronyban.

– Várj meg aztán Böndő! – kiáltott még vissza Misu befelé szaladtában, ami arra vonatkozott, hogy délután együtt menjenek majd iskolába. A kapuban aztán botlott egyet a küszöbben, és csak efeletti bosszúságával együtt jutott eszébe mérgelődni rajta, hogy vajon miért hívja be most az anyja. Biztosan küldeni akarja valahová.

Csakugyan azért hívta. És mikor az anyja két koszorút akasztott a nyakába, hogy egy megrendelőnek vigye el, Misu kényeskedve kezdte riszálni magát, és savanyú képeket vágott. Az öregasszony csak egy szigorú, szót nem tűrő pillantást vetett rá érette.

– Csitt legyen. Eridj! – kiáltott rá keményen megnyomva a szavakat. – Mondd meg, kezit csókolom a tekintetes asszonynak, és nem tudtam kapni több fehér rózsát. Hogy mondod?

– Hogy nem kapott többet – ismételte Misu olyan hangon, mintha átkot mondana a tekintetes asszony fejére, és rándított egyet a vállán: – Tudom már.

Ezért az anyja pofonra emelte a kezét, s míg csak kiment, folytonosan zsémbelt rá, sőt azután is:

– Persze. Enni meg ruha, az kéne, de mozdítani valamit, az nem tetszik az úrfinak.

Az udvaron még elszontyolodva ment keresztül Misu a koszorúkkal, de a kapun kitéve a lábát, már megbékélt a sorsával. A koszorúk csiklandozták a nyakát, hogy kénytelen volt előre-hátra forgatni a fejét. A sikátor végin pedig megint akadt valami kellemetlensége.

 

Egy hosszút, vedlett falú házban végződött a sikátor, amelynek végin egyetlen ablak nézett a temetőre. S ezt az ablakot szerette vón most a fiú valahogy kikerülni. Csak tegnap óta.

Úgy történt, hogy a tegnap délelőtt, iskolából kijövet, ministrálni volt egy nagy rekviemen. Akkor ministrált először gyászmisén, és nagyon felkavarta lelkét a pompás szertartás.

Olyanféle érzéssel jött ki a templomból, akár valami égiháború után, mikor hirtelen kiderül a világ. Tűnődve ballagott hazafelé az utcán, és benne zúgott-zengett még az egész rekviem, ezüstcifrás, fekete színekkel, avatag kriptaszaggal, gyertyalobogással. Az egész megfélemlítő nagyszerűség. Úgy harsant fel néha füleiben a komor énekszó, mintha most is ott tátaná a száját a templomban, és most is rávigyorgott a halálfej kerek, fekete szemgödreivel a ravatal homlokáról, amivel éppen szemben állott a mise alatt. És mennyi baja volt ott. A ministerruhát nem olyan apró legényre szabták, és borzasztó kényelmetlen volt. A sekrestyés egész a hónaaljáig kötötte fel a szoknyát, s még így is megbotlott benne a lépcsőn. A madzagja az elfúlásig szorította mellét, a ministersapka pedig lejött a füléig. És minduntalan a szemébe bukott, hogy alig tudta visszarázni a fejebúbjára. A két keze se látszott ki az ingből, pedig fel is gyűrték, és a szemöldöke sajgott már, hogy állandóan magasra húzva kellett tartani a sapka miatt. Tetejibe még szüntelen szemmel kellett tartani a társát, aki már öreg minister volt, hogy el ne tévessze tennivalóját a szertartás alatt.

Öt pénzt kapott a mise végén a sekrestyéstől, kivételes honoráriumképpen, és ennek roppantul megörült. De azért olyanféle érzéssel szorongatta most markában a krajcárokat, hogy most vissza nem menne még egyszer, végigszolgálni a gyászmisét, mégha tíz pénzzel is kínálnák érette.

– Beteszem a perselybe – gondolta. – Hármat teszek be. Mennyi is van már? – és ezt kezdte számlálgatni magában, bár így is tudta az utolsó fillérig, és felcsillanó szemmel tervelgette magában, mi minden jókat szerez majd a pénzeken.

A sikátor elején megint a rekviem emléke ragadt bele képzeletébe. Most még nagyszerűbbnek tetszett az egész.

Megállott a sikátor szájában, pár lépésre az ablaktól, és körülnézett óvatosan. Alig járt valaki. Akkor letette a könyvet, palatáblát a földre, és felemelkedve megkomolyította ábrázatát. A két karját pedig kiterjesztette, olyan áldást osztó mozdulattal, mint a papok:

– Ineternum, turum, turum, turum, turum, tum! – énekelte fennhangon, az égre szegezve szemeit. Így maradt egy pillanatig, aztán hirtelen előrelendítette a két karját magasra:

– Most az egész kar! – kiáltotta egy pillanatra magasra tartva karjait, mérgesre összehúzott szemöldökkel, és hirtelen lecsapott velök kétfelé, mint a karmesterek:

– Trárárá, trárámm! – énekelte még nagyobb hanggal. – Ámmeenn…

Egyszerre csak elkacagta valaki magát az ablakban. Egy csomó csitri varróleány dolgozott az ablaknál, s valamelyik észrevette a misézést. Vihogva dugdosták ki fejöket az ablakon, és Misu azt se tudta, hogy kapja fel holmiját a földről. Borzasztóan elszégyellte magát, és visszafutott a nagy utcára. Itt állott egy darabig, és csúnya, utálatos érzéssel kémlelgetett be néha a sikátorba. Már dél felé járt, haza kellett menni, és elkerülni más utcán, messzire esett.

A falhoz lapulva közeledett az ablakhoz, s mikor odaért, lekuporodott, és úgy mászott el négykézláb az ablak alatt. Megint kinézett véletlenül az egyik varróleány, és megint kinevették Misut. De már mindegy volt, csakhogy túlesett rajta. Még ő maga is kacagott már szaladás közben.

– Megállj csak nyavalyás! – fenyegetett vissza a sikátor vége felé, a kapujokba érve.

 

Most is sebesen, oda se pillantva lomolt el az ablak előtt a koszorúkkal.

Visszajövet aztán már alig törődött az ablakkal. Egészen más fogta le a figyelmét. Zsebkendőjébe kötve hozta a koszorúk árát, s az egyik koszorút is visszaküldték véle némi igazítanivalóval. Csakugyan a fehér virágokat kevesellte benne a tekintetes asszony.

Fontoskodva, rátartósan ismételgette el magában, amit a szájába rágtak a visszaküldésnél, és sebesen, semmi másra nem hederítve lépegetett az út közepén.

– Nna. Hát most honnan kerítsünk többet – gondolta magában a fehér rózsákat értve alatta. – Én nem tudom, hogy lesz – tette hozzá fejét megcsóválva.

Hazaérve, tudákos arccal, egy lélegzetre magyarázta el anyjának a megbízást, mintha leckét mondana fel. És erre mind a ketten olyan méltatlankodón kezdtek tanácskozni, mitévők legyenek a fehér virágok ügyében. Megolvasták aztán a pénzt, s az öregasszony ugyan megszámlálgatta a garasokat, mert már rajtafogta Misut egypárszor hogy elcseneget belőlük. Egész ebéd alatt a virágokat tárgyalták aztán.

Különben az öregasszony, a büntetéseket kivévén, úgy bánt Misuval, mint valami meglett emberrel. Minden dolgát-tervét közölte véle, és együtt hányták-vetették meg a háztartás, megélhetés minden csínját-bínját.

Ezt a kisfiút szerette talán legjobban az öregasszony a gyerekei közül, ahogy az utolsó gyereket szokták szeretni az öreg szülők. Különben is, Misu hasonlított reá legjobban. Éppen olyan apró, élelmes egérszemei voltak, mint az anyjáéi.

Két leánytestvére volt még Misunak, de azok régen férjnél voltak idegenben. Nagy néha látták csak őket, hogy csaknem idegenszámba mentek már. Egy idő óta Misu írogatta nekik a leveleket, nagy vesződségek és sírások közt, az anyja diktandójára, hogy még a rájokgondolástól is irtózott.

Ebéd után mind a két pajtása ott várta Misut a kapuban. Hanem az iskola utánra tervezett gombozás elmaradt egyéb miatt. A délutáni óráról hazaküldték őket valamiért, s ez kész öröm volt. És az utcán hazafelé kergetőzve, megállította őket a sekrestyés.

Alacsony, gonosz tekintetű ember volt, s egy kissé bicegett a fél lábára. Egy jókora, fekete posztóba göngyölt csomagot vitt a hóna alatt, és nagy sebbel-lobbal igyekezett a temető felé. Ő volt a temetőőr is egyúttal. Mikor megpillantotta a gyerekeket, elöl, az utca másik oldalán, utánok kiáltott:

– Héj te! Gyertek csak.

A fiúk rögtön hozzászaladtak.

– Na, melyiktek jön vélem a kápolnába segíteni?

Buzgón, egymást félrelökdösve ajánlkozott mind a három.

– Jól van, eljöhettek mind a hárman – mondotta a sekrestyés beleegyezően, mintha valami ajándékot osztott vón ki köztük evvel, aztán sietősen kezdett tovább bicegni.

Olyan szaporán szedte a sánta lábát, hogy a gyerekeknek neki-neki kellett iramodniok, hogy együtt tarthassanak véle. Úgy nyargaltak mellette, mint a fullajtárok. Misu bennfentes hangon tudakolózott tőle egyetmást a ministrálás dolgairól, és Jani bácsinak nevezte. Böndő gyorsan szuszogott a másik oldalon. Váradinak le-lecsúszott a harisnyája, és minduntalan elmaradozott tőlük. Bosszúsan huzigálta, kötözgette a járda szélin, szinte kétségbeesetten kapkodva fel fejét közben a többiek után, és lelkendezve iramodott neki ismét.

A kápolnában aztán egy-egy seprűt, törlőrongyot nyomott a kezükbe a sekrestyés, amit egymás kezeiből kapkodtak ki nagykészségesen a gyerekek. Ő maga kibontogatva csomagját, s pipára gyújtva, az oltárt kezdte rendezgetni. Ravaszul nevetett néha magában a három fiú buzgólkodásán, s az oltár dobogójáról szertemutogatva vezényelte őket.

Ennyi segítséggel hamarosan készen volt a takarítás. Éppen hogy tessék-lássék, s a végivel a sekrestyés egy csomó szalagdarabot osztogatott ki a gyerekek közt köszönetképpen. Váradi egészen összemaszatolta matrózruháját, amint a padok alatt bujkált a nagy seprővel, még az arca is tiszta por volt, és kipirosodott a nagy igyekezettől.

A sekrestyés jót kacagott rajta egyet, és Böndőnek, aki ugrándozva vihogott Váradin, egy nagy bajuszt húzott az orra alá poros ujjával.

– Na gyerünk – mondotta aztán elégedetten körültekingetve.

Alkalmasint másutt is volt még végeznivalója. Közben azért, míg egynéhány fiókot huzogált ki az oltár oldalán, egy papsapkát vett elé az egyikből. Ráhúzta először a Böndő fejére, aki mindenütt ott sórált körüle, aztán feltette a magáéra is, és torzképeket vágott a gyerekekre. Félrecsapta aztán, és fejét felbiccentve rákacsintott egy apostolképre:

– Hogy vagy, öreg?

A kölykök vihogva táncoltak körülötte csiklandós, szinte szokatlan gyönyörűségben, és egymás orrához verdesve libegtették kezükben a szalagrongyokat.

Ezt a tréfát mintha ráadásképpen szerezte vón nekik a sekrestyés, de aztán, mikor helyére tette a sapkát, mintha egy kicsit megneheztelt vón magára a bolondozásért:

– Gyerünk, gyerünk – sürgetődzött, kifelé legyezgetve a gyerekeket.

A kápolnaajtó bekulcsolása közben még egy másik gyerek is került oda közibük. A sekrestyés mostohaöccse. Olyan vásott, szinte elvetemült volt a külseje, s egy nagy sebforradás húzódott végig a fél pofáján a szája széléig. Valamivel idősebb lehetett Misuéknál, úgy tizenkét éves, de nem sokkal volt nagyobb.

Mikor odajött, a sekrestyés ráförmedt:

– Most kell jönni, te bitang?

A fiú vállvonogatva mentegette magát, de nem látszott, hogy valami nagyon tartana a bátyjától.

– Nem maga mondta, hogy elébb festékért menjek?

– Na, most ne járjon annyit a szád, hanem takarítsátok el itt ezeket a leveleket. Nekem el kell hogy menjek a plébániára. De kitépem a füled, ha nekem nem lesz tisztára seperve – szólt vissza még elmenőben.

– Ajaj, hogy meg vagyok ijedve – kiáltotta utána a kölyök.

Most már nem ment olyan serényen a sepregetés. Már egy a másra tolta vón a dolgot, és vonalakat húztak a seprű nyelével a földön, hogy ki meddig tartozik eltakarítani a magáét.

Csak két seprűjük volt, s ameddig a másik kettő a leveleket kotorgatta össze, Váradi meg Misu a kápolna körül futkároztak.

– Ni, milyen nagy lyuk – mutogatott oda egyszerre Váradi egy jókora üregre a kápolna hátulján. – Miféle az?

– Az? A kripta.

– Hát oszt mi van ottan? – kérdezte közelmenve, és kíváncsin bekukucskálva a lyukon.

– Oda teszik a holtakat. De már csak régen tették a papokat – felelte Misu, aki elébb le akarta szamarazni Váradit a tudatlanságáért, de aztán felülkerekedett benne az oktató kedve.

– Én már sokszor voltam benne, nincs ott semmi. Hadd a fenébe.

Váradinak azonban új volt a dolog, és egészen belehajolt a lyukba. Akkor Misu egy kicsit meglökte hirtelen hátulról az ujjahegyével:

– Vigyázz te! – és elkacagta magát, mikor a másik ijedten ugrott el a lyuktól.

A többiek elvégezték a seprést és odajöttek. És mindjárt csúfolni is kezdték Váradit a gyávaságáért.

– Gyertek, menjünk le – hívta a többit a sekrestyés öccse, hogy a Váradi érdeklődő pillantásait észrevette. Benézett ő is a lyukon, le is ült a szélére, és belógatta lábát a kriptába. Aztán hasára fordult és lecsúszott.

Jócskán be volt omolva a nyílás, egészen kényelmesen be lehetett bújni rajta, és vele szemben is volt egy ilyen szelelőlyuk a másik oldalon, hogy csaknem világos volt a kriptában.

– Én nem megyek. Nem bánom, én nem megyek – huzakodott el a másik kettőtől Váradi, mikor unszolni kezdték.

– Mit félsz, te buta?

– Nem félek. Én nem félek.

– Hagyj békét neki – szólt Böndő.

– Szép, milyen nyavalyás vagy! Látszik, hogy úrifiú vagy.

– Nem bánom, nem megyek, mert mind bepiszkolom a ruhámat.

– Gyere, megfoglak én, ne félj semmit – szólt ki a kriptából a sekrestyés öccse.

Erre Váradi habozni kezdett:

– Eriggyetek csak, majd azután – és nevetni próbált, de a szemeiről látszott, hogy meg van egy kicsit rettenve.

Végre csak rávették. És lemásztak valamennyien.

A kripta földjét vastagon, bokáig belepte a száraz puha kőpor, ami a falakról leomlott, és téglák, kövek hevertek benne szanaszéjjel, meg embercsontok is, koponyadarabok, akár valami nagy tojáshéjak. Az egyik szegletben nagy máglya volt mindenféle kacatból. Ablakrámákból, törött gyertyatartókból, Szent Mihály-lova darabjaiból, és piros meg fekete gyertya lecsepegtette posztórongyok voltak rájok hányva.

A sekrestyés öccse egykedvűen rúgott félre egy-egy lécdarabot vagy lábszárcsontot, és nagy otthoniassággal turkált a kacat közt. Dohos, fojtó illat szállt ki a rakás alól, mikor kiráncigált közüle egy-egy deszkavéget, és szinte nyöszörögve zörgött az egész rakás.

A másik három mindenütt a nyomában volt, egy a máshoz szorulva.

Felvihogtak néha minden ok nélkül, szétrúgtak a porban, s ha valami setét szegletbe meresztette be valamelyik a szemét, utána rögtön a világító nyílásra kapta hátra a pillantását.

Halkan, susogva diskuráltak, csak a sekrestyés öccse magyarázott köztük fennhangon.

Misu egy aranycérnás madzag leszakításával kezdett vesződni, de mikor a többiek tovamentek mellőle, és felnézett, rögtön félbehagyta, és hozzájok szaladt.

A kripta boltja harántosan hajolt le a másik oldalon, s a feneke elfolyt a setétben. Egynéhány fura alakú, téglafalas üreg tátotta száját a végiben, alig kivehetően.

– Oda ne menj, mert megfogják a lábod a hóttak – mutatott oda, ijesztő képet vágva Váradira, a sekrestyés öccse.

Misu meg Böndő felnevettek erre, de azért ők is szorongón tekingettek néha arrafelé, s a mozdulásaik is izgatottabban rángtak vihogás közben.

A sekrestyés öccse vette ezt észre, és a bátorságával kérkedően indult, egyenest a setétnek. De aztán mintha őrá is ráragadt vón a többi szepegése, pár lépés után megállott. A másik három is megállt egyszerre. A sekrestyés öccse úgy nézett körül aztán, mintha azt akarná mutatni, hogy már nem érdemes tovább mászkálni itten. A többiek rögtön megsejdítették ugyan a tétovázás okát, de egyikök se mert vón szólni érte. Szótalan álltak egy kicsit.

– Menjünk ki már – mondta kényelmetlenül feszengve Váradi, s a másik két társa is hajlandónak látszott erre, s Váradin se jutott eszökbe csúfolkodni.

Hanem a sekrestyés öccsének egyszerre más valami ötlött eszébe.

Keresnek egypár ép koponyát, kiviszik, és majd este ijeszgetni fognak vélök.

Hallottak már ilyesmiről, és mindnek megtetszett a terve. Neki is fogtak rögtön a keresgélésnek. A sekrestyés öccse járt most is elöl, a többi csak messziről mutogatott egy-egy koponyára.

Találtak aztán két meglehetősen hibátlan halálfejet a limlom körül. A sekrestyés öccse vette mind a kettőt a hóna alá. Gondosan megvizsgálta, egymáshoz veregette őket a nyílás világa előtt, hogy a port meg a pókhálót kirázza belőlük.

– Ejnye a szentyit, ez meg van repedve – kopogtatta meg az egyiket.

– Hadd el, jó lesz azért – dugta oda a fejét Misu.

– Éppeg jó.

– Ne, fogd meg hát! – adta a kezibe egyiket a sekrestyés öccse.

Nem valami nagy készséggel nyúlt érte, s olyan félősen, vigyázva fogta aztán a két marka közt, akár valami értékes és nagyon törékeny dolgot tartana. És szinte diadalmasan nézett azután a másik kettőre, akik szájoktátva, karikára nyílt szemmel bámulták a koponyákat. Különösen Váradi nyújtotta előre a nyakát, kíváncsi rémülettel.

– Ügyelj hé! – dugta egyszerre az orra alá a koponyát a sekrestyés öccse.

Ijedten hőkölt vissza előle, s a másik kettő is megrezzenve kapta el a fejét. Erre mind nevetni kezdtek, de egy a máson láthatta, milyen különösen csillognak a szemeik.

Mikor elébújtak a kriptából, óvatosan kémlelgettek mindenfelé, szemüket dörzsölve. Úgy tervelték ki aztán, hogy majd a világítás után való estén, mikor a kivilágítást rendezik amúgyis a Misuék kertjében, a temetőből összelopkodott gyertyavégekből, akkor fognak majd kirontani az utcára a halálfejekkel.

Ott a kertben rejtették el egyelőre a két koponyát, nagy vigyázattal, valami üres pajtába, egy rakás hamu alá, s mikor ismét kinn voltak az utcán, a sekrestyés öccse azt is kieszelte, hogy gyertyákat dugnak majd a halálfejekbe, és fehér lepedőket kerítenek magokra. Lepedőket hogy honnan vesznek majd, az egyiknek se okozott most gondot. Lesz minden. És nagy rikoltozva örültek előre a mulatságnak.

A sekrestyés öccse vitte többnyire a szót, s a többiek helyeslő-élénken rázták körülötte a fejöket. Néha egyszerre kezdett el hadarni mind a négy, egymást túlkiabálva.

Misunak gonoszul villogott a szeme, és eszeveszetten vickándozott az elragadtatástól. Közben meg komolyra csucsorított szájjal tűnődött el valamin.

Hajmeresztő riadalomképpen kavargott a képzeletében a kirohanás nagyszerűsége.

Rémesen, lobogva világlanak majd a halálfejek szemei a fehér lepedők tetején. S az emberek halálos rémülettel menekülnek előlük. Minden ember. Egynémely rimánkodva esedezik majd nékik.

Gondolt is már egypárra, akikre haragudott valamiért. A fülit cibálták meg, vagy elzavarták az ablak alól a lármázás miatt, s a varrólányokat se felejtette ki a kiszemeltek közül. Hej, micsoda sikoltozásban lesznek majd!

Még az ő hátán is végigborzongott a hideg.

Amúgy is beleevődött már a Misu képzeletébe a sok lidérces, kísérteties történet, amikkel szívesen rémítgetik egymást a temető környékén lakó emberek, akiknek különös, szinte kiváltságos élevezetük a lélegzetállító mesék izgalma s a vacogás gyönyörűsége.

 

A világítás napján Misunak egész délután hordania kellett a koszorúkat a megrendelőkhöz. Eleinte vidáman téregetett haza a borravalókkal, hanem később mind keservesebben baktatott az utcákon.

Már kezdtek nagy gyéren felcsillámlani a sírok a fák között, mikor még mindig volt egy koszorú elvinni való. Az imént bőgött is már egy verset a kisfiú, egypár pofont kapva anyjától a makrancoskodásért.

Nagyon búsan eredt útnak, s mikor a felgyúlt sírokat vette számba, nagy izgatottan, utána csaknem sírva fakadt megint. Százszor megjárta már máma ezt a sikátorlejtőt, s most, hogy újra nekivágott, valami különös, kínzó bizsergés támadt a hátában, mintha egerek kezdenének mászkálni rajta a bőre alatt. Erre futni kezdett.

Az utcák teli voltak már a temető felé siető emberekkel. Koszorúkat, csomagokat cipeltek, s néhányan égő lámpást lógattak le a kezökben. Gyertyák pislákoltak az utcaablakokban. Misunak még jobban elszorult a szíve, mikor ezt az ünnepi sürgést látta. Lihegve furakodott előre koszorúval, és a szekérút közepére szaladt ki, hogy gyorsabban haladhasson.

Csaknem kétségbeejtette, hogy valami nélküle eshetik meg a világításon.

Az ég már piroslott halványan a házak felett, mikor lelkendezve, repesve igyekezett visszafelé. Olyannak tetszett ez a pirosság, mintha csudálatos, világító pára szállana felfelé a földről, és élesen vágtak belé a nagy, setét jegenyék. S ha felpillantott, először mindig a tűzvész ijedelme rebbent fel a kisfiúban.

Az egész temetőn szerteáradt már a fényesség, mire Misu odaért. Vakítón, szikrázva ragyogott a sok aranyvirág a sírokon, finom, lila párák úszkáltak felettük, és fekete emberpatakok zajlottak közte a temető útjain. A domb tetején ékes tűzvilág lobogott a kis kopott kápolna falain, mintha ünneplő ruhát vett vón föl magára, és két ablakszeme szinte ámulva nézett alá a hegyes toronysüveg alól a szokatlan pompára.

Különös sápadtzöldre festette meg a fákat a rájok verődő fényesség, és csipogva fészkelődtek rajtok a madarak.

Misura szigorúan ráparancsolt az anyja, hogy mellette maradjon az apja sírjánál, de a türelmetlen eldarált imádság után hamarosan elillant mellőle.

A sekrestyés öccsének dolga volt a kápolnában, Váradi a szüleivel volt a szobalány felügyelete alatt, így csak Böndővel meg két más idegen gyerekkel kószálták össze a temetőt.

Mindig ott lábatlankodtak, ahol legnagyobb volt a sürgés, és úgy cicéztek, bújkáltak keresztül-kasul a sírok közt, mint a patkányok.

Megráncigálták az apróbb leánykák szoknyáit, ijeszgették a gyerekeket, és félórát is elbámultak egy nagy, vasrácsos sírkert előtt, aminek négy hatalmas serpenyős fáklya sercegett lobogva a négy sarkán.

Már kezdtek húnyódozni helyenként a sírok, különösen a széleken, és Misuék mindjárt odasettenkedtek, mihelyt valamelyik mellől kászolódni látták a gazdáikat. Mint a vércsék, vetették aztán magokat a sírra, egymással civakodva a gyertyavégeken.

Mindőjüknek rakva volt már a zsebe gyertyavéggel, és épp egy ilyen heves kapkodás közben akadt rá Misura az anyja. Régóta hajszolta már a temetőben, s csak a különös ünnepség mentette meg a kisfiút a veréstől.

– Rögtön takarodj haza előttem!

Mérgesen szidva, hajtotta hazafelé a mindinkább néptelenedő temetőn által, és Misu kedvetlenül, kussogva lépegetett előtte.

Különben is eltörődött már a délutáni koszorúcipeléstől meg a teméntelen ugrándozástól. El is álmosodott, és egy kicsit didergett is a hűvös estén. De azért mégis elszontyolodva búcsúzott el a síroktól. És úgy tetszett neki most már, mintha ez sokkal silányabb világítás lett volna, mint amilyenre a tavalyról emlékezett. A gyertyavégek vigasztalták meg valamennyire, meg a holnapra tervezett mulatság.

 

Másnap délután négy óráig tartott az iskola. Az út közepén vágtattak hazafelé, s a sekrestyés öccse már ott várta őket a sikátor előtt. Már délelőtt is találkozott véle Misu iskolába menet, s a sekrestyés öccse két egész nagy szál gyertyát is mutatott neki akkor, amit a kápolnából csent el az este.

Hátulról lopóztak a kertbe, s a kerítés tövében szándékozták először meggyújtogatni a gyertyákat. Éppen kapóra jött, hogy az öregasszony elment valahová a városba. Hanem az udvaron szüntelen jártak-keltek a házbeliek. Elkezdtek tanakodni, végre abban állapodtak meg, hogy bemennek a csűrbe.

Különben jócskán engedtek már a megterveltekből. Lepedő se volt, s már csak egyedül a sekrestyés öccse volt rajta a tegnapelőtti buzgalommal az utcára való kirohanáson. A többi is erősködött ugyan mellette, de inkább csak, hogy a félelmetlen és szavabetartó voltukat fitogtassák egymás előtt.

A csűr már homályos is volt egy kicsit a novemberi kora alkonyattal. Egy hosszú, törött lábú asztal volt az egyik végiben, s arra pakolgatták ki a zsebökből a gyertyavégeket. Meggyújtogatták, szép sorban állítgatva fel őket, és mindenik számon tartotta féltékenyen a magáéit. A sekrestyés öccse nagy garral szedte elé a hosszú gyertyákat. Váradinak alig volt egypár nyomorú végecskéje, azokat is úgy kunyorálta ki nagy nehezen a többiektől.

A két halálfejet elékaparták a hamuból, és az asztal közepére állították, egymás mellé. S rémes vihogással fogott neki ugrándozni valamennyi a gyönyörűségtől, mikor a sekrestyés öccse meggyújtotta bennök a gyertyát.

Egy kis szél volt odakinn, s ijesztő, groteszk vigyorgással kezdtek lobogni a halálfejek szemei. És széles, furaalakú árnyékok lengtek, himbálódtak a deszkafalon.

Egymást cibálva rikoltoztak, tágra nyitva ragyogott a szeme mindnek, és szinte idegesen rángtak a mozdulásaik. Úgy volt éppen, mint a kriptában. Ha valamelyik elmaradt véletlen a többitől, rémülten szaladt vissza közéjök.

S eközben hazajött az öregasszony. Bement a házba, és levetette a kijáró ruháját. Kiáltotta egypárszor Misut az ajtóból, de nem nyugtalankodott rajta, hogy nem jön elé. Meg se kérdezte, mint máskor, a házbeliektől, hogy nem látták-é hazajönni. Máskor is elmaradozott ekkorig. Kiment aztán a kertbe, behozni az ingeket a terítőspárgáról. S akkor észrevette a világot a csűrben. Mert az udvarról nem láthatni odáig.

Senki se volt az udvaron, s az öregasszony előtt gyanúsnak tetszett a világ. Rögtön megértette a lármából, hogy a gyerekek törhetik a fejöket valami rosszban.

Hanem mikor betette a lábát a pajtába, egészen beletántorodott az ijedtségbe:

– Szentséges Megváltóm, mi van itten! – sikoltotta.

Erre hirtelen elakadt a lárma, s a hirtelen csendben mintha még ijesztőbben kezdtek vón lobogni a koponyák szemei.

– Te! – kiáltott Misura, aki éppen legközelebb volt hozzá. – Te ördög! – és neki is esett két kézzel. Aztán lódított rajta egy nagyot.

A többi erre a falhoz lapulva osont kifelé, s a sekrestyés öccsének még ideje volt lekapni egyet a nagy szál gyertyákból.

– És te, főtolvaj, te, megállj csak! – kiáltott utána az öregasszony.

– Szép kis úrfika, hát maga is itt van? – vette észre a szepegve oldalgó Váradit. – Na, ne féljen csak, mert megmondom a tatájának.

– Jézusom, mi ez itten? – fordult megint a koponyákra. – Honnan hoztátok ezeket? – rontott ismét a magára maradt Misura, aki még sírni is elfelejtett eddig a nagy rémülettőt, s csak most kezdett el pityeregni.

Az öregasszony megragadta a vállánál, és belemeresztette arcába a szemét.

– Mék hozta ide ezeket?! Jaj istenem! Szólj hát, ne nyafogj, mert kitekerem a nyakadat. Melyitek hozta? – és minden szótagnál rázott rajta egyet.

Misu erre hangosabban kezdett el bőgni.

– A te-me-tő-ből – zokogta. – A ká-pol-ná-ból.

– Na várj csak! – lihegte a felindulástól elfúlva az öregasszony, s egy kis ideig szótalan méregette hol Misut, hol a koponyákat.

– Takarodj előlem, hogy ne lássalak! – kiáltott rá aztán.

Mikor pedig kifelé indult nagy keserves bömböléssel, az öregasszony elgondolkozott egy percig.

– Édes Istenem, felgyújthatták vón a házat – és sandán, nyugtalanul vizsgálta a koponyákat. Nekifogott aztán dühösen elfújdosni a gyertyákat. És beseperte mindet a kötőjébe. Az egész szálra megcsóválta a fejét.

Az egyik koponyában magátul kialudt a világ, a másikba belefújt. Erre felborult, leütötte a másikat is, és gurultak lefelé. Irtódzón kapott utánuk fél kézzel az öregasszony, és valahogy berakta őket is a kötényébe.

A háziasszony kinn járt az udvaron, és egészen a kertajtóig eljött a nagy csetepatéra, gyerekordításra. Kíváncsian nézett az öregasszony elé.

– Na, tessék csak nézni, mit művelnek ezek a gyalázatos kölykök – tartotta elibe a kötőjét az öregasszony.

– Uramisten! – hőkölt vissza a háziasszony. – Csak tán nem Misu hozta ide ezeket?

– Ott játszottak. Ezekkel játszottak a csűrben – magyarázta el az öregasszony nagy szörnyűlködve a történteket.

A háziasszony elképedve fogta össze a két kezét a mellén.

– Ó, Istenem, mennyi méreg eszi szegény fejét evvel a gyerekkel.

– ’Szen úgy van, de tessék elhinni, nem jutott vón az eszébe ezeknek, ha az a nagy tekergő nincs köztük. Az a fattyú, a Szabó Jani öccse. Tetszik ismerni. De csak találkozzak az anyjával.

– Na, de ilyet – vizsgálgatta kíváncsian a háziasszony a koponyákat. – Vigyázzon az istenért, ki ne tudódjon valahogy, mert nagy baj lehet belőle.

– Hát hogyne, az istenért. Ne is tessék szólni ezeknek – mutogatott a másik lakóék felé az öregasszony, és indultak befelé.

Misu elkényszeredve szipákolt egy sarokban, mikor az öregasszony benyitotta az ajtót. Meggyújtotta a lámpát, közben szüntelen szidva-átkozva a kisfiút, s még mindig szörnyülködve az eseten.

Összepofozta érte még vagy két ízben. Kivallatta apróra, és helyét nem tudta kapni a nagy felindulástól. A két halálfej borzasztóan nyugtalanította. Bejövet azt gondolta, hogy majd holnap viszi vissza őket a temetőbe, de most nem tudott békén maradni tőlük a házban. Egyszer már annyira méregbe jött, hogy azt gondolta, kilöki őket a patakba. De rögtön megbotránkozott a gondolatán. – Ki tudja, hogy milyen szent pap viselhette őket életében? Megyek, rögtön visszaviszem.

Hanem odakinn jócskán beesteledett már, s csak a feljövő telihold tette, hogy nem volt nagyon setét.

Tépelődött egy darabig, mitévő legyen, mert előtte sem volt nagyon bátorságos ilyenkor mászkálni a temetőben, s hozzá éppen halálfejekkel. Mégis, győzött benne a nyugtalanság. Elhatározva rakta kosarába a két koponyát, és egy gyilkos pillantást vetve Misura, kiment. Az utcaajtóban máris megbánta, és tétovázni kezdett.

Csak nekiindult mégis. Az jutott ugyanis megint az eszébe, milyen könnyen felgyújthatták vón a pajtát ezek az istentelen kölykök, s a felháborodás feledtette véle egy kicsit a félelmet.

Sietéstől, rettegéstől fulladozva ért fel a dombra, s halogatás nélkül tette le kosarát a lyuk előtt. Sebesen, szinte kábulatban, reszkető kézzel nyúlt bele a koponyákért, s az egyiknek szemgödrébe beleakadt a mutatóujja, erre a másikat is úgy vette ki.

Gyorsan lökte be a lyukon egyiket a másik után. Nagyot puffantak a porban, s valami pléhdarab megzörrent odabenn. S a zörrenésre, mintha egyszerre megragadta vón hátulról az öregasszony nyakát a rémület. Felsikoltott halkan, csaknem megszédült, s dermedten meredt a lyukra a koponyák után.

Aztán kétségbeesett sietséggel kapta fel kosarát, és úgy jött le a dombon, ahogy csak a lábai bírták.

Veszett düh szállt belé, és azt gondolta, hogy mind összetöri a csontját annak a kölyöknek.

Misu egy darabig moccanni sem mert a sarokban, hogy anyja kihúzta lábát a szobából. Aztán felugrott, és nagy sietve kezdett levetkőződni. Belebújt az ágyába, és vacogva fészkelődött egy ideig a hideg dunyha alatt, aztán fejére rántotta félig, és mozdulatlan hallgatózott.

Irtózatos érzések kezdték kínozni. Nyugtalan aggódás az anyja után, és őrült táncot jártak képzeletében a világító szemű halálfejek. Titkos, rémes sejtések kezdtek bukdácsolni a lelkében, hogy ezekkel a halálfejekkel valami elháríthatatlan, szörnyű veszedelmet szabadított magára meg az édesanyjára. Nagyot hányt magán az ágyon.

Szinte megkönnyebbedett, amikor az anyja csoszogását hallotta az ajtó előtt.

Az öregasszony letette kosarát egy székre, és levetette fejéről a kendőt.

Mire az udvarra ért a temetőből, a megkönnyebbülés, hogy megszabadult a koponyáktól, már kioltotta benne az indulatot. S bár most sejtette, hogy csak tetteti az alvást a kölyök, azért békén hagyta. – Eléggé összepufáltam már – gondolta –, nem is evett semmit a déltől a bitang.

– Nem vagy éhes, te! Nem hallod?

Misu nagyot lélegzett egyet, mintha álmából ébredne fel, és kidugta fejét a dunyha alól. Éppen jókor jött a megszólítás, mert nagyon rosszul feküdt az egyik karjára, de eddig nem mert megmozdulni.