A tavasz napja sütötte…

A tavasz napja sütötte domboldalakon csavarogtam, amelyek csodálatosan finom ívben hajlanak az erdő alá.

Széles, mosolygó nyugalom áradt széjjel a réteken, és a hajlásokban serényen bugyogtak a vízerek. Ahol pedig ezek végigszaladnak, a letétzöld tocsogókon vidáman égnek a sárga virágcsillagocskák.

Egy gesztenyefa alá feküdtem, arccal az aszú fűre, és ezt gondoltam: lám, ameddig innen fel nem nézek, történni fog valami itt a közelemben.

Most mindjárt széjjelhajtja az ágakat a latin mesék Faunusza nagy óvatosan és kifigyel.

Ha pedig senkit se lát, és a prücskök ciripelésénél se hall egyebet, akkor bátran kijő a tisztásra. Jár-kel, nézeget élelmes, csillogó szemével egy keveset, aztán ő is letelepedik valahová. Egy gesztenyefa-tuskónak veti hátát, és előkeresgéli nádsípját. Úri kényelemmel keresztbe rakja azután egymáson két szőrös kecskelábát és rázendít.

A nádsíp sikoltozására egyszerre csak egy sereg apró faunkölyök lomol kifelé a sűrűből. A kecskelábú öreg fürge kölykei.

Veszettül ugrabugrálnak, hejehujáznak és cigánykerekeznek a gyepen.

Egy-egyszer össze is döfölkőznek, s akkor vonagló ívalakra hajlik egymásba derekuk, és sovány karocskáik éles szögben merednek hátra.

Meg összefogóznak karéjba, és szilajon, hátraszegett fejjel rúgják el a forgótáncot.

Az öreg ragyogó szemmel nézi a bolondos kölyköket, és csak buzgóbban fújja nékik.

 

Valaki fütyörészve jött felfelé az úton, a domb mögött. Olyan németes, iskolai indulót fújt, amilyent a kirándulásból felbokrétázva, porosan megtérő iskolás fiúk énekelnek.

Az is volt: kurta nadrágos diáklegényke. Kényelmesen, hányaveti mód jövögélt az út közepén, szélesen kilóbálva karjait magától, mintha álmos lenne. Közben felrúgott egy-egy követ maga előtt, hanem ezt olyan hirtelen nekiiramodva cselekedte, mintha egyszerre megharagudott vón valamiért a kavicsokra.

Aztán megállott a szekérút közepén, komoly, felnőttes pózban, kéz-zsebredugva: merre tartson? S nekifutott az útároknak. Mikor pedig keresztülszökött rajta, diadalmasan nézett körül, mintha valami elismerést várna érette.

És jött a réten, egyenesen felém. Nem vett azonnal észre.

Lehajolt, hogy virágot szakítson, és soká bíbelődött véle, hogy a kalapja mellé tűzze. Hanem alkalmasint szétmállott keze közt a gyenge gólyahír kocsánya, mert bosszúsan elhajította, és megint felcsapta kalapját. Különben, mióta a füvön lépdegélt, minden megmozdulásában volt valami egészséges türelmetlenségféle. Állott mindig nyugodtan, szemlélődve egy kicsit, azután akart valamit, és nyúlt is a keze érette, és megint úgy maradt mereven, félig feltartott kézzel, mintha a hónaljában bújtak vón meg a mozdulatai, készen a kirontásra.

Elékaparászta zsebkését, levágott egy fűzfavesszőt, és egyenesre próbálta hajlítgatni.

Nézett fel az égre, és végig-végig a domboldalokon, komolyan, áhítatosan. És nézett maga körül élénken, érdeklődőn, s egyszerre nyugtalanul rázta meg a fejét. Tágítgatni kezdte inggallérját, fejét forgatva hozzá, mint a nyaktekercs. Később meg olyan vonalba húzódott ki a felső teste, mintha lesne valamit.

Egynéhányat lépett még előre, és minden átmenet nélkül csak nekifogott kacagni.

Kacagott, ugrott vagy kettőt bohócosan, kirugdosva, és lecsapta magát a gyepre. És kapálózott, fetrengett, hahotázva, sikoltozva, mintha az esze ment vőn el. És megint talpraszökött.

Állott – állott. Egyszerre megint felhajította kalapját. – Hijjá hopp! – rikoltott, és irgalmatlan hadarászott karjával.

Hej! Ez a legényke jól berúgott a tavasz szagától, gondoltam magamban, és a hideg futkosott végig a gerincemen valami csiklandós, vad gyönyörűségtől, mint a tornaversenyeken a banda indulójára.

Aztán a fiú, alkalmasint belefáradva a duhajkodásba, leült a fűre. És most már csendes jókedvvel, fejét lógatva hozzá, kezdte el fütyölni megint az indulót. Hanem valami vizenyős helyre talált telepedni, s amíg félig felemelkedve a lucskos nadrágot tapogatta combján tenyerével, ezen is elkezdett féktelen-bolondul nevetni.

Közben véletlenül hátrafordult, és akkor meglátott engem. Egy szempillantásig úgy maradt szegény moccanás nélkül. És feltápászkodott lassan, szinte erőlködve. Suhintott még egyet-kettőt a vesszővel, mintha szépíteni akarta volna az előbbi hadonászást, olyanszerűen. S így, félig nekem fordulván, láttam, mint veresedett el egyszerre az arca, a sírós, keserves szégyentől.

És megindult lefelé a dombon sután, tétovázva, mint egy nyomorék. Pedig – ó istenem –, de akarhatott szaladni. Talán soha életében nem akart ennyire elfutni valahonnan.

 

Arccal feküdtem ismét a fűre, mint a vezeklők, és úgy éreztem, mintha szemembe köptek volna valami gyalázatos, piszkos cselekedetemért.

Jaj! Nagyon megbántottam ezt a kis diákfiút. És megbántottam véle a tavaszt, soha jóvá nem tehetőn.

Mert sárral hajigáltam meg a szüzek fehér ruháját, akik somfavirággal felkoszorúzva a Kikelet riadóját fújják ezüst kürtökön.