Történet az özvegyasszonyról meg a fiárólEgy foltocska erdeje, szőlője, egy foltocska gyümölcsöse volt az özvegyasszonynak messzi, jó félórányira a várostól. Fazekasmester volt az apja, a nagyapja s talán a harmadik öregapja is. Megmohosodott kisvárosi polgáremberek. Benn a városban, előkelő helyen volt a szélkakasos, kettősfedelű házuk, valahol a templom körül. Az asszony apja húzódott meg idekinn vénségére, és az asszony itt nevekedett eladó korától. Mert ezek a nyugalmas életű polgárok úgy elmúltak, elkallódtak húsz-harminc év alatt, mintha a szél fújta vón ki őket valahová a kisvárosból. Utódjaik sincsenek tán, vagy ha vannak, ritkán érhetnek rá mesélni róluk. Éltek nyugalomban, meghaltak békével, s nem foszlottak széjjel hangulataik türelmetlen órákra, percekre. Az asszony jól emlékezett – különösen kisgyerek korából – a szülőházra. Két ódon-barna szobára. Lóca futott kereken a fal alatt, s felette cifrára karcolt, ezüstszürke cintányérok lógtak háromsorosan, mint a pitykék. Az asztal körül vaskos, pingált hátú székek csücsültek. Cinkantában állott a bor az almáriumon, s aki bejött ismerős, se szó, se beszéd, töltött magának. Cserépfazekak voltak tele mézzel, szilvaízzel a hászján, és garmadába hányva az aszalt gyümölcs. A hátulsó házban pedig egész nap surrogtak-burrogtak a fazekaskorongok, és versenyt fütyörésztek vélök a sáros kezű legények. És az udvaron, hosszú bakokon, nyalkán sorakoztak a szilkék, korsók, a mázas csuprok, mint a katonák. Egyébre is emlékezett az asszony. Vagy ezt csak úgy hallotta már meseképpen. Hogy akkor ontották az ezüstöt, aranyat a hegyek a kisváros körül. És a hónapok hetedik napján kötényökben hozták haza a fekete selyemruhás polgárasszonyok az ezüstforintot a beváltóból. Mert a polgároknak része volt, majd mindnek, a bányákban. Tömve-dugva voltak ilyenkor a sűrűpincék, borospincék mulató bányásznéppel, és a legények széltében egymásba kapaszkodva kurjogatták végig a girbe-gurba, csapivós utcákat. Fél napig tudott mesélni erről az özvegyasszony egyvégtében. Mert bőbeszédű volt szertelen. Kifecsegni magát pedig nem sok alkalma adódott. Sokat volt egyedül, és megtorlódott benne a sok mondanivaló. Megszokta hát idővel, hogy ha nem volt kinek, magában is beszélgetett. Kétszer ment le hetenként a városba, hátán recsegő, vesszőfonatú kosárral, gyümölcsöt, tojást meg miegyebet eladni, és jövet is, menet is szünetlen magyarázgatott magában, ha véletlen útitársa nem akadt. Marcona, feketeképű asszony volt, és keményen hadonászott kezével beszéd közben. Meg-megállott, összeráncolta szemöldökét, csóválta fejét, nevetett, és sokszor még benn a városban, az utcán is elfeledkezett így magáról. Nemegyszer rajtakapták ismerősei ezen, de azért nemigen jött zavarba: – Éppeg mondom itt magamban – fordult oda menten –, hogy ez a fiú sírba tesz éngem idő előtt. Most is odatekereg valahol. Térül-fordul az ember, s már nincs mellette. Valami vízhozta, szepességi bányaácshoz adták férjhez az asszonyt húszéves korában. Mindössze vagy két évig éltek együtt, de nem valami nagy békességben. Az urában nemtörődöm, derűsen látó, csavargó természet lakott. Szerette a dínomdánomot, és nem túlságosan ölte magát a dologgal. És az asszonyban mintha csak ünnepet ült vón utoljára rendes életű polgárelődeinek konok és kegyetlen józanságú gondolkodása. Sokat veszekedtek, sokat verekedtek. A bányaács napokig odativornyázott az asszony szája elől, és hovatovább mindjobban nekiadta magát az ivásnak. És egyszer, egy hajnalon vérfoltos lepedő alatt cipelte haza a vidám bányaácsot egynehány mogorva cimborája. Részeg fővel ment a munkába, és magára szakította a tárnakötést. Ő maga volt az oka. Így mondták el az asszonynak.
Egy fiú maradt utána. Szakasztott mása az apjának. Sunyi szemű, szöszhajú cipcer ivadék. A külseje egy cseppet sem hasonlított az asszonyra. Egyetlen gyerek, elkapatott, rakoncátlan betyár volt, és rengeteg méreggel meg nyugtalansággal tarkította az asszony életét. Az iskolába-járással volt sok baj eleinte. Aztán, hogy kinőtt belőle, inasnak próbálta az asszony elszegődtetni a városba. Hanem két-három hétnél tovább nem ragadt meg egy helyen. És ha megszökött valahonnan, anyja elibe se mert kerülni. Ólálkodott napokig a ház körül, és ördög tudja, hol nem tanyázott, szénatartókban meg aszalókban. S az özvegyasszony sírva járta meg érte ilyenkor a fél várost, a vincellérházakat, mint a bolond, mikor a fiú – úgylehet – nyugodtan szundikált valahol a szénapadláson. Hanem ha elékapta az asszony, akkor elnáspángolta irgalmatlan. Vágta agyba-főbe korbáccsal, vesszővel, amit elől-utól kezébe kapott, amíg beleunt. És szidta, átkozta, és magyarázott neki óraszámra. Sírt is közbe egy-egy verset. És megint összepofozta. A fiú, ha ütötte, ordított, ha pedig beszélt neki, csak összekuporodott egy sarokban, és onnan nézte ijedt, sunyi szemmel, hogy perdül-fordul az asszony a ház közepén, mintha a forgószél táncoltatná. – Te! Te átok a fejemen! Mi lesz belőled? Az akasztófán fogsz megszáradni. Rosszabb leszel apádnál. Az Isten nyugosztalja, mert nem sok örömem volt véle. Nem bírok már véled. Férjhez kell hogy menjek csak érted. Hogy legyen, aki egyszer emberségre tanítson. Pedig, Isten látja a lelkem, hogy kell-e még egy, hogy eméssze az életemet? Sok kérője akadt az asszonynak, mióta az ura elhalt. Hanem félt nagyon, csak úgy hebehurgyán, másodszor is beköttetni a fejét. És erről, a férjhezmenetelről meg a fiáról beszélt az asszony legszívesebben ismerőseinek. Volt valami nagy bizakodás a szava megett, hogy csupa fontos és másokra is érdekes dolgok a mondanivalói, és tudott is ébreszteni evvel némi érdeklődést. Ha valami kérője akadt, titkolódzón, nevetve ment oda egy-egy asszony-ismerőséhez, és hunyorgatva újságolta: – Tegnap is ajánltak egyet. Valami aranyász vagy miféle. Be is állított hozzám a délután. Áh… há… há… Nem kell nekem még egy, ha aranyból lesz se. Mér? Hogy legyen, aki megigya, amit keservesen összekuporgattam? Csak, higgye meg, csak ezér a fiúér… És elkezdett vég nélkül beszélni a fiáról. Hanem a férjhezmenetellel nem egészen úgy volt az asszony. Beszélt, beszélt, és nappal, eltörődve, józanon, nyitott szemmel hihette is. Hanem este, mikor a fiú nyugodtan aludt az apja rámaradt ágyán, sokszor keservesen érezte az asszony egyedülvalóságát. Zúgott, zsongott kívül az erdő, és a faágak az ablak hídjára nyúltak, mintha kérezkednének be a szobába. Karja feje alatt, hanyatt feküdt az ágyon és sóhajtott. És csöndesen, erőszakkal melléje bújt a vágyakozás a takarója alá. Végigcirógatta barna bőrét, és körülszorította csípejét. Sóhajtott, és két izzadt kezét rányomta mellére. A férfiakra gondolt. Azonban elmosódtak egyéb tulajdonságaik, hogy jók-e, rosszak-e, korhelyek, verekedők, csak hogy megcsókolhatják és megölelhetik az asszonyokat.
Tizennyolcadik évében járt a fiú. Hatalmas szál legénynek serdült fel. A válla lehajlott egy keveset a hirtelen növéstől, és szélesek, lomhák voltak a mozdulatai. A képe megmaradt tagolatlan formájú, piros, gyerekesnek, csak a hangja volt döngő, mint a hordóé. Egyébként meglehetős büszke volt rá az özvegyasszony. Különösen vasárnaponként lépegetett hetykén, peckesen a fiú mellett, mikor a templomba mentek le tisztán, kiöltözködve. Megmaradt a legény anyja mellett a jószágjukon. Ojtott, ültetett, és hordta le a gyümölcsöt az asszonnyal a városba. Esténként pedig néha, a tornácon ülve, felolvasott az özvegyasszonynak rongyos, olcsó füzetekből, holmi rémséges rabló-történeteket, nyögve és akadozva, mint az iskolásgyermekek. Egy nyáron valami román vincellér költözött az özvegyasszony szomszédságába. Egy sárga, betegszínű ember, a felesége meg a leányuk. Csöndes, alázatos népek, hangosabb szavokat alig hallotta valaki. Úgy jártak-keltek az úton, mint az árnyékok, és mindenkinek kezicsókolomot köszöntek. Az özvegyasszony nem is állt szóba velök. Hanem a fiú szemet vetett a leányra. Már előbb is hallott fél füllel az asszony valami szeretőjéről. A cimborái vitték el egyszer kapatosan a fiút valami jóféle asszonyhoz, és az özvegyasszony ismerősei látták meg, amint egy este lökdösődve, kacagva kísérte a városban. Akkor nagy háborúskodás folyt emiatt közöttük. A fiú egyébként hallgatag természetű volt, és többnyire megszökött a veszekedés elől. A kánikula idején két hétig maga maradt otthon a legény. Az asszony útra ment gyümölccsel. Hajnalban beállított a fuvaros, hosszú, gyékényfedeles szekérrel. Megterheltek, szalma közé szuszakolva a kosarakat, és a fiú lekísérte anyját a város végeig. A szomszéd nagyobb városba vitte piacra az asszony a gyümölcsöt. De a közbeeső síksági falukon is kereskedett véle. Pénzért is, meg ősrégi módon gabonát meg miegyebet cserélve érette. A városbéli kofák már rég vasúton szállították eladnivalóikat, de az özvegyasszony nehezen tágított régi szokásaitól. A legény jókedvvel, fütyörészve jött haza, ahogy a változásokon szokás jókedvre hangolódni. És vidáman őgyelgett a ház körül, a tornácon, a magauraság érzésének vidámságával. Semmi dolga nem akadt egyelőre, és délfelé egy kicsit elunta magát. A rétjök alatt, az út mellett, folyt a patak. Lement oda csak úgy ingujjban, mezítláb. Felgyűrte nadrágját, és lábát a vízbe áztatva, hanyatt feküdt a füvön. Sokan jártak keresztül itten a szőlők alatt, különösen nyaranta, kikerülve a napos, tikkadt országutat. A fiú arcára bontotta szalmakalapját, és ha jött valaki az úton, találgatta magában – ki lehet? Gyerekes erőszakkal tartotta vissza kíváncsiságát, míg elhaladt, s csak akkor nézett nevetve utána. Egy-egy pillanatig el is szundikált fektiben. Egyszer felült, hogy cigarettát sodorjon. Felülről az úton a vincellér leánya jött egyedül, kosárral a hátán. Eddig is nézegetett utána a fiú, de még nemigen fordult meg a fejében, hogy szóba ereszkedjen véle. A leány mindig becsületesen köszönt neki, ha elment mellette. Most, hogy közelébe ért, megszólította: – Mia? Mész le a városba? A leány először mintha nem hinné, hogy neki szólott, csak bámult reá. S csak aztán bólintott félénken, megzavarodva: – Megyek. Megyek le a piacra. – Hát apádék lent vannak? – Nem. Hazajöttek. Nem látta az úrfi elébb? – válaszolt határozatlan útnak eredő megmozdulással. A legénynek nem kevéssé tetszett, hogy úrfinak nevezik. De azért azt felelte rá nyomban, szinte kapva rajta, hogy akadt valami mondanivalója: – Mit mondod nekem, hogy úrfi? Nem vagyok én úrfi. A leány még jobban zavarba jött, s olyan édeskés, cselédes félmosolygással, amilyennel köszönni szokott ő maga is, meg a vincellér is, bizonykodott, hogy megilleti a fiút az úrfi nevezet. Evvel egy percre kifogytak a szóból. A leány kosara madzagját huzigálta a vállán, és csak állott, bámult olyanformán, mintha nem merne tovamenni. Egy percig. Akkor a fiúnak mosolygás villant meg egyszerre a képén. – Na. Én akkor kisasszonynak foglak hívni téged. Mi? – és kacagott hahotázva. A leány is nevetett, s tiltakozott a címzés ellen. És evvel a nevetéssel mindjárt egy kis bizalmasság szövődött közibük. Még kérdezett egyet-mást a fiú – hogy honnan jöttek, s miért megy le mostan a városba? – s a lány sokkal kevesebb elfogódással felelgetett neki. Mikor tovahaladt, egy darabig elbámészkodott utána a fiú. Azután lustán hanyatt vetette magát megint. Kiemelte a lábait a vízből, s felhúzta térdét szögalakra. Míg beszélgettek, egészen elfoglalta a fiút az első szóváltás döcögős, kellemetlen kínlódása, s csak mikor elment a leány, gondolt rá úgy, ahogy a lányokra szokás gondolni. Mint valami prédára, amit jó volna megkaparintani. Kegyetlen, sunyi öröm mozgolódott benne. És hirtelen felült. – Hátha… Majd egyszer becsalom a házba – spekulált élénk, gonosz magábanevetéssel. Szép kis szeplős ábrázata volt a leánynak, és kedves nézésű macskaszeme. Flórikának hívták. Aznap semmit se dolgozott a fiú. Csak mászkált szerte a réten, a fák alatt. Vagy odalenn a patak mellett, a zsilip körül. S leült a keresztgerendára, lábát lógatva a zubogó felett. Ha itten ült – vagy fütyült, vagy énekelt, mintha versenyezni akarna a vízzúgással. Aztán kedve kerekedett megfürödni. Levetkőzött, és pucéron, fején a kalappal sétálgatott egy darabig a gyepen. Nézegette magát. A karjait, a lába hajlását lépegetés közben, és hátulról is, nyakát visszacsavargatva, míg belefájdult. Nyújtódzott egynehányat, hatalmasat, hogy ropogott a csontja. S mikor kifeszültek nyakán s a karján az inak nyújtódzás közben, olyasvalamit érzett, ha most valakire rásújtana, úgy rásújtana, hogy menten összerogyna. Mikor pedig a fürdés után felöltözve, meleg borzongású lustasággal hevert egy fa alatt, újra a leány mászkált az eszében. Még aznap találkozott egyszer véle. Teli kosárral jött a városból, izzadtan, kipirulva és lihegve telepedett le pihenni az árnyékba, a gyepű alá. A fiú feléje indult a réten. De tette magát, mintha nem látta volna meg a leányt. Kalapja szalagjával piszmogott, nézegette buzgón a fákat. Néha feléje sandított, s akkor látta, hogy a leány reábámul. S csak hogy így összenéztek, tartott egyenest neki. Elég könnyen, pergőn ment most már köztük a beszéd. A fiú egy fának támaszkodott, szemben a leánnyal, és rágyújtott egy cigarettára. S ahogy nézte, így, egy kéznyújtásnyiról, lassankint heves vágyakodás ébredt benne utána. Beszélt, nevetett, és a szeme hol éhesen, hol szinte áhítattal csókolta végig a leány formáit. Piros galanddal volt a fehér parasztvászon inge csokorra kötve a nyakán, s kinyílott egy kissé, amint ültében előrehajlott, és látszott a bőre keskeny, barna csíkban. A válla és kicsi, hegyes melleformái is jól látszottak, ahogy az egy szál ing ráhajlott. Egyszer csak messziről valami ismerősüket látta meg a fiú. Nem akarta, hogy meglássák együtt a lánnyal, és megint anyja fülibe jusson valami. Eljött hát a fától. És a leány is indulni készült. Hanem mikor rásegítette kosarát a fiú, megint végigfutott rajta az indulat. Hogy azt hitte, mindjárt ráveti itten magát. Aztán pedig már rendesen találkoztak. Hol a réten, hol az úton, mikor a leány valami ürüggyel elmaradt szüleitől. Egyszer is a fásszínben babrált valamivel a legény, s az úton észrevette a vincelléréket. Flórika hátul mendegélt utánok. El-elmaradt, és unos-untalan felbámult a házra. A fiú látta, s ujjait ropogtatta örömében. Másszor a piacon vette észre, hogy a leány egyedül indul el hazafelé. Messziről kullogott utána, s csak mikor a házak elmaradtak, szegődött hozzá. Flórika tudta, hogy a fiú követi, de azért csak haladt tovább, mert egészen természetesnek találta, hogy a fiú nem állhat meg véle a városban. Nem is került szó köztük erről. S a fiú se pedzette, mért kerülgeti a leányt ilyen állhatatosan. Csak úgy volt, mintha mindig csupa véletlenből és szándéktalan kerültek vón össze. S csupa közömbös dolgokról beszélgettek. S a fiú eddig még a kezét se fogta meg a leánynak. Aznap nyúlt hozzá először. Egymás mellett ültek a sövény alatt, a gyepparton, s valami bizalmasabbról került szó. A fiút most is úgy emésztette a vágyakodás a leány közelében. Mosolyogva, egy kis kajánsággal a szemében, kérdezte a leánytól, hogy volt-e már szeretője. Mintegy bevezetésül kezdte ezt így, hogy valami közelebb fekvő, bensőbb dologról beszéljenek. A leány is érzett egy csepp sajátságos nyugtalanságfélét a hirtelen kérdésre. De azért fontoskodva kezdte mesélni, hogy egy falujokbeli ismerősük szokta néha meglátogatni őket a fiával. S az a legény, lehet, hogy majd elveszi feleségül. – S megcsókolt-e már? – szólt közbe egy kevéssé türelmetlen a fiú, s közelebb dűlt hozzá. A leány mosolygott szégyellősen: – Nem. Még egyszer se. Akkor, roppant ügyetlenül, átfogta hátulról a derekát. Egészen átérte, hogy a tenyere rásimult a leány mellére. Alig hajolt el tőle a leány valamicskét. S szintolyan ügyetlenül. Mintha illetlennek tartaná ellenkedni a fiúval. Csak a szemében volt valami kevés, különös megrebbenés. Aztán a fiú szinte gorombán magához húzta a fejét, és megcsókolta a szája szélét. Egy kicsit reszketett mind a kettő, és elborult a szemük az izgatottságtól. Utána mindjárt felállottak kelletlen, együgyű mozdulattal. A leány lehajolt, valami igazítani valót kapva a kosarán. S a fiú addig, lába széjjelvetve, nekitámaszkodott egy fának. Mikor pedig a leány felegyenesedett, hirtelen megint utána nyúlt, és újra magához húzta. A leány rádőlt egészen, megadással. Csak a szemében égett mindig a riadt, zavaros ijedelem. Egy nap hazaérkezett az özvegyasszony. Hanem sehogy se volt megelégedve a fiú sáfárkodásával. A gyümölcs rohadt szerte a fák alatt. S a szoba, tornác repült a rendetlenségtől. Az asszony dohogott, mérgelődött. – Csak az Isten attól mentsen meg, hogy az ember magára hagyja a házát. S kivált egy ilyen nagy akasztófára. Beléfúlsz a piszokba, ha behunyom a szemem. A fiúnak nem sok kedve volt a feleselgetésre. Inkább elbabrált egyedül a réten. Azután, hogy anyja itthon volt, többnyire esténként találkozott Flórikával. Örökösen a vincellér háza körül csavargott, és a leány kiszökött hozzá, hacsak szerét ejthette. Az apja, anyja különben se gyanított semmit. Rendesen a szénatartóban várta a fiú. És egy meleg, setét estén odaadta neki magát a leány.
Egy-egy kosár sárgabarackot vittek le egy nap a városba az özvegyasszony meg a fia. Lenn a piacon észrevette a fiú, hogy Flórika egyedül indul hazafelé. Valamit mondani akart neki. Megszökött hát anyjától, és utánavetette magát. Ezt nem először cselekedte, azért az özvegyasszony, mikor túladott a barackon, vette mind a két üres kosarat, és indult hazafelé. Majd a háza előtt volt már, mikor messziről, a fák alatt, meglátta fiát a vincellér leányával. A fiúnak a leány derekán volt a keze, s mikor elváltak, látta, hogy a fejéhez húzza a leány fejét. Az asszony majd hogy le nem esett a lábáról a megdöbbenéstől. Sikított rájuk egy hatalmasat. – Te!… te! De jó messzire volt tőlük, s nem hallották a vízzúgástól. A fiú letért nyugodtan a rétre, és a leány szaporán indult fel az úton. Az asszony, hazaérve, helyét nem kapta a házban. A fiú odacsavargott még valahol. Lótott-futott, csapkodott magából kikelve, és csaknem sírt a méregtől. És lenn az úton csendesen, beszélgetve jöttek – elöl a vincellér, utána a felesége. Valami érdekeset magyarázhatott az ember, mert untalan megállott, visszafordult, mutogatott, integetett kezével, fejével a feleségének, és megint elindultak. És akkor eléjök toppant az özvegyasszony, mint a veszedelem: – Halljátok! – kiabálta, ahogy csak bírt. – Hát mit gondoltok, hogy az a fiú azzal a ti… azzal a nyavalyás, kehes lányotokkal… És dűlt belőle az átkozódás, szitkozódás, fenyegetés. A két szegény ember megrebbenve hátrált előle a sövénykerteléshez. Nem értették, mi baja vélök. Próbálták kérdeni, de csak tátogtak, mint a halak a parton, mert az asszonyból áradt a szó lélegzet nélkül. A vincellérré nekifogott pityeregni az ijedtségtől. Az ura pedig megpróbált méregbe jönni egypárszor, de az özvegyasszony olyan ádázul hadonászott az orra előtt, hogy ijedten húzódott ő is előle. S egyszer otthagyta őket az asszony a faképnél. A vincellérné rémülten, kéztördelve siránkozott: – Ó, istenem, ez a magyarasszony. A kis sárga vincellér vitézkedve szorongatta a botját – hogy ő nem hagyja ezt ennyibe. De azért szepegve sandított néha a ház felé. Elindultak tanakodva, fejcsóválva, töprenkedve. Nem hihették a leányukról, amit az asszonytól hallottak. – Ó, istenem, ez a magyarasszony – hajtogatta egyre a vincellérné. – Hiszen sose nem is beszélt Flórika avval a nagy, lomha fiúval. Hazaérve elévették a leányt. Flórika éppen kint volt a réten az elébb, és hallotta a nagy csetepatét. Megértette, hogy róla van szó, és futtig futva, reszketve, halálos rémülettel menekült be a házba. Mikor aztán faggatni kezdték, tagadott, sírt. Hazudta, hogy látta ugyan a fiút az elébb, de nem is beszélt soha véle. A vincellérék hittek is, nem is, de nagyon megsajnálták a lányukat. És az ember fenyegetődzött, hogy feladja az özvegyasszonyt. Nem lett belőle semmi, s lassankint elcsitult az egész dolog. A fiú is eltagadta, hogy valami köze vón a lányhoz, s valami mesét talált ki anyjának. Különben, ha csak tehette, megugrott mellőle. Egyszer-másszor találkoztak a városba menet Flórikával. Az özvegyasszony gyilkos szemmel nézte végig. A fiú rája se nézett. S a leány most is alázatosan köszönt, csak egy kissé messzibbre került el mellettök. Vagy egy hétig nem is beszélhetett a fiú Flórikával. A vincellér nagyon szemmel tartotta azóta. Mikor először találkoztak, a leány sírt keservesen, s azt mondta, hogy az anyja be akarja vinni szolgálni a városba. A fiú dühösen káromkodott, és próbálta vigasztalni, amennyiből lehetett.
Ősz elején megkezdték a gyümölcsaszalást. Ilyenkor békén alusznak a domboldalak, s lejtőik csoda lágyan hajlanak egymásba a verőfényen, mint a telitagú, gyerekes fiatalasszonyok teste formái. A szőlőpásztorok az eszterhéj alá akasztják a fakolompot. És a kolompolás olyanszerűen hangzik, mint valami nevetés, amint tarkán, cifrán keringél a gyümölcsösök felett. Alkonyatkor pedig az aszalók tájékán meglepi a domboldalakat a fonnyadó gyümölcs meleg, édes szaga. A fiúnak virrasztani kellett az aszaló mellett. Napközben nagy kerékkosarakba szedték össze a szilvát, és az almát-körtét anyjával együtt vagdosták ketté. Egy szalmazsákot tett ki magának az aszaló tornácára, s azon tanyázott éjszakánként. Meleg szelek indulnak el ilyenkor a síkság felől, s eljönnek ide cicázni a fákkal. A fák is pajzánkodtak vélök tavasszal, mint a legények. Most csak hajladoznak nékik komolyan, mint a családapák, mert lehúzza fejöket gyümölcseik terhe. A leány néha kiszökött a fiúhoz éjszakánként. Egy szál szoknyában, mezítláb, nagykendőben jött át a harmatos réten rettegve, fülelve. Az özvegyasszonynak úgy, amennyire alvófélben volt a gyanakodása, de azért ügyelniök kellett, mert néha kijött széjjelnézni. Szerencsére háttal volt a tornác a háznak, és kegyetlen nyikorgott a szobaajtó. A fiúban már meghiggadt a lányhoz való indulata. Azelőtt nyugtalan várta, s ha megölelte, szinte szökött mellőle valami titkos, türelmetlen kedveszegettséggel. Most elüldögélt órahosszat a lány mellett csendesen, vágytalan, és jólesett, csakhogy éppen maga közelibe tudja. Időnkint kinyitották az aszaló ajtaját, s akkor nagy, barna gomolyagban omlott kifelé reájuk a senyvedő gyümölcs émelygős, nehézszagú, ragadós párája. S ketten válogatták ki az égettet, a szilvamézzel nehézre itatott, hosszú nádkasokon. Éjfél után Flórika hazament aludni. A legény még lökött egy nagy dücsköt a parázsra, és maga is lefeküdt.
Egy estén különös dolog esett meg az özvegyasszony házában. De ez már sokkal később történt. Sokkal később, télutója felé. A fiú mogorván, a térdire könyökölve ült a kemence mellett, a farakáson, és cigarettázott. A zimankó meg-megrázta kívülről az ablakokat. Az asszony háttal állott neki a lámpa előtt. Sóhajtott egynehányat, egy kicsit színészkedve. Meg se fordult, s azt mondta a fiúnak: – Eredj az után a lány után. A fiún alig vevődött észre, hogy megütődnék. Vette szó nélkül a kalapját és elment. Sokat gyötrődött az özvegyasszony ezért a pár szóért. Vagy két hete, hogy a piacon hallott valamit. Hogy a román vincellér kétségbeesve panaszkodik mindenkinek, mert az özvegyasszony fia szerencsétlenné tette lányát. És a lelke legmélyéig keserűséggel teli jött haza az asszony. Kínlódott, töprengett, gyötrődött azóta egy nap, mint a máson. És veszett dühvel gondolt a fiára meg a leányra. Egyszer, a városba menet találkozott a leánnyal. Messziről szinte széjjelfoszlott hitvány kis alakja a teméntelen fehérség közt, szürke kendőjében. Meg-megcsúszott hátra-előre a göröngyösre fagyott úton, otromba nagy topánkáival, mintha tántorogna. Úgy került el az asszony mellett kimerült, sárga foltos arcával, mint maga az eleven szemrehányás. És köszönt most is alázatosan. Sírós szánakozás és tehetetlen düh rontott rá kétfelől az asszonyra a leány láttán. Úgy megsajnálta, hogy a két kezével szerette vón megfojtani. – Ó, ez az árnyék. Hogy veszett vón a hazájába. Máskor meg a vincellérrel találkozott. Annak is olyan kétségbeesett volt a képe. Az asszony átkozta, az Istennel verette a fiát, a leányt, magamagát is, a vincellért is. A vincellér csak hallgatta, hallgatta, és egyszer csak eltorzította arcát a sírás, mint valami idétlen, csúnya vigyorgás. És félrefordult. Az asszonyba megint belemart az a kegyetlen, sírós szánakozás. – Hát kellett ez néktek? Arra az egy haszontalan lányotokra nem tudtatok vigyázni. Hát én vigyáztam vón arra a nagy hóhérra? Hogy vesztetek vón a falutokba. De aznap este szólott a fiúnak az özvegyasszony. Mikor odaértek a házhoz, a fiú előretuszkolta a leányt a pitvarban, és először a leány nyitott be a szobába. Az ajtó félig nyitva maradt, amíg a fiú, szinte dühösen, rugdosta le csizmájáról a havat. A leány nem is köszönt, hanem ijedten fordult vissza az ajtónyílásnak rémítő, vacogó zavarában, mintha attól félne, hogy a fiú megszökik mellőle. S úgy állottak meg aztán az ajtó előtt, egy kicsit beszemetelve a hótól, elől a lány, reszketve, révedezően, a hosszú legény pedig mögötte mogorván, kalappal a fején, mintha nagyon idegenek lennének mind a ketten, nagyon messziről jöttek, és valami titkos veszedelem hajtotta vón ide be őket. Az özvegyasszonynak minden keserűsége mellett is mosolyogni jött felettük. S szinte enyhült evvel egy kevéssé a keserűsége. Különben is ébredt benne az elhatározás után valami elkényszeredett örömféle. – Nahát, ülj le hát – szólott a leánynak. A fiú helyet csinált neki a ládán. S leült, roppant suta mozdulattal. – Vesd le a nyakadból azt a kendőt. S az asszony maga vette le róla, odalökve az ágy fájára. – Itt maradhatsz, ha akarsz. Azért hívtalak ide. S utána, hirtelen méregbe jőve, szinte kiabálta: – Mert nekem nem fogtok a kertek alatt, a bokrokban bujkálni, mint a kutyák. Erre egyszerre, mint az áradat, kifakadt a leányból a sírás. Az asszony rögtön megsajnálta. – Nahát, ne nyafogj nekem, ’szen nem akarlak megenni – mondta csendesebben, s kérdőn nézegetett a fiúra, mintha keresne valakit, aki véle csudálkozzék a leány sírásán. A fiú csak bámult rosszkedvűen a tűzbe. – Vacsoráltál már? Á, dehogy vacsoráztál. – S kapott rajta az asszony, hogy valami tennivalót talál, és fát rakott a tűzre. A fiú is, a leány is egyre csak ültek, bámultak szótalan, búsan, mintha valami nagy szerencsétlenség érte vón őket. S még legkevésbé lehangoltnak az özvegyasszony látszott hármójuk közül, keserű arcával, amint tett-vett, sürgött a házban előttök, s magyarázgatott nekik szünettelen.
(1910) |