Firona

Térdét átfogva, csöndesen ül a kis ház előtt Firona. Egy világoskék szemű, huszonöt éves menyecske, körülötte futkos a gyepen egy kicsi fiúcska. A kutyát hajkurássza, és lépten-nyomon megbotlik hosszú, piszkosfehér ingében.

Firona az urát várja haza, aki a bányában dolgozik.

Ez a kisfiú nem az ura gyermeke. Ez még hajadon korában született, más férfitól.

Ó, mert sokat szeretett Firona, mielőtt az urával összekerült. Hogy meg is csömörlött tőle. S most már hűséges felesége emberének.

Mikor a városba ment szolgálni vagy tíz év előtt, bizony csordultig volt akkor a szíve becsületes szeretnivágyással.

És szeretett is. Eleinte egy kicsit lázasan-félénken, később aztán tudatos és rakoncátlan indulattal.

Mosdatlan szájú szolgalegényeket, akikkel halálos fáradtra táncolta magát a városvégi kocsmai mulatságokon, vasárnap délutánonként.

Sorra jöttek azután mások is. Esténkint például dolga-végeztével kijött a kapuba. A szomszédban lakott egy sereg kosztos diák. Szepegve, körülleskelődve ténferegtek jó sokáig a kapu körül, míg oda is merészkedtek. És a pucérajkú, nyurga legénykék forró ujjaikkal reszketve nyúlkáltak a derekához, a kebléhez, és a leány jókat kacagott magában gyámoltalanságukon.

Későbben akadt össze egy legénnyel. Mitrunak hívták, s már régóta szolgált a városban. Jóképű legény volt, és már néki sem volt első szeretője Firona.

Ez aztán elmarta a többieket a lánytól.

Különben Firona is már huszadik éve felé járt ekkor, és másképpen is szerette ezt a legényt, mint a többieket.

A külső udvaron találkoztak esténkint. Mitru felült a kútkávára és pipázott. Firona mellé kuporodott a fűre. Így beszélgettek. És a legény hatalmasokat ásított, mintha unatkoznék, pedig igen jól érezte így magát.

Vasárnap délutánonként pedig kimentek a leány anyjához. Kis zsellérházban lakott a szőlők alatt.

Mitru szívesen elüldögélt a réten, a fák töviben, mert alig kétszer ha látta faluját, mióta a városban szolgált.

A házban arcukat furán fintorgató, fekete-piros szentképekkel voltak teleaggatva a falak. Rikító, primitív virágokkal kipingálva az ablakközök, és olyan jó hűvös szaga volt az egész szobának a frissen tapasztott agyagpadlótól.

Valami megállapodott, otthonias, régi hangulat lepte meg itten a legényt, és úgy vette észre, hogy már sokkal több köze van a leányhoz, mint eleinte, mikor egy estére kereste fel, hogy megölelje, és semmi másegyébért.

Úgy is volt, hogy ősszel odahagyják a szolgálatot, és együvé költöznek ide lakni. Az öregasszony is jó szemmel nézte őket együtt, különben is gyenge volt már és beteges.

Azonban nem az lett belőle. Firona teherbe esett, és a legény minden szó nélkül odahagyta.

Haza kellett jönnie anyjához, mert nem szolgálhatott ilyen állapotban.

Ő sem szenvedett aztán több szégyent meg keserűséget, mint a hasonló sorsú leányok szoktak. Kivált az anyjától volt mit hallania. Sírt, átkozta a legényt. Nem kell se testének, se lelkének többet! – mondta, különösen mások előtt; de azért mindig úgy ment ki a ház elé, hogy egyszer csak meglátja felfele jönni a fák közt.

Nem is szegődött el többet cselédnek, hanem már kora tavasztól fogva, alighogy megszülte gyerekét, eljárt napszámba dolgozni.

A piszkos, nehéz napszámmunka nagyon megváltoztatta az asszonyt. Lomposan, borzasan ment ezután reggelenként az építkezésekhez, és később mindenféle rongyos, meszes napszámost fogott meg szeretőinek. Velök ivott esténként a pálinkásboltokban, és dalolva kísérte el kettő-három a szőlők alatti setét gyalogutakon.

Az őszi esőkkel megszűnt a munka. Az öregasszony meghalt, és Firona egyedül maradt a kisgyerekkel.

Tétlen, homályos szomorúságban járt-kelt a házban, amíg odakinn végtelen fonalakban húzott le az eső a szürke felhőgomolyagból.

És egy éjszaka leesett az első hó.

Talán nem is úgy pihénkint esett le, hanem éjjel, mikor mindenki aludt, csak egyszerre leereszkedett az égből, mint egy óriási patyolatlepedő, és ráterült a lucskos, mocskos világra. Reggelre aztán, hogy az ablakon kinéznek, már fehér a világ. És mindenki valami borzongó, ideges örömet érez a nagy színváltozáson.

Délelőtt kisütött a nap. A kisfiút meleg kendőbe bónyálta be Firona, és kiült vele a tornácra. Az eresz vígan csepegett, és nagy hócsomók zuhantak le az ágakról fojtott puffanással. A fákat úgy kerítette árnyékuk, mintha lilaszín kendők volnának alájok teregetve a hóra.

A bolondos kutya vinnyogva karikázott előttük. Bele-beleszagolt a hóba, és prüszkölve hencsergett meg benne. A kisfiú pedig nyugtalanul fészkelődött az anyja öliben, s a két nagy, kék szeme vidáman kacagott elé a sok kendő közül.

Délfelé Firona elaltatta a gyereket, s jókedvvel vette hátára kosarát, hogy fáért menjen az erdőre.

Az úton összeösmerkedett valami emberrel. Fáért ment az is, szíjas kéziszánkóval.

Az asszony szívesen elegyedett véle szóba, mert jó ideje nem volt körülötte férfiember.

Bár ennek nagyon fura kinézése volt. Hogy bányamunkás, mindjárt látni lehetett. Mindnek beleeszi magát ruhájába a csepegő kövek mérges, sárga iszapja és a setét tárnafolyosók hűvös, fanyar szaga. Csupa vörösessárga volt az egész ember. Arca, keze, ruhája: akár egy rozsdafolt. És fürgén rugdosódva kapaszkodott a meredeken görbe lábaival.

Együtt rakták meg a kosarat, a szánkót, és együtt indultak hazafelé. Naplementével mérges lett a hideg, s a megfagyott hólucsok ropogott alattok, mint az üvegcserép. Annyira összebarátkoztak, hogy Firona behívta a bányászt melegedni.

A kisgyerek felébredt, míg anyja odavolt, és egészen eltikkadt a sírástól. De még jobban rázendített, mikor a szőrösképű bányászt meglátta anyja mögött befordulni az ajtón.

Hát különös is volt így a tűzvilágnál a görbe lábú emberke, amint a nyitott agyagkemence körül sürgött-forgott meg-megborzongva, és a megfagyott bocskor sűrűn kopogott a lábán. Olyanszerű lehetett, mint mikor egy nagy, rozsdás kandúrnak dióhéjat kötnek a talpára, és eleinte csak a fejét kapkodja ijedten – mi az ördög kopog körülötte, ha megmozdul? Egyszer pedig, mikor lekuporodott a tűzhöz, hogy szenet tegyen a pipájára, csakugyan úgy fésülte meg gémberedett kezével szakállát, bajuszát, mint a macska, mikor mosdik.

Fironának olyan nevethetnékje támadt, hogy alig tudta visszanyelni. S ez a nevetés sokáig csiklandta gégéjét. Még akkor is, mikor később összeölelkőztek a bányásszal.

Mert a bányász nála maradt éjfélig. Csak hajnali három órakor verik ugyan a fakolompot munkára, de míg a bocskort felgöbözi, az is megtart félórát.

Hanem eljött azután máskor is, és Firona nem bánta, hogy eljön. Özvegyember volt, és első feleségétől maradt kisleányát az ipa nevelte.

A karácsonyestét is együtt töltötték, és együtt mentek le éjfélkor misére. Télutóján pedig elvitte a bányász Fironát a paphoz, és becsületesen összeesküdött véle.

Más élete lett ezután az asszonynak.

Fizetéskor tiszta ruhában, virágos fejkendővel ment le, a kisfiát karján vive, a hámorhoz, a tarka asszonysereg közé, amely ott várakozott hangos-trécselve a nagy, kővel kirakott udvaron.

Setét hajnalokon pedig kigyúlt a mécses a kis házban, s Firona borzasan, álmos fővel rakta bele az ura útravalóját táskájába. A tornácról nézte aztán, mint halad lefelé a setét fák között. A bőrtáska fedele furán kleppegett a hátán, ahogy zötyögtette, és távolabb már csak a mécsvilág ugrándozott a setétben.

A szoba falaira, a szentképek közé, madaras kalitkákat rakott a bányász, s a megkopott szentek még mérgesebben fintorgatták sovány arcukat a szeleburdi csízekre.

Egyébként áldott egy jó ember volt ez a bányász. Se iszákos, se verekedő, s jó pénzkereső. Sőt, Firona szerette is, ha egy kicsit pityókos volt. Ilyenkor minden bolondságot összehadarva tötyögött összevissza a házban, és órahosszat elmókázott a kisfiúval, aki már jó nagyocska volt. Elévette a harmonikát, kiült a ház elé, és lábával verve a taktust, nagy buzgón nyefegtette. A kis kölyök meg rikoltozva ugrált, táncolt előtte a gyepen, a muzsikaszóra.

 

Egyszer, valami ünnep szombat délutánján, Fironáék kinn ültek a réten. Jó melegen sütött a nap, bár késő őszre járt az idő. A kis ház oldalán halódó legyek sütkéreztek az álmos, sárga fényben. A szomszédból odahallatszott a gesztenyeverők lármája, akik felkúsznak a fákra, és hosszú, hajlós rúddal nagyokat csapnak a levelek hátára. A szúrós gesztenyeguba zuhogva hullik alá, mint a záporeső, s a szedőlányok sikítozva menekülnek előle a fa alól.

A bányász jóllakva, lustán hevert hason az árnyékban.

És Firona Mitrut látta jönni lenn az úton, a fák között. Egy kicsit kapatos lehetett, mert dülöngélt, és süvegét előre-hátra huzogatta a fején.

Úgy látszik, a kanyarodónál megismerte Fironát, mert feléjök tartott.

Megállott, köszönt, s a bányász felült a füvön. Tudta, hogy kicsoda a vendég, de nem látszott, hogy haragudnék vagy örvendene. Firona is úgy nézte végig, mint egy idegent. Nem sokat gondolt mellette, hogy itt látta.

A bányász megkínálta pálinkával, de csak az üveg fenekén volt egy kevés. A legény kivett egy marék pénzt a zsebéből, el lehetne küldeni valakit. A bányász úgy határozott, hogy felibe töltsék meg a butykost, és bement a házba kabátjáért.

Együgyű, ravaszkodó mosolygással nézte Mitru az asszonyt, hogy maguk maradtak.

– Hát hogy vagytok?

Firona is mosolygott.

– Jól.

Egy kicsit hallgattak, a legény elkezdett dúdolni, nádpálcájával verdeste a csizmaszárát, és szórakozottan nézte a kisfiút.

A gyerek mind ott settenkedett az igazi apja körül. Megállott, bámulta, ahogy az idegent szokták a gyerekek, és úgy sürgött körülötte, hogy magára vonja figyelmét.

A legény kivett egy hatost, és a fiúcskának adta.

Firona rászólt a gyerekre:

– Adjál Mitruka pacsikát a bácsinak.

Bizony, a bácsinak. És egyszerre úgy elkezdett kacagni az asszony, hogy neki kellett támaszkodnia egy fának. A gyerek ugrándozva hahotázott, hogy anyját hallotta, és a legény is vélök nevetett egy darabig, de aztán hirtelen elsavanyodott szája szélén a kacagás.

Egyszerre mind a ketten a bányászra gondoltak.

A legény nem szólt, csak a kezével intett komolyan arra felé, amerre a bányász elment.

– Nagyon jó ember – mondta komolyan Firona is, feleletképpen – Hát egy kicsit… egy kicsit… – és ingatta fejét hozzá, félrehúzva kissé a száját. Azután megint kacagott.

Közben eljött a bányász, és nekifogtak inni. A bányásznak ugyan kevés kellett, hogy pityókos legyen, de aztán nemigen ivott. Jó kedviben volt, kihozta a harmonikát. Daloltak, Firona és a kisfiú is velök, amennyit tudott. Az asszony még ivott is egy keveset.

Hanem Mitru mindjobban elázott. Alig állott, dadogott, és mikor ivott, csurgott lefelé a pálinka a szája szélén, le az ingére. Teli torokkal üvöltött, végre pedig kötekedni kezdett a bányásszal.

A bányász békítgette a kevésbé részeg ember gúnyos jóakaratával.

Ilyen állapotban, persze, bajosan mehetett volna haza. Hanem Fironáéknak nem volt helyük a házban hová lefektetni.

A ház mellett volt egy üres sajtóház, gondolták, oda viszik. A legény nem is ellenkedett, s elbotorkázva le is feküdt oda, egy pokrócra.

Közben Fironáék is bementek a házba, de az asszony még kiment valami takaróval Mitruhoz, mert jó hűvös lett az alkonyattal.

Mikor megigazította a fejealját, és rá akarta teríteni a takarót, a legény egyszer csak körülfogta lábait. Húzta le erővel magához, rekedten susogott, csókolgatta a térdét, és emelgetni kezdte szoknyáját.

Az asszony mérgesen huzalkodott, fojtott szitkozódással. A legény csak huzigálta makrancoskodva, mint egy kölyök, hogy az asszony le is esett mellé a földre. Alig tudott kiszabadulni.

Hanem felizgult egy kissé a legény ölelgetésével.

– Te gyalázatos lator! – szidta elmenőben egy kevéssé rekedten a felindulástól, és látta még, mikor az ajtón kifordult, hogy nyújtogatja karját utána. Azután visszacsapta magát a legény, hirtelen fejére rántotta a pokrócot, és nevetni kezdett elégedetten, rángatózva.

Később feljött a telihold. Nagy csendesség volt a házban. A bányász nyitott szájjal, hanyatt fekve szuszogott a földön, szalmazsákján. Firona még nem aludt. Már egész este nem kapta helyét, és most végtől végig érezte lábain, derekán a legény kezehelyét. Nem mozdulhatott, nehogy felköltse a kisgyereket, aki bedugta karját az inge alá, kebelébe.

Egyszer csak dörömbölést hallott kívülről, a sajtóházból. Azután hallotta, hogy nyikorog az ajtó.

A legény a sajtóház ajtajában állott még, az árnyékban. Didergett, káromkodott. Rosszul volt a sok pálinkaivás után, meg a hidegtől. Firona odament hozzá.

– Hát te nem alszol? – kérdezte, mintha véletlenül jött volna ki.

A legény félrehúzta száját. Krákogott, köpködött jobbra-balra az undorodástól.

Firona egészen mellé állott, és gyengén megfogta karját.

Mitru elhúzódott mellőle.

– Ne… ne cibálj… Az Isten verje meg a büdös pálinkáját! – és megint összerázkódott.

– Na, isten áldjon meg – köszönt egyszerre, miközben félrefordult, és otthagyta faképnél az asszonyt.

Firona jó darabig nem mozdult álló helyéből. Olyan keserűséget érzett, amilyet még soha. Mintha két acél tenyér nyomná kétfelől a halántékát, hogy le kellett hunyni a szemét. Azután dideregve ment vissza, mezítláb, a harmatos fűvön.

A bányász most is úgy szuszogott nyitott szájjal, hanyatt, a szalmazsákon.

Az asszony nézte, nézte jó ideig, és valami megmagyarázhatatlan, veszett düh látszott az arcán. Mint egy gyilkosra, úgy nézett, és kedve jött belerúgni.

Belerúgni, és rágázolni a hasára.

Bizony, a szegény, görbe lábú bányász hasára.