Csöndes emberek

A mise vége felé elhallgatott egy kis időre az orgona. Akkor hirtelen nagy csend ülte meg a templomot. Hűvös, homályos csend, amely a halálra emlékeztet.

Az oltárok előtt és a padok mellett öreg anyókák térdepelnek. Amint imádkoznak, lepittyedt ajkuk szüntelen mozog, s olyan furcsa sziszegés surran ki mozgó ajkaik közül. S a hirtelen hangtalanságban ez a mindenünnen elésurranó sziszegés olyanszerű, mintha valaki szalmát hintene a templompadló kőkockáira.

Mikor pedig újra megzúgott az orgona, máskor ünnepies, komoly hangja vidámnak tetszik a nagy csend után. Hanem odafenn, ahol ezek a derűs orgonahangok kergetőznek, nem is olyan komor a világ, mint alant. Az igen magasan álló, keskeny ablakokon át bemosolyog a könnyűvérű márciusi napsugár, és eleven foltokban telepszik meg a falon.

A szószék aranyán is fénylik egy ilyen mosolygó foltocska. Ott térdel egy pap. Csak a vállai meg a feje látszanak, és a feje le van hajtva fehéringes karjára. Úgy imádkozik.

Vége lévén a misének, a miséspap komolyan lépegetve vonul be a sekrestyébe. Elől mennek a ministránsok; egyikök igen kicsi, pufók fiúcska, s alig viszi a súlyos, vaskapcsos misekönyvet.

Hogy aztán az orgonaszó végleg elhalt, a szószékben a pap úgy térdepelve imádságba fogott, fel se véve fejét a karjáról. Az imát csak félig mondotta el, a másik felét a hívek mormogták utána. Mintha csak távoli, megáradt folyó zuhognék valahol a templomfalak megett.

Azután felállott a pap, és megszólalt mély, gordonka hangon. Az aranyos napfolt pedig rögtön reávonult fehér ingére. Nagyon szép hangja volt, és nagyon szép ember volt maga a pap is. Magos, vállas és barna. Amint szólott, karjai, úgy lejtve, lassú ütemben kísérték a szavát, és a napfolt időnként végigvilágított fehéringes karján.

A gonosz lélek sugallta indulatokról beszélt. A vér indulatairól, amelyek beszennyezik a hívő lelkét, s melyek a gonosz ösztökölésére támadnak fel gyarló testünkben.

Az együgyű nénikék arca mozdulatlanul szegződött a szószékre. Nem sokat érthettek ugyan a beszédből, de a pap mély csengésű hangja, pompás szavai, de különösen hatalmas, fekete alakja megigézte őket. És nemcsak a nénikék, de a többi hívek is figyelve figyeltek reá.

A pap pedig, érezvén magán a sok buzgó, áhítatos szemet, mindjobban nekitüzesedett.

– Szünetlenül megújítja a gonosz alattomos támadásait, de aki szívébe veszi mézes csábítását, meghódolván, bezárulnak előtte az üdvösség kapui. Mert az Isten ellenségének barátja, már eltelvén a föld örömeivel, miként lehetne része Isten országának örök gyönyöreiben?! – dörögte a pap.

S úgy kellett lenni, hogy ott a magasban, a nehéz boltívek alatt, láthatatlan, fehér seregek kelnek fel a pap szavának erejére, az ördög incselkedő hordája ellen. Karjai hevesen lejtettek, mintha a zúgó lelkek seregét dirigálnák, és a gonosz megvert hada bizony csúfos szégyennel húzódott vissza a setét szegletekbe. Úgy is zengett utána a pap hangja, mint a diadalhimnusz.

Az első padban egy kis termetű asszony ült, és szintolyan áhítattal bámult fel a szószékre, mint a többiek. Félig értette, félig érezte, hogy most arról szól a pap – azok ellen a selymes, cirógató gerjedések ellen, amikkel szemben olyan erőtlen minden emberfia.

A bibliai szólások széles hullámú hangulatával lett teli a templom, és ezek formájára fogantak a hívők fejében a gondolatok.

– Íme, a szent ember – gondolta az asszony a papra tekintve. – A gonosz lélek birodalmának mosolygó hiúságai megejtik Isten gyermekei szívét. Ő azonban nagy és erős, és megveti a föld kicsinyes örömeit. És elég erős arra, hogy meg ne tántorodjék. Ő az Isten hatalmas szolgája, és kemény türelemmel várja az öröküdvösség fényes, hófehér boldogságát.

Alig értette már a pap szavait, csak mint a méhraj, dongta körül a hangja.

– Ő az Isten hatalmas szolgája, és egész élete abban a kemény várakozásban telik el – így gondolta tovább. – És nincsen öröme semmi, életében. Mert sohasem hízelgik körül azok a selymes cirógató érzések. És rideg magányosságban telnek napjai. Szegény. – És szánakozást érzett iránta. Azután, úgy félálomban, tudatán kívül, valami homályos vágyakodás fogta el: ha ő most oda felmehetne hozzá, nyaka körül fűzné a karját, s megcirógatná a papot.

Egyszerre felrezzent. Roppantul megijedt ettől.

– Szentisten – susogta, és rémülten nézett maga körül.

A prédikáció végével önkéntelen fellélegzett az asszony egy kissé, mikor a homályos templomból kilépett. Idekinn a fény, a meleg eszébe hozták szobáját, az urát, kis szöszke fiát, aki bizonyosan anyja után nyűgösködik, és Flórit, a markos cselédjöket, amint kétségbeesetten kapkod, mert ügyetlen, s nem tudja a kisfiút lecsendesíteni. Ez motoszkált a fejében, és szaporán lépkedett hazafelé.

A kisvárosi utcákon élénk vasárnapi hangulat ütött vásárt. Megtisztálkodott emberek őgyelegtek rajtok, és végigmenet az asszonynak minduntalan orrába csapódott a frissen borotvált arcok meg a kifent bajuszok pomádéillata.

Később, egy pillanatra, végigsuhant benne az a különös érzés, ami a templomban elfogta. Most itt már mosolygott rajta. Mosolygott, de szégyellősen és kelletlenül. – Soha ilyet! Hogy is gondolhattam ilyesmiket… – Látta elégszer, amint a tisztelendő urak vidáman borozgatnak a vacsorákon, és nagyokat kacagnak a kétértelműségeken. De meg nem is igen néznek úgy ki, mint akik oly igen törnék magokat a szent élet után.

Megint elmosolyodott, de már jókedvűen. – Hanem – gondolta –, mintha ez a pap nem egészen olyan volna. Igaz, hogy még nem ismeri, mert csak nem régen jött ide. És milyen gyönyörűen tud prédikálni…

Ez az asszony Kelemen Mihály kishivatalnoknak volt a felesége, ámbár Sárikának ismerte az egész város a keresztnevét. Lehet, azért, mert az ura is mindig úgy nevezte, ha róla beszélt, de meg hogy nem is igen illett vón hozzá a komoly hangzású Kelemenné nevezet. Inkább olyan kedves gyermeklányka kinézése volt. Olyan becézve is bánt véle mindenki, mint a gyerekkel. Azokra a szalondísz figurácskákra kellett gondolni rátekintve.

Őt magát éppen nem bántotta, hogy ilyen kiskorú számba veszik. Nem tartott valami sokat maga felől. Többnyire megelégedett volt és jókedvű, s nemigen volt baja az idegeivel. Eltörődött háztartása apró gondjaival, hogy nemigen jutott ideje az álmodozásra vagy az unalomra.

Regényt mindössze hármat ha olvasott életében. Azok is olyan szép, érzékeny történetekről szólottak, amikben a gonoszok csúful megjárják, a jók pedig diadalmaskodnak, s a vége esküvő, hegyen-völgyön lakodalommal.

Azokról a nagy szenvedélyekről pedig, amik olyan borzasztó viharokat idéznek elő a regényekben, nemigen hitte, hogy a valóságban is léteznének. Lehet ugyan, hogy léteznek, de azok oly igen távol esők az ő kicsi, nyugodt életétől. Úgy is szerepeltek azok képzeletében, mint káprázatos mesék. Egyébként nagyon vallásos volt, s mindennap imádkozott, régi, nagybetűs imakönyvből.

Az ura, egy pirosképű, békavérű hivatalnok ember, hasonlított egy kevéssé az asszony apjához, az öreg, csendes falusi jegyzőhöz, csakhogy a bajusza nem fehér, hanem szőke, és az arca, nem olyan redős, mint az öregé.

És elég jól megfértek az urával, a kisigényű, egészséges emberek békeszeretetével.

Ha a nyugalom a boldogság, vagy inkább, ha azt nevezik boldogságnak, hogy valaki többet érzi magát jól, mint rosszul, akkor az asszony bizonyára boldog volt.

Máma – vasárnap lévén – egy ismerősénél szándékozott a délutánt eltölteni. Így szokta ezt rendesen, vagy őhozzá jöttek látogatóba. Ilyenkor az asszonyok trécseltek, nevetgéltek, a férfiak pedig kártyáztak nagy lármásan külön, a másik szobában. Azután uzsonnáztak. Az uzsonna utáni idő pedig huzavonásos készülődésekkel telt el a hazamenetelre. Az utcaajtóig négyszer is elbúcsúzkodtak a vendégek a házbeliektől.

Mert a kisvárosban mindent lassan tesznek az emberek. Nem tudom, meggondoltabban is, de lassan mindenesetre.

S ezek az egyforma vasárnap délutánok voltak az asszony életében: a változatosság. Várt is erre a délutánra, olyanféleképpen, mintha valami különösebb is esnék majd meg ezen. S ha már elmúlt, úgy, rendesen újra várta ezt a következőtől.

Egy kis változatosságot azonban mégis hozott ez a délután. A vendéglátó háznál ugyanis megismerte az asszony szemtől szembe a papot, aki olyan különös gondolatokat támasztott benne a délelőtt. Természetesen, ez már más embernek látszott. Így is hatalmas legény volt, de már kevésbé félelmesen hatalmas, mint a templombeli.

Mikor barátnőivel csevegett az asszony, meg-megcsapta fülét a pap jókedvű, harsogó kacagása a másik szobából, a kártyázóktól. Maga sem tudta miért, de kellemetlenül esett neki ez a kacagás. Tán azt várta volna, hogy különb is legyen más emberfiánál ez a pap, akinek már a külseje is úgy elüt a többiekétől, és aki úgy ki tudta ragadni csöndes mindennapiságából személyével vagy szavával, mint eddig senki más.

Uzsonnára terítettek, és az asszony éppen szembe került a pappal. Sokszor rajta feledte szemét, mert még akaratlanul is kereste a templombeli, dörgő szavú prófétát ebben a mosolygós férfiemberben. Hanem ez már egészen más volt.

Úgy látszott azonban, hogy a pap észrevett valamit az asszony nézdelődéséből, mert nemritkán pillantott vissza reá. Arcába nézett egy pillanatra, majd karjain, mellén, vállain érezte az asszony a pap szemét. S ez zavarba hozta egy kicsit.

Egyik szögletben a babakocsiban alvó kicsi fia felébredt a zajra, és nyöszörögni kezdett. Az asszony odasietett. A többiek is köréje sereglettek az asztaltól, és babusgatni kezdték a kis gyereket. A pap is kezébe fogta a gyerek piciny ujjacskáit, és gyöngéden, szeretettel simogatta. Látszott az arcán, hogy nemcsak színészkedő udvariasságból teszi, és ez olyan jólesett az asszonynak.

Visszaülve megint az asztalhoz, a megszakadt, zajos beszélgetés indult meg újra.

Alig vették észre a nagy nevetgélés közben, hogy az alkonyat bágyadt, barna szeme már betekintett a kékfüggönyös, cserépvirággal megrakott ablakokon. Először betekintett, azután belopódzott halkan ő maga is, és megágyazott magának a szobaszegletekben.

Az asszonynak haza kellett mennie. Vacsorára az ura mindég haza szokott jönni a kaszinóból, és ő már sokat is elidőzött itten. Sietve készülődött.

És a papnak is mehetnékje támadt.

– Legalább elkíséri Sárikát – mondotta a háziasszony, mikor a sűrű marasztalások után már belenyugodtak elmenetelökbe.

Kinn az utcán még ott érték a búcsúzkodó napot, amint halványpiros sávokat mázolt széltiben a hamvas utcaporba, a kihajló kerti fák felét meg világoszöldre festette, aranyszegéllyel. Flóri, a cseléd, már jól előrehaladt a gyerekkocsival.

Magok mentek a mozdulatlan, csendes utcán, és az árnyékaik osontak utánok, nesztelen a falhoz lapulva. Mind a ketten hallgattak. Pedig az asszony már régen szólani akart. Meg szerette volna mondani a papnak: milyen szépen tud prédikálni. Meg olyan bizalmasnak, nem illőnek és ijesztősnek találta ezt a hallgatást. De nem tudta hogyan kezdeni. Végre is a pap fogott szóba.

Halkan, vontatva beszélt, amint ez már az alkonyathoz illett, és a járdakövek közeit piszkálgatta botjával, s a fejét lehajtva, úgy látszott, mintha kiváltképpen a botja összevissza kanyargását figyelné.

– Látja – szólott –, én nem szeretek ilyen vidám, családias társaságba menni, mert mindig elkeseredek. Magok boldogok, és nekem is annak kellett volna lennem.

Elhallgatott egy percre, azután felvetette fejét.

– Elkeserít ez, és jogtalanság volt magamat megfosztani tőle.

Az asszony hallgatott, mert el volt fogódva. Meg is ijedt egy kevéssé a keserűségtől, ami a hatalmas papnak szavából kiérzett.

Sajátságos is volt, a homályos, néptelen utcán, amint magas, fekete kísérője a boldogtalanságról beszélt. A kicsiségében nagyon igaznak érezte az asszony ezt a kifakadást, és olyan vigasztalannak.

A pap ugyan inkább számítással kezdte ezt így. Megtetszett neki ez a kicsi, nevetős szemű asszony, és szerencsét akart próbálni nála. Meglehetős tudatában volt annak a furcsa igézetfélének, amit az ő komoly külseje csaknem mindenkire gyakorolt, és észrevette az asszony érdeklődőn bámuló szemét, amivel a délután őt nézte. Nevetett is belül eleinte, amikor ilyen mélabúsan hallotta magát szónokolni a boldogtalanságról.

Hanem később nagyon tetszett neki, hogy az álmos, barna utcán ilyen ünnepiesen haladnak a reá kisgyerekszerűen, áhítattal figyelő asszonnyal. Olyan lázféle kelt benne, amilyen a mesemondókat fogja el, akiket nagyon figyelmesen hallgatnak.

Mert a pap művésze volt a szónak. Különös hangulatban, olyan lassú egymásutánban, gomolyogva, különös gondolatok alakultak ki fejében. Kialakultak, és az ajakára tolulva úgy keltek onnan szárnyra, mint a zsibongó madárrajok.

Nem hazudott most már, mert nem tudta maga se, hogy hazudik-é? Őt magát is valami fájó keserűség töltötte el, de azért gyönyörűséget is érzett mellette. És olyan részvéthez hasonló is támadt benne. Talán úgy, mintha egy más, egy harmadik ember boldogtalanságán szánakozna. Csak jöttek lassú egymásutánban a gondolatai füzérszerűen, egymásba fonódva, és csak szárnyra eregette őket.

A meddő, verítékes küzdelemről, a gyöngeségről és az örömekről, amelyek úgy szövődnek át az élet fakó selymén, mint az aranyszálak. Igen, az élet örömeiről, amiknek ő mostoha gyermeke. S a hangja felujjongott, amikor róluk beszélt.

Olyan természetesen jött az aztán, hogy megfogta az asszony kezét. Megfogta, és összemosolyogtak. Így mentek ezután egymás mellett, nevetgélve, és csintalan lóbázták hozzá kezöket, mint a kisgyerekek.

Mikor pedig a homályos kapu alá értek, a pap körülkarolta az asszonyt úgy, mint a gyereket, és megcsókolta éppen az ajkát.

Az asszony majd megfúlt a gyönyörűségtől. A két keze össze volt téve a mellén, bár ő is körül akarta ölelni a pap nyakát, de nem bírta megtenni, mintha szégyellte volna.

– Sárika, édes Sárika – súgta fülébe a pap, s megcsókolta a fülét is.

Azután kissé elbocsátotta karjából, és megint súgva mondta: – Mondja Sárika, mikor találkozunk? Holnap… ugyebár holnap… Miska elmegy. – És újra magához ölelte.

Majd egészen eleresztette a pap és folytatta:

– Holnap, ugyebár? Várni fogom… – És megmondta, hol várja majd. Lehajolt, megcsókolta az asszony kezét, és hirtelen elment.

– Holnap… jó lesz… – súgta vissza az asszony, és fejével is bólintott hozzá, mikor már a pap elment. Azt se tudta, mire mondja.

Egy kis ideig még maradt, aztán sietve futott befelé. Meg kellett azonban állnia. Égette a bőrét felindult vére, amint lázasan futkosott halántékából a szívébe. Megállott, és a gondolatai, mint a felzavart, tűzszínű galambok, repkedtek a pap magos, fekete alakja körül. Megint érezte, mintha ismét körül akarná ölelni, és önkéntelen felemelte egy kissé karját. Aztán eszébe jutottak a pap végszavai. – Holnap… ugyebár… – Még most sem igen értette, csak emlékezett, hogy ezt már olyan különösen nyugodtan mondta a pap.

Lassankint aztán lecsillapodott. Az este hűvös szele megcsapta arcát, és észrevette a belülről kiáradó lámpafényt. S evvel a fénnyel együtt kezdett világosság gyúlni agyában.

– Jaj Istenem, mit csináltam – riadt fel egyszerre. És megtörülte ajkát, mintha le akarta vón törülni onnan a csókot. A szent ember parázna csókját.

– Gyalázatos vagyok – mondta csaknem hangosan.

Sietve, izgatottan lesimította haját, és végigvizsgálta magát a lámpafénynél.

A férje otthon volt, olvasott, és mosolyogva kelt fel az asztaltól, mikor benyitott az asszony.

– Ahá, kincsem, hallom Flórikától, milyen szép kísérőtök volt. Elszórakoztuk a vacsoraidőt? Nagy betyár lehet az a pap. Nem hamiskodott véled az úton?

Az asszony sietve dobta le magáról felsőruháit. Férje mosolygós megjegyzésére megállott egy pillanatra, azután ridegen, és nagyon komolyan mondotta:

– Légy nyugodt, fiam, akár az a pap menne mellettem, akár egy fabáb, az nekem egyre megy.

És hogy ezt mondta, most úgy érezte az asszony, hogy igazat szólott.

(1910)