Csöndes emberek
A mise vége felé elhallgatott egy kis időre az orgona. Akkor hirtelen nagy csend ülte meg a templomot. Hűvös, homályos csend, amely a halálra emlékeztet.
Az oltárok előtt és a padok mellett öreg anyókák térdepelnek. Amint imádkoznak, lepittyedt ajkuk szüntelen mozog, s olyan furcsa sziszegés surran ki mozgó ajkaik közül. S a hirtelen hangtalanságban ez a mindenünnen elésurranó sziszegés olyanszerű, mintha valaki szalmát hintene a templompadló kőkockáira.
Mikor pedig újra megzúgott az orgona, máskor ünnepies, komoly hangja vidámnak tetszik a nagy csend után. Hanem odafenn, ahol ezek a derűs orgonahangok kergetőznek, nem is olyan komor a világ, mint alant. Az igen magasan álló, keskeny ablakokon át bemosolyog a könnyűvérű márciusi napsugár, és eleven foltokban telepszik meg a falon.
A szószék aranyán is fénylik egy ilyen mosolygó foltocska. Ott térdel egy pap. Csak a vállai meg a feje látszanak, és a feje le van hajtva fehéringes karjára. Úgy imádkozik.
Vége lévén a misének, a miséspap komolyan lépegetve vonul be a sekrestyébe. Elől mennek a ministránsok; egyikök igen kicsi, pufók fiúcska, s alig viszi a súlyos, vaskapcsos misekönyvet.
Hogy aztán az orgonaszó végleg elhalt, a szószékben a pap úgy térdepelve imádságba fogott, fel se véve fejét a karjáról. Az imát csak félig mondotta el, a másik felét a hívek mormogták utána. Mintha csak távoli, megáradt folyó zuhognék valahol a templomfalak megett.
Azután felállott a pap, és megszólalt mély, gordonka hangon. Az aranyos napfolt pedig rögtön reávonult fehér ingére. Nagyon szép hangja volt, és nagyon szép ember volt maga a pap is. Magos, vállas és barna. Amint szólott, karjai, úgy lejtve, lassú ütemben kísérték a szavát, és a napfolt időnként végigvilágított fehéringes karján.
A gonosz lélek sugallta indulatokról beszélt. A vér indulatairól, amelyek beszennyezik a hívő lelkét, s melyek a gonosz ösztökölésére támadnak fel gyarló testünkben.
Az együgyű nénikék arca mozdulatlanul szegződött a szószékre. Nem sokat érthettek ugyan a beszédből, de a pap mély csengésű hangja, pompás szavai, de különösen hatalmas, fekete alakja megigézte őket. És nemcsak a nénikék, de a többi hívek is figyelve figyeltek reá.
A pap pedig, érezvén magán a sok buzgó, áhítatos szemet, mindjobban nekitüzesedett.
– Szünetlenül megújítja a gonosz alattomos támadásait, de aki szívébe veszi mézes csábítását, meghódolván, bezárulnak előtte az üdvösség kapui. Mert az Isten ellenségének barátja, már eltelvén a föld örömeivel, miként lehetne része Isten országának örök gyönyöreiben?! – dörögte a pap.
S úgy kellett lenni, hogy ott a magasban, a nehéz boltívek alatt, láthatatlan, fehér seregek kelnek fel a pap szavának erejére, az ördög incselkedő hordája ellen. Karjai hevesen lejtettek, mintha a zúgó lelkek seregét dirigálnák, és a gonosz megvert hada bizony csúfos szégyennel húzódott vissza a setét szegletekbe. Úgy is zengett utána a pap hangja, mint a diadalhimnusz.
Az első padban egy kis termetű asszony ült, és szintolyan áhítattal bámult fel a szószékre, mint a többiek. Félig értette, félig érezte, hogy most arról szól a pap – azok ellen a selymes, cirógató gerjedések ellen, amikkel szemben olyan erőtlen minden emberfia.
A bibliai szólások széles hullámú hangulatával lett teli a templom, és ezek formájára fogantak a hívők fejében a gondolatok.
– Íme, a szent ember – gondolta az asszony a papra tekintve. – A gonosz lélek birodalmának mosolygó hiúságai megejtik Isten gyermekei szívét. Ő azonban nagy és erős, és megveti a föld kicsinyes örömeit. És elég erős arra, hogy meg ne tántorodjék. Ő az Isten hatalmas szolgája, és kemény türelemmel várja az öröküdvösség fényes, hófehér boldogságát.
Alig értette már a pap szavait, csak mint a méhraj, dongta körül a hangja.
– Ő az Isten hatalmas szolgája, és egész élete abban a kemény várakozásban telik el – így gondolta tovább. – És nincsen öröme semmi, életében. Mert sohasem hízelgik körül azok a selymes cirógató érzések. És rideg magányosságban telnek napjai. Szegény. – És szánakozást érzett iránta. Azután, úgy félálomban, tudatán kívül, valami homályos vágyakodás fogta el: ha ő most oda felmehetne hozzá, nyaka körül fűzné a karját, s megcirógatná a papot.
Egyszerre felrezzent. Roppantul megijedt ettől.
– Szentisten – susogta, és rémülten nézett maga körül.
A prédikáció végével önkéntelen fellélegzett az asszony egy kissé, mikor a homályos templomból kilépett. Idekinn a fény, a meleg eszébe hozták szobáját, az urát, kis szöszke fiát, aki bizonyosan anyja után nyűgösködik, és Flórit, a markos cselédjöket, amint kétségbeesetten kapkod, mert ügyetlen, s nem tudja a kisfiút lecsendesíteni. Ez motoszkált a fejében, és szaporán lépkedett hazafelé.
A kisvárosi utcákon élénk vasárnapi hangulat ütött vásárt. Megtisztálkodott emberek őgyelegtek rajtok, és végigmenet az asszonynak minduntalan orrába csapódott a frissen borotvált arcok meg a kifent bajuszok pomádéillata.
Később, egy pillanatra, végigsuhant benne az a különös érzés, ami a templomban elfogta. Most itt már mosolygott rajta. Mosolygott, de szégyellősen és kelletlenül. – Soha ilyet! Hogy is gondolhattam ilyesmiket… – Látta elégszer, amint a tisztelendő urak vidáman borozgatnak a vacsorákon, és nagyokat kacagnak a kétértelműségeken. De meg nem is igen néznek úgy ki, mint akik oly igen törnék magokat a szent élet után.
Megint elmosolyodott, de már jókedvűen. – Hanem – gondolta –, mintha ez a pap nem egészen olyan volna. Igaz, hogy még nem ismeri, mert csak nem régen jött ide. És milyen gyönyörűen tud prédikálni…
Ez az asszony Kelemen Mihály kishivatalnoknak volt a felesége, ámbár Sárikának ismerte az egész város a keresztnevét. Lehet, azért, mert az ura is mindig úgy nevezte, ha róla beszélt, de meg hogy nem is igen illett vón hozzá a komoly hangzású Kelemenné nevezet. Inkább olyan kedves gyermeklányka kinézése volt. Olyan becézve is bánt véle mindenki, mint a gyerekkel. Azokra a szalondísz figurácskákra kellett gondolni rátekintve.
Őt magát éppen nem bántotta, hogy ilyen kiskorú számba veszik. Nem tartott valami sokat maga felől. Többnyire megelégedett volt és jókedvű, s nemigen volt baja az idegeivel. Eltörődött háztartása apró gondjaival, hogy nemigen jutott ideje az álmodozásra vagy az unalomra.
Regényt mindössze hármat ha olvasott életében. Azok is olyan szép, érzékeny történetekről szólottak, amikben a gonoszok csúful megjárják, a jók pedig diadalmaskodnak, s a vége esküvő, hegyen-völgyön lakodalommal.
Azokról a nagy szenvedélyekről pedig, amik olyan borzasztó viharokat idéznek elő a regényekben, nemigen hitte, hogy a valóságban is léteznének. Lehet ugyan, hogy léteznek, de azok oly igen távol esők az ő kicsi, nyugodt életétől. Úgy is szerepeltek azok képzeletében, mint káprázatos mesék. Egyébként nagyon vallásos volt, s mindennap imádkozott, régi, nagybetűs imakönyvből.
Az ura, egy pirosképű, békavérű hivatalnok ember, hasonlított egy kevéssé az asszony apjához, az öreg, csendes falusi jegyzőhöz, csakhogy a bajusza nem fehér, hanem szőke, és az arca, nem olyan redős, mint az öregé.
És elég jól megfértek az urával, a kisigényű, egészséges emberek békeszeretetével.
Ha a nyugalom a boldogság, vagy inkább, ha azt nevezik boldogságnak, hogy valaki többet érzi magát jól, mint rosszul, akkor az asszony bizonyára boldog volt.
Máma – vasárnap lévén – egy ismerősénél szándékozott a délutánt eltölteni. Így szokta ezt rendesen, vagy őhozzá jöttek látogatóba. Ilyenkor az asszonyok trécseltek, nevetgéltek, a férfiak pedig kártyáztak nagy lármásan külön, a másik szobában. Azután uzsonnáztak. Az uzsonna utáni idő pedig huzavonásos készülődésekkel telt el a hazamenetelre. Az utcaajtóig négyszer is elbúcsúzkodtak a vendégek a házbeliektől.
Mert a kisvárosban mindent lassan tesznek az emberek. Nem tudom, meggondoltabban is, de lassan mindenesetre.
S ezek az egyforma vasárnap délutánok voltak az asszony életében: a változatosság. Várt is erre a délutánra, olyanféleképpen, mintha valami különösebb is esnék majd meg ezen. S ha már elmúlt, úgy, rendesen újra várta ezt a következőtől.
Egy kis változatosságot azonban mégis hozott ez a délután. A vendéglátó háznál ugyanis megismerte az asszony szemtől szembe a papot, aki olyan különös gondolatokat támasztott benne a délelőtt. Természetesen, ez már más embernek látszott. Így is hatalmas legény volt, de már kevésbé félelmesen hatalmas, mint a templombeli.
Mikor barátnőivel csevegett az asszony, meg-megcsapta fülét a pap jókedvű, harsogó kacagása a másik szobából, a kártyázóktól. Maga sem tudta miért, de kellemetlenül esett neki ez a kacagás. Tán azt várta volna, hogy különb is legyen más emberfiánál ez a pap, akinek már a külseje is úgy elüt a többiekétől, és aki úgy ki tudta ragadni csöndes mindennapiságából személyével vagy szavával, mint eddig senki más.
Uzsonnára terítettek, és az asszony éppen szembe került a pappal. Sokszor rajta feledte szemét, mert még akaratlanul is kereste a templombeli, dörgő szavú prófétát ebben a mosolygós férfiemberben. Hanem ez már egészen más volt.
Úgy látszott azonban, hogy a pap észrevett valamit az asszony nézdelődéséből, mert nemritkán pillantott vissza reá. Arcába nézett egy pillanatra, majd karjain, mellén, vállain érezte az asszony a pap szemét. S ez zavarba hozta egy kicsit.
Egyik szögletben a babakocsiban alvó kicsi fia felébredt a zajra, és nyöszörögni kezdett. Az asszony odasietett. A többiek is köréje sereglettek az asztaltól, és babusgatni kezdték a kis gyereket. A pap is kezébe fogta a gyerek piciny ujjacskáit, és gyöngéden, szeretettel simogatta. Látszott az arcán, hogy nemcsak színészkedő udvariasságból teszi, és ez olyan jólesett az asszonynak.
Visszaülve megint az asztalhoz, a megszakadt, zajos beszélgetés indult meg újra.
Alig vették észre a nagy nevetgélés közben, hogy az alkonyat bágyadt, barna szeme már betekintett a kékfüggönyös, cserépvirággal megrakott ablakokon. Először betekintett, azután belopódzott halkan ő maga is, és megágyazott magának a szobaszegletekben.
Az asszonynak haza kellett mennie. Vacsorára az ura mindég haza szokott jönni a kaszinóból, és ő már sokat is elidőzött itten. Sietve készülődött.
És a papnak is mehetnékje támadt.
– Legalább elkíséri Sárikát – mondotta a háziasszony, mikor a sűrű marasztalások után már belenyugodtak elmenetelökbe.
Kinn az utcán még ott érték a búcsúzkodó napot, amint halványpiros sávokat mázolt széltiben a hamvas utcaporba, a kihajló kerti fák felét meg világoszöldre festette, aranyszegéllyel. Flóri, a cseléd, már jól előrehaladt a gyerekkocsival.
Magok mentek a mozdulatlan, csendes utcán, és az árnyékaik osontak utánok, nesztelen a falhoz lapulva. Mind a ketten hallgattak. Pedig az asszony már régen szólani akart. Meg szerette volna mondani a papnak: milyen szépen tud prédikálni. Meg olyan bizalmasnak, nem illőnek és ijesztősnek találta ezt a hallgatást. De nem tudta hogyan kezdeni. Végre is a pap fogott szóba.
Halkan, vontatva beszélt, amint ez már az alkonyathoz illett, és a járdakövek közeit piszkálgatta botjával, s a fejét lehajtva, úgy látszott, mintha kiváltképpen a botja összevissza kanyargását figyelné.
– Látja – szólott –, én nem szeretek ilyen vidám, családias társaságba menni, mert mindig elkeseredek. Magok boldogok, és nekem is annak kellett volna lennem.
Elhallgatott egy percre, azután felvetette fejét.
– Elkeserít ez, és jogtalanság volt magamat megfosztani tőle.
Az asszony hallgatott, mert el volt fogódva. Meg is ijedt egy kevéssé a keserűségtől, ami a hatalmas papnak szavából kiérzett.
Sajátságos is volt, a homályos, néptelen utcán, amint magas, fekete kísérője a boldogtalanságról beszélt. A kicsiségében nagyon igaznak érezte az asszony ezt a kifakadást, és olyan vigasztalannak.
A pap ugyan inkább számítással kezdte ezt így. Megtetszett neki ez a kicsi, nevetős szemű asszony, és szerencsét akart próbálni nála. Meglehetős tudatában volt annak a furcsa igézetfélének, amit az ő komoly külseje csaknem mindenkire gyakorolt, és észrevette az asszony érdeklődőn bámuló szemét, amivel a délután őt nézte. Nevetett is belül eleinte, amikor ilyen mélabúsan hallotta magát szónokolni a boldogtalanságról.
Hanem később nagyon tetszett neki, hogy az álmos, barna utcán ilyen ünnepiesen haladnak a reá kisgyerekszerűen, áhítattal figyelő asszonnyal. Olyan lázféle kelt benne, amilyen a mesemondókat fogja el, akiket nagyon figyelmesen hallgatnak.
Mert a pap művésze volt a szónak. Különös hangulatban, olyan lassú egymásutánban, gomolyogva, különös gondolatok alakultak ki fejében. Kialakultak, és az ajakára tolulva úgy keltek onnan szárnyra, mint a zsibongó madárrajok.
Nem hazudott most már, mert nem tudta maga se, hogy hazudik-é? Őt magát is valami fájó keserűség töltötte el, de azért gyönyörűséget is érzett mellette. És olyan részvéthez hasonló is támadt benne. Talán úgy, mintha egy más, egy harmadik ember boldogtalanságán szánakozna. Csak jöttek lassú egymásutánban a gondolatai füzérszerűen, egymásba fonódva, és csak szárnyra eregette őket.
A meddő, verítékes küzdelemről, a gyöngeségről és az örömekről, amelyek úgy szövődnek át az élet fakó selymén, mint az aranyszálak. Igen, az élet örömeiről, amiknek ő mostoha gyermeke. S a hangja felujjongott, amikor róluk beszélt.
Olyan természetesen jött az aztán, hogy megfogta az asszony kezét. Megfogta, és összemosolyogtak. Így mentek ezután egymás mellett, nevetgélve, és csintalan lóbázták hozzá kezöket, mint a kisgyerekek.
Mikor pedig a homályos kapu alá értek, a pap körülkarolta az asszonyt úgy, mint a gyereket, és megcsókolta éppen az ajkát.
Az asszony majd megfúlt a gyönyörűségtől. A két keze össze volt téve a mellén, bár ő is körül akarta ölelni a pap nyakát, de nem bírta megtenni, mintha szégyellte volna.
– Sárika, édes Sárika – súgta fülébe a pap, s megcsókolta a fülét is.
Azután kissé elbocsátotta karjából, és megint súgva mondta: – Mondja Sárika, mikor találkozunk? Holnap… ugyebár holnap… Miska elmegy. – És újra magához ölelte.
Majd egészen eleresztette a pap és folytatta:
– Holnap, ugyebár? Várni fogom… – És megmondta, hol várja majd. Lehajolt, megcsókolta az asszony kezét, és hirtelen elment.
– Holnap… jó lesz… – súgta vissza az asszony, és fejével is bólintott hozzá, mikor már a pap elment. Azt se tudta, mire mondja.
Egy kis ideig még maradt, aztán sietve futott befelé. Meg kellett azonban állnia. Égette a bőrét felindult vére, amint lázasan futkosott halántékából a szívébe. Megállott, és a gondolatai, mint a felzavart, tűzszínű galambok, repkedtek a pap magos, fekete alakja körül. Megint érezte, mintha ismét körül akarná ölelni, és önkéntelen felemelte egy kissé karját. Aztán eszébe jutottak a pap végszavai. – Holnap… ugyebár… – Még most sem igen értette, csak emlékezett, hogy ezt már olyan különösen nyugodtan mondta a pap.
Lassankint aztán lecsillapodott. Az este hűvös szele megcsapta arcát, és észrevette a belülről kiáradó lámpafényt. S evvel a fénnyel együtt kezdett világosság gyúlni agyában.
– Jaj Istenem, mit csináltam – riadt fel egyszerre. És megtörülte ajkát, mintha le akarta vón törülni onnan a csókot. A szent ember parázna csókját.
– Gyalázatos vagyok – mondta csaknem hangosan.
Sietve, izgatottan lesimította haját, és végigvizsgálta magát a lámpafénynél.
A férje otthon volt, olvasott, és mosolyogva kelt fel az asztaltól, mikor benyitott az asszony.
– Ahá, kincsem, hallom Flórikától, milyen szép kísérőtök volt. Elszórakoztuk a vacsoraidőt? Nagy betyár lehet az a pap. Nem hamiskodott véled az úton?
Az asszony sietve dobta le magáról felsőruháit. Férje mosolygós megjegyzésére megállott egy pillanatra, azután ridegen, és nagyon komolyan mondotta:
– Légy nyugodt, fiam, akár az a pap menne mellettem, akár egy fabáb, az nekem egyre megy.
És hogy ezt mondta, most úgy érezte az asszony, hogy igazat szólott.
Firona
Térdét átfogva, csöndesen ül a kis ház előtt Firona. Egy világoskék szemű, huszonöt éves menyecske, körülötte futkos a gyepen egy kicsi fiúcska. A kutyát hajkurássza, és lépten-nyomon megbotlik hosszú, piszkosfehér ingében.
Firona az urát várja haza, aki a bányában dolgozik.
Ez a kisfiú nem az ura gyermeke. Ez még hajadon korában született, más férfitól.
Ó, mert sokat szeretett Firona, mielőtt az urával összekerült. Hogy meg is csömörlött tőle. S most már hűséges felesége emberének.
Mikor a városba ment szolgálni vagy tíz év előtt, bizony csordultig volt akkor a szíve becsületes szeretnivágyással.
És szeretett is. Eleinte egy kicsit lázasan-félénken, később aztán tudatos és rakoncátlan indulattal.
Mosdatlan szájú szolgalegényeket, akikkel halálos fáradtra táncolta magát a városvégi kocsmai mulatságokon, vasárnap délutánonként.
Sorra jöttek azután mások is. Esténkint például dolga-végeztével kijött a kapuba. A szomszédban lakott egy sereg kosztos diák. Szepegve, körülleskelődve ténferegtek jó sokáig a kapu körül, míg oda is merészkedtek. És a pucérajkú, nyurga legénykék forró ujjaikkal reszketve nyúlkáltak a derekához, a kebléhez, és a leány jókat kacagott magában gyámoltalanságukon.
Későbben akadt össze egy legénnyel. Mitrunak hívták, s már régóta szolgált a városban. Jóképű legény volt, és már néki sem volt első szeretője Firona.
Ez aztán elmarta a többieket a lánytól.
Különben Firona is már huszadik éve felé járt ekkor, és másképpen is szerette ezt a legényt, mint a többieket.
A külső udvaron találkoztak esténkint. Mitru felült a kútkávára és pipázott. Firona mellé kuporodott a fűre. Így beszélgettek. És a legény hatalmasokat ásított, mintha unatkoznék, pedig igen jól érezte így magát.
Vasárnap délutánonként pedig kimentek a leány anyjához. Kis zsellérházban lakott a szőlők alatt.
Mitru szívesen elüldögélt a réten, a fák töviben, mert alig kétszer ha látta faluját, mióta a városban szolgált.
A házban arcukat furán fintorgató, fekete-piros szentképekkel voltak teleaggatva a falak. Rikító, primitív virágokkal kipingálva az ablakközök, és olyan jó hűvös szaga volt az egész szobának a frissen tapasztott agyagpadlótól.
Valami megállapodott, otthonias, régi hangulat lepte meg itten a legényt, és úgy vette észre, hogy már sokkal több köze van a leányhoz, mint eleinte, mikor egy estére kereste fel, hogy megölelje, és semmi másegyébért.
Úgy is volt, hogy ősszel odahagyják a szolgálatot, és együvé költöznek ide lakni. Az öregasszony is jó szemmel nézte őket együtt, különben is gyenge volt már és beteges.
Azonban nem az lett belőle. Firona teherbe esett, és a legény minden szó nélkül odahagyta.
Haza kellett jönnie anyjához, mert nem szolgálhatott ilyen állapotban.
Ő sem szenvedett aztán több szégyent meg keserűséget, mint a hasonló sorsú leányok szoktak. Kivált az anyjától volt mit hallania. Sírt, átkozta a legényt. Nem kell se testének, se lelkének többet! – mondta, különösen mások előtt; de azért mindig úgy ment ki a ház elé, hogy egyszer csak meglátja felfele jönni a fák közt.
Nem is szegődött el többet cselédnek, hanem már kora tavasztól fogva, alighogy megszülte gyerekét, eljárt napszámba dolgozni.
A piszkos, nehéz napszámmunka nagyon megváltoztatta az asszonyt. Lomposan, borzasan ment ezután reggelenként az építkezésekhez, és később mindenféle rongyos, meszes napszámost fogott meg szeretőinek. Velök ivott esténként a pálinkásboltokban, és dalolva kísérte el kettő-három a szőlők alatti setét gyalogutakon.
Az őszi esőkkel megszűnt a munka. Az öregasszony meghalt, és Firona egyedül maradt a kisgyerekkel.
Tétlen, homályos szomorúságban járt-kelt a házban, amíg odakinn végtelen fonalakban húzott le az eső a szürke felhőgomolyagból.
És egy éjszaka leesett az első hó.
Talán nem is úgy pihénkint esett le, hanem éjjel, mikor mindenki aludt, csak egyszerre leereszkedett az égből, mint egy óriási patyolatlepedő, és ráterült a lucskos, mocskos világra. Reggelre aztán, hogy az ablakon kinéznek, már fehér a világ. És mindenki valami borzongó, ideges örömet érez a nagy színváltozáson.
Délelőtt kisütött a nap. A kisfiút meleg kendőbe bónyálta be Firona, és kiült vele a tornácra. Az eresz vígan csepegett, és nagy hócsomók zuhantak le az ágakról fojtott puffanással. A fákat úgy kerítette árnyékuk, mintha lilaszín kendők volnának alájok teregetve a hóra.
A bolondos kutya vinnyogva karikázott előttük. Bele-beleszagolt a hóba, és prüszkölve hencsergett meg benne. A kisfiú pedig nyugtalanul fészkelődött az anyja öliben, s a két nagy, kék szeme vidáman kacagott elé a sok kendő közül.
Délfelé Firona elaltatta a gyereket, s jókedvvel vette hátára kosarát, hogy fáért menjen az erdőre.
Az úton összeösmerkedett valami emberrel. Fáért ment az is, szíjas kéziszánkóval.
Az asszony szívesen elegyedett véle szóba, mert jó ideje nem volt körülötte férfiember.
Bár ennek nagyon fura kinézése volt. Hogy bányamunkás, mindjárt látni lehetett. Mindnek beleeszi magát ruhájába a csepegő kövek mérges, sárga iszapja és a setét tárnafolyosók hűvös, fanyar szaga. Csupa vörösessárga volt az egész ember. Arca, keze, ruhája: akár egy rozsdafolt. És fürgén rugdosódva kapaszkodott a meredeken görbe lábaival.
Együtt rakták meg a kosarat, a szánkót, és együtt indultak hazafelé. Naplementével mérges lett a hideg, s a megfagyott hólucsok ropogott alattok, mint az üvegcserép. Annyira összebarátkoztak, hogy Firona behívta a bányászt melegedni.
A kisgyerek felébredt, míg anyja odavolt, és egészen eltikkadt a sírástól. De még jobban rázendített, mikor a szőrösképű bányászt meglátta anyja mögött befordulni az ajtón.
Hát különös is volt így a tűzvilágnál a görbe lábú emberke, amint a nyitott agyagkemence körül sürgött-forgott meg-megborzongva, és a megfagyott bocskor sűrűn kopogott a lábán. Olyanszerű lehetett, mint mikor egy nagy, rozsdás kandúrnak dióhéjat kötnek a talpára, és eleinte csak a fejét kapkodja ijedten – mi az ördög kopog körülötte, ha megmozdul? Egyszer pedig, mikor lekuporodott a tűzhöz, hogy szenet tegyen a pipájára, csakugyan úgy fésülte meg gémberedett kezével szakállát, bajuszát, mint a macska, mikor mosdik.
Fironának olyan nevethetnékje támadt, hogy alig tudta visszanyelni. S ez a nevetés sokáig csiklandta gégéjét. Még akkor is, mikor később összeölelkőztek a bányásszal.
Mert a bányász nála maradt éjfélig. Csak hajnali három órakor verik ugyan a fakolompot munkára, de míg a bocskort felgöbözi, az is megtart félórát.
Hanem eljött azután máskor is, és Firona nem bánta, hogy eljön. Özvegyember volt, és első feleségétől maradt kisleányát az ipa nevelte.
A karácsonyestét is együtt töltötték, és együtt mentek le éjfélkor misére. Télutóján pedig elvitte a bányász Fironát a paphoz, és becsületesen összeesküdött véle.
Más élete lett ezután az asszonynak.
Fizetéskor tiszta ruhában, virágos fejkendővel ment le, a kisfiát karján vive, a hámorhoz, a tarka asszonysereg közé, amely ott várakozott hangos-trécselve a nagy, kővel kirakott udvaron.
Setét hajnalokon pedig kigyúlt a mécses a kis házban, s Firona borzasan, álmos fővel rakta bele az ura útravalóját táskájába. A tornácról nézte aztán, mint halad lefelé a setét fák között. A bőrtáska fedele furán kleppegett a hátán, ahogy zötyögtette, és távolabb már csak a mécsvilág ugrándozott a setétben.
A szoba falaira, a szentképek közé, madaras kalitkákat rakott a bányász, s a megkopott szentek még mérgesebben fintorgatták sovány arcukat a szeleburdi csízekre.
Egyébként áldott egy jó ember volt ez a bányász. Se iszákos, se verekedő, s jó pénzkereső. Sőt, Firona szerette is, ha egy kicsit pityókos volt. Ilyenkor minden bolondságot összehadarva tötyögött összevissza a házban, és órahosszat elmókázott a kisfiúval, aki már jó nagyocska volt. Elévette a harmonikát, kiült a ház elé, és lábával verve a taktust, nagy buzgón nyefegtette. A kis kölyök meg rikoltozva ugrált, táncolt előtte a gyepen, a muzsikaszóra.
Egyszer, valami ünnep szombat délutánján, Fironáék kinn ültek a réten. Jó melegen sütött a nap, bár késő őszre járt az idő. A kis ház oldalán halódó legyek sütkéreztek az álmos, sárga fényben. A szomszédból odahallatszott a gesztenyeverők lármája, akik felkúsznak a fákra, és hosszú, hajlós rúddal nagyokat csapnak a levelek hátára. A szúrós gesztenyeguba zuhogva hullik alá, mint a záporeső, s a szedőlányok sikítozva menekülnek előle a fa alól.
A bányász jóllakva, lustán hevert hason az árnyékban.
És Firona Mitrut látta jönni lenn az úton, a fák között. Egy kicsit kapatos lehetett, mert dülöngélt, és süvegét előre-hátra huzogatta a fején.
Úgy látszik, a kanyarodónál megismerte Fironát, mert feléjök tartott.
Megállott, köszönt, s a bányász felült a füvön. Tudta, hogy kicsoda a vendég, de nem látszott, hogy haragudnék vagy örvendene. Firona is úgy nézte végig, mint egy idegent. Nem sokat gondolt mellette, hogy itt látta.
A bányász megkínálta pálinkával, de csak az üveg fenekén volt egy kevés. A legény kivett egy marék pénzt a zsebéből, el lehetne küldeni valakit. A bányász úgy határozott, hogy felibe töltsék meg a butykost, és bement a házba kabátjáért.
Együgyű, ravaszkodó mosolygással nézte Mitru az asszonyt, hogy maguk maradtak.
– Hát hogy vagytok?
Firona is mosolygott.
– Jól.
Egy kicsit hallgattak, a legény elkezdett dúdolni, nádpálcájával verdeste a csizmaszárát, és szórakozottan nézte a kisfiút.
A gyerek mind ott settenkedett az igazi apja körül. Megállott, bámulta, ahogy az idegent szokták a gyerekek, és úgy sürgött körülötte, hogy magára vonja figyelmét.
A legény kivett egy hatost, és a fiúcskának adta.
Firona rászólt a gyerekre:
– Adjál Mitruka pacsikát a bácsinak.
Bizony, a bácsinak. És egyszerre úgy elkezdett kacagni az asszony, hogy neki kellett támaszkodnia egy fának. A gyerek ugrándozva hahotázott, hogy anyját hallotta, és a legény is vélök nevetett egy darabig, de aztán hirtelen elsavanyodott szája szélén a kacagás.
Egyszerre mind a ketten a bányászra gondoltak.
A legény nem szólt, csak a kezével intett komolyan arra felé, amerre a bányász elment.
– Nagyon jó ember – mondta komolyan Firona is, feleletképpen – Hát egy kicsit… egy kicsit… – és ingatta fejét hozzá, félrehúzva kissé a száját. Azután megint kacagott.
Közben eljött a bányász, és nekifogtak inni. A bányásznak ugyan kevés kellett, hogy pityókos legyen, de aztán nemigen ivott. Jó kedviben volt, kihozta a harmonikát. Daloltak, Firona és a kisfiú is velök, amennyit tudott. Az asszony még ivott is egy keveset.
Hanem Mitru mindjobban elázott. Alig állott, dadogott, és mikor ivott, csurgott lefelé a pálinka a szája szélén, le az ingére. Teli torokkal üvöltött, végre pedig kötekedni kezdett a bányásszal.
A bányász békítgette a kevésbé részeg ember gúnyos jóakaratával.
Ilyen állapotban, persze, bajosan mehetett volna haza. Hanem Fironáéknak nem volt helyük a házban hová lefektetni.
A ház mellett volt egy üres sajtóház, gondolták, oda viszik. A legény nem is ellenkedett, s elbotorkázva le is feküdt oda, egy pokrócra.
Közben Fironáék is bementek a házba, de az asszony még kiment valami takaróval Mitruhoz, mert jó hűvös lett az alkonyattal.
Mikor megigazította a fejealját, és rá akarta teríteni a takarót, a legény egyszer csak körülfogta lábait. Húzta le erővel magához, rekedten susogott, csókolgatta a térdét, és emelgetni kezdte szoknyáját.
Az asszony mérgesen huzalkodott, fojtott szitkozódással. A legény csak huzigálta makrancoskodva, mint egy kölyök, hogy az asszony le is esett mellé a földre. Alig tudott kiszabadulni.
Hanem felizgult egy kissé a legény ölelgetésével.
– Te gyalázatos lator! – szidta elmenőben egy kevéssé rekedten a felindulástól, és látta még, mikor az ajtón kifordult, hogy nyújtogatja karját utána. Azután visszacsapta magát a legény, hirtelen fejére rántotta a pokrócot, és nevetni kezdett elégedetten, rángatózva.
Később feljött a telihold. Nagy csendesség volt a házban. A bányász nyitott szájjal, hanyatt fekve szuszogott a földön, szalmazsákján. Firona még nem aludt. Már egész este nem kapta helyét, és most végtől végig érezte lábain, derekán a legény kezehelyét. Nem mozdulhatott, nehogy felköltse a kisgyereket, aki bedugta karját az inge alá, kebelébe.
Egyszer csak dörömbölést hallott kívülről, a sajtóházból. Azután hallotta, hogy nyikorog az ajtó.
A legény a sajtóház ajtajában állott még, az árnyékban. Didergett, káromkodott. Rosszul volt a sok pálinkaivás után, meg a hidegtől. Firona odament hozzá.
– Hát te nem alszol? – kérdezte, mintha véletlenül jött volna ki.
A legény félrehúzta száját. Krákogott, köpködött jobbra-balra az undorodástól.
Firona egészen mellé állott, és gyengén megfogta karját.
Mitru elhúzódott mellőle.
– Ne… ne cibálj… Az Isten verje meg a büdös pálinkáját! – és megint összerázkódott.
– Na, isten áldjon meg – köszönt egyszerre, miközben félrefordult, és otthagyta faképnél az asszonyt.
Firona jó darabig nem mozdult álló helyéből. Olyan keserűséget érzett, amilyet még soha. Mintha két acél tenyér nyomná kétfelől a halántékát, hogy le kellett hunyni a szemét. Azután dideregve ment vissza, mezítláb, a harmatos fűvön.
A bányász most is úgy szuszogott nyitott szájjal, hanyatt, a szalmazsákon.
Az asszony nézte, nézte jó ideig, és valami megmagyarázhatatlan, veszett düh látszott az arcán. Mint egy gyilkosra, úgy nézett, és kedve jött belerúgni.
Belerúgni, és rágázolni a hasára.
Bizony, a szegény, görbe lábú bányász hasára.
Történet az özvegyasszonyról meg a fiáról
Egy foltocska erdeje, szőlője, egy foltocska gyümölcsöse volt az özvegyasszonynak messzi, jó félórányira a várostól. Fazekasmester volt az apja, a nagyapja s talán a harmadik öregapja is. Megmohosodott kisvárosi polgáremberek. Benn a városban, előkelő helyen volt a szélkakasos, kettősfedelű házuk, valahol a templom körül.
Az asszony apja húzódott meg idekinn vénségére, és az asszony itt nevekedett eladó korától.
Mert ezek a nyugalmas életű polgárok úgy elmúltak, elkallódtak húsz-harminc év alatt, mintha a szél fújta vón ki őket valahová a kisvárosból. Utódjaik sincsenek tán, vagy ha vannak, ritkán érhetnek rá mesélni róluk.
Éltek nyugalomban, meghaltak békével, s nem foszlottak széjjel hangulataik türelmetlen órákra, percekre.
Az asszony jól emlékezett – különösen kisgyerek korából – a szülőházra. Két ódon-barna szobára.
Lóca futott kereken a fal alatt, s felette cifrára karcolt, ezüstszürke cintányérok lógtak háromsorosan, mint a pitykék. Az asztal körül vaskos, pingált hátú székek csücsültek.
Cinkantában állott a bor az almáriumon, s aki bejött ismerős, se szó, se beszéd, töltött magának. Cserépfazekak voltak tele mézzel, szilvaízzel a hászján, és garmadába hányva az aszalt gyümölcs.
A hátulsó házban pedig egész nap surrogtak-burrogtak a fazekaskorongok, és versenyt fütyörésztek vélök a sáros kezű legények. És az udvaron, hosszú bakokon, nyalkán sorakoztak a szilkék, korsók, a mázas csuprok, mint a katonák.
Egyébre is emlékezett az asszony. Vagy ezt csak úgy hallotta már meseképpen.
Hogy akkor ontották az ezüstöt, aranyat a hegyek a kisváros körül. És a hónapok hetedik napján kötényökben hozták haza a fekete selyemruhás polgárasszonyok az ezüstforintot a beváltóból. Mert a polgároknak része volt, majd mindnek, a bányákban.
Tömve-dugva voltak ilyenkor a sűrűpincék, borospincék mulató bányásznéppel, és a legények széltében egymásba kapaszkodva kurjogatták végig a girbe-gurba, csapivós utcákat.
Fél napig tudott mesélni erről az özvegyasszony egyvégtében. Mert bőbeszédű volt szertelen.
Kifecsegni magát pedig nem sok alkalma adódott. Sokat volt egyedül, és megtorlódott benne a sok mondanivaló. Megszokta hát idővel, hogy ha nem volt kinek, magában is beszélgetett.
Kétszer ment le hetenként a városba, hátán recsegő, vesszőfonatú kosárral, gyümölcsöt, tojást meg miegyebet eladni, és jövet is, menet is szünetlen magyarázgatott magában, ha véletlen útitársa nem akadt.
Marcona, feketeképű asszony volt, és keményen hadonászott kezével beszéd közben.
Meg-megállott, összeráncolta szemöldökét, csóválta fejét, nevetett, és sokszor még benn a városban, az utcán is elfeledkezett így magáról. Nemegyszer rajtakapták ismerősei ezen, de azért nemigen jött zavarba:
– Éppeg mondom itt magamban – fordult oda menten –, hogy ez a fiú sírba tesz éngem idő előtt. Most is odatekereg valahol. Térül-fordul az ember, s már nincs mellette.
Valami vízhozta, szepességi bányaácshoz adták férjhez az asszonyt húszéves korában. Mindössze vagy két évig éltek együtt, de nem valami nagy békességben. Az urában nemtörődöm, derűsen látó, csavargó természet lakott. Szerette a dínomdánomot, és nem túlságosan ölte magát a dologgal.
És az asszonyban mintha csak ünnepet ült vón utoljára rendes életű polgárelődeinek konok és kegyetlen józanságú gondolkodása.
Sokat veszekedtek, sokat verekedtek. A bányaács napokig odativornyázott az asszony szája elől, és hovatovább mindjobban nekiadta magát az ivásnak.
És egyszer, egy hajnalon vérfoltos lepedő alatt cipelte haza a vidám bányaácsot egynehány mogorva cimborája. Részeg fővel ment a munkába, és magára szakította a tárnakötést. Ő maga volt az oka.
Így mondták el az asszonynak.
Egy fiú maradt utána. Szakasztott mása az apjának. Sunyi szemű, szöszhajú cipcer ivadék. A külseje egy cseppet sem hasonlított az asszonyra.
Egyetlen gyerek, elkapatott, rakoncátlan betyár volt, és rengeteg méreggel meg nyugtalansággal tarkította az asszony életét.
Az iskolába-járással volt sok baj eleinte. Aztán, hogy kinőtt belőle, inasnak próbálta az asszony elszegődtetni a városba. Hanem két-három hétnél tovább nem ragadt meg egy helyen.
És ha megszökött valahonnan, anyja elibe se mert kerülni. Ólálkodott napokig a ház körül, és ördög tudja, hol nem tanyázott, szénatartókban meg aszalókban.
S az özvegyasszony sírva járta meg érte ilyenkor a fél várost, a vincellérházakat, mint a bolond, mikor a fiú – úgylehet – nyugodtan szundikált valahol a szénapadláson.
Hanem ha elékapta az asszony, akkor elnáspángolta irgalmatlan. Vágta agyba-főbe korbáccsal, vesszővel, amit elől-utól kezébe kapott, amíg beleunt. És szidta, átkozta, és magyarázott neki óraszámra. Sírt is közbe egy-egy verset. És megint összepofozta.
A fiú, ha ütötte, ordított, ha pedig beszélt neki, csak összekuporodott egy sarokban, és onnan nézte ijedt, sunyi szemmel, hogy perdül-fordul az asszony a ház közepén, mintha a forgószél táncoltatná.
– Te! Te átok a fejemen! Mi lesz belőled? Az akasztófán fogsz megszáradni. Rosszabb leszel apádnál. Az Isten nyugosztalja, mert nem sok örömem volt véle. Nem bírok már véled. Férjhez kell hogy menjek csak érted. Hogy legyen, aki egyszer emberségre tanítson. Pedig, Isten látja a lelkem, hogy kell-e még egy, hogy eméssze az életemet?
Sok kérője akadt az asszonynak, mióta az ura elhalt. Hanem félt nagyon, csak úgy hebehurgyán, másodszor is beköttetni a fejét. És erről, a férjhezmenetelről meg a fiáról beszélt az asszony legszívesebben ismerőseinek.
Volt valami nagy bizakodás a szava megett, hogy csupa fontos és másokra is érdekes dolgok a mondanivalói, és tudott is ébreszteni evvel némi érdeklődést.
Ha valami kérője akadt, titkolódzón, nevetve ment oda egy-egy asszony-ismerőséhez, és hunyorgatva újságolta:
– Tegnap is ajánltak egyet. Valami aranyász vagy miféle. Be is állított hozzám a délután. Áh… há… há… Nem kell nekem még egy, ha aranyból lesz se. Mér? Hogy legyen, aki megigya, amit keservesen összekuporgattam? Csak, higgye meg, csak ezér a fiúér…
És elkezdett vég nélkül beszélni a fiáról.
Hanem a férjhezmenetellel nem egészen úgy volt az asszony. Beszélt, beszélt, és nappal, eltörődve, józanon, nyitott szemmel hihette is.
Hanem este, mikor a fiú nyugodtan aludt az apja rámaradt ágyán, sokszor keservesen érezte az asszony egyedülvalóságát.
Zúgott, zsongott kívül az erdő, és a faágak az ablak hídjára nyúltak, mintha kérezkednének be a szobába.
Karja feje alatt, hanyatt feküdt az ágyon és sóhajtott. És csöndesen, erőszakkal melléje bújt a vágyakozás a takarója alá. Végigcirógatta barna bőrét, és körülszorította csípejét. Sóhajtott, és két izzadt kezét rányomta mellére. A férfiakra gondolt. Azonban elmosódtak egyéb tulajdonságaik, hogy jók-e, rosszak-e, korhelyek, verekedők, csak hogy megcsókolhatják és megölelhetik az asszonyokat.
Tizennyolcadik évében járt a fiú. Hatalmas szál legénynek serdült fel. A válla lehajlott egy keveset a hirtelen növéstől, és szélesek, lomhák voltak a mozdulatai. A képe megmaradt tagolatlan formájú, piros, gyerekesnek, csak a hangja volt döngő, mint a hordóé.
Egyébként meglehetős büszke volt rá az özvegyasszony. Különösen vasárnaponként lépegetett hetykén, peckesen a fiú mellett, mikor a templomba mentek le tisztán, kiöltözködve.
Megmaradt a legény anyja mellett a jószágjukon. Ojtott, ültetett, és hordta le a gyümölcsöt az asszonnyal a városba.
Esténként pedig néha, a tornácon ülve, felolvasott az özvegyasszonynak rongyos, olcsó füzetekből, holmi rémséges rabló-történeteket, nyögve és akadozva, mint az iskolásgyermekek.
Egy nyáron valami román vincellér költözött az özvegyasszony szomszédságába. Egy sárga, betegszínű ember, a felesége meg a leányuk. Csöndes, alázatos népek, hangosabb szavokat alig hallotta valaki. Úgy jártak-keltek az úton, mint az árnyékok, és mindenkinek kezicsókolomot köszöntek. Az özvegyasszony nem is állt szóba velök. Hanem a fiú szemet vetett a leányra.
Már előbb is hallott fél füllel az asszony valami szeretőjéről. A cimborái vitték el egyszer kapatosan a fiút valami jóféle asszonyhoz, és az özvegyasszony ismerősei látták meg, amint egy este lökdösődve, kacagva kísérte a városban.
Akkor nagy háborúskodás folyt emiatt közöttük.
A fiú egyébként hallgatag természetű volt, és többnyire megszökött a veszekedés elől.
A kánikula idején két hétig maga maradt otthon a legény. Az asszony útra ment gyümölccsel.
Hajnalban beállított a fuvaros, hosszú, gyékényfedeles szekérrel. Megterheltek, szalma közé szuszakolva a kosarakat, és a fiú lekísérte anyját a város végeig.
A szomszéd nagyobb városba vitte piacra az asszony a gyümölcsöt.
De a közbeeső síksági falukon is kereskedett véle. Pénzért is, meg ősrégi módon gabonát meg miegyebet cserélve érette.
A városbéli kofák már rég vasúton szállították eladnivalóikat, de az özvegyasszony nehezen tágított régi szokásaitól.
A legény jókedvvel, fütyörészve jött haza, ahogy a változásokon szokás jókedvre hangolódni. És vidáman őgyelgett a ház körül, a tornácon, a magauraság érzésének vidámságával.
Semmi dolga nem akadt egyelőre, és délfelé egy kicsit elunta magát. A rétjök alatt, az út mellett, folyt a patak. Lement oda csak úgy ingujjban, mezítláb.
Felgyűrte nadrágját, és lábát a vízbe áztatva, hanyatt feküdt a füvön.
Sokan jártak keresztül itten a szőlők alatt, különösen nyaranta, kikerülve a napos, tikkadt országutat.
A fiú arcára bontotta szalmakalapját, és ha jött valaki az úton, találgatta magában – ki lehet? Gyerekes erőszakkal tartotta vissza kíváncsiságát, míg elhaladt, s csak akkor nézett nevetve utána. Egy-egy pillanatig el is szundikált fektiben.
Egyszer felült, hogy cigarettát sodorjon.
Felülről az úton a vincellér leánya jött egyedül, kosárral a hátán. Eddig is nézegetett utána a fiú, de még nemigen fordult meg a fejében, hogy szóba ereszkedjen véle. A leány mindig becsületesen köszönt neki, ha elment mellette. Most, hogy közelébe ért, megszólította:
– Mia? Mész le a városba?
A leány először mintha nem hinné, hogy neki szólott, csak bámult reá. S csak aztán bólintott félénken, megzavarodva:
– Megyek. Megyek le a piacra.
– Hát apádék lent vannak?
– Nem. Hazajöttek. Nem látta az úrfi elébb? – válaszolt határozatlan útnak eredő megmozdulással.
A legénynek nem kevéssé tetszett, hogy úrfinak nevezik. De azért azt felelte rá nyomban, szinte kapva rajta, hogy akadt valami mondanivalója:
– Mit mondod nekem, hogy úrfi? Nem vagyok én úrfi.
A leány még jobban zavarba jött, s olyan édeskés, cselédes félmosolygással, amilyennel köszönni szokott ő maga is, meg a vincellér is, bizonykodott, hogy megilleti a fiút az úrfi nevezet.
Evvel egy percre kifogytak a szóból. A leány kosara madzagját huzigálta a vállán, és csak állott, bámult olyanformán, mintha nem merne tovamenni. Egy percig.
Akkor a fiúnak mosolygás villant meg egyszerre a képén.
– Na. Én akkor kisasszonynak foglak hívni téged. Mi? – és kacagott hahotázva.
A leány is nevetett, s tiltakozott a címzés ellen.
És evvel a nevetéssel mindjárt egy kis bizalmasság szövődött közibük.
Még kérdezett egyet-mást a fiú – hogy honnan jöttek, s miért megy le mostan a városba? – s a lány sokkal kevesebb elfogódással felelgetett neki.
Mikor tovahaladt, egy darabig elbámészkodott utána a fiú. Azután lustán hanyatt vetette magát megint. Kiemelte a lábait a vízből, s felhúzta térdét szögalakra.
Míg beszélgettek, egészen elfoglalta a fiút az első szóváltás döcögős, kellemetlen kínlódása, s csak mikor elment a leány, gondolt rá úgy, ahogy a lányokra szokás gondolni. Mint valami prédára, amit jó volna megkaparintani.
Kegyetlen, sunyi öröm mozgolódott benne. És hirtelen felült. – Hátha… Majd egyszer becsalom a házba – spekulált élénk, gonosz magábanevetéssel.
Szép kis szeplős ábrázata volt a leánynak, és kedves nézésű macskaszeme. Flórikának hívták.
Aznap semmit se dolgozott a fiú. Csak mászkált szerte a réten, a fák alatt. Vagy odalenn a patak mellett, a zsilip körül. S leült a keresztgerendára, lábát lógatva a zubogó felett. Ha itten ült – vagy fütyült, vagy énekelt, mintha versenyezni akarna a vízzúgással.
Aztán kedve kerekedett megfürödni. Levetkőzött, és pucéron, fején a kalappal sétálgatott egy darabig a gyepen. Nézegette magát. A karjait, a lába hajlását lépegetés közben, és hátulról is, nyakát visszacsavargatva, míg belefájdult. Nyújtódzott egynehányat, hatalmasat, hogy ropogott a csontja. S mikor kifeszültek nyakán s a karján az inak nyújtódzás közben, olyasvalamit érzett, ha most valakire rásújtana, úgy rásújtana, hogy menten összerogyna.
Mikor pedig a fürdés után felöltözve, meleg borzongású lustasággal hevert egy fa alatt, újra a leány mászkált az eszében.
Még aznap találkozott egyszer véle.
Teli kosárral jött a városból, izzadtan, kipirulva és lihegve telepedett le pihenni az árnyékba, a gyepű alá.
A fiú feléje indult a réten. De tette magát, mintha nem látta volna meg a leányt. Kalapja szalagjával piszmogott, nézegette buzgón a fákat.
Néha feléje sandított, s akkor látta, hogy a leány reábámul. S csak hogy így összenéztek, tartott egyenest neki.
Elég könnyen, pergőn ment most már köztük a beszéd. A fiú egy fának támaszkodott, szemben a leánnyal, és rágyújtott egy cigarettára.
S ahogy nézte, így, egy kéznyújtásnyiról, lassankint heves vágyakodás ébredt benne utána. Beszélt, nevetett, és a szeme hol éhesen, hol szinte áhítattal csókolta végig a leány formáit.
Piros galanddal volt a fehér parasztvászon inge csokorra kötve a nyakán, s kinyílott egy kissé, amint ültében előrehajlott, és látszott a bőre keskeny, barna csíkban. A válla és kicsi, hegyes melleformái is jól látszottak, ahogy az egy szál ing ráhajlott.
Egyszer csak messziről valami ismerősüket látta meg a fiú. Nem akarta, hogy meglássák együtt a lánnyal, és megint anyja fülibe jusson valami. Eljött hát a fától. És a leány is indulni készült.
Hanem mikor rásegítette kosarát a fiú, megint végigfutott rajta az indulat. Hogy azt hitte, mindjárt ráveti itten magát.
Aztán pedig már rendesen találkoztak. Hol a réten, hol az úton, mikor a leány valami ürüggyel elmaradt szüleitől.
Egyszer is a fásszínben babrált valamivel a legény, s az úton észrevette a vincelléréket. Flórika hátul mendegélt utánok. El-elmaradt, és unos-untalan felbámult a házra. A fiú látta, s ujjait ropogtatta örömében.
Másszor a piacon vette észre, hogy a leány egyedül indul el hazafelé. Messziről kullogott utána, s csak mikor a házak elmaradtak, szegődött hozzá. Flórika tudta, hogy a fiú követi, de azért csak haladt tovább, mert egészen természetesnek találta, hogy a fiú nem állhat meg véle a városban. Nem is került szó köztük erről. S a fiú se pedzette, mért kerülgeti a leányt ilyen állhatatosan.
Csak úgy volt, mintha mindig csupa véletlenből és szándéktalan kerültek vón össze. S csupa közömbös dolgokról beszélgettek. S a fiú eddig még a kezét se fogta meg a leánynak.
Aznap nyúlt hozzá először. Egymás mellett ültek a sövény alatt, a gyepparton, s valami bizalmasabbról került szó. A fiút most is úgy emésztette a vágyakodás a leány közelében.
Mosolyogva, egy kis kajánsággal a szemében, kérdezte a leánytól, hogy volt-e már szeretője. Mintegy bevezetésül kezdte ezt így, hogy valami közelebb fekvő, bensőbb dologról beszéljenek.
A leány is érzett egy csepp sajátságos nyugtalanságfélét a hirtelen kérdésre. De azért fontoskodva kezdte mesélni, hogy egy falujokbeli ismerősük szokta néha meglátogatni őket a fiával. S az a legény, lehet, hogy majd elveszi feleségül.
– S megcsókolt-e már? – szólt közbe egy kevéssé türelmetlen a fiú, s közelebb dűlt hozzá.
A leány mosolygott szégyellősen:
– Nem. Még egyszer se.
Akkor, roppant ügyetlenül, átfogta hátulról a derekát. Egészen átérte, hogy a tenyere rásimult a leány mellére.
Alig hajolt el tőle a leány valamicskét. S szintolyan ügyetlenül. Mintha illetlennek tartaná ellenkedni a fiúval. Csak a szemében volt valami kevés, különös megrebbenés.
Aztán a fiú szinte gorombán magához húzta a fejét, és megcsókolta a szája szélét. Egy kicsit reszketett mind a kettő, és elborult a szemük az izgatottságtól.
Utána mindjárt felállottak kelletlen, együgyű mozdulattal.
A leány lehajolt, valami igazítani valót kapva a kosarán. S a fiú addig, lába széjjelvetve, nekitámaszkodott egy fának. Mikor pedig a leány felegyenesedett, hirtelen megint utána nyúlt, és újra magához húzta.
A leány rádőlt egészen, megadással. Csak a szemében égett mindig a riadt, zavaros ijedelem.
Egy nap hazaérkezett az özvegyasszony. Hanem sehogy se volt megelégedve a fiú sáfárkodásával. A gyümölcs rohadt szerte a fák alatt. S a szoba, tornác repült a rendetlenségtől. Az asszony dohogott, mérgelődött.
– Csak az Isten attól mentsen meg, hogy az ember magára hagyja a házát. S kivált egy ilyen nagy akasztófára. Beléfúlsz a piszokba, ha behunyom a szemem.
A fiúnak nem sok kedve volt a feleselgetésre. Inkább elbabrált egyedül a réten.
Azután, hogy anyja itthon volt, többnyire esténként találkozott Flórikával. Örökösen a vincellér háza körül csavargott, és a leány kiszökött hozzá, hacsak szerét ejthette. Az apja, anyja különben se gyanított semmit.
Rendesen a szénatartóban várta a fiú. És egy meleg, setét estén odaadta neki magát a leány.
Egy-egy kosár sárgabarackot vittek le egy nap a városba az özvegyasszony meg a fia. Lenn a piacon észrevette a fiú, hogy Flórika egyedül indul hazafelé. Valamit mondani akart neki. Megszökött hát anyjától, és utánavetette magát. Ezt nem először cselekedte, azért az özvegyasszony, mikor túladott a barackon, vette mind a két üres kosarat, és indult hazafelé.
Majd a háza előtt volt már, mikor messziről, a fák alatt, meglátta fiát a vincellér leányával. A fiúnak a leány derekán volt a keze, s mikor elváltak, látta, hogy a fejéhez húzza a leány fejét. Az asszony majd hogy le nem esett a lábáról a megdöbbenéstől.
Sikított rájuk egy hatalmasat.
– Te!… te!
De jó messzire volt tőlük, s nem hallották a vízzúgástól.
A fiú letért nyugodtan a rétre, és a leány szaporán indult fel az úton.
Az asszony, hazaérve, helyét nem kapta a házban. A fiú odacsavargott még valahol. Lótott-futott, csapkodott magából kikelve, és csaknem sírt a méregtől.
És lenn az úton csendesen, beszélgetve jöttek – elöl a vincellér, utána a felesége. Valami érdekeset magyarázhatott az ember, mert untalan megállott, visszafordult, mutogatott, integetett kezével, fejével a feleségének, és megint elindultak.
És akkor eléjök toppant az özvegyasszony, mint a veszedelem:
– Halljátok! – kiabálta, ahogy csak bírt. – Hát mit gondoltok, hogy az a fiú azzal a ti… azzal a nyavalyás, kehes lányotokkal…
És dűlt belőle az átkozódás, szitkozódás, fenyegetés.
A két szegény ember megrebbenve hátrált előle a sövénykerteléshez. Nem értették, mi baja vélök. Próbálták kérdeni, de csak tátogtak, mint a halak a parton, mert az asszonyból áradt a szó lélegzet nélkül.
A vincellérré nekifogott pityeregni az ijedtségtől. Az ura pedig megpróbált méregbe jönni egypárszor, de az özvegyasszony olyan ádázul hadonászott az orra előtt, hogy ijedten húzódott ő is előle.
S egyszer otthagyta őket az asszony a faképnél.
A vincellérné rémülten, kéztördelve siránkozott:
– Ó, istenem, ez a magyarasszony.
A kis sárga vincellér vitézkedve szorongatta a botját – hogy ő nem hagyja ezt ennyibe. De azért szepegve sandított néha a ház felé.
Elindultak tanakodva, fejcsóválva, töprenkedve. Nem hihették a leányukról, amit az asszonytól hallottak.
– Ó, istenem, ez a magyarasszony – hajtogatta egyre a vincellérné. – Hiszen sose nem is beszélt Flórika avval a nagy, lomha fiúval.
Hazaérve elévették a leányt.
Flórika éppen kint volt a réten az elébb, és hallotta a nagy csetepatét. Megértette, hogy róla van szó, és futtig futva, reszketve, halálos rémülettel menekült be a házba.
Mikor aztán faggatni kezdték, tagadott, sírt. Hazudta, hogy látta ugyan a fiút az elébb, de nem is beszélt soha véle. A vincellérék hittek is, nem is, de nagyon megsajnálták a lányukat. És az ember fenyegetődzött, hogy feladja az özvegyasszonyt.
Nem lett belőle semmi, s lassankint elcsitult az egész dolog. A fiú is eltagadta, hogy valami köze vón a lányhoz, s valami mesét talált ki anyjának. Különben, ha csak tehette, megugrott mellőle.
Egyszer-másszor találkoztak a városba menet Flórikával. Az özvegyasszony gyilkos szemmel nézte végig. A fiú rája se nézett. S a leány most is alázatosan köszönt, csak egy kissé messzibbre került el mellettök.
Vagy egy hétig nem is beszélhetett a fiú Flórikával. A vincellér nagyon szemmel tartotta azóta.
Mikor először találkoztak, a leány sírt keservesen, s azt mondta, hogy az anyja be akarja vinni szolgálni a városba. A fiú dühösen káromkodott, és próbálta vigasztalni, amennyiből lehetett.
Ősz elején megkezdték a gyümölcsaszalást.
Ilyenkor békén alusznak a domboldalak, s lejtőik csoda lágyan hajlanak egymásba a verőfényen, mint a telitagú, gyerekes fiatalasszonyok teste formái.
A szőlőpásztorok az eszterhéj alá akasztják a fakolompot. És a kolompolás olyanszerűen hangzik, mint valami nevetés, amint tarkán, cifrán keringél a gyümölcsösök felett.
Alkonyatkor pedig az aszalók tájékán meglepi a domboldalakat a fonnyadó gyümölcs meleg, édes szaga.
A fiúnak virrasztani kellett az aszaló mellett. Napközben nagy kerékkosarakba szedték össze a szilvát, és az almát-körtét anyjával együtt vagdosták ketté. Egy szalmazsákot tett ki magának az aszaló tornácára, s azon tanyázott éjszakánként.
Meleg szelek indulnak el ilyenkor a síkság felől, s eljönnek ide cicázni a fákkal. A fák is pajzánkodtak vélök tavasszal, mint a legények. Most csak hajladoznak nékik komolyan, mint a családapák, mert lehúzza fejöket gyümölcseik terhe.
A leány néha kiszökött a fiúhoz éjszakánként. Egy szál szoknyában, mezítláb, nagykendőben jött át a harmatos réten rettegve, fülelve.
Az özvegyasszonynak úgy, amennyire alvófélben volt a gyanakodása, de azért ügyelniök kellett, mert néha kijött széjjelnézni. Szerencsére háttal volt a tornác a háznak, és kegyetlen nyikorgott a szobaajtó.
A fiúban már meghiggadt a lányhoz való indulata. Azelőtt nyugtalan várta, s ha megölelte, szinte szökött mellőle valami titkos, türelmetlen kedveszegettséggel. Most elüldögélt órahosszat a lány mellett csendesen, vágytalan, és jólesett, csakhogy éppen maga közelibe tudja.
Időnkint kinyitották az aszaló ajtaját, s akkor nagy, barna gomolyagban omlott kifelé reájuk a senyvedő gyümölcs émelygős, nehézszagú, ragadós párája. S ketten válogatták ki az égettet, a szilvamézzel nehézre itatott, hosszú nádkasokon.
Éjfél után Flórika hazament aludni. A legény még lökött egy nagy dücsköt a parázsra, és maga is lefeküdt.
Egy estén különös dolog esett meg az özvegyasszony házában. De ez már sokkal később történt. Sokkal később, télutója felé.
A fiú mogorván, a térdire könyökölve ült a kemence mellett, a farakáson, és cigarettázott.
A zimankó meg-megrázta kívülről az ablakokat.
Az asszony háttal állott neki a lámpa előtt. Sóhajtott egynehányat, egy kicsit színészkedve. Meg se fordult, s azt mondta a fiúnak:
– Eredj az után a lány után.
A fiún alig vevődött észre, hogy megütődnék. Vette szó nélkül a kalapját és elment.
Sokat gyötrődött az özvegyasszony ezért a pár szóért. Vagy két hete, hogy a piacon hallott valamit. Hogy a román vincellér kétségbeesve panaszkodik mindenkinek, mert az özvegyasszony fia szerencsétlenné tette lányát. És a lelke legmélyéig keserűséggel teli jött haza az asszony. Kínlódott, töprengett, gyötrődött azóta egy nap, mint a máson. És veszett dühvel gondolt a fiára meg a leányra.
Egyszer, a városba menet találkozott a leánnyal. Messziről szinte széjjelfoszlott hitvány kis alakja a teméntelen fehérség közt, szürke kendőjében. Meg-megcsúszott hátra-előre a göröngyösre fagyott úton, otromba nagy topánkáival, mintha tántorogna.
Úgy került el az asszony mellett kimerült, sárga foltos arcával, mint maga az eleven szemrehányás. És köszönt most is alázatosan.
Sírós szánakozás és tehetetlen düh rontott rá kétfelől az asszonyra a leány láttán. Úgy megsajnálta, hogy a két kezével szerette vón megfojtani.
– Ó, ez az árnyék. Hogy veszett vón a hazájába.
Máskor meg a vincellérrel találkozott. Annak is olyan kétségbeesett volt a képe.
Az asszony átkozta, az Istennel verette a fiát, a leányt, magamagát is, a vincellért is.
A vincellér csak hallgatta, hallgatta, és egyszer csak eltorzította arcát a sírás, mint valami idétlen, csúnya vigyorgás. És félrefordult.
Az asszonyba megint belemart az a kegyetlen, sírós szánakozás.
– Hát kellett ez néktek? Arra az egy haszontalan lányotokra nem tudtatok vigyázni. Hát én vigyáztam vón arra a nagy hóhérra? Hogy vesztetek vón a falutokba.
De aznap este szólott a fiúnak az özvegyasszony.
Mikor odaértek a házhoz, a fiú előretuszkolta a leányt a pitvarban, és először a leány nyitott be a szobába. Az ajtó félig nyitva maradt, amíg a fiú, szinte dühösen, rugdosta le csizmájáról a havat. A leány nem is köszönt, hanem ijedten fordult vissza az ajtónyílásnak rémítő, vacogó zavarában, mintha attól félne, hogy a fiú megszökik mellőle.
S úgy állottak meg aztán az ajtó előtt, egy kicsit beszemetelve a hótól, elől a lány, reszketve, révedezően, a hosszú legény pedig mögötte mogorván, kalappal a fején, mintha nagyon idegenek lennének mind a ketten, nagyon messziről jöttek, és valami titkos veszedelem hajtotta vón ide be őket.
Az özvegyasszonynak minden keserűsége mellett is mosolyogni jött felettük. S szinte enyhült evvel egy kevéssé a keserűsége. Különben is ébredt benne az elhatározás után valami elkényszeredett örömféle.
– Nahát, ülj le hát – szólott a leánynak.
A fiú helyet csinált neki a ládán. S leült, roppant suta mozdulattal.
– Vesd le a nyakadból azt a kendőt.
S az asszony maga vette le róla, odalökve az ágy fájára.
– Itt maradhatsz, ha akarsz. Azért hívtalak ide.
S utána, hirtelen méregbe jőve, szinte kiabálta:
– Mert nekem nem fogtok a kertek alatt, a bokrokban bujkálni, mint a kutyák.
Erre egyszerre, mint az áradat, kifakadt a leányból a sírás.
Az asszony rögtön megsajnálta.
– Nahát, ne nyafogj nekem, ’szen nem akarlak megenni – mondta csendesebben, s kérdőn nézegetett a fiúra, mintha keresne valakit, aki véle csudálkozzék a leány sírásán. A fiú csak bámult rosszkedvűen a tűzbe.
– Vacsoráltál már? Á, dehogy vacsoráztál. – S kapott rajta az asszony, hogy valami tennivalót talál, és fát rakott a tűzre.
A fiú is, a leány is egyre csak ültek, bámultak szótalan, búsan, mintha valami nagy szerencsétlenség érte vón őket. S még legkevésbé lehangoltnak az özvegyasszony látszott hármójuk közül, keserű arcával, amint tett-vett, sürgött a házban előttök, s magyarázgatott nekik szünettelen.
A tavasz napja sütötte…
A tavasz napja sütötte domboldalakon csavarogtam, amelyek csodálatosan finom ívben hajlanak az erdő alá.
Széles, mosolygó nyugalom áradt széjjel a réteken, és a hajlásokban serényen bugyogtak a vízerek. Ahol pedig ezek végigszaladnak, a letétzöld tocsogókon vidáman égnek a sárga virágcsillagocskák.
Egy gesztenyefa alá feküdtem, arccal az aszú fűre, és ezt gondoltam: lám, ameddig innen fel nem nézek, történni fog valami itt a közelemben.
Most mindjárt széjjelhajtja az ágakat a latin mesék Faunusza nagy óvatosan és kifigyel.
Ha pedig senkit se lát, és a prücskök ciripelésénél se hall egyebet, akkor bátran kijő a tisztásra. Jár-kel, nézeget élelmes, csillogó szemével egy keveset, aztán ő is letelepedik valahová. Egy gesztenyefa-tuskónak veti hátát, és előkeresgéli nádsípját. Úri kényelemmel keresztbe rakja azután egymáson két szőrös kecskelábát és rázendít.
A nádsíp sikoltozására egyszerre csak egy sereg apró faunkölyök lomol kifelé a sűrűből. A kecskelábú öreg fürge kölykei.
Veszettül ugrabugrálnak, hejehujáznak és cigánykerekeznek a gyepen.
Egy-egyszer össze is döfölkőznek, s akkor vonagló ívalakra hajlik egymásba derekuk, és sovány karocskáik éles szögben merednek hátra.
Meg összefogóznak karéjba, és szilajon, hátraszegett fejjel rúgják el a forgótáncot.
Az öreg ragyogó szemmel nézi a bolondos kölyköket, és csak buzgóbban fújja nékik.
Valaki fütyörészve jött felfelé az úton, a domb mögött. Olyan németes, iskolai indulót fújt, amilyent a kirándulásból felbokrétázva, porosan megtérő iskolás fiúk énekelnek.
Az is volt: kurta nadrágos diáklegényke. Kényelmesen, hányaveti mód jövögélt az út közepén, szélesen kilóbálva karjait magától, mintha álmos lenne. Közben felrúgott egy-egy követ maga előtt, hanem ezt olyan hirtelen nekiiramodva cselekedte, mintha egyszerre megharagudott vón valamiért a kavicsokra.
Aztán megállott a szekérút közepén, komoly, felnőttes pózban, kéz-zsebredugva: merre tartson? S nekifutott az útároknak. Mikor pedig keresztülszökött rajta, diadalmasan nézett körül, mintha valami elismerést várna érette.
És jött a réten, egyenesen felém. Nem vett azonnal észre.
Lehajolt, hogy virágot szakítson, és soká bíbelődött véle, hogy a kalapja mellé tűzze. Hanem alkalmasint szétmállott keze közt a gyenge gólyahír kocsánya, mert bosszúsan elhajította, és megint felcsapta kalapját. Különben, mióta a füvön lépdegélt, minden megmozdulásában volt valami egészséges türelmetlenségféle. Állott mindig nyugodtan, szemlélődve egy kicsit, azután akart valamit, és nyúlt is a keze érette, és megint úgy maradt mereven, félig feltartott kézzel, mintha a hónaljában bújtak vón meg a mozdulatai, készen a kirontásra.
Elékaparászta zsebkését, levágott egy fűzfavesszőt, és egyenesre próbálta hajlítgatni.
Nézett fel az égre, és végig-végig a domboldalokon, komolyan, áhítatosan. És nézett maga körül élénken, érdeklődőn, s egyszerre nyugtalanul rázta meg a fejét. Tágítgatni kezdte inggallérját, fejét forgatva hozzá, mint a nyaktekercs. Később meg olyan vonalba húzódott ki a felső teste, mintha lesne valamit.
Egynéhányat lépett még előre, és minden átmenet nélkül csak nekifogott kacagni.
Kacagott, ugrott vagy kettőt bohócosan, kirugdosva, és lecsapta magát a gyepre. És kapálózott, fetrengett, hahotázva, sikoltozva, mintha az esze ment vőn el. És megint talpraszökött.
Állott – állott. Egyszerre megint felhajította kalapját. – Hijjá hopp! – rikoltott, és irgalmatlan hadarászott karjával.
Hej! Ez a legényke jól berúgott a tavasz szagától, gondoltam magamban, és a hideg futkosott végig a gerincemen valami csiklandós, vad gyönyörűségtől, mint a tornaversenyeken a banda indulójára.
Aztán a fiú, alkalmasint belefáradva a duhajkodásba, leült a fűre. És most már csendes jókedvvel, fejét lógatva hozzá, kezdte el fütyölni megint az indulót. Hanem valami vizenyős helyre talált telepedni, s amíg félig felemelkedve a lucskos nadrágot tapogatta combján tenyerével, ezen is elkezdett féktelen-bolondul nevetni.
Közben véletlenül hátrafordult, és akkor meglátott engem. Egy szempillantásig úgy maradt szegény moccanás nélkül. És feltápászkodott lassan, szinte erőlködve. Suhintott még egyet-kettőt a vesszővel, mintha szépíteni akarta volna az előbbi hadonászást, olyanszerűen. S így, félig nekem fordulván, láttam, mint veresedett el egyszerre az arca, a sírós, keserves szégyentől.
És megindult lefelé a dombon sután, tétovázva, mint egy nyomorék. Pedig – ó istenem –, de akarhatott szaladni. Talán soha életében nem akart ennyire elfutni valahonnan.
Arccal feküdtem ismét a fűre, mint a vezeklők, és úgy éreztem, mintha szemembe köptek volna valami gyalázatos, piszkos cselekedetemért.
Jaj! Nagyon megbántottam ezt a kis diákfiút. És megbántottam véle a tavaszt, soha jóvá nem tehetőn.
Mert sárral hajigáltam meg a szüzek fehér ruháját, akik somfavirággal felkoszorúzva a Kikelet riadóját fújják ezüst kürtökön.
A Misu koponyái
A temető felől nem volt sora az utcának, csak egy rongyos berena védelmezte a sírokat. Néhol kiszakadt egy-egy deszkája, s a hasadás előtt simára taposott földről látszott, hogy a gyerekek ki-be szoktak bujkálni az ilyen lyukakon.
Misu meg az öreg édesanyja a sikátor utolsó házában laktak, ahonnan már egy kietlen térség következett, egy szemétdombos, bojtorjánbokros sivárság, alig kerítve házzal, fákkal a túlsó oldalon.
Fura alakzatú volt a Misuék háza, vénséges, fakósárga, rogyóban levő, s úgy ült a sikátor végire, mint egy kedvetlen, elszáradt koldus. Mivel pedig a sikátor lejtősen kanyarodva szaladt le a térre, az utcára szóló fele földszintes, az udvarra szóló emeletes volt a háznak. Egy rozoga tornácra vagy erkélyre nyíltak az emeleti ajtók, s azalatt örökösen árnyék lepte a földszinti ablakokat.
Egy sereg galamb repkedett rendesen a felső tornác körül, amint a háziasszony seprővel hessegette fel őket a karfáról. Mert az emeleten a tulajdonosék laktak. Misuék csak alul, a ház végiben, még egy másik lakócsaláddal együtt.
A Misu anyjának csak igen csekély nyugdíja volt az ura után, hogy jócskán kellett dolgoznia mellette. Különben fürge, élelmes kis anyóka volt, varrt, mosott másnak, csipkét kötött, s egy percet se ült összedugott kézzel. Tavasszal sóskát, salátát, virágokat szedett a réteken, s elárulta a piacon. Ilyenkor, ősszel pedig, többnyire az erdőt járta, borostyánlevelet, télizöldet, fenyőgallyakat gyűjtve, amit aztán koszorúnak fűzött össze fűzfavesszőkre.
Éppen két nap volt még a mindenlelkek estéjeig, amikor kivilágítják a temetőt, s amikor nagy keletje van a koszorúknak. Az öregasszony éppen a kész koszorúkat rakosgatta csínján egymásra a szegeletben. Az egész szobácska szaglott a fenyőgallyaktól, s az asztal, padló teli volt szórva virágokkal, levelekkel. Még a falon a képek s a két madaras kalitka is fel volt bokrétázva.
Misu nem volt idebenn. Misu odakinn gombozott a temetőkertelés alatt harmadmagával. Az egyik gyerek közülök csinos kis matrózruhácskába volt öltözve, cipő a lábán. Misu meg a másik csak úgy mezítláb ugrándoztak, és meglehetős ágrólszakadtan néztek ki hozzá képest. Ezt a fiút Misu meg a társa Váradinak szólítgatták a vezetéknevén, és az is a vezetéknevökről hívta őket. Misu a társát mindig Böndőnek nevezte.
Pufók, nagyszemű fiúcska volt, és látszott, hogy már régen megszokhatta a nevét, mert nem haragudott érte, vagy most nem ért rá haragudni a játék miatt.
Csendes októbervégi napsütésben szundikált a temető, könnyű szellőcskék kergetőztek végig néha az utcán, és halovány reflexek libbentek fel ilyenkor a házfalon meg az ablaküvegeken a temetőből kihajló sárga meg piros lombú fákról.
A három fiú jócskán belemelegedett már a játékba. Az imént jöttek haza az iskolából, és két könyvestáska egymásra volt hányva a kerítés alatt. Misu már volt odabenn a házban, azt arról a karéj kenyérről lehetett látni, amit játék közben majszolgatott.
Egy helyről el voltak takarítva a temetői fák hullatta piros meg sárga levelek, s egy karika volt karcolva a földre. Afelé hajigálták egymás után a gombokat, aztán összekuporodva e karika körül, nagy élénken méresgélték, melyiknek a gombja van közelébb.
Most éppen a térdepelésből keltek fel, és Váradi gondosan lesepergette térdeiről a homokot. A mozdulatairól látszott, hogy jelenleg ő a nyertes.
Misu elibe tartotta a tenyerét:
– Na, aci vissza.
– Mit adjak? – kérdezte csodálkozva Váradi.
– Mit? Hát egyet! – rázta előtte Misu a vesztés miatt ingerülten a kezét. Ez volt különben is az utolsó gombja.
– Hát miért? – kérdezte elképedve szinte, és szintoly mérges hangon Váradi.
– Na nézd csak! – mondta Misu megbotránkozva. – Hátiszen gyöngyház volt tán. A gyöngyház kettős, azt se tudod?
Váradi nagyon gyanakodón szorongatta markában a gombokat, és hirtelen tanácskérő arccal fordult a harmadiknak. Mikor azt látta, hogy Böndő lenézőn, szinte sajnálkozva néz reá, hogy még ilyen egyszerű dolgot se tudott eddig megtanulni, hogy a gyöngyházgomb kettőt számít, nagy nehezen lepottyantotta a gombot a Misu tenyerébe. De a gyöngyház-gombot.
Misu mohón kapta el a kezét a félig elnyert gyöngyházzal.
– Jól van, ha még egyszer a tiéd lesz, akkor a tiéd – mondta aztán hirtelen megnyugtatólag a követelőző Váradinak, de akkor egyszerre az anyja kiáltotta az udvarból.
Ez rögtön megzavarta a három fiút. Váradi követelte a visszajáró gombot. Különben sem volt egészen meggyőződve, hogy nem akarja-e becsapni a másik kettő. Végre kénytelen-kelletlen belenyugodott, hogy a gomb Misunál maradjon, de délután újrakezdik a játékot. Így is fél tizenkettőt ütött az elébb a toronyban.
– Várj meg aztán Böndő! – kiáltott még vissza Misu befelé szaladtában, ami arra vonatkozott, hogy délután együtt menjenek majd iskolába. A kapuban aztán botlott egyet a küszöbben, és csak efeletti bosszúságával együtt jutott eszébe mérgelődni rajta, hogy vajon miért hívja be most az anyja. Biztosan küldeni akarja valahová.
Csakugyan azért hívta. És mikor az anyja két koszorút akasztott a nyakába, hogy egy megrendelőnek vigye el, Misu kényeskedve kezdte riszálni magát, és savanyú képeket vágott. Az öregasszony csak egy szigorú, szót nem tűrő pillantást vetett rá érette.
– Csitt legyen. Eridj! – kiáltott rá keményen megnyomva a szavakat. – Mondd meg, kezit csókolom a tekintetes asszonynak, és nem tudtam kapni több fehér rózsát. Hogy mondod?
– Hogy nem kapott többet – ismételte Misu olyan hangon, mintha átkot mondana a tekintetes asszony fejére, és rándított egyet a vállán: – Tudom már.
Ezért az anyja pofonra emelte a kezét, s míg csak kiment, folytonosan zsémbelt rá, sőt azután is:
– Persze. Enni meg ruha, az kéne, de mozdítani valamit, az nem tetszik az úrfinak.
Az udvaron még elszontyolodva ment keresztül Misu a koszorúkkal, de a kapun kitéve a lábát, már megbékélt a sorsával. A koszorúk csiklandozták a nyakát, hogy kénytelen volt előre-hátra forgatni a fejét. A sikátor végin pedig megint akadt valami kellemetlensége.
Egy hosszút, vedlett falú házban végződött a sikátor, amelynek végin egyetlen ablak nézett a temetőre. S ezt az ablakot szerette vón most a fiú valahogy kikerülni. Csak tegnap óta.
Úgy történt, hogy a tegnap délelőtt, iskolából kijövet, ministrálni volt egy nagy rekviemen. Akkor ministrált először gyászmisén, és nagyon felkavarta lelkét a pompás szertartás.
Olyanféle érzéssel jött ki a templomból, akár valami égiháború után, mikor hirtelen kiderül a világ. Tűnődve ballagott hazafelé az utcán, és benne zúgott-zengett még az egész rekviem, ezüstcifrás, fekete színekkel, avatag kriptaszaggal, gyertyalobogással. Az egész megfélemlítő nagyszerűség. Úgy harsant fel néha füleiben a komor énekszó, mintha most is ott tátaná a száját a templomban, és most is rávigyorgott a halálfej kerek, fekete szemgödreivel a ravatal homlokáról, amivel éppen szemben állott a mise alatt. És mennyi baja volt ott. A ministerruhát nem olyan apró legényre szabták, és borzasztó kényelmetlen volt. A sekrestyés egész a hónaaljáig kötötte fel a szoknyát, s még így is megbotlott benne a lépcsőn. A madzagja az elfúlásig szorította mellét, a ministersapka pedig lejött a füléig. És minduntalan a szemébe bukott, hogy alig tudta visszarázni a fejebúbjára. A két keze se látszott ki az ingből, pedig fel is gyűrték, és a szemöldöke sajgott már, hogy állandóan magasra húzva kellett tartani a sapka miatt. Tetejibe még szüntelen szemmel kellett tartani a társát, aki már öreg minister volt, hogy el ne tévessze tennivalóját a szertartás alatt.
Öt pénzt kapott a mise végén a sekrestyéstől, kivételes honoráriumképpen, és ennek roppantul megörült. De azért olyanféle érzéssel szorongatta most markában a krajcárokat, hogy most vissza nem menne még egyszer, végigszolgálni a gyászmisét, mégha tíz pénzzel is kínálnák érette.
– Beteszem a perselybe – gondolta. – Hármat teszek be. Mennyi is van már? – és ezt kezdte számlálgatni magában, bár így is tudta az utolsó fillérig, és felcsillanó szemmel tervelgette magában, mi minden jókat szerez majd a pénzeken.
A sikátor elején megint a rekviem emléke ragadt bele képzeletébe. Most még nagyszerűbbnek tetszett az egész.
Megállott a sikátor szájában, pár lépésre az ablaktól, és körülnézett óvatosan. Alig járt valaki. Akkor letette a könyvet, palatáblát a földre, és felemelkedve megkomolyította ábrázatát. A két karját pedig kiterjesztette, olyan áldást osztó mozdulattal, mint a papok:
– Ineternum, turum, turum, turum, turum, tum! – énekelte fennhangon, az égre szegezve szemeit. Így maradt egy pillanatig, aztán hirtelen előrelendítette a két karját magasra:
– Most az egész kar! – kiáltotta egy pillanatra magasra tartva karjait, mérgesre összehúzott szemöldökkel, és hirtelen lecsapott velök kétfelé, mint a karmesterek:
– Trárárá, trárámm! – énekelte még nagyobb hanggal. – Ámmeenn…
Egyszerre csak elkacagta valaki magát az ablakban. Egy csomó csitri varróleány dolgozott az ablaknál, s valamelyik észrevette a misézést. Vihogva dugdosták ki fejöket az ablakon, és Misu azt se tudta, hogy kapja fel holmiját a földről. Borzasztóan elszégyellte magát, és visszafutott a nagy utcára. Itt állott egy darabig, és csúnya, utálatos érzéssel kémlelgetett be néha a sikátorba. Már dél felé járt, haza kellett menni, és elkerülni más utcán, messzire esett.
A falhoz lapulva közeledett az ablakhoz, s mikor odaért, lekuporodott, és úgy mászott el négykézláb az ablak alatt. Megint kinézett véletlenül az egyik varróleány, és megint kinevették Misut. De már mindegy volt, csakhogy túlesett rajta. Még ő maga is kacagott már szaladás közben.
– Megállj csak nyavalyás! – fenyegetett vissza a sikátor vége felé, a kapujokba érve.
Most is sebesen, oda se pillantva lomolt el az ablak előtt a koszorúkkal.
Visszajövet aztán már alig törődött az ablakkal. Egészen más fogta le a figyelmét. Zsebkendőjébe kötve hozta a koszorúk árát, s az egyik koszorút is visszaküldték véle némi igazítanivalóval. Csakugyan a fehér virágokat kevesellte benne a tekintetes asszony.
Fontoskodva, rátartósan ismételgette el magában, amit a szájába rágtak a visszaküldésnél, és sebesen, semmi másra nem hederítve lépegetett az út közepén.
– Nna. Hát most honnan kerítsünk többet – gondolta magában a fehér rózsákat értve alatta. – Én nem tudom, hogy lesz – tette hozzá fejét megcsóválva.
Hazaérve, tudákos arccal, egy lélegzetre magyarázta el anyjának a megbízást, mintha leckét mondana fel. És erre mind a ketten olyan méltatlankodón kezdtek tanácskozni, mitévők legyenek a fehér virágok ügyében. Megolvasták aztán a pénzt, s az öregasszony ugyan megszámlálgatta a garasokat, mert már rajtafogta Misut egypárszor hogy elcseneget belőlük. Egész ebéd alatt a virágokat tárgyalták aztán.
Különben az öregasszony, a büntetéseket kivévén, úgy bánt Misuval, mint valami meglett emberrel. Minden dolgát-tervét közölte véle, és együtt hányták-vetették meg a háztartás, megélhetés minden csínját-bínját.
Ezt a kisfiút szerette talán legjobban az öregasszony a gyerekei közül, ahogy az utolsó gyereket szokták szeretni az öreg szülők. Különben is, Misu hasonlított reá legjobban. Éppen olyan apró, élelmes egérszemei voltak, mint az anyjáéi.
Két leánytestvére volt még Misunak, de azok régen férjnél voltak idegenben. Nagy néha látták csak őket, hogy csaknem idegenszámba mentek már. Egy idő óta Misu írogatta nekik a leveleket, nagy vesződségek és sírások közt, az anyja diktandójára, hogy még a rájokgondolástól is irtózott.
Ebéd után mind a két pajtása ott várta Misut a kapuban. Hanem az iskola utánra tervezett gombozás elmaradt egyéb miatt. A délutáni óráról hazaküldték őket valamiért, s ez kész öröm volt. És az utcán hazafelé kergetőzve, megállította őket a sekrestyés.
Alacsony, gonosz tekintetű ember volt, s egy kissé bicegett a fél lábára. Egy jókora, fekete posztóba göngyölt csomagot vitt a hóna alatt, és nagy sebbel-lobbal igyekezett a temető felé. Ő volt a temetőőr is egyúttal. Mikor megpillantotta a gyerekeket, elöl, az utca másik oldalán, utánok kiáltott:
– Héj te! Gyertek csak.
A fiúk rögtön hozzászaladtak.
– Na, melyiktek jön vélem a kápolnába segíteni?
Buzgón, egymást félrelökdösve ajánlkozott mind a három.
– Jól van, eljöhettek mind a hárman – mondotta a sekrestyés beleegyezően, mintha valami ajándékot osztott vón ki köztük evvel, aztán sietősen kezdett tovább bicegni.
Olyan szaporán szedte a sánta lábát, hogy a gyerekeknek neki-neki kellett iramodniok, hogy együtt tarthassanak véle. Úgy nyargaltak mellette, mint a fullajtárok. Misu bennfentes hangon tudakolózott tőle egyetmást a ministrálás dolgairól, és Jani bácsinak nevezte. Böndő gyorsan szuszogott a másik oldalon. Váradinak le-lecsúszott a harisnyája, és minduntalan elmaradozott tőlük. Bosszúsan huzigálta, kötözgette a járda szélin, szinte kétségbeesetten kapkodva fel fejét közben a többiek után, és lelkendezve iramodott neki ismét.
A kápolnában aztán egy-egy seprűt, törlőrongyot nyomott a kezükbe a sekrestyés, amit egymás kezeiből kapkodtak ki nagykészségesen a gyerekek. Ő maga kibontogatva csomagját, s pipára gyújtva, az oltárt kezdte rendezgetni. Ravaszul nevetett néha magában a három fiú buzgólkodásán, s az oltár dobogójáról szertemutogatva vezényelte őket.
Ennyi segítséggel hamarosan készen volt a takarítás. Éppen hogy tessék-lássék, s a végivel a sekrestyés egy csomó szalagdarabot osztogatott ki a gyerekek közt köszönetképpen. Váradi egészen összemaszatolta matrózruháját, amint a padok alatt bujkált a nagy seprővel, még az arca is tiszta por volt, és kipirosodott a nagy igyekezettől.
A sekrestyés jót kacagott rajta egyet, és Böndőnek, aki ugrándozva vihogott Váradin, egy nagy bajuszt húzott az orra alá poros ujjával.
– Na gyerünk – mondotta aztán elégedetten körültekingetve.
Alkalmasint másutt is volt még végeznivalója. Közben azért, míg egynéhány fiókot huzogált ki az oltár oldalán, egy papsapkát vett elé az egyikből. Ráhúzta először a Böndő fejére, aki mindenütt ott sórált körüle, aztán feltette a magáéra is, és torzképeket vágott a gyerekekre. Félrecsapta aztán, és fejét felbiccentve rákacsintott egy apostolképre:
– Hogy vagy, öreg?
A kölykök vihogva táncoltak körülötte csiklandós, szinte szokatlan gyönyörűségben, és egymás orrához verdesve libegtették kezükben a szalagrongyokat.
Ezt a tréfát mintha ráadásképpen szerezte vón nekik a sekrestyés, de aztán, mikor helyére tette a sapkát, mintha egy kicsit megneheztelt vón magára a bolondozásért:
– Gyerünk, gyerünk – sürgetődzött, kifelé legyezgetve a gyerekeket.
A kápolnaajtó bekulcsolása közben még egy másik gyerek is került oda közibük. A sekrestyés mostohaöccse. Olyan vásott, szinte elvetemült volt a külseje, s egy nagy sebforradás húzódott végig a fél pofáján a szája széléig. Valamivel idősebb lehetett Misuéknál, úgy tizenkét éves, de nem sokkal volt nagyobb.
Mikor odajött, a sekrestyés ráförmedt:
– Most kell jönni, te bitang?
A fiú vállvonogatva mentegette magát, de nem látszott, hogy valami nagyon tartana a bátyjától.
– Nem maga mondta, hogy elébb festékért menjek?
– Na, most ne járjon annyit a szád, hanem takarítsátok el itt ezeket a leveleket. Nekem el kell hogy menjek a plébániára. De kitépem a füled, ha nekem nem lesz tisztára seperve – szólt vissza még elmenőben.
– Ajaj, hogy meg vagyok ijedve – kiáltotta utána a kölyök.
Most már nem ment olyan serényen a sepregetés. Már egy a másra tolta vón a dolgot, és vonalakat húztak a seprű nyelével a földön, hogy ki meddig tartozik eltakarítani a magáét.
Csak két seprűjük volt, s ameddig a másik kettő a leveleket kotorgatta össze, Váradi meg Misu a kápolna körül futkároztak.
– Ni, milyen nagy lyuk – mutogatott oda egyszerre Váradi egy jókora üregre a kápolna hátulján. – Miféle az?
– Az? A kripta.
– Hát oszt mi van ottan? – kérdezte közelmenve, és kíváncsin bekukucskálva a lyukon.
– Oda teszik a holtakat. De már csak régen tették a papokat – felelte Misu, aki elébb le akarta szamarazni Váradit a tudatlanságáért, de aztán felülkerekedett benne az oktató kedve.
– Én már sokszor voltam benne, nincs ott semmi. Hadd a fenébe.
Váradinak azonban új volt a dolog, és egészen belehajolt a lyukba. Akkor Misu egy kicsit meglökte hirtelen hátulról az ujjahegyével:
– Vigyázz te! – és elkacagta magát, mikor a másik ijedten ugrott el a lyuktól.
A többiek elvégezték a seprést és odajöttek. És mindjárt csúfolni is kezdték Váradit a gyávaságáért.
– Gyertek, menjünk le – hívta a többit a sekrestyés öccse, hogy a Váradi érdeklődő pillantásait észrevette. Benézett ő is a lyukon, le is ült a szélére, és belógatta lábát a kriptába. Aztán hasára fordult és lecsúszott.
Jócskán be volt omolva a nyílás, egészen kényelmesen be lehetett bújni rajta, és vele szemben is volt egy ilyen szelelőlyuk a másik oldalon, hogy csaknem világos volt a kriptában.
– Én nem megyek. Nem bánom, én nem megyek – huzakodott el a másik kettőtől Váradi, mikor unszolni kezdték.
– Mit félsz, te buta?
– Nem félek. Én nem félek.
– Hagyj békét neki – szólt Böndő.
– Szép, milyen nyavalyás vagy! Látszik, hogy úrifiú vagy.
– Nem bánom, nem megyek, mert mind bepiszkolom a ruhámat.
– Gyere, megfoglak én, ne félj semmit – szólt ki a kriptából a sekrestyés öccse.
Erre Váradi habozni kezdett:
– Eriggyetek csak, majd azután – és nevetni próbált, de a szemeiről látszott, hogy meg van egy kicsit rettenve.
Végre csak rávették. És lemásztak valamennyien.
A kripta földjét vastagon, bokáig belepte a száraz puha kőpor, ami a falakról leomlott, és téglák, kövek hevertek benne szanaszéjjel, meg embercsontok is, koponyadarabok, akár valami nagy tojáshéjak. Az egyik szegletben nagy máglya volt mindenféle kacatból. Ablakrámákból, törött gyertyatartókból, Szent Mihály-lova darabjaiból, és piros meg fekete gyertya lecsepegtette posztórongyok voltak rájok hányva.
A sekrestyés öccse egykedvűen rúgott félre egy-egy lécdarabot vagy lábszárcsontot, és nagy otthoniassággal turkált a kacat közt. Dohos, fojtó illat szállt ki a rakás alól, mikor kiráncigált közüle egy-egy deszkavéget, és szinte nyöszörögve zörgött az egész rakás.
A másik három mindenütt a nyomában volt, egy a máshoz szorulva.
Felvihogtak néha minden ok nélkül, szétrúgtak a porban, s ha valami setét szegletbe meresztette be valamelyik a szemét, utána rögtön a világító nyílásra kapta hátra a pillantását.
Halkan, susogva diskuráltak, csak a sekrestyés öccse magyarázott köztük fennhangon.
Misu egy aranycérnás madzag leszakításával kezdett vesződni, de mikor a többiek tovamentek mellőle, és felnézett, rögtön félbehagyta, és hozzájok szaladt.
A kripta boltja harántosan hajolt le a másik oldalon, s a feneke elfolyt a setétben. Egynéhány fura alakú, téglafalas üreg tátotta száját a végiben, alig kivehetően.
– Oda ne menj, mert megfogják a lábod a hóttak – mutatott oda, ijesztő képet vágva Váradira, a sekrestyés öccse.
Misu meg Böndő felnevettek erre, de azért ők is szorongón tekingettek néha arrafelé, s a mozdulásaik is izgatottabban rángtak vihogás közben.
A sekrestyés öccse vette ezt észre, és a bátorságával kérkedően indult, egyenest a setétnek. De aztán mintha őrá is ráragadt vón a többi szepegése, pár lépés után megállott. A másik három is megállt egyszerre. A sekrestyés öccse úgy nézett körül aztán, mintha azt akarná mutatni, hogy már nem érdemes tovább mászkálni itten. A többiek rögtön megsejdítették ugyan a tétovázás okát, de egyikök se mert vón szólni érte. Szótalan álltak egy kicsit.
– Menjünk ki már – mondta kényelmetlenül feszengve Váradi, s a másik két társa is hajlandónak látszott erre, s Váradin se jutott eszökbe csúfolkodni.
Hanem a sekrestyés öccsének egyszerre más valami ötlött eszébe.
Keresnek egypár ép koponyát, kiviszik, és majd este ijeszgetni fognak vélök.
Hallottak már ilyesmiről, és mindnek megtetszett a terve. Neki is fogtak rögtön a keresgélésnek. A sekrestyés öccse járt most is elöl, a többi csak messziről mutogatott egy-egy koponyára.
Találtak aztán két meglehetősen hibátlan halálfejet a limlom körül. A sekrestyés öccse vette mind a kettőt a hóna alá. Gondosan megvizsgálta, egymáshoz veregette őket a nyílás világa előtt, hogy a port meg a pókhálót kirázza belőlük.
– Ejnye a szentyit, ez meg van repedve – kopogtatta meg az egyiket.
– Hadd el, jó lesz azért – dugta oda a fejét Misu.
– Éppeg jó.
– Ne, fogd meg hát! – adta a kezibe egyiket a sekrestyés öccse.
Nem valami nagy készséggel nyúlt érte, s olyan félősen, vigyázva fogta aztán a két marka közt, akár valami értékes és nagyon törékeny dolgot tartana. És szinte diadalmasan nézett azután a másik kettőre, akik szájoktátva, karikára nyílt szemmel bámulták a koponyákat. Különösen Váradi nyújtotta előre a nyakát, kíváncsi rémülettel.
– Ügyelj hé! – dugta egyszerre az orra alá a koponyát a sekrestyés öccse.
Ijedten hőkölt vissza előle, s a másik kettő is megrezzenve kapta el a fejét. Erre mind nevetni kezdtek, de egy a máson láthatta, milyen különösen csillognak a szemeik.
Mikor elébújtak a kriptából, óvatosan kémlelgettek mindenfelé, szemüket dörzsölve. Úgy tervelték ki aztán, hogy majd a világítás után való estén, mikor a kivilágítást rendezik amúgyis a Misuék kertjében, a temetőből összelopkodott gyertyavégekből, akkor fognak majd kirontani az utcára a halálfejekkel.
Ott a kertben rejtették el egyelőre a két koponyát, nagy vigyázattal, valami üres pajtába, egy rakás hamu alá, s mikor ismét kinn voltak az utcán, a sekrestyés öccse azt is kieszelte, hogy gyertyákat dugnak majd a halálfejekbe, és fehér lepedőket kerítenek magokra. Lepedőket hogy honnan vesznek majd, az egyiknek se okozott most gondot. Lesz minden. És nagy rikoltozva örültek előre a mulatságnak.
A sekrestyés öccse vitte többnyire a szót, s a többiek helyeslő-élénken rázták körülötte a fejöket. Néha egyszerre kezdett el hadarni mind a négy, egymást túlkiabálva.
Misunak gonoszul villogott a szeme, és eszeveszetten vickándozott az elragadtatástól. Közben meg komolyra csucsorított szájjal tűnődött el valamin.
Hajmeresztő riadalomképpen kavargott a képzeletében a kirohanás nagyszerűsége.
Rémesen, lobogva világlanak majd a halálfejek szemei a fehér lepedők tetején. S az emberek halálos rémülettel menekülnek előlük. Minden ember. Egynémely rimánkodva esedezik majd nékik.
Gondolt is már egypárra, akikre haragudott valamiért. A fülit cibálták meg, vagy elzavarták az ablak alól a lármázás miatt, s a varrólányokat se felejtette ki a kiszemeltek közül. Hej, micsoda sikoltozásban lesznek majd!
Még az ő hátán is végigborzongott a hideg.
Amúgy is beleevődött már a Misu képzeletébe a sok lidérces, kísérteties történet, amikkel szívesen rémítgetik egymást a temető környékén lakó emberek, akiknek különös, szinte kiváltságos élevezetük a lélegzetállító mesék izgalma s a vacogás gyönyörűsége.
A világítás napján Misunak egész délután hordania kellett a koszorúkat a megrendelőkhöz. Eleinte vidáman téregetett haza a borravalókkal, hanem később mind keservesebben baktatott az utcákon.
Már kezdtek nagy gyéren felcsillámlani a sírok a fák között, mikor még mindig volt egy koszorú elvinni való. Az imént bőgött is már egy verset a kisfiú, egypár pofont kapva anyjától a makrancoskodásért.
Nagyon búsan eredt útnak, s mikor a felgyúlt sírokat vette számba, nagy izgatottan, utána csaknem sírva fakadt megint. Százszor megjárta már máma ezt a sikátorlejtőt, s most, hogy újra nekivágott, valami különös, kínzó bizsergés támadt a hátában, mintha egerek kezdenének mászkálni rajta a bőre alatt. Erre futni kezdett.
Az utcák teli voltak már a temető felé siető emberekkel. Koszorúkat, csomagokat cipeltek, s néhányan égő lámpást lógattak le a kezökben. Gyertyák pislákoltak az utcaablakokban. Misunak még jobban elszorult a szíve, mikor ezt az ünnepi sürgést látta. Lihegve furakodott előre koszorúval, és a szekérút közepére szaladt ki, hogy gyorsabban haladhasson.
Csaknem kétségbeejtette, hogy valami nélküle eshetik meg a világításon.
Az ég már piroslott halványan a házak felett, mikor lelkendezve, repesve igyekezett visszafelé. Olyannak tetszett ez a pirosság, mintha csudálatos, világító pára szállana felfelé a földről, és élesen vágtak belé a nagy, setét jegenyék. S ha felpillantott, először mindig a tűzvész ijedelme rebbent fel a kisfiúban.
Az egész temetőn szerteáradt már a fényesség, mire Misu odaért. Vakítón, szikrázva ragyogott a sok aranyvirág a sírokon, finom, lila párák úszkáltak felettük, és fekete emberpatakok zajlottak közte a temető útjain. A domb tetején ékes tűzvilág lobogott a kis kopott kápolna falain, mintha ünneplő ruhát vett vón föl magára, és két ablakszeme szinte ámulva nézett alá a hegyes toronysüveg alól a szokatlan pompára.
Különös sápadtzöldre festette meg a fákat a rájok verődő fényesség, és csipogva fészkelődtek rajtok a madarak.
Misura szigorúan ráparancsolt az anyja, hogy mellette maradjon az apja sírjánál, de a türelmetlen eldarált imádság után hamarosan elillant mellőle.
A sekrestyés öccsének dolga volt a kápolnában, Váradi a szüleivel volt a szobalány felügyelete alatt, így csak Böndővel meg két más idegen gyerekkel kószálták össze a temetőt.
Mindig ott lábatlankodtak, ahol legnagyobb volt a sürgés, és úgy cicéztek, bújkáltak keresztül-kasul a sírok közt, mint a patkányok.
Megráncigálták az apróbb leánykák szoknyáit, ijeszgették a gyerekeket, és félórát is elbámultak egy nagy, vasrácsos sírkert előtt, aminek négy hatalmas serpenyős fáklya sercegett lobogva a négy sarkán.
Már kezdtek húnyódozni helyenként a sírok, különösen a széleken, és Misuék mindjárt odasettenkedtek, mihelyt valamelyik mellől kászolódni látták a gazdáikat. Mint a vércsék, vetették aztán magokat a sírra, egymással civakodva a gyertyavégeken.
Mindőjüknek rakva volt már a zsebe gyertyavéggel, és épp egy ilyen heves kapkodás közben akadt rá Misura az anyja. Régóta hajszolta már a temetőben, s csak a különös ünnepség mentette meg a kisfiút a veréstől.
– Rögtön takarodj haza előttem!
Mérgesen szidva, hajtotta hazafelé a mindinkább néptelenedő temetőn által, és Misu kedvetlenül, kussogva lépegetett előtte.
Különben is eltörődött már a délutáni koszorúcipeléstől meg a teméntelen ugrándozástól. El is álmosodott, és egy kicsit didergett is a hűvös estén. De azért mégis elszontyolodva búcsúzott el a síroktól. És úgy tetszett neki most már, mintha ez sokkal silányabb világítás lett volna, mint amilyenre a tavalyról emlékezett. A gyertyavégek vigasztalták meg valamennyire, meg a holnapra tervezett mulatság.
Másnap délután négy óráig tartott az iskola. Az út közepén vágtattak hazafelé, s a sekrestyés öccse már ott várta őket a sikátor előtt. Már délelőtt is találkozott véle Misu iskolába menet, s a sekrestyés öccse két egész nagy szál gyertyát is mutatott neki akkor, amit a kápolnából csent el az este.
Hátulról lopóztak a kertbe, s a kerítés tövében szándékozták először meggyújtogatni a gyertyákat. Éppen kapóra jött, hogy az öregasszony elment valahová a városba. Hanem az udvaron szüntelen jártak-keltek a házbeliek. Elkezdtek tanakodni, végre abban állapodtak meg, hogy bemennek a csűrbe.
Különben jócskán engedtek már a megterveltekből. Lepedő se volt, s már csak egyedül a sekrestyés öccse volt rajta a tegnapelőtti buzgalommal az utcára való kirohanáson. A többi is erősködött ugyan mellette, de inkább csak, hogy a félelmetlen és szavabetartó voltukat fitogtassák egymás előtt.
A csűr már homályos is volt egy kicsit a novemberi kora alkonyattal. Egy hosszú, törött lábú asztal volt az egyik végiben, s arra pakolgatták ki a zsebökből a gyertyavégeket. Meggyújtogatták, szép sorban állítgatva fel őket, és mindenik számon tartotta féltékenyen a magáéit. A sekrestyés öccse nagy garral szedte elé a hosszú gyertyákat. Váradinak alig volt egypár nyomorú végecskéje, azokat is úgy kunyorálta ki nagy nehezen a többiektől.
A két halálfejet elékaparták a hamuból, és az asztal közepére állították, egymás mellé. S rémes vihogással fogott neki ugrándozni valamennyi a gyönyörűségtől, mikor a sekrestyés öccse meggyújtotta bennök a gyertyát.
Egy kis szél volt odakinn, s ijesztő, groteszk vigyorgással kezdtek lobogni a halálfejek szemei. És széles, furaalakú árnyékok lengtek, himbálódtak a deszkafalon.
Egymást cibálva rikoltoztak, tágra nyitva ragyogott a szeme mindnek, és szinte idegesen rángtak a mozdulásaik. Úgy volt éppen, mint a kriptában. Ha valamelyik elmaradt véletlen a többitől, rémülten szaladt vissza közéjök.
S eközben hazajött az öregasszony. Bement a házba, és levetette a kijáró ruháját. Kiáltotta egypárszor Misut az ajtóból, de nem nyugtalankodott rajta, hogy nem jön elé. Meg se kérdezte, mint máskor, a házbeliektől, hogy nem látták-é hazajönni. Máskor is elmaradozott ekkorig. Kiment aztán a kertbe, behozni az ingeket a terítőspárgáról. S akkor észrevette a világot a csűrben. Mert az udvarról nem láthatni odáig.
Senki se volt az udvaron, s az öregasszony előtt gyanúsnak tetszett a világ. Rögtön megértette a lármából, hogy a gyerekek törhetik a fejöket valami rosszban.
Hanem mikor betette a lábát a pajtába, egészen beletántorodott az ijedtségbe:
– Szentséges Megváltóm, mi van itten! – sikoltotta.
Erre hirtelen elakadt a lárma, s a hirtelen csendben mintha még ijesztőbben kezdtek vón lobogni a koponyák szemei.
– Te! – kiáltott Misura, aki éppen legközelebb volt hozzá. – Te ördög! – és neki is esett két kézzel. Aztán lódított rajta egy nagyot.
A többi erre a falhoz lapulva osont kifelé, s a sekrestyés öccsének még ideje volt lekapni egyet a nagy szál gyertyákból.
– És te, főtolvaj, te, megállj csak! – kiáltott utána az öregasszony.
– Szép kis úrfika, hát maga is itt van? – vette észre a szepegve oldalgó Váradit. – Na, ne féljen csak, mert megmondom a tatájának.
– Jézusom, mi ez itten? – fordult megint a koponyákra. – Honnan hoztátok ezeket? – rontott ismét a magára maradt Misura, aki még sírni is elfelejtett eddig a nagy rémülettőt, s csak most kezdett el pityeregni.
Az öregasszony megragadta a vállánál, és belemeresztette arcába a szemét.
– Mék hozta ide ezeket?! Jaj istenem! Szólj hát, ne nyafogj, mert kitekerem a nyakadat. Melyitek hozta? – és minden szótagnál rázott rajta egyet.
Misu erre hangosabban kezdett el bőgni.
– A te-me-tő-ből – zokogta. – A ká-pol-ná-ból.
– Na várj csak! – lihegte a felindulástól elfúlva az öregasszony, s egy kis ideig szótalan méregette hol Misut, hol a koponyákat.
– Takarodj előlem, hogy ne lássalak! – kiáltott rá aztán.
Mikor pedig kifelé indult nagy keserves bömböléssel, az öregasszony elgondolkozott egy percig.
– Édes Istenem, felgyújthatták vón a házat – és sandán, nyugtalanul vizsgálta a koponyákat. Nekifogott aztán dühösen elfújdosni a gyertyákat. És beseperte mindet a kötőjébe. Az egész szálra megcsóválta a fejét.
Az egyik koponyában magátul kialudt a világ, a másikba belefújt. Erre felborult, leütötte a másikat is, és gurultak lefelé. Irtódzón kapott utánuk fél kézzel az öregasszony, és valahogy berakta őket is a kötényébe.
A háziasszony kinn járt az udvaron, és egészen a kertajtóig eljött a nagy csetepatéra, gyerekordításra. Kíváncsian nézett az öregasszony elé.
– Na, tessék csak nézni, mit művelnek ezek a gyalázatos kölykök – tartotta elibe a kötőjét az öregasszony.
– Uramisten! – hőkölt vissza a háziasszony. – Csak tán nem Misu hozta ide ezeket?
– Ott játszottak. Ezekkel játszottak a csűrben – magyarázta el az öregasszony nagy szörnyűlködve a történteket.
A háziasszony elképedve fogta össze a két kezét a mellén.
– Ó, Istenem, mennyi méreg eszi szegény fejét evvel a gyerekkel.
– ’Szen úgy van, de tessék elhinni, nem jutott vón az eszébe ezeknek, ha az a nagy tekergő nincs köztük. Az a fattyú, a Szabó Jani öccse. Tetszik ismerni. De csak találkozzak az anyjával.
– Na, de ilyet – vizsgálgatta kíváncsian a háziasszony a koponyákat. – Vigyázzon az istenért, ki ne tudódjon valahogy, mert nagy baj lehet belőle.
– Hát hogyne, az istenért. Ne is tessék szólni ezeknek – mutogatott a másik lakóék felé az öregasszony, és indultak befelé.
Misu elkényszeredve szipákolt egy sarokban, mikor az öregasszony benyitotta az ajtót. Meggyújtotta a lámpát, közben szüntelen szidva-átkozva a kisfiút, s még mindig szörnyülködve az eseten.
Összepofozta érte még vagy két ízben. Kivallatta apróra, és helyét nem tudta kapni a nagy felindulástól. A két halálfej borzasztóan nyugtalanította. Bejövet azt gondolta, hogy majd holnap viszi vissza őket a temetőbe, de most nem tudott békén maradni tőlük a házban. Egyszer már annyira méregbe jött, hogy azt gondolta, kilöki őket a patakba. De rögtön megbotránkozott a gondolatán. – Ki tudja, hogy milyen szent pap viselhette őket életében? Megyek, rögtön visszaviszem.
Hanem odakinn jócskán beesteledett már, s csak a feljövő telihold tette, hogy nem volt nagyon setét.
Tépelődött egy darabig, mitévő legyen, mert előtte sem volt nagyon bátorságos ilyenkor mászkálni a temetőben, s hozzá éppen halálfejekkel. Mégis, győzött benne a nyugtalanság. Elhatározva rakta kosarába a két koponyát, és egy gyilkos pillantást vetve Misura, kiment. Az utcaajtóban máris megbánta, és tétovázni kezdett.
Csak nekiindult mégis. Az jutott ugyanis megint az eszébe, milyen könnyen felgyújthatták vón a pajtát ezek az istentelen kölykök, s a felháborodás feledtette véle egy kicsit a félelmet.
Sietéstől, rettegéstől fulladozva ért fel a dombra, s halogatás nélkül tette le kosarát a lyuk előtt. Sebesen, szinte kábulatban, reszkető kézzel nyúlt bele a koponyákért, s az egyiknek szemgödrébe beleakadt a mutatóujja, erre a másikat is úgy vette ki.
Gyorsan lökte be a lyukon egyiket a másik után. Nagyot puffantak a porban, s valami pléhdarab megzörrent odabenn. S a zörrenésre, mintha egyszerre megragadta vón hátulról az öregasszony nyakát a rémület. Felsikoltott halkan, csaknem megszédült, s dermedten meredt a lyukra a koponyák után.
Aztán kétségbeesett sietséggel kapta fel kosarát, és úgy jött le a dombon, ahogy csak a lábai bírták.
Veszett düh szállt belé, és azt gondolta, hogy mind összetöri a csontját annak a kölyöknek.
Misu egy darabig moccanni sem mert a sarokban, hogy anyja kihúzta lábát a szobából. Aztán felugrott, és nagy sietve kezdett levetkőződni. Belebújt az ágyába, és vacogva fészkelődött egy ideig a hideg dunyha alatt, aztán fejére rántotta félig, és mozdulatlan hallgatózott.
Irtózatos érzések kezdték kínozni. Nyugtalan aggódás az anyja után, és őrült táncot jártak képzeletében a világító szemű halálfejek. Titkos, rémes sejtések kezdtek bukdácsolni a lelkében, hogy ezekkel a halálfejekkel valami elháríthatatlan, szörnyű veszedelmet szabadított magára meg az édesanyjára. Nagyot hányt magán az ágyon.
Szinte megkönnyebbedett, amikor az anyja csoszogását hallotta az ajtó előtt.
Az öregasszony letette kosarát egy székre, és levetette fejéről a kendőt.
Mire az udvarra ért a temetőből, a megkönnyebbülés, hogy megszabadult a koponyáktól, már kioltotta benne az indulatot. S bár most sejtette, hogy csak tetteti az alvást a kölyök, azért békén hagyta. – Eléggé összepufáltam már – gondolta –, nem is evett semmit a déltől a bitang.
– Nem vagy éhes, te! Nem hallod?
Misu nagyot lélegzett egyet, mintha álmából ébredne fel, és kidugta fejét a dunyha alól. Éppen jókor jött a megszólítás, mert nagyon rosszul feküdt az egyik karjára, de eddig nem mert megmozdulni.
Matyi, a kisfiú
Matyi ebéd után, mint máskor is szokta, az utolsó falattal a szájában már az utcán lézengett.
Nehéz volt, butító a forróság, és szembántó a ragyogás. A szomszéd fiú is jött már felülről a malacokkal. Ez a két semmirevaló malac sok gondot okozott a fiúknak. Sose lehetett nyugodtan fürdeni tőlük. Most is őrült futkározást vittek véghez elöl a porban. A fiúk azonban szokatlanul csendesen mendegéltek utánok. Bágyadtak, kedvetlenek voltak a melegtől, és a fénytől sajgott a szemök. Előttük messzi, a folyó sárga köves ágya felett, csillogva reszketett a levegő.
Egy hajításnyira volt a víz az utca végétől. Térdig érő burján lepte meg a folyóparti szemétdombokat, fakó, poroszöld foltokban. Ebben szoktak hűsölni a malacok. Persze, meg kellett várniok, míg elfeküsznek.
Kicsivel feljebb volt a fürdőhely. A gátnál, ahol mélyebb a víz, és homokos a feneke.
Bolond zsivajgás jött ide onnan a fürdőzőktől. Égett bőrű, pucér kölykök hancúroztak a gyepen, és hatalmasokat ordítva egymás hegyin-hátán ugrottak le a magas gátról a vízbe. Vagy elfeküdtek mozdulatlan a napon, a forró homokban.
Néhányan sárral mázolták be magokat, és visongatva ugráltak örömükben, mint az ördögök. Egynémely, ha megelégelte a fürdőzést, és mászott kifelé a partra, akkor a fekete csapat nagy vihogva összeölelkőzött véle, hogy újból vissza kellett mennie lemosdani.
Egyik gyereknek utána jött az anyja. Bőgve húzta fel azon vizesen ruháit. Az asszony kézen fogta, és mert a fiú makrancoskodott, hogy egy kissé odábbértek, pofozni kezdte. A többiek csúfolódva kiabáltak utánok. Az asszony visszafordult, és dühösen, szitkozódva fenyegette meg őket. Hanem közben kibocsájtotta markából a fia kezét. Uccu neki, kereket oldott mellőle a kölyök. Az asszony utána. Lelkendezve, bukdácsolva a labodabokrok között, miken felakadt a szoknyája.
A sok meztelen kölyök a földön hempergett a kacagástól.
Nagy türelmetlenséggel várta a két gyerek, hogy a malacok elpihenjenek. Már éppen helyezkedtek is egy nagy labodabokor alján. Közben levetkőztek, és meztelen, hónaljuk alól csüngő ruhákkal vártak.
És egyszerre csak a malacok nagy kurrogva, prüszkölve felugráltak.
Egy kokas fürdött a porban a labodabokor túlsó oldalán, s ez ijesztette fel őket bolond rikoltásával.
A fiúkat elfutotta a méreg. Földhöz csapták a ruhákat, és dühösen vágtak egy-egy követ a kokas után.
Hanem a Matyi köve csakugyan eltalálta a menekülő kokast. Éppen kontyon. Ugrott még egyet-kettőt, és körülszédelgett és felfordult.
Hopp! Ez már meghökkentette a fiúkat. Összekapkodták ruháikat a porból, és meglehetős rémülten tekingettek széjjel. Azután tanácstalanul, huzakodva odasomfordáltak.
Véres fejjel, mozdulatlan feküdt a füvön a madár, a két gyerek meg, kétfelül hozzáhajolva, kíváncsi izgatottsággal vizsgálgatta. De egyikük sem mert hozzányúlni.
Hol felnevettek, hol meg ijedten néztek össze, és gyámoltalan tipegtek körüle jó ideig.
Hanem a fürdőzők lármája nagyon bizgatta fülöket. Éppen akkor kacagták az asszonyt, és kétakkora lett a zsivajgás. S hogy ez elvonta egy pillanatra figyelmüket, és hátranéztek, látták, közben milyen nyugodtan szundikálnak már a malacok a bokor alatt. És visszafordulva keserves bosszúsággal nézték a kokast.
Tanakodtak egy keveset, és a szomszéd fiú, aki, talán mert kevesebb köze volt a dologhoz, már határozott mozdulatot tett a kokas felé. Fel is vették, aztán vigyázva, és nagy sebbel-lobbal lefutottak véle a folyóhoz, ahol a fürdőzőktől eltakarta őket a part hajlása.
Meglóbálták a két szárnyánál fogva, és jót loccsant utána a víz. Egymás mellé kuporodtak a parton, és nagy érdeklődve néztek utána, amint meg-megakadt a köveken.
Nevettek, kuncogva, képüket egymásra fintorgatva, és oldalba lökdösték egymást könyökkel. Csak mikor már eltűnt a kokas a fűzek alatt, gondolt egyszerre Matyi valami komolyabbra, mert egy ideig szótlan bámult a vízre. Egyszerre felütötte fejét.
– Persze… – és megint elgondolkodott.
– Mit persze? Gyerünk már a fenébe! – sürgette a szomszéd fiú, és ráborított kacagva egy csomó ruhát a fejére, amit közben felnyalábolt a kövekről.
Aztán, hogy belevetették magokat a fürdőzők közé, nem lehetett többé reágondolni a kokasra, csak úgy villant meg fejében egy percre a kisfiúnak, mikor a homokban feküdt a napon, hátha még elmesélné a többieknek.
Csak mikor már a túl sok fürdés után a víz szederjerkékre szívta ajkát, és még a forró napon is didergett egy kicsit, amíg a füvön ülve nadrágját cibálta nedves térdeire, jött el megint kísérteni a kokas. S már most komolyabban.
Persze. Ez a kokas nem olyan volt Matyinak, mint a többi. Ezt a kokast a kisfiú édesanyja adta ajándékba Zsuzsának, a koldusasszonynak. És éppen Matyi vitte át neki a szomszédba.
Borzasztó büdös volt akkor a kis udvari szobában. Zsuzsa egy halom rongyon ült a ház közepén, és tollat tépett. Csaknem sírt az örömtől és folyvást simogatta a kisfiú arcát. S ő meg szégyellte visszahúzni fejét, pedig mennyire irtózott a ráncos, sötétsárga kezeitől, és alig mert lélegzeni a büdösségben. És Zsuzsa aztán vég nélkül panaszkodott neki.
Különben is köhögve csoszog végig mindennap az utcán görbe fejű botjával, s aki megáll véle a járókelők közül, annak rögtön nekifog panaszkodni. A szeme pedig olyan vizes, mintha mindig sírna.
Kellemetlen, szúró érzés markolt bele a kisfiúba. Valami undorodásféle, hogy meg kellett rázni tőle a fejét. Ott is hagyta a pajtását, és nekiindult egyedül. Útközben fejlehajtva töprenkedett.
Zsuzsáról anyja jött eszébe, és akkor megállott.
– Nem igaz, nem is én… – mondta félhangosan, mintha már előtte is állana anyjának.
Aztán hirtelen ez ötlött fejébe: este bemászik a ketrecbe, és kifog egy másikat. És rögtön be is látta, hogy ez nem lehet. Közben az utcára ért.
Előtte ment egy levélhordó. A nagy táska ütemre verdesődött a combjához. Ment jó ideig utána, és nem vette észre. Hanem mihelyt észrevette, rögtön kikergetődzött fejéből a kokas gondja. Igyekezett komolyan egyszerre lépni a postással, és a lépés taktusára mondogatta magában: – nem is én – nem is én. – S mikor közel ért a házhoz, kacagva nekiiramodott, és beszaladt az utcaajtón.
Kinn a verandán uzsonnáztak a hűvösben, mikor egyszerre csak kialudt szemközt velök a falkerítés égő fehérsége. Egy kis szél kerekedett reá, és a ritka, súlyos esőcseppek, amik véle jöttek, pufogva, apró porfellegecskéket vertek fel a szekérúton. És nehéz esőszag ömlött el az utcán.
Egy-kettő lekapkodta az asztalt a két nagyleány, és behúzódtak a szobába. Akkor már zuhogott.
Az ablakok meg az üveges ajtó mögé húzták a székeket, és ideges gyönyörűséggel bámulták a zivatart. A dörgésre mind összerezzentek, és a cseléd keresztet vetett magára.
A kisfiú is egy széken térdelt, reányomva orrát az ablaküvegre. Úgy nézett kifelé.
„Zsvuhu” – rohant a vihar végig az utcán, hatalmasakat cibálva a ház előtti fákon, és a kisfiú ujjongani, ugrálni szeretett vón az elragadtatástól.
Az udvaron hangosan kacagva futott keresztül a szolágáló egy nyaláb kiterített ruhával, amit odakinn felejtettek.
Vagy egy óra múlván tovavonult a zivatar. A tikkadt, hamukék zsindelyes fedelek száraz ragyogását melegbarnára öntötte le az eső, amire jólesik reátekinteni. A csepegő levelek zöldje pedig közben nevetett vidám, egészséges nevetéssel.
Nagy tócsákban rekedt meg a víz az utcán, és az utcabeli gyerekek kiabálva tapicskáltak a meleg lucsokban, mint a rucák.
Matyi mérgesen futkosott a szobában, kalapját hajszolva. Felcsapta, és nekiiramodott az ajtónak. Már nyitotta is, mikor meglátott odakinn valamit, mert meghőkölt, és csendesen visszasompolyogva leült egy székre a szobasarokban. Rémülten fészkelődött a helyén, és a kalapot összevissza gyúrta, sodorta a keze között.
Az utcán viháncoló gyereksereg közt lassan baktatott végig az öreg Zsuzsa. Nagyokat lépegetett, hogy kikerülje a pocsétákat, és csupa csatak volt az egész asszony, s még gyatrábban nézett ki így tönkreázva, mint egyébként.
Egyenest a Matyiék utcaajtójánál tartott.
– Tésasszony drága! – kiabálta be kétségbeesetten. – Nem tetszett látni a kokasomat?
– Nem, nem láttam, Zsuzsa – szólt ki Matyi anyja a tornácról.
– Isten őrizzen… Nem úgy mondom… Csakhogy nem tetszett-é látni?
Mire a kisfiú anyja kiment kérdezősködni, már akkor Zsuzsa messze elhaladt.
A kisfiú a szobában mozdulatlanul fülelt a széken, és kiáltani szeretett vón a nagy megkönnyebbüléstől, hogy Zsuzsa elment. Olyan kétségbeesetten nézett ki az utcára, és a sírás ott ólálkodott a nyeldeklője körül.
Akkor hozzáment a kisebbik nénje, és ingerkedni kezdett vele.
A fiú ez egyszer hallgatva tűrte a kötekedést, csak a szeme fénylett a gyűlölettől. Úgy fájt ez neki, hogy ordítani szeretett volna, és beleharapni a húsába körülötte mosolyogva ugráló testvérének. Tele is lett egyszerre a szeme könnyel, és hangos, csukló sírásra fakadt. Nénje odalett az ámulattól.
– Mi bajod, te szamár? Matyikám, mi lelt? – és simogatta a fejét.
– Ne nyúlj hozzám! – kiáltott a kisfiú, és dühösen lökte el a kezét magától.
Anyjok bejött a sírásra, és rákiabált mindkettőjökre.
A kisfiú elcsendesedett, és kiódalgott szótalan a külső udvarra. S leült összegubbaszkodva a padláslajtorja legaljára.
Nyüzsögtek, mozogtak fejében a gondolatok, mint a férgek. Fel-felszipákolt a sírás után, és szája, álla összerángatódzott véle.
Máma este pedig különösebb volt a világ, mint egyébkor. Szemközt tintafekete volt az egész ég, s a megbarnult házfedelek, a föld, a kerítés még sötétebbek voltak a fekete ég alatt.
A nap még kisütött egyszer nyugsága előtt, és a fénye a ház háta mögül ömlött. Ömlött folyékony, átlátszó sárgán. Csudálatosan világított a levelek nedves zöldje, és csudálatosan ragyogva mászkált a pára a zsindelyfedeleken.
Hanem különösen szemközt, a falkerítésen úszott, lobogott ez a sárga – sárga ragyogás. Ó, ez olyan volt, mint amilyent a ravatal gyertyái vetnek a halottlátók arcára meg a kezeikre. És a gyermekek vidám lármája hangzott a setét utcáról.
A falkerítés előtt pedig egyszer csak megjelent Zsuzsa, mint egy rongyos, fekete kísértet. Nagyokat lépegetett, éppúgy, mint az előbb, hogy kikerülje a pocsétákat.
A kisfiú nagyot ugrott előre a lajtorja aljáról, és sírva, ordítva, reszketve futott befelé, keresztül az udvaron.
A Matyi madara
Matyi, a kisfiú, nyakába vetette a hordóabroncsot az utca végin, beléunva a karikázásba, s már szerette volna valahová elrejteni biztonságos helyre, s valami egyéb szórakozás után látni. Lehajolt, megtapogatni a térdét, amely még mindig sajgott az iménti hasrabukástól, mert az abroncs mindig elibe gurult makacsul hajtás körben, s az imént már harmadik ízben esett keresztül rajta.
– Nem lehet evvel – gondolta bosszús beletörődéssel. – Bárcsak már itt volna a jövő hét, hogy megvenné apám azt a fakarikát a tótoktól a vásáron.
Amint így elmélkedett, egyszer csak egy kocsit vett észre az utca túlsó végén bekanyarodni, és látta, hogy megállott a házuk előtt.
Hirtelen kiakasztotta nyakából az abroncsot, és maga mellé állítva, olyan fenyegető mozdulattal vetette rá a hajtópálcát, mint aki nem sok jót ígér neki, ha újra engedetlenkedni talál, és nagy üggyel-bajjal kergetve maga előtt, nyargalni kezdett hazafelé.
A szomszédasszony kinn állott az utcaajtóban, s kíváncsian tekingetett a kocsi felé, amelyről a kiszaladó háziak már leszállították a vendéget, s csak a kocsis motozott az ülésládában a holmijai után.
Mikor a szomszédasszony meglátta Matyit, elibe jött az ajtóból az utca közepére:
– Matyika, Matyika kedves, ki jött magukhoz?
A kisfiú erre megfékezte a nekibokrosodott abroncsot, s maga után húzta fél kézzel a földön.
– Tudom is én – felelte a szomszédasszonynak, fontoskodón oldalt hajlítva a fejét, mintha nagyobb jelentőséget akarna kölcsönözni az eseménynek a titkolózással. Mert jól tudta, hogy a nagynénje érkezett meg, mikor már napokkal előbb egyébről se beszéltek a házban.
Az abroncsot aztán nagy elővigyázattal belökte a kerítésen át a kertjökbe, mert már egyszer kikapott érte, amiért lefeszegette a vizeshordóról, s a hajtóvesszővel végigpergetve a léckerítést, bekerült az utcaajtón.
A tornácról hallotta már a nagy beszélgetést, de átallotta egyenest beállítani a vendég miatt. Hanem épp a tornácra nyílott a szobaablak, melyben most voltak a háziak. Innen kémlelődött hát be rájok óvatosan.
A nagynéni háttal ült neki egy fotelben. Javakorabeli, szép asszony volt, s csaknem védekeznie kellett szüntelen a háziak buzgó előzékenysége ellen.
A kisfiú kíváncsi lett vón már az arcára. Hanem az anyja észrevette a leskődő fejét belülről. Kedveskedőn felelt még valamit a nagynéninek, aztán kisietett hirtelen a szobából, a konyha felől kerülve:
– Be ne gyere így, te! – bökött fejével szigorúan Matyira. – Takarodj rögtön megmosdani, és kérd el Katitól a szürke ruhát. Vigyázz! – és befordult újra a szobába.
Aztán, egy kis idő múlva, újra kijött Matyiért, és szigorúan a legnagyobb illedelemre intve, benn az ajtóban pedig már mosolygósan simogatva a kisfiú fejét, bevezette a szobába:
– Ez a fiú. Ez a legkisebb szegény Pirike után, ezt te tán még nem is láttad – mutatta be Matyit a nagynéninek. – Csókolj kezet szépen Szidike néninek.
Matyi egy cseppet elfogódva teljesítette, de inkább a kíváncsiság miatt.
– Talán, talán már láttam – szólt a nagynéni kedveskésen, mialatt lehajolt megcsókolni Matyinak az iménti mosakodástól friss ábrázatát. – Úgy tetszik, ez volt. Nem? Nem is tudom.
– De… de… igen, már egyszer apám mondta – felelt Matyi élénken, hamarosan megbarátkozva a helyzettel –, de… de… még akkor pólyában voltam. – S még folytatni is akarta a magyarázatot, mikor valamennyien nevetni kezdtek utána, az apa azonban rendreutasítón vonta rá a szemöldökét, mert egyébre terelődött közben a beszéd, a nagynéni fiacskájára, aki betegeskedik, és csak nagy gonddal hagyhatta otthon.
– Hálát adhattok az Istennek, hogy ilyen szép, kis eleven fiatok van – sóhajtott a nagynéni, s az ölébe karolta Matyit. De az apa pillantása újra kizavarta pár perc múlva a nagynéni öléből, nehogy alkalmatlanságot szerezzen neki beszéd közben.
Matyi most nem mert makrancoskodni a vendég jelenlétében, mint máskor, csak az orrát huzogatta félre mérgesen, s a nénje székének háta megé kuporodott unatkozva, a dívány sarkára. Valahányszor azonban odapillantott a nagynéni, izegni-mozogni kezdett rögtön, és eleven kisfiúhoz illően iparkodott ragyogtatni a szemeit.
– Eredj ki játszani, Matyika – szólt rá később az anyja, s eközben a nagynéni is felállott a családfő indítványára, hogy járják körül a házat meg a kertet.
Kicihelődtek valamennyien a szobából, s Matyi mindenütt ott settenkedett a társaság háta megett, nem kis bosszúsággal a kisebbik nénjére, akinek szabad szüntelen a nagynénin csüngeni, s őt bezzeg nem zavarják el mellőle.
A nagynéni mindent a legnagyobb érdeklődéssel szemlélt meg, s tele volt dicsérettel mindenen. Végre, mikor visszakerültek a tornácra, a nagynéni megállott a falra akasztott, kétmadaras kalickánál. Az érdeklődést látva, a kisfiú apja leakasztotta az egyiket a falról, s magyarázni kezdte, hogy Matyi kerítette a madarakat, nehezen kunyorálva ki az anyja engedelmét, s hogy miként fogja itt a szomszédban egy ember ezeket a csízeket télen a bojtorjánbokrokon, egy madaras kalickát téve ki karóra, teletűzdelve tölgyfa lépvesszőkkel.
Matyit egyéb foglalta le eközben. Amíg ugyanis az udvaron járt a társaság, két fiúcska bámult be rájok a kerítésen, vizeskorsókkal a karjukon, más utcabeli gyermekek, ennélfogva ellenségei Matyinak.
– Mit bámultok?! – ripakodott rájok a kisfiú. – Nem mentek el innét! – S mikor nem mozdultak, lehajolt követ keresni, hogy elkergesse őket.
– Te parancsolsz nekem, hogy ne bámuljak, te taknyos – szólt be megvetőn a nagyobbik közülök, de mikor eközben a cseléd, átmenve az udvaron, megállt a feleselésre, tovább oldalogtak, csúfosan a kisfiúra fintorgatva a képüket.
Ekkor vette észre Matyi a kalickával babráló háziakat. Rögtön odaszaladt, és fürgén furakodott, ágaskodott a társaság körül, hogy észrevétesse magát velök, tulajdonosát a madaraknak.
Ő szerette vón megmutogatni a nagynéninek, de nem merte követelni az apja kezéből a kalickát. Mikor azonban a kisebbik nénje nyúlt hozzá, s az apja a kezében hagyta, féltékenyen kiáltott rá egyszerre:
– Teszed le! Te!
– Na, na, mi az! – szólt rá az apja, s a másik kalickának is utánanyúlt a falra.
Mikor levette, a madárka kétségbeesetten kezdett vergődni benne:
– Ez kis vadóc még – mondta babusgatón, s úgy tartotta arca elé a kalickát, mintha meg akarná nyugtatni a madárkát barátságos tekintetével, aztán visszaakasztotta.
– De ez a kicsi egészen megjámborodott – vette ki a lányka kezéből a másik kalickát, s belenyúlt, és kivette belőle a csízecskét:
– Nézzed, fogd meg – nyújtotta a nagynéni kezébe, míg Matyi tapsolva ugrált körülötte a gyönyörűségtől.
A nagynéni óvatosan vette átal, és gyengéden, gyügyögtetve simogatta arcához a madárka fejét. Aztán ő akarta visszaereszteni a kalickába.
Hanem mialatt a kalitkaajtót piszkálgatták félre útjából, a madárka egyszerre csak kiröppent a markából. Fel, egyenest a háztetőre:
– Jesszusom! – sikoltott a nagynéni, s egy pillanatig valamennyien meglepetve bámultak utána.
– Nem baj, nem baj – jelentette ki a kisfiú apja, és visszaakasztotta az üres kalickát.
– De Istenem, milyen ügyetlen vagyok – sopánkodott zavartan a nagynéni, s miközben tanácstalan forgatta fejét, a kisfiúra esett a tekintete. Hirtelen lehajolt, és kezébe fogta az arcát: – Hadd el, izé, Matyika, majd veszünk egy másikat, szebbet! – és kérdőn pillantott fel a háziakra: – Ugyebár, lehet még onnan szerezni?
A kisfiú elsőbb maga is csak a száját tátotta a balesetre, s csak a nagynéni ijedt, becéző vigasztalására pityeredett el egyszerre.
A háziak minden telhetőn iparkodtak megnyugtatni a nagynénit az eset jelentéktelen volta felől, és buzgón tessékelték befelé a szobába. Csak a kisebbik lánynak szaladt ki egyszerre vigyázatlan a száján:
– Szegény Matyika.
– Ne kotyogj! – rivallt hátra az anyja suttogó szigorúsággal, s csaknem erőszakkal tuszkolta befelé a kisfiú kiengesztelésén egyre akaratoskodó nagynénit: – Ugyan lelkem. Ne törődj vele. Majd elintézzük.
A kisfiú, hogy maga maradt a tornácon, megszűnt pityeregni, s egy ideig borús-tétovával bámult az udvarra. Majd az üres kalickára esett újra a szeme, s akkor megint elfacsarította ábrázatát a sírás. Már épp a hang is jelentkezett a nyomán, mikor kiszaladt hozzá a nénje.
Matyi dühösen fordult el tőle, és nyafkán hánykolódva menekült le az udvarra a vigasztalás elől.
– Matyi, nem hallod, azt mondta apa… – kiáltott utána a nénje, de a kisfiú durcásan húzta le fejét a vállai közé, s a nyitott fásszínen keresztül kiszaladt a kertbe.
Mikor azonban megállott, és egyedül találta magát, már olyanszerűen tekintett vissza, mintha zokon esnék neki, hogy immár senki nem üldözi tovább a kiengeszteléssel.
Hallgatózott a ház felé egy percig, aztán csendesen visszaoldalgott újra a fásszínbe, és komoran, tanácstalanul bámulta egy darabig a farakásokat.
Később az udvaron is végig lépkedett vagy kétszer, résen az újabb menekvésre, ha észrevennék.
Kémlelte az ablakokat, fülelt a belülről jövő hangokra, de semmi különöset nem bírt kiérteni belőlük, s tán legjobban azért ette a méreg titokban, hogy semmiképp se adhat jelt a haragjáról.
Egyszer csak lépteket hallott belülről, a konyha felől.
Elsőbb befutott a színbe, aztán úgy jött elé az ajtajába, duzzogóra, sértődöttre készítve ki ábrázatát.
Az anyja jött ki, és sietősen, kapkodva jártatta végig pillantását az udvaron:
– Kati, Kati te, hol vagy, gyere elé! – kiáltotta, s egykedvűen akadt meg a szeme eközben a kisfiún, aztán befordult hirtelen, mikor a cseléd belülről felelt a kamrából.
Matyi ezalatt visszahátrált a szín közepére. Most még jobban eltelt keserűséggel, hogy kinevetteti magát ostobán a gyerekes duzzogással, s tán a kudarc vitte ki aztán csavarogni az utcára. De nem került az udvar felől, hanem átmászott hátul a kerítésen.
Az anyjára meg az apjára forrott most a gyűlölsége leginkább. Akik olyan könnyen teszik túl magokat a kárán, és könnyen nyugtatgatják meg a nagynénit, mikor nem is az övék a madár.
Egyébként alig törődött a madárral annak előtte, az első pár napot kivévén, amikor hazahozta, de most csaknem sírva fakadt, hogy újra eszébe jutott az elveszte.
– Az ámmenit a fejinek, a vén szipirtyójának! – fakadt ki hangosan a nagynénire, ahogy az apjától hallotta egy más nőrokonukra, és dühösen rángatta a karjait: – Minek jött ide? Törje ki a nyavalya!
Gyilkos bosszúterveket kezdett forgatni fejében. Ha lefekszik a nagynéni, kiszúrja a szemét. De maga is meghökkent mindjárt a gondolatára.
Elbódorgott az utcán, le a folyópart felé, s a végin meglátta messziről a pajtásait nagy labdázásban.
A szomszéd fiúval jelenleg haragot tartott, nem is beszéltek két nap óta, s most emiatt nem mehetett közébök. Jó messzire került el lehajtott fejjel, megvetőket pislogva a homloka alul arrafelé, nehogy azt higgyék a világért, hogy közeledni akar hozzájok. Aztán visszakerült újra az utcába.
A gyűlölsége, keserűsége, mint valami viharfelhő, setéten terjedt ki lelkében a szomszédfiúra s a többi pajtásokra, akiket amaz magához édesgetett, s mindenkire, az egész világra.
A kerítésök elé érve véletlen eszébe jutott az abroncs búfelejtőnek. De rögtön le is tett a szándékáról, mintha méltatlannak találta vón mostani komor-magához bemászni az abroncsért a kerítésen.
Különben egyéb okból is hitvány szerszám lett vón már az abroncs.
A nagyobbik nénje ugyanis, aki már mindent kihallgathatott a felnőttek beszédéből, már megsúgta titokban mi minden játékot hozott ajándékba a nagynéni. Egy szekeret például, amelyen külön fityegnek a lőcsök.
A szomszéd fiú ötlött eszébe hirtelen. A kegyetlen elégtétel mostani mellőztetéseért, ha majd kérkedve zakatol végig az utcán a szekérrel.
De még ez se tudta felejtetni véle a madarat. Felsajgott lelkében untalan, kínzó, vigasztalan bánattal, tolakodón szinte, hogy már csaknem maga is szerette volna, ha kárpótoltnak tudná érezni magát elvesztéért a lőcsös szekérrel.
Mégiscsak a játék volt, ami betérítette újból az udvarukra. Jóllehet kemény fogadkozásokkal, hogy nem fogadja el az ajándékot. Odavágja a nagynéni elé: nem kell, egyék meg!
Alig tette be lábát az utcaajtón, örömrepesőn futott elébe a kisebbik nénje.
Matyi bizalmatlan s elutasítón tekintett rá, féloldalt fordított fejjel, a szeme sarkából. De már nem futott el előle.
– Gyere Matyika, gyere, nézd! Kaptál egy más madarat. Szebbet. Piros a feje. Tiglinc! – lelkendezett eléje a nénje, és diadalmasan vonszolta keresztül az udvaron.
Egy székre állva hamarosan leakasztotta a kalickát, s úgy legyeskedett hol a madárra, hol a Matyi szemébe villogva, mintha kétségbeesne, mi módon gyújthatna öccsében is a magáéhoz hasonló ujjongást.
A kisfiúnak is felderült az arca. Ő is nevetett, és érdeklődve vette számba az új madár előnyeit a régihez képest, de valami színlelt és fura mód kénytelen volt az ujjongásában, mintha nem tudna kedvére lenni, hogy immár nincs oka haragudni a madárért.
Tavaszi történet
Még télutóján ismerkedett meg a diák Ilikével, s attól fogva szorgalmasan kísérgette hazáig a zongoraleckékről, a kisváros egyik végéről a másikra.
Az ilyesmit ugyan nem valami jó szemekkel nézték a tanárok, de előző évben megbukván a hatodik osztályban, más gimnáziumba iratkozott be magántanulónak, és itthon cigarettázva meg sétabottal járt az utcán.
Szörnyen jelentősek voltak a diáknak eleinte az Ilikével való alkonyati séták, amint szerelmes és türelmetlen epekedésében mindenféle képtelen s előre kiszínezgetett regények megvalósultát várta tőlük, mikben majd nagy hirtelen megejti maga iránt az Ilike hajlandóságát.
A találkozó közeledtével azonban mindig valami érzékeny kishitűség kezdte kerülgetni. Sőt, a sarkon várakozva már csaknem kelletlennek és félszegnek tetszett előtte, hogy így napról napra rávarrja magát Ilikére, s nagyon szerette volna, ha valamiképp úgy tüntethetné fel a dolgot, mintha csak véletlen vetődött vón arrafelé.
Apró, nem számított nehézségek kerültek még az odacsatlakozással is, s a szóváltás ment kiváltképp sok vesződséggel kezdetben.
Mihelyt egy percre akadtak meg a beszélgetésben, rögtön olyasféle érzése támadt a diáknak, hogy Ilike csak kénytelen szíveli el a kísérgetést, s ez oktalan képzelődésében úgy kezdett vergődni minden gondolata, mint a madarak a hálóban.
Elkényszeredve látta, mint közönségesednek el száján a mondókái a kapkodásos szünetek közt, s nyugtalan, csaknem idegenül kezdte érezni magát Ilike mellett, alig várva, hogy elköszönhessen.
Pedig gyakran úgy tetszett neki eközben, hogy még Ilike ütődik meg az ő zavart és kedvetlen pillantásain, s tán még Ilike töpreng rajta, hogy nem-e ő bántotta meg valamivel.
De képtelen volt hinni benne, és a felbátorodás helyett, mintha egyszerre tetszetősebbé lett volna a lehangoltsága, még mogorvábban baktatott mellette.
Síró sóvárgással vágyott utána, míg egyedül volt, és Ilike mellett rejtegette szinte gyáva ügyefogyottsággal, hogy szívesen van a közelében.
Elváláskor például, ha Ilike megkérdezte, hogy megvárja-e holnap, elkezdett ötölni-hatolni:
– Nem tudom – mondta –, lehet, hogy holnap nem jöhetek, mert valami dolgom lesz – és fontoskodón vonogatta össze a szemöldökét, mintha komolyan töprengenie kéne felette.
S megesett, hogy másnap délután, eszébe jutva a múltnapi kertelés, eltökélte magában, hogy aznap nem jelenik meg a találkozón, miközben különös, szinte kárörvendő bosszútélének hatott az elhatározása.
Estefelé aztán már oktalannak és gyerekesnek találta beváltani. De azért nem bírta kikergetni a fejéből, sőt egyre jelentősebb lett előtte, és magára bosszúsan, mindenféle kalandos kibúvókon kezdett tépelődni útközben, amikkel kimagyarázza az eljövetelét. S az is bántotta, ha nem került említés róla a séta alatt.
Minden a kedve ellen történt, s az apró, kellemetlen semmiségek úgy sajogtak lelkében a találkozók után, mint a darázsfullánk.
Csüggedten, elsavanyodva állapította meg, hogy tán soha nem jut közelebb Ilikéhez ilyen élhetetlen. Hiába való tovább törnie magát. S a keserűségéből valósággal Ilike iránt fakadt benne ekkor valami érthetetlen gyűlölségféle.
Ürügyeket szeretett volna, hogy meggyűlölhesse, rá se nézzen többé, keserűségeket okozzon neki, s kegyetlen ujjongjon a keservén.
Majd regényeket kezdett komponálni. Ha nagybeteg lenne egyszerre, vagy ha meghalna… S szinte érezte a hanyattfekvés sápadt, halálos erőtlenségét, a párna hűvös puhaságát feje alatt, s kétségbeesett zokogást nyomorú vesztén.
De gyáva volt úgy intézni, hogy a meghalás egyszer és mindenkorra szóljon, s ne maradna holmi csodálatos lehetőség mindennek jórafordultára.
Erre rögtön méregbe is hozta a gyávasága. Végre pedig jótehetetlen dühvel nevetett magán.
Egypár hét múlva aztán már ott tartott a diák, hogy elbúcsúzáskor a kapualjban, ahol most már félórákat is elfecsegtek néha, már össze is csókolóztak Ilikével.
Türelmetlenül várt ilyenkor a kedvező pillanatra, maga is alig értette, miket darál össze, s a félfának dűtötte hátát jó előre, hogy kényelmesebben magához szoríthassa Ilikét a csókolódás alatt. Ez azonban ritkán sikerült.
Ügyetlen mohósággal kapott rendesen a dereka után, hogy Ilikét megrebbentette a falánksága, és hangtalan, ijedt szemmel kezdett erőlködni, míg kiszabadította a derekát, aztán befelé menekült a diák elől, pár lépésre.
– Hát nem csókol meg? – közeledett hozzá rimánkodón a diák, fura elfogódással a hangjában, mert valami ízetlent érzett benne, hogy nyíltan esik szó a csókról.
Erre Ilike, mintha megbánta volna a túlságos vonakodást, elmosolyodott, és hirtelen, szégyellős élénkséggel hajlott fejével a diákhoz.
A derekához azonban most sem engedte nyúlni, s alig a válla hogy hozzáért a diák melléhez. Akár minden más tagját féltené tőle a száján kívül.
A diák azonban nem túlságos gyönyörűségét lelte az ilyen csókban. Szinte kényelmetlen volt közben, hogy nem tudta, meddig tartsa rajta száját az Ilikéén, s olyan semmi íz maradt utána az ajkán, akár a saját kezét csókolta volna meg. S tetézte, hogy teljes kiengesztelésül kellett beérnie véle, sőt mintegy jutalomképpen.
Elkedvetlenedve távozott el a kapuból, bár nemigen firtatta még maga előtt se elégedetlensége okát, világért se akarván tudni róla Ilikével egy órában, hogy az ölelkezés melegségét áhítja tulajdonképp a csók ürügyén, s hogy tán egyéb ölelkezés forróságát vágyik megérezni benne.
Egy vasárnap délután a népkert nyári vendéglőjében üldögéltek, a fák alá terített asztalok egyikénél.
Ilike a szüleivel volt természetesen, s még egynéhány odavetődött ismerősükkel.
Hamarosan elunták magokat a társaságban, s elkérezkedtek sétálni.
Különben is az volt a tervük, hogy mivel a társaság amúgyis ottragad estig a vendéglőben, egypárszor végigjárják a sétautakat, aztán egy közeli domboldalt másznak meg kettesben, ahonnan az egész várost belátni, s virágot szednek útközben a gyümölcsösök alján.
Épp akkor volt sarjadóban a sétautak menti vadgesztenyék zöldje, s nevető-színesen tolongott alattuk a vasárnapi népség. A tavaszi napon a zöld gyepágyasok előtt virulóbbnak s melegebbnek éreződtek a nőcskék, s a gyerekek rikoltozva futkostak keresztül-kasul a tilalmas pázsitokon.
Ilike egyre csacsogott, mutogatott mióta csak elindultak. A diák csak kurtákat válaszolgatott, hiú gondossággal pillantva le közben a cipőire.
A két pohár sörtől, amit hirtelenében hajtott le az imént a vendéglőben, kellemes, enyhe zsongás cirógatta a homlokát, s végigmotoszkált minden tagjában.
Ki volt pirulva a sörtől is, meg hogy túl magas gallért vett fel aznap, s az inggomb kegyetlen nyomta a nyeldeklőjét. Ki-kinyújtogatta belőle az állát, s untalan belenyúlkált, hogy tágítson rajta valamicskét.
A kézelői mindig túlságosan elébújtak a kabátujjaiból, s míg visszatologatta őket, roppant keresett mozdulattal akasztotta át sétabotját egy karjáról a másikra, akár maga is kevély volna elegáns mozdulataira, és elismerést, sőt megbámulást akarna érettük kiérdemelni a járókelőktől.
– Tudja, onnan a rét felől sokkal közelebb – magyarázta Ilike a domb felé mutogatva s megállva, mert a diák minden percben elsodródott mellőle a tolongásban.
– Persze hogy feltétlen arra megyünk – válaszolt a diák egy kissé hetykébben is, mint a kijelentés megérte, s most is úgy járt körül a szeme, mintha nem is Ilikének, hanem a járókelőknek akarná ezt tudtul adni.
Látszott különben, hogy nehezükre van itthagyni a sétautat, mert minden forduló végin tanakodtak egy verset az elinduláson.
A sétaút végéről épp a domb tetejére lehetett látni. Kopasz volt egészen a teteje, s úgy nézett ki onnan, mint valamely óriás barát fejebúbja, amint kétoldalt bodrosan szegték be a gyümölcsösök.
Apró fekete emberpontocskák mászkáltak rajta a verőfényen, egy piros is köztük, valami nőnek a napernyője.
Hogy végre rászánták magukat az elindulásra, útközben is találkoztak egypárszor a jószágokon kószálgató vagy heverészve uzsonnázó kirándulókkal.
Nem messze tőlük, megettük egy kissé, egy csapat gyerkőc igyekezett felfelé nagy lármával a domboldalon, két nagyobbacska kamasszal az élökön. Boltosinasok vagy iparostanulók lehettek, akik javarészt szobában töltik a hetet, s most egy kicsit megbokrosodnak a szabadban.
Két kis fiú közülök, a csapat hátulján, gondosan szedegette egy darabig a virágot, egymással vetélkedve, s az egyik megunva babrálni a magáéval, elszórta a rétre, s erre a társának is ki akarta ütni markából a csokrát. Elkezdtek civakodni rajta, aztán egy lejtősebb helyen mindkettő lefordult a lábáról, és bohókásan viaskodva, lehemperedve iparkodtak egy a mást megelőzni a feltápászkodásban.
Mosolyogva mulattak egy darabig a gyerekek hancozásán.
– Erre gyerünk – szólt aztán a diák, hogy véletlen módját ejthesse véle az Ilike derekához nyúlni. A míder azonban elidegenítette ujjait a derekától, s a karjára csúszott a keze, fel a hónyaljához.
Letértek aztán egy dombhajlásba, ahol a diófák alja telis-tele volt lila kikericcsel.
Eső eshetett előző éjjel, mert az északos oldalakon alig szikkadt még fel a rét, s a fák alatt helyenkint szinte meleg puhaságú volt a gyalogút, mint a friss kenyér bele. Néhol pedig kesernyés, pállott szag érzett a nedves hamufészkekről, ahol a tavalyi leveleket égették el.
Nagy kerülővel már jól felértek a dombon, mikor Ilikének sérteni kezdte lábát az új cipője a sok mászkálástól, s le kellett ülniök az üres vincellérház elé a padra.
Már útközben is sűrűn kísértetbe jött a diák, hogy magához szorongassa Ilikét, most azonban nem bosszantotta, mint egyébkor, a habozgatása, sőt valami fölényes magaelégedettség mosolygott benne a tartózkodásán. Egypárszor gonosz gondolatok is incselkedtek véle, de megvetően verte el őket tüstént magától. Különben az út elején is egy ilyen letelepedéssel kerülő jobb alkalomra számíthatott, s most úgy is egyengette el magát jó előre Ilike mellett a lócán.
A cipőkkel való ostoba s kelletlen bajlódás azonban nem vágott a szándékainak, s a sok halogatással holmi garázda nyugtalanság gyúlt benne, hogy nem bírt megmaradni a padon.
Felállt, mellét, karjait kifeszítgetve. Meg visszaült. Majd erőmutatványokat kezdett végezni a faágakra húzózkodva, s a jókora határköveket szerte súlydobálva a réten. Teljes erejéből, saját magával versenyezve szinte.
– Vigyázzon, mert ha meglátja a vincellér… – szólt Ilike a padról, mikor a kövek, nagyokat ugorva a lejtőn, nekivágódtak egy-egy ojtoványnak.
– Azt szeretném én látni, hogy szóljon valamit – hetvenkedett a diák, kevélyen nevetve az Ilike hüledezésén, bár egy kissé elakadozott a hangja, mert jócskán elfulladt a nagy erőlködésben, s hatalmasakat dobbant a szíve, mikor Ilikéhez visszajött.
Mosolyogva szólani próbált valamit, de érezte, hogy fogja le hangját a szuszogás, s restellt nagyokat lélegzeni Ilike előtt, hát a forráshoz szaladt le hirtelen kézmosás ürügyén, egy kissé kifújni magát.
Hanem a torna szinte követelő merszet keltett benne, s elhelyezkedvén újra a padon, egy kis feszengés meg a rendes bevezető hebegések után közelhúzódott Ilikéhez, s magához vonta a vállainál.
Ilike, nyilván előre elkészülten e fordulatra, alig ellenkezett, s tán emiatt valamivel tolakodóbban is esett neki a diák, hogy a fejük egészen hátrahajolt a csók alatt. Ilikének félrecsúszott a kalapja, s a pad is megbillent alattuk. Mire Ilike ügyesen felszökött, s csak a csuklóját érte elkapni a diák.
Nevettek közben, s Ilike igyekezett kiszabadítani a kezét:
– Eresszen, megharagszom – mondta, s utána hirtelen, gyerekes ravaszkodással élénkítve meg arcát, a domb teteje felé intett a fejével, mintha igen fontos valami várna ott rájuk, ha elindulnak: – Jöjjön, menjünk.
– Nem megyek! – mondta a diák szintolyan kényeskedő makacssággal, s mivel érezte, hogy egy kissé megenged közben az Ilike keze az övében, újra magához húzta, mohón, a két térde közé, hogy Ilikének rá kellett nehezednie az egyikre.
Ezzel aztán remegő izgalomra komolyodott az évelődésük. Ilike a hajáig elpirulva adta meg magát, de mihelyt egy kissé meglazult derekán a diák szorítása, rögtön megpróbált kifejtőzni.
Egyszer csak roppant izgatottan kezdte letépni magáról a diák karjait. S mikor az ijedt szeme után a diák is oldalt pillantott, észrevette a gyerekcsapatot, amint csendben meghúzódva a domb alján, kandi gyönyörűséggel szemlélik őket.
Még a mozdulata is félben maradt némelyiknek, amivel csendre intette a szomszédját, s egyszerre mozdult meg valamennyi, mikor a diák odavetette rájok a fejét.
Ilike már akkor megette ült a padon, s a diák a meglepetés kapkodó ügyefogyottságával tevegette keresztül egyik lábát a másikon.
A gyerekek aztán, olyanszerűen téve, mint akik mit se láttak, lekerültek szemük elöl egymás után a hajlásba.
Sután, hallgatva ültek azalatt, mindkettőjüknek kínosan esvén szót ejteni a történtekről. Végre Ilike szólalt meg szemrehányón, miközben felálltak:
– Lássa, milyen maga? Most ha megtudják.
A diák bánkódó komolysággal állott egy keveset, aztán egyszerre elnevette magát.
Szinte ijedten bánta meg rögtön, sértő komiszságot találva a nevetésben, amivel elhidegíti magától Ilikét. S utána bosszús, de kérlelésszámba menő szigorúsággal legyintett egyet:
– Ugyan, mit törődik ezekkel a kölykökkel! Na, micsoda nagy dolog. Hát én se vagyok az oka – szavalta, de közben minden szavánál megcsiklandta belülről valami ostoba kacagnivágyás.
Aztán nyílt szándékossággal megmásított hangon kezdte magyarázni, hogy nem érdemes már felmenniök a dombra, inkább vágjanak neki haránt az aljának, s lemutatott, merre kerülnek majd vissza a népkertbe.
Tulajdonképp semmi kedve se volt már fennmaradni a dombon, s csupán amiatt erőltette a kerülőt, nehogy úgy tessék, mintha a gyerekek miatt kellene távozniok.
El is indultak, hanem Ilike nagyon szívére vette a történteket. Untalan újabb eshetőségekkel látta fenyegetve magát, hogy tán mire visszatérnek a vendéglőbe, már mindenki értesült az esetről, s a szüntelen nyafogása meglehetősen leverte a diákot is.
Ő ugyan inkább a mulatság tönkrementét fájlalta legjobban az egészből, azt például, hogy eztán már nem nyúlhat többé Ilikéhez, s valósággal Ilikére lett bosszús miatta.
A gyerekek amúgy is felbőszítették, s ingerülten főzte magában, hogyha valahol elékapja egyszer valamelyiköket, összepofozza irgalmatlan.
Egy helyt aztán egy foltocska rekettye került útjokba, s miközben körültekingetve keresték, hol térhetnének le az útra, megint észrevették hátuk megett a gyerekeket, egy kissé magasabban a domboldalon. Csak kettejöket ugyan, amint épp akkor kapták le fejöket a szemük elől, a hajlás megé.
Evvel egyszerre roppant esetlenné és nyugtalanítóvá vált a helyzetök.
A diákban kínos felháborodás kezdett szorongni, s mikor összepillantottak véletlen, Ilikének sírós rémület látszott az arcán.
Nyilvánvaló lett, mi késztette utánok leskődni a gyerekeket, s már a látszatára kísértett gondolatot is aggódón iparkodtak takargatni egymás előtt.
– Gyerünk vissza – mondta a diák –, mert mért kerüljünk arra? – És elakadt zavartan, nem tudva okát adni, mért hagynának fel a kerülővel, ha nem a gyerekek miatt, vagy amiatt, hogy a galád gyanú még közelebb férkőzne hozzájok, elhagyottabb hely felé indulván a kerülő folytatásával a leskődés elől.
Egy ideig tétován álldogáltak egy helyben, mialatt egy pillanatra furcsa, vigyori vonatkozásba került a diák elméjében mostani gőgös felháborodásával a sok gonosz fogadkozás emléke, amint nemegyszer végezte el magában az Ilike teketóriátlan elcsábítását a mostanihoz hasonló alkalmak kerültén, s jelesen ma reggel is az ágyban, a felébredés meg a felkelés közötti henyélkedés izgalmas lázában.
De egy pillanat múlva már kikergetődött fejéből az egész, a megszorult helyzetök gyújtotta dühével. Vadul vetette szemét egypárszor arrafelé, amerre felbukkanni látták a gyerekeket, mit olyanszerűen cselekedett, akár némi elégtételnek szánta volna Ilike előtt, s szinte szándékosan bujtogatta magában a kikeltséget.
A visszatértükkel egyébként is valami fenyegetőt s megfélemlítőt várt a gyerekekre, bár egyben tehetetlennek s nevetségesnek is látta magát véle.
A gyerekek pedig, nyilván a tovahaladtukra számítva, egymás után feltűntek vigyázatlan a bokrok megül, s alig kis távolra kerültek szembe vélök.
Egypárban, úgy látszott, az elillanás szándéka ébredt fel, mikor szemközt látták közeledni a diákot, a nagyobbja azonban nemigen rettent meg, sőt az egyik kamasz vállrándítva egész hallhatón szólt a többinek:
– Mi? Ki parancsol nékem, hogy itt járjak? – és előre indult pökhendin, egykedvűséget mímelve, míg a társai kissé nyugtalan, vásott kuncogással nyomultak utána, odasandítva néha a párra.
A diák, színleg rájok se hederítve, haladt tova mellettök, fél szemmel azonban megjegyzett magának egypárat közülök, bár ismerte a legtöbbjét látásból, de mintegy megerősítéseképp kérlelhetetlen bosszúterveinek. S szinte megnyugtatta az önuralma nyomán járó ádáz fenekedés, hogy nem hagyja majd nékik fizetetlen ezt a pimaszságot.
Alig távolodtak el egy kissé, a gyerekek megálltak, s csaknem elszontyolodva bámultak utánok. A legnagyobb pedig rátámadt egyikre, mérgesen herregtetve hangját:
– Báá! Ki kellett dugni azt a nagy szamár fejedet! – meresztette rá a képét.
És a legrakoncátlanabb közülök egyszerre utána vihogott a párnak csúfondárosan.
Örömest kapott tüstént valamennyi a példáján, hogy némi kárpótlást szerezhetnek véle a páron a meghiúsult mulatságért, s hangosan fogtak neki hahotázni utánok, némelyikök még tölcsért is csinálva szája elé a két markából.
A diák erre megfordult, és hangtalan, baljóslatún méregette őket egy pillanatig. Rettentőn elkezdett hánykolódni benne az indulat, s itt-ott, hogy meg tudta győzni magát:
– Hagyja őket, jöjjön… – békítette Ilike, félénken megérintve a karját, s a kölykök is megrebbenve hallgattak el egyszerre.
Hanem alig értek megfordulni, már újra kezdték a vihogást.
Vagy két ízben történt még hasonlóképp, s a diákot szörnyen gyötörte a szégyen Ilike előtt az agyarkodásai kudarcán:
– Te! Nem vágták még ma pofon valamelyiket! – fordult vissza újra, egészen belesápadva, s vadul remegett az álla, mialatt feléjök tartott fenyegetőn.
A kölykök fele rögtön futásnak eredt, néhánya azonban kihívón állt szembe a diákkal, s csak közvetlen előle mozdultak meg, sőt az egyikök szemtelenül feleselt vissza húzódás közben:
– Gyere na. Gyere!
A diák erre magából kikelve iramodott neki a dombnak.
Egy kisebbet ért utol véletlen. Hozzákapott futtában, s megrázta teljes erejéből a vállánál:
– Ne bántsa! Jaj!… Mért bántja! – sikoltott messziről Ilike, de akkorra a diák már hozzácsapott kétszer a fiúcska fejéhez.
Hangja elfulladt a veszett lihegésben, s a karjai rángtak a felindulástól, amint a többi kölyök felé fenyegetett, akik ocsmányságokat kiáltoztak vissza szaladtokban, riadt kikeltséggel a pajtásuk meglakolásán.
– Na hiszen megcsíplek én még, ne féljetek – fenekedett rájok rekedten, miközben visszaindult Ilikéhez.
Hanem a fiúcska keservesen kezdett el bőgni, s a diákban máris fogant némi megbánás tettén, a nagy fenekedés alatt.
– Tolvaj! Gazember! Ki bántotta magát? – ordította utána sírva a fiúcska, mintha már mentve tudná magát sírásával minden veszedelemtől.
Közben egypár csepp vér gyűlt ki az orrahegyén, s mikor észrevette, elmázolva a kezefején, a rémülettől messzi tartotta magától a két karját, s még kétségbeesettebben fogott neki a sivalkodásnak.
– Nem látta! Jaj Istenem, folyik a vére! – sopánkodott Ilike, amint nyugtalan rebegésében elibe jött a diáknak.
A diák gorombán rántotta meg a vállát reá, s vissza se pillantott. Bár maga is meghökkent egy kissé a dolgon. Hanem egyúttal mintha valami különös gőggel is lett volna a lelketlenségen s a szertelen felindult voltán Ilike előtt.
Mialatt lefelé indultak a dombon, a gyerekek egyenként visszaszivárogtak a pajtásukhoz, s mérgesen handabandázva gyűltek köréje.
Egy részük köveket kezdett szedni a barázdában, s éktelen mocskos szájjal szitkozódva hajigálták a pár után.
– Gyere hát ide, nyomorult, mert behasítom a fejed! – rázta öklét egy jókora kővel a legnagyobb, s teljes erejéből huzakodott neki a hajításnak, mikor a diák ismét visszafordult:
– Lássa – szólt Ilikhez, s baljóslatún villogott újra a szeme –, lássa, ezek nem nyugosznak, míg agyon nem verem valamelyiket. – S úgy tett, mintha tusakodni kezdve magában, hogy nekiiramodjék újra a dombnak.
Mégiscsak tovaindultak aztán. Amúgyis messzire voltak már a kölyköktől, s ezek is felhagytak lassanként a kiáltozással.
– Ó, nem kellett volna megütnie szegény – szólt egy kis idő múlva Ilike bátortalanul. – Az a kicsi nem is csinált semmit…
A diák hallgatott mogorván. Oszlófélben volt már a felindulása, s szinte érezte, hogy fanyarodik el lelkében lassankint, alattomban, leküzdhetlen, közönséges, silány szégyenkezésre.
Mindjobban kezdte furdalni a lelkiismeret a fiúcska megütéséért. Gyávának, hitványnak bélyegezte magát érte, s szinte erőszakkal szerette volna visszaidézni magába az ingerültséget, ráhárítva mindent, a fiúcska fájdalmát is, a többi kölyökre, s különösen a legnagyobbra:
– Na, csak kapjam elé valahol azt a gazembert! – ütötte fel a fejét, mintegy dacos feleletül Ilikének, bár titokban fúrta egy kevés keserűség, hogy nem éreztetheti véle, hogy megbánta cselekedetét.
A népkertbe érve már valami fájó bánattal mendegélt a diák Ilike mellett.
Szerencsétlen flótásnak érezte magát, hogy csak véle eshetik meg ilyen balság. S elvégezte magában, hogy most utoljára vannak együtt Ilikével.
De valami visszás eredője lett ennek az érzésének, mintha nem is az Ilike becsülését játszotta volna el hitványságával, hanem benne, tulajdonban magában ölte volna ki Ilike iránt a vágyakodást.
Másnap estefelé azonban mégiscsak ott várakozott Ilikére a sarkon.
Veronkáéknál
Egy időben Matyi, a kisfiú, már kora reggel alig kapta helyét otthon. Jött-ment nagy fejtörve, miképp illanhatna el Veronkáékhoz.
Mert valami nagyobb szabású gonosztettért tilalom volt egyszer s mindenkorra az utcagyerekekkel közösködnie, – sőt egyelőre még az udvarról se volt szabad kitennie a lábát.
Az utcaajtó küszöbére ült ki legtöbbnyire, s míg szinte égette a megszökhetnék, be-bekémkedve nagyban ütögette, nyitogatta az ajtót, és minden mód zakatolt, akárcsak azt volna szándékában tudtukra adni a bennlévőknek, miképp szófogadón ott ül a küszöbön, mielőtt meg nem szökik.
Mert ha a hazajövetelek a legnagyobb bajokba döntötték is, egy kis töprengés után mégiscsak kereket oldott a küszöbről.
Lassacskán minden játékát áthordta Veronkáékhoz. Jelesen egy nagy csomó cifrát, amint ők nevezték a színes képecskéket meg a dühöskutyát, mely szintén tőlük nyerte a nevét, noha másként igen jámbor kinézésű, kóctömte jószág volt, végül hat darab megviselt fakatonát, egy kapitánnyal.
A hintalovat, sajna, nem lehetett átcsempészni a méretei miatt.
Veronka vézna, fitos orrocskás lányka volt, felette eleven, s kedvesen selypített. Az öccse, Sanyi pedig egy igen mulya fiúcska, akit akármi képtelenséggel el lehetett ámítani, s a játékoknál csak holmi kellékes szerepre volt használható.
Valami idegenszerű volt a kisfiúnak a Veronkáék egész mivoltján, a házoktáján, még a tizedik látogatás után is. Az utcasortól elkülönzötten állott a házuk egy gondozatlan, pocsétás, összevissza túrt kertecske közepén, s benn a házban örökös rendetlenség, félhomály, piszoktól szivárványos ablaküvegek, s tővel-heggyel össze minden, mosatlan edények, s még délután is vetetlen ágyak.
A ház előtt, a térségen meszesgödrök, nagy terméskő-rakások, részben szertehányva, a szomszéd utcában épülő házhoz készítetten, s a kerítés mellett eresznyi magas sarangok voltak mohos szálfákból, s az erdőből, azon mód, szörnyetegeket mímelő gyökereikkel, óriási, ordas rönkök feküdtek szanaszét.
Kissé odább állítgatták fel bakjaikat az ácsok, akik kora tavasztól óta, reggeltől estig ott kopácsoltak, s a fejszéik egyenletes, tompa taktusában harangzengésekként csengtek el a vágásukvétette bárdok széles pengéi.
Egy raj gyerek szedegette rendesen körültük a hulló forgácsot. Köztük természetesen Matyi is, mezítláb, egy szál ujjatlan, veres csíkos trikóban, s nagy buzgóságban hordták be a forgácsot a Veronkáék udvarára.
Elől nevetgélve Veronka, egy anyányi hátikosárral cepekedve, minek alja a lábait verdesve ide-oda dülöngéltette súlyával, utána Sanyi hasonlóképp megterhelkezve s untalan megcsetle-botolva saját lábaiban, míg Matyi, az ácslegények módjára, vállán cipelt egy-két öregebb forgácsot, világért se hagyva el magától alkalmatlan fejszéjét.
Ez a fejsze valóságos acélfejsze volt, melynek árába hetekig hordta Matyi titokban az ócskavasat a cigánykovácshoz, mikre csak otthon abroncsokra, rossz ásókra, kapákra, mikre nem elöl-utol rátehette a kezét.
A fejsze használatára ugyan csak a forgácshordás után kerülhetett sor, miután a Veronka apja megengedte, hogy a szálfákról lehántsák a kérget, s amikor Matyi, a fejsze kivételes birtokában, maga dirigálta nagy garral a munkát.
Ácsmester volt a Veronka apja. Mogorva, veres szakállú ember, akinek örökké a szájasarkában lógott svábosan-dupla porcelán pipája, s akinek rücskös kezefeje is teli volt lepve rozsdaveres szeplővel.
Nyár elején az ácsok végeztek munkájokkal, s az épületre mentek el dolgozni. Attól fogva aztán a Matyiék ácskodása is abbamaradt. Ámde akkorig a kisfiú szinte elválhatatlanná lett Veronkáékkal, mulatság pedig akadt egyéb is elegendő.
A Veronka anyja majd minden délelőtt oda volt a piacon, s addig szabad volt otthon a vásár. Mert Matyi akármennyire is odaszokott, mindig valami fura tartózkodással volt a Veronka anyjától, a hosszú, szikár ácsnétól, akinek valami meghatározhatatlan kétségbeesésszerű volt az egész személyén, mintha kéken aláárkolt, szénfekete szemeiben örökkön valami riadtan fájdalmas tűz égett volna elidegenítően, szinte kiállhatatlan a kisfiúra, még ha nevetni látta is, annyira, hogy ha otthon volt az ácsné, be se igen mert menni a házba, sőt, ha még maguk is játszottak Veronkáékkal kinn az udvaron, egyre felzakatolt benne holmi leküzdhetlen nyugtalanság, s többnyire rövidesen elpárolgott.
Sipítőn, hadarálva beszélt az ácsné, s olyan izgékonyan kerepelt hozzá száraz kezeivel, hogy ha megállott valakijével az utcán, messziről azt lehetett hinni, hogy pofozkodni készül.
Megállani pedig megállott minden huszadik lépésnél valakijével, s azt unos-untig szóval fogta, hogy az utcabeli kefekötő akár mindennap megtehette véle a mókát: egy széket küldve ki inasával az utcára, netán elállott már a lába a szomszédasszonynak.
S kivált mióta az ács nem a ház körül dolgozott, került haza az ácsné rendszerint délfelé a piacról, rigolyásan, fáradtan a sok álldogálás meg tereferétől, s nyakán a sietős ebédkészítés gondjával, az ács miatt különösképp, akinek oda kellett küldeni a gyerekekkel.
Hanem míg oda volt, Matyiék felette vígan voltak a házban. Veronkáéknak ugyan mulaszthatatlan végeznivalóik voltak elsőbb. Vízért menni a csurgóra, nagyjából összekotorni a szemetet, meg mi mások, mikben Matyi is hűségesen segédkezett. Végeztével aztán igen csendes mulatságokkal szórakoztak eleintén.
Kirakosgatták a cifrákat, s hevesen böktek ráfok ujjokkal, kinek tetszett meg a legszebb, miközben az ügyefogyott Sanyinak csak mintegy szánalomból szavaztak meg néha győzedelmet a választásban, hogy mégis kedvét ne vesztse túlságosan. Majd sorba állogatták a favitézeket, és sárgolyókkal lövöldözték agyon őket.
Később már jóval hangosabbá és féktelenebbé váltak a játékok.
Egyszer például, túlságos harci hévre gyúltan, szerteszét püfölték a dühös kutya kóclelkét, végre pedig, a Veronka ötletére, a folyóba akarták lökni. Sanyi kérte, hogy adják inkább neki, s míg Matyi ráállott volna, Veronka mérgesen ellenezte. S amikor így berzenkedett szakasztott olyan izgékonysággal, mint az anyja, még a kis fekete szemeiben is fel-fellobogott az a sajátságos, esdeklésszerű riadtság.
Végül aztán csak a Sanyi külön becsben őrzött tulajdona lett a megtépázott dühös kutya.
Egy este Matyit elvitték szülei a cirkuszba, s attól fogva egyéb se ment aztán a bohócosdinál.
Elsőbb is nagy hévvel magyarázta bele Matyi Sanyiba a tudnivalóit, a konyha közepére rángatva vállaitól:
– Én… én leszek a Musziklon. Na most! Te vagy a Talmeiszter. Én most jövök. És akkor te kérded: – Hová megy Águszt? Osztán így… – S avval a bamba összeütközésre tanította ki Sanyit.
– Na tudod? Osztán… Osztán… jól van… – fejezte be a magyarázatot a konyhaszegeletbe távozván, hogy kezdődjék az előadás, míg az ügyefogyottan vigyorgó Sanyi háromszor is elfelejtette akkorig a mondókáját, hogy végre is le lett szamarazva, és Veronkának kellett helyettesítenie, aki élénken legyeskedett azalatt körültük.
Túlesve a kezdetek aprócska feszélyein, mind féktelenebb zsinatolást csaptak.
Harsányan rikoltozva kezdtek vickándozni a konyha közepén, s Matyi valósággal nekibolondult.
Fertelmes arcfintorgatással közeledett néha valamelyikükhöz, majd földhöz csapta magát előtte, s eszeveszetten kapálódzott a földön, hogy Sanyi majd ki nem pukkadt kacagtában, s ide-oda tötyögve jámboran lökdösgette ki karjait, utána iparkodná csinálni Matyinak a mutatványokat.
A konyhaablak rozga zsaluján beszüremlett a nyárreggeli nap, és aranysugaras tócsákra fröccsent a padlón.
Matyi meg Veronka duhajul ropták a csűrdöngölőt, hogy néha lázba szédülten buktak egymásnak, s nagyokat hencseregtek utána az aranypocsolyákban. Majd a kisfiú hirtelen megtorpant, vásottul villogott körül, és valami ocsmányságot rikoltva vetemedett neki a táncnak, mire Veronka selypesen visítgatta utána a csúnyaságot, s a gyönyörűségtől kikelten nyakába kapta egy-egyszer szellőcske viganóját, s a mellecskéjéig meztelen perdült neki, vékonyka karjaival kalimpázva, miközben gyenge testecskéjét aranyosra áztatták néha a poritatta napsugarak, s varkocskája bomlottul ugrándozott a fejebúbján, mint egy pirinyó menádnak.
Közben egyszerre elcsitult valamennyi egy pillanathosszáig, s a bódultságtól fanyalgón révedeztek egymásra. Akkor Matyi ijesztő medvemormogással közeledett Sanyihoz, a szemébe vicsorgott, és hirtelen nekilökött, hogy a gyanútalan Sanyi zsákmódra fordult le lábairól, s jókorát koppant a feje a padlón, hogy gyakran gondolkodóba is esett a feltápászkodásnál: ne fogja-é pityergésre a dolgot, s már egypár könnycseppel a szemében derült ismét vigyorgóra ábrázata a másik kettő láttán, akik ilyes csekélységnek oda se hederítve viháncoltak tovább.
Később Matyi meg Veronka összesúgtak a szegeletben, s még zilálva és pipacspirosan a hévtől közrefogták a mámoros Sanyit, és tudtára adták, hogy most egyéb mulatság következik, neki azonban idekinn kell szednie a jegyeket a küszöbön, míg a komédiások elkészülnek. Avval berontottak a szobába.
Hűvös, homályos volt a szoba, s a rendes rendetlenség benne, szalmaszemét a padlón s felvetetlen ágyak.
Kis ideig élénken sugdolóztak odabenn, fel-felhallgatózva, majd hirtelen összevihogtak, és akár valami titkos veszedelem elől, sebten bemenekültek az egyik ágyba. Gyorsan alábújtak a dunyha alá, s Veronka kétkézre ölelte magához a Matyi nyakát, mintha féltené valamitől, és szorosan egymáshoz bújva kussogtak hangtalan alatta, és halkan nyifogva fészkelődtek, meg néha a gyönyörűségtől, míg a kisfiú ujjai szerelmesen búvócskáztak a Veronka forró testecskéjén.
Kisvártatva mintha ugyanegy pillanatban neszezett volna rosszat mindkettő, hirtelen fellökték magukról a dunyhát, s ijedten, viaskodva, hogy egy a mást megelőzze, gabalyodtak ki az ágyból a szoba közepére. Itt felfüleltek elsőbb, majd lekuporodtak az ajtónál, aminek jókora rés repedt vízszint az alsó deszkáján, és fojtottan kuncogva kukucskáltak ki rajta Sanyira.
Sanyi odakint türelmesen mélázott a küszöbön, s inkább egy kissé szemrehányón, mint bizalmatlan fordult néha feje a szobaajtóra. Orrát piszkálgatta unalmában, vagy békén kapargatta ördögretkes lábacskáit.
Akkor újra visszaszaladtak az ágyba, kétszer is, háromszor is, legvégül aztán pokoli riadallal rontottak elé a szobából a megrökönyödő Sanyira, és nekiestek hanyatt rántva a küszöbről, s éktelen visítgatással kezdték tépázni, csiklandozni, míg szegény fejét majd aléltra nem csikasztotta a kacagás, s jóformán egy-egy gyenge rúgással is alig tudott már tiltakozni védelmére.
Az ácsné nemegyszer érte őket hasonló vigadalmakon, de nem is igen lepődött meg rajtok, bár egyéb zsémbelni valót azért nyomban talált Veronkáékra.
Egyszer is, épp javában tanakodtak az ajtó megett, mi újat kellene kitalálni, hogy Sanyi bele ne unjon a szófogadásba, mikor váratlan otthon termett az ácsné.
Csak épp annyit kérdett, szétnézve a konyhában, mialatt Matyiék rákvörösen sompolyogtak elé az ajtó megül: – Na! Mit csináltok odabenn?
Sanyi, aki még ekkorig se mozdult el a küszöbről, most egyszerre eléje nevetett a pajtásoknak, s vidám mulyasága mintegy élét vette nyomban a kényes állapotnak:
– Hát játszottunk – felelte Veronka élelmes selypítéssel. – Ne menj el! – húzta meg aztán a kisfiú nadrágját, aki rövid tétova után már húzódott is az ajtó felé.
– Igaz, igaz. De menjen csak, úrfika – szólt ekkor az ácsné. – Menjen haza, mert keresték. Kereste a cseléd. Az imént.
Matyi erre egy sunyi pislantást váltott Veronkáékkal búcsúzásképp, és illedelmesen minden jót kívánt az ácsnénak.
Mikor már maga volt az udvaron, mint holmi vad útonállók rontottak neki egyszerre a hazaállítás aggodalmai, s még zordonabbul s nyugtalanítóbban is a rendesnél az ácsné figyelmeztetése miatt, hogy minden kedve megsavanyodott benne.
Behúzva maga megett a kertajtót, épp a fareteszt tolta vissza, mikor egyszerre hangos patália kerekedett a házban.
Az történt, hogy Veronka már talán két napja is múlt, eltört egy porcelán szilkét. Mivel azonban senki sem látta, az első ijedtség után ügyesen összeillesztette a szilkét, és csínnyán visszatette helyére. Hanem aztán úgy megfelejtkezett róla, hogy most, mikor anyja beküldte érte a szobába, gondatlanul nyúlt érte a tálaspolcra, hogy az ostoba bögre három darabban pottyant le kezeiből a padlóra.
Egyszer csak látja a kisfiú, hogy Veronka zokogva bukik kifelé a konyhaajtón, s utána az ácsné magánkívül rikácsolva, s akkorát vág belé a Veronka hátába, hogy szegény elbukik a köveken, és sírástól reszketve fut anyja elől a kertajtónak.
Ekkor valami sercegni kezdett benn a tűzhelyen, ami hirtelen beszalajtotta az ácsnét, míg Veronka akkorig már túl a kertajtón, de csak egyre keservesebben rítt, letelepedve egy szálfa végire, s időnként köténykéjébe borítva arcát.
Matyi nagyokat dobogó szívvel s jóformán álltó helyébe bámultan meresztette eddig a szemét, s most odament Veronkához, de szótlan, szíve-elszorulva ült le mellé.
Veronka már csak szipogott, s szemét törülgette el-elfacsarodó szájjal, s a kisfiú vérző foltot vett észre térdecskéjén, mely a kövekre estében horzsolódhatott rajta.
– Mit csináltál? – kérdezte részvevően, s közel hajolva, félénken megérintette ujjával a vérző foltot.
– Fáj! – szisszent fel erre Veronka, s hangos sírásra fakadt újra.
Az ácsné már újra az udvaron rikácsolt, s fenyegetően közeledett:
– Még sírsz? Még ordítsz? Rögtön megöllek! Te gyalázatos! Rögtön megöllek! – sikította újra összeszorított fogai közül, hogy a kisfiú rémületre meredten bámult felé, s szinte kétségbeesett suttogással ripakodott Veronkára:
– Veronka! Te buta! Ne sírj hát! Nem hallod, hogy megöl anyád? – És odahajolva maga is segített öklével letörülgetni a Veronka ábrázatára szivárgó könnyeket.
– Menjen dolgára, úrfika! – förmedt rá ekkor váratlan az ácsné. – Keresik otthon, mondtam. Majd azt fogják hinni, hogy én csalogatom ide. Majd azt fogja még mondani nekem, hogy itt volt ezekkel. Keressen csak maga magához való gyerekeket. Ezek itt szegény gyerekek. Menjen csak dolgára.
A kisfiúnak mintha vesszővel ütöttek volna arcába. Kába ijedelemmel állott fel Veronka mellől s veresen a szégyentől.
Lassan elbotorkált a kőrakások közt, s távolabb meg-megállva valami kietlen keserűség szaggatta, hasgatta szívét, csaknem elviselhetetlen, hogy inkább a földre szeretett volna lefeküdni, s beleásni magát valamiképp, sűrű, halálos valamibe a keservei elől, a hazamenés elől, a történtek elől és minden nyomorú sanyargások elől.
Azért a házuk közelébe jutva már csaknem elszántan forgatta fejében a mentő mondókát, amivel beállít, édesanyja gyomorgörcseire alapítva: – Csak ide mentem a szegeletre. Csak éppeg ide. És láttam az orvos kocsiját. Telekiék előtt. Erre jön. Mindjárt nálunk lesz. Tessék leporoltatni a vizitszobában.
Minden különösebb nélkül jutott a konyháig, s vizsgán körültekingetve szinte szigorúan kérdezte meg a cselédet:
– Miért kerestél? Mondjad?
– Apa mondta. Mért nem volt itthon? Elvitte volna a temetőbe. Már elmentek Bözsikével.
– Szólt? – tudakolta Matyi röviden, de annál jelentőségesebben.
– Hogy hiába beszél, tekergője! Mindig az utcán lakik. Míg majd egyszer megint nem lesz… – és kézlegyintésekkel mutatta meg a többit.
Az ácsnéra feneketlen gyűlölséggel gondolt a kisfiú, és daccal végezte el magában, hogy soha többé nem teszi be lábát a Veronkáék udvarára, mely elhatározása holmi sajna búval egyben szorongatta lelkét.
Ebéd után azonban mind követelőbben húzta, noszogatta valami, hogy legalábbis valahová a Veronkáék háza közelébe vigye el magával bódorogni ezt a borús eltökéltséget.
Alighogy odaért a legszélső kőrakáshoz, Veronkát pillantotta meg távolról, amint a szomszéd utca felől jövet épp egy kőre telepszik le, nem messze a házuk kerítésétől, s maga mellé teszi apjának kendőbe motyózott ebédjét.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte tőle Matyi, mikor lassan közeledve mellé ért, kissé feszélyezetten a tulajdon mogorvaságától.
Veronka csak a vállát vonta meg, s kesergőre pittyedt a szája.
Aztán megtudta a kisfiú, hogy a Veronka apjának nem kell az ebéd, mert későn hozta, mert részeg, mert ma, szombaton volt a fizetés, s hogy már odabenn van, s veszekednek anyjával.
Hallhatták is az izga csapkodást, az ácsné szakadatlan sipítozását, miközbe gorombán mordult időnként az ács hangja.
Veronka elkényszeredve révedt a levegőbe, itt-ott, hogy újra elfakadjon sírásnak. Aztán összeszedte magát és felállott:
– Most be kell hogy menjek – keseregte, de mégis maradt még egy keveset.
Matyi eközben, ugyancsak indulónak mozdulva, borongott maga elé, majd felcsucsorította száját, s a homloka alul nézve Veronkára, így szólt:
– Nem jövök többet hozzátok.
Veronka elsőbb ijedtre boruló szemmel akadt fel a kisfiú tragikus kijelentésén, aztán sírósan élelmes esdekléssel dugta közelebb hozzá a fejét:
– De gyere… Miért? Mert már holnap… már nem veszekednek.
– Nem jövök többet – ismételte a kisfiú –, mert anyád azt mondta, hogy menjek tőletek. – És komoran, szinte ellenségesen pillantott fel újra, mintha valami zordon öröme tellenék, hogy még tetézi a Veronka siralmát, egyúttal tenmagában is tragikus vigasztalanságot gerjedeztetve.
Ezután különös dolog történt.
Veronka bement, s a kisfiú valami kietlen elhagyatottságban maradt ott, s tétova, gyötrő kielégületlenséggel egyben, mert bűntudat kihozta, hogy igaztalan bántotta Veronkát, de jóformán gyűlölni is tudta miatta.
Ekkor, mintha a délelőtt ismétlődött volna meg, egyszerre veszekedett lárma csapott ki a házból, éles gyereksivalkodás, ordítás, edénycsörrenés, s a kisfiúban bennszakadt a lélegzet, amint a hosszú ácsnét látta végigfutni az udvaron, még ijesztőbben így, egy hang nélkül. Vér látszott a homlokán, s dúltan kapkodta szerte tekintetét a kertajtóban, majd csaknem négykézláb görnyedve elsurrant a kerítés alatt, s lehúzódott a fasarangok véginél.
A következő percben az ács lépett ki a konyhaajtón, s szintolyan vészes szótlansággal jött keresztül az udvaron, egy karóval a kezében, s miután kutatóan vizsgálódott szerte a kertajtóból, és megpillantotta a kisfiút, kérdően bökött fel rá a fejével.
Matyi a rettenettől bambán bámult rá elébb, majd valami galád szédület kényszerében, árulóan vetette oda pillantását az ácsné rejtekére, miközben a szíve csaknem szétrobbant belsejében.
Az ács azonban, egy kis gondolkodás után, csak egy fenyegető mozdulatot tett karójával az asszony rejteke iránt, mint aki elhalasztja ezúttal a büntetést, és visszament a házba.
Nagyrészt még mindig rajta kábult a kisfiún a kiállott izgalom, mikor már jó távolra ballagott a Veronkáék házától.
Vissza-visszatekintett, és kusza gondolatai mögül egyre gyötrőbben vigyorgott rá árulása becstelensége.
És az ácsné riadt fájdalommal teli szemei néztek rá egyre, égve, sajogva a lelkén, mint két, kétségbeejtően utálatos fekély.
A kisfiú nagy barátai
Hárman maradtak fenn a szőlőhegy tetején: Kati, a cseléd, egy Toncsi nevű napszámoslegény és a kisfiú. A leszedett gyümölcs utóját kellett levinniök a sajtóházba, de miután megterhelkeztek, mégis maradt a fa alatt a gyümölcsrakásból egy hátikosárnyi.
Míg a nagyok afelett tanakodtak, mit csináljanak ezzel a maradékkal, a kisfiú hirtelen felkapott egy teli kézikosár almát, és előresietett, ide-oda tántorogva a kosár súlyával.
– Lebukik véle, Matyika, ne okoskodjon! – kiáltotta utána a cseléd, de lusta volt utánaszaladni, hogy elvegye tőle.
Mikor a cselédék is leértek, s a kosarakat kiürítették, leültek mind a hárman pihenni egy fa alá, a rétre.
Rekkenő volt a meleg. A domboldal fái a már egy kissé bánatos nyárutói napon szunyókálták, s a dombtető aranyoszöld ragyogása felett hófehér fellegek bukkantak fel a világoskék égen.
Kijött a vincellérné is házából, és közibök telepedett. Kicsi porontyát kezdte szoptatni, és úgy nézett ki a fa alatt setétkék bujkájából elévillanó fehér mellével s barna, kissé ferde vágású arcával, mint ahogy régi bizantinus képeken ábrázolják a Szűzanyát.
Toncsi, a napszámoslegény, mindenféle bolondos mókákkal tartotta a társaságot. Olyan csiklandós mondókákat tudott ez a Toncsi, és oly ördöngős pofákat tudott vágni hozzájok, mikkel még az elítéltet is nevetésre fakasztotta volna.
Másként rendkívül jelentékeny személy volt Toncsi a kisfiú szemeiben. A mókáiért is, de legkivált roppant ereje miatt.
Toncsi könnyedén hajigálta levegőbe fél kézzel a sulyokbotot, amivel a tucskót hasították. Toncsi egyszer a kisfiú szeme láttára úgy földhöz vágott birokban egy nála fejjel magasabb legényt, hogy az menten kinyúlott. Úgy, hogy még pajtásai előtt is nagyra volt Matyi a Toncsi erejével.
Régóta bennfentes legény volt Toncsi a kisfiú szüleinél is, akik amolyan mindenesnek fogadták fel őt évről évre, a gyümölcsszedés meg az aszalás idejére.
Ezúttal a kisfiú nagy bánatára, hamar szétoszolt a társaság, mert Toncsinak a maradék almáért kellett mennie a tetőre. A vincellérné is beszedelőzködött a házba, elaltatni a kisgyereket.
Akkor eszébe jutott Katinak, hogy megfürödhetnének, míg Toncsi odajár. Mindjárt utána is szaladt a vincellérnének, hogy egypár szál ruhát kérjen tőle kölcsön a fürdéshez.
Matyi is lelkesen ugrott fel nyomban, s többek közt, míg Kati oda volt, egy kis titkos izgalom is bekukkant lelkébe. Ki tudja, mi látnivalót hoz a lány vetkőzése? Hanem mikor már együtt mentek le a patakhoz, aggasztani kezdte valami a kisfiút.
Egész nyáron át ugyanis fennen dicsekedett el otthon a fürdésekből hazajövet, mekkora eredményeket ért el már a folyón az úszás tudományában. De nem talált illő érdeklődésre a háziaknál, legfeljebb a kis nénje tamáskodott gúnyorosan, hogy megbosszantsa. Aztán, nem is olyan rég esett meg, hogy egy ilyen ingerkedés alkalmával Matyi kitépte kis nénje egy marék haját; pár karmolást kapva cserébe ábrázatára. És a csetepatéval köztudomásúvá lett a háznál az úszás ügye.
Ezért roppant nyugtalanította most a kisfiút, hátha a Kati emlékezetében is eleven maradt a dolog? S most kiviláglik, hogy füllentett.
A patak partjára érve tehát elsőnek vetkeződött le a kisfiú, s hogy mindjárt otthonosságát fitogtassa a cseléd előtt, halogatás nélkül lábolt bele a vízbe.
Kati azalatt, nyakig öltözve a vincellérné ruháiba, tétovázni kezdett a patak szélin, fél lábával a vízben, egy parti fűz ágába fogózkodva:
– Nem hideg, Matyika? – kérdezte kényeskedve.
– Dehogy hideg – felelte Matyi, s mivel a víz mentében már valóban tudott egy kicsit úszni, hogy legalább ezt mutassa meg, feljebb gázolt a mélyebbhez, és bátran belevetette magát fejjel.
Sikerrel rugódozott lefelé néhány tempót, de aztán, hogy nagy buzgalmában fejét is megpróbálta kiemelni a vízből, nagyot nyelt belőle, s az orrába is felszítt egy csomót.
Ijedten fogózott meg a gyeppartba, erősen szipákolva, nyeldekelve a kellemetlen kortyoktól, de sietve dörzsölte ki szemeiből a vizet, hogy megláthassa, nem nevet-e rajta Kati?
Kati azonban másfelé nézett éppen, s úgy látszott, nem is törődik véle. Akkorra már térdig belábolt a vízbe, s most kezdte csak gyáván belemártogatni magát.
Ekkor a kisfiú elkezdett hangosan méltatlankodni:
– Az Isten verje meg, hiszen nem lehet itten úszni!
Majd, hogy Kati erre se mutatott különösebb érdeklődést, eltűnődött egy pillanatra, hogy vajon az iménti úszását látta-e hát? S már csalafintán kezdte vizsgálni Kati élhetetlenkedését. Aztán alattomban közelébe lubickolt, és hirtelen szembefricskálta.
Visítva menekült ki Kati a partra, mialatt Matyi gonoszul vickándozva ujjongott rajta a vízben.
– Üljön le, az istencsudájába, ne fricskáljon! – kiáltott rá Kati. – Mert akkor nem fürdök – tette hozzá szelídebben, s maga is nevetett.
– Gyere hát, ne félj, nyavalyás, nem bántalak – nyugtatta meg Matyi, s távolabb gázolt a lejárótól.
A fürdő után most is a kisfiú öltözött fel elsőnek. Már kész is volt, talpra is ugrott ültéből, mire Kati kimászott a patakból, s egy ideig csuromvíz ruháit lapogatta magán a parton. A kisfiú mindenütt ott sórált körüle.
– Menjen innen, mert öltözöm – szólt rá most Kati, mikor a bokor megé is véle tartott, hová száraz ruhái voltak levetve.
Matyi erre engedelmesen vonult vissza, s egy vakondtúrásra telepedett le kissé távolabb. De a pillantásai szüntelen a bokor levélközeit fürkészték.
Hasra is feküdt egyszer a füvön, unalmat színlelően, s úgy próbálta meg odakémkedni a bokor alá. Feleslegessé vált, Kati előjött közben a bokor mögül. S csak ing volt még rajta, lekötve egy szál alsószoknyával, mert a vincellérné kölcsönruháit akarta előbb megtisztázni a patakban.
A kisfiúnak úgy estek rá szemei, mintha le szeretnék hámozni formáiról a könnyű öltözéket.
Amúgy csinos leány volt, s még ragyogóbban nevettek fekete szemei a fürdő után, s melegebbnek éreződött a fehér ing alatt piroskásbarna teste, amint nedves hajáról leperegtek rajta a vízcseppek.
A kisfiú odakuporodott mellé a partra, arcig dalolva csapkodta szerte a vizet a vincellérné kölcsön ruháival. És véle állt fel, mikor Kati felállott kifacsarni a ruhákat.
– Tartsa erősen! – nyomta ekkor Kati a markába a köteg egyik végit, és nevetve ide-oda rángatta véle facsarás közben a kisfiút, aki minden erejével belekapaszkodott.
Huzakodás közben aztán kioldózott egyik vállán a Kati inge, és lecsúszott fél kebléről. Mégse kötötte fel mindjárt.
Bár észrevehette, hogy akadnak fel Matyi szemei vágyóan a meztelenségen, mintha tetszenék neki a fiúcska sóvár kandisága, azután is tovább álldogált előtte a lecsúszott inggel. Lassan loginyázta kinyújtott kezében a kifacsart ruhákat, s a másikkal becézően simogatta meg pucér mellét. S egy pillanatra eltűnődve valamin, szórakozottan kérdezte a kisfiútól:
– Holnap, ha jövünk, megint megfürdünk. Jó lesz, Matyika?
Matyi csak bólintott, s ferdén nézett el a földön, honnan szinte szorongóan röppent fel megint pillantása a leány keblére.
– Ugyebár? jövünk? Mi?… – faggatta Kati lejjebb hajolva hozzá, egész közel dugva fejét a kisfiúéhoz, aztán egyszerre dévajul rácsapott tenyerével a gyanútlan kisfiúra.
Matyi harciasan, öklelő fejjel rontott neki a támadásra, de akárhogy kapálózott, Kati hirtelen felkapta ölébe, magához szorongatta, és összecsókolta az arcát, száját.
Azalatt Toncsi leballagott a hegyről, s megtudva a vincellérnétől, miben járnak Katiék, bezárta a sajtót, s vállára vetve a két üres kosarat, eljött a patakhoz.
Mikor aztán meglátta a Kati ruháit a bokor megett, észrevétlen odasompolygott, és felnyalábolva az egészet a földről, gonoszkásan kémkedett ki a bokor mögül, mi maradt hát a cseléden.
– Héj hopp! – kiáltotta el magát. – Kiék ezek a ruhák?
Kati nagyot sikított erre, s két karját összekapva mellén, felháborodva szaladt ruháiért:
– Gyalázatos, nem takarodsz innét!
– Énye a teremtésit, de későn jöttem… – vigyorgott Toncsi, és a háta megé tartotta a ruhákat. És csak egyenként adogatta át őket, míg Kati hevesen támadt neki, hogy kiragadja kezeiből az egészet, és közben egy-egy pofont is oda próbált sózni Toncsinak.
A kisfiú maga is élénk részt vett a viaskodásban, a Kati pártján. De néha olyan vak hévvel esett neki a legénynek, hogy azt lehetett hinni, valósággal félti tőle a Kati puha tagjait, mikkel bizony szabadjára becézgetődtek a Toncsi kezei a hancuzás ürügyén.
Később, mikor már a topánkáit fűzögette Kati, egyébbel kezdte Toncsi az incselkedést.
Kijelentette, hogy ő is meg akar fürdeni.
– Siess, mert rögtön levetkezem – szólt Katira, és lelökte mellényét a gyepre. – Na, egy-kettő! – sürgette egyre illetlenebb mozdulatokkal, hiába nézett rá Kati egynéhányszor rosszallólag.
– Menj a fenébe, te orcátlan! – kiáltott rá végre, és kézen fogta a vihogó kisfiút.
Akkor aztán Toncsi is utánok eredt, és hazaindultak. Hanem a kisfiúnak sajátságos dolgok motoszkáltak elméjében, amint el-elmaradozva baktatott megettök. Azok az izgató, tilalmas ocsmányságok jártak fejében, mik iránt oly eleven hajlandóság lakott a kisfiúban, s mikről oly nagy élvezettel tárgyaltak titkon kispajtásaival. És közben felfigyelt, kiváltképp a Kati minden mozdulatára, mellyel a legényhez volt.
Már előzőleg is megneszelgetett egyet-mást érintkezésükön, kivált ha magok között voltak, s ha nem is mert volna magában rájok fogni bármit is, mostantól már egyre jobban szemet szúrt neki akármi csekélyke közösködésük.
Este, vacsora után, egy darabig hallgatta a kisfiú az asztalnál, amint egyik nénje felolvas az újságból. Aztán vidámabb hangokat hallva a konyha felől, oda oldalgott ki.
Toncsi tartotta most is szóval az ottlevőket, az ajtófélnek dűlve. A szomszédasszonyt, aki tejért jött át esténkint, és Katit, aki dolgát végezve ült egy hársszéken az ágyfa vetette árnyékban.
Gyenge, sárga fénnyel világított a falról a konyhalámpa, s a kisfiú Kati mellé állott, szétvetett lábakkal, odafordulva Toncsira.
Hát a Toncsi meséje következőképp szólott.
Vásárra ment egyszer Toncsi szekéren a szomszéd városba. Nem messzire a várostól vagy három tót szekér került elejbe az úton.
A tótoknak valamivel jobbak voltak lovai a Toncsiéinál, hát hogy őt megbosszantsák, közvetlen a szekere előtt kocogtak mindig, felverve a port orrába. Ám ha elejbök akart vágni, akkor a tótok is közibe csaptak lovaiknak, és nem hagyták.
Mégiscsak megelőzte valahogy két szekeröket Toncsi. A harmadik, a legkonokabb tót azonban nem tágított, és nagyokat röhögött hátra az ülésdeszkáról a Toncsi sikertelen nekirugaszkodásain.
Egyszer aztán, egy szemközt döcögő szénásszekér oltalmában, hogy a tótnak véletlen keskeny hely jutott az útból, és csendesítnie kellett, a túloldalon mégiscsak elibe kapott Toncsi. De amint elvágtatott mellette, jó emlékképpen hatalmasat húzott ostorával a tót nyaka közé. Hozzá olyan szerencsésen találta, hogy az ostor sugárja egy jókora lyukat csípett ki a tót fél pofáján.
Nosza feldühödtek a tótok. Nagy hajsza kerekedett. Csakhogy közben a városba értek, ahol meg kellett állani a vámnál. Itt aztán Toncsi elékapta kurta fejszéjét, hogy hárman se mertek beleveszni a tótok, csupán ordítoztak – elég az hozzá –, az lett a nagy csetepaté eredménye, hogy bekísérték valamennyiöket a városházára.
Hát miután mindkét részről előadják panaszukat, nagyon kezdett Toncsi szepegni, mert a városkapitány, aki igen szigorú embernek látszott, felettébb barátságosan fordult elsőbb a tótokhoz:
– Tud-e valamelyitek magyarul?
– Nem… – azt mondják.
– Nem?… Nahát te haszontalan, bitang ember! – rivallt rá Toncsira magyarul a kapitány rettentő haraggal. – Nahát, te haszontalan ember, azt mondom teneked, ha még egyszer utadba kerül ez a tót, el ne felejts a másik pofájára is csípni egy lyukat. Most pedig takarodj a szemem elől!
A tótok fene elégedetten távoztak, sőt a megsértett még külön is megfenyegette Toncsit odakinn a folyosón:
– Úgy vigyázz, te zsivány, ahogy a kapitány úr megmondta néked a magadét!
– Jaj, te bolond drótos! – felelte neki Toncsi, amilyen bűnbánóan csak tudta. – Jó szerencséd, hogy lenn a kocsinál az ostorom…
Mialatt Toncsi mesélt, Kati ölébe karolta a kisfiút. S a kisfiú lovagolva helyezkedett el a két combján, szemközt a lánnyal, és puhán dűlt rá fejével a mellére, de fél arcával Toncsira bandzsított, nehogy egy szót is elszalasszon az érdekes történetből.
Ahogy ott kuksolt, mint valami puha fészekben, lassankint átszivárgott minden ízébe a leány ölének melege, egy időtől különös, édes lázacskák kezdtek futkozni ereiben. A lány teste édeskés szagát lélegzette ruháin, és sajátságosan s izgatóan duruzsolt füleiben a Toncsi hangja, mintha csudálatosakká színeződnének szavai a konyhalámpa álmosan sárga fényén.
Kati pedig anyás gyöngédséggel kezdte simogatni fejét, hogy forróságkergette hideg borzongást riasztott fel orcáján meg végig a hátán.
A kisfiú meg-megfészkelődött a gyönyörűségtől, s utána lassan-lassan szorosabbra iparkodott nyomulni a Kati öléhez. S egy kis szorongásban égő szemmel vizsgálódott közben arcára: megérzi-e? S noha érezte, hogy megérezheti, nem akart hinni magának, s egyre szorosabbra bújt hozzá.
Eközben néha egészen üresen peregtek le figyelmén a Toncsi meséje fordulatai, de azért hangosan vihogott fel rájok a többiekkel. És a történet végivel ő is hahotázott neki legjobban, noha magát az esetet nem is értette egészen, s Kati magyarázta el neki később. De az, hogy a Toncsi ostora lyukat szakított a tót képén, most szinte lélekszakadtig mulattatónak tetszett a kisfiúnak.
Toncsi a pipáját tömögette hallgatag. S a kisfiú, már újra hallgatásnak helyezkedve a Kati ölében, aggódni kezdett, hogy félbehagyja a mesélést. Éppen szólani akart, mikor Kati egyszerre lekapta alatta a térdeit. És újra lekapta nevetve, miközben Matyi bosszúsan ragadt kétfelül a vállaiba:
– Ne játssz! – kiáltott rá.
Egyszerre anyja nyitott rájuk a szobaajtón:
– Hm, de vígan vagytok – állapította meg. Nézzenek már oda! – fordult aztán Matyira. – Eredj már feküdni, te buksi!
Matyi csak fejét biccentette meg szófogadatlan, s mikor anyja a szomszédasszonnyal kezdett szóba a tej dolgában, türelmetlen kezdett nyafogni, hogy mit jön ide zavarni őket. Kati azonban, nagy bújára, letolta magáról, és felállt a székről. Kisvártatva Toncsi is jójcakát kívánt, így hát kénytelen-kelletlen be kellett mennie lefeküdni a kisfiúnak.
Bement, s egy ideig kedvetlenül tötyögött ide s tova a szobában, az asztalnál olvasó nénjei körül. Aztán vetkőzni kezdett nyugovóra.
– Gyere, gombold ki, Nénye, az ingem. Gyere, mert mindig beakad ide a fenébe… – ráncigálta mérgesen az inge gallérját. Mert türelmetlen vágyott már ágyába.
Könnyű bágyadtság állott tagjaiba. Annál éberebb, furább, hímesebb értések repestek lelkében, mint a madárfiókák. Hogy bűvös rejtekecskének tetszett ágya a szobasarokban, ahol majd zavartalan rendezhet magának színjátékot hangulatából. Mintha verőfényes, bájos kertecskének tudná ott ennen képzeletét, virágtarkasággal virítanak körüle gondolatai, s édes kényére szedegetheti kedvesebbjét.
De lámpafényes szoba kellett hozzá nélkülözhetlen. Azért ágyába menet hátrafürkészett a kisfiú nővéreire, hogy nem hagyják-e félbe az olvasást. És bohókás örömfutamok kerekedtek jó előre a hátaközepén, s vihogva futottak össze szíve tájékán a készülő gyönyörűségre.
Ágyába bújva vackolódott jó ideig. Hol kimeresztette szemét a lámpafényre, meg újra setétre hunyta. Olyan setétre, minek mélyén aranyoszöld majd halaványsárga, illanó karikalámpások ringatóztak…
És kevéske idő teltén a templomtérre került a kisfiú egy elmúlt vasárnap délelőtthöz hasonlóan… Mikor a templomból már kiözönlöttek a hívek, s az öreg fák alatt sereggel tarkállottak a nőcskék, éppúgy, mint a virágok, ő másodmagával, Misu nevű kis pajtásával, ott bújkált frissen suhogó ruháik között. Megbámulták és kedvesöknek válogatták ki közülök a csinosabbakat, ám egy piros szalagos, fehér ruhás növendéklányka nyomát kergették legkivált, Évike nevűét, aki egy sárga házban lakott, nem messze Misuéktól. Erről Misu (mert ő járatos az effélékben) azt beszélte, hogy bokrétát kell kötni annak, és megállani este ablaka alatt, aki kedves akar lenni Évikének. S hozzátette, ennyi az egész, ne búsuljon senki a többin…
Ámde most más nőcskék is kezdtek vetélkedni Évikével a kisfiú hajlandóságáért.
Egy magas, komoly kisasszony, akinek olyan halaványpiros arca volt, mint a viaszbabáké, s akit oly sokszor bámult meg az utcán vágyóan a kisfiú. Aztán egy másik nagy leány, veres haja, ezt egyszer ingvállban látta cigarettázni az ablakon keresztül. Meg egy másik szépecske a túlsó utcából. És újra egy. És mindannyia kelletőzött, hogyha választott volna közülök a kisfiú, vigasztalnia kellett a mellőzötteket, el ne szomorodjanak, egyszer sor kerül rájok is.
Mert ahány, különbnél különb gyönyörűségeket ígérgetett a kisfiúnak. Szeretik majd nagyon, karjokba ölelik, becézik… Tán olyanok lesznek, mint ez a fehér, puha párna, mihez bújva ily titkos, édes gonoszságokat művelhetne. Ki tudja? Talán ingerlő, bájos meztelenségeken duskálkodhatnak szemei. És nevetni kell majd, nevetni, ha piros izgalom fut a bőre alatt.
Ó!…
Csiklandós bizsergés kergette neki fejjel a párnának minduntalan.
S most Kati jelent meg, és félrehívta valahová, homályos zugocskába, s újra búvócskáztak ott, hogy gyönyörűséges, már csaknem kínzó forróság ömlött a kisfiú testébe. Szinte elviselhetetlen, hogy hessegetnie kellett, és halkan felsikoltva rugdalózott szét a paplan alatt.
Anyja eközben ott állt közelibe ágyának, most megfordulva felibe hajolt, s kitapogatta Matyi fejét a paplan alatt.
– Mi lelt, te bagoly? Ó, kis bolond fejem – cirógatta meg gyengéden a kisfiú fejét, aki felült ágyában, s álmosra fintorgatott, hamiskás ábrázattal villogott szét a lámpavilágon.
– Adjál, Nénye, egy csepp vizet – szólalt meg, s a nyújtózkodás mozdulatával nyújtogatta karjait a pohár elé.
Miután kortyingatott, anyja tréfásan hanyatt nyomta az ágyon, s ráborítva a paplant, beledögönyözte a párnába:
– Aluggy már, rossz kutya…
Épp az udvaron álldogált másnap unatkozva a kisfiú, mikor Katit meglátta a padlás garádicsán lefelé lépegetni, és odakapta pillantását meztelen lábairól fel-fellibbenő ruhája. Egyszerre minden mohó kandisággá elevenedett benne a lábak szoknyafödte folytatása után.
Kati egy tetejes szakajtó zöldpaszulyt szorított magához fél karjával, s mikor leért a tornácra, földre tette a szakajtót, és mellékuporodva egy rostába kezdte, csendesen dúdolgatva, átszemezgetni a paszulyt.
Matyi érdeklődve vigyázta minden mozdulatát. S megdobbant szíve, mikor a Kati leguggoltánál térdein szertefeszülő ruháját látta. Körülnézett, és csendesen közeledett hozzá, izgatottan próbálva meg néha odasandítani a szoknya alá.
Még közelébe se ért, Kati felpillantott, s szórakozottan aláhúzta térdein a szoknyát, és serényen szemezgette tovább a paszulyt.
Matyi egy tornácoszlopba karolva állott meg előtte, s jó ideig szótalan szemlélte szorgoskodását.
– Mész ebéd után a szőlőbe? – kérdezte aztán. – Mész? Mi?
– Jaj, máma nem lehet, takarítunk – felelt Kati. – Meg, nem látja, úgyis esik az eső…
– Akkor nem fürdünk – jelentette ki Matyi.
– Akkor bizony nem – hagyta helyben a cseléd.
– De holnap se?
Kati vállat vont erre, s egy kicsit hallgattak.
– Most Toncsi egyedül van a szőlőbe – firtatta tovább a kisfiú.
– Nem lopják el, ne féljen – felelt Kati.
Itt a kisfiú Kati mellé guggolt maga is, és turkálni kezdett a paszulyban.
– De hogyha majd fürdünk, elveszi ám Toncsi az egész ruhádat, és ha pucéron maradsz?!… Egészen pucéron?!
– Nem hallgat, tökmag! – utasította illemre Kati. – Segítsen hát inkább tisztítani ezt a paszulyt.
– Hogyisne! Ha viszel a hátadon… Vigyél inkább, már rég nem vittél.
Avval a Kati hátának is került a kisfiú, és rátette két kezét a vállaira.
– Csiba te – kapta el Kati előle vállait, és hátralökdöste fél karjával.
Matyi azonban nekiszaladt s ráugrott, hogy hanyatt rántotta mindenestül.
Hanem ezúttal majd rajtavesztettek a játékon. Meglátta őket belülről a kisfiú édesanyja, s kicsi híja hogy Matyi ki nem kapott. Szegény, ártatlan Kati is szidást kapott érette. Tudatta is méltatlankodását a kisfiúval, mihelyt anyja bement:
– Megálljon, taknyos, míg én szóba állok magával.
Azért Matyi nem vesztette el reményét, hogy közelebb ki ne békülnének. Gyakran gondolt aznap Katira, úgy tartva őt számon, mint valami becses játékát. És várta az estét, mikor majd kimehet a konyhába Toncsit hallgatni, de főképp megismételni a múlt esti ölbebúvócskát.
Borús, álmos, unalmas idő volt aznap, az eső is csepergett egy-egy verset, így este is korábban lett, mégse kedvezett Matyinak óhajai szerint a szerencse.
Édesanyja gyöngélkedni kezdett, s estére rosszabbul lett. Nővérei aggodalmas arccal jártak-keltek, s alig nyúltak a vacsorához. Felfordult a rend a háznál, hogy Matyinak nagy kedvetlenségére kellett belátnia, hogy máma aligha lesz mulatság.
Kati hol ki-, hol beszaladgált a házba, a patikába is elfuttatták. A szomszédasszony kurtán hazavitte a tejet, s alkalmasint Toncsi se pipázik már ott soká a nyitott konyhaajtóban.
Mégse hagyta nyugton a kisfiút, hátha később mégiscsak összeülhetnek, s unottan farkolt utána ki-be Katinak.
Későcske is lett pedig. S kétszer is rászólt a nénje, hogy feküdjön le már. Annak most ugyan oda se fittyentett a kisfiú, ha nem kellett tartania anyjától.
Egyszer, amint kiment újra a konyhába, úgy tetszett neki, Toncsi is vár valamire. Valami titkos ügyük lehet tán Katival. Merthogy haza is ment volna már azóta, ha itt semmi keresete, mint azelőttibe is. Úgyis messzi lakott, túl a folyón, öreg anyjával. De észrevette a kisfiú, hogy Katival pillantásokat váltanak.
Imént is Toncsi mondott valamit a cselédnek, erre Kati mérgesen bökött rá fejével, és jelentős pillantást vetett a kisfiúra. Aztán Toncsi mogorván nézett utána Katinak, mikor azt bekiáltották, majd meghúzogatta pár kajla szálacska bajszát, s tovább pipált egykedvűen. Csak apró, fekete szemei ugráltak, pislogtak egy-egyszer nyugtalan. S ha kérdezte a kisfiú egy-más felől, felelt is, nem is. Matyi besompolygott hát újra a szobába.
Itt olvasnak nővérei máskor, itt alszik ő meg édesapja, de az soha sincs itthon esténkint, mert kártyázni meg pityizálni van oda az egyletben. Most üres a szoba, a lámpa csak magának világít az asztalon. Édesanyja a következő szobában fekszik.
Onnan jött ki most Kati nagyobbik nénjével. S nénje halkan mondta, hogy hálistennek elaludt a beteg.
– Mégis, kinéz hát talán valami mulatság – gondolta – Matyi kissé megvigasztalódva, és indult is Kati után a konyhába. Hanem, mikor épp a félig nyitott ajtón ódalgott kifelé, hallotta, hogy Kati indulatosan rivall rá Torcsira:
– Eridj már haza, a nyavalyába!
Toncsi erre csak morgott valamit, mert közben észrevette Matyit az ajtóban, s olyan képet vágott, mintha mondaná neki: „Ó be örülök, hogy megint itt vagy…” Kati is odanézett, s elhallgattak. A kisfiú bambán bámult rájok. Akkor Toncsi váratlan mókára fogta a dolgot. Kacsintott Katinak, és hirtelen lehajolt a kisfiúhoz:
– Tudja maga Matyika azt a nótát, hogy:
| Felült Mojsi a zsidó kony-há-ra, |
| Gondoskodik mi leszva-csorá-ra. |
|
Matyi hirtelenében még mindig csak bámult. Most elnevette magát elébb Kati, majd Toncsi is, s akkor kitört rá a kisfiú is, mert csak most érezte, mintha csak hónalját csiklandaná meg Toncsi avval a kegyetlen kacagtató, ragyás pofájával, ahogy felduzzva, orrán keresztül dudálja a nótát:
– Na, oszt úgy van – folytatja Toncsi –, hogy azt mondja, hogy:
| Vereshagyma kariká-ra-vág-va, |
| Allesz zsidónakva-csorá-ra! |
| Csorára, csorára, hajahopp! |
|
– Ülj le, Kati, hogy meséljen Toncsi – pakolt ki erre nyűgös óhajával a kisfiú. És húzni kezdte a cselédet szoknyájától.
– Ohohó, még mi nem?! Hagyjon, mert itatni kell menjek a tehenet – válaszolt Kati. – Menjen már be lefeküdni! Hallottak oda! – szólt rá aztán parancsolón Matyira.
Ekkor megint bekiáltották Katit a szobába.
– Mi az isten szent csudája már! – fakadt ki Kati bemenet, s a kisfiú meg Toncsi kissé hökkenve feledték utána szemöket, majd szótalan néztek egymásra.
Toncsi várt még egy kicsit, aztán, mikor látta, hogy a kisfiú is bemenőnek mozdul, zsebre dugta pipáját, s elsóhajtotta magát:
– Na, megyek már én is. Adjon Isten jócokát… – és kifordult a setét tornácra, behúzva maga után a nyitott konyhaajtót.
Matyi csalódottan állt ott, majd tétován, a konyhaajtó üvegéhez szorítva arcát, odaki is követte szemmel Toncsit a setétbe, míg csak átment az udvaron. S azután is. Mert úgy tetszett, Toncsi megállott az utcaajtóban, s nem mozdult.
Már azt hitte, képzelődik, s rég elment Toncsi, mikor egyszerre megmozdult a setétben, s látta, hogy visszafordul az utcaajtóból, és a kerítés mellett lassan visszatér a fásszínbe.
Elkapta fejét a világos ajtóüvegtől, s belül megdöbbenten gondolkodott, mint aki féltve titkolt sejtelmeire nyert hirtelen világos feleletet.
A fásszínen át a külső udvarra s a kertbe lehetett jutni, s az istállóba, ahová most Kati mindjárt itatni megy a tehenet.
Nem volt sok ideje tanakodni, mert nővére és Kati hangját hallotta meg a szobában:
– Megyek már, megitatom azt a tehenet – mondta Kati.
– Eredj, eredj, csak ne késs soká, mert…
Többet nem hallott a kisfiú, mert, bár elébb úgy határozott, hogy szemközt megy Katinak, hadd lássa, hogy ő indul lefeküdni, aztán szökik ki valahogy, most sebten kisurrant a konyhaajtón a tornácra, s ott lapult nagy szívdobogva egy kiszögellés megett.
Alig egy perc múlva jött is már Kati égő lámpással a kezében, keresztül az udvaron, be a fásszínbe. Hanem akkorra már nagyot csappant ott a setétben a kisfiú vállalkozó kedve, s maga is megrettent szándékától, mikor Kati után lelépett a tornácról az udvarra, s habozott, jobb volna mégis bemenni lefeküdni. Eközben hátra is nézett, s kissé eloszlatta gyávaságát, hogy mögötte csaknem világos volt tornác, udvar, az ajtóból, ablakból kiömlő fény következtében. S rettegve ugyan, csak bevitte a setét fásszínbe kíváncsisága.
A fásszínből már hallotta a Toncsi dormogását. A külső udvaron egy félig lerakott szekér széna volt, s tele volt szénával az istálló mellett a kocsiszín is. Ide kikukkanva, látta a kisfiú, hogy az égő lámpás le van téve a földre, s Kati meg Toncsi suttogva civakodnak. S Kati mérgesen löki el Toncsit magától, és be akar jönni, mert alkalmasint már megitatott. Hanem Toncsi egyszer csak félrehajol, felkapja a lámpást és elfújja:
– Az istenit neki – káromkodik közben, s derekán fogva Katit, elhúzza a szénahalom mögé.
A kisfiú guggolva ereszkedett, s két tenyerét kétfelül arcához szorította szörnyű izgalmában. És remegve mászott, leskődött, amerről a széna zizegését neszezte, minden erejéből nekierőltetve szemét a setétnek.
Felemelkedett időnkint lábain, fülelt, s eközben mint valami szédület zuhant lelkére a bizonyosság – hát való igaz… hát való igaz… ő nem hitte, ahogy Misu mondotta… És körülnézett tépelődve, merről közeledhetnék jobban. De megriadt, s menekvésre lett kész minden neszecskére.
Aztán egyszerre valami fenyegető bizonytalanságnak érzete szállott belé a kisfiúba. Hogy itt áll, egyedül, setétben, hallgatózik – semmi nesz. Mi van hát? S megijedt, hogy hirtelen visszaosont az udvarról a fásszínbe. De itt oly emésztően s vakon rohanta meg újra a kíváncsiság, hogy sírnia jött csaknem, s tehetetlen dühvel gondolt a setétre.
Épp fejét dugta ki újra a színből, mikor léptek alatt zörgött meg a kavics. S olyan váratlan, már nem volt ideje visszafutni a színen át. Mit tegyen? Egy nagy láda mellé, rémülettől reszketve, ült le a földre.
Toncsi jött, lassan, hümmgetve. Megállott a fásszín ajtajában, s várta Katit, aki a lámpást gyújtotta meg odakinn az udvaron, aztán haján, ruháján babrálva jelent meg a lámpással a színajtóban. Miközben keresztülmentek, Toncsi magához akarta húzni fél karjával, de Kati durcásan húzódott vissza előle:
– Eridj, te gyalázatos… – és ellökte kezét.
Erre Toncsi, szakasztott mint ahogy imént a konyhában a kisfiúnak tette, ugrott elibe most Katinak.
– Hopp! – azt mondja, és ördöngös pofával kezdte dudálni a nótát:
| Tirallalla lallalla, tiralla, hopp! |
|
Még bokázott is hozzá. Széthúzta a nadrágját kétfelé, mint a szoknyát fogják fel, s úgy illegett Kati körül, hogy az kénytelen volt elkacagni magát.
A kisfiú karikára meredt szemmel bámulta őket a setét zugból.
Szinte megfelejtkezett rémületéről, oly szörnyű furcsa volt neki látni a Toncsi ugrándozását. De távol attól, hogy nevethetnékje jöjjön rajta. Vigyorgó pofája, a Kati nevetése, aki éppúgy cinkosa azért Toncsinak az ocsmányságokban, ha színeskedik is dér-dúrjával, és torzan ingó árnyékaik a szín deszkafalán, amint Kati lógázza a lámpást, mindez oly sajátságosan hatott a kisfiúra, mintha nem is tudná hinni, igaz-e, ami az imént történt Katiék közt?
Toncsi most hirtelen elpárolgott, s Kati is sietve eredt befelé.
Szinte csak most rázta fel elámultságából Matyit az aggodalom: miképp jut be mármost észrevétlen a szobába? Közben pedig látta, hogy Kati elfújja a lámpást a tornácon, s mielőtt bemegy, elébb beleskelődik a szoba ablakán. Ez újra diadalmasan erősítette meg a kisfiúban, hogy igaz, ahogy Misu mondotta… S a Kati leskődő, borzas feje a világos ablak előtt, soká emlékében maradt Matyinak.
A Máris tallérja
Kinn a szőlők alatt, egy kis viskóban élt az öreg Máris, lányával s ennek két gyerekével. Hogy miből? Hát tallózásból meg koldulásból meg csenegetésből, árulgatásból, magok se tudták. De annyi tény, hogy hetenkint egyszer, ha nem kétszer, mind a ketten tökrészegek voltak.
A két kisfiú közül az egyik szőke, a másik barna volt. Más-más volt apjok is. Egyiké egy szőke hentes, a másiké egy barna, csonka kezű bányászlegény. Mind a kettő azért hagyta ott a Máris lányát, mivel leitta magáról az inget is.
A nagyobbik fiú, Janika, már iskolába járt, ha járhatott volna, de nem volt egy csepp lábbelije. Éppen karácsony hetében. Már két napja orginált otthon keservesen, kivált mióta megtudta a szomszéd kislánytól, hogy a szegény gyermekeknek karácsonyfát csinálnak a plébánián, s ruhácskát meg egyebeket kapnak szombat délelőtt.
– Ne félj semmit, hozok, mámost biztosan hogy hozok a lábodra valamit, csak játszódjatok szépen.
Ezzel ment el szerdán reggel a piacra nagyanyja.
– Hoz maga megint, mint tegnap, mikor jiszegek vótak. Vejje meg a zisten! – pityeregte Janika, s kétkedéstől, reménykedéstől, várakozástól betegen futkosott ki egész délelőtt a meleg házból mezítláb a hóra, lenézni az útra, jön-e már nagyanyja? Nagy gyötrelmében semmi játék nem kellett, összeverte öccsét, amiért az bábozni hívta, s elkezdte kínozni a macskát, hogy keservesen nyávogott, s ő futott ki újra a ház elé.
Az öreg Máris se volt valami fényes kedvében, lenn a piacon. Mindössze egy kis csombordja volt eladó, azért tizenöt pénzt kapott. Hideg volt, fújt a szél, rossz gyűlés volt, nagyon el volt keseredve. Legjobban a Janika dolga bántotta. Törte egyre a fejét, honnan kerítsen neki csizmácskát? Melyik jó emberéhez forduljon. Csak épp arra nem gondolt, hogy egész nyáron át, mint a prücskök, ami kis garast összehoztak, mindjárt össze is pótolták lányával pálinkára, és jártak a kezükön meg az orrukon. Még ő csak hagyján, vén csont létére, de a lusta, erős lánya…
A tizenöt pénzen kenyeret vett. Egy sarkot letört belőle magának, a többit odaadta lányának, vigye haza, ő megy, s addig jár, míg valahonnét lábbelit nem kerít a fiúnak.
– Hát már én nem is tudom, honnét kerítsek neki – szólt gyalázatos képmutatással lánya. – Így is muszáj fáért menjek. Már csak próbálja meg, járjon utána szegénykének, mert én igazán nem tudom…
Hazudott. Négy hatosa volt bekötve bujkája sarkába, de gondolta, csak hadd menjen kunyorálni az öreg, neki isten nevibe is adnak jóemberek.
Ezt forgatta fejében az öreg Máris is, miközben elcsoszogott a zöldséges-sorról, egyelőre maga se tudva, merre? Mégis, jónak látta szétnézni az ócskások körül is. Mindjárt a másodiknál ott lát egy pár csizmácskát kiállítva egy köteg cafrangon. Felvette, forgatta őket. Csaknem tiszta jók voltak, s épp Janikának valók. Alkudni kezdett rájok. A cigányné kerek egy pengőre hagyta utolsó árát. Máris nyolcvan pénzért akarta. Végre azt mondta a cigánynénak, hogy még meglátja, tegye csak félre biztosra délig, akkor visszajön.
– Jaj, lelkem – mondja a cigányné –, nem várom én meg itten a delet. Csapok össze mindjárt. Ha nem adom el addig, otthon is megkapja nálam.
– Jól van, jól – indult Máris, bár, hogy miért tartja így bolonddá a cigánynét, s amellett csak tölti itt az időt, maga se tudta. Mikor, honnét is legyen neki délig egy pengője.
Nagy fejtörés után elhatározta, hogy mégiscsak Kormosné tekintetes asszonynál próbál szerencsét. Oda járatos legrégebben; s annak épp egy olyan úrficskája van, mint az ő Janikájok. Nem lehet, hogy annak ne legyen valami ócska topánkája. Igaz, hogy a nyáron egyszer húsz pénzt vett ki előre a tekintetes asszonytól, hogy, mint másnap, kis pálcikókat visz a violáinak, s azóta, idestova három hónapja, elfelejtette. De már mindegy. Hátha a tekintetes asszony is elfelejtette azóta? Így bizakodott. Akkora szerencséről azonban még álmodni se mert volna, ami ott érte.
Miután elpanaszolta baját, a tekintetes asszony csak hímelt-hámolt:
– Én segítenék magán, de nincs, most igazán nincs. Egy kijáró meg egy ünnepi cipője van Bélácskámnak is. Ha volna, nem mondom, de most mink is bizony…
Máris már félni kezdett, hogy eléhozza a karókat. De ott volt egy szép magos úrfi, alkalmasint valami karácsonyi vendég, az minden szó nélkül kivett a zsebéből egy tallért, s a Máris markába nyomta:
– Vegye meg a kisfiúnak – ennyit mondott, s hátradugta kezeit a kézcsók elől.
Máris azt se tudta, hogy talált ki megint az utcára. Megállott, ránézett markában a tallérra, s utána fel az égre:
– Ó, te jó Isten, aki ott fenn vagy, nem hagyod el a szegényt. ’Sz tudom én, hogy csak azér a gyermekér, csak azér… – s egészen megvilágosodott elméjében az Isten dolga. – Mert minek? Csak mondjam meg, hogy minek, hogy én visszatartattam a cigánynénál a kiscsizmákat? Csuda ez! Égi csuda!
Így beszélt magában hangosan végig az utcán. Míg egyszer csak a gonosz is nem súgott valamit neki. Attól fogva már csak minden hang nélkül vitázott magában:
– Hátha mégis odaadná a csizmát nyolcvanért is a cigányné? Akkor éppeg egy falat pecsenyét vehetnék magamnak ehhez a kis kenyérhez, meg egy pohárka szíverősítőt. Hászen már húsz pénz semmi, amikor nyolcvan megvan – érvelt magában, s már ott is tétovázott egy pálinkásbutik előtt, mikor valaki megszólítja hátulról. Visszanéz – egy régi ismerős, egy falusi asszony.
– Hová mész, Máriska? – azt kérdi. – Ide? Na, gyere csak velem, fizetek én neked máshun, úgyis rég láttalak. Most adtam el két malacomat.
Szavának is állt emberül. Pecsenyét vett kenyérbe a lacikonyhán, s bevitte Márist egy borospincébe. Jó meleg volt, ízlett a pecsenye, még jobban rá a bor, be is hörpöltek jócskán, úgyhogy a gőzös pincéből kijőve a hidegre, s nagy hálálkodások közt elköszönve falusi asszonyától, ugyan körül kellett néznie magát az öreg Márisnak, jól megy-e?… Hova is?
Nagyon jólesett éreznie, hogy futkos fonnyadt bőre alatt az itóka melege. Hát még mikor egyszerre a tallérra gondolt. Nem állhatta meg, kivette kebeléből, a piszkos kis vászonzacskóból, ránézett markában, s utána fel az égre:
– Ó, te jó Isten, aki ott fenn vagy, nem hagyod el a szegényt. ’Sz tudom én, csak azér a gyermekér, csak azér… – s most már másodszor világosodott meg elméjében az Isten dolga. – Mert minek? Csak mondjam meg, hogy minek, hogy nem engedte, hogy felváltsam, hogy vegyek belőle. Adott máshunnan, legyen azé a fiúé!… – S kezeit összetéve mellén, áhítattal nézett az égre.
Csakhogy mostanság nagyon rossz idők járnak a kisvárosban a részegesekre. A régi, nyúlszívű hajdúk helyett marcona csendőrök ügyelnek a rendre, s ki van adva szigorú rendelet, aki az utcán dülöngél, be vele a dutyiba. Az öreg Máris pedig, szerencsétlenségére, épp akkor vesztette el nagy fohászkodása közben az egyensúlyt, s csapta pofon tenyerével a falat, mikor a csendőr szeme véletlen rajta volt. Hiába volt minden beszéd, bekísérte.
Hetivásár napja lévén, igen jó illatú, szép kis társaság volt már együtt a dutyiban. Néhányan javában horkoltak a földön, valaki igazságtalanságon zúgolódott, mások sopánkodtak, két tekergő nyugodtan beszélgetett a lócán.
– Fogja be a száját! – rivallt Márisra az őrmester, mikor elé akarta neki adni a kisfiú meg a kiscsizmák meg a falusi asszony meg az Isten dolgát. Ezzel be kellett érnie estig. Este kieresztették volna. Csakhogy az öreg Máris éppen alkonyattájt összekuporodva a lóca sarkában, unalmában elbóbiskolt, s a hajdú, aki kiengedte volna a nappalosokkal, békében hagyta. Így történt, hogy azokkal maradt, akiket csak reggel bocsátanak ki.
Hajnal volt még, mikor az utcára került. Éppen rorátéra harangoztak.
– Vajon megvannak még a kiscsizmák a cigánynénál? – gondolkozott tovacsoszogva Máris. – Hátha eladta? Iszen kap ottan másikat is a cigánysoron. Ha nem ennél, másnál. Még olcsóbban is…
Didergett egy kicsit, gyomra üres volt, szájaíze rossz. Az ördög megint azt súgta neki, menjen be ide a szomszéd boltba egy kupicára meg egy kis perecre. Iszen kap ott még olcsóbban is. Meg, még ha nem adta el, abból is engedhet a cigányné azóta…
Hát a boltban nagyon hangosan voltak, kívülről hallott. Átmulatva az éjszakát, hazamenet ide botlottak be gyógyulásra a városi segéd-végrehajtó úr: legényember, új ember – meg a számkukac úr az adóügytől, feleséges ember. Ott barackpálinkáztak a pult mellett. Ám a számkukac úr csak motyogni tudott már. Egy széken ülve a pult mellett, több ízben beverte orrát a rusznisbödönbe, menni akart, s feleségit emlegette. Annál virágosabb kedvű volt a végrehajtó úr. Csak úgy pattogtatta a vicceket, s egy-egy ötletéből mindig jobbak és jobbak támadtak. Legalább ő maga céklaveresre kacagta ábrázatát. Na, meg a boltost is annyira megkacagtatta, hogy az el is vétette a számítást, s hét pohár helyett tizenötöt írt fel a kukac úrnak, aki a cécót állotta.
Épp akkor nyitott be Máris. Amint őt a végrehajtó úr meglátta, új kedvre kapott nyomban:
– Na mia, öreg? Mi kell? Egy kis szeszi? Na, töltsön csak neki, Klein úr, én fizetem! Milyet szeret, öreg? Csak olyan nerángast! Na, iszik mégeggyel? Töltsön csak neki, Klein úr. Mit? Inkább enne valamit? Na nézzük csak, mi van itt. Szalámi, ruszni. Itt-e! Fogja csak – s farkátul fogva kirántott a bödönből két halat –, szereti a rusznit? Itt a perec is. De elébb iszik még egy csűvel? Mi? Töltsön csak neki, Klein úr!
Máris alázatosan engedelmeskedett.
– Hát jó kedve van a tekintetes úrnak… Szereti a szegényt – magyarázta ki váratlan szerencséjét, míg magában kuncogva félrekuporodott a halakkal.
Hanem a kukac úr nagyon nyűgösködni kezdett a hazamenettel. Nem vert bele lelket semmi szellemeskedés. Haza kellett véle indulni. De még ugyan barátilag karon fogni az utcán, mert egyet lépett, kettőt nyaklott. Pedig a végrehajtó komájának még csak most kezdett igazán megjönni jókedve.
– Hát mi az isten van veled? – korholta a kukac urat. – Hát nem azt mondtuk, hogy rorátéra megyünk? Hogy viszel haza perecet az asszonynak!
– Nyújtsa be írásba – felelt rá a kukac úr álmában a félnek, aki adóelengedéssel zavarta őt az irodában.
– Hahó! – ordította egyszerre teljes gégével a végrehajtó úr, s elkezdte verni botjával egy alvó ház lezárt zsaluit. – Hahó! Keljenek fel, az istenit kendteknek, gyerünk rorátéra! Gyere, te büdös kukac, hát ne aludj! Megyünk, elorgonáltatjuk avval a koszos kántorral, hogy:
|
Megy a gőzös, megy a gőzös |
| Sej, hopp! Téra, téra, téra, téra |
|
Brupp! Brupp! Brupp! – taktusra hurcolva magával a kukac urat, minden szótagnál nagyot csapott egyet botjával a bezárt zsalukra:
A csendőr lassan jött kifelé egyik sikátorban. Meg-megállt, nézegetett, gondolkodott, cigarettát sodort, kezeit dörzsölte, egyszóval unta magát. Szeretője, egy szőke szobalány lakott erre. Még ma nem látta. Csend van, rend van, két napja nem volt semmi, csak ácsorog… Egyszerre csak hallja a végrehajtó úr vidám ordítását s a zsarukat lármázni. – Ahá, részegek! – indul ki az utcára. Ha egy-két pofont adhat, az is valami. Így is elgémberedtek a kezei… Semmivel se sietett azért jobban. Előre élvezte a meglepetést, a meglepetésöket személye láttán. A megrökönyödést! – Mindjárt nem lesz olyan hangos a tisztelt úr…
Kilépve a sikátorból, megismerte őket. – A végrehajtó úr meg az izé… a főjegyző sógora… most mennek hazafelé. Mennek már hazafelé…
Azzal még egyszer utánok nézve, eltűnődött egy kicsit, s megint visszahúzódott a sikátorba.
Máris eközben szintén kijött a boltból. – Nanana! zökkent egyet, mikor kilépett, mivel elfeledte már, hogy két lépcső volt. Nem is lehetne elmondani, hogy érezte magát. Úgy tetszett neki, mintha köd ereszkedett volna azótátul, s mintha a köd valahogy muzsikálna. Még gyermekkorából tudott egy éneket Máriáról meg magzatjáról, a kis Jézusról, most ez szólott mélyen benn meg körüle is a levegőben, s a szavak összekeveredve: jászolka, Janika, kiscsizma, pásztorok, fényes tallér. Ha nem tudta volna, hogy rég kikopott hangja a torkából, talán el is kezdi énekelni. Mert most már harmadszor világosodott meg elméjében az Isten dolga. Nem állhatta meg, ki kellett hogy vegye megint a tallért. Ránézett markában, s utána fel az égre:
– Ó, te jó Isten, aki ott fenn vagy, nem hagyod el a szegényt. Mert minek? Csak mondjam meg, minek, hogy nem engedte, hogy hozzányúljak. Legyen csak azé a fiúé. Adott megint másfelünnen. Ó, égi csuda! Drága jó Istenem!
Odadűlt kisidőre egy kapunak, hogy jobban fohászkodhasson. Ámde mikor már meg is volt vele, s tova akart indulni, a kapu nem engedte. Éppen mintha láthatatlan enyvszálakkal ragadt volna hozzá, visszadűlt, megint vissza, még egyszer…
Eközben a csendőr is előjött már újra a sikátorból. – Na – gondolta magában meglátva Márist –, mégis valami… Gyenge fogás ugyan, de úgyis be akart menni az őrszobába melegedni, meg belenézni az őrmester reggeli újságjába, így legalább ürügye is lesz.
Egyszóval, az öreg Máris megint a dutyiba került. Ezúttal csak maga volt még. Alig szunyókálhatott valamicskét a lóca végin, mikor benézett az őrmester:
– Hát mia? Maga megint itt van? – s kérdőleg fordult a hajdúra. – Mi? Kovács! Igen? Keresztúri hozta be?
– Instállom alásson kezit csókolom…
– Fogja be a száját! Kovács! Adjon csak egy seprűt neki, seperjen ki itten. Kinn a folyosón is. Részeges vén koca!
Mit tett volna? Kiöntözte, kiseperte szépen az őrszobát, a dutyit, végül a folyosót is, még az udvart is előtte egy keveset. Mikor készen volt, hát akkor egy rengeteg nyaláb, vegyesen ócska meg új, poros, pecsétes mentét, mellényt, nadrágot hoz le neki a padlásról a hajdú:
– Itt a kefe. Csak osztán szépen!
– Engedelmet instállok alásson!
– Fogja be a száját! Mért csak lógassa itt a lábát?
Délután volt már, s még felivel se volt kész a mentéknek. – Már – gondolta Máris néni –, megyek még egyszer, ha mindján megesz is, megkérem szépen a hajdú ténsurat meg az őrmester tekintetes urat, hogy az a kisfiú otthon várja szegény tegnaptul a kiscsizmát, mer holnap reggel osztanak a szegény gyermekeknek…
Az őrszobában nagy sürgés-forgás volt éppen. Jöttek-mentek, hajdúk, csendőrök, utcaseprők. Épp most érkezett egy csapat szekeres, beszámolni valami városi munkáról. Éppen a Máris hajdúja volt elfoglalva velök. Háttal ült az asztalnál, s jegyezte sorba, amit a szekeresek bediktáltak neki. Mellette állott egy másik hajdú, nézte, hogy írja. Annak meg íráscsomag volt a hónya alatt szurkosvászonba takarva. Alkalmasint most jött meg a városból, ahol kézbesíteni járt.
– Hát most hogy szólítsam meg? – tétovázott Máris. De mikor éppen menni akart vissza a mentékhez, a kézbesítő hajdú észrevette őt a szekeresek háta megett, s odajött, azt híve, Máris kívül jött be.
– Mit akar itt? – förmedt rá szigorúan.
– Nagyon szépen instállom alásson…
– Kotródjon innét. Itt nincs kéregetés!
– Csak azt instálom, nem…
– Kotródjon ki, ha mondom, míg le nem csukatom! – rivallt rá, a hajdú, s kinyitva az ajtót, kilökte rajta Márist.
Csupa emberségből tette, azt hívén, valami idegen koldus, aki rossz helyre tévedt ide, ahol büntetés éri az engedély nélkül koldulókat.
Így jutott Máris újra szabadlábra. Bár egy kicsit kezdte már furcsállani magában az Isten dolgát, s csakis valami babonaféléről motyogott távozóban az utcán, hogy most úgy érik őt a dolgok, mintha el volna varázsolva. Csakugyan, még maga a nyugovóra menő nap is valami babonás, szokatlanul sárga fényt kevert a levegőbe, hogy setétebbnek lássék, ami fekete: kapualja, pinceszája, hászjalyuk, és szinte lobogjon, ami világos: falfehérje, hófehérje, s minden valahogy nyugtalanítóbbnak hasson. Úgy tetszett a malomárok szennyes, habarék vize is, mint valami eleven, hideg, gonosz állat siklik tova a kőhíd boltja alatt, míg Máris rajta keresztül ment.
Most már semmit se tétovázott. Tért be egyenesen a cigánysorba, s kis idő múlva már jött is elé a kiscsizmákkal. Nem, egy fityinget se engedett árából a cigányné, hogy legalább egy fonatost ehessen a reggeltűl s egy pohárka szeszit. Mégis nagyot, sajátságosan nagyot könnyülve szívében vitte Máris hazafelé a csizmácskákat. Fel-feltartotta őket, körülnézte, s utána fel az égre. De már nem állott meg, csak úgy haladtában fohászkodott:
– Ó, te jó Isten, aki fenn vagy, nem hagytad el a szegényt. Tudom én, hogy csak azér a kisfiúér…
Mégis kelletlen volt nagyon rágondolnia, mit mond? Hol járt tegnaptul óta? Az igaz! Itt a csizma, s elmondja, hogy tett csudát véle háromszor az Isten… Mégis, a dutyit szerette volna valahogy kihagyni a dologból. Hászen csak szóljon valamit a lánya! Akkor majd ő is tud mit az orrához verni!…
Nem olyan rég valami tehetős falusi asszony vette meg a szomszéd birtokot, s annak volt egy tizennyolc éves kamaszfia. Ez volt a Máris lánya új macája. Azaz még csak most kapatta, mert mulya volt, mint a málé.
– Háj! – állott meg Máris útjában. – ’Szen azért jársz te mostanában mindég fáért, fáért, fáért, mert utadba kapod a mutát! – s egész dühbe jött, mintha már lányával feleselne. – Háj! ’Szen nem elég már két baj, mámost abba sántikál, hogy evvel is legyen. Hát! Egy kis muta! – S mérgesen khmgetve törülte meg gémberedett kezeivel orrát, amely piros volt a hidegtől.
Már erősen bealkonyodott. Csillag fénylett az erdő felett, s az útkanyarodásnál előtűnt a kisze-kusza, seprűszerű fák közül házikójuk, két, sárgán kivilágos ablakával, a fehér domb aljában.
Mikor odaért, előbb szokásaként beleskelődött az ablakon. Hát csakugyan, a legény ott ült a ládán, bámészan vigyorogva. Lánya nagy-nagy dologba volt. Éppen két csészét tett az asztalra, egy pléhet meg egy csorba porcelán szilkét. Köztük sárgállott egy fél üveg rum. Jól látta Máris, hogy lánya már takarosan be van kaparászva. Imbolygott, mint a lidérc a spartúl az asztalig, nagyban magyarázva a legénynek. Kívülről hallott, hogy nyelve alig forog szájában. A legény akármire csak vigyorgott. Épp olyan volt, mint egy paprikajancsi.
– Már hadd lássam egy kicsit, mi lesz? – mondta magában Máris. – Téját csinál. Az már nem baj, na! Már az úgy dukál, ha megtiszteli a vendéget.
Most hozta el lánya, kötőjével fogva, a sparról a gőzölgő fazekat. Miután letette az asztalra, pislogott, kacsintott, nevetett a legényre, aztán egyszer csak kedvbe kapva ráütött a vállára, s elkezdte danolni, jól kinyújtva románosan:
| Hej! Pálinkuce paprikáteeeeee |
| Dá – dá kej bee om tyik odáteeeee… héj! |
|
Janika – ha jól látta nagyanyja – aludt. Ott, a rendes helyén, a pucikban, egy rongyos nagykabáton, s egy másikkal betakarózva.
Nincs tíz perce még, hogy aludt. Tegnap reggeltől folyvást szaladgált ki a meleg házból a hóra, nagyanyja elé, egyre kétségbeesettebben. El-elsírta magát, szidta, átkozta nagyanyját, anyját, életét, s közbe csunyán köhögött melle fenekéről, mint ahogy törött fazékból jön ki hang, ha fenekére ütnek. Mire alkonyodott, panaszkodott, hogy fázik, és fáj a feje, s akárhogy erőlködött, nem bírt tovább térdepelni a ládán, az asztalra könyökölve. Az imént lefeküdt, s most kipirulva, forró lélegzettel, tátott szájjal aludt. Mellette kisöccse, de, az még csak csalogatókát játszott az álommal: lekuksolt egy-egy kicsit, aztán felült megint, s beszélt, danolt magának, egy fakanállal kezében.
Mikor Máris benyitott, lánya felhagyott a danolással, s elébb jól-jól megnézte, mintha nem ismerne rá a jövevényre, s aztán így fogadta:
– Hát maga hol a tömlöcbe járt?
Máris nem szólt rá semmit, csak Mikuláj köszönését fogadta kurta adjonistennel. Leült egy székre, s letette maga mellé a kiscsizmákat.
Mikuláj ettől fogva nagyon alkalmatlan jószágnak érezte fél kezét. Nem tudta, a ládán kotorásszon-e vele vagy a térdén, vagy csak úgy lógassa?… Máris lánya se tudott egyebet, mint újra kérdeni:
– Hun járt? Mondja hát?
– Ahol kellett! – felelt rá kurtán az öreg, s látva a Janikát, hogy csakugyan alszik, felvette maga mellől a kiscsizmákat, s odaakasztotta őket egy szegre, fel a falra, szemközt a kisfiúval, hogy ha reggel felébred, első pillantása a csizmákat érje, s meglegyen az öröme.
Lánya eközben még egy csuprot hozott az asztalra, s töltött abba is. Máris megvetőleg vette tudomásul, mert begyében volt még a modortalan fogadtatás. Kisvártatva mégis értenyúlt a csupornak. Jólesett volna gyomrába egy kis meleg. – Na, adjonisten – azt mondja, ámde a tea forró volt, s csak összeégette száját. Lánya erre elkezdett kacagni.
Hát egyszerre csak Janika hadonászni kezdett álmában, s egyszerre lehányja magáról a takarót s felugrik, és ki a ház közepére.
Restellni való volt a dolog nagyon ettől az idegen legénytől, mivel csak egy rongyos matrózkabátka volt rajta hálóra, hasa, kis lábai egészen meztelenek…
És toporzékolni kezd, mintha rimánkodnék, s kis szemei zavarosan forognak:
– Ninini, a kisbárányka! Jaj Istenem, bemegy a vízbe! Jaj Istenem, ne tessék engedni! Elviszi a víz!
Iszonyat látszott a kis arcán, majd hirtelen megcsendesedve, körülmeresztette szemét: – Tessék adni, hogy igyak egy kis vizet.
Adtak neki. Mohón, hosszan ivott. De hiába mondták neki: ott a falon a kiscsizma, nézze meg, fejét rázta, s újra esenkedni kezdett: – Mér hagyják, hogy bemenjen a vízbe a kisbárányka? Jaj Istenem, ne engedjék!
Nagy nehezen lecsitították, s lefektették újra. Nagyot lélegzett, s behunyta fáradtan a szemeit.
Akkor anyja, részeg fejével, elkezdett hangosan orginálni, haját tépte, lebukott térdre a kisfiú mellé, úgy óbégatott, hogy még felköltse újra szegénykét…
Máris szemei veszett dühtől villogtak. Egyszer csak vette a legény botját a szegletből, s csihé-puhé, neki, ütni, vágni a lányát, fejét, hátát.
– Te koca, te ribanc! Mit tettél evvel a gyerekkel? Mikuláj kell neked! – Vágta, ahol érte. De bizony lánya is nekiment, letépte fejéről a kendőt, bele a hajába, s lerántotta anyját magával a földre, ott viaskodtak, irgalmatlan.
A kicsike fiú rémülettől reszketve, teljes erejéből visított. Mikuláj, vesd el magad, eliszkolt, még az ajtót is nyitva hagyva maga után. A macska is leugrott a padkáról, s kiszaladt az is ijedten Mikuláj után az ajtónyíláson… Csak Janika feküdt, semmiről se tudva, meg a csizmácskák lógtak békén a falon, s ott lógtak másnap is, míg a szegény gyerekeknek karácsonyfát csináltak a plébánián.
Ákombák tanár úr
Igaz, hogy fura figura volt. Csupa gubanc az egész feje, bozontos haja, bozontos szakálla, vastag, göbös orra, cvikkerrel nyergelve, s egy pepita nadrágja, melyet apám is látott rajta gimnazista korában. És igaz az is, hogy a matematikának volt tanára, s ilyenformán kész ellenség. Valamint az se hazugság, hogy aki egyszer nála elégséges tanuló hírébe keveredett, az fújhatta a leckét, mint a miatyánkot, s bebiflázhatta a példát az utolsó tizedestörtig, mégse kapott jobbat, mint elégségest, míg akit kedvelt… Mindegy! Mégse kellett volna annyi csúfot űznünk belőle.
Képzeljék csak el. Az volt a szokása, hogy mindenkinek, aki köszönt neki, a legutolsó fényes orrú diáknak is, leemelte a kalapját:
– Áászogáá! – mondta furcsán, és sohase nézett rá, akinek köszönt, hanem valahogy ájtatosan előre a földre.
Hát mi úgy tettünk, hogy a legcsikorgóbb reggel, nyolcórai hidegekben, megvártuk őt az utca elején, s úgy álltunk sorba kis közökben egymástól, s folyvást köszöntünk, hogy szegény öreg vissza nem tudta tenni kalapját fejére a gimnáziumig. Akik már köszöntünk, előreszaladtunk, és újra köszöntünk.
– Áászogáá, áászogáá, áászogáá! – mondta szegény fáradhatatlan.
Bennünket, négyünket: engem meg a szomszédomat, Méder Károlyt, s hátunk megett, az utolsó padban, Filipánt, egy nagy, lomha román fiút meg Kelemen Pistit úgy is hívott Ákombák elég találóan: „A rothadt almák családja.” Mivelhogy általunk romlandó a többi.
Ha egyébbel nem macerálhattuk szegényt, hát mozdulatlan, figyelő képpel ültünk a padban, szemtől szembe nézve Ákombákkal, s anélkül hogy szájunkat mozgatnánk, valahogy, mint a macska, torkunkból doromboltunk. Tűrte mindig sokáig. Ha megállt magyarázat közben s felfülelt: elhallgattunk. Ha felpattant egyszerre, türelmét vesztve, s veszettül villogó szemmel tátogott s ordította: – Ki drimbál folyton!? – és csapkodott, dühösködött, lármázott, akkor mi is hatványozottabban dajnáltunk. Ha hirtelen elhallgatott: mi is. Ha megint csendesebben beszélt: mi is úgy. Fújjad! – lökött oldalba szomszédom: – Hej Bözsi, Bözsi, Bözsi, hej Bözsi a kapuba-umá-umá-umá-umá-umá… így folyt egész órán.
Sok volna elsorolni leleményes gazságainkat. Hogy ágyúztunk ki füstöt a kályhából. Hogy pockoltuk fel a katedra dobogóját, hogy ledobbanjon, s porfelleg kavarogjon. Szörnyű kényszer volt rajtam kezdettől fogva az iskola, de szavamra, Ákombák óráira úgy mentem mindig, mint a színházba. Kivált pénteken délután 3–4-ig, télen, amikor már setétül ilyenkor, s mi méghozzá mindenféle ürüggyel, hogy huzat van, meg mittudomén, az ablakokat felraktuk nagykabátokkal, amennyire csak lehetett, s a homályban egész hangversenyeket rendeztünk, hajigálóztunk, verekedtünk s pukkadoztunk. Szinte sajnáltuk, mikor csengetett.
Volt egy Macskássy nevű az osztályban. Ez teljesen hűen tudta utánozni Ákombákot. Hangját, mozdulatait, és tízperceken mindig előadásokat tartott közhahotára. Hárman, négyen is írtuk óra alatt Ákombák minden kiejtett szavát, hogy Macskássynak új anyaga legyen. És torzképek készültek… Sok volna elsorolni.
Elég annyi, hogy a jobbérzésú fiúk, egyik is, másik is, felszólaltak, hogy túlságba mennek már a tréfák, s tanácskozások folytak, hogy végüket kell szakítani. Közelgettek a nagyismétlések, s kilátás volt közelébb egy főigazgatói látogatásra. Összes tanáraink vészharangoztak már neki jó előre. Egyszóval, a jobbérzésű fiúk kezdeményezése megmozdította az osztály lelkiismeretét, s közakarattal elhatároztuk, hogy ezentúl Ákombák óráin kifogástalan viselkedünk.
Így is történt. Ákombák nem tudta mire vélni a nagy csendet. Nyugtalankodott, újabb gazságot gyanított. Ám egy idő múlva jobban-jobban megsejtette s szívesen tudomásul vette a dolgot. Hálás akart lenni, jól láttuk. Még óra közepén helyre küldte a felelőket, s kettőnek, akik egy kukkot se tudtak, azt mondta, most nem ír kalkulust. Aztán tudomásunkra hozta, hogy új fejezetéhez érkeztünk a matematikának: a logáritmusokhoz. Ámbár előirányzat szerint csak jövő órán tértünk volna erre az új fejezetre, mert még hátra lenne egy rész az előző fejezetből, s nem is a legkönnyebb, de ezt most elengedi.
– Hiszen nem fog ártani – úgymond –, ha egyetmást megbeszélünk az új fogalomról, a logáritmusokról.
– Köszönjük, tanár úr! – zúgtunk, s láthatólag boldoggá tettük vele az öreget. Annyira, hogy bizalmasan elbeszélte nekünk, miképp ő a logáritmusokat olyan fontos és érdekes ágának tartotta a matematikának, hogy már tartott róluk egy igen érdekes felolvasást, volt állomáshelyén, Kanizsán, ahonnan húsz éve idehelyezték.
– Szép tárgy a matematika – tette hozzá –, csak persze nem a tökkelütötteknek.
– Úgy van! – zúgtuk, s az öreg elégedetten nevetett.
– Hát – helyezkedett el most már végleges előadásnak –, hát kezdjük el csak, hogy sajátképp mire is való az a logáritmus?…
– Semmire! – szólt bele egyszerre a csendbe egy öreg-basszus a leghátsó padból, s Filipán lebújik a pad alá, mintha valamit keresne.
Vége volt! A padokra feküdtünk, úgy kacagtunk elnyúlva, s Filipánt nyilvánosan ütni, püfölni, döfölni kezdtük a szomszéd padokból. – Vén akasztófa! – és pukkadtunk ki a kacagástól.
Többen felszólaltak:
– Csend legyen! Mit mondtunk? Ne szemtelenkedjetek!
Hanem Ákombák ezúttal nem lármázott, nem tátogott. Vészjóslóan kihúzta a katedrafiókot, kicsapta belőle az osztálykönyvet az asztalra, és fennhangon kezdte diktálni magának:
– Filipán Vazul eeeeee, folyton folyvást belebeszél, folyton a tanár előadásába, eeeee… Hasz-szontalan, szemtelen! – s visszacsapta a könyvet a fiókba. Majd lesz gon-gondom rá a konferencián…
Erre már Filipán se találta olyan mulatságosnak a tréfát. Hol savanyú, hol elborult, meg újra kacagó s megint sápadtra vált semmilyen kifejezésű pofája, miközben felállt, s mentegetőzni kísérelt.
– Kérd meg! Kérd meg! – súgták neki mindenfelől. – Sírjál, Filipán! – javasolták.
Csakugyan, Filipán leborult a padra, és elkezdett keservesen zokogni. Benyálazta a tenyerét, s bekente szemeit jó nedvesre.
– Sír, tanár úr! – mondták többen. – Szegény fiú, elveszti a tandíjmentességét. Tessék megengedni neki, tanár úr! – esdekeltünk, s Filipán is felemelte könnytől ázott arcát.
Addig-addig, míg rávettük Ákombákot, s kihúzta az osztálykönyvből.
Nem tudom már, ezután történt-e, vagy megelőzte, hogy én is összeakasztottam Ákombákkal. Tudom, valaki a táblánál nyekergett, a fiúk legtöbbje jegyezett, én pedig szokás szerint adtam-vettem, szórakoztam, csereberéltem szomszédommal a padban.
– Folytassa hát az a pimasz Nagy Ferenc! – hallom egyszerre nevemet a katedráról.
Persze, azt sem tudtam, miről van szó. Felugrottam gépiesen, s kábulatban mentem ki a táblához. Csak ott eszméltem rá, hogy meg vagyok sértődve a „pimasz” jelző miatt. Egyszerre indulatba jöttem, s kiálltam szemtől szembe Ákombákkal:
– Kikérem magamnak! Én nem vagyok pimasz! Felmegyek az igazgatóhoz!
Ákombák, mint mindig, ha nyíltan szembeálltak vele, vagy éppenséggel az igazgatót emlegették – megrökönyödött.
– Hm, hm – csóválta fejét tétovázva. – Milyen önérzetes lett egyszerre. Hogy ő nem pimasz?! Csak tessék helyremenni! Nem tudja folytatni – vágta ki magát.
– Kérem! – erősködtem vadul szemközt nézve vele.
Csakhogy azalatt, a többi mindenféle pofát vágva rám a padokból, nem bírtam megállni, hogy félre ne kacagjak.
– Induljon helyre! – rivallt rám ekkor Ákombák, s már a padban ültem, mikor újra csóválni kezdte fejét. – De milyen önérzetes lett egyszerre! Nézze meg az ember! – mondta, és utánozhatatlan fejtartással tátotta félre foghíjas száját. – Szörnyűséges! Nem szeretnék egy erdőben találkozni egy ilyen Nagy Ferenc-féle elvetemülttel… Talán képes lenne bántalmazni a tanárt.
Annyit elértem, hogy nem írt be jegyet. Röhögtünk is rajta óra végin eleget.
Jött a főigazgató kétségtelen. Minden osztályban mosták az ablakokat, súroltak, sikároltak, s csakugyan egy nap a fődiri megjött.
Délelőtt három órát szerencsésen átvádoltunk, nem jött be. Látszott a tanárokon is a szurkolás. Negyedik óra matematika volt.
– Biztos bejön! Láttam, ide mutattak! – rontott be a vészhírrel tízperc után a folyosón leskődő Fränkel nevű, kis veres zsidófiú.
Csakugyan. Ákombák még jóformán be se írta a hiányzókat, nyílik az ajtó, s be rajta a fődiri. Nyájas, galambősz, rózsaszín bácsi, aranykeretes szemüveggel, lila színű zsakettban. Sarkában a diri, szúró szemeivel, hosszú bajuszával, mivelhogy a szakállából is pedert hozzá egy darabot. Ákombák nagy sebbel-lobbal szalad le elibük a katedráról, s miután kezet fogott velök, szokása szerint idegesen kabátja szárnyába törülte kezét. Azalatt a fődiri már helyére is ült a katedrán, és síri csöndben, egyet-mást kérdezve, lapozni kezdte az osztálykönyvet. Lapozta, lapozta, s mintha csinálmány volna, sorban kihívott hármunkat: Filipánt, Méder Károlyt és engem. Filipán felhágott a dobogóra, mi Károllyal lenn maradtunk. Éreztem, hogy szorul el a gyomrom tájéka, s mászik arcomra a sápadtság.
Filipán kezdte a példát. Éppolyan reszketeg hangon, mint apja, a kántor, a vecsernyén énekel. El is jutott addig, míg fel volt írva a feladvány. Itt elakadt s nyögött.
– Segítsen neki, fiam – mutatott Méderre a fődiri.
Most már ketten nyögtek.
Annál folyékonyabban háborgott Ákombák:
– Kérem szépen, főigazgató úr, éppen jól méltóztatott eléállítani az osztály legjavát. A főkolomposokat! Folyton prüsszögnek, folyton drimbálnak egész órán! Zavarják a tanárt az előadásban, folyton belekotyognak a matematikába. Mire való a logáritmus? Semmire! – azt mondja! Hasszontalan, szemtelen… A többieket is ezek rontják el!
Szeme villogott hozzá, mint az őrültnek, s hadonászott. Látszott: minden keserűsége, haragja, bántódása, bosszúja utat akar most találni bensőjéből, s reszketett a szája, mint a híd, amire tömegesen tódulnak, s mindenki egyszerre tolakszik, feltartóztathatatlan. Fel-alá futkosott az osztály előtt, s többször szavába vágott a főigazgatónak.
– Folytassuk, tanár úr, azt mondja a főigazgató úr – szólt közbe a diri, s látszott, nem valami kellemesen érinti őt Ákombák magaviselete.
– Na most én! – döbbent nagyot bensőmben, s az izgatottságtól hol komor, hol elmélyedt, hol csodálkozó meg rosszalló pofákat vágtam, hogy Filipánék nem tudják a példát.
Mert itt kell elmondanom, hogy előző nap délután, rendes tanyánkon, egy román kosztos fiú lakásán, ahol minden folyt – épp a tanulást kivéve –, előző nap ott volt Erdei, egy jeles tanuló, s hogy, hogy nem, vitába elegyedtünk vele a másnapi számtanpéldán. (Persze, időszerű volt a fődiri miatt.) Elég az hozzá, hogy én, a henyék gyöngye, annyira vittem, hogy otthon este, leírtam a feladvány felét, másik felét pedig most tízpercen. Egyszóval, el voltam készülve, s ez már alig fért meg bennem. Itt-ott, hogy közbe nem kiáltottam.
Most intett a fődiri. Felhágtam a dobogóra, s kiragadtam Károly kezéből a krétát meg a szivacsot.
Hát Ákombák, be sem várva, hogy belekezdjek, még csak most fogott neki dühös ócsmálkodásnak:
– Itt a főprüsszögő! – azt mondja. – A főpimasz! Folyton prösszög, folyton drimbál. Zavarja a tanárt. Hasszontalan! Buta! Semmit se tud, és fenyegetni akarja a tanárt…
– Folytassuk talán, tanár úr – szólt közbe újra a diri, s azt hiszem, habár nem látszott rajta, a fődiri is furcsállhatta egy kicsit magában Ákombák viselkedését. Az egész biztos, hogy nem volt tisztában, mit jelentenek furcsa szólamai: „drimbálni”meg „prösszögni”. Be sem is várta Ákombák újabb kitörése végit, felém fordult s a táblára.
És itt következett, hogy én hozzáfogtam a feladványhoz, s ment, mint a karikacsapás. Még én magam is jónak láttam közbe-közbe egy kis műtöprenkedést.
– Na, most folytassa, fiam – vette elé újra Filipánt a példa felénél a fődiri, aztán Károlyt és újra engem, s nekem újra fényesen ment.
– Mennyi, mondjad? Hogy kell? – szurkált Károly, míg Filipán nyöszörgött, de én azt színlelve, hogy félek, meg ne lássa a fődiri, úgy súgtam, hogy ne értse, s mikor rám került a sor, kivágtam a fődirinek, mint a két ászt.
Ákombák ezalatt sem szünetelt becsmérlésünkben. Ahogy valamelyik elakadt, rögtön elölről kezdte hánytorgatni sérelmeit. Még olybá tűnhetett, hogy ő maga zavarja bele néha Filipánt meg Károlyt. Jól láttam, elégségest írt nekik a fődiri, mikor helyre küldte őket. Engem azonban óra végéig nyaggatott. Kihítt társamnak egy jó tanulót, s ő maga adott fel példát. Hiába, szerencsém volt. Olyan tétel volt, mely már annyiszor előfordult, hogy a legyek is zümmögték az ablakon, s a kréta magától rájárt. A fődiri egy hatalmas jelest húzott be tintával a nevem után. Tiszta bukásra álltam, s minden évnegyedben meg voltam róva.
Most felállott a főigazgató, s vele mindenki.
– Hogy van megelégedve, tanár úr, az osztály előmenetelével? – tette meg a szokásos kérdést.
Ákombák elölről kezdte:
– Folyton prüsszögnek! Folyton drimbálnak! Zavarják az előadást. Hasszontalan! Szemtelen! Pimasz! Fenyegetik a tanárt… – Álla reszketett, szemei gyilkosan forogtak, minden keserűsége, bántódása, szenvedése utat akart találni, s ugrálása, acsarkodása kirívó ellentét volt a komoly, mozdulatlan osztállyal. A diri félrenézett, s a főigazgató három ízben is kitátotta száját, meg újra becsukta. Végre szóhoz jutott:
– Sajnálattal hallom, kedves fiaim, hogy a tanár úr ilyen véleménnyel van önök felől, és nem is akarom elveszteni a reményt, hogy ez a jövőben meg fog változni. Nem is akarom mondani, hogy nincsenek önök közt kivételek, akiket nem illethet szemrehányás. De, kedves fiaim, eszökben kell tartani, hogy itt, e helyen, csupa kivételekre van szükség. Komoly és munkás férfiakra, akik majdan szeretett hazánk hasznos polgárai lesznek. Aki pedig itt, az iskola padjain, meg nem tanulja kötelességét, hogy mivel tartozik a szüleinek, mivel tanárának, mivel önmagának, az nem fogja megtanulni az életben sem, az nem fogja…
Büszkén, felvetett fejjel hallgattam a főigazgató fennkölt szavait. Forróságok s hidegek szaladgáltak végig váltakozva rajtam, s úgy éreztem, mintha fejem búbjából dicsfény sugárzanék.
Ákombák a katedra mellett állott. Levette szemüvegét, s imént izzóan forgó szeme vakon, kimerülten, szenvedően pislogott.
Csengettek. A fődiri indult előre, sarkában a diri, utánok Ákombák. Én nyitottam előttük ajtót, s mikor kinn voltak, kinéztem utánok a folyosóra is. Ákombák most is fél lépéssel elmaradva ballagott a másik kettő mellett, s akkor ott, egy pillanatra, felrebbent bensőmben a lelkiismeret.
Utánok kellett volna szaladnom, s beismernem a fődiri előtt, hogy piszok ember vagyok, s bocsánatot kérnem előtte Ákombáktól. Miért nem tettem meg ezt? Miért mentem vissza röhögve, fél lábon forogva, hejehujjázva a többiek közé?
Most nem
A kórházban vígan énekeltek a lányok. Ez volt az új nóta akkor:
| Felkötöm a rézsarkantyum taréját, |
| Berúgom az őrmester úr ajtóját, |
| Őrmester úr, ne verje rám a vasat, |
| Gyenge az én babám szíve, meghasad. |
|
A dalolás a konyhából hangzott, mely T-betű alakra volt a kórházépülethez építve, s a folyosóra nyílt. Tágas, tiszta, vörös téglával rakott padlójú helyiség volt, falai teliakasztva sárga rézserpenyőkkel, cserép kalácsformákkal, s benne öt vagy hat leány serénykedett. Kettő csíkos betegruhákat vasalt vasalódeszkákon, egyik épp a folyosón lógázta vasalóját, a többi egyébben szorgoskodott, s mind énekelt:
| Őrmester úr, ne verje rám a vasat, |
| Gyenge az én babám szíve, meghasad. |
|
Egy kivételével. Ezt Izának hívták; igen szép, krétafehér arcú, erős szemöldökű, szőke lány volt. Tett-vett, hangtalan a vöröses hajú, szeplős, tespedt ápolónő körül.
– Nézze csak! Nem a doktor úr jött? Úgy tetszett, a műtőbe hallottam az ajtót – küldte ki az ápolónő, s még utánaszólt: – Egyúttal nézzen hátra is.
A lány kiment. A többiektől olyannyira elütött fehér, kifejezéstelen arca, s merev tekintete. De mindig ilyen volt, megszokták.
– Iza-biza-abiza! Jön a doktor úr! – hunyorgatott össze egyetértően a többiekkel egy kis piros szotyka.
A folyosóra sorban négy ajtó szolgált. Az utcáról jövet legelöl a műtőszobáé, s legvégül a nehéz betegeké. A műtőszoba ajtaján imént csakugyan benyitott valaki, de nem az orvos. Egy fiatalember volt. Fél karja nyakába kötve, s vastagon bebugyolálva fehér tüllbe. Körülnézett a szobában, s leült egy székre, átellenben a sarokban, s mozdulatlan maradt.
Ez a helyiség teljes ellentéte volt a hangoktól, színektől eleven konyhának. Itt csak fehér és barna színek voltak, üvegek, műszerek, állványok, s teljes mozdulatlanság és csend. Csak az óra beszélgetett magában a falon. Odakinn az utcán reggel óta folyvást szakadt az eső.
Ide nyitott be most a lány is, s éppúgy körülnézett ő is, mint imént a fiatalember, és sajátságos, nem vette észre a fiatalembert. Ott ült pedig éppen szemben, igaz, két ablak közt, árnyékban, s előtte volt valami állvány, s nem mozdult.
– Nincs itt senki – mondta magának a lány, s csak állt tovább, fél keze a kilincsen. Majd behunyta szemét, eleresztette a kilincset, s előrejött pár lépést. Kín jelent meg arcán, fogait összeszorította, s elkezdte jobbra-balra ingatni a fejét, de sírása nem jött. S éppolyan arccal, mint a rossz színésznők mímelik a színpadon a belső gyötrelmet, s olyan tartással is, leereszkedett félre, egy karszékbe. Hangosan nyögött:
– Jaj, jaj, jaj! Istenem, Istenem, Istenem!
Elforgatta fejét erre is, arra is, s megfogta az asztal két sarkát, és kop, kop, kop, kop, beverte a homlokát az asztalba. Rajta az üvegek mindannyiszor megcsörrentek.
Majd keblébe nyúlt, s kivett belőle egy képet. Nézte, megcsókolta, behunyt szemmel tűnődött, s ráhajtotta homlokát a képre. Aztán újra keblébe nyúlt, s kivett onnan egy kis csomaggá gyűrt papirost. Kibontotta, de elébb hallgatózott, s gyorsan szájába vett valamit. Gyorsan, háromszor egymás után, s utána hosszú ideig félrenézett, a földre.
A fiatalember azt gondolta: cukor, s roppant fonákul hatott rá: valaki cukrot eszik ilyen nagy fájdalomban. Hogy méreg, az is felriadt elméjében, de hihetetlennek tetszett: valaki így, előtte megmérgezze magát. Szíve azért mégis elszorult, s valóságos félsz fogta el egy lánytól, s nem moccant.
– Iza! Itt van? Iza! – hallatszott kívülről az ápolónő hívása.
– Megyek! – kiáltott vissza megrezzenve a lány. S még egyszer hirtelen megcsókolva s magához szorítva a képet, beledugta vissza keblébe. Kiment.
A fiatalember mégiscsak nyugtalan lett. Felállt, és kiment a folyosóra. A folyosó üres volt. Hallgatta az éneket a konyhából, s elgondolkozva nézte a csurgó esőt.
Pár perc múlva egy másik fiatalember ugrott fel az udvarról a tornácra. Pincér – látszott első pillantásra fekete, pecsétes ruhájáról, fekete nyakkendőjéről. Szép, fiatal, kicsit petyhüdt gyerekarca volt. Csuromvíz volt tetőtől talpig. Kiskabátban, szalmakalapban jött a szakadó esőben. Legelébb is kalapját vette le a folyosón. Lerázta róla a vizet, s úgy tartotta fel, mintha mondaná neki: – na, te jól nézel ki! – s utána barátságos pillantással kereste a felkötött kezű fiatalember szemét. De az tartózkodóan másfelé tekintett. Akkor a pincér egyenest a konyha felé tartott. Bekukkant üveges ajtaján, s jó reggelt kívánt. Nem telt bele egy perc, Iza jött ki hozzá. Látszott, jól ismerik egymást, s mindjárt félreállottak a folyosón beszélgetni.
A fájós kezű fiatalembernek, ezt látva, Isten tudja, miért, egyszerre minden aggodalma eloszlott a cukrot illetőleg, s gyáva képzelődésnek tudta be rossz sejtelmeit. Látta, hogy a pincér egy Hölgy-cigarettás skatulyát vesz elő zsebéből, abból kínálja Izát, s belemarkolva akar neki adni, de a lány csak egyet fogad el, azt is füle mögé teszi hajába. A pincér rágyújt.
Ugyanekkor az ápolónőt a folyosó végibe hívták, a nehéz betegekhez. Valami galiba támadt. Egy szemfájós meg egy gyomorfekélyes nem tudtak egymással összeférni, még össze is verekedtek néha. Az ápolónő bosszús arccal ment rendet csinálni, s magával szólította Izát is, s nem valami barátságos szemet vetett a pincérre.
De ahogy kihúzta lábát a konyhából, amennyi lány, mind abbahagyta a dolgát, s kijött a folyosóra. Körülvették a pincért, s megostromolták a cigarettáért. A pincér kézből adott mindnek egyet-egyet, s legutoljára egy bámész falusi lányt is megkínált, aki azonban nem tudta mire való, s egészen zavarba jött.
– Vegye el, vegye el, adja nekem! – vijjogott rá a többi, s egyik szerencsésen ki is kapta a pincér kezéből a neki szánt cigarettát.
– Ó, élhetetlen mula! – förmedt rá a falusira egy másik. A harmadik pedig, a kis piros arcú, azzal akart kiérdemelni még egy cigarettát a pincértől, hogy Izát meg az orvost beszélte neki. Ujjaival is mutatta, mibe vannak, úgyhogy távolabb a szende, fájós kezű fiatalember is megértette, miről van szó, ha nem is tudta bizonyosan, kikről.
– Mi? Az Iza? – szólt bele a negyedik lány, egy kiérdemesült éjjeli csont, szúróra, irigyre keskenyítve szemeit. – Van őneki fene baja. Nem is volt…
De akkor egyszerre az ápolónő hangja hallott a folyosó végiről:
– Mi ez? Mennek be rögtön?!
A lányok egytől egyig besompolyogtak, s Iza az ápolónő sarkában jőve, azt mondta a pincérnek:
– Most nem érek rá.
– Hát mindjárt? Várok – ajánlkozott az.
– Nem tudom. Lehet – szólt Iza az ápolónő után bemenve a konyhába.
A pincér így magára maradva, hármat-négyet odapillantott a fiatalemberre, felé közeledett s megszólította.
– Az orvost tetszik várni?
A fiatalember intett fejével.
– A keze fáj? Hm. Vérmérgezés? Kivágják. Uraságod is éppen úgy járt, mint egy kollégám Gyarmaton. Az is éppúgy járt… – S itt tüzetesen elmesélte kollégája esetét.
A fiatalember se igent, se nemet nem szólt közbe. Csak egyszer kérdezte:
– Ki az a lány?
– Veresgyarmati – adott nagykészséggel felvilágosítást neki a pincér. – Oda való, ahová én. De én már kisgyerek koromban elkerültem onnét. Szép üzlete van az anyjának. Mindjárt, ahogy bejön az ember a vámtól. Nem tetszett járni Gyarmaton? Nem? Jó forgalmat csinálnak. Két-három hektót, negyven láda sört. Nagy a vidék. Bejönnek, tetszik tudni, azok a jó vidéki pasasok, kivált vásárkor. Lányokat is tartottak régebben. Most már nem tudom. Nem rég szökött el hazulról. Egy éve tán. Tetszik tudni, úgy volt. Egy mészárossegéd udvarolt neki sok ideig. Jóképű fiú: piros, pöfők, derék. Szép katona volt. De osztán azt mondják, hogy az anyjának is, neki is csinálta a szelet. Ezt is szerette, aztat is. A lány, hogy, hogy nem, rájött. De nem is úgy volt. Hazudok. Mert már tudták ők az egymásét, tetszik tudni. De hát a legény osztán, azt mondják, hogy inkább az anyja felé húzott jobban. Ott van a pénz, kérem. Nem csuda. És nem csúnya asszony, és fiatal még: szép kövér. El is vette osztán. A lány, ez, meg már elébb megszökött hazul… Voltunk kérem egy üzletbe Dézsen. Tessék elhinni, úgy buktak rá a vendégek, hogy több se kell. Mindig volt egy-két jó pasija. Egy darabig egy gazdag fakereskedő pénzelte. Minden éjszaka pezsgőztek. Na osztán, az
megházasodott. Elvett valami gazdag örmény lányt. A lány osztán Kolozsvárra került. Hogy is híják, már nem tudom a nevét. Éjjeli üzletbe. Onnét oszt megint Dézsre. Onnét jött osztán ide… Én rendesen jártam hozzá ott Dézsen is, mindig. Engem nagyon szeret. Nem is fogad el tőlem pénzt. Csak jöjjek, amikor akarok… Hívták már haza, nem is egyszer. Most is, mert tetszik tudni, én most éppen otthon voltam Gyarmaton. Meghalt az anyám… elég az hozzá, hogy nekem az anyja is meg… hát most már az apja is mondta, hogy vegyem rá, ha tudom, jöjjön haza, már a szégyentől is. Mondtam is most neki, mert kérdi, mit mondtak? Mondom azt, hogy jobb volna, ha nem csinálná ezt a szégyent. Hát én úgy mondtam, ahogy mondták. Ó, azt mondja, hiszen ne féljenek…
Itt elakadt a beszélgetés, mert jött az orvos. A lépcsőn lerázta esernyőjét a víztől, s káromkodott. Az ápolónő hátramozdítója, egy görbe, beesett arcú ember, nagy sietve szaladt elibe, lesegíteni gumiköpenyét, s kijött elibe az ápolónő is a konyhából, s utána a lányok is, fele kinn, fele benn.
Az orvos legelőször is egy sápadt lányra förmedt:
– Hát te megint itt vagy?
– Kezeit csókolom, nagyságos úr – motyogta a lány.
– Hát te is! – rivallt az orvos a kis piros arcúra. De az orrát huzigálta, s nevetett, nem félt. Nem nagyon rég, két éjjel a doktornál hált. Tizenöt éves még nem volt, s előző este is, a nagy ellenőrzés mellett, éjfélig vicézett kinn a kertfal töviben diákokkal, akik cigarettát s sört csempésztek be.
Az orvos most a felkötött kezű fiatalemberhez bólogatott barátságosan:
– Kibontjuk mindjárt, csak türelem. Fájt?
De látszott, hogy nem érti meg a fiatalember feleletét. Végignézte a pincért, s újra a lányokra mordult:
– Menjetek a betegszobába!
A lányokkal az ápolónő is velük ment.
– Maga menjen csak be ide – mutatott Izának az orvos a műtőszobára, s ő maga a következő ajtón ment be.
A szobának a folyosóra kettes ajtaja volt mindnek, s a műtőszobáé, a külső, félig nyitva maradt. De kisvártatva valaki belülről behúzta, s nagy csappanással becsukta kilincsre, aztán hallott, hogy a belsőre ráfordítja a kulcsot. Csakhogy a külső ajtó csapája rossz volt, s miután egy pillanat hosszáig állott, visszapattant újra nyílva.
A pincér szeme vizsgán tartott számon minden legkisebb mozzanatot. Most meglökte a fájós kezű fiatalembert, s elöl ő maga odament az ajtóhoz hallgatózni, s vissza-visszakacsingatott a félénken szintén közeledő másikra. Kicsit várva pedig, óvatosan, jobban, megnyitotta az ajtót, s úgy dugta be fejét.
Benn a műtőszobában az orvos éppen vetette le kabátját.
– Hát hogy vagyunk? – kérdezte közben a lányt. De Iza most nem várta őt, mint szokta, a széles pamlag szélén ülve, hanem az ajtó előtt maradt állva.
– Nos gyerünk, nézzük – intett neki fejével az orvos, s közeledve vállára tette kezét. De a lány lesütötte fejét, s halkan, kérőn így szólt:
– Most nem.
– No, mi az? Mi lelte magát?
– Most nem akarok – ismételte Iza kicsit hangosabban.
– Mi az? Talán valami baj? Hadd nézzük hát – cirógatta meg kissé meglepetten arcát a doktor, s gyengén tolta a pamlag felé.
– Semmi se, csak az Istenre kérem, nagyságos úr – vonta ki magát a lány.
– Ugyan, ugyan, gyerekség – veregette meg csípejét mosolyogva a doktor, mintha már értené a lány szeszélye okát. Szerelmes bele a kicsike, s ezért ezek a kis makrancok újabban. Nos, a lány nem ellenkedett tovább, elhelyezkedett a pamlagon, s bezárta szemeit.
Kinn az ajtónál élénken tudósította a pincér a fiatalembert.
– Hallja csak! Hallottam, azt mondja, most nem akarok – s azzal újra visszahúzta fejét hallgatózni.
De a fájós kezű fiatalembernek eddig szemeibe gyűlt érzékei izgalma erre a „most nem” hallatára egyszerre valami balsejtelemre cserélődött.
– Háháhá pupp! Rendben van má! – kacagott vissza hangtalan a pincér.
– Hallja csak. Az elébb valami cukrot vagy micsodát láttam, hogy evett – mondta szemöldökvonva a fájós kezű fiatalember.
– Ki? A lány? – kérdezte a pincér.
– Igen-igen. Ott benn. De nem tudom, hogy vajon cukor volt, mert elébb…
Folytatni akarta, hogy elébb milyen kétségbeesettnek látta a lányt, de a pincér szavába vágott:
– Az igen. Nagyon szereti a cukrot. Dézsen ekkora skatulyákat hozott neki a fakereskedő. Bonbon, tudja, a legfinomabb cukorka, csokoládé, mi fene. Sokszor nekem adta a felit. Még sokszor az egészet…
Beszélt, meg újra hallgatózott, felváltva. A fájós kezű fiatalember magának tartotta megjegyzését, s szórakozottan, el-eltűnődve hallgatta, mikor végre kinyílt belülről az ajtó, s nagy zajjal kicsapódott két külső táblája is, és pár perc múlva kijött Iza. De hiába fürkészték rajta a legkisebb változást; arcán, haján vagy ruháján. Annyit szólt megint a pincérnek, hogy most nincs ideje, s elment a betegek felé a folyosón.
Kicsivel utána az orvos is megjelent az ajtóban, s bólogatott a fiatalembernek:
– Kibontjuk, azonnal, csak egy kis türelem – s visszafordulva belül rendelkezett, ahol egy lábatörtet fektettek a műtőállványra.
– Nem tudom, várjak, ne várjak – tanakodott a pincér. – Nahát ez az eső folyton a reggeltől meg nem áll!
Alig fejezte be, Iza újra megjelent. Csészéket hozott egy tálcán, s a pincér élénken pislogott elibe. Csakhogy egyszerre csak megállt, s valahogy idétlenül meghajolva felvetette fájdalmasan a fejét.
– Oó! – nyögött fel s megtámolygott. A tálca kiesett kezéből, s a csészék csörömpölve gurultak szét a téglán. Ő maga pedig, fél kezét kebléhez szorítva, másikkal a falnak támaszkodott.
A fájós kezű fiatalember halottszínű lett, s egész testében reszketni kezdett. A pincér odaszaladt.
– Mi baj? Hűj, Jézus Mária, rosszul lett! – s ketten támogatták. A fiatalember ép karjával segített, s kiabálni kezdtek:
– Jöjjenek ki! Orvos úr! Jöjjenek ki!
Kiszaladtak, s összevissza beszéd, kapkodás közben bevitték a műtőszobába. Ugyanoda kellett fektetni a pamlagra, mivel a műtőasztalon a lábatört nyöszörgött. Az orvos ruháját bontogatta s faggatta.
– Az elébb, háromszor bevett, láttam, valamit, egy papírból, itten, olyan, mint a cukor – magyarázta a fiatalember, s háta megett a pincér szívvel-lélekkel vele gesztikulált.
– Mikor? – kérdezte az orvos.
– Most, az imént.
– Izé pasztilla, ejnye na… – akadt el az ápolónő.
– Pasztilla? Igen? – hajolt rá az orvos Izára.
Behunyt szemmel feküdt, nem válaszolt, csak száját pittyesztette el, s utána eltorzult egész arca.
– Kimossuk, hamar csak a csövet – rendelkezett az orvos, s míg az ápolónő eléadta, ráhajolt a lányra. – Nahát ilyet! Ilyen dolog! Nem tudott szólni? Nem szólni, a szentségit! – csóválta fejét, s gyengéden elsimította a lány szőke haját homlokából.
Eközben még egy ember jött be kívülről, nyaka volt bebugyolálva fehér tüllbe, s utána egy asszony. A pincér furakodott, tolakodott, el akarta beszélni az orvosnak is, mint volt Veresgyarmaton a mészáros meg az anyja, meg ő Dézsen s így tovább. S mivel nem volt kinek beszélnie, az újonnan jötteknek újságolta el a történteket. Az orvos a fájós kezű fiatalembert hallgatta, aki a fényképet mesélte:
– Láttam – bizonykodott. – Nézte, megcsókolta, így tett a homlokához, s aztán ide betette, ott van, egészen bent.
Az orvosnak mindjárt elméjébe villant, vajon nem övé-e a fénykép? Még botrány származhatik belőle. S mielőtt utánanyúlt volna, kezével intett a pincérnek s az újonérkezteknek:
– Menjenek ki kérem, várjanak odaki!
Aztán kivette a lány kebléből a képet. Jól megnézte, hmgetett, s szemöldökét húzgálta, aztán letette egy székre, mivel az ápolónő készen volt.
– Ez volt az – mondta a fiatalember, ő is jól megnézve a képet, s az ápolónő s göthös hátramozdítója is tudott annyi időt szakítani magának, hogy egy pillantást vessenek rá segédkezés közben.
Pöfők, bajszos, jóvágású huszárpofa volt. Hátsó oldalán ez állt: „Emlékül Tocskó Izabella kisasszonynak, Kenyeressy Mihály.”
A vakember lánya
A vakember lányát, hónapos szobájukkal együtt, egy barátom hagyományozta nékem. Félig-meddig földiek voltunk, én karcagi, ő kisújszállási, és sokáig segédeskedtünk egy vasüzletben, a Józsefvárosban. Barátom eltávozott Pestről, mert egy kis üzletet örökölt odahaza, városában, s mint mondta, rövidesen meg is házasodik.
Így történt, hogy elutazása előtt addig beszélt a fejembe, hogy mondjam fel a lakásomat, s vegyem át a szobáját a vakemberéknél, mert nem fogom megbánni és így tovább, mígnem rávett csakugyan. Alkalmasint megígérte volt a vakemberéknek, hogy tisztességes lakót hoz nekik a maga helyébe.
Engem aztán ki is oktatott töviről hegyire, hogy érdemeljem ki a tisztességes lakó nevét a vakemberéknél. Legelébb is mondjam a vakembernek, hogy már két éve menyasszonyom van, s így a világért sincs szándékom szemet vetni lányára. Így tett ő is s beválott. Másodszor is, ahogy csak tehetem, invitáljam be az öreget egy pohár borra. Ez nagy gyengéje, s legbiztosabb mód, hogy megnyerjem a bizodalmát. Harmadszor pedig rajta legyek, hogy a leányt minél előbb lekapjam, nehogy más csípje el orrom elől. Ne sokat teketóriázzak, így és így és így tegyek, akkor biztos. Mert milyen jó, ha az embernek a háznál van szeretője, s nem kell futkosni érette.
Barátom nagyon sokat tudott magyarázni, s alkalmasint a vakemberéknek is hasonló hosszú beszédeket tartott rólam, hogy megnyugtassa őket.
Mert a vakember, ami nem is csoda, nagyon gyanakodó volt mindenkire. Énrám is bizony sokáig, miután már odaköltöztem. Hogy nem szándékszom-e vajon kirabolni őket, meg hogy rendesen fogom-e fizetni a szobapénzt, vagy hogy nem szöktetem-e meg lányát, gyámolító nélkül hagyván őt az örök setétben. Akitől csak tehette, mindenkitől véleményeket kért. S a borocskára való meghívásom is igen aggályoskodva fogadta el eleintén. Bejönni ugyan bejött, de csak alig valamicskét, s inkább megszánta, mint nevette az ember, milyen gyermekes puhatolózást tett, hátha valamiképp megtudná, csakugyan tisztességes ember vagyok-e?
Azt hiszem, leginkább az aggasztotta, hogy kissé szűkszavúnak talált, kivált elődömmel összehasonlítva. Alig is tudtam eleintén mit beszélgetni vele. Jobbára kérdéseket tett: – Igaz-e, hogy menyasszonyom van, mert ő úgy tudja elődömtől. Hát ez meg amaz igaz-e?
S e kérdések közt voltak olyanok is, amikre el kellett tátanom a számat. – Igaz-e – kérdi például –, hogy én már megöltem valakit egy leány becsületének a védelmében? Mármint én, Farkas Ádám!
Persze, ki más, mint barátom hazudozott össze rólam, ha csupa jó szándékból is, ilyen zagyvaságokat. Jobbnak láttam azonban magamra vállalni őket egyelőre, ha már a többit megigenlettem. Legalább egy kis változatosságot hoztak életembe, úgysem történt abban semmi nevezetes.
A vakemberékét csakhamar megtudtam.
A vakember munkavezető volt valami gyárban, s a sav fröccsent szemébe, az égette ki. Előbb csak az egyikre vakult meg, a másikkal még látott egy keveset, vagy egy évig. De csak homályosan, mintha tejszínű víz fenekén élt volna. Aztán utánaromlott ez is a másik szemének, s végleges lett körüle a setétség. Betetőzte nyomorúságát, hogy a felesége nem sokkal azután meghalt, s azóta lánya viseli gondját. A gyárral pereltek egy darabig, amíg felemésztették, ami kis gyűjtött pénzük volt, akkor kiegyeztek havi tartásdíjra. Ezt úgy kapták hetenkint, mikor a többi munkások a béröket, s ebből tengődtek meg a szobapénzből.
Volt egy fia is a vakembernek, ez azonban még a szerencsétlenség előtt elkerült a háztól. Kész csirkefogó volt. Géplakatosságot tanult, de csak azért, hogy még mint suhancot elfogják valami betörésen, s tömlöcöt vagy javítót üljön. Onnan kijőve vagy megszökve, azt se tudják, egy-két hétig otthon csavargott, s miután anyjától kisajtolt huszonöt forintot, világgá ment. Nemsokára két levelet kaptak tőle egymás után Amerikából, de azóta, pár éve már, semmi híre. Lánytestvére nem is bánta, ha valahol nyakát szegte volna. Néhány ezer korona életbiztosításuk volt ugyanis a vakember bizonyos életkorára, mi nem sok év múlva esedékes lett volna, s ez lett volna a lány hozománya. Attól tartott, hogy bátyja – tudván a dologról – hazacseppen, s kizsarolja őket.
Mindezt persze apródonként tudtam meg, ahogy egyre gyakoribbak lettek nálam a vakember látogatásai.
Mert azután már mihelyt megneszelte, hogy hazajöttem estenkint, nyomban betapogatózott. Kezdetben szörnyű idegesen, valami gyerekes ürüggyel, s arcára oda írva belső nyugtalansága: vajon szívesen látom-e? Vagy: lesz-e borocska? A bort, úgysegéljen, nem sajnáltam tőle. Keveset is tudott inni, csak szopogatta, de nyakamon ült éjfélig is, szüntelen karattyolva. Szidta a gyárosokat, a tőkéseket, munkásmozgalmakról tárgyalt, elveket fejtegetett, szervezkedett, sztrájkolt, s ha nagyon belejött, még forradalmakat is csinált.
A lány, nagy álomszuszék létére, el-elbóbiskolt székin, ölibe ejtve horgolását, és fel-felriadt, békétlenkedett:
– Jöjjön már feküdni! Ne beszéljen már annyit. Mit bánja ő a cocolistákat. Jöjjön már feküdni! Ő is álmos.
Nem tudom elég jól leírni, milyen furcsa jelenet volt, ami erre következett:
– Ő is álmos?!… – motyogta ijedten a vakember, hogy azt várta volna mindenki, most sűrű bocsánatkérések következnek, amiért ennyi sokáig nyakamon alkalmatlankodott, s azzal vonulás kifelé. De hát egyszerre más kifejezést öltött az arca, olyast, mintha valami nagyon bizalmasat akarna mondani nekem, s előrehajolt ültéből:
– Látja, én pedig nem tudok aludni – tudatta velem.
A lány erre elnevette magát.
Most se képzelhetek furcsábbat, amint ilyenkor a vakember rám meresztette világtalan szemgödreit, mintha kémlelné, vajon milyen hatást tett rám cselfogása, és sovány arcán kusza, őszes szakállára ráesett élesen a lámpavilág. Majd meg hirtelen visszakapta fejét a homályba, s lányára förmedt:
– Na, csak hagyj békémet! Alszol eleget!… S ezzel folytatta fejtegetéseit, ahol elhagyta.
Igen, egyes dolgokra kicsit meghibbant az öreg. Ami nem tetszett neki, arra úgy tett, mintha nem volna tisztában az értelmével. Mert mellesleg szó se volt róla, hogy nem tudott volna aludni. Lehet, hogy egyszer-másszor elhánykolódott, ha jól bezabált, vagy túlontúl sokat aludt már, de amúgy ágyút sütögethettek ágya mellett, kivált ha kissé beszeszelt.
Lánya már jól ismerte gyerekes fogásait, s kíméletlen kinevette. Általában úgy játszott véle, mint valami bábuval, s azt hiszem, elődömmel legfőbb mulatságuk volt így mókázni az öreggel. Ki tudja, mit is nem műveltek jelenlétében. Nekem azonban nem volt kedvem mulatni a szerencsétlenen, sajnáltam, vagy tudom is én, kelletlen volt egyszóval, s miután túlságosan terhemre váltak esti látogatásai, úgy segítettem magamon, hogy csak későn jöttem haza. Így azután csak elvétve, leggyakrabban vasárnap délután pityizáltunk együtt.
Ilyenkor, hébe-hóba más vendégei is jöttek a vakembernek. Négyen, öten is, volt szaktársak. Bort hozattak s vitáztak. Valami éppen készült is akkoriban, tüntetés vagy sztrájk, nem emlékszem már. Elég az hozzá, engem is megösmertetett barátaival a vakember, én azonban miért, miért nem, sose találtam valami jól magam társaságukban, bár amúgy derék, jóravaló emberek voltak.
Csak egy volt köztük, akit utáltam. A legfiatalabb volt, a legnagyobb karimájú kalapot hordta, s legjobban kicsüngette a nyakravalóját. Utáltam, mert nagy majom volt. Folyton zsebtükrében tükrözte magát, s mikor beszélt, úgy csucsorgatta száját, afféle kalácsnyelvre, mint valami kényes kisasszony. És sokat legyeskedett a lány körül. A lány nem volt hozzá se hideg, se meleg. Legalább előttem.
Mikor elmentek, s ketten maradtunk újfent a vakemberrel, a vakember példálózni kezdett:
– Fiatal még az én Gizám nagyon. Még… még nem is tizenhét éves, nem igaz? Ráér még a férjhezmenésre gondolni. Mit szól Farkas úr? Nincs igazam? Már később, nem mondom én se. Mit szól, Farkas úr? Ostobaság volna, már ha megkérné, hozzáadni Gizámat ehhez a fiúhoz? Jól ismerem őtet. Kezem alatt szabadult fel a gyárban, s már elég jól keres. Mit szól?… Szó sincs róla, hogy mostan, valamikor. Majd ha ideje érkezik. Ha… várjunk csak… igen, akkor épp huszonkettő lesz, és lesz egypár koronája a biztosításból…
– Persze, na persze – hagytam helyben –, nem kell azzal sietni. Nem, nem. Hanem azt mondom magának gazda, addig is jó lesz vigyázni, nehogy a kecske hozzáférjen a káposztához… – S gondoltam magamban, a Farkastól már úgy sincs mit féltsed, úgyis késő lenne. S mivel vettem észre, hogy kissé meghökkentettem az öreget, hangosan hozzátoldottam:
– Legyen csak nyugodt, majd utánanézegetek én.
Erre nagyban biztatott s hálálkodott a vakember, míg én újra azt gondoltam magamban: – De hiszen, ne félj, vakember, vegyek én csak észre valamit, megcsapom a kalácsnyelv szaktársat, hogy nem marad meg, csak az emléke.
Akkor már rég úgy éltünk a lánnyal, akár a házasok. Nem ment vele olyan könnyen előszörre a dolog, mint ahogy véltem, de aztán, ahogy csak szerit tehette, rögtön benn volt a szobámban.
Ám ha bejönni bejött is, azt tudom mondani, hogy azért soha egy cirógatással vagy egy gyengédebb tekintettel bár, tudtomra nem adta, hogy vonzódnék hozzám. Más lány vagy asszony szeretője az embernek, ha egyszer megadta magát, nem látja ki többet életét az ember a sok nyalása, falása, nyávogásaiból. Ez nemhogy ezt tegye, de még nem is titkolta, cseppet se, hogy nem vagyok az ideálja férfiban. Még tegezni se akart, s legfeljebb ha akkor törleszkedett egy kicsit hozzám, ha értésemül akarta adni, hogy ne várakoztassam. Igaz, fiatal is volt még nagyon, hogysem több lett volna neki az egész játéknál.
Hanem birkózni, verekedni, hencseregni, azt aztán szeretett. Ha bejött a hancuzásba, semmit sem bánt többé. Sokszor féltem, hogy felébresztjük a vakembert, s rajtavesztünk, s leszorítottam valahová, hogy moccanni se bírjon. Karmolt, harapott, rugdosott, csípett, végül megharagudott, s mikor eleresztettem, duzzogva ment kifelé szobámból. Utánamentem, hogy talán megkérleljem. Egyszerre elnevette magát, s újra rajta csimpajkodott a nyakamon, belemarkolva hajamba, ahogy csak bírt. Újra leszorítottam. Lihegett, erőlködött, hogy kiszabaduljon, szembeköpött, ha egyebet nem csinálhatott, végül újra megharagudott. Elnevezett marhának, bivalynak, medvének, otrombának, akivel nem lehet játszani, mert összenyomorítom a csontjait. Bezzeg elődömmel. S akkor sorra következett, hogy az szép fiú volt, csinosabb, kedvesebb, mindenebb volt, nem ilyen sült mokány, mint én, aki nem ért a tréfához.
Általában ezt mindig hallanom kellett, hogy elődömet százszor különbnek tartja nálam. No persze. Az fecsegett, hazudozott neki, azzal együtt mókáztak a vakemberen, s főleg azt ő gyomrozhatta meg bizonyára a hancuzásban, amily cinege csontjai voltak.
Mi tagadás, kissé zokon esett lesajnálásom. Mert ha közönséges is a pofám, s otromba vagyok is állítólag, mégse cserélném el magam egy olyan incifinci bábuval, mint volt az elődöm, vagy egy olyan kinyalt majommal, mint a nagykalapú szaktárs. Zokon esett, mert tudom is én, szerelmes voltam-e ebbe a lányba, mint ahogy ezt általában értik?… Még szép se volt. Csúnya inkább. Szeplős, s a szája is valahogy furcsán félreállott, mintha makacskodni készülne. De erős volt s egészséges, szép fényes gesztenyeszín haja s gyönyörű fehér teste. Rám pedig magam se tudom, mi jött azon az őszön, hogy mindig búsultam, töprenkedtem, mint a holdkóros. Meguntam már a hányt-vetett legénysorsot, kocsmákat, cimborákat, és néha, huszonöt éves korommal, árvábbnak s elhagyatottabbnak éreztem magam valami kitett gyermeknél.
Sokat gondolkoztam, hogy feleségül veszem a vakember lányát. – Miért is ne? Ha tetszik nekem, s pénze is van. Tán amiért másnak is volt szeretője? Hátha özvegyasszony volna… – Csak ne jutott volna mindig eszembe az, hogy ha majd mint házasok is meghallanám tőle, hogy a másik jobban tetszett… vagy tegyük fel, mint férj s feleség találkoznánk valahol vele, s akármi csekélyet észrevennék… Nem jó világ lenne!
Egyszer, emlékszem, egy délután, nagy csókolózás után, ilyen szamár tréfát kezdtem. Mielőtt a lány kiment volna szobámból, búcsúképp még egyszer magamhoz szorítva s megcsókolva, azt mondom neki:
– Ebből fiú lesz.
– Menjen a fészkes fenébe – rivallt rám mérgesen.
– Hát mondja – szóltam –, de egész komolyan mit csinálna, ha beteljesednék, amit mondok? Akkor muszáj vóna elvegyem.
– Menjen a pokolba a buta vicceivel!
– Hátha nem viccelnék? Tán nem jönne hozzám?
– Szépen venne el maga akkor engem – így felelt.
– Hátha mégis? – szóltam mosolyogva, s visszatartottam az ajtóban.
– Legyen nyugodt, nem szorultam éppen csak magára, ha férjhez is akarnék menni.
– Várjon csak – mondtam, de lelökte magáról karjaimat, s otthagyott.
Az egésszel pedig azt értem el, hogy vagy négy napig nem bírtam becsalni magamhoz. Komolyan abban voltam, hogy végleg elrontottam nála a dolgomat, s kegyetlen kínzott a féltékenység, hogy más foglalja el a helyemet. Véletlen épp aznap este panaszkodott a vakember, hogy Giza egész délelőttöket elpletykázik a házmesteréknél, s egyebütt csavarog oda. Ezt addig is tudtam, hogy szeret csavarogni, de akkor egyszerre, mint éjjel a lidércnyomás, vett hatalmába – más szeretője van neki, ahhoz jár, az az igazi. S mindjárt a kalácsnyelv urat vettem gyanúba.
Mi tagadás, utána is lestem, mikor csavarogni ment. Mégse úgy azonban, hogy kieszeltem volna ezt előre, hanem úgy, hogy véletlen megláttam a boltajtóból, az utcán.
A boltban azt mondtam, a raktárba megyek. Máskor ugyan mindig két inast is vittem magammal, a szerszámokat, ha rendezni, tisztogatni kellett, most majd fellöktem a gazdám feleségit az ajtóban, csakhogy hamarabb kinn legyek.
Nyomon követtem. Lassan ment, itt-ott elbámészkodott, s két helyütt is megállt cukorkás előtt. Harmadiknál vett is valamit. Csodáltam, minek veszi itt a cukrot, mikor van neki otthon elég. Tudva, milyen nagy nyalánk, sose hagytam csemege nélkül. Könnyen került a fűszeres kollégák révén.
– De honnét van pénze? – ötlött fel egyszerre gyanúm. Ugyanakkor már harmadik ízben vettem észre, hogy akikkel csinosabb férfiakkal találkozik, szemökbe kacsingat, mert utánafordulnak. Egy meg is állt éppen, s úgy nézett vissza utána, de aztán láttam, félrehúzza száját. Azt hiszem, utcai lánynak nézte az olcsóbbakból.
– Így vagyunk tehát? Még rosszabb, mint hittem. Az utcán fogdossa hát a pasasokat, s elmegy velök talán szállodába, vagy ki tudja hová. No persze, ahogy velem, mással is. Honnét is lenne pénze? – Ezt gondoltam mindjárt, s mondhatom, cudarul levert a dolog. – Mégis lássunk bizonyosat először – gondoltam.
Kisvártatva, csakugyan valami facér segédféle, annak néztem, szemközt jőve, vissza is tért utána, s több ideig mellette szemtelenkedett. Szerencséjére, nem ment vele semmire. Ahogy tolakodóbb lett, az én Gizám rögtön kiadta útját s kinevette. Én pedig, csepp tartott, hogy tetejébe fel nem sapkáztam uraságát, olyan düh csapott meg, mikor eljött mellettem.
Azt már előbb láttam, hogy a Városligetnek tartunk. Környékén laktunk. Csakugyan odacseppentünk a vurstliba. Itt már dolgot adott, hogy ne tévesszem szem elől az én Gizámat, s ő se vegyen észre. Mindent megszemlélt, mindenhová befurakodott, minden látványosság körül összelökdöstette magát a csőcselékkel, s kétszer is felült a körhintára… Hanem ezeken kívül semmi mást nem vettem észre utána. S eszembe jutott, hogy hiszen a pénzt megtakaríthatja a bevásárláson is. Egészen mégse oszlott el gyanúm.
Visszafelé már sietve ment. Egész a kapuig követtem.
– Most nem – gondoltam visszafordulva –, de ki tudja, máskor? Talán nem találja szeretőjét, vagy ki tudja? Mégiscsak piszkosság! Magára hagyja szegény vak apját, hogy itten ficakokra kacsingasson, s elcukrozza meg elkörhintázza keserves garasait. Addig ijeszgette szegény öreget az elgázolásokkal, tudva, mennyire fél tőle, hogy most már alig megy ki vele a levegőre. Gyalázatos békája, hogy így egyedül csavaroghasson! Szegény vak ember! – Nagyon fel voltam háborodva a sorsán.
Ez még akkor ősszel történt, amikor hozzájuk kerültem. Amit most mondok el, az kora tavasszal. Jól emlékszem az egész dologra, elejétől végig.
Egy vasárnap délután, ebéd után, a vakember kiült sütkérezni ajtajuk elé, a folyosóra, a friss tavaszi levegőre, a cirógató napsugárra.
Szemközt egy nagy tűzfal magaslotta túl házunkat, s rá egy három méter magas, kunkori bajszos gavallér volt pingálva, kék felöltőben. Hasonlított egy kicsikét arcban meg állásban a kalácsbeszédű szaktársra, csakhogy Nyikora Gáspár úri szabó volt aláírva. Házunk csak kétemeletes volt, s második emeletén csak mi laktunk, a többi lakás bőr- meg szűcs- meg szőrmeáru raktárul szolgált, talán a háziúrnak.
Giza az apja mellett ült, s olvasta neki hangosan a Népszavát. Persze, szokás szerint figyelmetlen, rosszul tagolva s hibásan ejtve a szavakat, miket aztán az öreg fontoskodva javított ki, s leszamarazta érte. Giza ilyenkor csak nevetett, s rám kacsingatott, aki szintén ott álltam szobám ajtajában.
Most kérdezte éppen másodszor a vakember, itthon vagyok-e már? Biztos akart lenni, hogy pityizálunk-e délután.
– Nem jött! Hányszor mondjam már! – förmedt rá Giza, s keserves arcot csinált rám, mintha mondaná: nézzem hát ezt az öreget, hogy nem akar elálmosodni, mint máskor ebéd után, és bemenni lefeküdni. Hogy aztán persze Gizácska bejöhessen hozzám.
A vakember azonban nagyon jól érezte magát az édes tavaszi levegőn, megfésülködve, tiszta ingben, tiszta ruhában, s alig ásított még egy-kettőt. Már két órára járt pedig, s Giza három óra felé kirándulásra volt indulandó a házmesterékkel, tudom is én, miféle forráshoz. Pogácsát is sütött már magának, s tőlem is kapott egy csomag szaloncukrot.
A vakember pedig a napra fordította világtalan ábrázatát és sóhajtott:
– Ó, Istenem, Istenem, be milyen sorsot is adtál nekem. Vajon mivel is érdemeltem meg Tőled?… Mit kacagsz, Giza?! Te szemtelen!… Van itt valaki?… Farkas úr?… Nem hallottam? Ő? Mi?… Senki se?… Akkor mit kacagsz? Magadba nevetsz? Elment az eszed?… Ó, Istenem, Istenem! Az ember csak hallja, de nem látja… Azt se tudja, milyen az édesgyermeke… Szeretnélek látni, milyen vagy.
Itt Giza mellé zöktette székét, s felé tapogatott:
– Itt vagy? – azt mondja. – Hadd lássalak.
És folyton beszélve, sóhajtozva elkezdte tapogatni, elébb az arcát s le a nyakát, a vállait, a két karját és sorban a két mellét, s még lejjebb is motozott.
Giza veszteg állotta ezt, csak hol nevetve, hol arcát fintorgatva rám, s lekacsingatva apja kezeire, látom-e, hol járnak rajta? S egyszer-egyszer úgy tett mókából, mintha csiklandaná őt.
– Milyen kifejlett vagy – mondta a vakember, s magához húzva, megcsókolta kétszer is. – Vigyázz magadra, fiam, nehogy valaki rosszra vigyen. Nehogy hallgassál valakire. Senkire a világon. Vigyázz, el ne maradjál a házmesteréktől az erdőben… Mondjad?… Farkas úr nem próbált már, hogy izé, hogy… Nem?… Sose?… Igen, tudom, menyasszonya van neki… Mit vinnyogsz úgy?… Te tán láttad? Vagy igaz, vidéken van… Vigyázz csak azért. Ajaj! Ráérsz még a férfiakra gondolni. Fiatal vagy te még nagyon… Látod, anyád is huszonhárom éves volt, mikor elvettem… Jaj Istenem!
Itt újra körültapogatta Gizát sóhajtva:
– Éppeg ilyen volt, mint te… A világra!… Ó, Istenem, ha most is élne. Be rossz is nekem így… Hm… Mégis, asszony nélkül… Ilyen gyámoltalan… Mit nevetsz megint?… Ne hazudjál!… Valaki van itt?
Épp akkor egy kis felleg vonult el a nap előtt. Néhány pillanatra elborult, s elhüssödött.
– Mi? Mi az? Beborult? – kérdezte megrezzenve a vakember.
– Be hát! Esik mindjárt az eső. Gyerünk befelé – válaszolta Giza.
– Igen?… Igen?… – fészkelődött meg nyugtalan az öreg, s szót akart fogadni, de akkorra már el is vonult a felleg.
Erre elemi düh szállotta meg a vakembert. Mind a két kezét egyszerre emelte rá Gizára, mintha szét akarná tépni:
– Te gyalázatos, alávaló, te arcátlan, te komisz! Te apáddal komiszkodol?! Te! Tréfázol, hogy vak vagyok! Vigyázz csak, meg ne büntessen a sorsod…
De ahogy oszlott szét dühe, úgy jelent meg helyén a gond arcán, hogy talán túl indulatos is volt egy kis tréfáért.
Giza csak nevette. S csak annál nagyobb volt mulatsága, ha látta, hogy rosszallólag csóválom rá fejem. Legalább velem is ingerkedhetett.
Nagy nehezen mégis lefeküdt az öreg. De már nem is maradt sok időnk a csókra. Pedig sohasem volt édesebb. Gizát sose láttam csinosabbnak s kívánatosabbnak, mint akkor, új, tavaszi, kék szaténblúzában.
– Ne menjen sehová – mondtam neki –, mit lát ott azon a forráson? Csorog itt is a víz a vízvezetékből. Ne menjen sehová. Elmegyünk a színházba, legalább meglátja a Bob herceget. Elvisszük az öreget is.
Nagy gondolkodóba esett, láttam, de mikor utána jött a házmester kislánya, mégiscsak kirándulni ment el.
Jobb híján lefeküdtem, s keveset szundítottam. A vak ember tétova kopogása ébresztett fel.
Elkezdtünk iszogatni, s mint rendesen, most is a vakember beszélt nagyobbrészt. Újra azokra tért, amik imént Gizával foglalkoztatták. Mikor s kihez menjen férjhez s így tovább. S puhatoló kérdések is jöttek, vajon én nem-e gondoltam mást azóta. – Persze, persze – motyogta –, már van menyasszonya. Na, de tegyük fel, ki tudja…
Én azonban óvatosságból teljesen elzárkóztam az ügy elől. Akkor másik témájába csapott a vakember. Feleségéről kezdett emlékezni, milyen szép volt, milyen jó lélek. Majd legény korából mondott el nagy hunyorgatva valami esetet, amit mellesleg már hallottam tőle vagy háromszor, hogy miképp fogott egy ízben harmadmagával egy lányt, s hogy csapta be ő aztán a másik kettőt, akik hoppon maradtak, s a lány egyedül övé lett. Itt aztán újra felesége után kezdett sóhajtozni, hogy udvarolt neki, milyen nagy bajba volt vele még az esküvő után is, s hogy karmolta őt össze.
Én már pedzettem, mi bujkál beszéde alatt. Végül is kilyukadt rá. Az volt, hogy nagyon, nagyon vágyik nő után. Egy idő óta egész éjszakákat feleségivel álmodik, meg más nőkkel, s nagyon kínozza őt hiányuk. Izgató látományok gyötrik – de hát – sóhajtotta, ki is volna hajlammal egy olyanhoz, mint ő is.
Valljam meg, fene visszásul jöttek nekem ezek a beszédek a vakember szájából, de inkább megszántam őt mégis. Gondolkoztam egy darabig, aztán félbeszakítottam:
– Hát nézze, gazda – szóltam –-, nincs sok ezen mit spekulálni. Énnekem van egy ismerős lányom, azzal beszélhetek, ha akarja. Akár most. Na, látja. Éppen alkalom van. Ha akarja, megyek, nem messze lakik, elhozom.
– Nem, nem, most nem – kezdett erre tiltakozni, mintha egyszerre megszeppent volna. – Majd egyszer – azt mondja –, majd máskor most csak iszogassunk még tovább, majd megmondja ő, mikor, most nem azért mondta, és így tovább.
– Nekem mindegy – szóltam –, csak mi értelme annak, hogy halogassa. Most van alkalom. Tán a pénz miatt? Az ne bántsa magát. Vagy van valami egyéb oka?
– Nincs semmi – szólott elgondolkodva –, de hagyjuk mégis.
– Hát megyek én akkor, ha semmi sincs – mondtam, s fel is vettem a kabátomat, mivel láttam, hogy csak a gyermekes félsszel küszködik benne az öröm meg a kívánkozás. Mivelhogy váratlan vendég, ugye, zavart csinál, kivált szűkös háznál.
A lány éppen akkor kelt fel. Törülközött éppen a mosdója előtt, s nagyon megörült láttomra, vagy csak úgy mutatta. Azelőtt sokat voltam itt nála. Persze, mikor előadtam neki, mért jöttem, mindjárt elnyúlt a képe. Bántotta hiúságát, hogy nem nekem magamnak kell. Valljam meg, nem sok kellett volna, hogy ez az óhajtása is teljesüljék, mert megkívántatta magát velem a seprűzni való, addig fityegett körülem bugyigóban, de meggyőztem magam, s megvártam, míg felöltözik. Mert egy kis alkú után csak belement a dologba, hogy csak szomszédját ne vigyem.
Az utcán előrementem, s a kapuból intettem neki, aztán odafenn vártam meg a lépcsőn, az utolsó fordulónál. Hát mikor már fenn vagyunk, amint véletlen lenézek, kit látok odalenn a lépcsőházban Gizát. Jön felfelé. Az istennyilát! Mi hozhatja ezt haza?
Az biztos, hogy mikor a legnagyobb szüksége lenne az embernek az eszire, akkor a legostobább. Én is, ahelyett hogy hirtelen visszaküldtem volna a lányt, s magam felszökök, hamarjában, hogy ott ne kapjon vele Giza, gyorsan, magammal húztam fel, s be a szobámba vele.
Szegény vakember, sose felejtem el, hogy várt ott minket a szobámban, s milyen paffá lett, mikor hallotta, hogy itt a Giza. Leejtette kezét, s visszarogyott székire. Még jó, hogy nem mellé.
Hamar kituszkoltam őt szobámból az övékbe, a belső ajtón.
– Mondja, hogy csak most ébredt fel – adtam neki utasításul. Azzal bezártam utána az ajtót, s be a folyosó felőlit is, s hirtelen megmagyaráztam a lánynak, hogy állunk.
Alig kisvártatva hallottam is kintről a Giza lépteit, s rá a hangját szobájukból:
– Hát itt csak maga van? – kérdezte apjától. Hát Farkas úr hol van? – S azzal nem is várva, mit hebeg apja, kopogott is ajtómon.
– Azonnal – szóltam, s a dámát, aki azt se tudta hányadán áll, hirtelen kizargatva a folyosó felőli ajtón, menjen Isten hírével, majd este elmegyek hozzá, kinyitottam Gizának.
– Mi az? Ki volt itt? – volt az első kérdése, s mielőtt megakadályozhattam volna, kinézett a folyosóra. Majd ki is ment a lépcsőig, s lenézett a dáma után a kapualjba.
– Valakit keresett itten, egy embert, azt mondja, itt lakott – magyaráztam ki magamat, utánamenve én is a folyosóra.
– Kit keresett?… Itt kereste? Szépen! – szólt Giza, s merően a szemembe nézett.
– Hát mit akar? – adtam a bankot. – Tán nem hiszi?
Nem szólt, csak rám nézett újra merően.
– Fuj be marhául csináltam, azt a kutya irgalmát! – gondoltam magamban. – Hogy nem jutott elébb eszembe, még ott a lépcsőn, hogy hirtelen eléadjam a dámának a dolgot, s aztán hangosan ezt mondjam neki – Nem, kisasszony, itt én nem tudok ilyen s ilyen nevezetűt, talán a másik házban… – S ezzel szélnek eresszem ottan. Be megokosodok utólag.
Ám csakhamar kiderült, az se ért volna semmit.
Giza után kullogva, hogy épp szóljak valamit, újra azt ismételtem:
– Ki tudja, kijét kereste itten – mondom.
– Itt? Magánál? – fordult meg Giza. – Ugyan? Hisz láttam lenn az utcán, mikor intett neki maga a kapuból.
– Én? Intettem?! Ugyan ne tréfáljon!
– Maga ne tréfáljon inkább. Kár így tennie magát. Hisz sokat bánom én, mit csinál maga.
Nem is emlékszem már, mi történt még, mi nem aznap délután. Tudom, mindent elkövettem, hogy elsimítsam a dolgot. Színházba hívtam (mert tudtam, hogy nem más hozta haza, mint a Bob herceg) és tánciskolába meg tudom is én már hova, de csak kurta elutasítást nyertem. Megmondta kereken, ne tolakodjak. Legjobbnak is láttam elkotródni hazulról.
Hanem abban nagyot tévedtem, mikor azt hittem, hogy mint máskor, egy-két nap duzzog, s újra szent a béke. Másnap, harmadnap s a következőkön hiába kíséreltem meg mindent, hogy kibékítsem. Még erőszakkal is megpróbáltam behúzni szobámba, de akkorát visított, hogy majd fává lettem, s csak még jobban elrontottam vele a dolgom. Pedig egész oda voltam miatta. Tízszerte jobban kívánkoztam rája, hogy nem nyúlhattam hozzá, s istenkedtem, rimánkodtam, esküdöztem neki:
– Nézze Giza – mondtam –, sose legyek többé boldog, ha hozzám jött az a lány.
Vállat rántott rá:
– Mit mind mondja nekem? Mit bánom én?
– Akkor miért nem akar bejönni?
– Hát mije vagyok én magának? – így felelt, s faképnél hagyott.
Közel voltam, hogy megvallom neki a dolgot, ahogy volt. Mégse volt képem rá aztán. Beáztatni a vakembert, holott én buzgólkodtam olyan nagyon, ő csak épp említette. De nekem is úgy tetszett, s máig is abba vagyok, hogy Giza sejtett valamit a valóságból. Ki tudja, mit szedett ő ki fortélyosan a vakembertől? Akárhogyis volt, annyi bizonyos, hagy nagy kedve telt, ha megkínozhatott.
Végül is, már a második hét utolja felé, vagy két napig úgy tettem, mint aki belenyugodtam sorsomba, s nem kerestem többé a hozzáközeledést.
Tüntetőleg fütyült, dalolt szobájukban, míg ott voltam, s előttem ment el hazulról, kiöltözködve, szokatlan időben.
Éppígy tett vasárnap délelőtt, mikor csukás után hazajöttem.
– Eredj, eredj – gondoltam nagy taktikával –, komédia ez az egész… De alattomban sárgultam el a féltékenységtől, mint az ugorka. – Addig, addig taktikázol te Ádám – mondtam magamban –, amíg valaki mást csíp magának.
Nem is volt nyugtom szobámban. – Megyek gondolom –, hozok egy flaskó jó erős bort az öregnek az ebédhez. Azt mondom neki, vidékről kaptam. Hamarabb elalszik majd, s akkor még egyszer szerencsét próbálok Gizával.
De inkább az volt, ami levitt, hátha véletlen észrevennék valamit odalenn Giza után.
Hát csakugyan! Már visszatérőben voltam pedig a flaskóval, mikor fenn a lépcsőn, az utolsó fordulónál, amint lepillantok, Gizát látom. Csakhogy – mintha csak épp megfordítottja lett volna a múlt vasárnapi esetnek – most ő volt mással. Kivel is, mint az én finom beszédű szaktársammal. S mit látok? Giza már sietne fel, de a szaktárs húzza a kezitől, s meg akarja, vagy már meg is csókolta, s együtt jönnek az első emeletig. De itt Giza, hallom, nagyban ellenzi, hogy tovább kísérje. – Majd délután – azt mondja neki, s maga fut fel a lépcsőn. Mikor meglát engem, egy kicsit meghökken.
– Í-í-így? – mondom neki.
– Így hát! – feleli, s siet tovább.
Megyek le a lépcsőn.
A kalácsbeszédű még mindig ott állt gondban a lépcső alján, felnézegetve, tán hogy feljöjjön mégis látogatóba.
A düh egyszerre kavarogni kezdett bennem, mint a levelek a forgószélben.
– Mit akar itt? – mondom neki.
Elsápadt, láttam, pedig magasabb volt nálam egy fejjel, csak persze keskenyebb.
– Semmit – azt feleli foghegyről, de azért megfordult, hogy elmenjen.
– Hát jó lesz nem is bitangolni errefelé, azt tanácsolom!
Erre visszafordult:
– Ki parancsol nékem abba?!
– Na! – mondom, s vállán fogva egyet penderítettem rajta a kapu felé.
– Na, na – mozdította meg gyáván a karját.
Erre kétszer hatalmasan nyakon törültem, s mielőtt magához jött volna, kilöktem a kapun az utcára, s be utána a kaput.
– Nesze – gondoltam felmenet a lépcsőn, s két ízben is megálltam hallgatózni, vajon nem fog-e lármát csapni? De semmit se hallottam, csak vagy kétszer félig benyílott a kapu. – Fő, hogy nem látta senki – állapítottam meg magamban.
A bort odaadtam az öregnek, s elmentem én is ebédelni kocsmába.
Ebéd után az öreg újra ott ült kinn a folyosón, Giza mellette, az újsággal, én pedig ajtómban. Az öregen már látszott, hogy szontyolodik elfele borocskámtól, de Giza úgy tett, mintha észre se venné, hogy ott vagyok. Mikor félbehagyta az olvasást, odafenn a tűzfalon kezdte jártatni a szemeit, Nyikora Gáspárral kacérkodva, ha más nem volt kivel. Most is a csinos, könnyű, kék szatén-blúzában volt, s majd megettem szememmel.
– Itthon van Farkas úr? Nem tudod? – érdeklődött két ásítás közt a vakember.
Hiába intettem Gizának, mondja – nem vagyok –, azért is azt felelte:
– Itthon, igen – s egyszerre szemvillantva hozzátette. – Várja a kisasszonyt.
– Mi-mi-mi? – motyogta ijedten a vakember.
– Igen-igen – bizonykodott Giza. – Mindjárt jön neki a menyasszonya.
A düh gyomromat háborította fel. Nagyon, nagyon közel állt hozzá Giza kisasszony, hogy odamenjek, s felpofozzam édesszülője előtt.
– Jön hozzá? Azt mondod? – érdeklődött a vakember.
– Hát már hányszor mondjam? – szólt Giza, s elnevette magát.
– Itt van ő?… Farkas úr?… Hallja ezt?… – ijedezett a vakember.
– Nem hallja – felelte Giza –, benn van a szobájában. Ott várja a menyasszonyt. Tán be akar menni maga is?
Erre előbb nyugtalan motyogott valamit magának az öreg, aztán szokásaként hallatlanná téve, amit kellemetlen volt hallania, fontoskodó arcot csinált:
– Mit tegyünk, fiam? Bizonyosan rokona. És akárkije is. Ő fiatalember. Nekünk nem kell tudni róla. Te láttad, kicsoda az?
Giza újra nevetett.
– Láttam hát. Ekkora kalapja van. Tetszene magának is, ne féljen.
– Nekem? Azt mondod? – izgett-mozgott nyugtalan a vakember. – Nem gondolok én már, fiam, ilyenekre. Fek… fekszem le, megyek. Költsél fel, ha Farkas úr hívna.
Ezzel bebotorkált, Giza utána, egyet-egyet kaccantva magában.
Gondolkoztam, mit tegyek? Ezért visszaadom neki a kölcsönt, ha belevások is. – Nem, nem – vettem elé mégis a jobbik eszemet –, nem rontom el jobban. Hátha mégis el tudom csalni színházba. Várjunk egyszer, hadd aludjon el az öreg.
Egy idő múlva bekopogtam hozzájuk. Hogy mégis biztos legyek, így mondtam:
– Kisasszony, kérem egy pillanatra.
– Miért? – kérdi.
– Csak egy pillanatra, valamit mondani akarok.
Bejött, olyan arccal, nehogy azt gondoljam, fél. De az ajtót nyitva hagyta maga megett.
– Nézze Giza – szóltam közé és az ajtó közé lépve, amit lassan behajtottam, s amire ő vállat vont –, mire való magától ez a játék?
– Csak azért hívott? – s megfordult, hogy kimenjen.
Megfogtam a kezét, kihúzta. Szépen kértem, fittyet csinált rá:
– Csak azért hívott? Engedjen akkor.
Jól láttam pedig, hogy csak gyötörni akar.
– Jól van – mondtam neki –, nem nyúlok magához, de ha már a múltkor megígértem, hogy elviszem a színházba, oda, csak eljön velem? Megyek, hozok jegyet, jó lesz.
– Vigye csak azt, aki kereste…
Elöntött a düh:
– Ne emlegesse fel nékem még egyszer azt a nőt, mert istenbizony nem állok jót…
– Nagyszerű! – kacagott. – A menyasszonyát…
Nem tudom, mi lett velem, hogy megkaptam a vállát, s egyet rántva rajta, arcul ütöttem. Azon pillanatban már meg is bántam. S még egyszer arcul ütöttem.
Fehér lett, mint a fal, s elmeredt a szája, annyira elképedt. Csak aztán tört ki keserves sírásba.
– Maga megüt engemet? Maga meg mert ütni? – zokogta.
Megszeppentem nagyon, s elállva útját a kimenettől, mindenhogy csitítottam.
Az ajtófélnek fordult, arcával könyökére borulva, s úgy rángott a zokogástól:
– Vad marha! – fuldokolta. – Gyalázatos! Sintér! Kicsodám maga, hogy meg mer ütni? Mit gondol, kivel van dolga? Várjon csak azért. – És sírt, sírt, sírt egyre.
Amennyi badarság, mind összebeszéltem.
– Ne sírjon. Ne féljen. Ne hangosan. Nem akartam. Soha többet. Ne szóljon. Holnap elmegyek… – Tudom, legkivált ezt hajtogattam.
Végül letörölte arcát, s vad szemekkel rám szólt:
– Engedjen ki!
Magam maradva, azt se tudtam, mitévő legyek. Maradjak? Menjek? Legjobbnak láttam megint, ha elkotródok hazulról.
Egy darabig ostobán forogtam felsőmmel a karomon s kalapommal a kezemben a szobám közepén. Úgy tetszett, valamit még el kell intéznem itthon, ittfelejtek valamit, vagy… Hiába törtem a fejemet. Lenn a kapuban jutott eszembe. – Persze, a borosflaskó! Vissza kell vigyem a kocsmába. Visszatérjek érte?
Visszatértem. Jó ürügy volt, hogy újra körülvehetem Gizát könyörgéseimmel.
Kértemre behozta az üveget, s letette egy székre, egy szó nélkül.
– Engedjen meg, Gizácska – álltam elibe újra az ajtó előtt. – Engedjen meg, vagy legalább ne mondja meg édesapjának. A héten úgyis elköltözöm. De ne haragudjon. Isten úgy segéljen, nem akartam megütni. Nem tudom, mi lett velem. Maga keserített annyira.
Félrefordította fejét, s egyszer csak megint elfakadt sírva. De mikor megöleltem, csak alig gyengén akart kifejtőzni, s hagyta, hogy a díványra ültessem, s tűrte, hogy simogassam s megcsókoljam.
Tudom, sokáig ültünk ott. Ő, miután letörölte könnyeit, hallgatva, búsan, morcosan nézett a földre, s levette magáról karjaimat, én mellette hasonlóképp kifogyva a szóból… Végre csak azt kérdtem újra:
– Hát csakugyan nem jön el velem színházba? Megyek, hozok jegyet. Jó lesz?
– Nem délután – szólalt meg –, este adják. – S csak éppolyan morcosan nézett tovább, mint előbb.
Nem is hittem, hogy ezt mondta, olyan örömben voltam. Összevissza csókoltam, s rohantam jegyért. Már nevetett is, mikor megbotlottam az ajtóban.
Így jött rendbe minden, csak még a szaktárs miatt volt kis kellemetlenségem. S eddig is tart a történet… Azaz hogy maguk esetleg arra is kíváncsiak, mint végződik a vakemberékkel való barátságom. Hát az csakugyan úgy fejeződött be, mint valami elbeszélés. Kivált rájuk nézve.
Egy szép nap, míg én a boltban vagyok, beállít hozzájuk egy finoman öltözött úr, egy még cicomásabb hölggyel. Kisül, hogy ő senki más, mint a vakember fia. Itt van vele a felesége is. Apósa nagykereskedő, malomtulajdonos, meg a szösz tudja, mi, ott Amerikában. Ő már egy éve házas. Csak azt csudálja, hogy nem kapták meg leveleit. Majd utánanéz és így tovább. Persze, nagy az öröm. Giza ugrándozva mutatta meg nekem ajándékait, s újságolta, hogy nemsokára ők is mennek Amerikába. Csak a vendégek kipihenik magokat, s egyet-mást rendbehozzanak, például a biztosítást.
Nem is szorult többé cukraimra, se apja a borocskámra, sőt a vendégek, jól láttam, szerettek volna kiakolbólitani szobámból. Kivált a nő húzogatta rám az orrát. Nem is kötöttem magam a felmondáshoz, negyednap elköltöztem tőlük.
Gizával azért még elbúcsúztunk egypárszor egymástól alaposan a raktárban, ahová hűségesen eljött, s az utolsó találkozásunkkor még sírt is. Megcirógatott, megcsókolt, s kijelentette, hogy ő szívesen lenne a feleségem, kár, hogy nem megyek velök Amerikába. S arról is vallomást tett, hogy nem igaz, hogy jobban tetszett neki nálam az elődöm, vagy pláne a kalácsbeszédű, csak azért mondta, hogy bosszantson.
– Akkor egész éjszaka sírtam, mikor azt a nőt vitte magához – gyónta meg többek közt.
Nem szóltam rá semmit. Akkortájt már megismerkedtem ezzel a mostani feleségemmel, s most már van egy kétéves fiam s üzletem, fűszer és vas, itt Halason.
Makovics szivarjai
Makovics tagbaszakadt, nagy darab ember, és idomtalanul szegletes a koponyája. A szemei kidülledtek és hidegkék színűek. És veres örökösen a szemehéja, mintha most jött volna egyenesen a dorbézolásból. Mikor pedig elneveti magát, piros karéjban látszik a foghúsa, sárga fogai felett.
Segédhivatalnok különben, és vagy negyedmagával görnyed reggeltől estig a vaksi, porszagú hivatalszobában.
Beleivódott már mindőjük testébe, lelkébe a hivatalszoba dohányfüstös, keseredett levegője, s olyan bizalmatlankodó közömbösséggel pillantanak fel az aktákból, ha valaki rájok nyitja az ajtót. Sőt Makovics egyenest ellenségesen néz a belépőre.
Az egyszerűbb kinézésű embereket, ügyes-bajos parasztokat félóra hosszat is elvárakoztatja az asztala előtt, s ha türelmetlenkedni találnak, foghegyről förmed rájuk. És keményen méregeti végig őket, ha valamire kérik, mintha különös kedve telnék benne, ha valakit zavarban, ötölve-hatolva láthat maga előtt.
Az előkelőbb látogatók előtt azonban készségesen áll fel, kivált ha, némi borravalót nézett ki belőlük, s az aktacsomó bontogatása közben felsőbbséges, tudákos hangon oktatja ki őket a hivatalos eljárásban. S úgy tetszik, hogy senki ember nem viselt még tisztet olyan rátartisággal, mint Makovics az övét.
A hivatalnoktársai nem éppen túlságosan rokonszenveznek véle, hanem tekintélye azért meglehetős nagy előttük. Ebben része van nagy alakjának is, s még a feljebbvalói is szelídebben szidják le egy hanggal a mulasztásokért, mint a többieket.
Egyébként akadékos, piszkálkodó természetű ember Makovics, erénycsőszködni is szeret, legkivált pedig csipkelődni.
Néha összeülnek a hivatalszobában tereferézni, s ha Makovics ott van a társaságban, akkor többnyire övé a legnagyobb rész a szóból. Akkurátusan, nagy szünetekkel szokott beszélni, hogy sose tudni, végin van-e már mondanivalójának, és mindig ki tudja erőszakolni a figyelmet hozzá a többiektől.
Ha csúfolódó kedvében van, akkor kiszemel egyet a társaságból, s azt aztán kinevetteti a világból. A többiek megkönnyítik a dolgát, ahogy szinte gyáva készséggel röhögnek a pártján, a kiszemelt rovására. Pedig sorba piszkálja valamennyit.
Vagy harmincöt-negyven éves lehet Makovics, s még legényember. Tizenöt év óta alig esett valami változás életében. Legfeljebb a fizetésjavítások és az elseje körüli tivornyák. Nappal irodában van, esténkint elindul friss levegőt szívni egy szivarral a szájában. A szivarcsutak mindig ott lóg szipkátalan a szájaszegletében, és mindig csutak, mintha senki nem látta volna egész szivarra gyújtani.
Egyszer, egy köteg aláírni való idézéssel, baktatott fel Makovics a lépcsőn, a főnök szobájába. De mikor éppen át akarta nyújtani az idézéseket, hirtelen valami dolga akadt a főnöknek:
– Várjon, mindjárt – szólt, és kiment a szobából. Makovics még úgy maradt az asztal mellett, vigyázzállásban. A szobában még egy díjnokocska volt kívüle, háttal ülve neki a sarokasztalnál. Egy egészen fiatal, csupaszképű gyerekember, alig egy hete, hogy idekerült a hivatalba.
– Na, hogy vág a bajusz, úrfi? – szólt neki oda gúnyolódó hangon, feléje kacsintva Makovics.
Hanem az úrfinak sürgős tennivalója lehetett, mert csak hátramosolygott, és az új emberek buzgalmával rakosgatta tovább az iratokat. Makovics akkor jobb híján körülnézegetett a szobában. Álmos csend volt, csak a papírlapok suhogtak a másik asztalon, és három kékes, finom füstkígyó úszott alig észrevehetően egymás felett, szemközt egy olajnyomatos arckép előtt, a főnök szivarjából. A főnök asztalán szép rendben feküdtek az iratcsomók, kék ezüstkeretes fénykép, könyvek és más apróságok, s éppen a Makovics felé eső sarkán volt a szivarosskatulya, tele szivarral. A szivarok összekavarva feküdtek egymáson, mint a sebtében való belemarkolás után szokott maradni, és mindnek piros papírövecske volt a derekán.
Ezen megakadt egy percre a Makovics pillantása. Felnézett utána a plafonra, és megint csak odatévedt a szeme a szivarokra. S azalatt, míg a plafonra nézett és vissza a szivarokra, egy kedves kis emlékecske libbent meg lelkében. Finom kis emlék, mint a szivarfüst, alig pár hét előtti esetről. Névnapja volt tudniillik a főnöknek, és szokás szerint beállítottak hozzá a lakására gratulálni, délelőtt, a hivatalból. Hideg sülttel volt teli az asztal, pogácsával, és konyakot ittak és sört, kinek mi kellett. S ezekből a piros öves szivarokból fújták teli füsttel a szobát. A főnök maga volt az előzékenység. És a szőke, nevetős arcú felesége. És egyszer, mikor az egyik hivatalnok nagy komolyan mesélt el valami esetet, Makovics közbeszólott. Egy kitűnő megjegyzést kiáltott közbe, hogy rettentő kacagásra fakadt az egész társaság. A főnök rikácsolt a kacagástól, s a felesége még egy félóra múltán is mosolyogva bólintott néha Makovicsra. Sőt, mellé is ült, s így beszélgettek, egész az elmenetelig.
Elmosolyodott magában Makovics, amint erre rágondolt, s utána egyszerre sóváran vetette szemét a szivarokra. – Elvehetnék egy-kettőt – villant meg fejében –, úgyis összevissza vannak. Onnan a széléből egypárat, ott sok van egymáson – és közben önkéntelen átpillantott a díjnokra. Az csakúgy buzgólkodott, mint előbb, de azért mozdulatlan maradt Makovics. Azon tűnődött egy pillanatig: hátha meg vannak számlálva a szivarok, vagy hátha megjegyezte magának a főnök, hogy milyen rendben feküdtek egymáson. Ezt azonban rögtön elvetette. És a fél keze megmozdult. De a mozdulat vagy inkább maga az, hogy most vehet belőlük, sőt vesz is, megremegtette egy kicsit, és a kéznyújtás helyett hátrafordult hirtelen az ajtónak. Minden pillanatban rája nyithat a főnök, és minél tovább okoskodik, annál veszedelmesebb.
Egyszerre benyúlt nyugodtan a dobozba. Kettőt fogott meg, egyik visszasiklott a kezéből, utánakapott még egyszer, de mintha megszédült volna eközben egy kissé, és a fejét félrekapta hirtelen utána, hogy a díjnokot lássa. Gyorsan zsebébe akarta dugni a két szivart, hanem míg a zsebét kaparászta sietségében a kabátján, a díjnok véletlenül hátrapillantott. Talán csak a szokatlan csendesség okozta, hogy felnézett, és le is húzta ismét a fejét. Hanem Makovicsnak elakasztotta lélegzetét az ijedtség. – Jézus Mária! – A keze megmerevedve szorította zsebe felett a szivarokat. Hátha a belenyúlást is látta a díjnok vagy a kezét a skatulyától való útjában.
A szivarokat becsúsztatta óvatosan a zsebébe, és elkezdte kaparni, ütögetni kezével az íróasztal szélét. Arra is gondolt hirtelenében, hogy egyszerűen szájába dugja az egyik szivart és rágyújt. Ezt még tán természetesnek is találja ez az éretlen kölyök. Igen. De vajon a főnök is olyan természetesnek fogja-e találni, ha majd meglátja a szájában? De hiszen még kérdés, hogy észrevette-e a díjnok?
Roppant figyelmesen vizsgálta egy darabig. Most már valami írásba fogott bele, és a fejebúbja is rezegett az asztal felett a sebes firkálás közben.
– Ki van zárva – gondolta magában Makovics –, hogy észrevette volna. – S erre egy kicsit megnyugodott.
De aztán, hogy megint belenézett a szivarskatulyába, és látta, hogy egészen más rendben vannak a szivarok, mint előbb, megint megszállta az aggodalom. Már csaknem biztosra hitte, hogy a főnök észre fogja venni a két szivar eltűntét, és hogy a díjnok is látta feltétlen a csenést, csak mímeli most itten a közönyösséget. – Sunyi egy kölyök ez. Egy óra múlva tele lesz a város szivarlopással. – És a szégyen rémítőségei fel is meredeztek Makovics előtt. Szerette volna visszatenni a két szivart, vagy legalább megigazítani a többit a skatulyában. De már nem mert újra belenyúlni. Sőt, mivel éppen e gondolata közben nyitott be a főnök, még jobban elrémült. Lám, éppen rajta érte volna.
Mikor már kilépett a főnök szobájából az aláírt iratokkal, az egyik aggodalomtól megszabadult. A főnök ugyanis aláírás után nyugodtan belenyúlt a dobozba egy szivarért, és bele se pillantott. Hanem a díjnokkal még mindig nem volt tisztában. Nem bírta sehogy sem elhitetni magával, hogy nem vett észre semmit, bármennyire is bátorította magát. S ha tényleg látott valamit, nemigen bízhatott meg benne Makovics, hogy kímélettel lesz iránta.
– Főbe ütöm, ha szól valamit – gondolta. – Meg aztán ki hiszi el? Mégis kényes dolog az ilyesmi.
Amióta csak itt volt ez a díjnokocska, Makovics, ha csak szerit ejthette, mindig megszurkálta a tréfáival. Sőt gorombáskodott is vele. Már az első nap is mi volt?
Éppen hazakészülődtek a hivatalból. Makovics véletlenül nagyon éhes volt, és mikor egy pillanatra mérgesen vesződött a kabátfelvevéssel, a fiú, az új emberek szokásaként, előzékenyen ugrott oda, hogy rásegítse. Makovics akkor hátrafordult durván a fiúnak:
– Mit akar? Hagyja csak, fel tudom én venni magam is.
A fiú lefőzötten, elveresedve kapta vissza a kezét, és zavartan hebegett valamit. Még maga Makovics is megszánta akkor egy kissé, és valami ostoba tréfaszóval nyújtotta oda neki a kezét, mikor elváltak, ami nála kiengesztelésszámba ment.
Most ez a kis eset is eszébe jutott Makovicsnak.
Hivatal után bevárta a díjnokot a hivatal kapujában. Épp egy úton kellett tartaniok egy darabon, de még nem esett meg, hogy kettesben mentek volna. Most is a fiú köszönt, és el akart sietni Makovics mellett:
– Mit siet olyan nagyon? – szólította meg Makovics.
A fiú várakozón állott meg, és hozzáigazodott a Makovics lépéseihez. És Makovics nem tudott hamarjában valami ürügyet kapni a megszólítás magyarázataképpen. Bárha rögtön átallátta, hogy ha csak akármi gyenge gyanúja volna a díjnoknak, ezzel a megszólítással csak megerősítette benne. Míg a kapuban állott, úgy hitte, hogy egy kis ügyes példálódzással kikottyantatja a fiúval, ha látott-e valamit, s most még beszédet se tudott kezdeni vele. Kérdezgetett tőle egy s más hivatalos dolgot, de csak igen kurta és bátortalan feleleteket kapott.
– Á, nem tud ez semmit – gondolta, és mind jobban megerősödött benne, hogy csak bolondítja magát a képzelődéssel.
Már közel voltak a sarokhoz, ahol eltér egymástól az útjuk, mikor egy furfangos ötlete támadt Makovicsnak. Belenyúlt a zsebébe a szivarok után, és még bent a zsebében ledörzsölte egyikről a papirosövecskét. Aztán megállt, és úgy tett, mintha gyufa után kotorászna:
– Nincs egy szál gyufája? – kérdezte a díjnoktól.
A fiú előzékenyen kapkodott a zsebeihez, és ügyeskedő mozdulattal tartotta a gyufát a szivarhoz. Makovics most már teljes bizonyossággal állapította meg ebből, hogy a fiú nem vett észre semmit, s mintha megbosszankodott volna rá ezért:
– Bevégezték már azt a sorkönyvet? – kérdezte tőle elválóan, szigorú képpel. – Mégse? Nahát, nemhiába, hogy csak gyerekekre ne bízna valamit az ember. Hát csak igyekezzen még vagy két hétig elpiszmogni vele! Na, Isten áldja meg.
S mikor már eltávolodott Makovics egy kissé a fiútól, megforgatta ujjai közt a szivart, s már szinte bánta, hogy ledörzsölte róla a piros övecskét.
– Ejnye, tán még rá lehetne valahogy ragasztani – gondolta magában.
Grillusz úr sárgarigói
Grillusz úr legpontosabb hivatalnok a hivatalban, ám azt hisszük, ezzel minden kiválósága el van mondva. De van neki igen szép, erős, barna felesége s egy csinos, szőke lánya, meg egy gólya, vagy mint ott nevezik, „balek” fia Selmecen, az akadémián.
Grillusz úr háza mellett egy terjedelmes, kissé gondozatlan kert terjeszkedik. Ez egy nyugalmazott ezredes tulajdona. A kert közepén ház áll, többnyire üresen, mivel az ezredes, agglegény létére, az év nagyobb részében a világot kóborolja, s csak egy-két hónapra jön haza. Távollétében a ház szolgájára, Vágó János nevű, négyszögletes koponyájú, erős tekintetű, köpcös, magyar legényre van bízva, akivel Grillusz úr csaknem mindennap találkozik hivatalba menet, amint két vödörrel vizet visz az utcabéli kútról, s a kúttól a kapuig hússzor leteszi a vödröket, hogy mindenkivel szóba eredjen.
Grillusz úrnál csinos szobalány lakik: Lidi. Tiszta, dolgos, takaros, erényes, kifogástalan leány. És Grillusz úr hivatalból hazajövet is találkozik csaknem naponta Vágó Jánossal, mivel Lidinek az uzsonna és vacsora közt van egy kis szabad ideje, s Vágó János akkor beszok jönni hozzá az udvarba. Este semmikor se férhet Lidihez. A kapu kilenctől zárva, s a konyhába betenni lábát tilos.
Ha ezt a házirendet Grillusz úr állapította volna meg, akkor ez körülbelül semmibe se lenne véve. Csakhogy ezt a nagyságos asszony tette, s így érvénye van. Vágó János maga nyelvén ennek úgy ad kifejezést, hogy a nagyságos úréknál a nagyságos asszony viseli a kalapot.
Egy délután Grillusz úr hazajön a hivatalból. Azaz hogy előre kell bocsátanunk elébb, hogy kora tavasz van. Az ezredes nagy kertje fáin megérezni a nagy izgalmat, készülődést, közel nászukhoz. Máról holnapra észrevehetően kezdenek keveredni a komor fekete színekbe reményteljes barnák, s mint szürke gyöngyfüzér jelenik meg az ágak hegyén a temérdek rügy.
Van a kertben egy nagyterebélyű ihar, hárs s más fák alkotta pagony, s mint a kucsmán a tollforgó, magaslik ki közüle egy jegenye. Egyik ilyen terebélyes fán, ezen a tavaszon, egy sárgarigó család vett ki lakást. Egyelőre csak apóka meg anyóka, nem lehetetlen, hogy egészen új házasok, akik szerencsét próbálni jöttek a környékre. Túlságos boldognak tetszett reggeli füttyük.
Grillusz úr tizenöt éven belül hiába keresett volna kellemesebb érzést emlékeiben, mint az volt, mikor reggelenkint háza kapuján kijött, s egy pillanatig meglepetten hallgatott. Arcán meg felső testén, inge alatt a tiszta hideg mosdóvíz emléke birizsgélt, kávéja utolsó íze szájában, ropogós, friss zsömlyével, s a tavaszi reggel folyékony, édes napja a málladó kertfalon. És a levegőnek is belélegezve mintha valami drága íze volna, s a fák meg a kék ég. S a rigók mindenhez ujjongóan vidám, gondtalanság s reménnyel teli indulót fütyölnek. Grillusz úr azt gondolta: ha tán át tudja vizsgálni tizenegy óráig a nyilvántartási naplót, s megszerkeszteni a rövid jelentést az igazgatóságnak, máma ki fog jönni ő is hamarabb az irodából, s sétát tesz ebédig.
Megtette-e, nem-e, most igazán nem fontos nekünk. Onnan kezdtük, ugyebár, mikor délután hazajött a hivatalból. Meguzsonnázva, egy darabig hallgatta azt a barkarólát, amit drága, kékszemű Editkéje zongorázott. Editke ugyan a barkarólát távolról sem neki játszotta, hanem az erdészgyakornoknak, aki mostanában egyre gyakoribb vendég volt a háznál. Viszont a gyakornok nem figyelhetett Editke játékára, mivel a mama kérdéseire kellett felelnie.
– Mondja hát, mennyibe kerül magának a fehérneműje mosatása?
A fiatalember bizonytalan felelt.
– Hallatlan! – álmélkodott rajta a nagyságos asszony. – Látja, mi ezt nem úgy tesszük.
Grillusz úr láthatóan kényelmetlen arcot csinált közbe. Mit hánytorgatni – gondolta – fiatalembernél ilyen kényes ügyeket! De hát feleségének effélében szót se szólhatott, csak kikapott volna, ha figyelmezteti. Gondolta, itt ő felesleges, s lehető észrevétlen kiment a szobából. Már imént eszébe volt, hogy megnézi a veranda alatt a futókat.
A veranda hátához Lidi hordott ki egyet-mást a mosókonyhából. És Vágó János is ott állt, és épp a rigócsaládról magyarázott Lidinek. Azt mondja:
– Gondolom, mégsem bántom őket, inkább várok, míg lesz kis pujica a fészekben. Egy kicsit megtollasodnak, van egy szép, jó kalicka az iroda hászjáján, az úr nem is tudja, szépen ki vannak faragva lombfűrésszel rajta a cifraságok. Veszek, gondolom, zöld festéket, befestem, vele őket, fognak csiripolni, gondolom, nagyszerű! Még, gondolom, egynek felvágatom a nyelvit, megtanítom fütyölni a marsot.
Grillusz úr, tudjuk, a futókat jött nézni a veranda alá, s guggon ülve vizsgálta, cvikkerével orrán, a tövüket, ám Vágó János azt hitte, a nagyságos úr is őt jön hallgatni, s csakugyan, most, mikor arról beszélt, hogy szedi ki majd a fészket, Grillusz szemei karikára nyíltak cvikkere mögött, s úgy tetszett, mondani is akar valamit. Ámde viselkedését mi másnak vette volna Vágó János, mint az ő előadásán való jogos ámulatnak, s még érdekfeszítőbben magyarázta tovább:
– Máma délelőtt találkozok az öreg Jágerrel. Mondom neki, mit fogok csinálni. Azt mondja: hiába, barátom, a sárgarigó megdöglik a kalickában. Na, gondolom, a nyavalya bele! Már meg is vettem a festéket. Na, megállj, veszem hát én akkor csak a puskát.
– Ejnye, ejnye – szólt közbe Grillusz úr.
– Tessék csak várni – intett János –, már engedelmet. Kitakarítom a puskát, belé egy marok port, rá fojtást, rá serétet, rá megint fojtást, leverem jól, megyek ki. Az egyik éppen a fa tetején, egy kis ágon, ott fütyöl.
– Ejnye, ejnye – szólt bele Grillusz úr.
– Tessék csak várni – intett János kissé sértődve is, hogy épp a leghatásosabb helyen szakítják meg. Odateszem a puskát két ág közé. Pukk! Majd kiesett a két szemem. Mint egy ágyú, olyat szólt. Azt hittem bukik össze velem a világ. Az volt, amit délben hallottak itten. Na, de az én rigóm bukik lefelé a fáról. Ez kell nekem.
Itt aztán János levette kalapját, s megmutatta rajta a két rigószárnyat szépen szétfeszítve.
Grillusz úr, ha ebben a pillanatban, kimondja, ami belsejében forrongani kezdett, akkor ez így hangzik: – Te gyilkos, te zsivány! te barom! te szívtelen vadállat! Útonálló! kötnivaló, takarodj ki innét!… – Ám Grillusz úr kicsit sápadtan, s kezdődő szívdobogás miatt kicsikét remegő hangon ezzel kezdte:
– Kérem! Egy hasznos madarat, eltekintve, hogy…
– Tessék csak várni, engedelmet – intett János –, ez még csak az egyik. A másik, ennek a párja, az is felrepült. Biztosan, mikor látta, hogy ez bukik lefelé. Na, gondolom, ez elment. De látom, hogy csak repked, repked mind a fejem felett magoson. Hátha leszáll? gondolom. Megtöltöm megint a puskát. Jól lepotyolom megint. Hát csakugyan, nem is kell egy perc, az én rigóm leszáll hátul az istállónál, az almafára. Megyek lassan az istállónál. Nesze! Odagyújtok ennek is. Na, de ez, ha megmutatnám, hogy néz ki… Mimimind szerteszéjjel ment, akár a pelyva.
Grillusz úr ekkor már hidegen megfogalmazta elméjében, mi lesz lesújtó felelete erre a bárgyú, alávaló dicsekvésre, s megint ezen kezdte:
– Kérem…
De hát ugyanakkor, felettük a verandán, megjelent a nagyságosasszony.
– Kérlek csak, apa, egy pillanatra – intett Grillusz úrnak.
– Mit akarsz? Azonnal.
– Gyere csak, kérlek – várt a felesége türelmetlen.
– Kérlek, valamit akarok mondani itten – ellenkedett kissé ingerülten Grillusz úr s belefogott: – Egy szegény, hasznos madár…
Feleségétől alkalmasint szidást kap, ha annak véletlen eszébe nem jut valami Jánosra bízni valója.
– János – szólt –, akarom magát valamire kérni.
– Tessék parancsolni! – állt vigyázzba legott János. S miután meghallgatta a parancsot, feltette kalapját s elment.
Odabenn a szalonban mégis meghallgatták Grillusz urat. S ha feleségének kevesebb érzéke is volt, mint várni lehetett, Editke s a fiatalember szintúgy kegyetlen aljasságnak minősítették a rigógyilkosságot. A nagyságos asszony egészen másnemű dolgot akart, tudniillik okosan megbeszéltetni Grillusz úr mint családfővel (?) meg a fiatalemberrel. Grillusz úr azonban, ahelyett hogy megértette volna a dolognak teljes fontosságát, beszéd közben újra és újra visszatért a rigókra.
– Mit akarsz már azokkal a madarakkal? – tört ki végül maguk közt suttogva a nagyságos asszony. Kiállhatatlan kezdesz lenni! – s gyűlöletes pillantást vetett Grillusz úrra.
Ám Grillusz úr magában már tisztába jött, hogy azt a fölháborító gaztettet nem hagyhatja szó nélkül, s keményen meg kell mondania annak a lelketlen parasztnak. Legalább felvilágosítja s így tovább. Este kifőzte magában. Csak találkozzék reggel Vágó Jánossal.
Csakhogy csudálatos a véletlen. Éppen másnap, se reggel, se délután nem látta Vágó Jánost. Előbb vagy azután mutatkozott, mint ő hivatalba ment, vagy dolga volt valahol, nem tudni. Ezzel szemben az irodában mindenki megtudta a rigók esetét. Sőt Grillusz úr három barátja előtt arra vetemedett, hogy előre megfogalmazott korholó beszédét úgy mondta el nekik, mint aki azt már el is mondta Vágó Jánosnak, s ecsetelte, mint töltötte meg Jánost általa gonosz tettén való őszinte töredelem.
Jött a harmadnap reggel. Az ezredes kertjében egy somfabokor már felvette sárga, új ruháját, s türelmesebb társai is kezdtek gyenge zöldes színekbe öltözni át. Ám a készülő nászünnephez hiányzott a vidám zeneszó.
Grillusz úrban, hivatalába menet, élénk fájdalommal éledtek meg a kiszenvedett, sárga kabátos zenészek. No de legalább gonosz gyilkosukkal volt hát szerencsésebb ezúttal. Ott jött messziről az úton két vödrével. Grillusz úr szíve egy csöndeset s utána hármat, erőset dobbant. Már azt is kiszámíthatta, hozzávetőleg, hol fognak körülbelül találkozni. Csodálatosabb azonban, hogy titkon már nem bánta volna, ha János hamarabb ér a kapuhoz, bemegy rajta, s így éppen máról elhalasztódik a dolog.
Az ám, de János szokása szerint letette a vödröket az út közepén. Na, ez éppen kapóra jött Grillusz úrnak, csak ne kezdtek volna fejében szép rendben tartogatott mondandói egyszerre összekeveredni, elejök a végivel. Szerencse, egy asszony éppen szóba eredt Jánossal. Na, mégis, idegen előtt nem teszem – vélte kissé összeszedve magát Grillusz úr.
Csakhogy, mikor alig volt már pár lépésre tőlük, az asszony elköszönt. János ott állt maga a két vödör közt, mint egyébkor is, nyugodtan várva Grillusz úrra, hogy aztán utolsó pillanatban bökje meg kalapját köszönésre. Ezúttal Grillusz úr köszönt előre:
– Jó reggelt kívánok.
– Jó reggelt – fogadta János.
– Hát elmegyek? Hát nem szólok? – kérdezte döbbenten magában Grillusz úr, mikor látta, hogy lábai valóban továbbviszik János mellett, s nem szólítja meg. – Ejjnye, mi dolog ez? Gyávaság, hisz itt volt az ideje szólni! De hát most más visszatérjek?
Valljuk be, Grillusz úr nem sok jó véleménnyel maradt aznap bátorsága s általában maga felől. Az irodában végre is kibeszélte magát lelkiismerete előtt azzal, hogy jobb lesz majd otthon, az udvarán, délután, beszéd közben, nem így egyszerre rátámadni.
Délután azonban uzsonnára vendégek voltak, s Grillusz úr velük lett elfoglalva. Felesége ámulva hallotta, hogy Grillusz úr megint a rigókkal mulattatja a vendégeit.
– Meg van háborodva?! Megint azok a rigók! – esett rá Grillusz úrra dühösen az ajtók közt, míg a szomszéd szobába mentek át a vendégekkel.
Csakugyan, a rigók túlságig elméjébe furakodtak Grillusz úrnak. Éjjel, álmában asztalnál ült. Előtte illatozott kedvenc falatja, az idei csirke. De, furcsa, a vendégek közt ott a Vágó János buta, gúnyos arca is, mellette érzéketlen feleségéé, s akkor úgy rémlik, hogy ezek az asztalon nem idei csirkék, hanem a két rigó. Egyik látszik, hogy szerte van roncsolva, s közben mégis hallja valahonnan a füttyöket: – tilió, tilió, csirj, csirj… Még álomnak is őrület, mit szólnak? Sült rigó fütty.
Felkelés előtt, az ágyban, Grillusz úr maga se tudta, hogy támadt szívébe akkora mérvű gyűlölet Vágó Jánosra, mint amekkora támadt. Gondolta, ha botoznák vagy kínoznák, és sírva, kétségbeesve rimánkodna neki, hogy mentse meg bár egy szavával, s neki módjában volna, nem tenné! Üssenek, kutya, megérdemled!… Becsületemre, ilyenek jártak Grillusz úr fejében.
Hanem, ami még érdekesebb, Vágó Jánosnak aznap reggel csakugyan volt valami kérni valója Grillusz úrtól. A dolog úgy állt, hogy János már rég folyamodni akart valahova irodaszolgának, s csak most tudott meg egy jó helyet, ahol a pályázat rövidesen lejárt. Az ezredestől rég megvolt jó bizonyítványa ilyen célra, de aznap vette észre, hogy a ládájában valamiképp olaj ömlött rá, s felét megették az egerek. Épp ott, ahol az ezredes aláírása állt. Na most, az ezredes Kairóban vagy az ördög tudja, hol járt. Hová fordult volna tehát Vágó János nagy bajában, mint a szomszédba, s ott is legkivált a nagyságos asszonyhoz.
Grilluszné korán kelő, jó gazdasszony volt, s János mar ott találta a tornácon. A nagyságos asszonynak sok apró szolgálatot tett János, s miután meghallgatta, elvette tőle az írást, s bement Grillusz úrhoz. Grillusz úr azonban ez egyszer megbicsakolta magát:
– Kérlek – így szólt –, tudod te, mi volna ez? Okirathamisítás! Legkevesebb kéthavi fogház. Neked, édesem, ez mindegy, ugyebár? És még gondoljuk hozzá, kiért? Egy ilyen lelketlen emberért, aki szívtelen pusztítja a hasznos madarakat, s eljön vele még dicsekedni.
– Meg vagy már zavarodva! Újra ezekkel a madarakkal hozakodsz elő? Hát neked több egy rongyos rigó, mint egy ember jövője? Jól van különben, ez az utolsó az életben, hogy valamit kérek tőled, majd leírom én, vagy leírja Edit. De várj!
Erre igazsággal az következett volna, hogy a nagyságos asszony duzzogva kilebegjen a szobából, ám ő inkább valami igazítani valót talált egy párnán.
Grillusz úr erre nézett, arra nézett, többek közt egy trubadúr-képre a falon, mintegy tanácskérőleg, ingadozott, végül zordan összeráncolta szemöldeit:
– Jól van, kérlek, megcsinálom, zárjanak el egy… – azt akarta mondani… – gyilkosért –, de azt mégis megsokallotta, s ingerülten kikapta felesége kezéből az írást. – De azt meg fogom neki mondani, hogy az, aki az ártatlan madarakat gyilkolja…
– Neki is megmondod? – kiáltott fel felesége, már elfelejtkezve a rigó ügy részleteiről. – Hát kezd elmenni az eszed, folyton azokkal a madarakkal! Hetek óta mindenkinek elmondod, s bennünket gyötörsz.
Igen, ebben a pillanatban már Grillusz úr is belátta, hogy nem volna szép tőle, hogy most hozza elé vétkét Vágó Jánosnak, mikor éppen rászorult. Nem – gondolta –, most nem szól.
Hazudnánk azért, ha azt állítanánk, hogy Grillusz úr, mialatt a tükör előtt keficskélte szürkülő haját, nem ismerte be csípős gúnnyal, nagy titkon, tükörbeli másának, hogy nevetséges pupák, eltekintve attól, hogy okirathamisító.
A két fivér
A Karszt, a Karszt! A rettentő!
Ott, a Karszton volt, ott állta sorjában az árkok őrhelyeit, nagyon régóta már, az egyik fivér, Borota Lajos. Hogy mit állt ott ki?! Bizony, a regés Toldi Miklósok s Kinizsi Pálok még kismiskaszámba sem jöhettek volna hozzá, akár holmi nagyvásári vagy búcsúnapi hősök. De volt is Borota Lajosnak eszeágában vágyni e hősök hírét-nevét, költői zengzetekben megörökítve! Inkább megrághatóbb húst levesébe, szárazabb vackot a kavernába, s a szabadságot, a szabadságot! Haza, haza, valaha még!
Ám kivételesen akkor nem is volt talán semmi más vágya Borota Lajosnak, mint egy óra. Hogy mire kellett az neki? Hát mindjárt.
Az ezred, miben Borota Lajos szolgált, egy közös és román legénységű ezred volt, kevés svábbal keverve, magyar benne csak véletlen. A románok többségben, hatalmon, a svábok mindenütt kedvencek lévén, tehát köztük néhány magyar mostoha s elhagyott volt.
De Borota Lajos erdélyszéli fiú volt, s ezért éppúgy beszélt románul, mint magyarul. Össze is szokott hamar a román bajtársakkal, kik egymás közt jobb bajtársak s összetartóbbak a magyaroknál. Aztán a bajtársak sűrűn cserélődnek a Karszton, úgyhogy Borota Lajosról később már alig is tudták román bajtársai, hogy magyar vallású és másszőrű. Különben is éppoly földhözragadt parasztgyerek volt Borota Lajos, még talán jámborabb s együgyűbb is kissé az átlagnál.
Hát így volt, mindaddig, míg a Borota Lajos szakaszához egyszer egy magyar szakaszvezető nem került, mi nem kicsinylendő rang s uralom, s barátsága nem megvetendő dolog. Ez a szakaszvezető aztán, természetesen, apróbb-nagyobb pártfogásokban részeltette Borota Lajost, mi máris támasztott némi setepetét s irigykedést a román bajtársak közt. Hát még mikor a szakaszvezető kicsinálta a századparancsnoknál, hogy Borota Lajos rendes időben került bele a szabadságosak jegyzékébe! Nem hamarabb, csak a kijáró időben. De hánynak járt volna ki, kik kimaradtak a jegyzékből. Ha mást nem is említni, hát maga Borota Lajos őrvezetője is. Szóval érthető s jogos zúgolódás, zendület, gyűlölség támadt a román bajtársak közt Borota Lajos iránt. De mit bánt akkor Borota Lajos, mikor hazamehetett?! Nem is süket, nem is vak – egész bolond volt a boldogságában.
Ám hazulról vissza is kell térni megint a Karsztra. Hogy pedig ennek keserve ne legyen elég Borota Lajosnak, közben pártfogója, a szakaszvezető, megsebesülve kórházba ment. A román bajtársak pedig attól fogva már nem nevén hívták egymás közt Borota Lajost, hanem csak úgy emlegették: a magyar! Hisz sokkal többet nem is tehettek ellene, még maga őrvezetője sem.
Csakhogy a Karszt árkaiban kicsi ellenérzület is sokra gyűlt. Csak valamicskével gyatrább falat naponta a kondérből, s morzsalékabb vagy ázottabb kenyér a zsákból, mit az őrvezető oszt ki. Csak valamicskével rosszabb fekvőhely mindig a kavernában, a csöpögősebb részen, hol alul is víz, s min ha viszály támad a bajtársak közt, azt az őrvezető rendezi el. A kavernában, hol mindig helyszűke, s két bajtársnak esetleg csak egy vacok jut, s egyik addig pihen, míg a másik künn az őrhelyen. A kavernában, hol olykor csak ülve kucoroghatni s bóbiskolhatni hétszámra, s két arasszal tovább nyújthatni az elzsugorodott tagokat, már új erő s új üdülés az új robotra. A kavernában, honnan nem mindegy, mikor s hová kell kimenni munkára meg szolgálatra, mit szintén az őrvezető intéz. A szolgálatra, minél nem mindegy félórácska, még ötpercecske sem, amennyivel tovább kell állni az őrhelyen, ha fagy, ha fúj, ha zuhog. Hát még ha a halálrémek járják viháncuk! A halálrémek, mik közül a leváltás, a szabadulás majdnem az élet percét mutatja az őr számára az őrvezető óráján. Az őrvezető óráján, ha van neki. Mert ha nincs, akkor az idő Isten jóvoltából múlik künn a vészes őrhelyen vagy a szikla alá fúrt kavernában, mi nem egészen
mindegy. Mi nem egészen mindegy az őrnek, kinek számára ha óra nem, akkor sem szíve verése, sem szemei rebegése, sem tagjai lankadása, sem lelke reszkedelme, sem Jóistene nem osztja föl az időt a leváltásig, hanem az őrvezető. Igaz, annak csalni nem szabad, de tévednie lehet, ha nincs órája.
Nos, Borota Lajos, ha kifakadt, vagy épp panaszra ment az étel és fekvőhely megrövidülések miatt, akkor rendesen azt a rendreutasítást nyerte – aj barátom, neked talán különb jár, mint másnak? És Borota Lajos belátta, hogy csak cocolista hírbe keveri magát a békétlenkedéssel, mi rosszabb lehet számára, mintha apagyilkosnak vagy gyávának tudnák fölöttesei. De már a leváltás meghosszabbodásai körül kapott sokszor olyan választ is – jaj, barátom, honnan tudod, hogy tovább álltál szolgálatban? Van órád?
Talán már érthetőbb ekként, miért vágyott annyira Borota Lajos egy órára. Annyira, hogy talán semmi másra jobban.
Istenem, egy ároklakó vágya! Mi is maradt mocsokba, borzalomba, verítékbe, kínba roskadó mindennapjának, mint vágyai, álmai, mélázatai talitarka színháza?
Ám Borota bajos számára a valóságban is lejátszódván már az otthon, a szabadság jelenetei, mi akadhatott már képzeletének játékául? Hisz a béke, a kórház, a kedveséről való nagyszerű, enyhe s tüzes képek mind színre kerültek már lelkében ezerszer, s mind vigasztalanabb s hiúbbakul még vágyak, álmok, mélázatoknak is. Nos, a képzeletnek mégis játék kell, s ha nincs ékesebb, megjárja egy silányság is, egy semmiség, egy óra is.
Borota Lajos hallott nemrég egy esetről a másik zászlóaljnál, hol egy közbakát azért terjesztettek be a szakaszból őrvezetőnek, mert órája volt, mit az egész szakasz használt. Így aztán nem kellett többé őrt állania, csak váltania, nem kellett a munkánál csak felügyelnie, s főleg ételt-italt kiosztania, miből, meg a kaverna fekvőhelyeiből, magának tartania a legjobbat.
Ihol volt az új színjáték Borota Lajos képzeletének. Valóságos vígjáték, minek címe talán az lehetett volna: Na megálljatok, majd kibabrálok én veletek!… Hiszen csak egy soromba kerül, hogy egy órát küldjenek hazulról.
És azzal máris előadta magának Borota Lajos, mint járnak majd hozzá az altisztek az időt tudakolni, s talán majd egyszer a hadnagy úrnak is elromlik az órája, akkor majd hivatják, s a hadnagy azt mondja – ez már öreg baka így is, s órája is van, be kell adni őrvezetőnek!
Borota Lajos tehát haladéktalan menesztett egy kisze-kusza levelet szüleinek, hogy vegyenek neki egy órát, s küldjék el mihamarább, mert attól függ előmenetele. Ezt írta. De már akkor azt is írhatta volna, hogy attól függ a boldogsága. Mert egy kicsivel sem tűnt másként, amily reményajzottan várta napról napra a csomagot, miből majd az órát bontogatja elő.
A csomagot, mi azonban nem akart megérkezni, ellenben nagysoká jött hazul egy levél. Egy levél, hogy otthon igen jól vannak mind egészségben, mit neki is hasonlóképp kívánnak a Jóistentől, továbbá az a szomorúság, hogy már öccsét is besorozták, továbbá tudatják, hogy az órát is kész örömest megveszik, de amint a postán megérdeklődték, arra bízni nem tanácsos, mert kilopják a trének, hát várnak, míg találnak egy szabadságost, kivel majd elküldik, az Isten őrizze meg minden bajtól kedves fiuk, és tiszteli és csókolja a Teruska is.
Máskor Borota Lajos még az ékezeteket is majd fölfalta szemeivel az otthoni levelekből, most alig betűzte át a szülői jóegészséget, az öcs besorozását, még a Teruskát is alig, csak az óráról szólóakat kereste s böngészte át újra meg újra a sorokból, és olvastuknál mind jobban elkedvetlenedett. Sőt, majdnem oktalan s csúf haragja kelt szüleire a posta s a trének megbízhatatlansága miatt. Nem is írt válaszul, csak átabotában, másról, mint az óráról, elöl is, végül is, hogy ne felejtsék, mihamarabb!
Így teltek, múltak a napok, hetek, már hónapok is, és váltakoztak a levelek, de az óra csak nem jött. Pedig Borota Lajos vágya csak mind kínzóbb lett utána, és már megátkozta magában szüleit is. Már egész búskomor lett, s mindent maga ellen látott a kerek világon, nemcsak a bajtársait, a föllebbvalóit, hanem az olasz tüzéreket is, kik épp akkor kezdik az ágyúzást, mikor ő kerül szolgálatra, sőt a megeredő esőt is, eget, földet, mindent már! De fura vagy nem, valahogy eszelősségévé az vált, hogy mint valami varázsholmi, mindentől megszabadítója volna az óra.
Igen, talán ha akkor a mesebeli apóka kereste volna fel Borota Lajost, s ígyen szól hozzá: – Kedves fiam, te már megtetted a magadét itten, ahol a madár sem jár, mehetsz most már haza, élj boldogul! – hát Borota Lajos talán kielégítetlen búval távozott volna, mivel nem kapta meg az órát.
Na, egyszer aztán megint jött egy levél Borota Lajosnak, de nem hazunnan hanem a tűzvonal mögötti kiképzésben álló menetzászlóaljtól. Az öccse írta: Jövök már ki én is, kedves bátyám, s így meg így megy sorom, alig várom, hogy találkozzunk – s továbbá még sok mindent írt az öcs, de amire Borota Lajos megreszketett örömében, kitalálhatni, az volt, hogy az öcs hozza az órát. Szinte mondani, az óra hozza az öccsöt is, tetézni az örömöt.
De még jó néhány hét telt el. Borota Lajos százada kikerült a tartalékba a tűzvonalból, s megint vissza oda. Mikor aztán egy nap a küldöncök, étekhordók, munkásosztagok hírül hozták, hogy a menetzászlóalj beérkezett az ezredhez, s mint beszélik, még aznap kiegészítik vele a megfogyatkozott árokbeli századokat.
Nosza, Borota Lajos lelkére kötötte egyik étekhordónak, hogy keresse meg odalenn öccsét, s mondja neki, kérje kihallgatáson, miképp a 12-ik századhoz osszák be, ahol ő, a bátyja van.
Nos, a menetzászlóalj tényleg beérkezett az ezredtörzshöz, ahol a konyhák, raktárak, irodák voltak, még jókora távolban magától a tűzvonaltól.
Az öcs, Borota István, alig tizenkilenc éves, vézna, nyurga fiú volt, orcái, soványságukhoz képest, mintha jobban virítottak volna, semmint a túlegészséget gyaníttatták. Nyilván tízszer is elmehetett volna kórházba még a tűzvonal mögül, ha nem tart benne lelket, hogy bátyjával találkozhat. Hát meg is örült az éthordóval küldött üzenetnek, s nem késlekedett kihallgatásra jelentkezni.
Csakhogy Borota István századparancsnoka már elment egyik barátjához az ezredtörzsből, s a manipulant már megcsinálta a jegyzéket, ki hová kerül a legénységből. Azért hát ráförmedt az öcsre, menjen pokolba, nem fog újra irkálni érette. Aztán meg úgy esett, hogy Borota István százada a tartalék század lett a zászlóaljból, mely lenn maradt az ezredtörzsnél, csak munkára kellett járnia ki a tűzvonalba. Így még társai közül is neki estek Borota Istvánnak, mit siet úgy kifelé, rá ér még találkozni a bátyjával jobb helyen is! És Borota István, bátortalan fiú lévén, nem mert tovább menni kérencsélni.
Hanem, jó délután felé, egy parancs jött a századnak, hogy két szakasznak estére drótot kell majd szállítania a tűzvonalba, az ezred 13-ik századához, s Borota István mindjárt meg is tudta, hogy ez a bátyja századának, a 12-iknek, tőszomszédja odakünn. De mintha a sors is ellenezte volna kimenetelét, épp a másik két szakaszt küldték ki, nem a Borota Istvánét. Na, ezen már könnyebb volt segíteni. A másik két szakaszból szívesen cserélt akárki Borota Istvánnal, maradni a menetel helyett, úgy gondolván, hogy a tűzhöz közeledni mindig jobb holnap, mint ma. Így hát Borota István mégis odajutott még aznap, hogy alkonyat felé ott sorakozott a tűzvonalba tartók között, nyakában egy súlyos karika dróttal, s szívében a repeső reménnyel, hogy mégis összecsókolózhat nemsokára bátyjával.
Alig indultak el azonban a szakaszok, mikor Borota Istvánnak egyszerre eszébe jutott valami, s kétségbeesés cikázott át rajta. A munkára menők a szerelvényt lenn hagyták, s a hátizsákban Borota István ottfeledte az órát. Az órát, melyért a bátyja annyit írt, sopánkodott, rimánkodott, zúgolódott már leveleiben. Az órát, mit Borota István ki sem mert venni tokjából, ahogy az órástól kihozták, használnia addig is, míg a bátyjához jut. A tokból, mi selyempapír csomagocskába volt kötve, s betéve egy dobozba, s az keszkenőbe bugyolálva a hátizsák mélyén. A hátizsákban, mely most őrizetlen maradt a századnál, s könnyen kilophatták belőle az órát.
Hogyne cikázott volna át kétségbeesés Borota Istvánon! És hogyne fordult volna meg a következő percben, otthagyva társait a sorban, hogy visszaloholjon a súlyos drótkarikával nyakában, az otthagyott hátizsákhoz, az óráért. Aztán magához véve azt, lihegve, sebten, usgyé vissza a szakaszok után.
Ám lihegni, sietni könnyebb volt, mint megint utolérni a társakat. Nem is utolérni, hanem rájok találni az úton. Hiszen ottan, akkor, nagy úton, kis úton, ösvényen, törésen, réten át hemzsegett kifelé az ember, állat; alkonyattájt a tűzvonal felé, élelem, lőszer, anyaggal, s út annyi volt taposva, mint ág-bog a bokron.
Borota István azon vette észre magát, hogy már két drótvívő menetet is beért, s még mindig nem az ő századbeliei. Kérdi őket, hát más nyelveken vartyognak. Tótok: kiröhögik – németek: végigmérik – bosnyákok: rámordulnak – isten tudja, mifélék, de a két szakasz nincsen.
Végre talált egy magyar társaságot, kiktől aztán megtudta, hogy épp ellenkező irányban jár, mint az ezrede fekszik a vonalban, s erre meg erre menjen.
Borota István ment tehát, amerre mutatták.
Immár szürkült jól, boros, szeles, csepergős november lévén. És már szállt fel egy-egy rakéta is az árkok irányából az égre, a dombok fölött, mi úgy tűnt, mintha óriás, barna sisakokra egyszerre piros, zöld, fehér, roppant tollforgó lenne föltűzve. Ágyúlövések villantak, dördültek vagy morajlottak, olykor pattogatás vegyült közibük. Ó, mindez olyan volt Borota Istvánnak, mint elvarázsolt, rémletes világokról hallotta mesékben. Igen, olybá tűnt lankadtságán s kábulatán át, és a bátyja, valahol elöl, a távolban, mint e nyomasztó s furcsa mesevalóság hétszer-járatosa s őt szorongattatásaiból megszabadító hőse.
Ment, mendegélt tehát egyre roskadóbb inakkal s csüggedtebben s nehezebb szívvel, a drótkarikával nyakában, mígnem egy dombon fölkanyargó árokhoz ért, minek szájában hozzá hasonló terűt cipelők pihentek. Megkérdezte egyiköktől, mint már annyit, merre az ezrede, s annak is 13-ik százada, a 12-ik mellett, s hogy még milyen messze tőle? Egyik azt mondta, még félóra, a másik, hogy még kettő, de valamennyi azt, hogy az árok épp odavezet az első vonalba, ott pedig kinn állnak az őrök, s azok továbbigazítják.
Borota István ment tehát az árkon. Inkább botorkált már. De végtére csakugyan odaérkezett az első őrhöz. És újra megkérdezte az ezredet, a századot. És az őr tovább küldte a másik őrhöz. És az a harmadikhoz. Az a negyedikhez.
Borota István már alig támolygott a súlyos drótkarikával a nyakában. Ám, hogy egészen beteljék nyomorúsága, váratlan, rettentő zápor kezdett szakadni, mely eget, földet egyetlen, fekete özönbe borított. Borota Istvánt szemközt jövők fellökték a sötétben, a szűk árokban, s keresztülhágtak rajta, tetejébe még meg is szidalmazva őt. De magától is már csak nyaklott s bukdácsolt az árok szikláin. Kínjában s elhagyottságában sírás csuklasztotta. Satnya tagjai itt-ott felmondták a szolgálatuk.
Egyszer aztán bűzös, meleg pára csapta meg Borota Istvánt egy fordulónál az árok oldalából, s egyidejűleg pisla sugárocska villant szemeibe.
Egy kaverna bejárata elé ért. Egy celt volt ráfeszítve, minek résén beláthatott az üreg mélyébe, hol egy gyertyavég világánál; mint valami elátkozottak, szorongtak az ároklakók.
Borota István be akart kérdezni, de még előbb beleütközött egy alakba a kaverna szájában. Az alak a zászlóalj egyik küldönce volt, ki ott keresett útjában menedéket a zivatar elől, a kaverna szájában. Hisz benn úgysem lett volna hely egy macskának sem.
A küldönc unatkozott, vagy derék s szíves fiú volt. Helyet szorított Borota Istvánnak maga mellett, s mindjárt meg is szólította, ki és mi járatban? És erre Borota István megint elmondta az ezredet, századot, s most már azt is, hogy bátyját keresi, kivel nem tud együvé kerülni.
Ekkor a küldönc, Borota István fölremegő örömére, tudatta, hogy hisz a bátyja százada nincs több onnan már néhány száz lépésnél. Csak menjen tovább Borota István az árkon egyenest. És el is számlálta az őrhelyeket egy, kettő, három, gépfegyveresek, négy, öt, az ötödik őrnél, melyik már a domb alatt áll, legjobb kimászni az árokból, mert benne sokkal nagyobb kerülőt tenni, s akkor a domboldalon át, taposott úton, épp a századparancsnoksághoz jutni, hol aztán Borota Istvánt hamarosan bátyjához igazítják.
Közben a küldönc kétszer is valami fura szót emlegetett: dolina, dolina – mitől óvakodni kell. De tudta is Borota István, mi csudabogár az. Csak azt tudta, hogy most már valahogy mégis bátyjáig vergődik.
Nem is vesztegelt egy percet sem Borota István, kissé lélekre kapva, hanem indult is. Csúszott, bukott, de evickélt előre a síkos sziklákon, sárban, kátyúkban.
Csakhogy a néhány száz lépés végtelennek tetszett már, s mikor nagyvégtére az ötödik őrhöz ért, úgy érezte, jártányi ereje alig. Félig nyöszörögve kérdezte – ott van-e a kimászó az árokból? S egy darabig ott állt még az őr mögött, lélegzetért küszködve. És az őr röviden mordult igent. És Borota István továbbvánszorgott a zuhatagban.
Éppúgy esett előző nap és éjjel is. Olyankor nem volt elég az ároklakóknak a szolgálatban átázott ruha, mely vacogtatta, utáltatta s súlyával húzta őket, még a kavernában is ömlött a víz rájuk fölülről, alulról. Sőt, ott csak akkor kezdett el igazában csurogni, mikor odakünn már elállt, a mészsziklákon később szivárogván át a talajvíz. Aznap pedig odakünn is hol elállt, hol megeredt újra egész nap, s a felhők undok, mocskos rongyokként lógtak siralmasan a tájék fölött. A szél minden erejéből cibálta, seperte, kotorta őket, dohogva, sírva mérgében, mint valami kétségbeesett szolga, ki nem megy semmire a takarítással.
A hűléses, csúzos betegek már kettős-rendekben bicegtek, nyögdécseltek s köhécseltek alá a segélyhelyre az árokból. Borota Lajos szakaszában is alig volt már ember a szolgálatra. Már minden három órában rájok került az őrökre a szolgálat két órája. El volt mindenki csigázva s keseredve. Legfőbb ideje volt már a létszám kiegészítésnek a menetzászlóaljból, s vártak is rá eléggé.
Borota Lajos is állt már jó néhányszor aznap, mikor estefelé újra fölvezették az őrhelyre. Az őrhelyre, mi épp ott volt a századja végén, oly helyütt, hol az árok egy nagyot kanyarodott föl a hegynek, aztán újra alá.
E kanyarodó képezte félkör közepetáján ugyanis egy óriás, köralakú s meredék mélyület volt. Akár egy roppant kút. Egy dolina, mint hívják. S ennek neve galambdolina volt, mivel oldalfalaiban vadgalambok fészkeltek, egyetlen élők az emberek és élősdiek, a tetvek, patkányok, egereken kívül, ez elátkozott kövek között. Galambok – a béke, szeretet, a ragaszkodás madarai! Ott szállongtak néha e szörnyű dombok fölött, ha csönd volt, s biztos menedékeikből a legádázabb pergőtüzek sem riasztották el őket. Ó, soknak tanúi voltak már ezek a szelíd szárnyasok! Mikor a szürke sziklákon éppúgy rikítottak a vértócsák, akár az ő hamvas tollaikból piros csőrük és lábacskáik.
Nos, e köralakú szakadék dróttal volt körítve, hogy arra járók bele ne zuhanjanak. Persze, a drótot sokhelyt szétszórták az ágyúlövedékek, aknarobbanások. De hisz a századokbeli bakák úgy ismertek már minden követ a környéken, kellett is nekik a drót. Ha meg olasz bukik bele a dolinába, hát csak inkább ma, mint holnap – gondolták a bakák, kiknek kötelessége lett volna a drót hiányait pótlani.
Pedig a bakaság mindig ott ment el a meredély mellett az egyik századból a másikba, s természetesen éppen nem világos nappal, az olaszok szeme láttára, a szabad hegyoldalon, hanem szürkületben, ködben vagy sötétben, kimászva az árokból, hogy megtakarítsák az abban való végigbukdácsolást a kanyarodón, vagyis a félkör helyett annak átmérőjén vágva át. Az árokból való kikapaszkodó pedig épp ott volt a sarkon, ahol az őr állt. Ezúttal Borota Lajos.
Ezúttal Borota Lajos, akinek, mintha valóban igaza lett volna ezúttal is, szerencséje felől. Mert még félórája sem állhatott az őrhelyen, mikor egyszerre, a szürkület hamujából az éjszaka korma lett körüle. Mintha a levegő, óriás hályogos szemként, egyszerre végleg elvesztette volna világát. És abban a szemhunyásban rettentő zápor szakadt alá. Akkora váratlan s veszett rugaszkodással zuhant le az égből, hogy minden emberi tapasztalat s ésszerűség azt hitette, hogy amily bolondul jött, éppoly gyorsan fog elállni.
Csakhogy ez tévedés volt. Szakadt, szakadt, szakadatlan s egyöntetűen szakadt, szakadt. Borota Lajos nem látott orráig sem. Sőt, ha fülébe ordítnak, sem hallja a zuhogástól, mi úgy paskolta sisakját és celtjét, mint a kaszárnya henyéit lasnakolják el pokrócokkal. Vagyis ha az olaszok odaátrul, talán Borota Lajos fejére lépve, ugornak be az árokba, meg sem érzi. Minek is állt ott ilyenkor az őr?
Nos, volt is Borota Lajosnak, mozdulatlan gubbaszkodva, gondja a hadászat kérdéseire, olaszostul, mindenestül! Az öccse járt eszében Borota Lajosnak, ki talán már valahol mögötte törtet a dombokon át, feléje, ebben az ítéletben, s még baja esik gyámoltalan újonc létére, s zsebében az órával. Az órával, min valóban, mintha bűvölet volna rajta, hogy utoljára még összefog ellene földön, égen minden.
Hanem egy idő múltán, bárha az özön nem szűnt meg, csillapulni mégis csillapult valamit. Egyenletes zúgásának most már a szél is segített, s egy-egy dühös roham után pillanathosszat el-elakadt a zápor, mintha kiszusszantva magát, új lélegzetet venne az új száguldáshoz. Az árokban, Borota Lajos mögött, patakzott már az áradat, amint az a kanyarodó kövein alásodródott, s csobogása éppúgy segített növelni a csapzás zűrzavarát, mint ostorok szüntelen suhogása közé új ostorok szüntelen pattogása vegyül.
Egyszer mégis úgy rémlett Borota Lajosnak – mögötte emberbukdácsolás s lárma tart fölfelé az árokban.
– Héhé! – hallotta most már egészen mellette. – Itt az őr?
– Itt! – felelt Borota Lajos. – Kicsodák vagytok?
– Dróttal jövünk a 13-ik századhoz. Azt mondták, itt kell valahol kimászni az árokból. Te vagy az utolsó őr a 12-ik századtól?
– Igen! – felelt Borota Lajos. – Mondjátok, nem a menetszázlóaljból valók vagytok?
– De abból! – válaszoltak.
– Abból? – izgult föl Borota Lajos. – Mondjátok, nem ismertek egy Borota István nevűt, az öcsémet?
Nem! – válaszoltak. De egyikük mégis kérdezte aztán. – Hogy? Borota Stefán? De igen, velem van, a második szakaszból, de az magyar.
– Az, az! Nem jön veletek? – faggatózott egészen hátrafordulva Borota Lajos.
– Nem! Őtet nem láttam! – válaszolt az iménti hang a sötétből.
– Hát azt nem tudod, hogy kérte-é, hogy a 12-ikhez osztsák?… Akkor azokkal jön! – tette hozzá megnyugtatólag magának hangosan.
– De tudom, de nem engedték meg. Azok már fenn is vannak. Mert mi lenn maradunk, csak a drótot hozzuk s visszamegyünk – tudósította a hang Borota Lajost.
Akik azonban hátul voltak, zúgolódni kezdtek, hogy az esőben s a terűvel az árokban tartja őket a beszélgetés, kitérniök egymásnak nem lehetvén a szűk sziklafalak közt. És a menet előrenyomakodva, eltuszkolta Borota Lajostól az öccsét ismerő hangot a többivel.
Borota Lajos dühös volt, hogy bizonytalanban marad. De a drótszállítókból, az első csoport után, egyre újak jöttek, kik a zavarban s éjben lemaradtak a vezetőtől s társaiktól. És Borota Lajosnak még több alkalma is lett végigcsinálni velök az iménti párbeszéd mását. Megint akadt köztük, aki tudott öccséről többet-kevesebbet. De hogy az öccse följött volna, akár a drótcipelőkkel, akár a századokhoz osztottakkal, arra mindenik tagadólag vagy nem tudommal válaszolt. Sőt, egyik odanyilatkozott, hogy jött, de visszatért.
Szóval az öccse ma már nem érkezik meg! Istenem! Borota Lajosnak volt szíve csalódás bosszúságára, ahelyett hogy örült volna, hogy öccsének nem kellett kiállania a zivatart. Azért mégis újra kezdte minden csapatnál a tudakozást.
Már egyesek is meg kettő-három együtt is törtetett föl a dróttal. Gyengébbek, öregebbek, elszakadva társaiktól, s elfulladt, kimerült, kétségbeesett hangokon kérdezték az utat, a kimászót, a 13-ik századhoz.
Hanem Borota Lajos már nem kérdezősködött többé. Kedélye, minek addig is csak a hallomások izgultsága adott valami lelket, a csalódáson, hogy az öccse s az óra nem jön, visszaernyedt vigasztalan fásultságba. Tagjait átjárta s vacogtatta a csuromvíz ruha meg a szél, s már környékezni kezdték a kimerültség szédületei. A szolgálat két órája is a végtelenbe nyúlónak tűnt már, de megadó kábulat nyomta. Nem bántotta már zúgolódhatnék sem. Nem bánta már sem öccsét, még az órát sem. Nem volt már más vágya, csak vackára. Hát ilyenkor áros lesz a szó.
De nem is jött már többé fölfelé az árkon senki. Csak egyszer még, nagyon későre a többi után, egy. Ez is a kikapaszkodót akarta tudni.
– Itt van?
– Itt! – mordult oda Borota Lajos, s tovább gunnyasztott, félig már álomban, dermedt ürességgel lelkében, mibe néha rossz, fakó káprázatok vetültek a valóból, hangtöredékekkel, s a sanyargatottság föl-fölsajgó érzeteivel, mik lomhán s tétován ténferegtek érzékein, akár egy romlandó, álldogáló óra mutatói.
A későn jött pedig még ott állt egy darabig Borota Lajos mögött az árokban. Talán nem bírt már tovább vánszorogni. Hisz hangja, mivel imént Borota Lajost kérdezte, oly koszlottan s vékonyan vergődött elő torkából, mint egy agyonkínzott, irgalmat vinnyogó ebé. Talán nagyon öreg lehetett vagy nagyon fiatal. Talán hangja hallatára mozdult valami Borota Lajos szívében, miként roskadottak iránt kiveszhetetlen a szánalom az emberből az ember, sorsosból a sorsos, testvérből a testvér iránt, még saját kínok bénultságán át is. Talán mondani akart Borota Lajos neki legalább annyit: – Vigyázz, testvér, a galambok szakadékára! Vigyázz, testvérem az ínségben! – mint mondta eddig a többieknek is.
De a későn jött már tovatámolygott, s Borota Lajos feltápászkodó jószándéka visszarogyott kietlen lankadásba.
Akkorra már a zápor elállt, s a zuhogó sötétségre fekete csönd lett. Egyszerre Borota bajos furcsa csattogást hallott a levegőben, éppolyat, mintha kendőket ráznának. Úgy tetszett közvetlen a feje fölött. Denevér lehetett? Vagy inkább a galambokat verte föl valami a szakadékból, s azok röpködtek vakon, nem találva vissza fészkükre.
Nos, úgy történt. Borota Lajos sohasem kapta meg az órát, mert az öccse belezuhant a galambok szakadékába.
Történetek régről
Sohasem akart annyi lenni, mint mi. Mindig tolakodott, mindig szerepelni vágyott. A tanítónak mindig a talpát nyalta. Húszat levert a lábáról, hogy abban a kitüntetésben részesüljön, hogy ő áztassa be a szivacsot a tanítónak, vagy hogy az ajtót kinyissa. Mindenre ajánlkozott. Mindig a jelesekkel tereferélt. Ha vigyázóvá tették volna, talán föl is fakad a dölyftől és nagyképűségtől. De nem tették, mert buta volt, s alig bukdosott át az osztályokon, mint mi, semmirekellők. Anyja, apja mindig a tanító nyakára jártak kérencsélni, mintha hatvan s egynéhányad magunk közül csak az ő fiukra volna gondja.
Mindez hagyján. De árulkodó volt, és semmi jelleme. Nemcsak akkor vádaskodott, ha ezzel magát kirántotta valami csávából, de puszta kedveskedésből is. Utáltuk persze mindnyájan a negyedik elemi osztályban.
De hogy éppen közénk hogyan került akkor, máig sem tudom. Ez a közénk ugyanis olyan egyesületet jelentett, hogy röviden és velősen szóljak, hát a körmösökből és bejárásokból és kitérdepeltetésekből körülbelül mi négyen-öten szolgáltunk le annyit, mint az iskola össztanulósága. Azért csoda, hogy akkor velünk tartott ő is, oly aggodalmaskodó fickó létére, s nem nagyon titkolt ellenszenvünk mellett.
Tél volt. Kertészeti óránk volt délután, és utána testületileg ki kellett menni fűzfavesszőket vágni az ojtókéssel az egyszerű és őzláb-párosításokhoz. Ez a lecke már kedvünkre való volt. Ezt sohasem mulasztottuk el.
Hát gyerünk ki vesszőt vágni a folyóra.
A folyó természetesen be volt fagyva, és természetesen ahová mi mentünk, ott nem volt egyetlen fűzfabokor sem, ellenben egy óriási, vadonatúj jégtükör a palló alatt. Ott volt legmélyebb a víz, s ott fagyott be leghamarabb. De ott volt megtiltva a síkankózás, külön is kiemelve, az általános és szigorú tilalomból egyáltalán a sikankózásra.
A tanítónk a többihez képest nagyon szeretett papolni. Mindig nagy erkölcsi körítéssel adta intelmeit. Beszélt szegény öregurakról, beteges nénikről, akik lábukat törték a vásott gyerekek csúszkapályáin, járdán. Beszélt a vásott gyerekekről, akik életfogytiglan nyomorékok maradtak, ahogy a csúszkán kificamították lábukat. Beszélt, és azt hitted, hogy ilyen kenetes szavú ember csak simogatni tud. És tévedtél, mert ő adta a legcsípősebb nadrágosokat az egész elemiben. Más tanító megelégedett azzal, hogy: fogd meg a padot! Ennek a cipőnk orrát kellett megfogni, mikor náspángolt. Ami nagy különbség az ívben, akár a hajósoknak, hogy a sarkok szögei alatt vagy az egyenlítő körül járnak.
Hát húzzuk ott a tükörjégen a sikankókat, váltott lábbal, guggolva, hátrafelé, olykor tenyéren vagy hasmánt is, kevésbé készakarva. Elég az hozzá, hogy egy helyütt tényleg jogos volt minden tilalom a jégen. Ahol a jég a palló cölöpjét érte. Ott nekisodródik a víz, s ott nem fagyott be sosem vastagra, s mindig maradt néhány arasz úgynevezett „hólyagos” a cölöpnél.
Amennyire, annyira óvakodtunk ettől a helytől, hanem volt köztünk egy pöttöm fiú, akit Göbnek hívtunk, mert ő szolgáltatta mindig a göböt a csavarintók végére.
Amint most összefogózunk, s csavarintó zúdul neki a jéglapnak, egyszerre csak a palló lába körül a rendesnél is nagyobb riadalom és kavarodás támad.
A palló cölöpénél beszakadt a jég. Beszakadt, és a kis Göb belepottyant a vízbe. A többi megmenekedett, s természetesen kézzel-lábbal igyekezett tova a veszélyes pontról.
Ezer szerencse, hogy a Göb, amint a veszett iramban nekihemperedett a cölöpnek, a lábafejével megakadt egy vaskampóban. Megakadt, és ott fürdőzött fejjel lefelé, minden pillanatban kitéve annak, hogyha a kampóból kiakad a lába, a víz a jég alá sodorja. Hozzáférni pedig a lék felől nem lehetett a ropogó, hasadó jégen.
Szörnyű percek voltak mindnyájunkra.
Végre kettő vagy három a legmarkosabb fiúk közül a hídra rohant fel, s lemászva a cölöpön, nagy kínnal, bajjal, valahogy felhúzták félholtan a kis Göböt.
Akkor már persze néhány felnőtt is odacsődült, s ott gyomrozták, fordítgatták, élesztgették a gyermeket. És akkor már ott volt, ott tolakodott, ott buzgólkodott a mi nyegle s vádaskodó társunk is. Ott lábatlankodott, s ő vállalkozott rá, szükségtelen, hogy a két felnőttel tartson, s otthon beszámoljon a kis Göb szüleinek a baleset részleteiről. Mennyire mondta ő pajtásainak, hogy kerüljék ezt a tilalmas helyet! Csak azért is tartott velünk, figyelmeztetőnek.
Mi jobbnak találtuk minden mosakodás nélkül hazasunyítani.
Másnap, az osztályban, óra végén feláll a tanító, és szelíden, szomorúan kezdi:
– Lássátok, fiaim, nem megmondtam én nektek jóakarólag, micsoda szerencsétlenségek származnak abból, ha a gyermekek nem fogadják meg jó szüleik és tanítóik intelmeit? Lássátok, miként járta meg tegnap délután egyik osztálytársatok, hogy most a betegágyat nyomja, és talán ifjú életével fizet szófogadatlanságáért. Lássátok, sosem hisztek abban, hogy a tanítótok csak javatokat akarja. Még szerencse, hogy akadt néhány bátor gyerek köztetek, aki mentésére sietett szerencsétlen társatoknak. Most álljanak fel azok, akik jelen voltak ennél a szomorú esetnél.
Fölálltunk, s persze köztünk a tolakvó is.
– Melyik húzta ki? – kérdi a tanító.
Mielőtt még bármelyik válaszolhatott volna, a tolakvó két ujja már ott libegett a feje fölött a tanító felé:
– Tanító úr, tanító úr, én kísértem haza!
– Te kísérted, fiam?
– Én, én, tanító úr!
– Hát akkor, fiam – mondja a tanító –, te kapsz tíz nadrágosat is. Ti, többiek, be lesztek zárva tizenkettőig. Gyere ki, fiam, fogd meg a cipőd orrát. Haszontalanja! Mert látom, még dicsekedni akarsz, nem elég, hogy áthágtad a tilalmat.
Így váltott hangot a tanító a kenetesből, és így váltott szint a tolakvó pajtásunk képe is az öröm pírjából, mely külön jutalomra várt.
Tegyem hozzá, hogy mi is csak örültünk rajta, hogy megkapta.
Ágyammal szemben volt a falitükör, a tükörrel átellenben az ablak, s az ablak az utcára szolgált.
Ó, éjjel, mikor lámpással haladtak el az utcán, a szoba sötét falán egész kísértetfarsang ugrabugrált végig vacogtatóan és hahotáztatón. Mert oly csodálatos, oly viszketően gyönyörűséges volt! Ha förgeteg ordított künn, a villámcikák éppúgy lobbantak a szoba sötétjében, és oly kéjes volt a paplan alatt kuksolva rémüldözni és fickándozni, míg a zápor végigpaskolta és söpörte a hajzást.
De annál rémesebb s furcsább fényszínházat sosem hancúroztatott végig a tükör a szobán. Soha, amennyire visszaemlékezhettem. (És remélem, egy nyolcéves legény elég tekintélyes időre emlékezhet vissza.)
Pirkadat felé volt. Egy soklakós ház gyulladt ki a szomszéd utcában.
Hallottam az utcán végigzajló embertömeget, s mindenki künn volt ágyából tőlünk is. De mikor ki akartam én is surranni, apám visszakergetett a szobába.
Soha tilalom nyomorultabbá nem tett. Nem elégített már ki a tükör közvetítette fényfarsang, a valódit, künn, akartam látni!
Végre mégis kiosonhattam. Nemcsak az udvarra, hanem ki az utcára. Reszketve, lelkendezve futottam a népség közt, a tűz felé. Csaknem világos volt már. És sajnos, a látványosságnak csak az utolsó fölvonására érkezhettem.
Sajnos! – ezt mondom. Hiszen nem szabad ilyet mondani, ekkora vésszel, szerencsétlenséggel kapcsolatban. De hazudni még alantasabb volna. Mert ezt éreztem, csak ezt éreztem – ó, be kár, hogy nem bámulhattam elejétől végig, amikor még a láng a házfödélről az égre kavargott. Most már csak olykor csapott föl a tűz a beomló, pattogó gerendák közül. De így is csoda volt, amint a sűrű, fekete füst a magasba kóválygott, és benne a szikrák, mint egy fölrebbentett tűzmadár-raj. És szemben a hajnalsárgálló ég, úgyhogy a sok embernek egyik felén sápadt, a másik felén piros visszfény sugárzott.
Gyönyörű volt így is, és így is láthattam valami nagyszerűet. Mert szerencsémre éppen odafurakodtam, ahonnan senki sem várta azt az embert, aki bemerészkedett az égő házba, és ott ugrott ki egy oldalablakon.
Ott ugrott ki éppen mellettem, alig pár lépésre. És egy gyermek volt a karján. Az ablak magasan volt. Hanyatt vágódott, egész a fal tövéig hemperedett, és beleütötte a falba a koponyáját. De a gyermeket úgy tartotta, hogy meg sem karcolódott.
Ott nem várta senki, csak aztán kerekedett rögtön csődület, és a kisgyermek anyja futott oda, ordítva, zokogva.
Mindezt nem is láthattam volna, mert a tömeg így is csaknem legázolt, és a többit sem, ami aztán történt, ha föl nem kapaszkodhatok hirtelen a berenának egyik oszlopára.
Most egyszerre, ahogy ott összefutnak az emberek, látom, hogy ugyanaz a férfi, aki a gyermekkel kiugrott az ablakon, utat tör magának az embereken át, és mindenki szörnyűködésére megint berohant a túlsó oldalon a házba. Voltak, akik karjánál húzták vissza, de kiszakította magát közülök, nem durván, folyvást kacagott, hogy sose féltsék őt! Mindenki megiszonyodott vakmerőségétől.
De várjunk. Előbb én is láttam, hogy amikor átadta a kisgyermeket az anyjának, a kisgyermek csak a ház felé sivalkodott, és nyújtogatta apró karjait. Még most sem tudtuk lecsitítani.
De ez alig tartott néhány percig. Mindenki csak a vakmerő férfiért rebegett, és rezzent össze, mikor egy-egy gerendakúp összezuhant a házon, és az ablakok fakeretei is lobogtak már, és tódult ki a füst rajtuk. Azon az ablakon is, velem szemben, amelyen a férfi kiugrott az imént.
Hát egyszerre – hahó! hahó! megint megjelent az ablakban. Megjelent, és ugyan mit hoz, valahogy furcsán, rázva a kezében? Mit hoz, hogy a tömeg fölött röhögése hangzik, kormos arcával és megperzselődött ruhájával?
Akkor egyszerre a tömeg is elkezd, mint egy ember, harsányan kacagni. Felkiáltások, kavarodás, kérdezősködés, tülekedés újra a férfi körül, amint – zuh! – leveti magát ismét az ablakból. De ezúttal könnyen talpra szökött.
Édes Istenem, mit gondolnak? A kisgyermek a babájáért siránkozott kétségbeesve, és az ember azért a bábuért rohant vissza a tűzbe, füstbe. Azt tartotta a kezében.
Nem volt olyan ember, aki ne irgett-forgott, kiabált volna izgalmában. Kacagtak, de asszonyok, lányok sírtak is, annyira hatott mindenkire ez a furcsa, furcsa, félig őrült cselekedet. Mit is lehet megjegyezni róla?
Én majd hogy le nem fordultam a cölöpről. Visongatnom és fészkelődnöm kellett. Oly elragadó, oly nagy, olyan hős volt az az ember a szememben. Életem végéig előttem fog nevetni kormos arca, kivillanó szemfehére és forgó szemgolyója, amint így packázott a vésszel, a szörnyűséggel.
Hát persze-persze. Azután hazakullogtam, és szidást hallgattam, és az ajtó mögött térdepeltem büntetésből. Ó, a buta ajtófélnek is el szerettem volna mondani, milyen csoda-csoda csodásat láttam! Mert van szemernyi érzéke a köznapnak a szív, a lélek olyan ünnepsége iránt, mint bennem volt? Olyan apró szív és léleké iránt is. Hisz az mindegy. Úgy fájt a büntetés, mint még soha. Olyan bántó, olyan leverő volt, mint akármily más későbbi csodálatosság megnyomorítódva és elselejtesedve az élet korholásai és kitérdepeltetései által.
A város végén van egy roskadt, tépett malom. Az a híre, hogy kísértetek járják. És tényleg, néha, éjszaka megesküdnének rá, hogy látják, amint ablakaiból fehér szellemsereg tolong elő, és ott táncol karéjban az égre feketén meredő romok előtt.
De csudálatosképp mindenki mindig ugyanazon a helyen látja ezt a farsangot. Ugyanott, a malom árka fölött, melybe a folyóból ömlik a víz, és a folyóba ömlik vissza belőle. A malomárok partjai beomlottak, és már réges-rég csak akkor telik meg vízzel, ha a folyó megárad. Aztán ott kotyvad, bűzlik, poshad vize az új áradásig, s hatalmas bürköket, sárt s labodákat hizlal fel a malom körül.
A malmon túl levő rétre csapják ki éjjelente a városbeli szekeresek lovaikat, és ezek a lóőrző suhancok, a legbuzgóbb és legilletékesebb tanúságtevői az éji kísértetjárásnak.
Mivel azonban a malom körül a legbujább a burján, hát a félelem mégsem akkora bennök, hogy a lovakat távolabb a székes, posztrés rétre vigyék. Ott béklyózzák meg őket, s ott hasalnak meg gunnyasztanak éjjelente egy-egy parázshalom körül, társaságban, ahogy mégis bátorságosabb.
Egy éjjel egy öreg-öreg kocsis került közéjük. Hallgatag pipázott, és hallgatta a fiatalság fecsegését és találgatásait a malom borzongató éji lakóiról.
Végre aztán megszólalt:
– Kísértet? – mondta. – Bizony én is, mikor odatekintek erre a malomra, mindég azt hiszem, mintha egy árva lelket látnék. Hát abból egy szó sem igaz, amit itt összehabrigyáltok, mert bátran bemehet abba a malomba most is akármelyitek, nem kap ott semmit. Se meg nem fojtják a boszorkányok, se vérét nem szívják ki, legfeljebb betöröd az orrod a gerendákban, meg hozol egy csomó balhát a subádban a malom porából. De meghallhatjátok, ha akarjátok, mióta van ennek a malomnak ilyen rossz híre… Hát ez, mikor én is olyan surbankó legény voltam, mint ti, ez a malom egy nagy mahomed molnáré volt. Özvegyember volt már, s volt két házas fia. De semmi ijok-fiok nem élt. Olyan istenátkozta had volt az, éppen mint az apjuk. Mert a vén molnár nagyon rosszfajta vénember volt. Már akkor vitte a szél a zsindelyt a malma tetejéről, mikor élt, amint ő mindig a kocsmát járta. De nem lett volna baj, ha aztán az ital el nem vette volna az eszét. Mert ha részeg volt, beleveszett az élő fába… Ehhez még csak az kellett, hogy vén csont létére belehabarodjék fiatal szolgálójába és elvegye. Na, annak a szegény lánynak is jobb lett volna, ha inkább követ köt a nyakára, és beleugrik a malomárokba. Nem elég, hogy a vén molnár mindég gyilkolta, mert féltette, hanem a két fia is minden mocskot rászórt, s még az utcán is megkergették, persze azért,
hogy elesnek az örökségtől. Úgy járt mindég szegény fiatalasszony, kisírt szemmel és kék foltokkal, csakugyan, mint a lélek. Pedig a malom után is neki kellett néznie, mert a vén molnár azután is csak a kocsmát járta… Hát egyszer, egy éjszaka, éppen úgy tanyázunk itt, mint most. Én is olyan surbankó legény voltam, mint ti. Tanyázunk, tanyázunk. Késő van már. A malom ablakai is már régen sötétek… De volt közöttünk egy nagy gazember, az jól tudott harmonikázni, és minden éjszaka húzta nekünk… Egyszer csak, amint tanyázunk, odajön hozzánk valami a sötét réten. Megismerjük a molnár egyik fiát. Megáll ottan, és azt mondja a harmonikásnak: – Na, akarsz kapni egy fél liter pálinkát? Gyere akkor velem oda a malom ablaka alá, és húzzad el, hogy: „Nyisd ki babám az ajtót…” – Na, elmennek azzal a gazember harmonikással, és mi halljuk messzibbről, hogy nyefegteti az ablak alatt a harmonikát. De az ablak sötét, mint azelőtt… Egyszer csak aztán észrevesszük ni, az ablak csakugyan világos! Arra, abban a percben, borzasztó ordítás, visítás a malomból. És a molnár fia meg a harmonikás futtig-futva, röhögve jönnek hozzánk az ablak alól. Hát kacagást csináltak belőle, hogy a vén molnár, amennyire féltette a feleségét, mikor jön a kocsmából, azt higgye, hogy valami szeretője harmonikázott
az ablaka alatt. Mi még szidjuk is a harmonikást, mikor a molnár fia elment, hogy egy fél liter pálinkáért összevereti szegény asszonyt a molnárral… És abban a percben látjuk, hogy kinyílik a malom ablaka, és az asszony, úgy fehérben, ahogy biztosan az ágyából verte ki a molnár, kiált-kiált az ablakból, ahogy csak bír: – Jaj, megöl! Segítség!… Hát futunk oda. Hanem még oda sem érkezünk szaladni, az asszony egyszerre leugrik az ablakból… Látjátok, milyen magas? Hát onnan ugrott le az árva, egyenesen az árokba. És ott visított, hogy segítsünk-segítsünk!… Csakhogy a malom szegleténél egyszerre észrevesszük a molnárt, egy nagy rúddal. De csak úgy sodorgatja, mint egy pálcikát… Avval mi is, vesd el magad onnan! Ki mer kiállani avval a dühös, nagy emberrel?… Pedig voltak már köztünk nagyobb tángálók is. És talán mégse szaladtunk volna el, ha tudjuk, hogy mi történik?… Mert a molnár, ahogy ütötte, vagy talán csak kergette szegény asszonyt a rúddal, az biztosan már nem bírt menekülni, szegény. Mi meg egyszerre csak nem halljuk már sem a visítást, sem a molnár káromkodását, hát abban vagyunk, talán elbújt előle valahová a szegény asszony… Az ám! Pitymallatkor, ahogy visszük haza a lovakat, egyik közülünk észrevesz valami nagy, fehéret a malom kereke alatt. Úristen! A szegény molnárné ott volt felakadva a
szoknyájától a vízben. Azt sem felejtem el soha!… Futottunk híni a pandúrokat a városházáról. És halljátok, a vén molnárt úgy kellett felzörgetni. Az lefeküdt nyugodtan az ágyba. És még akkor is kiáltott a pandúrokkal előbb, hogy semmi közük hozzá, hogy megverte a feleségét, nem az övékét verte meg!… Persze arra aztán megrökönyödött ő is, mikor meglátta kéken, holtan az asszonyt. És a pandúrok rátették a karpereceket, úgy vitték el… Ott is halt meg a tömlöcben… A két fia meg, hiába lett most már övék a malom, nem tudtak megegyezni rajta. Olyan istenátkozta had volt az. Perre mentek, és azóta áll így ez a malom, és dűlik össze lassan… Hanem én, ahányszor ránézek, mintha most is látnám és hallanám azt a szegény asszonyt, hogy visít, hogy segítsünk. És még most is szégyellem magam, hogy nagy tángálók létünkre elfutottunk… De legalább mink a molnártól ijedtünk meg, ti pedig, látom, a semmitől is reszkettek itten. És habrigyáltok lelkekről meg kísértetekről, bolond beszédeket. Azért mondom én, hogy csak különbek voltunk mi, öregek, valaha…
Sosem beszélt komolyan. Ha amellett legalább elmés lett volna. De még csak átlagosan eszes sem volt. Úgy sejlett róla, talán belül afféle ostoba képzelgő, s ezt leplezi modorával. Vagy nem is modora volt. Természete volt, s más sorsban nyilván balszerencséje is lett volna. De egy középrendű hivatalkukac! Abban a kis körben, ahol járatos volt, leginkább nem vették észre, s mindenki valahogy tudomásul vette, hogy nincs egyebe nyámolygó mosolyánál. Unalomig ismerték már, hogy ez jelenik meg arcán, ha például valami szobába lépve azt kérdik tőle: – Megállott-e már odakünn az eső? – Erre, ha odakünn javában zuhog is, hát ő azt feleli: – Hogyne, süt a nap.
Nem is volt nevetséges alak. Szánalmas volt. Neve volt tán valamelyest különös. Gaudisznak hívták.
Volt a hivatalnoktársai közt egy törékeny, halk szavas, igen-igen szép fiú. Olyan volt az arca, mint egy lányé, holott a borbélynál külön borotvát kellett tartani szakállának, oly sűrű s oly erős volt, s két állszöglete mindig lilás színeket játszott. Legnagyobb aggodalma azon volt mindig, hogy bőre felpörsen a naponta való kapargatástól, s egy nap borostásan kell maradnia. Mély-mély, szilva alakú szemei voltak, s haja is olyan kékesfeketét ragyogtató, hosszúra eresztve s kikenteficsélve. Kicsiny, sötétpiros szája. Igen-igen szép fiú volt.
Ezért is mindenki bizonyos gyöngédséggel kezelte. Ezért és talán azért is, mert mintha valami baljós éreződött volna eleve személyéből, ami valahogy gyakori ily szerény, érzékeny szépség mögött. Legföllebb holmi ártatlan tréfákkal ingerkedtek vele. – Meszes, kérlek, a kabátod – mutatták neki, s tényleg mulatságos volt, mekkora ijedelemmel kap hozzá. És egy órán belül akár ötször is beugrik hasonló mókának. Az ismeretes, az úgynevezett Pubi volt a hivatalban.
Tudták, mennyire szerelmes egy lányba.
Ez a lány a legfakóbb s zsíros bőrűbb fakósága volt a világnak. És nyafka és kedélymentes és józan. És a fiú fekete szemei mégis úgy lobogták körül másra vakon ezt a fakóságot, mint a rosszlázúak látományaikat. Fura ugyan, de nem oly példátlan.
De egy nap megjelent a lánynak a nagybácsija. Egy pohos, rekedt hangú úriember. Ennek, miért-miért nem, első pillanattól fogva ellenszenves volt a Pubi. Talán, mert ő maga is meg a lány szülei is meglehetős vagyonúak voltak, s a fiú természetesen szegény fickó.
A Pubi meg a lány naponta találkoztak a házon kívül is, egy őrizetmentes félórára. Egészen ártatlan valami volt. Voltaképp ellenőrizetlenebbül lehettek együtt a háznál, minthogy a lány zongoraleckéje helyett egy terjedelmes külsőbb utcabeli kert hosszában sétálgatnak föl s alá. De efféle kis regényeskedésre minden szerelmeseket késztet valami. Lehetett szó talán egy-két hagyva orzott csókról.
Egyszer azonban a nagybácsi rajtaérte őket ezen a találkán, s inkább ellenszenvének volt jó ürügye, hogy akkora hűhót csapjon, hogy a Pubit szépszerével kitiltották a háztól.
Attól fogva a Pubi minden moccanásán meglátszott a boldogtalan szerelmes. Két fekete szeme oly borússá s oly rebbenővé vált, mint aki most ért fel a pince sötétjéből a napvilágra.
Titkon azért a lánnyal tudott találkozni néha. Ámbár nagyon vigyáztak rá azután.
A lány szíve aligha volt annyira érdekelve a csapásban. Nem olyasvalaki volt, aki számára végzetes vagy pótolhatatlan ez a vonzalom. Inkább a Pubi vak imádata kapirgálta hiúságát, s az unalom vitte a vele való további érintkezésre. Másként kitűnően mulatott a nagybácsi gyámkodása alatt.
Egy nap, egy zegernyés, vacogós téli napon a Pubi imádottjáék szobalányával találkozott. Ez volt bizalmas postásuk. A szobalány azt közölte vele, hogy a nagybácsi a farsangra magával viszi a kisasszonyt, s a szülei már beleegyeztek, hogy néhány nap múlva utaznak.
A Pubira olyan hatással volt a hír, hogy még arra sem volt képes, hogy tovább érdeklődjék a szobalánytól. Csak aztán, ösztönszerűleg, mint az álomkóros, úgy indult el, hogy mint százmáskor, szerelmesének házuk körül ólálkodjék.
Alkonyodott már, a havas eső zuhogott, úgy találkozott véletlen az utcában Gaudisszal.
Gaudisz a lányékhoz ment uzsonnára. Azaz hogy az ilyen uzsonnák rendesen a késő éjbe nyúltak, mint ahogy kisvárosi házaknál szokás.
Pubi mindig idegenkedett Gaudisztól. De akkor nem bírt szorongásával. Gaudiszt, ezt az alakot kérte meg, közvetítse a lány üzenetét – mikor láthatják egymást?
Másnapra gondolt, a hivatalra, de Gaudisz hülye mosolyával, nagy előzékenységét tettetve, azt mondta neki – várjon rá az utcán, még ott, este kijön hozzá, s átadja a lány üzenetét.
Már ezzel is megváratta a Pubit künn a zimankóban jó órát, de tényleg kijött aztán.
– Azt mondta Sárika, csak várj itten. Később, ha ezer ördög vigyáz rá, akkor is kijön egy percre ma este hozzád, mert nagyon fontos mondanivalója van. Hát szervusz!
Ezeket mondta Gaudisz hülye mosolyával a fiúnak. És a fiú várt. Várt egy órát, kettőt, várt-várt, már éjfél felé járt, még mindig ott várt az utcán, egy kapualjban. Meg sétált föl s alá. A havas eső zuhogott szakadatlan. Már nem is érezte saját magát, csak mintha révülő kísértete volna vágyának, hogy a lánnyal beszéljen. Bámult-bámult, mint az eszelős, a ház ablakainak világos függönyeire.
Végre-végre, egyszer csak kinyitották a kaput. Már nem volt ereje az óvatosságra. A túlsó járdáról megindult már a kilincscsappanásra, és az utcalámpa teljes fénye ráárulkodott.
Akkor a kapuból egyszerre egy gyűlölt, pohos alakot lát szemtől szemben magával, amint kinéz az utcára. És mögötte egy másiknak körvonalait. Arra egy csúfondáros hahota, s a kapu becsappan újra.
A nagybácsi és Gaudisz fogadtak odabenn, hogy az ostoba tacskó még mindig várakozik arra az üzenetre.
Másnap Gaudisz, amint odamegy néhány társához a hivatalba, hallja, hogy azok hevesen s meghatottan tárgyalják, hogy a szerencsétlen Pubi valami higított fertőtlenítőt ivott az éjjel. Hozzátartozói sem tudják, milyen idő tájt. Azt sem, mikor jött haza. Úgy lelték reggel ágyán az utolsó görcsök közepett.
Gaudisznak csak valami idétlen fintor jelent meg rá képén. Alig lehetett megkülönböztetni rendes, nyámolygó mosolyától.
– Hm, hm, hallottatok ilyet! De tán csak nem adta be a kulcsot?
Ezzel kotyogott bele a többiek beszédébe. Sem undorító, talán még szánalmas sem volt. Különben társai közül így sem figyelt egy sem, sem arcára, sem megjegyzésére. Alig vették is észre, hogy odaállt csoportjukhoz Gaudisz is…
A halál dongója
Mondom, egy dongónak vagyok az áldozata. Előttem is úgy hat most az egész, mint egy nevetséges rémtörténet. Nem azért, mert most itt fekszem, a szívemen kötéssel, hanem az előzmények nevetséges, őrjítően nevetséges semmiségénél fogva.
Hallgassanak meg és ítéljenek. Igazán nem félek az örültségnek a gyanújától, bár meglehet, hogy nincs minden rendben idegeimben és agyamban. De ilyen mérvű idegességgel emberek járnak-kelnek, tesznek-vesznek, gyermekeket nevelnek, vagyont gyűjtenek, szóval élnek, egészen a normálisság keretein belül, legföllebb azt mondhatnám, az életkedv őrületével. De ez felfogás dolga, vagy egyébé, bánom is én! Most mindenesetre ennek jegyében akarom megértetni itt magam.
Hallgassanak meg és ítéljenek. Hiszen, ha így mondanám, hogy nem a dongónak vagyok áldozata, hanem annak, aminek ezeren és ezeren rajtam kívül, vagyis az életkedv csődjének, a megrokkanásnak, jótehetetlenségnek a küszködések rókatáncában – így is egészen megáll, sőt így áll egészen. Meguntam a nyomorgás legrosszabb fajtáját, a vasalt inges nyomort, és itt vagyok. Azaz, amit itt elmondok, csak a rövid folyamata, mikor a huzavonásos csődnél megperdül a dob.
Közvetlen előzmény tehát, hogy esedékes lett volna a lakásom bére, és soha még vele adós nem maradtam a háziaknak. Tudom, hogy rá vannak szorulva, és kínos, szörnyen kínos volna, még haladékot is kérnem tőlük. Szenvedtem tehát valósággal, hogy a háziaknak adós maradok a szobám árával, és nem jutott eszembe semmi, honnan teremtsem ki a pénzt. Nem jutott eszembe semmi, azt mondom, mert a lehetőség, hogy mi jusson eszünkbe mentségnek szorultságunkban, egészen furcsa. No persze, azért aposztrofálják versikékkel a Jóistent. „Ahol legnagyobb ínség – Ott a legközelebb…” és a többi.
Van egy szobrom. Ez olyan kedves emlékem, hogy egyszerűen meg sem fordult valaha az eszemben, hogy bármi körülmények között megválhatnék tőle. Nem nagyértékű holmi, de – mondom – nekem egy hozzákapcsolódó emlék miatt drága. Kicsike női fej, égetett agyagból. Ott áll az íróasztalomon, és tíz éve már, hogy naponta ezerszer esik rá a pillantásom, mindennemű gondolattal a fejemben. Szóval, értenek? Egy olyan tárgy, amit már annyira megszoktam, hogyha nézem, sem látom.
Négy nappal a lakásbér esedékessége előtt láttam meg a szobrot. Az ilyesmi másfajta embernek a bensejében is valóságos dráma, tragédia vagy vígjáték, és talán csak fokozottabban magamfajta baglyánál a könyveknek és az önelemzésnek.
Megláttam a szobrot – kitalálhatják –, abban a vonatkozásban, hogy értéke van, pénzzé tehető, értékesíthetem. Megláttam a szobrot abban a vonatkozásban, hogyha pénzzé teszem, kifizethetem a lakásomat, és még marad is annyi pénzem, hogy két hétre nyugodtan dolgozhatom. Megláttam a szobrot, egy nagyon jóakaró barátom jóvoltából, hogy egyszer említette nekem, hogy ő el tudná adni. Megláttam a szobrot, és megremegtem, mert most sem tudom, öröm volt vagy rémület, amit éreztem, mert mondom, ragaszkodtam hozzá.
Most aztán természetszerűleg folytatódtak bennem a dráma további jelenetei. Mégiscsak fontosabb, hogy az ember éljen, és kellemetlenségektől mentesítve éljen, mint egy tárgyhoz való ragaszkodása. Egy fétishez, ami már nem is okozhat élvezetet a szemnek a megszokás miatt. Igaz, hogy majd hiányát megszenvedteti, de hát ez múló, és így tovább, így tovább.
Így tovább a szorongattatásban. Ez reggel történt, és délfelé már úgy tetszett, hogy azon vannak aggodalmaim, hátha a barátom nem is fogja tudni elsózni a szobrot, mint említette, ha szükségem lenne rá valaha.
Próba, szerencse! Éppen befért a szobor kabátom zsebébe. Beletettem a kabátom zsebébe, és elindultam vele a barátomhoz.
Valamelyest le kell írnom őt. Márhogy annyi oldaláról, amennyi ide vonatkozik. Az én barátomnak különös lelki betegsége az önzetlen szolgálatkészség. Valami abnormis szenvedélye a szívességtevés. Isten tudja, sokszor meggyanúsítom magamban, hogy talán különbül kéjeleg egy zavart, hálás kézszorítás alkalmával, mikor valakinek szívességet tett, mint a szeretőjével ölelkezve. No, természetesen, vannak bizonyos korlátai és előfeltételei áldozatkészségének. Így nyilvánvaló, hogy szívesebben tesz szívességet olyasvalakinek, akit becsül – vagy hát hogy mondják ezt –, akinek bizonyos tekintélye a szemében. És én, azt hiszem, ezek közé számítok. Ami még ehhez fontos, hogy barátom rendkívül bőbeszédű, affajta ember valóban, aki örömmel csinál egy szóból kettőt, és a szavak kedvéért természetesen cselekedeteiből is. Egyébként, mint tudják, ő is egyike fogadatlan kerítőimnek az életkedv őrületének jegyében.
Azt hiszem, teljesen jól jellemeztem őt, és ugyebár, nem érzenek gúnyt ki szavaimból, mikor azt mondom, hogy mi lenne hát szebb jellemvonás egy emberben, mint az önzetlen szolgálatkészség? Hogy ez a fecsegés hibájával párosul, ez igazán csak az én különös esetemben volt némileg végzetes, és máskor föl sem tűnt, nem is zavart.
Elég legyen hozzá, hogy a szoborral beállítottam barátomhoz. Jó rég nem érintkeztem vele, anyagi zavaraim miatt való visszavonultságomban, és ha azt mondom, hogy barátom módfelett örült látogatásomnak, akkor olyasmit állítok, ami barátomnál nem is történhetne másképp. Barátom nem is tud talán örülni, csak módfelett, és ez természetesen tessékelések, szóáradat, hátveregetés, forgolódás és kézrázogatásban nyilvánul nála külsőleg.
Veregette a hátam, rázta kezem, táncolt, s a teán kezdve a leszakadt kabátgombom felvarratásáig a háziasszonyával, mindennel kedvembe akart járni, úgyhogy két óra után a politikai helyzetet és az afrikai csecselégy újabban felfedezett tulajdonságait már mind megbeszéltük, mikor végre látogatásom voltaképpeni céljára, a szoborra térhettem.
– Hogyne, hogyne, öregem, kérlek, még ma délután felviszem Cséékhez. Hogyne, egész biztosan megveszik. Megbízhatsz bennem, hogy jó üzletet kötök velük. Tudom, ne is mondd, tudom, milyen kedves holmid! – így az én barátom mindjárt, ahogy előadtam neki a dolgot.
Egyszóval, azzal váltunk el előbb a szobája küszöbén – Viszontlátásra! – Viszontlátásra! – aztán a folyosón még egyszer: – Viszontlátásra! – Viszontlátásra! – aztán a lépcsőházban harmadszor, és negyedszer a kapuban, végül az utca, sarkán, hogy a szoborügyben másnap meglátogatom újra barátomat. Aztán utoljára az én lakásom kapujában váltunk el ugyanezzel, most már végérvényesen, mert barátom utánam szaladt, és elkísért, hogy kifejtsen nekem egy elméletet.
A szobrot természetesen otthagytam barátomnál, és közérzésem az öröm, a megkönnyebbülés öröme volt, az elhatározás után és a siker reményeitől támogatva.
Este aztán, mintha ugyanez adott volna impulzust, hogy szokatlan kedvvel és késő éjig dolgoztam, és mint ilyenkor teszem, rengeteget dohányoztam. Soká forgolódtam ágyamban, míg elaludtam, és azoknak a bizonyos boszorkánynyomásos álmoknak egyikét – mit! százegyikét – aludtam. Tengeren jártam, a hajó fedélzetén meztelen alsó testtel és frakkban és cilinderben, és gyerekkorbeli női ideáljaimat pirítottam és szörnyűködtettem dicstelen állapotommal.
Reggel, mikor felébredtem, az álmosságnak az a nyomasztó jótehetetlensége hevertetett még sokáig az ágyban, mely azonban nem hagy újra elaludni. Úgy tetszik, tényleg kissé idegesebb voltam aztán a rendesnél, és ami vele jár, kissé levertebb az élet reményei felől, kissé ingerültebb a sorsom mostohasága felől, és türelmetlenebb és – hiszen nyilván ismerik ezt az állapotot.
Így indultam barátomhoz.
Hogy ne ismételjem magam barátom kotkodácsolásával, röviden, a szobor ügy sikerrel intéződött el egyelőre. Arról volt szó, hogy az illetőknél, akihez barátom a szobrot vitte, csak a feleség volt otthon, a férj aznap este volt megérkezendő utazásából. Az asszonynak tetszett a szobor, nem volt kifogása az ára ellen sem, de meg kellett várnia férje beleegyezését, ami felől barátom biztosított.
Szóval, minden kedvező volt. Azzal váltunk el barátomtól, hogy másnap már a pénzért mehetek, száz az egyhez való, valószínűség szerint. És mégis, nyilván hangulatom okozta, hogy mintha elégedetlen, csalódott, türelmetlen lettem volna az üggyel. A zsebemben akartam már a pénzt, sőt már a háziasszonyom kezében a szoba árát, mely csak még két nap múlva lett volna esedékes. De mintha sokallottam volna a fáradságot, hogy újra elmenjek másnap a barátomhoz. Sokallottam, szinte még siker esetén is.
Mondom, ezt csak hangulatom tette. A munka nem ment délután, nem ment este. Unalom kínzott, oktalan komorság nyivasztott. Bánat, csömör. De nehogy félreértsenek. Mindez egészen a normális kereteken belül. Elvégre, mikor ilyesmit meg akar érzékeltetni szavakkal az ember, akkor kénytelen is nagyít, ferdít. Semmi másról nem volt szó, mint afféle ártalmatlan kedélynyomottságról, s még idegességem egyetlen pozitív tünetével, az álmatlansággal sem volt aznap este bajom. Hamar, jól és üdítőt aludtam.
Reggel mindössze annyi történt, hogy mikor a háziasszonyom behozta a reggelit, többek közt ennyit mondott:
– Verje meg az Isten, Kutassy úr, ezt a szűkösködést! Kegyed is tönkredolgozza magát, és lássa, alig van látszatja.
Ha ezt nem hallottam volna három éve, amióta abban a szobában lakom, naponta, akkor azt mondanám, ez okozta, hogy reggeli friss kedvemből megint aláejtődtem. Megint csüggedt és rosszkedvű lettem, és nem bírtam megszabadulni az oktalan gondolattól, hogy háziasszonyom, anyagi helyzetemre való utalással, a szoba árára példálózik bizonyos aggodalmakkal.
Csak a pénzt látnám már a szoborért barátomtól! Valósággal belső rémület, valóságos pánik kavarodott bennem a gondolatnál, hogy a szoborügylet nem sikerülhet, és akkor már időm sem volna, valami más után vetni magam pénzért.
Ezekkel a kétségekkel léptem be barátomhoz. Kétség és remény hányatva, mint mondják, és most kell aztán körülményesebb lennem valamivel a helyzet megértésében.
Barátom lepetel-lepetel-lepetel, táncol, teával kínál, szivarral kínál, a kormány bukásáról kíváncsi véleményemre, és kifejti helyettem ő, és kifejti az ellenkezőjét. Kifejti a gyarmatosítás lehetőségét Kínában, és az újságírás hallatlan korrupcióját. Rátér, hogy ő csak gombos cipőt viselt mindig, melynek egyetlen hátránya a fűzős- és a cúgoscipővel szemben, hogy a cipőgombolót szükségeli, és ha szűk a cipő, akkor nyomja a gomb, viszont ez áll a fűzőscipőre is, azzal együtt, hogy a csapló könnyebben szakad, nem is szólva arról, hogy a cúgosnál, ha kinyúlik a cúg, akkor a nadrág alja lehetetlen fest, az ember kész Alborák.
Én ezt hallgatom. Hallgatnom kell, mert egy félóra előtt azt mondtam:
– Engedd, hogy kissé gondolkozzam a dolgon.
És barátom erre azt felelte:
– Hát gondolkozz, kérlek.
Ugyanis a szoborügyben arról van szó, hogy a férj csak ma este fog hazaérkezni az illetőknél, akik megveszik a szobrot. De ha hazajön a férj, akkor a valószínűség száz az egyhez, hogy megveszik a szobrot, és a lakáspénz még mindig csak holnapután esedékes.
Persze, addig még egy bizonytalansággal teljes nap van, és én már biztosra jöttem most, harmadszor.
Ámde máshonnan nincs kilátás pénzre, tehát nagyon érthető, hogy barátomnak a fecsegése közben felhasználom egy lélegzetvételét, és így szólok:
– Hát rendben van, kérlek. Igazán restellem, hogy ennyire igénybe veszlek, de mondom helyzetemet. Hát rendben van, holnapig még várhatok. De aztán gondold meg, hogy milyen kellemetlen lenne rám, ha nem sikerülne a vásár, és én nem próbálkozhatok már egyebütt a szoborral.
Hogy ezt minek mondom, sőt mintha komolyan érezném is, mikor hazugság? Nem tudom. Egyszer egy műkereskedő éppen felényi összegre becsülte a szobrot, mint barátom révén kapnék érte, és abból még a lakás ára sem futná. Hát minek mondom, hogy másutt adhatnám el? Sőt, minek érzem, valami bizonytalan elkeseredéssel színezetten?
Barátom húsz szóval biztosít, hogy holnap biztos a vásár. Nos, jól van. De végül azt teszi hozzá:
– Hiszen én azt hiszem, talán még az asszony is kifizetné, ha nagyon noszogatnám. De tudod, nekem is zsenáns kissé. Ezek gazdag emberek, és nem tudnak magunkfajta emberek szükségeiről, talán el sem tudják képzelni. Ezért zsenáns nekem, tudod, sürgetni a dolgot.
Igen, igen, erre történt bennem valami különös, egész különös változás. Erre a valószerűségre, hogy az asszony a férje nélkül is kifizetné a szobrot, és akkor megszabadulnék egy nap kínjaitól, kétségeitől, és megtakarítanám az újabb látogatást barátomnál. Barátomnál, aki tovább lepetelt most egyébről, és engem nem érdekelt. Türelmetlen vagyok, valósággal elkínzott. Azt mondom egyszerre barátomnak:
– Kérlek nagyon, próbáld meg, hátha kifizetné az asszony is.
Erre barátom újra azzal állt elő, hogy zsenáns ilyen gazdag emberekkel ez az elintézés, mikor csak egynapi haladékról van szó. És mikor én még egyszer kértem rá, ekkor már visszavonta a lehetőséget is, hogy az asszony is kifizetné, és mintha már egy kissé bosszús lenne oktalan türelmetlenségemen, azt tette hozzá:
– Legföllebb visszahozhatom neked. Ezt megtehetem, bár mondom, kár volna.
Most is érzem, szinte mint valami rossz látományt, ami bennem barátomnak ezekre a szavaira végbement. Ugyanis ő, ez után a kijelentése után, mintegy átsiklott a szobor visszahozatalán, mintha sejtené, hogy ezt felesleges is volt megemlítenie, bizonyára magam sem akarom visszavétetni vele, és barátom megint a politikai helyzetre tért, lepetelve, lepetelve, lepetelve.
Az ablakon eközben egy dongó zümmögött. Én közben ezt néztem, és ahogy merően néztem, egyszerre valami kifejezhetetlen belső sírás indult meg bennem. De – hogyis tudjam elmondani! – ehhez a lelkiállapothoz határozott és közvetlen köze volt a megszorult és gyötrődve zümmögő dongónak, nyilvánvaló szörnyű érzésében, hogy az átlátszó ablaküveget levegőnek nézi, és nem bírja belátni, elviselni akadályának röptében. Ostromolja, megint nekirepül, és kínban zümmög. Egyszerre, mintha rettentő ordításnak éreztem volna ezt a zümmögést.
Barátom lepetel-lepetel. És én valami emésztő, dacos, nyomorú válságot élek át magamban. Ránézek barátomra és vissza, merően, a dongóra. És a dongó, érzem, a dongó dönti el bennem, hogy egyszerre fölálljak:
– Nézd kérlek, ne haragudj, de inkább hozd vissza a szobrot. Elkísérlek inkább most. Ha nem veszi át az asszony, légy szíves, hozd vissza, megpróbálom egyebütt eladni – mondom kissé remegő hangon.
Nos, ha van lélekbelátás, akkor a barátomnak erre szemeimbe vetett szemeiben ez volt. Most is azt állítom, hogy elsápadt. Elsápadt, megérezte az én szemeimben az őrültséget. A halálravágyás őrületét, mely szerintem néha érzésben jogosabb és érthetőbb az életre vágyás őrületével. Csak ilyesvalahogy mondhatom.
Barátom meglátta szemeimen át bennem a belső válságot, de mint az okoskodók, a fecsegők, nem bírt hinni észleletének. Inkább kapott nyilván annak valószerűségén, hogy a szobrot másutt adnám el, és nem csodálkozott nagyon esztelenségemen, hogy ettől fogva nem hajlok rábeszélésére, és tőlem egész szokatlan módon unszolom, hogy vegyen kabátot, kalapot, menjünk együtt az illetőkhöz, és ha az asszony nem fizeti ki a szobrot, akkor adja vissza.
Adja vissza! Adja vissza! Holott akkor nincs többé mentség!
Igen, hiszen így is mondják; inkább a halál, mint a bizonytalanság. De mikor döntünk magunkban, az élet őrülete mégis visszatorpan a másik, a halál őrületével nézve farkasszemet, és ha mégis győz, ezt, higgyék meg, higgyék meg, és százszor higgyék meg, bennem a dongó tette. Igen, a dongó volt a halál követe.
Vitassák kérem! Hiszen csak nem gondolják, hogy az én fejemen át nem görög ilyen magyarázat: „Ugyan! ugyan! véletlen arra néztél, és köztudomású, ezren megírták már, hogy nagy lelkiválságok idején érzékeink jelentéktelen semmiségekkel bíbelődnek.”
Nem és százszor nem! Megmondom, miért. Mikor barátommal lefelé indultam a lépcsőn, és ott, mintha valami bizonytalan sejtelemmel környékezett volna meg az életösztön őrülete, hogy egy napért ne adjam el magam az ördögnek, egyszerre megint megjelent a dongó. Pontosan, tisztán éreztem, hogy gyermekszemmel látom, szüleim házának nappalijában, az ablakon. És én ingecskében és maszatosan zokogok, dühöngök, mert a pesztonkám nem ereszt ki az utcára. Beszél, korhol és megőrjít, hogy nem érti meg, hogy a szoba elviselhetetlen számomra. Az utcára akarok menni, az utca az élet, a boldogság, engedjen oda! És a pesztrám rám akarja beszélni, hogy mind a ketten kikapunk apámtól, aki megtiltotta, hogy aznap kivigyen. Őrültségekkel akar rám ijeszteni, hogy a kéményseprők járnak és elvisznek, és nem akarja megérteni, hogy minden félelemnél, minden parancsnál erősebb a vágyam, ki, az utcára, és érzem a dongó szörnyű kínját, amely ott zokog, ott vergődik, ott ordítja ugyanazt a fájdalmat parányi lelkéből, ami engem sorvaszt.
A többit már rövidre foghatom.
Barátomat az utcán vártam meg. Meg-megcsillant előttem, mint valami hideg, sarki fény a verőfény helyett, a remény, hátha pénzt hoz le barátom az asszonytól a szobor helyett? De alapjában inkább afféle „elvégeztetett”-félét éreztem.
Barátom lejött, és visszahozta a szobrot.
Hazamentem, és beláttam, hogy élni és vágyni az életre, ránk kényszerített őrület.
Hiába minden, uraim. A szívemet, amelyet nem sikerült elég jól átlőnöm, meggyógyíthatják. De nem fognak kigyógyítani ebből az érzésből. Nem, uraim, a dongót sohasem hessegethetik el többet szemeim elől. Önök azt mondják, az őrültség dongóját? Ez felfogás kérdése, uraim. Nekem az önök életre való vágya tűnik őrületnek.
Az öröm
Tizenkilenc éves voltam, s telve a tehetség hitével. Ez nem is szó arra. Bódulatban éltem, s csak szerencsém, hogy abban éltem. Mert teljesen magamra voltam hagyatva és nyomorogtam.
Nyomorogtam, de ez talán nem is nyomott alá annyira. Akármilyen vézna s nyúzott voltam egyébként, hogy néha valósággal megijedtem megaggult arcomtól a tükörben, a bódulat, az áltatás úgy lebegtetett a hétköznapok felett, mint valami szabadulni akaró léggolyót.
Fáradt voltam állandóan, mert álmatlankodtam. Agyonkínoztam idegeimet munkával, elnyűttek a nélkülözések, és szinte ordított bennem néha a kín, hogy sohasem pihenhetem ki magamat.
Éjjelente a szívem úgy dobogott, mintha átkozott lelkek horga akadt volna meg benne, s azok huzigálnák. Már nappal is alig tudtam megkülönböztetni az ébrenlétet a félálomtól. Szörnyű gyötrelmek közt bóbiskoltam olykor el percekre valahol egy padon, a nagyváros utcáin. Beszélgetés közben éreztem már, hogy értelmem koszló fonaláról le-lepereg egy-egy érthetetlen szó. Valami éktelen kép káprázik szemem előtt. Valami idétlen vartyogás zördül dobhártyámon. És mindez tiszta öntudat, beszélgetések, séták közben. Biztosra vettem, hogy megőrülök.
És ehhez az ínség. Akkor, hát akkor, amiről most mesélek itt, éppen minden mentség nélkül voltam. Egy peták nélkül, egy rossz reményke nélkül.
Lefeküdtem a díványra, és azt mondtam magamnak – Fiam, te nagy elme, te tündökletes jövő, fiam, itt meg kell dögleni!
Ez délelőtt volt. Délután találkoztam egy ismerősömmel, akinek révén már elsóztam néhány mázolmányomat. Különben maga is szegény ördög volt, s éppúgy járta, mint jómagam, a nincstelenség csűrdöngölőjét. De volt egy gazdag ismerőse, afféle szerényebb műpártoló. Magának is volt gyűjteménye, s mások számára is vett vagy közvetített, természetesen (mit is mondjam?) igen szerény vásárlásokat.
– Kérlek – mondta a barátom –, kereslek már két napja, venni akarnak tőled valamit. Azt mondták, cipeljelek föl hozzájuk, és meg akartak látogatni. Meg is fognak látogatni.
Alig volt, sőt egyáltalán nem volt erőm, hogy belehelyezkedjem az örvendetes tudósítás izgulatába, barátom példájára.
Először nem tudtam, kik azok, akiknek megtetszett a dolgom. Másodszor, mennem valahová, s koszlottságommal és bágyadtságommal habrigyálnom. És a látogatás, sejthető, hogy inkább elrémített. Finom népek az odúmban! Már az is megremegtetett, hogy talán már távollétemben be is néztek hozzám! Csupán a „venni akarnak tőled” volt kecsegtető ismerősöm szavaiból.
És természetesen ez a kecsegtetés vitt el barátommal ismeretlen művásárlóimhoz.
Nos, csak ezzel az öreg kifejezéssel élhetek. Felejthetetlen este volt. Akiknek megtetszett a dolgom, egy asszony volt, egy drága, gyöngéd teremtés, és lánya, egy csodaszép gyermeklányka. Nem tudom mással jellemezni jobban társaságukat, mint hogy az első negyedórán belül sem éreztem már a kétnapos borostát államon, a szakadást cipőmön, nyomorúságom, küzdelmem, csüggedésem. Holott hát ilyesmit könnyebb nem érezni selejtesebb lelkű s firtatóbb szemű emberek közt, mint az igazi jóság és tapintat körében.
Még azon sem tudtam érezni hökkedelmet, hogy miért ragaszkodtak hozzá, hogy föl akarnak keresni.
Másnap déltájt eljönnek – ezzel búcsúztam el tőlük.
Felejthetetlen este volt. De felejthetetlenebb a rákövetkező éjszaka. Mi őrületek farsangoltak át agyamon? Olyannak éreztem fejemet, mint valami bombát, amelynek gyújtózsinórja az utolsó hüvelyknél sistereg. Szétrobban, szétvet mindenestül. Üvölthetnékem volt néha a gyönyör gyötrelmétől, s aggodalmak vacogtattak, hogy nem bírom ki másnap délig. Zokogás jött rám. Beleharaptam párnám csücskébe. És ugyanolyan halnivágyás fogott el, mint a reménytelenség legvégletében.
Ez volt az öröm. Ez volt az öröm hetek kétségbeesésére. Gonoszabb volt, könyörtelenebb annál. A vörös, az igazi hóhér volt, az ínség aszkóros pribékje helyett.
Így tartott…
De előbb le kell írnom barlangomat.
Hogy belől kissé pókhálós volt, hogy padlója és ablakai sem a legtisztábbak, s a bútorzata sem a legfényesebb, még hagyján. Voltaképp ez csak renyheségem eredménye volt, s könnyen lehetett rajta segíteni.
Egy nagy, földszintes szoba volt, egészen műteremszerű. Új házban volt, s hármas nagy ablaka, három üres háztelekre. Évekig nem gondolt rá a telkek tulajdonosa, hogy építkezésbe kezdjen. Az én oldalam felőli lakók már azt hitték, örökké úgy fogja érni a reggel s az egész délelőtt napja ablakaikat. Épp akkor volt tele zokszavakkal és átkokkal az egész házoldal, miután megjelent az üres telken a mérnök, vállalkozók, munkások.
Legfontosabb azonban, hogy épp ablakom alatt ment át az út az üres telkeken, s a ház sarkánál volt egy meglehetősen kis kaptató.
Aznap reggel érkeztek meg az első termésköves, téglás, gerendás társzekerek. Még alig pirkadt. Már amennyire tudtam, rendbehoztam lakomat. De még tíz óra körül is ott henteregtem rongyos díványomon, részegen az álmatlanságtól, s félig alélva a kimerültségtől. Őrjöngésféle járt át néha. Nem bírom tovább! Szét kell vernem a fejemet a falon. Azt hittem, már meg is vagyok tébolyodva.
Eközben érhetett fülembe odakünnről az éktelen zenebona. Odakünn már órája is tarthatott a társzekerek érkezése az üres telekre.
Akkor érhetett fülembe, és úgy ért egyszerre, mint valami boldog mentség, hogy elfoglaljon vergődésemtől. Mi az ördög történik odakünn?
Az ablak alatt elcsörömpölt már vagy négy-öt megterhelt társzekér. S miután lerakodtak, vissza is tértek. A hatodik azonban megrekedt a kaptatón.
Amint kinéztem az ablakon, ami a hűhón, a bámész népségen át szinte végzetszerűen tűnt a szemembe, az egy lónak egyik szeme volt, amelyből vér csurgott.
Hatalmas állat volt. De valami öreg, rokkant pára lehetett. Hátsó csontjai is úgy álltak ki idomtalan nagy hasa mögül, mint egy rozzant kupola saroktornyai.
Ez tűnt szemembe. És láttam, amint a kocsis az ostor megfordított nyelével üti ezt a lovat.
Üti, aztán megáll, és maga körül és a földre bámul. Látható volt minden tagján a tökéletes jótehetetlenség – mibe kezdjen tovább?
Az agg pára pedig néhányszor megrázta a fejét, hogy a vércsöppek szétfröccsentek szemeiből társára is, amely riadt szemmel, mozdulatlanul állt hámjában, csak lábai remegtek.
A hajcihőben szünet állt be. A kocsis ott állt még mindig álltó helyén. Néztem egy darabig, aztán betettem az ablakot, és kezdtem újra sétámat a szobában és hánykolódásomat a díványon. Kegyetlenség így kínozni az állatot – legföljebb ilyesvalami fordult meg fejemben. Ezzel újra vendégeim gyújtották fel gondolataim, akár képeken a bosszúcsóvás angyalok a rőzsegarmadát.
Megint úgy volt, mint előbb. Egy darabig hallatlan volt számomra a kinti, megújhodott hajcihő. De mikor fülembe ért, egyszerre, magam sem értem, mintha minden emésztődésem, kétségbeesésem odakapta volna magára, mint a burrogó gépkerék a papírrongyot. Düh fogott el a szüntelen gyühókon, ahókon, s ugyanaz a gondolat, hogy kegyetlenség így bánni oktalan barommal, most olybá tűnt, mint a világ leggyalázatosabb gazsága. Úgy rántottam föl az ablakot, mint aki okvetetlen beleavatkozom, s megakadályozom a további kegyetlenkedést.
Ám, mikorra kinyitottam, a népség láttán lecsappant merszem. És lecsappant valami fura észlelet miatt is.
A lovakat most mintha nem s láttam volna meg. A kocsis tűnt szemembe. Félig felém fordult a lovak mellett, kezében óriás dorong. De leeresztve végével a földre, és a kocsis arca égnek fordítva. Rögtönösen és pontosan belém hatottak, valósággal belém vágtak az érzései. Ugyanaz a magatehetetlenség, de már szinte eszelősséggé fancsalodva arcán. Lihegett, be-behunyta szemeit, és az ég felé fordította arcát.
Hisz ez ugyanaz a nyomorult, mint a párái, amelyeket hóhérolnia kell! Órákhosszat vesződik már, hogy följusson a kaptatón, de hiába. Dühe már csak kín és kétségbeesés.
Láttam, hogy a népség is oszladozni kezd, s végül a maradék néhány ember s gyerek is dolgára megy, vagy érdekesebb látvány után néz. A kocsis ottmarad maga, párolgó, remegő, vérző barmaival.
Rá-ránézett a lovakra. Szétpillantott. Fejét lógatta, s megint az égre nézett. Azután elkezdte lerakosgatni a téglát a szekérről.
Eközben megint visszavonultam az ablaktól, de nyitva hagytam.
Az az érzésem volt már, hogy az a bizonyos délidő, amikorra vendégeim látogatásukat jelezték, túl van már. Szinte nem is az elmaradó képvásáron, de azon nyivasztott aggodalmam, hogy hiába gyötrődtem végig estétől ezeket a szörnyű órákat.
Az ablakon nem láthattam ki, amerről érkezhettek, csak a lépcsőház felől, s a türelmetlenség kivitt.
Abban a pillanatban, mikor kiléptem a kapun, a kocsis éppen végzett a tégla-lerakással. Összenéztünk. Persze, afféle, azt mondhatnám pillanatnyilag is, tudatos, mégis kényszerű csalódás. Úgy tetszett nekem, mintha ebben a pillantásban megértettük és méltányoltuk volna egymás szenvedését.
A kocsis kezébe vette a gyeplőt, és nekem, miután lenéztem az utcán, és senkit sem láttam, mintha melleslegessé vált volna a saját ügyem, úgy fordultam a kocsisra vissza: nos, mire megy hát a lovaival? Szinte érzéseit is átvettem. Nem kínzott állatoknak láttam már barmait, hanem olyasvalamiknek, amelyeknek kötelmök, hogy megfeleljenek végre feladatuknak.
– Gyüá, gyüá! – ordított a kocsis, és megfeszült gyeplővel hajtotta neki szekerét a kaptatónak. A párák szügyükbe vágták fejüket, gerincük ívrét hajlott, és, és (szinte saját mellemet is szorongás hagyta el minden rándításnál) a szekér már ott gördült a kaptató teteje körül.
Ohó! Egyszerre a szerencsétlen, véres szemű, vén pára göbös lába alól kigördült egy rög. Megnyaklott, s előrezuhant fejjel, hogy a hám csaknem keresztülröpült rajta. A szekér, a visszagörgő, az annyiszor visszagördült, átkozott szekér rántotta vissza négylábra.
A kocsis, mint a gutaütött, hirtelenében még moccanni sem tudott. Kifejezéstelen arccal, a gyeplőt aláejtve maradt ott. Mintha csak egyik szemgolyója élne még belőle, amely szeme sarkába fut a kocsi felőli oldalon.
Egyszerre megmozdult. Mozdulata annyira magán hordotta valami önkívület bélyegét, hogy megremegtetett. Lassan, majdnem ímmel-ámmal nyúlt a földre a dorong után, s szeme eközben is az öregebb gebére volt szögezve merően. – Most megdöglesz! – Éreztem, hogy ezt a két szót hordja nemcsak agya, de az utolsó porcikája is. Megfontoltan, s valósággal egykedvűen emelte magasba a dorongot, kinézte a helyet a gebe hátán, ahová csapjon, s lecsapott.
Ha saját hátamat éri ez az ütés, talán nem reszkettet meg jobban. Első ösztönöm az volt, fussak be a kapun, hogy ne lássam, ami történni fog.
Rémes csapás volt. Épp a gerince élét találta a roskatag gebének, s nem is döngött, hanem kondult valósággal, mint valami bőrharang. De ami még szörnyűbbé tette, hogy a gebe utána még a fejét sem rázta meg. Úgy maradt vele alácsüngetve, még mintha lábaiban is megszűnt volna a remegés.
Most emelte föl a kocsis a dorongot, hogy másodszor sújtson vele.
Ami végigrángott rajtam, az nem lehetett agyam teljesítménye. Pusztán idegeimé. A rémület, a szánalom, a révület keveréke. De ott voltam már mellette, s rekedt, fakó hangon, de parancsolón szóltam rá:
– Ne üsse!… Ne!… ne!… hallja?… Ne üsse!… Hallja? – Már ordítottam, mikor a dorong mégis emelkedett tovább, s a kocsis nem engem, de nyilván senkit és semmit nem hallott s nem látott maga körül, csak a gebe gerince élét, ahová másodszor sújt le.
Akkor megragadtam a karját. Megragadtam, a dorong a csapás helyett félrelendült, és az egyik végével a földre esett. Rá a másik vége is kiesett a kocsis kezéből, amint megfordult.
Úgy tetszik ma is, az az összepillantás, amit váltottunk, mintha két tébolyulté lett volna. Az a: – Mit akar? – amit a kocsis dörmögött felém, annak hertyegő, csodálkozó, keserű, dühfojtogatott hangja mindig fülemben lesz.
– Ne üsse! – makogtam, mintegy magyarázkodón, rángó ajakkal.
Csak rám nézett. Egyik szeme sarkából. Éppúgy, mint a visszagördülő kocsira. Ez a tekintet sem törlődik ki szememből. És csak torkáig jutott valami mordulás, miközben fölvette újra a dorongot.
– Menjen az útjára, amíg jó dolga van! – mondta aztán baljóslatún.
Újra a menekülés volt az első ösztönöm. De a rettenet nagyobb volt, hogy tanúja kell legyek a következő csapásnak. Úgy van, úgy. Csak a rettenet tette, hogy megint odakaptam a kocsis karjához, s szinte nekivadulva ordítottam rá:
– Ne üsse! Nem érti?!
Ami erre ért… Voltaképp nem is lehet attól fogva, még órák múlva is, tiszta képzetem. A kocsis, még annak a mozdulatnak folytatásául, ahogy a dorongért nyúlt, visszakézzel s teljes karlendülettel arcomba vágott. Magam sem tudom. Ha megszédültem is, azért úgy rémlik, inkább valami lebírhatatlan gyávaság tette, hogy amint hátratántorultam, hagytam, hogy ez vigyen tovább és roskasszon össze a földre, a fal tövében. Úgy van, alakoskodtam. Talán rögtön föl és neki is bírtam volna ugrani a kocsisnak, de a gyávaság, a föltétlen erőtől való iszonyat buktatta alá fejem a térdemre, s pihegtetett és vacogtatott ott jó ideig görcsökben a fal tövében.
Mi jobb magyarázat? Mint a rögeszmés, azt bizonygattam ott magamnak: – most bemegyek a revolveremért, és lelövöm, le kell lőnöm ezt a vadállatot!… Revolveremért! Nem is volt revolverem.
A kocsis nem volt már ott, mire fölnéztem. Hátát láttam csak, amint a ház sarkán befordult, nyilván segélyért menni, vagy gazdájának jelenteni, vagy akárhova. A két pára állt ott csak mozdulatlanul a szekér előtt. Ezeket megmentettem. Hisz biztos, hogy rajtam elégült ki a kocsis dühödtsége. Úristen! Mi áron!
Feltápászkodtam, s csupán egyetlen félelem kujtorgott bennem, amint körülsandítottam – vajon láthatta-e valaki a csúfságom? De még a ház felső ablakaira se mertem fölpillantani. Nem bosszúvágy már, dehogy! Megkönnyebbülés volt, hogy a kocsis távozott. Kábán, lopva botorkáltam vissza a fal mellett odúmba.
Csodálatos! Nem jogosabb lett volna ezúttal, hogy azt érezzem, hogy most le kell feküdnöm a pamlagra, és kijelentenem magamnak: – Most meg kell döglened! Ehelyett valami kicsinyes kalmári élelmesség kezdett motozni valóm legmélyén. Megnézni arcom a tükörben, van-e nyoma az ütlegnek? És leporolni magam. És valamilyen egykedvű, talán kedélyes, akár afféle művészléhaságot vagy bármit, csak valami lelkiállapotomat elrejtő mivoltot keresni, ha megérkeznek látogatóim. De mindez (hát meg tudom-e itt eléggé érzékeltetni?) végsőkön remegő ízekkel, és siralmas, hörgő ernyedtségben ment végbe bennem.
Amint szobámba bukok most (gondolják el), ott fogadnak szemtől szemben látogatóim. Ott fogadnak, és első révületre is látom arcukon a megdöbbenést és hallom:
– Istenem, a szája véres! Mitől? Honnan jön?
Hisz ők, természetesen, láttom nélkül bejöhettek a kapun s várhattak, amíg magam ott jártam pórul a kocsissal, s ott gubbasztottam az ablakom alatt, a fal tövében. Ők, ez a két drága teremtés, akik mentségtelen sorsomba, tegnap estétől, az örömöt, a reményt hozták.
Kár hozzátennem, hisz már nem nyomhatott alább semmi. Két óra folyást gyötrődtem jóságos kérdezősködéseik közt, általában sorsom felől, amelyről semmivel szemérmetlenebbül nem hazudoztam, mint vérző ajkaim oka felől. Aztán elmentek. Csak meg akartak nézni egy művésztanyát, ismerősöm dicséretein buzdulva érdekes s nagyra hivatott egyéniségemről.
A bolond meg a bélyeges
Ketten voltak az utcák példái. Egyik a bolond, másik a bélyeges.
Milcsit, mikor még Milcsikémnek hívták, anyja özvegy hivatalnokné volt, és diákokat meg fiatalembereket tartottak ellátásban.
Milcsike csúnya volt szegény, még virágja virágában is, úgyhogy igazán vérmesnek kellett lennie annak a szobauruknak, amelyik elcsábította.
Milcsike megesett. De – alkalmasint vétkes kísérletek miatt – kicsikéje halva jött a világra. Épp hogy belesivalkodott, és azzal visszament angyalnak.
Milcsikének pedig a kiállott szégyen, bánat, gond a tejláz idején megháborította eszét.
Nem sokkal utóbb meghalt anyja. Majd a takarék elárvereztette házuk. Egyszóval Milcsikét elhagyta gyermeke, szülője, hajléka, elméje, minden. Senkije és semmije nem maradt a nőegylet könyörületén és eszelőssége vigaszán kívül.
Így vált belőle bolond Milcsi.
Bolond Milcsi aztán húsz év előtt divatozott, kacabajka foszlányaiban őgyelgett az utcákon, s nagyanyós kalappal, rajta piros meg mindenféle szín bóbitával, ahogy egyre tűzködte hozzá a tollakat, akárhol lelt egyet. Hasonlóul szedve ruhájára is mindenféle cicomát: koszlott sálat, lyukas kendőt, piszkos csipkemaradványokat, tépett tarka szalagokat, mik libegtek s röpködtek utána.
Karján egy vörös bársony piperezsákocska volt. Abból úntalan egy kerek tükröcskét vett ki, hogy magában gyönyörködjék, meg egy föstékestégelyt, hogy arcát pirosítsa a rászáradt mocsok fölött.
Bolond Milcsit házasságra akarták kényszeríteni akarata ellenére, s nem bírt menekedni a kérőktől. Így bizonnyal volt már szívének titkos választottja. De ez titka volt. Erről nem beszélt, csak a tolakodó kérőkről.
Mókás férfiak kitárták előtte karjuk, hogy szívükre szorítják egyetlenük, Milcsikéjük. Akkor Milcsi szemérmesen tiltakozva futott előlük, éppúgy sütve le fejét hónalja iránt, mint a madarak dugják szárnyuk alá. Majd mások híreket közöltek vele, hogy a főispán pályázik a kezére, vigyázzon! Meg ez és amaz válni akar érte a feleségétől. Mire Milcsi merő kétségbeesett ártatlansággá vált. De mihelyt azt kérdezték tőle, ki lesz hát a jövendőbelije, arra tüstént zavart és ábrándos arcot vett, és ment onnan.
Ment, és aggodalmasan suttogott és tanakodott magával, hogy aztán elővegye pirosítóját és tükrét, és kuncogva, boldogan kacagjon.
Hiszen nyomorult lehetett Milcsi, de boldogtalan volt-e? Ha Milcsinek egyszer azt hízelegte tükre: – Drága, bájos, nemhiába vetélkednek s törik magukat annyian utánad! És öröm ragyogta be sötétsárga, ezerredős arcát, mint a verőfény holmi száraz fát.
Tényleg, olykor rápillantni girhes fára, s bogaiból egyszerre fancsal arc körvonala rémlik. Ilyfélének tűnt a Milcsié. És benne szemei a sok ránc között, akár ágak közé akadt, vergődő madárfiak, éppúgy szökdelltek nyugtalan.
Mert sajna, Milcsinek is meg kellett legyen a maga boldogtalansága. Nem más, mint az utcagyerkőcökben. Csak ezek bántották, háborították őt. Csak ezekre volt mindig egyedül panasza.
Gubicki csizmadia volt. Annak idején még egyike a legcsinosabb, legkapósabb legényeknek. Ez még megtetszett puffadt, szakállas, zöldes pofáján is. Haja nem is akart őszülni, és ha nem lett volna egy kóc, s arányos alakját nem hagyta volna csámpássá nyaklani, és nem lett volna toprongyos, nyakig sáros, bűzös, még kiállhatta volna ollyikkal a versenyt. De a pálinka!
Gubicki házas volt. Felesége kocsorbaszerű, ideges és alattomosságot sejtető képű nő. Lánya szöszke, aranyos fruska, de apja szép, barna vonásaival. Takarosan, s amennyire lehetett, kisasszonyosan járt, mert iskolázni akarták, de aztán ki kellett maradnia a második polgári elején.
Persze, övéi rég nem éltek Gubickival. Gubickinak sem volt senkije és semmije a pálinkáskupicán meg Amáresz nevű úrékon kívül, kiknek favágójuk s mindenesük volt.
Másként Gubicki saját magán kívül senkinek sem ártott szerencsétlen szenvedélyével. Azoknak kétségkívül legkevésbé, kiktől maga becsmérlésen, gúnyon s megvetésen kívül semmit sem kapott, vagyis az utcabelieknek. Inkább még ő szolgált nekik ingyen mulatsággal, amint az utcaközépen tántorgott nagy hadonászva vagy szavalva, vagy vitázva magamagával.
De nem kell ám azt hinni, hogy holmi apró-cseprő ügyeken, talán az utcabeliek körül. Gubicki, ha nem csapta el az ipartestület elnökét, ha nem csinált tisztújítást a városnál, vagy történetesen országgyűlési képviselőt nem választott, akkor legalábbis a kormányt buktatta meg.
– Tessék már egyszer rendet csinálni, kérem! Nem a népet bolondítani. Mert aztán megmutatjuk, ki az úr ebben a rongyos országban! – ütötte mellét Gubicki, meg-megállva útjában. Nem elég volt neki kapkodni a fejét az utca gyerkőcei sárgalacsinjai s kavicsai elől, vagy a kabátja megrángatásáért riogatni rájuk, s zavartatni magát eszmemenetében ostoba versikéjük által.
| Gubicki már megint részeg… |
|
De mikor is nem volt az Gubicki?
Ám e gyermeki hajszában, mint bolond Milcsinél, Gubickinál is volt bizonyos végzetszerűség. Valaki iránt mégis vétkes volt Gubicki, önmagán kívül, bélyeges, cégéres, züllöttségében. Talán Gubicki kislánya apját, a haszontalan apát, nem a haszontalan embert bosszulták meg a kicsik. Az apát, kinek másüvé is lett volna tartozása, nemcsak a pálinka árában. Hát ez igazság! Gaztettért lakolás, mulasztásért csúfság.
Szóval ők ketten voltak az utca példái. Milcsi meg Gubicki, egyik a bolond, másik a bélyeges. Ők maguk azonban sohasem vettek tudomást egymásról.
Hanem néha Gubicki hosszabb időre kikécmergődött valahogy a pálinka gyalázatából.
Hasonló fordulat mindig csak úgy jött egyszerre, minden különösebb serkentés vagy alkalom nélkül Gubickira.
A nap egész bizonytalan szakában, délután, reggel vagy este, hullaálomból ébredve vagy munka közben, letéve a fűrészt, Gubicki egyszer csak teknőt s tálat kért az Amáresz úrék bejárónéjától s engedélyt, hogy egy kis vizet melegíthessen.
Míg az megmelegedett, addig kiszedegette hajából, ruhájából, szakálláról a szalmaszálakat, levakarta a sárt, kirázta mérgesen, megbotozta dühösen culáit. Aztán kimosta fekete-neműjét, megmosakodott maga is, azzal elindult.
Két helyre tartott ilyenkor. Vagy unokabátyjához, ki szintén csizmadia volt, vagy komájához, s egy óra múlva már a háromlábú széken ült a fűrész húzogatása helyett, s ütötte a dikicset, kente a csirizet, rántotta a kaptát, s feszítette a lábszíjat, élvezettel szippangatva a jó bőr és kéreg meg avas lábizzadságok illatát a tajkolandó lábbeli-halom közepett.
Amúgy Gubicki nem volt rossz munkás. Ha egyszer nekifogott, nemcsak jól, hanem háromannyit végzett, mint más.
Ily más s elég ritka esetekben aztán az is előfordult, hogy Gubicki újra összeállt feleségével is.
Ám ebben kezdeményező rendszerint nem Gubicki volt, hanem maga a felesége.
Gubicki míg ivott, az asszonyt jóformán sosem látta. Ekkor azonban egyszerre előbukkant valahol. Előbb csak görbe s bizalmatlan pillantásokig mentek, majd egy-két szóig. Szóval, valósággal visszakacérkodták maguk a pap áldásába.
Hát egyszer három hetet töltött emberséges munkában Gubicki, és már rég elközelgetett az újra házasodhatnékja. De az asszony mégsem mutatkozott.
Csak a véletlen segíthetett, s ez egy nap valóban kezére járt Gubickinak félig-meddig. Vagyis találkozott a feleségével, csakhogy az öccsével volt éppen, egy göthös szabósegéddel.
Gubickin már valamelyest emberi ábrázat és gúnya díszelgett. Már megállhatott feleségével és öccsével az utcán, annak gyanúja nélkül, hogy kéregetni akar tőlük.
Meg is állt Gubicki, s a szokott ellenséges arculat helyett bizonyos békülékenység bizonytalankodott vonásain.
Így kezdtek a szokott csevegésbe s példálózásokba, és többek közt Gubickiné elmondta Gubickinak, hogy jelenleg talán javulás áll be helyzetükben, mivel lányuknak kilátása van, hogy bejut felírónőnek egy üzletbe.
– Hát milyen üzletbe? – kérdezte Gubicki.
– A Hasas Üszőbe – felelt az asszony. – Seress Gyula úrhoz.
Nos, e két név hallatán Gubickinak egyszerre bizonyos semleges vonásuvá lett az arca, hogy utána komorulat jelenjék meg azon.
– No, azt már nem! – jelentette ki egyszerre. – Nem, azt már nem! Hiába! Oda ne add. Oda nem való a lány!
– Micsoda beszéd! Na hallod, ilyet, ettől! – fordult az asszony az öccséhez.
– Nem! Azt is megmondom, minek. Mert ott nem a munkáért kapja a fizetést. Hanem egyébért. Azt te is tudod. És ha nem is, azt senki sem fogja hinni neked, s más ugyan nem néz többet arra a lányra, ha becsületes marad is. Na, Seress Gyulához! Jól kigondoltad!
Ezeket mondotta Gubicki az asszonynak.
A Hasas Üsző voltaképp az Arany Üsző cég volt, nem célzattalan ferdítésben, sem a cégérén kissé elrajzolt állatot, sem bizonyos egyéb jelentését illetőleg. Tulajdonosa ugyanis egy legényember volt, köztudottan mulatós, kártyás, hangos, s főleg nagy szoknyás. Üzlete, szertelen költekezései ellenére is, kitűnően ment. Minden utcában volt átlag egy kitartott szeretője vagy egy megfizetett zabigyereke. Így nőalkalmazottjai sem állhattak jó hírben.
Ide vonatkozott a Gubicki tiltakozása, melyre most már felesége ingerülten csattogni, pattogni kezdett, éhhalálról, koldusbotról s főleg olyan alávaló apáról, ki könnyen parancsolna, botránkozna s fitymálkodna felesége s gyermeke küszködésein, míg maga leissza kalapjáról a szalagot, s felőle az utcán lehetne családja.
Gubicki azonban szilárdan állotta vélelmét.
Mi jöhetett? Minthogy kölcsönbe leszajházták, lecsavargózták egymást, és egy – majd meglátom! – meg egy – majd meglátom én is! – fenyegetéssel váltak el a derék házasfelek.
Gubickinénál következő eset forgott fönn.
Ha tán nem is volt szándékában egyenesen eladni lányát, mindenesetre hasznot akart húzni abból, hogy kiteszi őt, ha nem a bukás, mindenesetre megszólásoknak, mi majdnem egy. Most már asszonyi ravaszsággal ki szerette volna fürkészni férjét, kap-e az a tervén. Ha igen, akkor ennek fejében összeköltözik vele. Soká úgy sem tartja ki Gubicki a józanságban. De annak tartama alatt, mint beszámíthatóra, könnyen rákenheti a lánya kiszolgáltatását. Aztán az újra elaljasodó csavargón már eggyel több vagy kevesebb folt elfér.
Az asszonynak, persze, kudarca után annál nagyobb volt mérge, hogy egyáltalán kísérletet tett, s oly utolsó alaktól kellett megszégyenülnie jó erkölcsökben, mint férje.
Ez volt Gubickiné. De Gubicki kedélyének egyensúlya volt egészen különösképp fölbillenve a találkozást követőleg.
Tisztességes s rendes embereknek voltaképp semmi örömük tisztességük- s rendességükben, mint csupán olyanban. Míg hát Gubicki valósággal úgy érezhette magát, maga mögött háromszor hét emberségesen töltött napokkal, akár holmi díszmenet élén. Vagyis külön és hatványozott becsben önnön derekasságán.
Gubickinak úgy tetszett, akár valami zordon szózatban zúgnék rája az apai kötelesség, melynek meg kell ragadni a becstelenség felé sodródó gyermekét, kit tudatlanságában maga anyja taszít abba.
Első eredménye ennek mindenesetre az lett, hogy a háromlábú szék alatta, a műhelyben, mintha így reccsent volna, mikor rácsapta magát: – Ha ilyesmi megtörténhet a becsületeden, akkor mit érdemes görnyeszteni rajtam a hátad! – És a lábszíj, a kapta, a dikics, a csiriz, a metélő kés ugyanezt sunnyogták, puffanták, koppanták, nyiszeregték, lefetyelték karban Gubickinak. Hogy egyszerre torka is közibök szóljon: – De fenéstül kiszáradtam búvomban és mérgemben egy kis nerángassra!
Hát éppen szombatnap volt. Gubicki délután elszámolt unokabátyjával a darabok- és a tajkolásról, s fölvette bérit. Azzal leoldotta, a sarokba csapta kötényét, megtisztálkodott, s magára kapta kabátját.
A műhely s a ház már tudta, hogy családjához megyen, még egyszer megértetni feleségével, hogy tegyen le szándékáról, s inkább cselédnek adja a lányát, mint a Hasas Üszőhöz.
Hanem feleségét, akihez zokszavaival jó előre készült, nem lelte otthon. Csupán lányát.
Még jobb volt. Neki magának beszél hát. És beszélt is vagy két óra hosszat. Egész erkölcstan tellett volna ki anyagából.
A lány mindössze csak vállát vonogathatta, köhécselhetett vagy az ablakon nézdegélhetett ki közben, és anyjára hárította az egész ügy szerzőségét s felelősségét.
De Gubicki szemét nem csalta meg, hogy csak előtte szenteskedik. Maga éppúgy hajlandó az üzletbe állni, ha még nem jobban, s ha még nem többre is. A pénz már elkáprázta, megkaparította, s elveszti, ha el nem vesztette máris. Gubicki ugyanazt a fanyalgást tapasztalhatta az ő képén is, mit anyjáén, talán valamelyes enyhébb kiadásban, hogy: „Jó, jó, igazad van Gubicki, csak menj már magadnak!”
Gubicki olyan érzéssel lépett ki megint az utcára, mint aki fölösleges a világon mindenkinek. Hogy egyedül van. Hogy kóbor kutya. Meg, hogy a sok beszédtől szomjas lett.
Másnap Gubicki az utcán már magával beszélt. Azaz hogy nem magával, hanem mással. De magában. És az a másik nem volt más, mint a Hasas Üszős, a kereskedő.
– Lássa! – mondta neki. – Inkább iszok megint, és otthagytam a munkát! Inkább iszok megint, s leiszom a testemről a ruhát, lássa! Mint hogy el tudjam nézni, hogy a lányomat a feleségem kiadja a maga szalmazsákjának. Inkább megyek, lássa!
Ezt bizonyos daccal jelentette ki, és mutatóujját mint valami ijesztésre szánt pisztolycsövet tartotta égnek, miközben megállt.
Megállt, és valami ilyest gondolt: – Mit szólna erre a kereskedő? Próbálná meg csak neki is bedugni a száját, mint a feleségének. Olyan nincs! Gubicki nem adja a becsületét. Gubicki részeges disznó, de a becsülete tiszta. És kimondja a világnak az igazat mindig. Azt a csillagos hétfelségét! Ha Seress Gyulának is!
Csodálatosképp ez alatt a beszéd alatt Gubicki észre sem vette, hogy éppen ott bukkant ki a piacra, ahol a Hasas Üsző üzlete volt.
Dehogy volt eszeágában is Gubickinak iménti szavallatát tényleg elmondani talán a kereskedőnek. Csak úgy odakerült. Sőt mintegy maga is csodálkozott, hogy egyszerre maga előtt látta a kereskedés cégtábláját.
De minthogy már ott látta maga előtt, egyszerre szinte magának is úgy tetszett, hogy itt a célja útjának.
Gubicki, bár a jámbor és gyáva részegek közé tartozott, ezúttal a részegségnek valóban abban a tettre legkészebb állapotában volt. Elkeserült ismételt lecsúszása miatt a tisztességből. És kifogyva utolsó, keservesen szerzett s könnyen herdált garasaiból.
Elszántság horgadt föl benne, hogy odaállít a kereskedő elé, s szemrehányást tesz aljas szándékaiért lánya iránt.
Ott megállt, kissé még föllebb vetve fejét. Mire valamelyest megingott, mert lábai, istentudja mi jelnek véve fejvetését, egyik a másikra akart hágni. Erre Gubicki szétvette őket, és megszegte nyakát. Na! Most odamond, bármi történik!
De hol a kereskedő? Nem látta ott. Hiába pillantott körül.
Ellenben, nem kis csodálatára saját lányát vette észre, amint elképedve bámul rá a kasszából. Mellette a segéd. Előttük egy háromarasznyi inas. A másik segéd épp akkor ment ki a fenéken.
Hát már itt is a lánya?
Gubickit ez egész kiejtette sodrából. Úgy, hogy szinte úgy tett, mintha meg sem ismerné tulajdon lányát, vagy azzal semmi ügye nem lenne, és a segédhez fordult, nyilván, hogy gazdáját kérdje. De aztán mégis az kaphatott eszébe, hisz a véletlen könnyít és egyszerűsít tiltakozása elintézésén, ha lányának esik.
– Hát mégis itt vagy?! Hiába intettelek. Nem mondottam meg, hogy ez nem neked való hely? Hát mi akarsz lenni? Lotyó? Mindenki lotyója? – így kezdte, mind fönnebbül, hogy már kis híja csak azt nem mondta: – Hát ezért tartottalak és neveltelek.
A lánynak ezalatt, készületlenségében, hol a szégyen kínos vörössége, hol a botrány félelmének sápadása váltakozott az arcán.
Ellenben a segéd korántsem vette komolyba az esetet, s mindjárt a hahotán kezdte.
Úgyszintén az inas is. Már oda is ugrott Gubicki elé, mint egy kis kelj-föl-jancsi, s úgy vigyorgott rá magasba.
Hát kit is vennének komolyan? A sárgarigós, darufészkes Gubickit? Inkább kész mulatságnak ígérkezett betoppanása.
Gubickit azonban lánya látható megszeppenése bizonyos hatalmaskodó erélyre kapatta. És egyszerre a segédnek támadt, szónokias lendülettel.
– Mit röhögsz, pokolfajzat?
Csakhogy erre a segéd is méregbe jött.
– Te volt az apád meg a kutyája, te rongyos! Hordod magad innét rögtön – rivallt Gubickira.
Persze, mindez nem járt zenebona nélkül, s csak az hiányzott hozzá, hogy boltfenéken megjelenjen maga a kereskedő.
A kereskedő legott tájékozódott a helyzetről, s rá természetesen a legnagyobb ámulatot mutatta. Mit akar ez itt? Hogy még nem örül, pálinkásbutykosa! Mikor lányát biztos kenyérben tudja, s azellen ugrál, aki segít rajta! Takarodik ki mindjárt?!
Nem is állt szóba Gubickival, csak a segédnek utalta ki Gubicki elintézését.
De Gubickiban akkorra már valamelyes lélek támadt, s bárha alább eresztett, de határozott hangon pockolta magát a termetes kereskedő elé, és vádakkal illette, hogy lánya alkalmaztatásával csak annak erényeire pályázik, s mint apja, ezt nem tűrheti.
Nahát, más ebből nem is lehetett, mint hogy erre a kereskedő megragadta szegény Gubickit egyik, a segéd a másik oldalon, az inas hátulról, ameddig felérte, s kilökték a bolt ajtaján, hogy hetet fordult az utcán. Azzal belefogtak a lány vigasztalásába. Hogy sose pityeregjen! Ott az üzletben ne tartson többé semmitől, s ha meg másutt alkalmatlankodnék még neki apja, majd a rendőrség ellátja baját.
Így hát a kis csetepaté el is intéződött röviden. Azaz hogy elintéződött volna.
Hanem történetesen Gubickiné s öccse épp akkor jövögéltek a boltba egy zsák lisztért, mit már a lány fizetésében kaptak onnan. És meglátták Gubickit a bolt előtt, aki, mint mikor a varjú sebes röppel ér alá, épp az utolsó karcsapásokat végezte egyensúlya helyreállítására.
Csak ezt látták, nem többet, de ebből körülbelül mindketten megsejtették a történteket, és sebten közeledtek.
Legelőször Gubickiné támadt rá, éppoly berzenkedve, akár a megbokrosodó, görhes kanca vágja fejét a szügyébe.
– Mit kerestél ottan?
– Én tudom azt! Nem a te közöd! – húzta ki magát Gubicki.
– Mit tudsz, te gazember? Ide mersz még szemtelenkedni? Seress úrnak alkalmatlankodni, és nekünk bajt csinálni? Te átkozott világ csavargója! Mit kerestél ottan?
Gubicki ebből valahogy azt vette ki, hogy e kettő nem látta szomorú kiakolbólítását, s erre valami hazug dicsekedhetnékje jött, hogy megrebbenti őket.
– Azt kerestem, hogy odamondtam annak! Ha te eladtad neki azt a lányt, hallja meg éntőlem, hogy becstelen és gaz az olyan ember, aki más gyermekét…
Csak eddig ért Gubicki.
Felesége éktelen dühében és ijedtében, hogy valami galibát csinált, hirtelen nekiugrott Gubickinak, lekapta annak fejéről a kalapot és földhöz csapta.
– Így állj, te, utolsó disznó, az előtt az ember előtt, aki jót tesz családoddal. Így állj, érted! Nem még ugrálj előtte! – rikácsolta.
Hát erre már Gubickinak is felesége kendőjébe kellett ragadnia, hogy lerántsa kölcsönösen a kalapjáért. Igaz, hogy néhány fürt haját is odafogta feleségének a kendőhöz e művelet közben.
Szóval, a vita ezzel csülökre fordult, s ekkor már az asszony öccse sem nézhette tétlen. Közrefogták és páholni kezdték Gubickit. Az meg vissza. Csihé-puhé! Le a járdáról, föl a járdára. Neki a falnak, el a faltól. Így sodródtak, huzakodtak vad küzdelemben.
Természetesen, a csetepaténak mihamar közönsége támadt.
Fejek az ablakokban. Jöttükben megállók. Szóval népség, innen is, onnan is, mint a színfalak mögül a színre.
A Hasas Üsző ajtajában is ott állt már künn a kereskedő, s lehető mulattató tájékoztatásokat adott az érdeklődőknek a muri felől.
– Sejtik, hogy előbb itt volt benn, kérdőre vonni engem, hogy el akarom csábítani a lányát. Most azért agyabugyálják felesége meg öccse – adta elő a kereskedő, mint a bárányok legártatlanabbja, s a körülállók közül, akik nem kacagtak Gubicki gyanúsításán, azok botot és rendőrt emlegettek a kereskedő tudósításaira.
Már a fél piac összecsődült.
Egyedül az volt láthatatlan a jelenetnél, ki körül forgott voltaképp az egész, ott sírdogálván szégyene- s keserűségében magányosan az üzletben, a Gubicki lány.
Eközben, a dulakodás felvonásában, újabb jelenet jött.
Gubicki inkább védekezően viselkedett a küzdelemben a másik kettő ellen.
Ám a kettő nem szüntette be a viaskodást, s annak hevében történt most, hogy egy nekivonakodásnál a szabó öccs véletlen Gubickinét törölte orron Gubicki helyett, hogy azt menten elöntötte a veres nátha.
Nem Gubicki, az öccs volt, mások is láthatták. Mégis, Gubickinénak épp jól jött, hogy véres arccal s szánalmat keltő sikolyokkal és zokogással hívja tanúul a közönséget férje elvetemültségére, aki nem elég, hogy nyomorban hagyja őket, hanem még betevőjüktől is meg akarja fosztani őket, jótevőjükre törve, hogy az a lányt kitegye alkalmazásából.
– Tényleg piszok alak ez – vélte a Seress Gyula úr is. – Nemcsak, hogy megdögölhet tőle családja, de még útjokba áll, ha boldogulnának. De én nem veszem föl tőle – tette hozzá kenetesen.
Miközben ezt mondta, mellette ott állt liszteslegénye. Egy óriás vállú s mokány képű legény. Régen látszott rajta, hogy szívesen odasózna ő is egyet-kettőt a verekedők közé, csak élvezetből is, de átallja ürügy nélkül. Most azonban a kereskedő szavait mintegy döntésül vevén, kimozdult a helyéről.
Gubicki pedig, nyilvánvaló szerencsétlenségére, épp akkor kanyarította földhöz, most már egyetlen küzdőtársát, a szabót. De mintha félne diadalától, hogy talán kihívja vele a közönség kedvezőtlen igazságszolgáltatását, látszott, hogy párologni szeretett volna onnan inkább.
Hanem Gubicki ellenfele, a vakarcs szabó, már föl is ugrott, s neki újra Gubickinak hátulról, s fejére csapott.
– Hű, az anyád keservit! – bődült most el valójában Gubicki is, és nagyot lendített karján.
Csakhogy karja lendülete abban a pillanatban váratlan akadályon tört meg. Nem más, mint a liszteslegény gyomrán.
Ebben is szerencséje volt a lisztesnek. Megütötték! És szerencsétlensége Gubickinak, ki a következőkben kapott egy olyan csárdást a lisztes marha nagy markától, hogy a föld összefutott előtte az éggel.
Gubicki elesett. De a lisztes vadulását már ez nem elégítette ki, s belerúgott még néhányat csizmáival, hogy Gubicki tovahemperedett, és a fal tövében nyúlt ki, nyekkenve. Ott is maradt. Meg sem moccant. Rossz helyen érhette valahol a rúgás.
– Nem kár érte, hadd dögölne meg bár ilyen világ szégyene! – ítélt a közhangulat valamelyik jelenlevő ajkáról Gubicki fölött, s azzal a tömeg lassanként oszladozni kezdett.
Gubicki ottmaradt a fal tövében. Kissé el volt még kábulva, s ha megmozdult, fájva nyilallt a gyomra tájékába. Hát feküdt tovább.
Hiszen fekhetett, ahol éppen feküdt, sehol másutt nem volt semmi keresnivalója. Akárcsak kihullott volna a társadalom gyomrából. Senki nem törődött vele többé.
Azaz hogy ez tévedés. Az utcatorkolat egyik kapujában elejétől fogva ott kucorgott a bolond Milcsi. Ott pirosítgatta arcát, s szólogatta becézve tükörbeli mását. De azért, mintha elejétől fogva fél szemmel állandóan figyelte volna az egész jelenetet. Sőt, úgy tetszett, hogy olykor az értelem szikrája csattan föl révedő szemeiben. Talán még szánalomé is, az iránt, akinek mindenki ellene kelt.
Most aztán egyszerre fölállt, és egyszerre Gubicki felé tartott.
A Hasas Üsző ajtójában néhányan még ott beszélgettek a kereskedővel.
Egyszerre csak a kereskedő hahotába fogott és odamutatott.
– Nézzék csak!
Milcsi már ott állt Gubicki mellett.
Előbb félénken körültekintett, aztán lehajolt a kecmergőhöz és meghúzta kabátujját.
Gubicki fölpillantott, és fölhúzott szemöldökkel bámult az eszelősre.
Milcsi nem szólt neki semmit. De mikor Gubicki aztán újra lesunyta fejét, újra meghúzta kabátujját, és kezét karja alá dugva, nyilvánvalóan segélyére akart lenni, hogy felemelkedjék.
Ám Gubicki mogorván fölmordult rá, hogy hagyja békén.
Milcsi erre még nézett rá egy ideig, azzal tovaindult útjára.
De arcán már nem tetszett meg semmilyen kifejezés. Csalódás vagy duzzogás elutasíttatásáért. Semmilyen.
Talán külön gondviselése avatkozott közbe, hogy ne érezze s ne értse, ha valódi bántalom éri.
A kereskedőt és társait majd szétvetette a nevetés.
– Hát most tudni már, ki a Milcsi titkos szíve választottja, aki miatt annyira fél más kérőktől! Lám! Annak meg ő nem kell. Pedig már ezeknél igazán nem akadhatna össze egymásravalóbb és szebb pár.
A kegyetlen primadonna
Hát persze, mindez 1914 előtt történt.
De hogyne történhetnék meg ma is?
Az emberi természeten nem egy világháború, de egy újabb özönvíz sem változtat. A paradicsom kígyója kísért. És vágyainkban és hóbortjainkban és együgyűségünkben bukunk vagy boldogulunk, bájos egykori oldalbordánkkal.
De ha nem ebben a kis játékban rejtőződik a boldogság? Nos, akkor bizonyára angyalkorunkra kell várnunk vele… Nem veszem észre, hogy nagyon sokunknak volna olyan sürgős ez.
De a tárgyra!
Akkoriban, mikor megutáltam redakciómat, telefonbeszélgetésestül, idegnyűvéstül és más, hasonló áldásait és örömeit is a kultúrának, és egy kis hamisítatlan tespedésre vágytam – hát akkor lerándultam Nagypulykásra, a nagybácsimhoz.
Nagypulykás a Bükk hegység egyik zugában van. Egyik olyan zugában, hogy valaha, mikor a hegységek szívesen játszottak búvócskát a török és német hadakkal, hát Nagypulykás bizonyára olyan hunyóhelyet talált, hogy azóta is mintha folyvást saját magát keresné, hogy végre a világ istenfája elé bukkanjon.
Nem kis büszkeségem, hogy én vezetem ki a nyilvánosságra.
Egyébként újabban, egészen érthetetlen okból, a vicinális vasút állomását nevezik Nagypulykásnak. De ettől az állomástól azt a hat-hét kilométert megtenni maga a községig nagyobb viszontagság, mint hatvanat a vicinálison, a fővonal állomásáig. Pedig hát ez sem tréfa.
Hogy ennélfogva Nagypulykás, vasúti kürttel jelzett mezőváros, nagyon kevéssé van kitéve a kultúra áldásainak? Ez nem kifejezés! Nem mondok egyebet: Nagypulykásra nem bírták annak idején beszármaztatni a filoxérát sem.
Nagybátyámat Csimpolyás Gergelynek hívják, s övé a Nagypulykási Vendégfogadó.
Nagybácsim természetesen semmiben sem különbözik más nagypulykásiaktól. Egyáltalán, valami jellemző tulajdonságául legfeljebb kíváncsi természetét említhetni meg.
No, ez sem terjed ki például a világirodalom legújabb művészi vagy tudományos műveire. Hogy úgy mondjam, csak afféle helyi érdekű kíváncsiság.
Magyarázata nyilván az, hogy nagybácsim özvegyember. És hát így azokat a kisebb-nagyobb lelki izgalmakat, amiket más ember a saját családi körében megtalál, ő kénytelen a másokéban megkeresni.
De ne gondoljunk rosszra. Egyszerűen a pletykázásról van szó. És nagybátyám, fogadós létére, világos, hogy könnyen kielégítheti ezt a szenvedélyét. Tudnivaló, hogy borban az igazság. Kivált az, amelyik egy másik közmondás szerint, betöri a fejet. Hát annyi bizonyos, hogy a nagypulykásiak ilyen műveletekért nem szaladnak a szomszédba. Éppúgy, mint ahogy egy odvas fogért sem mennek a borbélyhoz, ha kiüthetik egymásnak.
Summa-summárum, mindezeket a kis kedélyességeket odahordják helybe nagybátyámnak a fogadóba, mint a legalkalmasabb tárgyalóterembe. Sőt, ha nagy ritkán a külvilágtól is téved valami hír, annak is természetszerűleg a fogadó az első felvevő állomása.
Hát azon a látogatásomon, melynek történetét itt adom, már jó ideje, hogy ott időztem Nagypulykáson. Úgy volt, hogy a főszerkesztőm utánam sürgönyöz, s vártam már minden percre. Őszintén szólva már ezzel a fajta negatív unalommal is kezdtem betelni.
Ekkor, egy délelőtt, amint felkelek és leballagok első emeleti lakosztályomból a fogadó ivójába, hát ott – uramfia! – két idegen egyént veszek észre egyik asztalnál.
– Ezek vagy papok, vagy színészek – ítélem meg őket első pillantásra borotvált arcaikról, mielőtt fogadónk pincérétől érdeklődnék:
– Mondja csak, Jani, kik ezek?
– Nem tudom – vág furcsa fintort feléjük a pincér. – Egy órája, hogy bejöttek, reggelit rendeltek, bevágták. Most meg már ebédet rendeltek, hogy aztán nem érnek rá visszajönni ebédelni, mert dolguk van a városban. Előbb a városházát kérdezték, most meg már a főnök urat kérdik. A főnök úr pedig disznót ment venni, s csak délre jön haza. Nekem nagyon gyanús ez. Vigécek tán? De hát egy szem kufferjük nincs.
Ezalatt én az idegenek félreismerhetetlen mozdulatairól már biztos voltam, hogy múzsafiak. Egyikük sovány volt, ifjú és nemes tartású. A másik idősebb, s amolyan szelídebb buldogg-képe volt.
– Színészek! Egész biztos – mondtam a pincérnek.
De ugyanakkor a sovány átkiáltott neki:
– Hát kérem, kapjuk azt az ebédet? Nekünk sürgős dolgunk van!
– De nekem nem sürgős – felelt nekem a pincér, észrevétlen hagyva a felhívást. – Várjanak hát akkor addig, míg jön a főnök úr, ha ő kell nekik. Én nem fizetem a cehhüket helyettük, s kilökni elég, ha segítek a főnök úrnak. Jól ismerem már az ilyen alakokat. Tessék! Olyan kopott a kabátja annak a hosszúnak, mint Szent Orbán palástja.
Mondanom sem kell, hogy ez helyi hasonlat. Szent Orbán, a szőlők pártfogója, a városka ősi védőszentje. Ott áll megviselt faszobra a templom portáléja fölött.
Való igaz, hogy a két idegen nem hordta a legkifogástalanabb ruhát. De bizonyos, ha valaha a föllépés és modor választékossága és méltósága pótolta a külső hiányait, úgy különb teljesítménye már reménytelen volt, mint ez idegeneknél.
Ez hatott-e rám? Vagy az is, hogy némileg sorsosaimnak tekinthettem őket a cigányságban? Elég az hozzá, hogy így szóltam az anyagias pincérhez:
– Szolgálja csak ki őket, Jani. Én felelek érettük.
Valljam be őszintén, magamnak is az volt a sejtelmem, hogy a fizetség körül alighanem bajok lesznek. De nagybácsim elég tehetős, semhogy egy ebédnyi áldozatot ne hozhatna a művészetnek! Nagylelkű kezességem úgysem veszi tán igénybe – mindenesetre azért jobb szerettem, ha még lehetőleg távollétében hozza meg ezt az áldozatot!
Hanem mindezt a kis várakozást meghiúsította a bácsim váratlan megjelenése:
– Két idegen keres! Hallom a hentestől – állított be ránk, s a kíváncsi emberek türelmetlenségével, mielőtt az én vagy a pincér tájékoztatóját bevárta volna, már ott is állt az idegenek asztala mellett. – Engem keresnek az urak?
– Ön a szálló tulajdonosa? – állt fel a soványabb.
– Én, igen! Szolgálhatok? – mustrálta meg bácsim őket.
– Én Ködössy Elemér színművész vagyok, a Falussy Ödön színtársulatától. Jelenleg én látom el a titkári teendőket. Ő a kollégám, Tövisúthy – mutatott a soványabb társa felé, a bemutatkozás szabályainak dicsőségére szolgáló meghajlással.
– Örülök, uraim – kezelt le velök bácsim. – Mivel szolgálhatok?
– Hallottuk, uram – kezdte erre a sovány –, hogy az egész városban egyedül az ön szállójának a nagyterme alkalmas színielőadások tartására. A társulatunk hat hétre ide szándékozik a városba, és mi vagyunk a teljhatalmú kiküldöttjei. Hát ha ön hajlandó volna, természetesen, megszabandó árért, rendelkezésünkre bocsátani a nagytermét, vagy esetleg teljes elszállásolásunkra és ellátásunkra vállalkoznék, ez esetben szeretnénk megbeszélni a feltételeket.
Erre bizonyos alku következett, melynél nagybátyám egészen szokatlan előzékenységet tanúsított.
Végezetül a szószóló sovány múzsafi így szólt:
– Ha megengedi, most gyorsan megebédelünk, mert még a hatóságnál is rendbe kell hoznunk az előadások engedélyét, aztán bérleteket felvennünk és kellékekről is gondoskodnunk. Tudniillik holnap már meg is érkezünk testületileg. Azért most nem is érdemes rendbehoznunk a számlánkat, hanem majd egyszerre, nemde?
Én ekkorra, már szintén bemutatkozva, nagybátyám mellett állottam, s a pincér az idegenek mögött, akik, mondom, mindezt nem holmi vándorkomédiás hűhóval, hanem az előkelőség igazi ékesszólásával adták elénk.
Ám mikor a számlának ilyetén rövid elintézésével végezte be a sovány, hát egyszerre pincérünk vált a háta megett valóságos némajátékossá.
Dühös szemöldök-gyűrcsölgetéssel jelezte nagybátyám felé, hogy: főnök úr, a világért ne higgyen nekik!… És az orra kétségbeesett húzogatásával intette: főnök úr, nézze meg jobban, miféle néphez van szerencséje!… És a két keze minden ujjáról majd ledörzsölte a bőrt, hogy figyelmeztesse bácsimat: hisz nincs ezeknek egy új pénzük sem!… Végül csaknem egyszerre kapta fel a két lábát, annak dróttalan közlése okából, hogy rúgja ki ezeket a pernahajdereket nagybácsim, míg nem késő sírni nagyobb cehhért!
Mi a csoda azonban!
Nagybátyám teljesen látatlanul vette hű alkalmazottja színjátékát. És a legudvariasabb hangon biztosította az idegeneket:
– Parancsoljanak csak, kérem! Hogyne! Majd utánanézünk a szobáknak is.
Azzal bácsim már indult is beváltani a szándékát. Vele én is.
Pincérünk, persze, nyomban utánunk termett a söntésben, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy most már szöveget fogalmazzon heves némajátékának, nagybátyám számára, a nincstelen vendégekről. De nagybátyám, mielőtt még belefogott volna, kurtán rászólt:
– Ne legyen maga szentebb a papnál. Ne tanítson engem a fogadósságra. Menjen csak, és szolgálja ki rendesen az urakat!
A pincér erre olyan elképedt pofát vágott rám, hogy tán fényképlemez sem vette volna fel, nemhogy szó megközelítené.
Őszintén szólva nagybátyámnak ennyi engedékenysége velem is olyasmit gondoltatott, hogy alighanem ezúttal nagyobb áldozata lesz kívánságának a színművészet iránt, mint magam is kívántam.
Így szóltam hát neki, az emeletre tartva:
– No, nem is tudtam, hogy ilyen nagy pátrónusa vagy a színművészetnek.
– Ugyan, bolond beszéd! – állt meg nagybácsim. – És ha rájok is fizetek! És ha megszöknének! Ha okoskodom velök, nem inkább megszöknek? Így, ha idejön a többi is, arra nem gondolsz, hogy aki színházba jön, az bejön a vendéglőbe is! Most, éppen betakarítás után, itt lesz a fél város. És ha jól játszanak, jókedvükben isznak a népek. És ha rosszul játszanak, mérgükben isznak, kárpótlásnak! Hát azon számítok én bevételre, amit ez a komédiás trupp fogyaszt majd? No, igen, a népek erszényére, potyát.
– Ez az igazság! – gondoltam. – Kár elhinni, hogy a lélek- és társadalombúvárok nagyobb élet- és emberismerők egy kocsmárosnál…
A városban sok éve már, hogy nem voltak színészek. Azaz hogy voltak holmi majomtáncoltatókkal és csudapapagájokkal kombinált, előadó művészek, de hamisítatlan színtársulat nem.
Márpedig az újonnan érkezett az volt.
Estefelé érkeztek meg, néhány szekéren, mikért nagybácsim vállalt kezességet a fuvarosoknál.
Több mint tíz tagot számláltam meg a szekerekről leszállat.
Ekkora komoly társulatra valóban nem voltunk elkészülve. És nagybácsim, aki elszállásolásukra vállalkozott, meg volt akadva a szobákkal. Végül is, a saját javaslatomra, úgy rendeztük el a dolgot, hogy az én szobámat is átadtuk a művészeknek, és magam a bácsim szobájába költöztem.
Legelső dolgom volt megígértetni a bácsimmal, hogy ameddig csak lehet, ne árulják el pesti újságfirkász mivoltomat, mert akkor vendégeink mindjárt más szemmel néznek, s nem látom többé természetes pofájukat a színpadon kívül sem. Ez pedig ostoba és kényelmetlen lett volna.
Első, természetesen, Falussy, az igazgató volt, akivel megismerkedtünk. Egy kopasz, pocakos egyén. Igen egyszerű s jámbor ember benyomását tette. Aminthogy nem is volt más. Mindenesetre nem bírt beszélni a sok portól, ami torkát belepte az úton, mígnem három fröccsel le nem öblögette.
Annál színdúsabb s erélyesebb volt az igazgatóné, Nandine asszony. Csupa mozgékonyság, csupa elevenség. Csupa lihegés, óriás világosszőke hajfürtjein kezdve csipkéjei- és szalagjaiig. És csupa ragyogás, csupa drágakő, a fülbevalóin kezdve, a gyűrűin át folytatva, egész a fogai aranyáig.
Tőle datálódik az a tapasztalatom, hogyan egyesítheti magában valaki egy nemzedék életkorát.
Mert mikor az alkony szürkületében leugrott a szekérről, s kedvesen, selypítve irgett-forgott és intézkedett mindjárt a holmijairól, valóban úgy hatott, mint tulajdon maga csitri unokája.
Egész közelről, a bemutatkozásnál azonban, már mintha a csitri lány bájos mamája nyújtotta volna nekem kezét.
Reggel aztán, amint véletlen kitekintek szobámból a folyosóra, egy borzas s kifestetlen hölgy kandított ki az igazgatóék szobájából. Valóban azt hittem: talán a nagymama is megérkezett észrevétlen.
Egyébként Nandine asszony volt a társulat primadonnája.
Nem lehetett fiatalabb nála, barna kiadásban, a naiva sem. És a másik három művésznő sem. De természetesnek találtam, hogy az igazgatóné nem tűrhet a társulat begyében holmi éretlen, kiskorú fruskákat.
Azt is észleltem mindjárt, hogy az egész társulat csupa pár.
Kivételt csak Tövisúthy, a bulldogfejű és mogorva komikus képezett. Meg egy fiatalember, akit Józsinak hívtak. Ez a kellékes szerepét töltötte be.
Ez a Józsinak nevezett kellékes rögtön fel kellett tűnjék bárkinek, a társulat tagjai közt.
Először is igen szép fiú volt. Határozottan Rákóczi Ferencre hasonlított. Széles, kissé csontos, halvány arca volt. Dús, fekete haja. És fekete szemeiben valami különös, rajongó mélaság.
De ami különösebb volt, hogy segédszínész vagy még ilyen rangig sem vivén, miután az igazgatóék s a társulat más tagjai is csaknem füttyszóra szolgáltatták ki vele magukat, s hordatták le a szekerekről a kocsisokkal együtt a málháikat – Józsinak mégis a legjobb ruhája volt az egész társulatban.
A művésztársaság természetesen fáradt volt az utazástól, s korán nyugvóra tért.
Mikor zárás után magam is felballagnék hálóra, hát ahogy elhaladok egyik szoba előtt, annak ajtaja tágra nyitva. Betekintek rajta, hát a szobában, lámpavilág mellett, a Józsi kellékest látom, ingujjban, valami szakasztott olyan foglalatosságban, mintha fehérneműt mángorolna.
Már el is haladtam. De mégiscsak furállottam magamban, hogy akármilyen felemás múzsafi, mégis ilyen anyámasszony munkát végezne.
Nem állhattam meg, hogy vissza ne térjek, s be ne nézzek az ajtón:
– Hát kegyed mit csinál? – beköszönéssel.
– Még egynehány színlapot – felel rá, valahogy túl szerényen pironkodva előttem.
Akkor látom, hogy egy régifajta kézi sajtógéppel ügyeskedik teljes hozzáértéssel. És a:
JÁNOS VITÉZ
Első előadása
színlapjáról még friss emlékű pesti hajnalaim fejfájós szagát lengeti orromba a nyomdafesték.
– Kegyeteknek saját sajtójuk van? – csodálkozom.
– Igen a sajátom – igenli meg.
– És kegyed ilyesmihez is ért?
– Értettem… izé…
– No, nem tartom hát fel a dolgától. Bocsánat! Jó éjt!
Ezzel visszaléptem. Mert valami egész határozottan kínos zavart észleltem rajta kíváncsiskodásom alatt.
Föltétlen túlzottabb volt, semhogy egyszerűen annak vehettem volna, mert munkájában háborgattam.
Hát amint bemegyek bácsimmal immár közös hálószobánkba, s be akarok számolni neki sajátságos észleletemről, a bácsim megelőz:
– Hallottál még ilyet? Hát arra el voltam készülve, hogy fel kell írjak mindent az egész truppnak. Beszéltem is az igazgatóval, hogy majd jönnek vendégek, és ha lenn mulatnak velök az ivómban, hát majd, amit lehet, odaszámítok azok cehhjéhez abból is, amit a társulat külön fogyaszt. Tudom, ez már így van mindig. Hát gondolhatod, hogy nem húzódoznak a murizástól, a dámáikkal együtt. De most csak hallgasd, az a jóképű fiatal fiú, az, amelyiket mind küldöz, a Józsi, a hogy is hívják, a kellékes – hát az, barátom, odajön hozzám külön, és kérdi és kifizeti nekem a cehhjét, és a szobáját is előre ki akarja fizetni. Mondom neki: – Ráér!… Azt mondja: „Nem! Én kifizetem!…” Hát miféle lehet ez köztük?
Fura, fura! Furálltuk ott bácsimmal a dolgot.
– Csak nem valami inkognitóba öltözött, rendes egyén ez a fiú ebben a társaságban? – nevettem. – Emögött valami titok rejtőzhet.
Másnap színész, színésznő, kellékes egymás lábát taposta a készületekben.
Végigélveztem a kölcsönszék hordogatástól a főpróbáig az egészet.
Mondhatom, a díszletállogatás és festés körül megint a titokzatos Józsi kellékes ügyeskedett legjobban, s teljes megbízhatóság élvezetében, társai részéről is.
Mit meséljek magáról az esti előadásról?
Az ember vigyen magával gyermeteg kedélyt s igénytelen szívet, ha a művészet elé járul.
János vitéz hadseregében Józsi volt a zászlótartó, és a fogadónk két hordógurító naplopója a hadsereg.
Mikor aztán a zászlótartó kivonta kardját és (gondolom így van a szövegben) elkiáltotta magát:
– Kedves hadseregem, kiáltsunk egy éljent János vitéznek!
Akkor ő maga, a zászlótartó, oly üde s olyan harsány éljent eresztett ki torkán, hogy a hirtelen támadt meglepetés csöndjében behallott, hogy az udvar mélyén, a ketrecben, nagybácsim libái felgágognak rá álmukban, mint hajdan kapitoliumi őseik az ellenséges hadsereg ostrománál.
Erre a közönségben olyan taps és tombolás kerekedett, hogy majd szétvetette a termet.
Ugyancsak, mikor János vitéz és Juliskája ott hemperegtek az üde pázsiton, s a színpadra egyszerre akkora porgomoly zúdult föl, mit egy lakodalmas szekérsor ver föl, erre sem kelt kisebb ujjujjuzás és riogatás.
Hát én tudok egy tudományos műről, amiben egy sajtóhibával szedett mondatot tartottak a legmélységesebb és legértékesebbnek a kritikusok. Miért ne ismétlődhetett volna hasonló siker technikai fogyatékosságokból, egy nagypulykási színielőadáson?
Fontos, hogy velem együtt a közönség nagyszerűen mulatott.
Táblás ház volt. És utána táblás ivóterem.
Nagybátyám jóslatai teljesen beváltak.
Éjfél tájban a helyzet következő volt.
Három vagy négy összetolt asztal főjén trónolt a Nandine asszony, az igazgatóné, a primadonna. Jobbján az állatorvos, a mezővároska János vitéze. Többek között a műkedvelő előadások lelke és toborzója. A primadonna balján pedig az agglegény árvagyám.
És így le sorban, segédjegyző, naiva, hősszerelmes, járási írnok, másik művésznő, t. b. szolgabíró, harmadik művésznő, egy ifjú földbirtokos és így tovább.
A banda természetesen odamuzsikált a művésznők asztalához. S körülbelül most érte el tetőfokát az általános éneklés, ordítás s borlocsolgatás.
Én ott ültem az L-betűbe tört asztal legvégén, az igazgató és a komikus társaságában.
Ez, mind a kettő, filozófus kedély volt. Az igazgató a sztoikusi, a komikus a cinikusi fajtából.
Magam sem vagyok hangos vigadó. Hát ott iszogattunk csöndes beszélgetésben, az általános handa-banda közepett.
Így érkezett el az az időpont, amikor a kocsmáros is vendégei közé telepszik.
Az ivóban már kiürültek a többi asztalok, csak a törzsasztal társasága maradt. És nagybácsim, aki eddig ide-oda csónakázott sarkatlan cúgos cipőiben az asztalok között, a háborgó kedvtengerben, végül is ott kötött ki a mi csöndes szigetünkön.
Természetesen, a szokott kíváncsiskodása mindjárt olyasféle fordulatot adott a társalgásnak, mint társasjátékok közben történik, a „vallató”-nál.
Egyszer is csak odamutat az ivó túlsó sarkába.
Mikor odanézünk, látjuk, hogy ott, egyik asztalnál, Józsi, a fiatal kellékes mélázik egy fröccs társaságában.
– Hát azt a szegény fiút miért nem hívják ide? Hiszen van itt most ital elég. Az árvagyám most rendelt az elébb öt üveggel, még ki sem hozattam. Minek költsön hát ott szegény gyerek magában.
Tényleg, amíg más asztaloknál is voltak vendégek, fel sem tűnt a kellékes szomorú elkülönözöttségében. Amíg itt többi színésztársai meg sem bírják inni a vendégek potya borát, hát épp a legalantosabbjuknak, a kellékesnek ne jusson belőle?
Érthető, hogy nagybátyám csaplárosi szívében részvét kelt egyetlen kész fizetője, a kellékes iránt.
De az igazgató valahogy kelletlen vállat vont, s hallatlanná tette nagybácsim felszólítását.
Megszólalt azonban rá a komikus:
– Sose féltse azt! – legyintett. – Van neki miből fizessen.
– Hogy? Hát ő csak színlaphordó! – firtatta bácsim.
– Éppen azért! – dörmögte a komikus. – Neki nem a gázsi a fő. Többet keres borravalót a színlaphordással, mint én gázsit. Azonkívül volna csak nekem hazulról annyi. Majd komédiáznék én többet szent Dávidnak is!
Ez utóbbiak már nem pedzhették meg nagybácsim kíváncsiságát. Mert közben már felállt, odament a kellékeshez, és odahozta és odaültette kettőnk közé az asztalhoz.
Annál jobban felköltötte az én kíváncsiságomat e különös ifjú rejtelmei iránt.
Ám a következő jelenet nem volt alkalmas kérdezősködésekre.
Az állatorvosnak ugyanis a vigalom emlékébe idézte műkedvelői sikereit, és hangpárbajra hívta ki a hősszerelmest, aki egyúttal a hőstenorja is volt a gárdának.
Odahívták a cigányprímást, és egy alsó cé-t adattak vele. És arra szabályszerűen elkezdett először az állatorvos úr nekikapaszkodni a hanglétrának.
Felnyújtotta nyakát a plafonra, mint a kutya vonításkor az égre és: – cé,... dé,... é,... ef,... gé,... á,... há,... cé,... dé-é-é-é-é...
Itt sajnálatosan és csakugyan olyan hangszál szakadással fejezte be, mint ahogy valami lajtorjafok reccsen össze a mászó súlya alatt. És utána egy mély csuklásba zuhant alá.
Erre a hőstenor fölényesen és könnyeden az elhangzott dénél kezdte, s rá kivágta a felső ét és efet.
És ezt az efet székéről felállva, feltartott kézzel, akkorára nyújtotta ki, mint egy gyárduda.
Az egész asztal egyetlen tetszésviharrá vált. A banda tust rántott.
A helybeli aranyifjak látható kéjjel röhögtek az állatorvos kudarcán. Köztük legjobban legközelebbi vetélytársa a primadonna kegyeiben, a vén árvagyám. Ugyanő volt, aki most ezzel ordította túl a társaságot:
– Hahó! Tíz liter bort, ha valaki ezt lepipálja!
Ebben a pillanatban valamelyest már mérséklődött a lárma.
Egyszerre csak mellettem, tisztán, csengően, s ami a legnehezebb, nem is teljes torokkal, s erőlködés nélkül, a hőstenor győzhetetlen efjét leverő gé zendült meg.
Alig hittem füleimnek.
Hisz ez a hang szomszédom, az ifjú kellékesnek félénken kinyitott ajkai közül eredt.
Igaz, hogy már bele is kallódott az újra kerekedő zűrzavarba.
– Nahát, nyomja meg, fiatalember! – szóltam rá az ifjúra.
Ám a kellékes pironkodva és szerényen elnézett pohara fölött, s valami ilyest dadogott:
– Ne! Ne tessék szólni!
– De hát mit szerénykedik? – zsémbeltem rá. – Hiszen kivágta.
– Persze, én is hallottam. Gyúrja csak le őket! – buzdította nagybácsim is. És ezalatt én, amennyire szerkesztőségi és kávéházi füstmarta hangszálaimtól tellett, belekiáltottam a zsivajba:
– Hohó! Kitartás! Itt magasabbat hallottunk!
Közbekiáltásom alig keltett valami figyelmet, legföllebb közvetlen szomszédaimnál. Nyilván meg sem értették, mit akarok. Minthogy mindnek arca kezdettől fogva az asztalfő felé, a primadonnára volt fordulva, mint holmi napraforgóké.
De ebben a pillanatban egészen különös történt.
Maga Nandine asszony pillantott véletlen felénk. És alighogy odapillantott, egyszerre felkelt, és jött, egyenesen a kellékes felé.
– Józsi! – szólt rá szigorúan. – Tudja, hogy magának most nem itt a helye. Beragasztotta már azt a két ablakot a díszletbe?
– Hát reggel!… – hebegte a fiú.
– Reggel egyéb dolga lesz. Menjen csak, és csinálja meg.
Eközben Józsi már fel is emelkedett székéről, és valami könyörgő, tétova, szánandó zavarral távozott.
– De asszonyom! – szóltam a meglepetéstől nem kissé paffá téve az igazgatónénak: – Hiszen éppen most vágattuk volna le ezzel a fiúval a hőstenor urat.
– És tíz liter bort nyerne. Az az én károm is! – kontrázott bele bácsim is.
De Nandine asszony a szükségtelen okvetetlenkedőknek készült pillantását vetve ránk:
– Ez nem ok rá, hogy ideültessék az urak – felelte. És már férjének, az igazgatónak fordult: – Mondtam már, fiacskám, hogy a kellékeseid nem poharazgathatnak veled és a társulatod tagjaival. Így talán mindjárt a szobalányomat is magam mellé ültethetném a társaságban.
– Én nem vagyok hibás – védekezett, akár valami csínyen ért diák, az igazgató. És a komikusra kapta tanúságul a fejét: – Mondd meg, hát én hívtam ide?
De Nandine asszony eközben még egy megrovó tekintetet vetve hitvestársára, büszke fejtartással visszatért tőlünk királynői trónjára. Úgyhogy a közfigyelem legfölebb megint egy pillanatra ha felénk fordult, s már kezdődött megint a cécó.
– Hát olyan nagy dolog, hogy az asztalhoz ült ez a fiú? Hiszen egész tisztességes gyerek! – faggatózott a két művésztől nagybácsim. És magam is nagyon szívesen hagytam volna, hogy kiszedje belőlük végre a kellékes ügy titkát.
Az igazgató azonban megint csak egy kedvetlen szemöldökrántással intézte el az esetet. Legföllebb poharába mormogott valamit. És helyette megint csak a komikus szólott ennyit:
– Hát valami igaza van Nandine-nak, hogy a kellékes másutt sem ül a tagok közé. Na! – tette hozzá bizonyos szemintéssel: – Azt hiszem, azért hogy Nandine úgy óvja a társulat tekintélyét a segédszemélyzettől, még nem fognak értünk üzenni, hogy az udvari estélyen lépjünk fel.
Szóval tekintélykérdés volna csupán a társulatnál a kellékes kérdés, semmi több? – gondoltam magamban.
Na! Amint a megrökönyödött, kopasz igazgatóról a gúnyoros komikusra, s róluk a ragyogó Nandine asszonyra és a diadalmát elkönyvelt hőstenorra tekingettem, már jöttek bizonyos egyéb gondolataim is a fiatal kellékes száműzetésének okai felől.
Mindenesetre, nem sokkal erre, az igazgatóné asztalt bontott és búcsúzott. És vele a többi hölgyek is.
Lovagjaik, természetesen, hevesen marasztalták őket. De sikertelen. Hát végül is, felkísérve a hölgyeket szobáikba, visszatértek az asztalhoz.
Nem tartottam véletlennek, hogy Nandine asszony eközben ügyet sem vetett rá, hogy férje a pohárnál marad tőle.
Természetes, hogy az ivóban még csak most vette kezdetét az igazi, duhaj kantivornya.
A prímás húzta a szekrény tetején a mozgékony állatorvosnak, és húzta, az öreg közgyám fülébe, az asztal alatt. Szolgabíró, hősszerelmes, földbirtokos, naturburs táncoltak már, és csókolództak már, és sírtak már, összevesztek és kibékültek már, együtt és külön-külön.
Az állapotok végezetül egy egészséges ferblipártiba tömörültek, pirkadattájt, feketekávé és rum gyógyszeritalok támogatásával.
A derék színigazgatón eközben alaposan kezdtek már mutatkozni Bacchus áldásai. De ez csak egyre mélyebb és huzamosabb hallgatásban jelentkezett nála.
Bácsim, én s a komikus őriztük meg csupán korábbi hangulatunkat, a megrögzött éjszakázók lelkével.
– Hát hallgassák meg, ha olyan nagyon kíváncsiak, hogy került hozzánk ez a fiú – kezdte a komikus, nem szűnő faggatásainkra. – Elmondom a legeslegelejéről…
Tavaly ilyenkor Gombaházán voltunk két hónapnál tovább. Ott ragadtunk, mert mondhatom, nem ment valami fényesen a dolgunk. Adósak voltunk a cipőfűzőnktől kezdve a díszletpapírokig és színlapokig mindennel.
Volt egy másik kellékesünk, egy Kamatyóy nevű. Mondhatom, egy rendőrpróbán is túlesett svihák.
Persze hogy olyan fennenhéjázott volna akkor is a társulatunk! Hogy a kellékes csak statisztál legfeljebb meg színlapot hord? Áhszászászá!… Játszott bizony Kamatyóy velünk, amire szükség volt, mindent.
De elég az hozzá, hogy ez a Kamatyóy előbb valaha nyomdászinas is volt. És hát ő járt a nyomdába a díszletpapondeklikért meg a színlapokért a legtöbbet. És így barátkozott úgy össze előbb ezzel a Józsival, aztán meg az apjával.
Mert most aztán el fog csudálkozni. A Józsi apjának egy jó könyv- és papírüzlete és nyomdavállalata van Gombaházán. Az övék az egyetlen emeletes sarokház a piacon.
Hanem, mindenki azt mondja – nekem ugyan csak látásból volt szerencsém hozzá –, hogy a vén nyomdász egy futni való bolond.
És hát itt van ez a Józsi, az egyetlen fia. Nagyon meglátszik rajta, hogy itt van.
Mert az öreg nyomdásznak legalább arra volt esze, hogy ha úgy kezdte, hogy a vásárokon, a ponyvasátrakban énekelt, rémregény füzetekkel és paprikajancsikkal, végén aztán emeletes házat és két üzletet énekeljen össze.
Szeretném látni, hogy a színpadról énekeljen össze magának ilyet, én vagy más, vagy ez a Józsi fiú, ha itt marad.
A vén nyomdásznak, azt mondják, hogy az üzlethez most is olyan esze van, mint három örménynek. És az üzlete jól is megy. Csak az üzleten kívül egy vén eszelős. Sehová emberek közé nem jár. Se templomba, se kocsmába. És mióta félig megsüketült, és kivált hogy meghalt a felesége, hát még az utcán se látni. Egy öregkisasszony húga van, azzal közösködik csak az üzleten kívül.
Hát most aztán látja, milyen engedelmes és szelíd mafla ez a fiú. Hát képzelheti, hogyan nevelte ezt az a vén háborodott. Az elemi után befogta maga mellé a nyomdába meg a boltba, és kiküldte a vásárokra, a segédjével énekelni a sátorban.
Nahát, hogy aztán ennek a Józsinak, a rémregények és az unalom már előbb is meggabalyították a fejét, vagy a volt kellékesünk, az a zsivány Kamatyóy beszélte ki belőle azt a csöpp eszét is, amit az apjától örökölt, legalább az üzlethez… nem tudom.
Elég az hozzá, hogy nekünk már előbb sokszor mesélte röhögve ez a Kamatyóy, hogy a fiú szeretne színész lenni, és hozzánk szegődni. Énekpróbákat tartanak – azt mondja – a nyomdában. Józsi megindítja a nyomdakereket és papírzacskókat köt rá, hogy sustorogjanak rajta, és ne halljon ki. De még így is, sokszor az emeleten is felfülel a vén süket nyomdász arra a danolásra, amit művelnek.
Hallhatta tán, milyen hangja van Józsinak. Persze hamis, mint a Nandine fogai.
Az elbeszélésnek ezen a pontján az igazgató feje nagyokat bóbiskolva most egyszerre leroppant az asztalra, s horkolni kezdett.
– Na tessék, ez elaludt – jegyezte meg rá a komikus.
– Most aztán megint cipelhetem és szidathatom össze magam Nandine hercegnővel miatta, hogy én itatom le.
– Hagyja csak, majd felvisszük – szólt bácsim. – Mondja csak tovább.
– Hát hogy mondjam! Jó hogy elaludt ez a marha – folytatta a komikus. – Éppen azt akartam mondani, hogy a Nandine-ja nem volt mindig olyan rátartó a tisztességre. Megsúghatom maguknak, hogy épp azelőtt, hogy Gombaházán megint összejöttek ezzel a horkoló marhával, csekély másfél évig barátkozott Nandine egy özvegy üzlettel. Úgy tudtuk, hogy divatüzletesné is lesz belőle. Ehelyett a divatüzlet megbukott, és Nandine megint hozzánk csatlakozott Gombaházán.
Na, Józsi egyszer, honnan, honnan nem, bizonyosan az apja fiókjából, pénzre tett szert. És egy éjjel beállított hozzánk Kamatyóyval. És Kamatyóy egy nagy vacsorát rendeztetett vele. A vacsorán énekeltették és ugratták ezt a fiút.
Ó, akkor még, szűkebb körünkben, Nandine hercegnőnek sem derogált szopogatni a Józsi rántott csirkéjét, és szürcsölgetni a pezsgőjét. És, amint észrevettem, zsámolynak használni cipői számára, az asztal alatt, a Józsi topánkáit.
Igaz, hogy akkor azt hittük, ebben is marad minden.
Már éppen kászolódóban voltunk Gombaházáról. Csak épp az országos vásárt akartuk bevárni, hogy lesz némi közönségünk, és a bevételből rendezzük a tartozásainkat.
Hát ez, úgy-ahogy, meg is történt.
Csakhogy, a vásár napján s másnapján is, a mi Kamatyóynk nincs sehol. Csak másnap estéjén jelentkezik nálunk. És előbb vettem észre, hogy Nandine-nal sepetél. Aztán állít csak ehhez a hortyogó marhához, ahogy ott poharazgatunk, és a csomagolást tárgyaljuk. És azt mondja nekünk:
– Hallja, igazgató úr, ez a nyomdászfiók ide akar jönni hozzánk. Azt tudja, hogy ott pénz van. A fiú nem akar többet segéd lenni az üzletben. Két napja, hogy itt van a lakásomon, elbújva. A vásár mind a két napján én segítettem ki az apját az üzletben és a nyomdában, hogy meg ne akadjon a forgalom…
Természetes, hogy ez a marha igazgató megijedt, hogy afféle cigány, gyermekrabló komédiásoknak vesznek majd minket. És én is azt mondtam Kamatyóynak:
– Tán azt akarod, hogy a rendőrség gondoskodjék az utazásunkról, ha az a vén papírpecér feljelent a fiáért?
Erre a kellékes elkezd röhögni:
– Ne tartsanak attól! A vénember azt mondta nekem, csak menjen Józsi isten hírével! Ha édesfia létére őt ott tudja hagyni egy országos vásáron, akkor nem is akarja látni többet. Csak a nagynénje van kétségbeesve. Az meg semmi!
Hát rendben van! Pakolunk az utazásra, és úgy van, hogy Józsi szökik utánunk estére.
Délután megint nagy tárgyalás köztünk a fiúért. Nandine, ennek a horkolász marhának a nagy aggodalmaira, látom, csak vállat von:
– Hadd hát, hogy jöjjön, ha akar.
Egyszerre megint jön Kamatyóy:
– Na kérem, hát elintéztem! Akarnak egy kellékest helyettem? Hát kapnak egyet, aki kézi szedőgépet hoz maguknak. Nem lesz bajuk a nyomdákkal. Józsi lesz helyettem a kellékesük. Én itt maradok helyette az apjánál.
Sejtik, a gazember úgy benyalta magát akkorig a vén irkapecérnél.
És így is történt.
Azóta Józsi már a hetedik hónapja velünk lóg. Láthatja, hogy lehet hasznát venni bármire. De az apai örökségét odaadná, ha nem kellékes, hanem színész lehetne. Utálja és restelli, ha csak emlegetik is neki a nyomdászságot.
De nem tudom, mi ütött Nandine hercegnőbe, amióta ez a fiú velünk van. Hiszen igaz, hogy olyan ez a fiú, mint egy bajuszbábu a borbélyoknál. De hangja csak van, ha iskoláznánk. És sokszor szükségünk van rá. De Nandine tudni sem akar róla, hogy egy inasszerepet is rábízzunk.
Most két hete éppen, hogy nagyon gyéren álltunk költség dolgában. Hát ez a marha és én fizettettünk magunknak Józsival néhány liter bort. És hát addig kunyorált, ameddig Falussy, ez a horkolász, berúgva megígérte neki, hogy odaadja neki a Bagó szerepét János vitézből.
Hát nem éppen akkor toppan ránk Nandine? Józsi épp ott állt előttünk, és énekelte Bagót, próbából. Mondhatom, ha nem különbül, mint Ködössy, a hősszerelmesünk.
Erre Nandine, éppúgy, mint most, Józsit haza zavarja, bennünket meg elkezd lepocskondiázni:
– Szolgalegényeken fogunk élősködni? Szolgalegényekkel fog ő színpadra lépni? Vegyük tudomásul, másnap már ő nincs a társulatnál, ha még egyszer egy asztalnál lát minket!
Mert hogy pénze honnan van ennek a fiúnak? Hát gondolhatjátok, hogy előbb, amit hozott, elfogyott, mert titokban azért mindenikünk ezt a szegény szamarat vágja meg. De persze levelezni kezdett Kamatyóyval. És Kamatyóy, a zsivány, maga küldött neki leveleket, hogy másolja le, és majd ő átadja nagynénjének, hogy nyomorog, s ki tudja, mit.
Előbb azonban Józsi csak csomagokat kapott a nénjétől. Csak most legutóbb kezd neki pénzt küldeni, elég bőven.
Úgy hallom, hogy a vén nyomdász aszkórba esett, és már alig mozog. Hát nyilván most már jól gazdálkodhat a vénkisasszonnyal Kamatyóy. Sőt, úgy hallom, hogy ott tartanak már, hogy valóságos üzletvezető, és alighanem elveszi a Józsi nagynénjét.
Hát tessék! Az a gazember Kamatyóy ott poszog ennek a szerencsétlennek a vagyonában. Ez pedig itt kezét-lábát kitöri, hogy béreskedjék Nandine-nak és mindünknek, sorban. És tanulja a szerepeket, éjjel, mint a bolond, és kornyikál nappal, mint kettő.
Hogy nem tudok én lenni ilyen eszeveszett tacskó helyében, mint ez a Józsi? Nem egy könyvkereskedést, nem egy nyomdát, de csak egy kucséberkosarat vagy egy házalótragacsot, vagy egy zongoraverklit örökölnék, hát nem tisztességesebben élnék belőle, mint itt kacagtassam magamon a jó parasztokat, mikor a tragédiákban ájuldozom.
Körülbelül ennyit tartalmazott a keserű komikus bizalmas közleménye.
Ám, mikor világos reggel ott vetkőztünk bácsimmal hálószobánkban, így szóltam neki:
– Hallod-e, én azt hiszem, értem már a helyzetet. Ez az igazgatóné nem annyira a saját és az igazgató és a társulat tekintélyét óvja ettől a fiatal kellékestől, mint inkább a hőstenorját a lecsúszástól. Szegény, jámbor, kopasz igazgató!
– Azt hiszem én is – hagyta helyben bácsim.
Nos hát! Primadonna hitves, aki a hőstenorral pótolja azt az űrt, amit a kopasz direktor férj hagy a lelkében! Ennél ugyan köznapibb regénybonyodalmat megsejteni sem érdemes.
El is intéztük bácsimmal együtt egy nevetéssel… És érthető, hogy jóval érdekesebb maradt előttem azután is az ifjú s nagyratörésében elnyomott kellékes személye.
Ha vannak elképzeléseik eszelős remetékről, és vannak elképzeléseik folyóiratok és színidirektorok és idegorvosok előszobáiban riadozó, ifjú, beteg lelkekről, akiknek a hóbort rajong szemeiből, akkor ez a fiú körülbelül a tökélyt képviselte ebben az állatfajban.
Önkéntelen szántam, de kényszerűleg mulattam rajta.
Ellenben, nem kevésbé bosszantott az igazgatóné zsarnoksága, amely oly irgalmatlan závárokkal őrizte a kellékes elől boldogsága mesekastélyát, mint egy vén nősténysárkány.
És elhatároztam, hogy mint a mese jótékony öregapói, valami ravaszdi úton-módon segélyére leszek a vén sárkány ellen ennek az ifjú szerencsevadásznak. Ha másként nem megy, bűverejű nagyvárosi újságírói hatalmasságom fölfedésével.
Nos, másnap reggel, azaz hogy délután, ahogy fölkelek, és kissé levegőzni indulok, a fogadó udvaráról hallgatom egy darabig, hogy Józsi áriázik a szobájában.
Ezt már hallottam jó egynéhányszor, s éppen indulni akartam.
De egyszerre csak az ének megszakadt odafönn, s Józsi megjelent a fogadó ajtóban.
Egy csomag színlapot szorított hóna alá, s rendes körútjára indult a városba, széthordani s kiragasztani a színlapokat, a másik kezében lógatott kulimászos bádog és meszelő segélyével.
– No várjon! – szólítottam meg, mikor el akart sietni mellettem a kapuban. – Együtt tartunk egy darabon. Akarok beszélni valamit magával.
– Tessék parancsolni – állott meg szokott nyugtalan és félszeg módján.
– Hát nézze, Józsi – mondom neki. – Én hallom, hogy maga nagyon szeretne szerepet kapni, és ilyen hanggal, mint a magáé, meg is érdemli. De hallom, hogy az igazgatóné az, aki nagyon maga ellen van. Hát majd beszélek az igazgatónéval.
Sosem láttam még ilyen különös félelmet valaki arcán, mint szavaimra támadt ezen a fiúén.
– Nem, kérem, engem nem izé… nem ellenez! – hebegte. – Na-nan-dine… éppen ő akarja… hogy…
– Az igazgatóné akarja? Azt mondja? – ámultam.
– Igen! – bökte ki a zavar őszinteségével. – De előbb ki kell képezni a hangomat. Ő órákat ad. Ő ad…
– És maga, persze, fizet értök? – firtattam.
– Nem sokat… nem sokat… – nyeldekelte.
Szóval egy újabb fordulat. Az igazgatóné tehát, a büszkeségével összeférhető módon intézi el ugyanazt a műveletet a fiú erszényén, mit a társulata az egyszerűbb „majd megadom”-mal.
Ez már csakugyan bosszantott.
Elhatároztam, amint hazaérek sétámból, azonnal fölfedem az igazgatóné előtt inkognitómat, és tekintélyem egész súlyát rávetem a kellékes szerepeltetésére.
Nagyon siettem tündökletes pályámra gondolni.
Ahogy hazaérek, nagybácsim egy sürgönnyel fogad főszerkesztőmtől: tessék lehetőleg harmadnap éjjel jelentkeznem a robotba.
Az igazgatónét pedig az ifjú földbirtokos elvitte sétakocsikázni csézáján.
Nem is találkoztam vele aznap.
Este búcsúznom kellett korán színész barátaimtól, hogy kialudjam magam az útra… És hát sorsára hagytam a kellékes ügyét.
Fölmentem szobámba, s pakolni kezdtem.
Épp mikor végére érek, női hangok neszét hallottam fölfelé a lépcsőn. Kinéztem, és tudomásul vettem, hogy a színtársulat hölgytagjai jönnek szobáikba.
Kissé koránlottam még, hogy máris átadják a terepet a férfinépnek. És mintha valamivel izgatottabb lett volna csevetelésük a szokottnál… Á! Mi közöm hozzá!
Nem törődtem vele. Lefeküdtem, és elfújtam a lámpát.
Az ajtót azonban tágra-végre nyitva hagytam a nyári éjen. Meg azon okból is, hogy tartottam tőle, hogy nagybátyám hajnalban felzavar, ha nekibukik. Elégségesnek véltem, hogy néhány széknek a felborogatásával verjen föl.
Így feküdtem a csöndben, az álmot várva.
De az álom tündére nem akarta megérteni, hogy notórius éjszakázó létemre ezúttal ilyen korán várom látogatását. És nyilván előbb az egyszerűbb nagypulykási hívei pilláit járt oda kenegetni varázsírjával.
Addig is igyekeztem hát gyönyörködni az ablakon át a szobába hatoló holdsugarakban, melyek mintha a vidéki éjjel idillikus béka, tücsök és kutya egyesült hangversenyének lettek volna afféle láthatatlan telefonhírmondó-huzaljai… Míg az álomtündér megérkezik.
Már ágyam mellett állhatott a szobalánya, a félálom.
Ekkor egyszerre különös neszek rezzentettek fel.
Odakint, a folyosó sötétjében, az igazgatóék szobája felől, félreismerhetetlen papucssarok kattogás közeledett, egy cipő topogásától kísérve, az ajtóm felé.
Épp ott álltak meg most, a nyitott ajtóm előtt. Nyilván ők sem álmodták, hogy a szobában vagyok. Mert a papucs egész erélyes, rendelkező hangon, alig fojtva le kissé, így szólt a cipőnek:
– Menj csak, és nézz le mégis. Mert nem volt nagyon berúgva az a vén disznó. És még fel is talál itt jönni nekünk.
– Én… én… lásd… mindig félek! – hebegte rá őszintén a cipő.
– No, menj csak! Nem tölthetjük most az időt! – mondta rá a papucs.
És erre a cipő engedelmesen elkopogott.
A papucs ott kattogott türelmetlenül a folyosón, egyedül. De kisvártatva rá megjelent megint a cipő, és így szólt:
– Nem részeg nagyon. De sakkozik Tövisúthyval. És isznak.
– Az is jó! Akkor nem állnak fel egyhamar. Gyerünk hát! – így a papucs.
És erre eltávoztak.
Hát kérem, kitalálták! A papucs hangja nem volt másé, mint Nandine asszonyé, az igazgatónéé.
És a cipő? Hogy az meg Ködössy, a hősszerelmes lett volna?
Nem találták ki! Dehogyis találták.
A cipő hangja nem volt másé, mint Józsié, az ifjú kellékesé.
– Ejha! – gondoltam magamban, ágyamban felülve, és egy cigarettára gyújtva. – Így próbáljon valaki elég merész lenni, hogy elhiggye magáról, hogy kitalálhat egy regényt, versenyre kelve a valóság leleményességével, szánandóan. Szegény regényírók! Szegény irodalom!
Reggel korán nagybácsim természetesen felköltött álmomból. De ezúttal kivételesen sem ajtócsapás-, sem székborogatással, hanem egy óriási krákogással és tüsszentéssel. És természetesen ő volt elcsodálkozva jobban:
– Mi az? Te már fönn vagy?… Nahát, ha már fönn vagy, mondok egy újságot. Úgy látszik, ma a sürgönyök napja van. Józsi, a kellékes is kapott egy sürgönyt, hogy az apja meghalt, s jöjjön átvenni a vállalatát. Ő már el is ment egy szekéren, amíg aludtál. Neked is jó lesz igyekezni, ha nem akarod lekésni a vonatot.
– Hát sajnálom szegény fiút – mondtam, miközben öltözni kezdtem. – Hanem hallgass ide, Gergő bátyám. Én is tudok valami újabbat… Kíváncsiak voltunk, miért tartotta az igazgatóné Józsit így a sutban, mint valami vén boszorka a felfalásra szánt gyermeket. Hát mondhatom neked, mindenki szamár, aki mást mond neked, mint amit majd én írok meg neked Pestről erről az ügyről.
– No mondd! Ne okoskodj! – firtatott bácsim.
– Majd csak Pestről. És onnan is csak akkor, ha megírod, hogy a trupp már más helyen van.
És ezzel többé semmi faggatásra és puhatolózásra nem nyilatkoztam.
Ezzel legalább elértem, hogy nagybácsim maga vigyázott a poggyászom felrakásánál, s maga vizsgálta meg és alkudta ki a szekeremet, abban a reményben, hogy kiszedi belőlem a titkomat.
De erős voltam.
Erősen eltökélt szándékomat azonban megváltoztathattam bátran a fővonal állomásán, ahová a nagypulykási vicinális érkezik be, olyan köhögéssel, mint valami tüdőbeteg a kórházba.
Ezen az állomáson három órát kell várni a pesti vonatra, nem számítva azt a két órai rendes késést, amit a vicinálison, vagy esetleg mellette ballagva, pipacsszedéssel lehet tölteni.
Ezen az állomáson, az utolsó óra unalmában, a következő levelet volt alkalmam küldeni bácsimnak:
Kedves Gergő bátyám!
Azt hittem, lovagi diszkréció okából, meg kell várnom Pestre érkezésemet és tudósításodat, hogy a primadonnánk és kellékesünk ügyét eláruljam neked.
Hiszen ugyebár, előbb azt hittük, hogy a primadonnánk a színtársulat tekintélye miatt tartja a talonban a kellékest. Aztán azt hittük, hogy a hősszerelmes miatt, féltékenységből. Majd én, az utolsó éjjelem tapasztalataival, arra jöttem rá, hogy a primadonna azért zárja el úgy a nyilvánosságtól a kellékest, mert titkon saját magának akarja megtartani. Itt az állomáson végre be kellett látnom, hogy legalábbis részben ismét tévedtem. Tudniillik a primadonna ezentúl már egyáltalán nem szándékozik elvonni a világ szemeitől a fiút.
Egy órája, hogy itt sétáltak el karonfogva a peronon, s kénytelen-kelletlen beléjük botlottam. És hát elkezdtünk csevegni, amíg Gombaház felé bejön a vonat, ahová együtt utaznak.
Mert a primadonna ezúttal már titkolatlan nevezte vén disznónak előttem az igazgatót, aki ellen Gombaházán beadja a válópert. Hogy Józsit boldogítja ezután, ez kétségtelen. A fiú szemei mindenesetre jobban lobogtak, mint egy lokomotiv lámpái éjjel, amint a primadonna elsorolta terveiket: már elsősorban, hogy társulatot szerveznek maguk és így tovább…
Nos kérlek! Hogy ha már mi, idegen létünkre, ennyire értesületlenek voltunk eddig az igazgató családi ügyei felől, csak természetes, hogy ő maga, férj létére, legutoljára tájékozódván az állapotokról, esetleg még meg is lepődik. Mindenesetre igyekezzél kíméletesen előkészíteni őt a csapásra.
Valamint fogadjátok mindnyájan részvétemet az elárvult nagypulykási színművészet sorsán.
Csókol szerető öcséd,
Marci.
Hogy hát mi ebből a tanulság?
Azt hiszem, nem más, minthogy azokban a kis üzelmekben, amiket Éva tanult el a kígyótól a paradicsomban, az unokáit nem pszichiáterek és újságírók és kocsmárosok, de maga a kígyó sem ismeri eléggé.
Amabile és Assunta
Amabile és Assunta két olasz csöppség volt, akik egy kis faluban születtek, a Piave mentén, ugyanabban a házban.
Amabile apja contadino volt, zsellér. Assuntáé a fonógyárban dolgozott. Persze mindaddig, míg mind a kettőt be nem vitték katonának. Ez búnak-bajnak elég nagy volt, mégis kisebb a kis Amabile, mint a kis Assunta számára. Mert a kis Amabile anyja férje nélkül is megfogta a dolog végét csekély bérelt földjükön s otthonában, mely tiszta és rendes volt, akár gyermekei. Ellenben a kis Assuntáék házatája röpült a rendetlenségtől, ragadt a piszoktól, s mindig hangos volt a civódástól. Mihez képest aztán a kis Amabile pufók, aranyos angyalka volt, szegény kis Assunta pedig vézna, kócos, könyörgős szemű kis kísértet.
Na aztán, volt, ahogy volt a háborúban, addig, míg a kis faluba be nem vonultak a németek. Attól fogva kezdte igazában megismerni a kis falu a háborút. Sőt, még akkor sem egy darabig. Hiszen egy darabig még az utcán is csülökig tapodtak a lovak a tengeriben s rizsben, amit a németek összehordtak s tovaszállítottak a környék urasági magtáraiból. Míg aztán azok ki nem ürültek, s a kisebb éléstárakra is nem került sor. Így a kis Amabiléék fölös terménykéire is. És közelgett az ínség.
Hanem ezek az új csapások, most már fordítva, a kis Amabilééket sújtották jobban, mert tőlük vitték. Míg a kis Assunta anyja csak hordott és zsákmányolt a fölfordulásban. Persze akkorra, mikor a németek kitakarodtak, s helyükbe magyar csapatok jöttek, a két család javai körülbelül kiegyenlítődtek, márhogy egyiküknek sem volt többje az éhkoppnál.
Mégis, a kis Assunta anyja becsmérelte jobban a rabló németeket a magyarok előtt, és szidta, átkozta a signorokat s signorákat, akik a háborút csinálták, aztán megszöktek, itthagyva a szegény népet, aki sosem akarta a háborút. Így hadarálva s hadonászva tolakodott a kis Assunta anyja a katonákra, hízelgőn simogatva őket, és nagylelkűségük legyezgetve. Holott nem kevésbé gyűlölte az újabb jövevényeket, mint a többi bennlakó, köztük a kis Amabile anyja is. Kivéve, hogy a kis Amabile anyja oda nem ment soha egy katonához, nem szomszédolt, sopánkodott, nem kérencsélt, hanem aztán is gondozta gyerekeit, s valahogy kiteremtette a mindennapi salátájukat.
Ezzel szemben a kis Assunta egy kis vadállat ijedős szemével bámészkodott a katonákra, bújt, futott előlük. Holott a katonák rá sem hederítettek árva kis cefetségére, ellenben a kis Amabilét ölbe vették, játszottak vele, s a kis Amabile mindig ott lábatlankodott köztük.
Egyszóval, társadalmilag s egyebekben is csupa fordítottságból állt a világ, még e kis rongyos faluban is.
Hát, délutánonként, a házba szállásolt század ott csinálta a fegyverfogást, s verte a menetegyet az udvaron, zárt szakaszokban. És ugyanott lebzseltek, szokás szerint a házbeli olaszok aprótól nagyig. Ott a sok kis rongyos gyerkőc, bámészkodva, lepetelve, hancúrozva, hisz nincs is olyan ínség talán, ami ezekből kipusztítsa a kedvet. Ott gyúrta a mosott ruhát a kis Amabile anyja is, térdepelve s a falnak fordulva, s a közkedvelt gúnydalt dúdolva, hogy: – Cadorna generális írt a királynőnek, ha akarja látni Triesztet, vegyen egy képeslapot. Ott pletykázott a kis Assunta anyja is, és kötényébe kapaszkodva a kis Assunta. A kis Amabile pedig ott tipegett, keringélt magában, egy kis piros bojtos sapkában, olykor a katonásdit bámulva, olykor meg föltekintve egy emeleti ablakra. Lévén az olasz házak, még a legnyomorúságosabb és legvakolatlanabb is, legalább egyemeletes.
Ott, az emeleti ablakból, a század parancsnoka könyökölt ki, a gyakorlatot szemlélve, s unalmában papírgalacsinokat gyúrva, amiket a kis Amabilére hajigált alá, s várta, mit fog tenni. Amabile fölnézett és mosolygott.
– Amabile! – szólt egyszerre a főhadnagy. – Piace zukkero? Zukkero, zukkero! – magyarázta, nem éppen egy olasz remekíró kiejtésével. – Piace? Si? Zukkero!
Amabile föltétlen megértette már, de nem vélt szükségesnek többet, fejecskéjét forgatni, kacagni, s olykor anyjához szaladni és vissza megint.
A főhadnagy befordult az ablakból a szobába, ahol a manipulant úr körmölt az asztalnál.
– Adjon csak vagy két kockacukrot.
– Cukrot? – egyenesedett föl hajoltából a manipulant, mintha nem jól értené a szót egész helyes, magyar kiejtéssel sem. – Tetszik tudni, milyen kevés cukrunk van? Csak mondom. Alig vételezünk. A kávé keserű, mint az epe. Hányat adjak?
Tudvalevő hadititok, hogy amiért a manipulant el van keseredve a keserű kávé miatt, azért ez nem minden tekintetben kedvezőtlen a századnak. Mert ha édesedik a kávé, s javul a vételezés, ez nem azt jelenti, hogy hátul a cukor- és egyéb gyárak derekasabb üzembe léptek, hanem rendesen növekvő ágyúzást elölről a tűzvonalból, s közeli leváltást a tartalékból. Igaz, hogy akkor a manipulantnak kétszer jó, ha a század tűzben, mert akkor vígan gazdálkodhat a bőséges vételezésből, s nem ül a századparancsnok a nyakán. Míg ha a század hátul, ez a manipulantnak kétszer rossz, mert körmére is néznek jobban, épp akkor, mikor a vételezés is szűkös.
Szóval csupa fordítottság a hadsereg szervezetében is.
De elég, hogy a főhadnagy, átvéve a két kockacukrot, lement a kis Amabiléhez, s aztán ott évődött vele guggon ereszkedve. Odakínálta neki, de a gyermek nevetett, s anyjához szaladt, kötője mellől kandikálva hátra, valósággal kacérkodott a főhadnaggyal. Végül a főhadnagy elfogta, s markocskájába nyomta a cukrokat.
– Na! Mandzsáre! Hát edd meg! – fogta meg Amabile kezét, s szájacskájához vitte vele a cukrot. Ám a gyermek nem harapott a cukorba, s mintha kis szeméből valami olyas csillant volna: mit nézik őt oly butának, hogy ne tudná, mire való a szája s a cukor; s úgy is mozdult meg: hagyj engem, én mást akarok! Azzal rést találva a tiszt karjai közül, kibújt, s egyenest anyjához szaladt. Aztán vállába kapaszkodva mutatta neki az ajándékot, és egyik cukrot mindjárt anyja szájába akarta dugni ő is.
Anyja csak akkor ügyelt rá föl munkájából. Rögtön a főhadnagyra pillantott. – Grazie tante – bólintott, és meglökte a kis Amabilét is, hogy, kis paraszt, mondja ő is: – Pá, pá, grazie, signore!
Hanem ugyanekkor, a cukor látványa, pletykázó anyja mellett, a kis Assuntának is levetkeztette vadságát, s tétován odaoldalgott a kis Amabile s anyja közé, sóváran meredve a nyalánkságra. Amabile anyja erre, úgy téve gyermekének, mintha tényleg enne a szájába dugott cukrából, tényleg le is harapott abból egy darabkát, s adott hát a másik, sápadt kis jószágnak is.
A kis Assunta mohón kapta el, rögtön szájába tömte, s gyönyörrel majszolta, szemeit azért most sem véve le az Amabile markában maradt darabkáról sem.
A főhadnagy egy kis kelletlent érzett. Érezte: íme egy kis erénylecke egy parasztnőtől. Íme: megszánjuk az ínséget egy pici, bájos alakjában, s nem vesszük észre az igaziban, piszok, rongy, sápadtság közt. Íme: az egyiknek szívesen ad, mert szemrevaló anyja van, míg a másiké kellemetlen madárijesztő. Íme: mikor arra gondol, hogy a másik kis árvának is menjen s adjon cukrot, már ímmel-ámmal jön, már eszébe jut, hogy a bakákéból veszi, kik maguk is szűkösködnek, holott előbb ez nem feszélyezte. Ezt érezte körülbelül, s kissé kelletlen a főhadnagy, persze, Istenem! hát úgy felületesen, hiszen nem világfelfordulásról, sem saját érdekéről nem volt szó. Csak egy futó kis beismerésben, ami kivált akkor terem, ha nincs fontosabb dolgunk. Csak két pillanat közt, amíg megfordult, és fölkiáltott a manipulanthoz: – Adjon csak még két kockát!
Aztán, mikor a manipulant ledobta a cukrokat az ablakból, a főhadnagy elfogta őket a levegőben, minden incselkedés nélkül odaadta a kis Assuntának, s a kis Assunta minden kacérkodás nélkül kapott utánuk, egész önkívületben az örömtől.
Csakhogy ezt az egész kis jelenetet már elejétől fogva végignézte Assunta anyja. De nem tudott szabadulni bokros mondanivalóitól, mert egy olyan katonával beszélt éppen, aki már jól értett s gagyogott olaszul, lévén a tiszti étkező bevásárlója, ki cserekereskedést űzött a bennlakókkal tojásért, tejért, rizsért, sót, borjúfejeket, marhapatákat s pacalokat csereberélve.
Nos, a kis Assunta anyja beszéd közben egy keserű oldalpillantást vetett a főhadnagyra, mikor az a kis Amabilének a cukrot adta, s egy szúróat vetett Amabile anyjára. Aztán így szólt a katonának: – Hiszen van itt még a faluban eldugdosva sok minden, olaj, tojás, rizs, csakhogy nem adnak némelyek. – És itt nem minden célzatosság nélkül pillantott újra Amabile anyja felé. De ugyanakkor meglátva, hogy a főhadnagy az ő kis maznájának is ad cukrot, egyszerre otthagyta a katonát, s odasietett egész hálaéneket handrikálva jótéteményeért a főhadnagynak, s csaknem hozzádörgölve borzas fejét annak arcához.
Majd hirtelen leguggolva a kis Assuntához, kivette annak markából az egyik cukrot, mit az még nem érkezett szájába tömni. De e tettét sem a kislánynak, hanem a főhadnagynak okolta meg, hamar föl is ugorva, hogy: – Dopo pranzo, dopo pranzo, majd ebédutánra kell eltenni a cukrot, nem egyszerre megenni.
A főhadnagy, persze, nem sokat értett a hadrikálásból, ellenben azt látta, hogy a kis Assunta, megfosztva kincsétől, egyszerre harsány sivalkodásba fog. Tépi anyja kötényét, üti kis ökleivel annak dobszerűen kiálló hasát. Nem akart tudni semmit a dopo pranzóról.
Anyja rárivallt, csitította, megtörülte orrocskáját, visszaadta az elvett cukor felét. Na! Erre a kis Assunta földhöz vágta azt, mindet akarta. Földhöz vágta magát is, úgy ordított kétségbeesetten.
A kis Amabile is ott bámulta ezt, s most odajött, s lassan fölvette a földről az elhajított cukordarabkát. Még csak ez! A kis Assunta ekkor a kis Amabilének rontott körmeivel, mint egy kis hiúz.
Ám Amabile magasra tartotta öklöcskéjében a cukrot, mintegy tanúsítva, hogy az erőszaktól sem retten meg, csak aztán ejtette le megvetőleg a földre. Anyja hátranézett munkájából, s odahívta magához.
A kis Assunta anyja kézzel-lábbal ide-oda kiabált. A főhadnagy pedig nevetett a jeleneten.
Visszás és rémes
A háború alatt még gimnáziumba jártam. Első kitűnő lévén, mellékfoglalkozásul gyöngébb pajtásaim közül tanítványokat vállaltam. Ezek között akadt egy Nyerges nevű, akivel ezt a különös történetet megéltem.
A házuk jobbmódú polgári ház volt. Kedves, szíves emberek voltak. Nyerges egy nagy, külön szobát kapott, és a szülei készségesen elnézték, hogy belőle a fiuk afféle diákherberget csinált.
Természetes, hogy a tanulás ürügyével gyűlve össze, többet vertük a kártyát, és űztünk egyéb szórakozásokat.
Nagyobb diákok voltunk már. Én a hetedikbe jártam. Nyerges a hatodikba, s így a többi cimborák is.
A Nyerges apja javakorú s nagyon kedélyes ember volt. Sokszor megesett, hogy ő maga is közénk ült huszonegyezni, s hagyta megvámolni magát. Sőt, kivételes alkalmakkor férfias vendégséget adott számunkra. Boroztunk, füstöltünk és vigadtunk.
Az öreg Nyergesnek nyilvánvalóan gyöngéje volt a tütü. De a jámbor, kedves iszogatók közül való volt, akiknek ez semmi gonoszat nem kever életükbe.
Ami bennünket, diákokat illet, hát mindenki emlékezni fog ebből az időből az első cécóira. Velünk sem estek különösebbek. Hogy az ifjú Nyerges néha apai felügyelet nélkül is elcsente a borospincéjük kulcsát, és egy-két önálló ricsajt is rendeztünk, ezt bizonyára nem írták a hét főbűnök közé.
Ez abban az időben történt, mikor a Nyerges apját behívták népfölkelőnek.
Jó ideig ez nem mutatkozott veszélyesnek. Az öreg itthon lógott a káder körül, s úgy látszott, így is húzza ki a háborút. Naponta otthon volt, éjjelekre otthon volt a kaszárnyából, s éppen csak hogy mundurban járt.
Az az idő volt ez, mikor már az ember, különösen mi, ifjabbak, szinte már kezdtük elfeledni, hogy másképp is forgott a világ velünk.
Természetesen ez nem állt az egyéni életek fordulataira. Így például nagyon jól emlékszem arra a kétségbeesésre és jajongásra Nyergeséknél, amikor az öreg váratlanul belekerült és végérvényesen a marsba.
Az olasz frontra vitték. Egyelőre, persze, a hadtápvonalba, s elég biztató leveleket írt haza. De akkor jött a nagy offenzívánk az olaszok ellen, s az öreg Nyerges levelei tényleg egy napon be is szűntek.
Körülbelül ez volt a helyzet, mikor egy délután együtt voltunk a diákszobában vagy négyen-öten.
Hogy őszinte legyek, a fiatal Nyerges beszélt ugyan előttem aggodalmairól, hogy apja az első vonalba kerülhet, de azért ez nem zavarta meg sem az ő, sem a mi hangulatunkat különösebben. Az emberi idegek, pláne ifjaké, felmondanak az állandó szorongásnak.
Egyszóval, csak menteni akarom barátomat, hogy az ő főrészvételével azt a délutánt megelőző estén is afféle kis házimulatságot rendeztünk. Ittunk, danolásztunk, kártyáztunk, s végül épületesebb dolgok is következtek. Fontos mindebből, hogy az előző napról a szobában még néhány üveg bor meg is maradt a ricsajból.
Nos, hát együtt voltunk. A leckével már úgy, ahogy végeztünk, és hát valami okosabb következett volna.
Alkonyodott már a kora ősszel. Egyik közülünk, a legkitartóbb és legmellverőbb ifjú korhely, előkapta az egyik megmaradt borosüveget a szekrény mögül, s az asztalra állította.
Eközben én már, úgy emlékszem, észrevettem Nyergesen valami különös kedvetlenséget. Ő maga vette elő a poharakat, de mikor az asztalra állította, így szólt:
– Igyatok csak! Énnekem ne töltsetek. Nem iszom. Nem ízlik. Fáj a fejem.
Hát persze, micsoda beszéd ez? Hogy a házigazda ne igyék. A másik kettő, sőt magam is, elkezdtük nyaggatni Nyergest, hamisítatlan korhelyszólamokkal – „kutyaharapást a szőrével” és így tovább. Mert világos volt, hogy egy kis kaccenjammerje van csak.
Ellenkezett egy ideig. De nem hagytuk kézből. Egyik nyakon fogta, a másik a karjait szorította le, a harmadik szájába iparkodott tölteni a bort. Így aztán végre is leküldettünk vele egy pohárral.
Nehezen felejteném el, ami erre következett. Nyerges, ahogy a bort lenyelte, egyszerre furcsán elmeresztette képét. Előbb komédiának hittük volna, ha hozzá a homályos szobában is észre nem vesszük, hogy sápadtabb lett az üvegnél.
De mi ez? Akárcsak az ocsúdó ájultak, forog a szeme, és tátog hangtalan.
– Mi bajod van?
– Apám, apám – dadogja erre csak úgy révedezve. – A bor…. Áhh!… Vuhh!… Brrr! Hagyjatok békén.
Felszuszogott, krákogott, borzongott, de közben magához jött. Jól látszott azonban rajta, hogy valami egészen súlyos válság ment végbe benne. De egy szót sem bírtunk kivenni belőle semmi faggatással. Komor volt s hallgatag távozásunkig.
Ennyi történt. Nem sokkal erre hivatalos értesítés jött a kádertől, hogy Nyerges apja az olasz harctéren elhunyt. De kommentár hozzá semmi, hogy beteg volt vagy elesett. Istenem, egy házzal többen volt gyász a városban.
De megint, valamennyi idő múlva, egy katonavendégük jött. Egy században ment el Nyerges apjával, s szabadságra jött haza. Azt hiszem, kevés rémesebbül visszás hírt hozott valaki, mint ez az ember. A szavai most is a fülemben vannak, amint a másik szobából, a nyitott ajtón át hallgattam.
– Hát gondolják úgy, hogy egy nagy urasági ház, tővel-heggyel felforgatva. A rizskása úgy van zsákokban és garmadában az udvaron, és a tengeri és búza. A lovak tapossák. És a házból a bútorokat hordják szerte. Viszik a zsellérek az uraságuktól. Az egész század szerteszét, ahogy érkeztünk. Hát, nem mondom, nem voltunk egészen józanok. Káddal leltünk bort és hordókkal, ahonnan jöttünk. Hát itt is, egyszerre, többen kiáltanak: – Gyerünk, hé! A pince itt van! – Mit gondolnak? Olyan hordók, hogy létrával kellett rájuk mászni, és vagy kettőbe azok a csibészek, akik előttünk jöttek, belelőttek. Hát amint lemegyünk, a bor föllebb van kiömölve a lépcső felénél. A bakák úgy szaladnak a párkányon, gyufát gyújdosva. Persze, kicsoda néz egyik a másik után? Reggel a gyülekezőnél vettük észre, hogy Nyerges hiányzik. No hát, mondjam?… Ott bukott bele este fejjel, a pincében, a borba… Nem akarok többet beszélni róla. Abból húztuk ki…
Ezt hallottam. Én sem kívánok sokat hozzátenni. Ilyesmi a legszánalomraméltóbb fájdalom, amit kínosság és visszásság alapoz.
Az esetnek kísérteties fele, hogy a fiút ugyanaznap este nógatták az ivásra, ezt már szinte köznapias hozzámondani. Nem tudom, hányan hisznek az effélében. Mennyi a titokzatos erők közrejátszása vagy a véletlen puszta összetalálkozása ilyen eseteknél. Én magát a tényt mondtam el szárazon, melynek tanúja voltam.
Soha, soha nem fogom emlékemből elkergetni ezt a rémet. Elsápadok és megremegek mindig, ha eszembe jut, és aztán sírni, sírni jön…
Az irigység és az önzés a legszörnyűbb vétek mindenik közt, és mindig gyötörni fog az önvád, hogy ezeknek kegyetlen sóhaját hallgatta meg belőlem a gonosz szellem. Mint valami kísértet-meséből a beteljesült kívánság, úgy rémlik elém most is az egész.
Hiszen borzalmas volt már maga a hely is körülöttem.
Képzeljék el, hogy a hegy túlsó oldalán vonult a lövészárok, a szőlőskertünkön át. A hegy tetején a falunk kis kápolnája füstösen, csonkán meredezett, ahogy a gránátok összelőtték. Tőlünk lejjebb, a hegy alatt az országutat, a szántóföldeket nap nap mellett végigpaskolták az olasz lövedékek. A halálfej üres szemgödrei jutottak mindig eszembe, ha a gránátlyukakat láttam.
De a házunk, csaknem a fél faluval együtt, teljes biztonságban volt. A hegy oly meredek volt fölöttünk, s olyan két nagy sziklától volt védve ez az egész kis zug, hogy az olasz ágyúk sehonnan be nem lőhették. Még a repülők is sikertelen dobtak alá bombát ránk.
Semmi sem lehet furcsább, mint most visszagondolnom rá, ami akkor megszokott látvány volt. Alkonyatkor hajtják haza a teheneinket, s érkeznek a faluba a szekerek megrakottan a földekről, a hegyoldalból. És a tehenek kolompjába fegyverropogás s gépfegyver kattog a hegy túloldaláról, s a homályosuló kis síkságra dühösen zuhannak a gránátok. A szűk völgyből úgy harsog vissza a visszhang, mint valami roppant kínordítás. A hegy mögül rakéták szállonganak egyre sűrűbben, ahogy esteledik, hogy szinte valami átkozott dicsfénynek tetszenek a hegy homloka körül. A fényszórók sugara végigrohan az ég alján. És felettünk békén lebeg a holdvilág, és pislognak a csillagok.
Atyámék is elmenekültek először. De mikor hírét vették a helyzetnek, visszatértek. A kommandó pedig biztosította őket, hogy ráérnek menekülni két nap múlva is, míg az olaszok elfoglalják fönn a harmadik megerősített vonalat.
Így, hónapok múlva, mikor már láttuk, hogy csakugyan nem fenyeget veszély, szüleim engem is haza mertek hozni.
Az intézetből jöttem meg. Elvégeztem, de több hasznomat vették otthon. Atyám kereskedése soha békében negyedrésznyi forgalmat nem csinált, mint akkor a katonáktól. Ott kellett segítenem. A félelemnél pedig jobban vonzott haza a kíváncsiság.
Istenem! Csaknem azt jön mondanom, hogy nem bántam meg. És nem is hazudhatok. Soha, sem azelőtt, sem azóta nem voltam olyan boldog, mint ott, egész addig.
Hisz úgyis ezt kell elmondanom.
Mikor hazaérkeztem, egy kadét volt beszállásolva, két tiszttársával, hozzánk. Kadét Emerich, egy egészen fiatal fiú.
Nem tudom, mint mondjak róla. Olyan kedves, szép fiú volt. Mindenki, a fellebbvalói is kényeztették.
Én azt hiszem, nagyon komolyan beleszerettem. Nem tudok más férfit azóta sem, akiért úgy szorongott, reszketett volna a szívem, mint érette. Az elsőért.
Történni, persze, majdnem semmi nem történt köztünk. Szüleim különben sokkal jobban őriztek.
Beszélgettünk, könyveket cseréltünk. Aztán, mielőtt fölment volna, vissza a lövészárokba, néhányszor, nagy remegés, dadogás közt, megcsókolt.
Ó, hogyan rettegtem, mikor ágyúztak, attól fogva. Ott fönn, az árokban sem állhatott ki ő több halálfélelmet magáért, mint én idelenn miatta.
Szolgájával azonban leveleket küldött nekem, és aztán a szakácsokkal, mindennap, hogy semmi baja. Ha pedig lejöhetett néha, minden idejét körülöttem töltötte.
Csak azt ismételhetem: nagyon boldog voltam sokszor. Éjeken át ismételgettem magamban egy-egy kedves sorát, s még az is édes volt, ha sírni jött utána, a vágytól, hogy nem látom.
Hogy lehet ezt megközelíteni is szavakkal?
Elég az hozzá, hogy gondolhatni, mit jelentett nekem, mikor egy reggel a szolgája azt a hírt hozta, hogy:
– A kadét urat most hoztuk le sebesülve. Itt fekszik a Hilfsplatzon.
A vöröskeresztes iskolaépület néhány házzal alább volt az országút mellett. Kétségbeesve szaladtam át.
Ott feküdt egyik ágyon. Srapnellgolyó ment egyik vállába.
De mikor meglátott, mosolygott. És a doktor is azt mondta: a sebe egyáltalán nem életveszélyes.
Az autó a gyűjtőkórházból csak minden harmadik nap fordult meg a faluban, mert a Hilfsplatz több ágyas, kényelmes hely volt.
Két nap volt még, amin láthattam, talán utoljára.
A doktorral és helyettesével jó barátságban voltam. Szüleim sem tiltották, hogy napközben elmenjek hozzá. Sőt ők is meglátogatták.
Minden szabad órámat mellette töltöttem. Előtte sem, sőt mások előtt sem bírtam már titkolni bánatomat és könnyeimet. De istenem! Inkább azért, hogy elviszik tőlem. Ott ültem csüggedten, ép kezét fogva és zsebkendőmet rágva, az ágya mellett, órákig.
Inkább ő vigasztalt engem. Ígérte, hogy mindennap, mindenünnen írni fog, s ha nem lesz vége addig a háborúnak, akkor csak a déli marsba osztatja magát, és találkozunk újra.
Harmadnap délután, mikor a kórházautó megérkezett, búcsút sem vehettem tőle egyedül. A faluból minden tiszttársa körülötte volt. Így aztán kimenet nem bírtam ellenállni, hogy az iskola hátsó ablakán ne leskődjem be rájuk, hogy egy percet se vesszek el belőle, míg láthatom.
Már felöltözve, sebesült vállán átvetett blúzzal ült az ágy szélén és cigarettázott. A tiszttársai nevetve biztatták:
– Ez a legprímább seb! – mondta az egyik. Gyalázatos szerencséd van. Bár én ülnék itt a helyedben.
Erre aztán egymás után vidám kórházi kalandokat kezdtek el beszélni. Olyanokat is, amik elől félre kellett húzódnom az ablak elől. Ápolóhölgyekről s másokról. Persze, a féltés és a kíváncsiság annál kevésbé engedett távozni.
Valamelyik közülök arra ajánlott neki módszert, hogyan húzhat ki legtöbb időt a kórházban. Hogy ahová megérkezik, akármilyen jó hely, kérezkedjék mindjárt másik kórházba. Ezzel a vizitet is kikerüli néhol, és sorba vándorolhatja az összes kórházat.
Erre jegyezte meg végül az utolsó:
– Csak meg ne járja az új rendelettel. Ha igaz, úgy hallom, hogy könnyű sebbel most ki sem szabad ereszteni senkit a hadi zónából, s rögtön a kiképző csoporthoz osztják be az üdülőhelyről, kivált a tiszteket. Sőt, tudok esetet, hogy innen a gyűjtőkórházból is berukkoltattak egy hetvenhetes zászlóst.
Erre heves és aggodalmas vitájuk támadt. De ennél avizálták az autó indulását.
Leszaladtam az ablaktól az iskola elé, hogy még egyszer istenhozzádot inthessek neki.
Nem láttam még olyan boldognak az arcát, mint ahogy fellépett az autóra. Egész tömeg búcsúzott tőle, nagy riadalommal. De azért észrevett, és fejével, sapkájával, nekem intett utoljára.
Ott vártam meg könnyeimmel küszködve, míg csak el nem tűnt vele az autó az útkanyarulatnál. – Sohasem látom őt többé! – zokogta a szívem, s úgy fájt, hogy legszívesebben levetettem volna magam az út kőpárkányáról a mélybe.
Ekkor, igen, ez a gyötrelem hozta elém önzően, irigyen, féltékenyen az egyetlen reményt. Hátha az válik be, amit legutoljára hallottam, hogy ki sem eresztik a hadtápvonalból? Istenem! Ha tovább mehet, az első városban elfelejt, más lányokért. Ápolónőkért. Míg így, ha itt tartanák a gyűjtőkórházban, megmaradna nekem… Meglátogathatnám!… Láthatnám… Istenem!…
Úgy fakadt fel ez a sóhaj szívemből, hogy magamban suttogtam: – Bárcsak, bárcsak ne mehetne tovább!
Néhány óra múlva egy zászlós jött be az üzletünkbe. Atyám éppen hanyagságomért s azért korholt, hogy többet érdekelnek a tisztek, mint a dolgom.
A zászlós fejcsóválva, láthatólag felindulva mormogott előbb valami káromlást, s aztán mondta:
– Nahát, ez mégiscsak őrületes pech! Itt beszélünk vele az imént, hogy milyen szerencsés, hogy ellóghat innen, ilyen könnyű sebbel. Most veszik fel telefonon, hogy a gránát a híd előtt, lenn, pont a vöröskeresztes autóba vágott. Akik benne voltak, mind az ötnek vége. Egyet nem ért csak a légnyomás, a tüdőlövéses őrmestert. Az pedig így sem marad meg azzal a lyukkal a hátgerince mellett. De Emerichet, ezt a kölyköt, hogy sajnálom!… Mikor már kinn van félig ebből a pokolból!…
Este tértem eszméletemhez, ágyamon.
Mindig kísérteni fog boldogan sugárzó arca, amivel az autóba szállt. És én… Ó, istenem… Hogyan űzzem el valaha magamból sötét, önző sóhajom emlékét, amely ily iszonyúan teljesedett, és ott marasztotta őt.
A vándor
Volt egyszer, messze, óriás havasok közt, egy kis falucska. A hegyek elfogták előle a Jóisten napját, s ami kevés szántóföldje volt, azon úgysem termett volna semmi, mert csupa szikla, kavics volt az egész. Nyomorúságos egy fészek volt.
A lakói csupán abból tengették életüket, amit az erdő adott. Gombát szedtek, havasi epret, málnát. A felesleget egyszer egy évben bevitték a városba, a vásárba, és így került ki az árából a télire való ruha meg egyéb szükséges nekik.
Egy télen azonban szörnyű fergetegek jártak a havasok közt. A hógörgetegek az erdőt földestül lehántották néhol a hegyoldalakról, hogy csak a csupasz szikla maradt, és tavasz közepén is úgy csikorgott, mint egyebütt farsangkor.
A kis falu lakosai kétségbe voltak esve. A falu körül már a nyár közepéig letarolták az erdőt órajárásra. De senki sem gyűjtött még magának a téli ínségre.
Csüggedten, tétován ődöngtek a falu körül, az erdőben, és egymással marakodtak a kifosztott bokrokon, ahelyett hogy újabb helyekre iparkodtak volna.
Egy ilyen reménytelen, keserves nap reggelén, amikor éppen az erdőbe készültek, a falu végén egy idegent láttak meg közeledni.
A külseje ennek sem volt különb náluk. Csak olyan toprongyos gúnya díszelgett rajta, mint bármelyikükön. De már a falusiak szomorúságából, tunyaságából egy csöpp sem tetszett meg rajta.
Távol a falu végétől hallották már vidám nótáját, s mikor odaért közébük, így kiáltott feléjük:
– Ugyan mit búsultok, emberek?
– No ugyan! – szóltak a falusiak – minek örülnénk? Talán bolondok vagyunk, hogy a sorsunkon tennénk?
– De amikor egy bér jár érte, ha vígan vagytok is – válaszolta rá az idegen. Majd, mikor megtudta a falusiak nagy baját, azt mondta hozzá:
– No, várjatok csak! Bízzátok rám. Gyerünk csak az erdőbe… Minden másként lesz, ha én veletek vagyok.
Így is lett. A vándor elöl indult neki az erdőnek, s a falusiak utána. De a nótát, mókát az idegen egy percre sem hagyta abba aztán sem. Sőt, hovatovább annál jobban pazarolta a falusiaknak. Úgyhogy végül az emberek nemcsak maguk is nekividámodtak, hanem mintha egyenest valami csuda történt volna.
Attól fogva, hogy az idegen vezette őket, úgy tűnt nekik, ott is találnak újra gezemicét az erdőben, ahol már lepusztították. A remény és jókedv pedig egyre tovább hajtotta őket, s mindig több és több tisztást leltek, ahol busásan szedhették meg magukat.
Ez történt egy nap. Nem más a következőn sem. És ekként folyt aztán hétről hétre, hónapról hónapra.
A falusiak végül azon vették észre magukat, mire eljött az ideje, hogy a vásárra induljanak, hogy soha még ilyen bőséges évet nem értek meg.
Szegény fickóknak akkor egyszer egy évben volt ünnepük. Nem kellett már hozzá a vándor biztatása, hogy a városban jókedvük legyen, s mulatságot csapjanak.
Így szedelőzködtek végezetül vissza a vásárból, boldogan, megrakodva, a tél szüksége elé.
A vándor most is velük tartott mindenütt. Csakhogy ő maga, míg az embereket nótával, tréfával serkentette reményre az erdőben egész nyáron át, nem törődött vele, hogy a saját számára is gyűjtsön. Így tehát semmivel többje nem volt, mint ahogy a faluba érkezett. Azért hazament, és így szólt a falusiakhoz:
– No emberek, remélem, nem lesztek fukarok hozzám. Jó társatok voltam eddig, bizonyára nem hagytok nélkülözni a tél idején, s megtartotok magatok közt. Ha közületek mindenki ad egy keveset, az sok lesz, és nekem elég lesz. Így kihúzom én is a tavaszig.
De bizony a falusiak csak ógtak-mógtak erre egymás közt:
– Minek adnánk neki? Miért nem gyűjtött ő is magának? Mi szükségünk rá?
Így is feleltek az idegennek.
Ekkor látták először, hogy a vándor egy kicsit elszomorodott. De rá mindjárt így szólt:
– No, hát csalódtam bennetek. De oda se neki! Úgy gondoljátok, nem kellek nektek? Hát csak vissza ne kívánjatok magatok közé. Isten áldjon benneteket!
Azzal a vándor, éppoly vígan, ahogy jött, nótába zendítve útján, búcsút mondott a falusiaknak.
Azok bizony nem sokat búsultak utána. Mindenük volt. Sohasem dúskáltak még így, mint azon a télen.
Hanem a tél ezúttal sem volt enyhébb a tavalyinál. A tavasz és a nyár megint csak úgy találta a falusiakat, mint az előző, éhkoppon, kedvük-vesztetten, és elölről kezdődött minden nyomorúságuk és aggodalmuk. A vándor pedig nem volt köztük, hogy kedvre durálja őket.
Sokaknak eszébe jutott, az igaz, de egyúttal visszaemlékeztek hálátlanságukra is, és átallottak említést tenni egymásnak felőle.
Utoljára a sok küszködés mégiscsak felnyitotta egyikük száját.
– Halljátok-e – szólt –, kár volt, úgy gondolom, mégis elbocsátani azt az idegent közülünk. Minden másképp ment, míg itt danolászott velünk. A szerencsénket eresztettük el benne magunktól.
Erre aztán a többi társa is rámondta:
– Úgy van, úgy van! Bánjuk is eléggé! Bárcsak itt volna!
Abban a pillanatban, amikor ez elhangzott az egész falu ajkán, a falu végén egyszerre csak felhangzott a vándor nótája. Az emberek pedig akarva, nem akarva örömrivalgásba csaptak.
– Hát itt vagyok! – termett köztük a vándor. – Ez egyszer még megbocsátottam nektek, mert láttam, hogy legalább töredelem van a szívetekben, és hiszem, hogy ezentúl belátóbbak és okosabbak lesztek. Mert ahol engem meg nem becsülnek, város legyen, falu legyen, gazdagság legyen, szegénység legyen, nem a világnak sikkad el a kincse, hanem a lelkekből, hogy észre tudják venni… Jól jegyezzétek meg ezt!
Hogy megjegyezték-e és okultak-e a kis falu lakosai a vándor beszédén? Meghiszem azt! Minthogy saját hasznukon vagy kárukon tették. De mivel akadhatnak, akik konokabbak náluk, azoknak szól ez a mese.
A kabát
Aki valamelyest ismeri a vasalt inges kopottság rongyoknál keservesebb nyomorúságát, annál, hiszem, hogy hitelre és méltánylatra fog találni Hadarik úrnak eme kegyetlenül vidám esete.
Hadarik úr magános fiatalember, s egy magániroda hivatalnoka itt, Budapesten. Ha ehhez többet nem teszek, gondolom, máris érthetővé tettem azt, hogy ennek a történetnek őszén Hadarik úrnak felsőkabát gondjai jöttek. Mindössze ez a tény bizonyos komplikációkat szenvedett.
Hogy nagyjából előadjam, Hadarik urat valamelyik reggel egészen különös szerencse érte. Valamit kijárt egyik kliensüknek, és ezért ötszázezer korona jutalmat kapott.
Talált pénz volt, potya pénz, de főleg nagy pénz ez Hadarik úrnak. Valósággal zavarban volt a sok ajánlkozó terv közt, hová fordítaná legokosabban és legélvezetesebben?
Végül is a szórakozások, ínyenckedések ördögei fölött a legtisztességesebb: a hiúságé győzött Hadarik úrban.
Ugyanis Hadarik úrnak az volt az érzése, hogy a felsőkabátja igen sok kifogásra ad okot. Zsebeinél és szegélyeinél kifoszlott. Legalábbis meg kellett tataroztatni.
Ehelyett azonban Hadarik úr az ötszázezer korona birtokában sokkal okosabbra gondolt.
Valamelyik nap Hadarik úr ugyanis olyan utcán járkált, ahol viselt ruhák kínálkoznak vételre. Sőt, a boltosok maguk fogják karon az utcán járókelőket.
Előítélet ide, előítélet oda, Hadarik úr már rég elhatározta, hogy egy ilyen üzletben, ahol adnak is, vesznek is uraságoktól levetett ruhákat, előnyösen kicseréli kabátját. Már hogy eladja, és jobbat vesz, természetesen ráfizetéssel.
Az ötszázezer koronát erre szánta el.
Így nyitott be tehát, mindjárt a hivatalból jövet, aznap az egyik üzletbe, amelynek kirakatában kipécézte új felsőjét.
A boltos, a homályos és üres áruházban, valósággal tüntető szívélyességgel fogadta Hadarik urat. És ha itt megjegyződik, hogy Hadarik úr, ha nem is ügyefogyott, de kissé félénk és jóhiszemű ifjúember volt, csak így válnak érthetőbbé a következők.
Valahogy feszélyezte őt az ócska ruhák tulajdonosa előtt is, hogy viselt kaputot akar, s szándékainak előadása közben ezt jegyezte meg:
– Csak addig kell nekem különben is ez a kabát, kérem, míg újat veszek.
– Ó, kérem – szólt erre a boltos –, ha csak ez az óhaja, ugyanabban az árban egészen elsőrendű, új kabátot is tudok ajánlani. Tessék!
A boltnak egyik fertályához vitte Hadarik urat, ahol több sor kabát lógott, tényleg vadonatújnak tetsző. Úgy van! A boltos unszolása bár valahogy gyanúsnak tűnt Hadarik úrnak, mégsem tudott többet megállapítani a kabátról, amit kiválasztott a csomóból, hogy új és egész tűrhető anyagnak látszik.
Végül is, amikor belement a vásárba, szinte olyan érzéssel tette, hogy aznapja, úgy látszik, a szerencsés meglepetések napja.
Kétszázötvenezer koronát fizetett rá kopott csurapéjára, és régi álma: egy új kabáttal a hátán távozott az üzletből.
Nos, lélektanilag egészen indokolható, hogy Hadarik úrnak ebéd után nem ízlett a szobalevegő. El akarta vinni megsétáltatni az új kabátot, s így cselekedett. Egészen kiélvezte azt az érzést, mintha az utcán a kabát maga vinné őt, könnyed léggömbként a levegőben, és lebegve, szinte kedves részvéttel nézegette a nála kopottabb egyéneket. Aztán elvitte a kabátját a kávéházba, egy moziba s a vendéglőbe, s este külön szippangatott abból az új szagból, még ágyába is, amit a kabát kevert kétaraszos szobája levegőjében.
Másnap kissé későbben kelt Hadarik úr a szokatlan kimaradás után, és sietnie kellett a hivatalába.
Az ajtón kilépve érte az első kellemetlen meglepetés. Odakinn dühösen zuhogott.
Fájlalta rögtön, hogy megúsztatja nyomban első nap a kabátot. De hiába. Meg kellett lenni. Esernyője nem volt, s a hivatalfőnök korholása várta. Nekivágott tehát a zápornak.
Csuromvizesen érkezett meg. A kabátot felakasztotta a fogasra, és munkának ült.
Mikor aztán két órakor felkelt a székről, hogy felvegye az új felsőt ismét, akkor érte az igazi, a rémes élmény.
A főnök, az irodakisasszony, a könyvelő odaugrott Hadarik úr köré egymásnak segíteni a kacagásban.
A kabát elegáns vörösesbarna színű volt, s minthogy megázott, alaposan lecsepegett. De az a tócsa, ami alatta terjengett, valóságos vörös tenger volt. A főnök máris káromkodott a bemocskolt padlóért.
De hát, mikor Hadarik úr levéve, magára akarta venni a kabátot! Ijesztő volt egyszerűen, ahogy az eredeti formájából gallérostul, mindenestül szertelaffogott. Gyalázatos pocsékságra nyomorkodott egész egyszerűen, mint egy koldushacuka.
A kabát aljas, festett pamutholmi volt.
Hadarik úr lelkiállapotát leírni úgyis képtelenség lévén, elég belőle az a felháborodás, ami egyenesen az ószeres boltba vitte vissza a hivatalból.
De hát azzal nem sokat ért. A boltos előkelő fölénnyel utasította vissza magától minden zokszavát:
– Sajnálom, kérem! Uraságod óhajtott új felöltőt. És ezért az árért…
Miközben Hadarik úr idegesen és tanácstalan hebegve forgott összevissza, pillantása egyszerre egy pontra esett. A régi kabátját ismerte meg ott, a többi közül, ezúttal azonban sokkal előnyösebb színben. Kivasalva, megszegve, kiárusításra.
– Kérem – fordult egyszerre a kereskedőhöz –, legalább azt tegye meg nekem, hogy cserélje vissza ezzel a ronggyal a régi kabátomat.
– Hogyan? – kérdezte a boltos. – No igen, esetleg lehet beszélni róla, ha uraságod valamit ráfizetne. Ez már viselve lett, ez pedig ki lett javítva. Be kell látnia. Kétszázötvenezer koronát tetszik adni, s megcsináljuk az üzletet. De csakis azért, mert figyelembe veszem, hogy uraságod felöltője volt.
Hogy ez történt, természetes.
Így jutott újra Hadarik úr, egy kissé megpucolva, tulajdon kabátja birtokába, ami rendben lett volna, de hogy erre istenadta ötszázezer koronáját ráfizette, azon tényleg ő maga is már kacagott dühében, hazamenet.
Kakuk Marci kalandjaiból
A maguk vétkéről nem is szólok, hogy nem ismernék Kakuk Marcit. Hanem már tőlem sem volna illő, hogy ezt feltegyem magukról.
Így hát vegyék úgy ezt a pár sort, mint ahogy a komédiásbódék előtt is elrecitálja a kikiáltó, mire készüljenek odabenn, mindig elölről.
Tudják, hogy én csak ilyen impresszáriója vagyok Kakuk Marcinak. Tehát ezt a szerepem és kötelességem végezni csak, itt az alábbiakkal.
Kakuk Marci egy becsületes csavargóember. Neve úgy ragadt rá erről a madárról, hogy bár a családi élet örömeinek nagy barátja, minden igyekezete dacára sem bírt fészket rakni magának. És hát a másokéra járogat. Az ő köreiben ez nem oly tragikus és komplikált dolog. De élettörténetét már közreadtam másutt, sőt nehány kalandját is ezenkívül. Ezek itt a továbbiak. Már egyszer megjegyeztem, hogy maguktól függ, hogy következzenek még újabb ráadások.
Azt mondom, törje ki a nyakát az olyan kőművesmester, aki két egyforma házat épít egymás mellé. Mert, hogy jártam meg ezzel.
Volt egy menyecske ismerősöm. Az urával összerúgott, és szolgált. Nagyon jóba voltunk, de akkor sokáig nem tudtam hozzáférni.
Ahol szolgált, az uraknak eladó lányuk volt, hát ezért vagy miért, de nem nézték el a menyecskének, hogy valakit beeresszen magához este a konyhába. Persze, nyáron kijöhetett ő a kapuba meg az udvarra, ha nem eresztettek be hozzá. Csakhogy ott volt a hiba hogy tél volt. Kinek van kedve szerelmeskedni, ha a hidegtől úgyis reszket meg vacog az ég alatt?
Nahát, egyszer, úgy farsang táján, találkozom a piacon a menyecskével. Katinak hívták, hogy mondjam.
Azt mondja nekem:
– Na, Marci, holnap lehet vásár. Két napszámra való fánk van felfűrészelni. Gyere holnap reggel. Este az urak bálba készülnek. Ha elmennek este, bejöhetsz a konyhába. Csinálok egy jó rumos teát, spórolok egy kis vacsorát is neked, és mulatunk mi is.
Tudják, hogy nem nagy embere vagyok a favágásnak. De már ha így, vacsora, tea, menyecske is van ráadásnak a napszámra, hát:
– Jól van, ott leszek – ígérem meg a menyecskének.
Azzal másnap el is megyek, és hegedűlöm ott a fát reggeltől a fásszínben.
Hideg volt, mint a veszekedett nyavalya, egész nap. A tüdőmet majd kifújdostam a körmömre. De még nem elég.
Mert, persze, hamar besötétedett, és a fűrészelést abba kellett hagyjam. De még addig várni kellett, ameddig az urak elmennek a bálba.
Mondtam is a Katimnak:
– Hallod-e, én már egy jégcsapnak érzem csak magamat. Ha sokáig kell várni, míg a gazdáid elmennek, úgy jársz velem aztán a meleg konyhában, mint a mesében van. Csak egy tócsa válik belőlem, ha kiolvadok.
De Kati csak biztat:
– Nahát, táncolj még egy kicsit. Mindjárt elviszi őket a rossz szél. Egy úrfit várnak. Az jön érettük kocsival. Annak akarják elsózni a kisasszonyukat.
Hát várok. Járok le és fel, bokázva az utcán, a ház előtt. Gondolom: – Na, ennyit a bálban sem fognak táncolni, amennyit engem ugráltatnak ezek a büdös urak, hogy nem mennek már! De már mindegy, ha eddig vártam.
Mondjam itt, hogy az uraké mellett a másik ház tisztára olyan volt, mint az uraké. Egy telekre épülhettek, és egy vállalkozó építhette őket. A számuk is egy volt. Csak egyik: A – a másik: B. Estefelé én is összetévesztettem sokszor őket, míg lámpát nem gyújtottak. Aztán már nem lehetett elvétni, mert az utcai lámpás éppen a menyecském urai háza előtt volt.
Nahát, várok-várok. Már csak úgy tartom magam a hidegben, hogy a miatyánkot hadarom magamban. Így szoktam, ha nagyon szorít valahol a türelmetlenség. De itt már visszafelé is el próbáltam mondani, a hiszekeggyel együtt. Ennyi penitenciát már a pap se adott volna, ha azt gyónom neki, hogy apámat öltem meg.
Na, egyszerre mégis. Jön csakugyan egy kocsi az utca végéről, jön tán az úrfi, ahogy Kati mondta. Vonulok félre én is, egy szeglet mellé, hogy ne lássanak meg az urak, ha kijönnek.
És a kocsi csakugyan ott áll meg a ház előtt. De úgy tetszik nekem, mintha valahogy hamarabb hajtana el.
Nacsak, gyerünk befelé. De ahogy befelé settenkedek az udvaron, hát Kati néz ki a konyhaajtón, és ő kérdi tőlem:
– Mi az? Hát nem ide jött a kocsi? Mert úgy hallom elment.
– Dehogynem. Persze hogy ide – mondom. – Hála istennek, hogy elment.
Azzal akarok bemenni a konyhába végre megmelegedni. De a menyecske visszatart:
– Na, várjál! – azt mondja. – Hiszen itthon vannak még az úrék. Kinézhetnek. Úgy látszik, nem értük jött a kocsi. Más kocsi volt. Ők is türelmetlenek már. Itt állnak felkészülve. Eredj, várj még egy kicsit.
– Hűjj, azt a jó táncos öreganyjukat! – káromkodok én is. – Hát meddig várjak még? Ha még sokat kell, már én itt gémberedek meg az utcán. Beállíthatnak fagyosszentnek, mint Orbánt, a szőlők közé.
De már csak engedek a menyecske beszédének, ha eddig vártam. Hiszen tán hazáig se bírok menni, ha valami meleget nem szedek a gyomromba.
Ezzel kezdem megint a táncos miatyánkot a ház előtt, hogy meg ne dermedjek az isten hidegében. De még úgy tetszik, a csillagok az égen is így járják, hogy oda ne ragadjanak. Ez már sok. – Igaz, odabent a menyecském is, az urai is két helyen állnak egyszerre, amiatt a kocsi miatt – gondolom. – De legalább fedél alatt!… És mit vigasztalhat ez engem?
De hiába, hiába. A kocsi nincs.
Na, már én nem bírom tovább. Már azt a hóbori fejemet is megátkoztam a miatyánkok után, hogy ilyenbe kevert engem. Hiszen csak egyenesen a kórházba mehetek innen, ha még várok.
Hallom már a toronyórát is, és számolom, tízet ütött. Nahát, azt a hét felséges ragyogóját! Már hacsak a dühös méreg nem visz el hazáig is, éhesen, félig dögölve!
De már elébb, odamondom ennek a cselédnek, kivel járasson áprilist, csikorgó farsangon.
Indulnék be éppen a kapun. Hát erre éppen a menyecske jön ki nagykendőben.
– Gyere már, az istenért! – kapja meg a karomat. – Gyere már velem. Az orvosért kell szaladjak. A kisasszony rosszul van. Elévette a kacagógörcse. Az a gyalázatos úrfijok, úgy látszik, csak megváratta és felültette őket. Én mindig is láttam, hogy egy nyámnyila. Csak éppen nem uzsonnázott kesztyűben.
Így lelkendezik nekem. Persze, hogy én ne kezdjem a teremtésén, hogy ő meg engem csapott be. De kísérem, és nem hagyom ott, már csak azért, mert kér is:
– Hát ne haragudj. Engem csak nem okolhatsz ezért. Mármost kísérj el. Nem bánok semmit. Benn tartalak a konyhában. Bebújsz a spejzba. Olyan hideg nincs ott mégse. Ráállsz valamire, hogy ne fázz fel, és magadra lököd a kendőm. Csak lefeküsznek már az urak, és csak megmelegszünk aztán. Reggel kiszöksz valahogy. Úgyis korábban jönnél fát vágni, mint felkél a nagysága.
Nahát, ezzel elkísérteti magát az orvoshoz velem. Felcsengetjük, felverjük. Arra is várni kell, míg befogat. De legalább elhoz a kocsiján.
Én pedig csakugyan besurranok a kamrába, a konyhán keresztül. Persze, ott sincs nagy meleg, de mégis.
Ráállottam két szakajtóra, a Kati kendőjével a nyakamban, és így várok. Na, a nemjóját! – gondolom. – Ha napszámba futkosok és fázkódok ennyit, azzal is szerezhettem volna magamnak egy ilyen vacsorát meg egyebet, mindent.
De alig gondolok egyet, egyszer csak, csupa hű-hó nyit rám Kati:
– Nahát, hallod! – sepetéli ez hirtelen. – Hát ne egye meg a fene azt, aki az oka ennek az egész bajnak. Most mondja a doktor. Hát a rendőr, az a marha, a városházáról.
– Hogy? – kérdem.
– Nahát – magyarázza. – Itt a szomszédban ragályos beteg van. Himlőben fekszik egy kisfiú. A doktor éppen délután volt nála. Persze, rögtön ki kell ragasztani a veres cédulát a házra. Ez a két ház meg, akár két tojás. Még a számuk is egy. Hát az a mihaszna-andrás, akire a cédulát bízták, ahelyett hogy beszólna a házba, ahová küldik, kiszegezi a mi házunkra a veres cédulát, a szomszéd helyett. Mi se vettük észre. Ki is gondol erre? De az a nyámnyila kérője a kisasszonynak észrevette, biztosan, mikor értük jött a kocsival. És amilyen féleszű, az is elszaladt a kocsival, ahelyett hogy beszólt volna. Na, ilyen legény se kellene nekem.
– Na, de hát azt mondd, mi lesz velem? – mondtam. – Süllyedjen el a házatok urastul, himlőstül. Azt kellene kiragasztani rá egy cédulán, hogy bolondokháza. Hát legalább lefeküsznek már a gazdáid? Kijöhetek innen?
– Csak még egy percig várj – mondta a menyecske. – Csak ide futok a patikába, porért a kisasszonynak. A doktor már elment. Aztán ne félj!
– Nahát, ezt már megvárhatom. De csakugyan, ha tőlem kérné az én szerencsém is, hogy ilyen kalamajkákat találjak ki magamnak, nem tudnám megtenni neki – gondolkoztam ott magamban a sötétben, a szakajtón.
Ha még csak ennyiben maradtam volna. De jön megint vissza a menyecske, és már előre dúl-fúl, amint mondja:
– Nahát, ezeket már a boszorkájuk táncoltatja. Nincs már semmi baja a kisasszonyomnak. Azon tanakodnak már, hogy mégis elmenjenek a bálba. Az úrék attól félnek, hogy a kisasszony most már attól kap kacagógörcsöt, ha nem engednek neki.
Éppen prüszkölni akarok, ahogy a nátha facsarja már a hűléstől az orrom, amint ezt mondja a cseléd. De nagyobb bajom, hogy fojtsam bele a kendőbe, és a cseléd hogy csapja rám a spejzajtót.
Mert most meg a nagyságája jött ki a konyhába. És hallom, amint így szól:
– Kati! Fusson azonnal kocsiért. Elmegyünk mégis. Csak tizenegy múlt még. De siessen, ahogy tud.
Ezzel ki is ment. Itt van. Most várj megint a kocsira, Marci!
De legyenek szívesek, és ne kacagjanak. Ne kacagjanak rajtam, azt a keserves boldogságát! Mert ha eszembe jut, azt hiszem, puskaport nyeltem, és rögtön szétvisz százfelé.
Állok ott, és várok ott a sötétben, a szakajtón. De nem a menyecske jön ki, hanem a nagysága. És ha jól hallom, mintha a konyhaajtót zárná be.
Mi lesz ebből? Állok ott, és várok ott. Már ez nem lehet istennel! Már úgy meg vagyok meredve, hogy csak a prüszkölés rázza meg a lelket bennem. Előbb még motoztak a házban. Lótás-futás. De most már csak az egerek kapirgálnak itten a polcokon, a sötétben. Egyéb egy mukk sem. Több egy, tán két órája is. Hisz azalatt meg is csinálhatta volna azt a kocsit a kerékgyártó.
Miatyánk, Úristen! Hova lett az én Katim? Gyere már vissza! Nem kell már semmi, csak eressz ki innen egyszer! Üdvözlégy, Mária! Hiszekegy Úristen! Nem marad már annyi sem az eszemből, hogy a nevemet tudjam, ha még itt kell üljek.
Hát, halljanak oda! Az urak elkísértették magukat az én Katimmal a bálba. A nagysága zárta be a konyhát rám. Be se szólhatott hozzám. A spejzajtó pedig gombbal nyílt, csak kívülről.
Már jól megvirradt, mikor visszajött Kati, és kieresztett. De már olyan voltam, hogy talán csak azért nem szállt ki belőlem a lélek, mert belém fagyott. Hangom sem volt a rekedtségtől.
Mondhatta már nekem, hogy: – Drága Marci, édes Marci – a menyecske. Csak ő támogatott az ágyáig. Hasznomat már nem vette. Tüzet rakott. Lábvizet csinált. A tejesasszony reggel úgy talált, hogy a dézsában áztattam magam. Olyan gőzben voltam, hogy majd kiszaladt tőlem, mint egy kísértettől.
De csak azt mondom az egészből, hogy így hűljön rá a bőr minden téglagyilkosra, aki két egyforma házat épít egymás mellé.
Emlékeznek még Kukházy úrra? Nahát, elmondom mi volt egyszer vele, mikor már én ott voltam bőgőhordó tekergő, a második cigánybandában.
Hát ez a Kukházy úr is éppen annak indult, mint én.
Mert nem meséltem még, hogy ez nagy, gazdag úri családból való ember volt. Az apósa a vármegyénél volt alispán, és őneki is jó állása volt ottan. De a szép feleségét elhajtotta a kislányával vissza a szüleihez, és őneki aztán csak az üvegek meg a kártya volt a családja.
Az lett a vége persze, hogy már nem is járt máshova, csak abba a kis lebujba, ahol én voltam a bandánál.
A második hivatalát is elvesztette az ipartestületnél. Nappal már ki se bújt az utcára. Utoljára az öreg házvezetőnője is otthagyta, mert már nem is volt mire gondot viseljen a háznál, úgy eladogatott lassan mindent még a bútoraiból is.
Én jártam be hozzá délfelé, egy-két hatosért, vizet, ezt-azt hozni neki. Feleség, szakácsné, szobalány, minden én voltam nála utoljára.
Szép saját háza volt a szüleitől, előtte három sugár nyárfa, és hátul nagy kert. Persze, esett-rogyott minden a házatáján.
Hát egy reggel már annyira kitakarította magát mindenéből, hogy azt mondja nekem:
– Marci! Elmégy, ide a fakereskedőhöz. Tegnap kérte tőlem ezt a három jegenyefát a ház előtt, deszkának. Eredj, és mondd meg neki, hogy rendben van, odaadom. Küldheti a napszámosokat.
Hát szólni neki nem lehetett persze, amilyen vad ember volt, hogy a cigányok is mindig készítették a zsebkendőt a fejükre, ha mulatott. De magamban csóváltam a fejem, hogy erre vetemedik már. Az öregapja jegenyéit kivágatja a háza elől, a dorbézolásért!
De amilyen bolond vagyok, higgyék meg, legjobban egyebet sajnáltam. Az egyik fán volt egy rigófészek. Olyan szépen fütyöltek minden délelőtt, ha jöttem. És éppen úgy költés ideje lehetett, mert az anyóka mindig a fészken ült.
Hát, gondoltam, ha döntik a fát, akkor ennek a rigófamíliának kampec. Hogy kellene megmenteni őket?
Nem is voltak nagyon magasan. De tudják, hogy félek a fára mászni. De már mindegy!
Kitaláltam, hogy veszem a nagy lajtorját a ház mögül, azzal valahogy leemelem a fészket, és felteszem egy másik fára, a kertben.
Így is tettem. A fakereskedőnél az embereknek azt mondtam: – Ne nagyon siessenek! – És visszajövet nekifogtam, hogy átköltöztessem a rigókat egy másik fára.
Hát Kukházy úr, persze, várt a kereskedőre. Már hogy a fák árára inkább. Azért ki-kinézett. És éppen akkor vett észre, mikor már a jegenyén voltam fenn, a madárcsaládért.
– Hát te mit mesterkedel ott? – kérdi alulról.
Mondom neki:
– Tessék megengedni, de megesett a szívem ezeken a rigókon, hogy elpusztuljanak, ha kidűtik a fát. Viszem a kertbe őket.
Mutatom neki felülről, hogy már pelyhes kis rigópujickákkal van tele a fészek. Látjuk is váltig, hogy felettünk a levegőben az öreg rigók, szegények, ijedten repdesnek a kicsinyeik miatt.
Kukházy úr erre kacag egyet, rekedten, ahogy az éjszakai mulatozástól a szeme egy vérben és vízben volt:
– Nahát, mindig tudtam, hogy nagy bolond vagy! – mondja nekem. – De jól van, hozd le hát őket. Keresünk nekik más fát a kertben. Segítek én is neked. Úgysem láttam már tavaly óta a kertünket.
– Hozom már! – felelek neki a lajtorja tetejéről.
De egyszerre így szól fel:
– Héjj te, Marci! Ne bánd! Hadd ott őket. Nem lesz semmi bajuk. Gyere le, és szaladj vissza a faraktároshoz, és mondjad neki, nem gilt az üzlet. Nem adom a fákat.
Hát én ennek csak örültem. Másztam lefelé. De úgy láttam, mintha Kukházy úr nagyon el volna gondolkodva magában.
De már azt mégsem hittem, mit lássak, mikor visszajövök a fástól.
Ott látom, hallják, az én Kukházy gazdámat az asztalnál, hogy a feje rá van borulva a könyökére, és úgy sír, akár virrasztóba volna fogadva.
Én is sejtettem valahogy, mi lelhette ezt. De nem is kell, hogy találgassák, mert aztán egyszerre feláll, és azt mondja nekem:
– Hát nem restellem tőled, Marci, de rosszabb vagyok csakugyan egy csavargónál – szól. És rá megint egy darabig sétálva gondolkodik. Aztán azt mondja: – Várj meg! Viszel egy levelet a feleségemnek, az apósomhoz.
Így is lett. Küldött vélem egy levelet az apósához. És akár hiszik, akár nem, csak ez a rigóhistória csinálta vele, hogy visszavette a feleségét, és bedugatta magát megint valami hivatalba. Megszégyellte magát!
Igaz, hogy a rigók fája ára után már nem sok helyre fordulhatott volna.
De mégis, szóljanak hozzá, ilyen furcsa dolgok történnek a világon.
Ez is akkor történt velem, mikor Kukházy úrnál voltam inas. Kukházy úr még külön élt akkor a feleségétől, én főztem neki, még mostam is rá, én jártam mindenért a városba.
Nekem is jól jött, hogy ilyen hátramozdító voltam. Volt hol meghúzzam magam rendes fedél alatt azon a télen. Mert olyan kegyetlen kemény tél volt az az idei, hogy aki kinn maradt volna éjszakára, azt mindjárt meg is tehették volna szentnek a templom falába, úgy megmeredt.
Nahát, mondom, nem éltem rosszul. Gazdálkodhattam, fűthettem, ha volt miből. Kukházy úr ugyan sosem nézett a körmömre. Még biztatott, ha ezt-azt elliferáltam a háztól, és nem bánta, ha eltüzelem a kerítést meg a tornácot.
Ő, mint szokta, nemigen ült otthon. Nagyon féltette mindig a szegény kocsmárosokat, hogy tönkremennek, ha nem pártolja őket; meg a bandák meg a kaszíroskisasszony meg a kártyacsinálók. Pipet kapott volna értük, ha egy nap otthon ül.
No de, egyszer, egy éjszaka, Kukházy úr nagyon bekámforolt valamelyik vendéglőben, és hazajövet összetévesztette az ágylepedőjét a hóval. Ott feküdhetett jó sokáig abban az istentelen hidegben, míg az éjjeli őrök észrevették, mert mikor hazahurcolták nekem, eladhattam volna viaszembernek valamelyik panorámásnak. Úgy nézett ki.
Valahogy aztán kiolvasztottam reggelig. De ezzel csak nem múlt el a dolog. Másnap behúhadt a Kukházy úr szeme, orra, szája, torka, és valami rossz szamárköhögést kapott. Az ablakok rezegtek, mikor egyet-egyet böffentett.
Annyi fáslit kötöttem rá, hogy a bábájának is nézhetett volna. De hiába! Csak egyre rosszabbul lett. Forgott, nyögött, nyöszörgött, és százszor elátkozta magát előttem, hogy többet soha nem iszik. Persze az a sok rumos tea meg meleg bor, amit egyre-másra főztem neki, orvosságnak számított.
De hát, mondom, haszontalan!
Nemhogy jobban lett volna, hanem estefelé elkezdett tüzelni az arca, és elkezdett ott nekem félrebeszélni.
Megint azt mondanám, hogy annyi teától meg borsos bortól ugyan másnak is, neki is megbotolhatott már a nyelve. És már nem lett volna csoda, ha a gyertyatartót becsapja a tükörbe, mint egyszer a másik szobában. De ez már nem volt tréfa, ahogy most hadonászott az ágyban, meg a szemét forgatta a világba.
Meg voltam ijedve. Most mit csináljak? Ehhez el kell hívni a doktort. De hogyan hagyjam itten egyedül. Még kiugrik az ágyból, és nekimegy valaminek. Mit tegyek itten vele?
Utoljára is Kukházy úr jött egy kicsit magához, és ő mondta nekem:
– Jaj, Marci, nagyon rosszul vagyok. Eredj, hívjál el egy doktort.
Hát a legközelebb oda, a másik utcában, lakott egy doktor. Úgy hívták, a görbe nyakú doktor. Mert csára állt a nyakán a feje, és hozzá mindig kapkodta is, és rángatta a száját. Fiatalember volt pedig. De azt mondták, éppen a sok tanulástól lett ilyen hétrét görbe, rángatózó és hirtelen mérgű.
Nahát, mikor elmegyek, mondom Kukházy úrnak:
– Elhívom innen a görbe nyakú doktort. De ne tessék haragudni, ha kések aztán egy kicsit. Mert ígértek egy csizmát tegnap a városban, egyúttal már elhozom azt is.
– Nem baj – feleli Kukházy úr. – Vigyáz itt rám Ludmilla addig.
Ez a Ludmilla, nehogy azt higgyék, hogy valami kisasszony volt. Ámbár szukának szuka volt. De kutya.
Egy akkora lompos dög volt, mint egy borjú. És okosabb volt a városi kisdobosnál (aki egyszer a vérhas járvány helyett marhavészt dobolt ki tilalomnak, és behajtatta a csordát fényes délben a határból).
Kukházy úr elmesélte nekem erről a Ludmilláról, hogy már ennek a kutyának az öregapja is családját szolgálta.
Kukházy úr is nagyon szerette ezt a nagy dögöt. Az igaz, hogy egy búcsúnyi embertől sem félhetett, ha Ludmilla mellette volt.
Hát most is Ludmilla vigyázott addig Kukházy úrra, amíg a doktorért mentem. Mindig ott aludt úgyis az ágya előtt, egy őzbőrön.
No hát megyek. Beszólok a doktornak. És jövök vissza valamennyi idő múlva.
Hát mikor benyitok, mi a hétnyavalya? A beteg Kukházy úr nyit ajtót. A téli felsője van rajta. Persze, alatta csak úgy gatyában s ingben van. De nemhogy betegnek látszanék, hanem még ugyan friss.
– Mia? – kérdem. – Hát fel tetszett kelni? Hát nem jött a doktor? Hiszen elindult rögtön ide.
– Jaj, dehogynem! – mondja Kukházy úr. – Itt van. Még csak el tudjuk tólálni innen valahogy. Mert most már szaladhatsz más doktorért, hogy ezt gyógyítsa ki itten.
Csakis! A görbe nyakú doktort látom meg, hogy ott fekszik a díványon. Nincs magánál. Fehér mint a fal. Csak egyet-egyet rángatózik.
Hát ezt mi lelte? Doktor létére ő jött ide betegnek, hogy mink ápoljuk?
Persze közben Kukházy úr elmagyarázta, mi történt. Hát a doktor, ahogy én megijesztettem, hogy a gazdám dögrováson van, sietett ide, ahogy csak bírt. Nem is kopogott, csak egyenest be az ajtón. Erre Ludmilla, a kutya, felugrott Kukházy úr ágya elől, és egyenest a doktornak. Tán nem is akarta bántani. Csak köszönni akart neki. És úgy, ahogy szokta, két lábra állt, úgy tette rá a két első mancsát a doktor vállára. Mert így kétlábon éppen akkora volt, mint a doktor.
Erre a doktorra az ijedségtől rögtön a rossz nyavalya jött rá, és ott leesett rögtön a lábáról. Kukházy úrnak kellett betegen kiugrani az ágyból, hogy a díványig hurcolja és ráfektesse. Azóta is így vacorkodik itten a görbe nyakú doktor.
Tessék, most mit tegyünk vele? Hiába rángattuk, biztattuk, nem akart eszméletre jönni. Utoljára is úgy hoztuk magához, hogy Kukházy úr szalmiákot tartott az orra alá, én meg lespricceltem a szódavizes üvegből.
Hát mikor felkel, nemhogy megköszönné, de olyan veres lesz, mint a paprika. És elkezd ott bennünket szidni, pocskolni, hogy menazsériát tartunk itt a házban?! Neki vadállatokkal legyen dolga!? Pisztollyal járjon ő a zsebében a betegekhez?
Így és tovább. Nemhogy megkérdezze Kukházy urat, hogy van-e valami baja, de szedi magát rögtön, kapja a kalapját, esernyőjét, és még kifelé menet is szid, átkoz, fenyeget minket a kapitánysággal, ördöggel, pokollal a doktorunk.
Így ment el. Már csak, ha magától meg nem gyógyul a gazdám, ez a doktor biztosan inkább patkánymérget adott volna be neki, amilyen dühös volt rá.
De Kukházy úr le se feküdt többet azután. Legfeljebb a nagy kacagástól a díványra, hogy ő kúrálta ki a doktort a rossznyavalyából.
Hát csakugyan, szóljanak ehhez.
Nem mondtam még el, miben voltam egyszer, inas koromban, a kovácsnál.
Hogy milyen kegyetlen, rossz szája volt a kovácsnénak, azt már tudják. Ha elkezdte gazdámmal a veszekedést, akkor már tudtuk a másik inassal, hogy a verést nem a kovácsné, hanem mi kapjuk, ahogy felmérgesítette a kovácsot.
De nem állhatott meg annak az asszonynak a veszedelmes nyelvétől senki, semmi. Mindig szomszédolt, mindig pletykázott. Ha a város másik végén megkölykezett valakinek a macskája, már azt is tudta, hány kandúr van közte.
De legtöbbet a harmadik szomszédunkat hordta a szájában, egy szegény fazekast.
Mert a kovácsék nagy fia valahol oda volt, nem tudom már melyik városban akkor, mint felszabadult segéd. A fazekasnak pedig volt egy nagyon helyre kislánya. És a gazdámék fia ezt szerette. Akkor is levelezett vele. De a kovácsné tudni sem akart a dologról. Koldusok voltak neki a fazekasék, és a lányra minden csúfot rákiáltott. Volt is egy kis igaza, én is hallottam. De a kovácsfiú nem tágított.
Na, de akkor a kovácsnéra is rájött a büntetés, és éppen a szájára.
Nagyon csúnya, fekete fogai voltak, és valaki azt ajánlotta neki, hogy a választóvíz megtakarítja tőle. Ezt meg is próbálta, hanem aztán az lett belőle, hogy a vitriol vagy miféle mind felcsípte az ínyét. Még semmi. De elkezdett dagadni. Úgy megdagadt, hogy nemcsak beszélni nem tudott, de még az ételt is úgy kellett csöven tölteni a gyomrába. És bizony feküdt vagy három hétig.
Úgy volt, hogy mindig ott kellett lenni mellette vagy nekem, vagy a másik inasnak, mert a ház a műhelytől az udvar végében volt. De gondolhatják, hogy szívesebben ültünk a kovácsné mellett a szobában, mint az üllőt meg a fújtatót nyomorítottuk.
Verni ránk a száját nem tudta az asszony, csak mutogatott rá, mi kell. Igaz, ha még a körmét is választóvízzel takarította volna, és a lábát is, hogy ütni és rúgni se tudjon, még jobb lett volna. Mert képes volt odainteni az ágyhoz, és úgy adni ki a parancsot, kézzel-lábbal a fejemre, hátamra.
Na, de ettől megvoltunk. Csak a vasárnaptól féltünk, hogy mellette kell legyünk, mikor úgysem dolgoztunk.
Hát akkor éppen, egy szombatnap, én voltam az asszonyom mellett, és vasárnapra a másik inas jött volna sorra.
De, hogy mondjam, a fazekas kislánya varrólány volt. Kaptam akkor, egy jó ismerősömtől, egy ingre való vásznat. Ezt odaadtam a fazekas kislányának, hogy varrja meg. Nagyon jószívű kislány volt, és az asszonya, a varrónő is ismert. Annak üzlete volt a piac mellett. De másfelé lakott.
Éppen azon évődtem magamban, hogy vasárnapra nem lesz kész az új ingem, és az enyém mosogatórongynak se volt már jó. De a kislány ígérte, hogy este hazahozza a varrodából.
Hát, úgy jó délután, egyszerre csak, ahogy ott ülök az asszonyom mellett, ki állít be, mint a varrónő. Látom rajta a nagy dér-durt. El is kezdi asszonyomnak:
– Hallom, hallom, hogy beteg. De már így sem állottam volna meg, hogy be ne szóljak magának. Tudom, magát is érdekelni fogja, a fia miatt. Hát tudja-e, honnan jövök? A szomszédból, éppen a fazekos kisasszonytól. Képzelje csak, napról napra, hétről hétre jól látom, hogy tünedezik a varrodából ez is, az is. Nézem, kérdem, nincs gazdája persze. Hát máma reggel, hozzám jön a régi kisasszonyom, és azt mondja, ő a szemével látta, hogy az a kis fazekos béka hazavitt egy méter alsóruha csipkét. Vonjam csak kérdőre, bátran előtte. Nahát, persze, erre olyan zokogást tesz nekem a kis béka, és hogy ő nem marad meg ott, ahol ilyennel gyanúsítják! És majd a törvény előtt felelek, hogy rágalmazom. Elég az hozzá, hogy otthagy sírva. Hát nincs nyugtom. A kisasszonyom szentül állítja, hogy ő látta a csipkét a lánynál. Felszedem magam, hogy idejövök a szüleihez. Itt is, persze, még nekik áll feljebb. Keressem meg házukban a csipkémet, és így és úgy. De amint egyszer a kislány megfordul, hát mintha valami a szemem odahúzná a szoknyája alá, ahogy fellibben. És mintha a csipkém látnám. „Mutassa csak” – emelem fel én is hirtelen ruháját. Hát csakis! Nem az én finom csipkémet varrta rá a kis piszkos bugyigójára? Én sem vagyok rest, olyat tépek rajta, nem is ér rá
védekezni. Itt van ni! A kezemben. Össze tudom hasonlítani az én csipkémmel. Mondhatja már nekem, hogy vette-vette-vette ő azt…
Így mutatta ott a szomszédasszony az asszonyomnak a csipkedarabokat. Annak pedig csak a szemén láttam a boldogságot, hogy ha ezt tudathatja majd a fiával.
Na de, mikor már a varrónő kibeszélte magát, és menni akar, észrevesz engem is.
– Na, magának is van, fiam, ott valami inge nálam. Kész van, csak hozza el, mert az a kis kedves fazekos béka otthagyta, és aligha jön be még az üzletembe. De most jöjjön, csukás előtt, mert aztán hazamegyek, és csak hétfőn kapja meg.
– El tetszik engedni? – könyörgök kovácsnénak.
De azt int, fenyeget az ágyról, hogy nem, nem, nem! Szüksége van rám!
Addig-addig, hogy a varrónő azt mondja:
– Nahát, megkapja hétfőn is nálam az inget.
És el is megy. De, és mit szégyelljem, egy gyerek létemre, hogy sírva is fakadok ott, hogy nincs vasárnapra új ingem.
Hanem a kovácsné forgatja rám a szemét az ágyból, és mutogat-mutogat, hogy vegyek papírt és pennát és írjak.
Nem tudott írni. A kovács is rosszul. Én írtam nekik a leveleket a fioknak.
De most már a méregtől is, az ingért, tettem magam, hogy nem értem. – Törjön a kórság téged is – gondoltam. – Tudom, hogy most, nemcsak a fiadnak, de éjszaka, álmodban is, mind a varrókisasszonyt beszélnéd mindenkinek.
Hagytam, hogy táncoltassa a szemét, kezét, lábát, mint a frászosok. Vágtam neki olyan pofákat, mint a kuka koldusunk, és közel nem mentem az ágyhoz.
Na, utoljára, a papírt-tentát, mégis el kellett értenem. Hát leülök. És annyit már leírok magamtól is, hogy:
Drága, kedves fiam!
Kívánom, hogy ezen pár soraim a legjobb egészségben találjanak. Mi hála istennek egészségesek vagyunk, amit viszont is kívánunk…
Erre aztán mutatja nekem kézzel-lábbal, hogy írjam meg, hogy hányszor mondta ő a fiának, hogy ez a béka semmirevaló!
Ezt már írtam néhányszor, hát beleírtam. Erre mutatja, hogy írjam, mit hallottam a varrónőtől. Sodorint az ágy alá a kezével, hogy hogy lop. És mutatja, hogy ki ne hagyjam a bugyigót.
Nahát írom, úgy-ahogy. De mikor a bugyigót mutatja, egyszerre, mintha a Jóisten súgná nekem:
– Hát én nem tudom. Hogy hívják azt?
Dehogynem tudtam. Csak bosszantani akartam. Kivált mikor kezdtem észrevenni, hogy azt a bugyigót ki nem hagyná a levélből egy ruhásboltért.
De húzom a vállam. És mondom:
– Nem tudom. Hogy írjam belé, amit nem tudok?
A két kezével markolász erre, mint a vércse, hogy muszáj! Széttép, ha a bugyigó nem lehet benn a levélben. Nahát, én is okosat gondolok:
– Hát tessék elengedni, hogy fussak a varrónő után, és kérdjem meg tőle azt a micsodát. Akkor beleírhatom – mondom.
Látom rajta, hogy veszi észre az én szándékomat és hadarász. De csak hadarásszál, ha bugyigó kell neked a levélbe! – gondolom. – Vagy nem írom belé. Már ezen nem fogsz ki.
Hát utoljára is, elébb majd keresztülnéz rajtam, mint az ablakon, de egyszerre int, hogy menjek hát, de rögtön vissza!
Úgy intette ezt csakugyan, mintha a temetőbe küldött volna vele, és hogy a másvilágról is visszajöjjek neki.
De már nem bántam. Futottam el. És visszajövet hoztam az inget vasárnapra magamnak.
Hanem elmondhattam én is, hogy ahogy mondják „eben-gubát”, én is a bugyigón szereztem magamnak inget.
Akkor éppen nem volt dolgom semmiféle fehérnéppel, hogy kiérdemeljem a Kakuk Marci nevemet.
Csak éppen eggyel botlottam össze egyszer-másszor. Dehát jaj lett volna, ha annyiszor estem volna az orromra, ahányan annak látták a szoknyája fonákját.
Ez az a Rozi volt, aki velünk járt mindig a piacon és a butikokban.
Járt ehhez mindenféle férfi, akin csak nadrág volt. Igaz, hogy néha még asszonynép is meglátogatta. Csak azok nem mentek őtet simogatni, hanem a haját tépni, az urokért meg a szeretőjükért.
De akárhogy volt, meg kell adni, hogy bizony szép egy leány volt, és én sem gondoltam meg soha kétszer, ha alkalmam volt, hogy hozzáférjek.
Ő is jóba volt velem. Szeretett, mert nem komiszkodtam vele, mint mások, amiért nem fut a pap áldásáért. Sose is fogadott el többet tőlem egy pohár pálinkánál.
Hát egyszer valami zsindelyt hordtunk az ácsoknak.
Sokan voltunk napszámban, asszonyok, emberek. Ott volt Rozi is. De ott volt velünk egy Pizdok nevű is, a feleségével. Persze, olyan neve volt ez neki is, mint nekem a Kakuk Marci. Azért, mert egy utálni való, málészájú volt. Olyan feje volt, mint egy sajtár, olyan nagy szája is. A tagjai azért vékonyabbak voltak az enyémnél is.
De, hallják! Még arra is rettentő büszke volt, hogy ő házasember.
Én a feleségét ismertem még régebbről. Sokszor jártunk így együtt napszámba. De nem volt együtt semmi ügyünk. Nagyon tartotta magát. Én meg nem hajtottam.
Hanem most, ahogy egy párba jutottunk a zsindelyhordással a szekerekről, hát ő kezdett ki velem. Úgy látszik, csak bele kellett neki jönni az urával, amitől úgy félt addig.
Hát én, tudom is én, úgy voltam már, hogyha nem volt, nem kerestem fehérnéppel a bajt.
De már, ha egy asszony kezd az emberrel, hát becsületből se hagyja, hogy kappannak tartsa. Hát én is, ahogy vihog ide, vihog oda rám Pizdokné, és egyszer, ahogy lehajlik mellettem a zsindelyterüért, és hozzám lök a farával, azt mondom neki:
– Hát hallod-e, ha nagyon lökdösődhetnéked van, ne itt lökdöss, ahol látnak, hanem gyere az épület hátához, ahol ketten leszünk.
Nem is gondoltam, hogy erre azt se mondja, hogy: hökk! Hanem:
– Nahát, nappal ott is észrevesznek – azt mondja. – Ezt már nem kívánhatod tőlem. Hanem, ha arra jönnél este, mikor hazamegyünk, és megvárnád, míg az uram elalszik, nem mondom, hogy nem jönnék ki hozzád.
Arra aztán, mint ahogy minden asszony teszi, az urára panaszkodik nekem, hogy nem becsüli meg.
De én, mondom, nem akartam magamnak kocódást, még ezzel a málészájúval sem. Hát azt mondom:
– Érd be csak vele, amit otthon kapsz. Nem bolondulok neked a koslatásba.
– Fujhá! Kár, hogy legénynek hínak! – azt mondja Pizdokné először, és látom, hogy mérges. De aztán, mint az asszonyok szoktak, hogy rájok ne foghassanak semmit, ő akarja kacagásra fordítani a dolgot. – Hiszen ne félj, úgysem jöttem volna ki – kacag nekem.
De elég az hozzá, hogy mikor délre kolompolnak, odajön Pizdok is. És így-úgy:
– Mi a Marci? – barátkozik velem. – Na, gyere, ülj le munkáig oda, ahol mink.
Persze, csak úgy immel-ámmal megyek velük, mert mondom, nem nagyon állottam ezt a Pizdokot. De Pizdokné az, aki mondja:
– Persze, odamenne Marci inkább ahhoz a finom Rozihoz.
– És ha mennék, mit fájna az neked? – mondom.
Hát erre nem is Pizdokné, de Pizdok kezdi:
– Márpedig, ha még én neked volnék, legénynek, akkor se kellene nekem ilyen utolsó, mint ez a Rozi. Míg legény voltam, én is a sarkára léptem ugyan egyszer. Azt mondtam neki, öt pengőm van. Még vacsorát is adott. Persze, jót röhögtem, hogy elszöktem, és nem látott, csak a túlsó járdáról, többet. De így kell tenni az ilyen utolsóval.
– Ejnye, rossz nyavalyarágója! – gondolom magamban. – Még te csalsz meg asszonyt! – Mondom is neki:
– Hát pedig kár, hogy röhögsz. Azt kacagod ki, aki ingyen volt jó egyszer hozzád! Hogy kaptad volna meg, ha nem lenne olyan utolsó? Neked csak az kellene, a szádba legyen rá: „Köszönöm szépen.”
– Hát csak fogd a pártját – röhög rajtam is Pizdok. – Neked még szükséged van rá. Így van, akinek nincs felesége, jó kell legyenek a Rozik is neki.
– Úgy? – gondolom magamban. De már nem szóltam Pizdoknak semmit. Hanem Pizdoknénak mondtam, mikor ez a málészájú félrement:
– Nahát, most én nem tréfálok, ha te sem, hogy este kijössz.
Meg is ígérte. Ki is jött még aznap este.
Persze, azután már én röhögtem. És Pizdokra én gondoltam magamban: – Tudd meg hát, hogyha nincs szükséged, mint Rozi, olyan utolsókra, mert feleséged van, de szükséged volna több eszedre. Mert ugyan az asszonyt nem teszi jobbá a pap áldása sem, mint a fűzfáé.
Tudják, hogy egy időben az öreg Csüvesné, a zsemlyésasszony mellett húzódtam meg.
Én vittem haza neki minden este a süteménymaradékot meg a gyümölcsöskosarait, mert félt otthagyni a bódéban, hogy feltörik. Mint meg is esett.
Egy kis kézikocsin szállítottam neki haza a holmijait, és ottmaradtam aztán nála éjszakára is. Mert messze lakott, künn a városból.
De nem a szállás meg a vacsora tartott engem ott mellette, megmondom az igazat. Hanem, hogy mindig volt a háza körül valami lusta.
Ő szerezte a legjobb helyet a cselédeknek a városban. És amíg facérban voltak, sokszor egy hétig, kettőig is ott tartotta egyiket-másikat magánál.
Nem fizetett ő rá arra, minek hazudjak. A lányok sem. Volt, hogy az alatt a két hét alatt, amit a vén Csüvesnénél töltöttek, több pántlikára meg viganóra valót szereztek, mint a rendes helyben, dologgal, két esztendő alatt.
Nahát, aztán én is kezére jártam néha Csüvesnének ezekben az üzletekben. Üzeneteket vittem a városba egyik-másik fiatalemberhez. De nemcsak fiatalokhoz és nőtlenekhez, hanem olyanokhoz is, akiknek a homlokuk felszaladt a fejük lágyán, és többet hívták őket nagytatának, mint eszemadtának.
De mit pletykáljak? Tudom magamról, hogy a Szent Mihály lováról is leugrok a szoknya után.
Esténként, persze, a vén zsemlyésasszony énutánam sem járt leskődni, hogy a paphoz fusson vádaskodni rám, amiért valamelyik facér cselédjével nem mehettünk már közelebb egymáshoz. Inkább elnézte, hogy mulassunk. Még azt is megtette, hogy ha egy kis pálinkát hozattunk, és őtet is megkínáltuk, hogy mórikálta, hogy megártott neki és álmos. Otthagyott a párommal, boldoguljak.
Egy szó, mint száz, ha nem is nyugodnék azóta, akkor is azt mondanám rá, hogy derék, jó asszony volt, amilyenből kettő kéne egy helyett. Persze, ha úgy lehetne embert is kettőbe vágni, mint a cipót. Így különben Csüvesnéből három keszeg asszony is kifutotta volna.
Sajnáltam is nagyon, mikor meghalt. Hiszen még betegen feküdt, már bekommendált az utódjának a zsemlyéssátorba.
Nahát, ez is egy Lujza néni nevű, nem sokkal fiatalabb, de pöfők, piros arcú asszony volt. Csakhogy ez már kimutatta az első este, ahogy a kiskocsit megrakta nekem, hogy generálisabb természetű.
Azt mondja nekem:
– Hát hallja, Marci, én nagyon szívesen adok magának szállást is, vacsorát is, mint szegény Csüvesné, az Isten nyugtassa, de már azt nem akarom elnézni, amit ő magának. Én is özvegy vagyok, egyedül lakom, hát ha odafogadok egy-két napra valami szolgálót, azt már nem szeretném, hogy maga aztán körüle kakaskodjék. Hogy másutt mit csinálnak, azzal nem törődöm. De már az én házamra senki se mondhassa, hogy baj érte egy vendégemet. Hát ha mégis meglátom, Marci, hogy valamelyikre szemet vet, akkor tőlem aztán, mondhatom, se szállás, se vacsora, se barátság többé. Fogadok mást maga helyett. Értett engem?
– Értettem, értettem! – feleltem neki. – Mert magamban azt gondoltam: – Mit feleseljek veled? Tán az egész világon új rendet csinálnál, ha a zsemléssátorból tehetnéd! Így sem mentem volna hozzád tanácsért, hogy milyen szoknyához dörgölődjem, de így legalább tudom, hogy tőled kell ügyeljek.
Nahát, jól van, együtt vagyunk este, mint máskor is. Véletlen nem volt semmiféle cseléd vendég, csak ketten vacsorázunk.
De úgy veszem észre, az én Lujza nénim, minél többet kortyingat a nerángassból, annál inkább enged a nagy szigorúságból is.
Már kedves Marci fiamnak hív, és simogatja az arcomat. Hát, már ha ilyen jóban vagyunk, gondolom, megkérdem tőle, minek akar olyan nagy pórázon tartani? Mondom is:
– Hát ugyan, Lujza néni, minek ne hagyná maga, ha idefogad valami fehérnépet, és az is jó szemmel néz rám, hogy meg ne környékezzem?
– Ejnye fiam – azt feleli erre –, hát nem mondtam, minek volna szükség neked eltágítani tőlem, ha mellettem vacsorát, pálinkát és akármit kaphatsz. Nem akarsz érteni?
Dehogynem! Akkor már értettem. Nem is abból, ahogy mondta, hanem ahogy nézett rám hozzá. Azért nem szerette, hogy máshoz menjek, mert nála is megkapnám, amit másutt keresnék.
Hát ebből láthatják, hogy csinálódik a tilalom.
Már egyszer meséltem tán maguknak, hogy Somával, aki írnok volt az ügyvédnél, de a pálinka kicseppentette, egy nyáron tekeregni jártunk. Mi úgy mondtuk persze: munkát keresni.
Nahát, akkor történt velünk ez, amit itt elmondok.
Megyünk egy este Somával az országúton. Már vagy két napja nagyon csehül ment nekünk. Még ha fát vágni vagy vizet hordani, vagy egyébre ajánlkoztunk házaknál, úgyis kilöktek bennünket. Nemhogy ingyen adjanak valamit.
Na, megyünk. Éhesek vagyunk, mint a hétnyavalya. Fáradtak vagyunk.
Hideg nem volt. Csak olyan nyári esős nap. A szél annyira furulyált a sürgönydrótokon, mint a kántor feltámadáskor az orgonán.
Már egészen besötétedett, mikor odaértünk valami házakhoz. Úgy tetszik, valami város lesz, mert az égen piros köd van a sok lámpától. És a házak közt is tél-túl kezdődnek a lámpák.
– Na! – azt mondja Soma. – Kezdjünk csak bezörgetni a házakba egy kis vacsoráért és szállásért, mert itt döglünk meg az úton. Öt helyről kilöknek, a hatodikba csak beeresztenek.
– Igaz – mondom –, bár csak mindjárt azt a hatodikat találnánk elsőnek.
Csakis bekopogunk egy házba.
Én mindig Somát hagytam beszélni meg kérni, mert az olyan erőszakos volt, hogy egy vigéc szégyellős szűzlány volt mellette.
Na, a ház kapuja nyitva volt egy tornácra, és éppen mondom Somának:
– Vigyázz! Hátha kutya van. Azért áll nyitva a kapu.
De Soma megy: bánja is ő! És bezörget az ajtón a tornácról.
Erre kidugja fejét egy ember.
Hát ne mondjak egyebet, de még Somának is megakadt a nyelve a két rossz fogán elöl, ahogy ezt az embert meglátta. Én bizonyisten azt gondoltam rögtön magamban: – Na, ez az ember aztán nem csoda, ha nem tart kutyát, mert úgy néz ki önmaga, mintha rögtön beléd akarna harapni…
Nagy bajusza, nagy Kossuth-szakálla és nagy szemöldöke alul, ránk a szeme, mint a parázs:
Soma dadogja neki:
– Szegény munkások… nincs munkánk… akármit elvégzünk… egy kis szállás… egy harapás kenyér…
Erre a kutyafejű ember (még a hangja is olyan volt, amivel csak az anyjába küldik az embert) azt mondja nekünk:
– Hát munkám, az nincs maguknak. Bár nekem volna annyi, amennyit el nem tudnék végezni. De egy falatot kaphatnak nálam. És ha megelégszenek, itt a padláson van vagy néhány zsúp szalma, pihenni. Jobb, mint az esőn.
– Hogyne, hogyne! – mondjuk. – Az Isten megfizeti magának!
És én lökdösöm Somát, hogy mit szól, hogy ez a kutyafejű még azt sajnálja, hogy csak vacsorát és szállást adhat nekünk a dolgoztatás helyett. Bár az Isten odaadná az eszét soknak, akik a favágást és a vízhordást nem sajnálják tőlünk, és a vacsorát sajnálják.
De már jön ki az ajtón a kutyafejű, ahogy benézett előbb a házba vissza, nem tudom miért, és azt mondja:
– Ülni már csak itt kell leüljenek erre a padra, itt a tornácon, emberek, mert csak egy szoba-konyhám van, a másik szoba kamra, és itt van a szomszédom, vendégem nálam.
– Jó lesz, jó lesz – bólingat rá Soma, és aztán, ahogy szokta, úgy szól közbe ő, mindjárt elmondja a kutyafejűnek, hogy ő írnok ügyvédnél, csak úgy csúszott le most a kétkari munkára. Persze, Soma a pálinkásüveget nem említi. De rólam is mondja, hogy az én apám is végrehajtó volt a városnál.
Erre a kutyafejű még kezet is adott nekünk, és megmondta ő is a nevét.
Mármost hallgassanak ide.
Ahogy leültünk ott egy lócára a tornácon, a lóca éppen az ablak mellett van. Az ablak nyitva van persze, nyáron, csak vastag függöny van rája, amin nem lehet belátni a szobába, de minden szó úgy hallatszik ki oda hozzánk belülről, mintha ott beszélnének velünk.
Halljuk mindjárt, hogy a kutyafejűtől egy asszony hangja kérdi benn:
– Kik a fenék voltak?
– Szegény munkásemberek – feleli a kutyafejű. – Elalusznak itt a padlás szájában, a szalmán, ettől az esőtől. Adhatunk nekik egy tál ételt is.
– Nem bánom – szól Soma –, csak adnának valami húst vagy legalább egy falat zsíroskenyeret, mert én pípet kapok itt.
Most megint elkezdi benn a kutyafejű:
– Tavaly még csak ment valahogy nekünk, de az idén már nem lehet kibírni…
– Megsütöttem a kappant is – szól közbe a felesége.
– A kappant is? Ejnye azt a kutyairgalmát! – így Soma kint.
– Hát, mint hogy rám büdösödjék! – szól az asszony bent. – Megsütöttem.
– Igaz! – hagyja rá a kutyafejű. – Belakunk itt hárman belőle, és ha marad egy falat, hadd legyen ott kinn karácsonya annak a két szegény embernek. Kiviszem nekik a maradékot.
Hűjj! A nemjóját! Majd hogy nem táncolnánk Somával ott a tornácon, hogy kappanpecsenyét vacsorálunk. De azért csak muszáj beszéljünk arról is, mi lehet az, hogy ez a kutyafejű el van keseredve?
– Hallottad – mondom Somának –, hogy az Istent szidja, a felesége meg kappant süt. Mi lehet ez? Olyan nekem itt, mint a varázsház a vásárban, a ringlispíl mellett.
– Á! – mondja Soma. – Hát beszélnek. Mink halljuk itt rosszul, az ablakon keresztül. Nem panaszkodásból mondta az.
De erre rögtön belülről a kutyafejű:
– Én mondom magának, szomszéd, ebből a városból meg kell szökni. Mert ha így megy tovább, itt halunk meg éhen egy csomóra!
Most már csakugyan úgy nézünk kinn egymásra Somával, mintha azt gondolnánk, hogy a végén ennek a kutyafejűnek az, akivel beszél, zsákot fog húzni a fejére, és elviszi a bolondokházába, mint egyszer láttam: egy borbélyt vittek úgy, aki gőzmozdonynak képzelte magát, és fütyölt és töffögött.
De még ki se érjük magunkat csodálkozni Somával, hát nyílik a tornácajtó, és a kutyafejű egy tálat hoz kifelé, akkorát, mint egy lavór. Ne menjek el innét, ha nem volt egy negyed kappan és egy fél jérce, amit nekünk kihozott.
– Lakjanak jól, emberek! – biztat ehhez. – Itt egy darab kenyér is.
Azzal bemegy.
– Már én csak abba vagyok, hogy ez nem tiszta eszű – mondja Soma, és még röhög, ahogy kebelezzük befelé a vacsorát.
– Hát – felelem erre Somának –, hát ha inkább azok a tiszta eszű emberek, akik kirúgnak a kapujokból, és az a bolond, aki egy kézmozdítás nélkül ilyen vacsorával tart bennünket, hát akkor inkább eresszék ki minden felé a bolondokházát.
Persze, evés közben már a fene hallgatódzik be, mit beszélnek, és alig töröljük meg a szánkat, már megint künn van a kutyafejű. Azt mondja:
– Na, de most gyerünk, emberek, ott a padlásajtó, nézzék! A szalma, ahogy kinyújtják a kezüket. Csak ne pipázzanak. Jó lesz így is lefeküdni, mert én hajnalban megyek el hazulról a feleségemmel, és felverem magukat, mert itt nem hagyhatom.
Azzal: – Jól van, jól van – megyünk fel a padlásra, és a kutyafejű is kiereszti a vendégét, és bemegy a házba.
De gondolhatják, hogy Somával még talán éjfélben is a kutyafejűt beszéljük, a sötétben, a padláson, ahogy persze vigyázva elszívunk egy-két pipa dohányt Somával. Mi lehet ez, hogy ez a kutyafejű olyan bolondokat beszél, és olyan okosan cselekszik?
No hát reggel, még nem is pirkad jól, a kutyafejű csakis feldörömböl bennünket. És csak egy-kettő, hálálkodni nem hagy bennünket, csak menjünk Isten hírével, mert nekik is menni kell.
Hát megyünk, de már, persze, a kapun túl a kutyafejűéken tanakodunk. Mi bajuk lehet ezeknek?
Soma már meg is áll egyszer az utcán, hogy ő megkérdi itt a kutyafejű valamelyik szomszédjától, hogy mi lehet ez a pecsenyés nyomorúság!
– Eridj már! – mondom. – Jóllaktál két napra. Mit törődsz a többivel? Nézd meg csak, minden zsalu le van még húzva. Kitől kérdezel itt valamit? Gyerünk inkább valami munkát nézni!
Na, megyünk tovább.
Már jól kireggeledett. Úgy megyünk már az utcákon Somával ketten, mintha itt a városban, a főispán helyett vártak volna bennünket. Minden ablakból rázzák elejbünk a kendőket. Persze a portól a szobalányok.
Csakhogy Soma egyszerre megáll megint.
– Hallod, Marci, én nem bánom, de visszamegyek megtudni, ezt a vacsorás kutyafejűt, mert engem még a síromból is kivet a kíváncsiság, minek sírt az úgy, a kappanpecsenye mellett.
Most aztán ne kacagjanak!
A város túlsó végéről visszamentünk abba az utcába, és megkérdeztünk valami hentesfélét a kutyafejűek szomszédjában.
– Ajjajajajj! – kacagott az. – Dehogy bolond az! Hát maguk nem tudták, hogy ezeknek egy kis bódéjuk van a zöldségpiacon, ahol vágott baromfit árulnak? Ők is a nagykereskedőtől veszik. Hány napos lehetett már az, amit maguknak adtak!
– Böff! – azt mondja erre Soma, mert ő nagyon utálós természetű. – Te éreztél valamit azon a kappanon, Marci?
– Nem én! – mondom.
– Hát akkor meg mit jár a szája magának? – fordul Soma mérgesen a hentesnek. – Hogy elrontja a gusztusát a kappanvacsorától az embernek!
– Nana! – feleli erre a hentes. – Hát maguk kérdezték olyan nagyon, minek panaszkodik egy tyúkkereskedő, ha kappant vacsorál? Hát annak az a nyomorúság!
– Na! – mondom. – Én soha jobbat sem kívánnék magamnak ennél a nyomorúságnál… Mit szólnak?
Az engesztelő áldomás
– Nem tagadhatom meg magam. Betegesen érzékeny vagyok minden szenvedés iránt – mesélte a tartalékos hadnagy. – Indulatomban megesik velem, hogy durvaságot művelek, de aztán kegyetlenül megkínoz a tudata.
Akkor azonban valóban kénytelen voltam vele, hogy gonoszabb ne történjék. Kiképzésen voltunk a front mögött. A menázsunk egy kocsma volt. A kocsmárosné egy istenes és fukar krajnyák asszony volt. Természetesen alant, a földszinten, civileknek is árult.
A kocsma padlásán volt az én századom elszállásolva. De hogy a bakák ne lődörögjenek a kocsma előtt, meg volt tiltva nekik más bejáró a kocsmaépületbe, mint hátul, az udvaron át.
Persze, gyenge szívű parancsnoknak fegyelmezetlen a legénysége. Mondhatom, hogy az emberek egyáltalán nem méltányolják a jóságot, s nemcsak visszaélnek vele, hanem kinevetnek érte. Ösztönszerűleg érzik, hogy a jóság egynek esetleg használ, de az egésznek egyenesen veszedelmet rejt, ahol ölni vagy halni kell.
Elég az hozzá, hogy nap nap mellett történtek disznóságok a századomban, és sok orrot kaptam a kiképző őrnagyomtól. Mert, mondom, pechemre éppen az én századom volt a kocsmában, és az őrnagy természetesen odajárt a menázsba velünk. Így az én bakáim voltak legtöbbször szem előtt.
Hát egyszer, csakugyan, egy nagy vétség történt. Lenn a kocsmában a civileknek volt egy gramofonja, ami egy bedobott hatosért muzsikált. Ott fogták meg egyik bakámat, amint lefeszegette a gramofon fenekét a hatosokért.
A kocsmárosné rettentő patáliát és siránkozást csapott. Én magam is jogerősen dühös voltam ez egyszer.
Ha az ügy az őrnagy fülébe jut, akkor nála kegyelemre nem lehetett számítani. Kíméletet nem ismerő katona volt. Hát így a tettes baka elé hadbíróság s várfogság nézett, alighanem.
Hát nem nagyon vádolom magam, hogy a nagyobb baj helyett a kisebbet választottam. Az őrmester már rég dumált nekem, hogy példát kell adni a legénységnek, különben tánciskola lesz a századból. Jelen esetben pedig a baka két órai kikötését javasolta.
Ettől a középkori kínzókamra maradvány büntetéstől irtóztam legjobban. De ezúttal belementem. Legfeljebb úgy rendelkeztem, hogy lazított kötélre húzzák fel a bűnöst, és ha elájul, oldják le.
Nahát, ez valamivel az ebéd előtt intéződött el, s bevonultunk a menázsba.
Rendesen úgy volt, hogy a folyosón gyűltünk össze, míg az őrnagy érkezett, s egyszerre vonultunk be intésére.
Hát a fene enné meg, nem pont akkor jön fel közénk a csujes kocsmárosné új handabandájával, mikor az őrnagy már ott van?!
Persze, egy szót sem értek a nyelvén. Csak látom, hogy kezét összetéve járul elém jajgatva az asszony, s hadrál, hadrál, hadrál.
Az egyik felszolgáló puccer értett horvátul, annak fordulok:
– Mit akar ez? A pénzét megkapta. A bakát megbüntettem. Mit jön ide kellemetlenkedni nekem?
– Nem azt akarja! – oktat ki a puccer. – Éppen azt akarja, hogy tessék levétetni a fáról a legényt.
De eközben odajött az őrnagy. Érdeklődik persze – miről van szó. Kikötés? Fegyelem!
– Nagyon helyes, hadnagy úr! Fogni kell őket! – mondja nekem.
Egyszóval, első eset volt tán, hogy hivatalos helyeslést kaptam katonai működésemért. Ha akartak, irigyelhettek tiszttársaim. De én inkább restelltem magam, és bántott a sikerem.
– Oldassátok el hát azt a gazembert! – parancsoltam halkan egyik puccernek, s kedvetlen voltam egész ebéd alatt, ahol természetesen, az ügyből kifolyólag, a katonai erények dicsérete folyt.
No, de ezzel, azt hittem, túl is estem az incidensen.
Jön azonban a másnapi dél. Hát pont, ahogy érkezik az őrnagy, mintha színházi jelenetnek készülne, megint megjelenik a csujesné is, az összes kézfacsarásaival és rimánkodásaival.
Mi kell újra ennek?… A puccer tolmácsolja:
– Azt mondja az asszony, hadnagy úr, sosem veszi a lelkére, hogy miatta embereket így kínozzanak. Nem nézheti.
– Jól van – mondom –, csak pakoljatok el innét.
– De! – azt mondja a puccer, hogy az asszony erre sem tágít. – Tessék megígérni neki, hogy többé nem tetszik kikötni engedni azt a legényt.
– Jó, jó, jó! – förmedek rájuk. – Csak pusztuljatok!
No tessék! Fölmelegítve kell kiélveznem az őrnagy helyeslését, s a tegnapi lelkifurdalásomat. Ez az asszony tán vétkem hazajáró lelke lesz ezentúl? No, mindegy! Ezen is túlvagyok. De most hallgassák meg ezt. Harmadnap nem ugyanez ismétlődik meg?
Hát mi ez? Az asszony még jobban óbégat előttem. Már a tiszttársaim nevetnek rajtam. És maga az őrnagy rivall a nőre, hogy takarodjék, és nekem természetesen bólint:
– Így, így, csak így, hadnagy úr! Nem vénasszonyokkal javíttatjuk ki a reglamát. Nagyon helyes!
De hát mégis kíváncsi vagyok. Bolond ez a csujes némber? Menázsrémemnek áll be ezentúl? Vagy mit akar tőlem? A puccertől érdeklődöm, természetesen:
– Azt mondja – világosít föl a legény –, hogy az Isten megveri a hadnagy urat, hogy nem tartja be az ígéretét.
Hogy értsem ezt? Mi a fenét gyanítsak végre?
Hát most figyeljetek ide! Lemegyek a földszintre, a kocsmába, a krajnyáknőhöz, s aztán vele az udvarra a századhoz.
Hát akkor kisült az egész komédia.
Mikor a napos káplár felhúzta a legényt, a kocsmárosnénak a látvány, hogy most néhány rongyos hatosa miatt kékül-zöldül az áldozat a körtefáján, a keresztényi könyörületére ment. Nem bírta el, s így szaladt fel hozzám.
Csakhogy nemcsak ezt tette, hanem személyesen segédkezett a legény leoldásánál. És mikor az, a lógástól kissé összenyivasztva, ott dörzsölgette a csuklóit a fa tövében, hát a kocsmárosné, hogy kiengesztelje az egek haragját, egy üveg konyakot, vurstot hozott ki az áldozatnak. Persze, az engesztelő áldomásból a káplárnak és egy másik naposnak is jutott.
Hát erre a csirkefogók összesúgtak. Azt találták ki, hogy ezt másnap is meg kellene ismételni.
Tehát a szokott időben a fán megint ott lógott a baka, persze alig odabögözve. De most annál jobban vágta az iszonyatos pofákat és ordított, nyögött. Természetesen, mikor nem vigyorgott a többire.
A kocsmárosnénak azt mondták, hogy tíznapos kötélre van ítélve a vétkes.
Erre rohant fel újra hozzám a kocsmárosné, s csaptak újra a bakák pálinka-tízórait.
De aztán, eltekintve őszinte részvététől s bűnvádjától, a tízóraik miatt is ígéretemet vette a kocsmárosné, hogy elengedem a hátralevő büntetést. Végül pedig mindezek érdekében jött szemrehányásaival hozzám, a szószegőhöz, harmadnap.
Nos hát, mégis így érdemeltem ki én is, egyszer életemben, feljebbvalóim helyeslését, katonai szigorom miatt.
Két eset
Háború előtt Táncos János egyszerű kocsislegény volt, és fél lábára sánta.
Ez nem is volt igazi neve, bár így ismerte mindenki. Onnan kapta, hogy egyszer részegen felugrott a kocsmaasztalra, és azt kiáltotta, hogy különbül eljárja a csürdüngölőt fél lábon, mint akárki más.
Mint minden nyomorék, Táncos Jani is tele volt kínzó feltűnésvággyal és képzelődéssel. Azt azonban bizonyára nem álmodta, hogy valaha a bénasága valóságos főnyeremény lesz a számára.
Táncos Jani gazdája tartalékos szakaszvezető volt, és mikor a háború kitört, be kellett vonulnia. Felesége pedig kisfiával szüleihez vonult, és a bérkocsit meg a lovakat eladta.
Táncos Janinak volt némi megtakarított pénze, s ő vásárolta meg, természetesen potom árért.
Táncos Jani, bár kész örömest adta volna oda életét a császárért, hogy ő is a harctérre mehessen, ehelyett így lett vigaszul bérkocsi tulajdonos. Sőt nem is az.
Ugyanis, mikor egyik rossz lovát kicserélte, rájött, hogy kétszer annyit nyert rajta, mint ahogy vette. A következő vásáron pedig az új lovain kereste meg ugyanezt a pénzt.
A többihez nem kell sok magyarázat. Táncos Jani is észrevette, hogy a bakon kevesebbet lehet keresni, mintha kupeckedni kezd. Így azután a háború közepe már úgy lelte őt, mint aki a kávéházban csinál üzleteket, finom ruhában s tömött tárcával.
Nem ő volt ebben az egyetlen azok közül, akik a jobbik részt választották a világfelfordulásból.
Ettől fogva Táncos Jani vígan élte világát. A háború valósággal kegyes volt hozzá, s még csak nyomoréksága keservein is enyhített.
Nemcsak a harctérjárta, gyűrött, füstös mondurban mutatkoztak egyre többen az utcán, hanem civilben is, akik éppúgy bicegtek, mint Táncos Jani. Fel sem tűnt már közöttük, és akik ránéztek, arra gondoltak legutoljára, hogy a bába ejtette őt le a fürösztőteknőből.
Táncos János, megbocsátható, hogy szívesen értette félre ezeket a pillantásokat, sőt egyes kérdésekre sem sietett a felvilágosítással. Számos új ismerőse előtt rég úgy szerepelt, mint rokkant hadfi, s szinte már maga is ezt hitte magáról.
Egy délelőtt Táncos Jani törzskávéházában üldögélt újságjával a kezében.
Egyszerre csak egy fekete pápaszemes, katonaruhás koldus állt meg az asztalnál, egy kisfiútól vezetve.
Amint alamizsnát vetett neki Táncos János, véletlenül rápillantott, s hirtelen megdöbbent.
A vak kéregető régi gazdája volt. Nyomban ráismert s mellé is ugrott, a karjához kapva:
– Szakács úr, maga az?
A rokkant ember, a vakok finom hallásával, tüstént ráemlékezett a hangjáról régi szolgájára, s a rendes, érzékeny jelenet következett.
Táncos Jánosnak nem volt rossz szíve. A két szeme őszintén belenedvesedett, mikor így látta viszont ezt a derék szál embert, akit annak idején annyit irigyelt.
De itt a kávéházban kellemetlen felfedeztetésre adott volna okot ismerősei körében ez a találkozás. Ezért Táncos János igyekezett biztonságosabb helyre vonulni egykori gazdájával.
Elvitte őt egy szerényebb kocsmába, ahol pár órát töltsön vele.
Ott ültek aztán, amint a rokkant két pohár bor közt megsebesülésének esetét mesélte többek közt:
– Ne hidd, akkor egy szem fájdalmam nem volt, mikor a gránát közibénk vágott a dekkungban. Egy nagy pukkanás, s magamhoz sem jöttem, csak a segélyhelyen. A kórházban, később, ott kellett kiállnom rettentő kínokat, amíg ki nem operálták a két szememet. Meg inkább rá, a kötözéseknél. Haj, haj!
Szó sincs róla, ha valaha szánalom nyilallt Táncos Janiba, ebből érzett eleget volt gazdája iránt, s ami tőle tellett, megtette. Tisztességesen megvendégelte, s mikor semmi áron sem akart pénzt fogadni el tőle, a kisfiúnak nyomott titkon a zsebébe, hogy anyjának adja.
Egy bántotta csak Táncos Janit a tereferéjük után. Az ital feledtette vele a helyzetet, s nem fért meg benne, hogy a rokkant előtt el ne dicsekedjék a saját maga szerencsés sorsával.
Végül vette csak észre a vak koldus arcán a keserű rángásokat s hümgetést. De már késő volt elhallgatnia.
Alighanem ez tette azonban, hogy aztán Táncos Jánosnak nem akarózott valahogy ígéretének állani, hogy majd meglátogatja otthon is volt gazdáját. Nem látta megint évekig.
Tavaszi délután, egyik előkelő dunaparti vendéglő teraszán, egy elegáns dáma társaságában ült Táncos Jani.
– Na és, hogy mondjam tovább – beszélte a hölgynek –, akkor egyáltalán fájdalmat sem éreztem, mikor megsebesültem. A gránát csapott közibénk a dekkungba, s az egész egy óriási robbanás volt. Brumm!
Öklével vágott az asztal szélére, és láthatólag nem bánta, hogy társnője élénk figyelmén kívül a szomszéd asztalnál levő vendégek érdeklődését is magára vonja, amikor folytatta:
– Csak a segélyhelyen nyertem vissza az eszméletemet, s aztán később a kórházban, az operáció alatt kellett szenvednem rettentő kínokat, meg a kötözéseknél. Haj! Haj!
Nem vette észre közben Táncos János, hogy amíg mindezt elmondja, egy mundúros vakember jött be az asztalok közé, s ott áll háta mögött, s különösen fülel a szavaira.
Most azonban a vak egyszerre kirántotta kezét a kisfiúéból, aki vezette, és se szó, se beszéd, botjával teljes erejéből vágott az ismerős hang iránt. Méltatlankodó ordítása már beleveszett az általános zavarodásba.
A többi magyarázatostul, előzményestől benne volt a hírlapokban, különböző megjegyzésektől kísérve, Botrány egy hadirokkant s volt kocsisa közt címmel.
De hát mit lehet hozzászólni a Táncos Jani és a gazdája esetéhez? Igazságot keresni vagy tenni az embersorsokban hogyan lehetne?
Sok ideig kellett várakoznom az irodában. Barátom tekintélyes nagykereskedő, és nem rendelkezik szabadon az idejével.
Ahogy ilyenkor szokás, unalmamban, egyedül, körüljártam és szemügyre vettem az irodahelyiséget.
Ekkor akadt meg a szemem egy egészen különös dolgon. Pont az íróasztal háta mögött, a falon, egy fiatal férfiarc volt berámázva. A kép, látszott rögtön, hogy valami újságból van kivágva, s elmosódottságával úgy nézett ki a fal többi elegáns, értékes festményei és vázlatai között, mint valami csavargó. De emellett csaknem friss virágkoszorú volt ráakasztva, nyilvánvalóan a szeretet megkülönböztető jeléül. Alatta pedig, egy nagyobb rámában lógott egy szintolyan megsárgult újságcikk. Ez láthatólag hozzátartozott.
Mikor odamentem és kibetűztem, csak akkor lepett meg jobban a dolog. Soha még hasonló, kitüntetett szobadíszről nem is hallottam.
Közben azonban benyitott a barátom, s minthogy éppen rajtaért a kíváncsiskodáson, ő maga, kérésem nélkül, magyarázta meg nekem ezt a furcsaságot.
– Csodálom, hogy még nem hallotta társaságból ennek a képnek a históriáját. Annyi sokaknak elmondtam, hisz nincs mit titkolnom rajta többé. Egészen regényes eset, meg kell hagyni, s nem ön az első, aki csodálkozó arcot vág ez előtt a kép előtt, ami úgy lóg itt a karszékem felett, mint egy védőszenté. Tulajdonképpen annak is tartom. Persze, aztán, ha valaki ennek az újságcikknek a szövegét elolvassa…
De hát kezdjem elölről.
Ez az ember itten egy régi iskolapajtásom. Őt tarthatom annak, aki a számomra lerakta a mostani vagyonom alapját, s még csak hálás sem lehettem neki ezért mással, mint hogy a nevenapján megkoszorúzom, és itt tartom a képét.
De még csak valami különösebb baráti kapcsolatra sem gondolhat. Az iskolában csak úgy voltam jóban vele, mint tíz más kis baráttal.
Én aztán, szegény fiú lévén, kimaradtam a harmadikból, s boltosinas lettem. Ő tovább tanult s érettségizett.
Erre nehány évre találkoztunk egyszer, itt Budapesten.
Éppen állás nélkül voltam, s meglehetősen küszködtem. Alkusz voltam, vigéckedtem, de alig tudtam valamire vergődni. Hozzá már családom volt, mert fiatalon, bolond fővel nősültem.
Hát egy este, tudom, vidékről érkeztem valami áruval Pestre, s így találkoztunk véletlen.
Nagyon elegáns fiú volt mindig, de kedves, jó gyerek. Tudtam, hogy nagyobb, bizalmi állása van az Egyesült Fémműveknél. Beszélgettünk már azelőtt egy-kétszer. Nem egy eset van, hogy így tartják egész más körülmények közt levő emberek a gyermekbarátságot.
Nos hát, akkor este a barátom, úgy tetszett nekem, valami egészen kivételes jó hangulatban lehet. Karon fogott, mikor mondtam, hogy hazatartok a családomhoz:
– Ugyan gyere, züllhetsz velem egy kicsit, nem üt agyon az asszony!
Nem eresztett el kézből. Elcipelt vacsorázni. Beboroztunk. Kávéházban zenét hallgattunk. Még egy mulatóba is bebuktunk hajnal felé. De ott sem hagyott el valami nő kedvéért. Úgy jöttünk el, csöndesen csevegve, hogy csaknem hazáig kísért.
Hát ez a hajnali beszélgetés az, amit említek, hogy tulajdonképp a szerencsémet és tisztességemet ennek köszönhetem.
Ő magáról keveset beszélt. Meglehetősen megy neki, ezt állította, és diákemlékezéseken kívül inkább engem kérdezgetett viszonyaimról.
Én pedig, nem tagadtam, hogy pláne akkor, facérban, nem valami fényesen élek, s éppen azon keseregtem a hajnali séta közben, hogy mások, nagypénzű pasasok számára lótok-futok ki ezereket, amiből filléreket löknek nekem. Említettem, azt hiszem, épp azt az üzletet is, amiben jártam: hogy ha csak részt vehetnék benne, némi összeggel, csak ötszáz koronával! Biztos nyereség!
Erre megállott, és így szólt:
– Hát nézd, én most nélkülözhetek ennyit. Ha akarod, kölcsön adom neked. Majd megfizeted, amikor lesz feleslegesen pénzed.
– De kérlek – szabadkoztam. – Nem elég ez a ceh, még végül pénzt vigyek haza a mulatságból? Lesül a pofám!…
Elég az hozzá, mégis így történt. És hát mit tudjak ehhez mondani? Az öröm egész tánciskolát járt bennem. De hogy róla mit említsek? Hogy viselkedett?
Hogy őszinte legyek, én csak annyit konstatáltam, hogy jókedve van, és talán passziója, hogy egy jó estét csináljon szegény barátjának, és segítsen rajtam. Ezenkívül, mondhatom, semmi mást meg nem jegyeztem.
Annyit mondott: szállóba megy aludni, s fütyülni hallottam távozása közben.
Mármost ott folytathatom, hogy az a pénz volt az, amivel az első üzletemet megkötöttem, s az hozta a többit. Hogy egyebet ne mondjak, még azzal is szerencsém volt, hogy én ezt a képet és ezt a cikket az újságból csak egész véletlen, egy év múlva, csomagolópapírok közül vágtam ki. Mert ha én akkor, az ötszáz koronával, nem rohanok másnap vidékre árut kötni le, és elolvasom másnap a lapokat, egész biztos, hogy magam futok a rendőrségre vagy a Fémművekhez, hogy tisztázzam magam, anélkül hogy azok kereskedtek volna rajtam. Mert ha nem is vagyok élhetetlen, senki sem aggodalmasabb nálam a tisztességére. De a kutya kért számon tőlem valamit, és egy év múlva már természetesen nevetséges lett volna a gáncstalan lovagot játszani. És most már…
Ami barátomat illeti, egy nő volt a szerencsétlennek az ügyében s a lóversenyek. Mint itt a cikkben is olvashatja:
K. J. hónapokon át sikkasztott az Egyesült Fémművek rábízott pénzeiből… Családja jómódú… S. G. kisasszony, a Múzsa Színház tagja…
– Nézze! – mutatott a cikkre. – Hat és hét óra közt lőtte halántékon magát a szállodában. Három óra múlva, hogy elváltunk.
Hát igaza van, kétségkívül fura, hogy valakinek egy sikkasztó a patrónusa. De hát megérti, hogy nekem semmi gondom sem lehet róla egyéb, mint a hála, s mint látja, már rég megengedhetem magamnak viszonyaim közt, hogy ezt ne is titkoljam. Az az ötszáz korona pedig háromszorosan kamatozott azóta barátom emlékére, általam, a menhelyen és két kórházban a szegényeknek.
Egy történet története
Előrebocsátom, hogy ebben a történetben én, az író is fogok szerepelni, saját személyemben. Remélem, nem teszik fel mindjárt rólam, hogy szerénytelen feltűnni vágyásból? Nem! Majd a végén ki fog derülni, hogy akik ezzel rágalmaztak meg, magukban röstellni fogják ezt.
De kezdjem egyelőre egy szabályszerű elbeszélés hangján. Hát…
Sátorfái Árpád, a hősszínész, kitűnő hangulatban volt.
Igaz, valahogy nehéz is volna elképzelni egy olyan szép fiút, mint ő volt, a sikerek és a nők kegyeltjét, másként is, mint ragyogó hangulatban. Ámbár szabószámlák a megmondhatói, hogy akadtak az ő életében is borús pillanatok. De ezúttal tündöklő volt a kedve.
Épp egypár sort fejezett be egy levélpapíron. Így hangzott:
Várlak ötkor a 147-es végállomásánál. Imádlak!
Ezt a néhány sort Sátorfái úr betette egy borítékba, és ezt levitte magával a lakásból. Útközben beadta egy ismerős kis trafikba. Azzal, mint aki meg van elégedve magával és a világgal, Sátorfái Árpád elindult a próbára.
Hogy közben szerelméről mélázott? Az természetes. De kellemes hangulat képzettársítása tudvalevően előrántja az összes kéznél levő kellemes képzeteinket. Így Sátorfáinak is eszébe jutott kollégájának, Csöröginek a legutóbbi kellemetlensége.
Csörögi ugyanis az első hősszínésze volt a színháznak, s kissé rövidlátó volt. Az éppen készülő darab díszletpróbáján nekiment egy újonnan mázolt pléhbokornak, s megkarcolta benne arcát. A zöld festéktőt vérmérgezést kapott, s akkorára dagadt az arca, mint egy pofozógép gömbje. Tanár kezelte, s a nagyobb veszélyen túl volt. De már ahhoz nem volt remény, hogy a bemutatóig rendbejöjjön a képével. A szerepét így, a címszerepet, Sátorfái kapta meg.
Sátorfái jó fiú volt, és sajnálta kollegáját. De hogy kitűnő hangulata mégis azóta volt, mióta megtudta, hogy a Csörögi szerepe végleg az övé, ez csak azt mutatja, hogy jobb művész volt, mint ember. Ez pedig elvégre dicséretes is.
Ezúttal azonban eltűnik előlünk egy darab időre, a színház színészbejárójában.
Nemsokára erre, abba a kis trafikba, amelyikből Sátorfái úr kijött, egy csinos kis nő lépett be.
A vén trafikosné már jó előre rámosolygott két vevője közül, és szó nélkül átadta neki a kis levélkét, amit Sátorfái hagyott nála.
A kis nő a levélkét nyomban blúza kivágásába rejtette, és egy mosollyal és fejbiccentéssel köszöntve a trafikosnét, már meg is fordult a trafik kijáratának. Az ajtó előtt azonban mégis kivette a levelet, feltépte, és sebesen átfutotta. Úgy tetszett, egy kis kedvetlenség jelent meg rá arcán, miközben a levelet újra visszadugta keblébe. Ezzel kilépett a trafikból.
Hogy ki volt ez a kis nő? Hát mondjuk, hogy Kárászinénak hívták. És hogy milyen volt? Milyen lehet egy pöttöm asszony, akinek egy hősszínész az imádója? Üde volt és gömbölyű. Olyan gömbölyű, hogy semmiképp sem óhajtott már gömbölydedebb lenni. De fogyókúrák helyett beérte a kényelmesnél valamivel szorosabb fűzővel. Egyéb gyógyszernek pedig nagyon meg volt elégedve a szerelmes epekedéseivel a hősszínész iránt, meg sétáikkal meg hát…
Egyszóval általában Kárásziné is meg volt elégedve önmagával és a világgal. Tehát itt az ideje, mint minden jóravaló elbeszélésben, hogy valami bonyodalom támadjon, nemde?
Kárásziné jelenleg hazafelé tartott a trafikból kapott levélkével.
A második emeleten laktak, és a háznak nem volt liftje. A lépcső mindenha nagy megpróbáltatás volt Kárászinénak. Ezúttal is lassan tipegett fölfelé, és közben a következőket vette számba magában, a trafikajtóból hozott kicsi kedveszegettséggel.
Férje, Kárászi úr, ma délután utazik el a fél hatos vonattal. Holott elutazhatna a háromórással. Akkor nem kellene semmi gyanús ürügyet kieszelnie számára, hogy ő előbb elmehessen hazulról, mivel Sátorfái ötkor várja a 147-es villamos végállomásánál.
Mikor a második emelet lépcsőfordulójára ért, aminek a folyosója végében volt a lakásuk, egyszerre, valahogy kényszerűleg, az jutott eszébe, hátha tévedett? Hátha Sátorfái nem is öt órát jelzett a levelében, hanem hatot, és akkor minden meg van oldva.
Az óhajtás olyan, mint a hipnotizőr. Megmásítja bennünk, amit a szemünkkel láttunk. Kárászinét is arra ösztönözte, hogy ezen a veszélyes ponton vegye elő még egyszer a levelet.
Mivel így is pihent a fárasztó út után, megtette.
Sajnos, mégsem tévedett, Sátorfái valóban öt órát jelzett.
Ennél a csalódásnál azonban nagyobb baj érte.
Amint a levelet vissza akarta tenni borítékjába, véletlenül kiejtette a kezéből.
Ej! Hát egyszerűen lehajlik érte. Ohó! Könnyű ezt mondani azoknak, akik nem viselnek olyan szoros fűzőt, amilyet Kárásziné szokott.
Megpróbálta ő is rögtön. De nem ment. Erre megijedt, s megpróbálta még egyszer. Mégsem ment. Erre most már véglegesen megrémült.
Mit tegyen? Hirtelen körülnézett és gondolkodott. Mozgás semmi nem volt a közelében, s így nagy veszély sem egyelőre. Egyetlen mentsége lehetett.
Kárásziné már határozott is és cselekedett. A levelet cipője orrával szépen félrecsúsztatta a lépcsőforduló sarkába, s a borítékot visszarejtette keblébe, azzal a gondolattal, hogy a levél addig ott maradhat, míg bemegy, ledobja azt a fránya fűzőt, és kijön érte.
Így is történt. Kárásziné bement a lakásukba, és a levél ottmaradt a lépcsőforduló szögletében.
Most jött el az ideje, hogy bemutassam Hivolka László barátomat.
Ez is egyik indoka, amiért nekem is kell személyileg szerepelnem ebben a történetben. Lesz még jogerősebb is. De egyelőre maradjunk ennél, hogy mindeddig én vagyok a világon az egyetlen személy, aki Hivolka Lászlót bemutathatja maguknak a legfőbb oldaláról.
Úgy van. Az édesszüleit sem véve ki. Mert a dolog úgy áll, hogyha őt az édesszülei mutatnák be maguknak, azok azt mondanák róla:
– A mi Laci fiunk egyetemi hallgató. Jeles tanuló. Fényes pálya várja.
Ezzel szemben én a következőket árulhatom el felőle:
Való igaz, hogy Hivolka barátom egyetemi hallgató és jeles tanuló. De ami a fényes pályát illeti, arról már ő maga jelentette ki nekem, hogy az őt ugyan hiába várja. Legalábbis az a pálya, amit a jó szülei tartanak számára fényesnek. Éppúgy nem vágyik rá, mint az örök világosság fényébe nem nagyon vágyunk, akármi üdvvel kecsegtet ebből a siralmak völgyéből. Így az én Hivolka barátomnak is az a titkos, de eltökélt szándéka, hogy sohasem fogja útját venni a szülői kijelölte pályának.
Igenis, nem. Mert Hivolka barátom úttalan utakra akar törni.
Hogy rövid legyek, nemrégiben meglátogatott engem egy kötet alanyi költeménnyel, hogy olvassam el őket, és mondjak véleményt róluk. Ezt meg is ígértem neki, és mikor újra eljött, hogy ítéletemet hallja, hát bevallottam neki, hogy a költemények nagyszerűek.
Úgy vagyok ezzel, hogy magamról tudom, hogy a hiúság bántalmai a legfájóbbak. De viszont lelkiismeretes is vagyok, tehát Hivolkának is igyekeztem barátilag és kartársilag szívére beszélni általában a költészet vígasztalanságáról. Felhoztam neki legnagyobb költőnket, Ady Endrét, akit dicsősége tetőpontján láttam egyszer, hogy megállítja kocsiját egy ház előtt. De miért? Mert ott volt a szerkesztőség, s a taksát kellett kifizetni abból az előlegből, amiért felment oda. Felhoztam neki a mai rettenetes konkurrenciát. Felhoztam neki, hogy mennyivel jobb olvasni, mint írni. Például, hogy én magam is inkább pártolnám a bankdirektorokat, ha tehetségük volna az irodalomra, mikor gratulálnak az enyémhez. Felhoztam minden felhozhatót. Természetesen tiszta tudatában annak, hogy hiába.
Láttam Hivolka barátom hajzatát és pápaszemét, egyszóval minden tünetét láttam rajta a kárhozatos és végzetes szenvedélynek a múzsa iránt. Láttam őt kívülről és belülről. Mindent láttam belőle. Hiszen azért vállalkoztam, hogy személyesen mutassam be maguknak Hivolka Lászlót.
Mindössze egyről nem számolhatok be. Arról, hogy milyenek voltak a versei. Mert ezeket nem láttam, csak a külső göngyölegüket. Hiszen bevallhatok maguknak annyit magamról is, hogy én is csak a saját műveimet szoktam elolvasni.
Mármost még csak annyit kell itt megjegyeznem, hogy én ugyanannak a háznak a harmadik emeletén lakom, amelyben Kárásziék. És még azt, hogy ezen a kérdéses napon, amellyel ez a történet kezdődik, Hivolka László éppen ott volt nálam, hogy elvigye költeményeit átdolgozni.
Ezzel egyelőre csekélységem, első személyben, nem is fecseg tovább bele a történetbe.
Hivolka László a ház harmadik emeletéről ballagott lefelé költeményeivel.
Ha nem rövidlátó, és főleg nincsen gondolataiba mélyedve, bizonyára minden élmény nélkül jut le a földszintre.
De Hivolka rövidlátó is volt, szórakozott is, tehát a második emelet lépcsőfordulójánál nekiment a szögletnek, s ott kereste a lépcső folytatását. Itt pedig egyszerre, zsupsz! Kiejtette kezéből a verscsomagot, hogy a lapok szerteszét hulltak.
Persze, ő nem volt befűzve, mint ugyanitt egy pillanattal előbb Kárásziné. Hát legföllebb megbotránkozva kapott le versei után, hogy azok a föld porával érintkeztek.
Nos, mikor összeszedi őket, és aggodalmasan megszámlálja, hogy megvannak-e, hát legnagyobb meglepetésére egy papírlappal többet talál a kezében. Nézi. Mi ez? Egy levél. Olvassa:
Várlak ötkor a 147-es végállomásánál. Imádlak!
Hivolka egyszerűen elhűlt. Mit gondoljon?
Ám a következő pillanatban, egy másodemeleti lakásból, egy csinos kis hölgy sietett elő, s egyenest Hivolkának tartott.
Hivolka erre újabb meglepetésében és már megszokásból is, tüstént a háta mögé rejtette költeményeit, persze, a levéllel együtt. És menni akart lefelé. Sőt nem is arra, hanem vissza, fel, íróbarátjához, aki talán megfejti neki a levél talányát. Mert az már egy költő gondolkodásmódjához tartozik, hogy fel sem tudta tenni, hogy a levél a földről került légyen költeményei közé.
De eközben az ismeretlen hölgy már előtte állt:
– Uram! – szólította meg, miután előbb a sarokba pillantott, és nem látta ott a levelet. – Nem vette fel kegyed a levelemet?
– De-de-de-de, igenis – dadogta Hivolka. – Ez talán? – nyújtotta oda.
– Ó, köszönöm! Nagyon köszönöm kegyednek. Úgy megrémültem! – rebegte a hölgy. – Köszönöm igazán!
Ezzel igézően irulva-pirulva otthagyta Hivolkát.
Hát ez meg mi volt? Hivolka szédelegni kezdett. Akármilyen zavarban volt, azért észre kellett vennie, hogy az asszony szintolyanban leledzett. És a hangja úgy rebegett még most is fülében, mint ahogy álomban a tündéré.
(Mellesleg, kinek rebegnek álmukban fülükbe a tündérek, ha nem a líra mestereinek? Más közönséges halandónak be kell érnie csupán azzal, hogy közönséges eleven hölgyekkel sugdostasson a fülébe, mondjuk, félálomban.)
De ez már mégis a rejtelmek rejtelme volt Hivolkának. Gondolják meg, kérem, hogy a szárnyaló képzelet emberéről volt szó. És Hivolkának, ha a valóból édeskevés, annál több sejtelme volt a nők különös szeszélyeiről olvasmányaiból és álmaiból.
Hivolka egyszerűen nem tudott kitérni az elől a gondolata elől, hogy ez a levél neki szólt. Egész pontosan szólva, ártatlan író-barátját gyanúsította meg mindjárt, hogy nyilván az csempészte versei közé a levelet. Igen. Hogy valószínűleg ez a kis nő írta, és íróbarátja közvetítette. Elvégre kitűnőeknek találta költeményeit, s mindenképp jóakarójának mutatkozott.
(Ezt merem hinni, mellesleg. Igaz, hogy pont az ellenkezőjéért. Hogy ti, igyekeztem lebeszélni kártékony szenvedélyéről a rímek iránt.)
– Ami pedig a nőt illeti, meglehet, hogy közben aggodalmai támadtak, hogy elárulják, és ezért vette vissza a levelet – gondolta Hivolka.
Mindenesetre érthető, ha ezekután Hivolka nem hazafelé indult, hanem vissza az író barátjához, mégpedig tüstént, felvilágosításért.
Így kerülnek regényekbe emberek. Sőt, így készül a regény.
Mert az bizonyos, ha Hivolka akkor hazamegy, vagy csak ottmarad még egy kicsit, akkor egészen másként fordulnak a dolgok ebben a históriában, mely esetleg meg sem íródik úgy.
Hivolka nem hallotta és nem látta, hogy a hölgy, mikor elszaladt tőle, kezében a levéllel, a folyosó felé, ott egyet sikoltott, és a levelet gyorsan kebelébe dugta volna. Csakhogy már késő volt.
Ugyanis még akkor, mikor Kárásziné kiszaladt a lakásból, a férje egész véletlen kinézett utána az ajtóból, és aztán előjött belőle pár lépést. Így tehát végignézte, hogy a felesége egy ismeretlen fiatalembertől egy papírlapot vesz át, amit most az ő megpillantására ijedten elrejtene.
Ki ne fogott volna erre gyanút?
– Mi az? Ki volt az? – közeledett a folyosón Kárászi úr neje felé.
– Semmi, semmi!
– Micsoda semmi? – vonta össze homlokát Kárászi úr. – Hoci csak, hoci kérlek alássan, azt a cédulát.
Remélhetőleg nem kíváncsi senki egy gyanút neszező férjnek a magaviseletére? Mondjuk, hogy Kárászi úr olyan lett, mint egy oroszlán, ha ellenséget szimatol. Csak éppen a sörénye nem borzolódott fel. Minthogy Kárászi úr kopasz volt.
– Egy izé! Egy… egy… egy… – hebegte az asszony.
A férjek végzete örök. Ha Kárászi úr erre a hebegésre nem akar leleményesebb lenni a valóságnál, akár egy regényíró, és ha Kárászi úr csak a cédulát követeli tovább, akkor a cédulát nem kapja ugyan meg, viszont csak a bizonytalanság rémeinek esik áldozatul. De Kárászi úr egy hazug megbizonyosodásban lett ettől fogva boldoggá.
– Talán csak nem ez az aljas regényfirkász mer neked leveleket írni innen a harmadik emeletről? – förmedt rá Kárászinéra. – Vagy még többet is remélhetek? Elő azt a papírt!
Most, Istenem! Egy megszorult asszony, akinek alkalma van egy veszélytelen harmadik mögé rejteni az igazit, a szerelmest. És erre maga férje szolgál útmutatással.
– Nézd! – kezdett el nyomban siránkozni Kárásziné. – Bevallom hát neked. Nem ő. Nem ez az író. Hiszen őt ismered. Sátorfái, a jó barátod is ismeri. Ez egy szolid úriember. De jár hozzá egy barátja. Egy fiatal, pápaszemes fiú. Ez szemtelenkedik folyton utánam. Üldöz valósággal. De hiszen csak nem féltesz tőle? Hiszen olyan szegény, mint egy maskara. Mulattam rajta, és minek szóltam volna neked, hogy felbosszankodj.
– Hát tőle kaptad most ezt a papírt? – nyugodott meg kissé a férj. Elvégre, ha már vall neje, megbizonyosodhat rögtön.
Ezzel már inkább erőltette kissé a szigorúságot, mikor újra csak a papírt követelte.
Az asszony láthatta, hogy itt csak rontana a tagadás. Név nincs a levélen, és az írás kusza, Kárászi pedig nem grafológus.
Kivette hát a levelet és átadta.
– Hallatlan! És ilyen hangon mer írni ez a nyomoronc! – szólt Kárászi úr, miután átfutotta a levelet. – Mindenesetre különös. De várj! Majd adok én neked végállomást! Most itthon maradsz. Majd megjelenek én neki a találkán.
Diktum-faktum! Kárászi úrnak nem használt semmi lebeszélés és könyörgés.
Fél ötkor Kárászi úr, olyan arccal, mint egy gladiátor, immár kalapját és botját kezében tartva, mondta feleségének.
– Megvársz itthon. El nem mozdulsz. Különben is a lakást rád fogom zárni. A cseléd úgyis elment már az állomásra, hogy megvárjon a hatórainál. Majd ha elintéztem ezzel az állattal, hazajövök, és még beszélünk.
Ezzel Kárászi úr távozott, hogy találkára menjen a 147-es végállomásához.
Időközben azonban a harmadik emeleten, az írónál, ott volt Hivolka László, a lírikus.
Az író, őszintén szólva, mikor meghallgatta azt a zagyva előadást, amit barátja egy levélről, egy csodaszép asszonyról, róla magáról hadart össze – az író azt hitte, hogy lírikus barátja ezúttal a prózára is rávetette magát, és készülő regénye tartalmát taglalja neki.
Így lévén, az író kénytelen volt kifejteni, hogy az elbeszélő költészet sem nagyobb haszon az alanyinál.
De a lírikus, mint ahogy verseihez ragaszkodott, éppúgy ragaszkodott hozzá, amit elbeszélt. Már úgy, hogy az nem költött elbeszélés, hanem valóság.
– Én őrült kíváncsi vagyok – mondta. – Ez a levél mégiscsak nekem szólt. Csak azt nem értem, hogyan csempészhette verseim közé ez az édes kis asszony, és azt csodálom, hogyan nem látta meg ön a verseim közt.
Ezen persze az író kevésbé csodálkozott. Legföllebb egy kissé zavarba jött. Hiszen bele sem nézett a versekbe.
– Hát nincs más hátra – jutott határozatra a költő –, mint hogy elmegyek oda a végállomásra. Szerencsére megjegyeztem, hogy a 147-es, és hogy öt órakor. Sietnem kell!
– Jó szerencse kísérje! – búcsúzott tőle az író nagyon szívesen. Na, merthogy éppen valami vasárnapi tárcán akart töprengeni, s még nem látta a fáktól az erdőt, a jelenben a témát.
Ezalatt Kárászi úr magában füstölögve ült, két átszállóval, a 147-es kocsiban, hogy az a végállomáshoz vigye.
– Megölöm! – így szólt magában. – Egyszerűen megölöm!… Azaz hogy ezért?… Mindjárt csak… gondolkozzunk csak… Egy levélért… egy tolakodásért… Izé csak! Mégsem zárathatom le tíz évre a feleségem férjét egy kullancs miatt… De megpofozom!… Azaz hogy… Izé csak! Minek piszkolnám be vele a kezem?… Itt a botom. Megbotozom… Ámbár szeretném, ha jobban megnéztem volna. Hátha valami nehéz súlyú gazember?… A bíróság mindenesetre akkor is ellátja a baját, ha, miután számon kértem tőle ezt a pimaszságot, felmutatom a tárgyaláson… Mindenesetre, most meghallja tőlem, hogy alávaló csirkefogó!… Ámbár, amint tudom, a becsületsértést a bíróság akkor is megtorolja, kölcsönösen, ha én vagyok az első sértett fél… Úristen! Ki is védi meg az embert, ha egy ilyen aszfaltharamia megrohanja családi életében? Az ilyen útonállókat legjobb volna, ha stante pede meglincselnék az emberek, mint Amerikában. Ja! De ez közbotrány! Rendőrség!… De hogy ennyiben nem hagyhatom, az bizonyos. Kiveszem belőle, hogyan mert a feleségemhez közeledni? Talán agit adott rá neki? Hmm!… Nem!… Még ez esetben is. A frász kellene hogy kitörje mindkettőjüket! És ha a feleségem sem ártatlan, akkor jaj neki!… Akkor megölöm!… Azaz hogy azért…
Feltéve, hogy nem történt több egy flörtnél, amit nem kétlek, hát… Rögtön eltűnt… Na! Ez esetben kár volt idebolondulni, és lekésni a vonatomat. Csak az, hogy már szóltam ennek a bestiának, aki ilyenekbe kever, hogy kénytelen legyek… No igen… Elvégre a nyers erő ellen… Alapjában, ha nem volna itt, még elérhetném a vonatomat… És megszabadulnék egy kellemetlenségtől egyelőre… De a feleségem számolni fog ezért! Hogy egyáltalán kiteszi magát ilyen aszfaltorgyilkosok tolakodásának. Bár nem róhatom fel neki, hogy csinos… De az az alak, úgy tetszik, nem nézett ki valóban valami Adonisznak, amit egy pillanatra láttam belőle. Pápaszeme volt és nagy haja. Persze, eltűnt rögtön. Érthető! Féltette a büdöst! De egyáltalán, ráismerek-e megint a gyáva rablóra?… Egy ilyet ugrat a feleségem. Hát hogy unatkozik? Micsoda beszéd? A barátunk, Sátorfái elég szórakozás, azt hiszem, mellettem… És ő legalább megbízható fiú…
Ha volt valami rendszer Kárászi úr magával való évődésében, a villamos végállomásához robogva, talán ez födi némileg azt.
Pont öt volt, mikor leszállt a megállónál. Ez a dolog veleje. Azzal együtt, hogy úgy tetszett neki, mintha kissé reszketne az izgalomtól persze, a jogos haragtól persze, attól persze, hogy elragadja jogos dühe persze, persze, persze, persze…
Persze, nem volt rá elkészülve, hogy mikor a végállomáson leugrik a kocsiról, persze, szintén egészen véletlen, nem mást lát nem messze a járdán, mint legjobb barátját, Sátorfáit, a hősszínészt.
– Hát te mire vársz itt?
– És te ho-ho-hogyan kerülsz ide?
Így közeledtek egymáshoz.
– Nem fogod sejteni, biztosítlak – fogta karon Kárászi úr a kezelés után barátját. Mert hogy ő, persze, a maga meglepetésétől észrevette volna és gyanúsnak vélte volna, hogy a színész ábrázata váltakozó színekben vetekedik egy kaméleonéval, arról persze szó sincs.
– Nem sejted, ha mondom – tette hozzá újabb nyomatékkal.
Hát ebben igaza volt Kárászi úrnak. A színész ugyan sejtett valamit, de az sokkal rosszabb volt egyelőre.
Sátorfáinak a legtermészetesebb gondolata az volt, hogy a férj bizonyára rájött a kis üzelmeire, és most csak afféle veserágó baráti álarc alá rejti bosszúterveit bevezetésül.
– Visszaütöm, afelől nyugodt lehet! – váltotta ki belőle a tett emberét első hökkedelme. De aztán, jobban megnézve Kárászit, már oda is szelidült riadalma, hogy: – Letagadom föltétlen! Hazugság! Ne légy gyermek! Képes vagy rólam, a legjobb barátodról feltenni, hogy…
Mindenesetre, eléggé rebegett magában, amint átcikáztak agyán a lehetőségek. Botrány, pont most, a premier előtt! És az asszony. És mindaz, ami ezzel jár.
Egyelőre aztán legjobbnak tartotta, hogy amint a különböző viselkedési fordulatokhoz különböző szerepeiből igyekezett emlékébe idézni pózokat, így: rettenthetetlent, megütközőt, méltatlankodót, rábeszélőt, álmélkodót, és végül, ha mind nem használ, a baráti önérzetében sértett embert, amivel feltűnés nélkül meglóg majd – legeslegutoljára a várakozó arckifejezésnél maradt meg a Kaméliás hölgyből, szúró és megfélemlítő és kimért tekintettel.
Ekkor kezdte Kárászi, némi tétovázás után, elmondani neki bizalmasan idetoppanása indokát.
Hát erre, mikor Sátorfái látta, hogy barátja valóban nem tréfál, nem lehet csodálni, hogy egyszerre kiesett minden szerepéből. Olyan őszintén buta pofát vágott, hogy soha jobb teljesítménye nem lehetett volna a színpadon, ha ezt jegyzi meg, hogy alkalomadtán felhasználja. Ehelyett azonban egy hatalmasat kacagott.
Hogy az a levél, és benne a találka ide, ötre? Hogy az mástól ered? És Kárászi barátja még őt avatja be titkolózva! Miféle megbomlott rejtelem van emögött?
– Na kérlek, ez nem nevetni való! A szememmel láttam, amint ezt a cédulát átvette tőle a feleségem – bizonykodott Kárászi, a levél után kaparászva tárcájában. És közben, hogy nem lelte meg mindjárt, harciasan hadonászva. Mert azóta, hogy a derék szál színészt oldala mellett érezte, mintha benne is elölről háborgott volna fel a villamosbeli tusakvása. Úgyhogy most a „megölöm!” mellőzésével a „megpofozom!” egészen a valószerűség körébe zökkent benne.
– Ne mondd! – meresztette rá szemét Sátorfái.
– De igenis! – toppantott Kárászi úr. – És kérlek szépen mindjárt, hogyha itt találom, bele ne avatkozz, és ne próbálj visszatartani, hogy a képére másszak annak a piszoknak! Legföljebb ha…
Itt azonban Kárászi úr, mielőtt folytatta volna, meglelte a levelet, és éppen átnyújtotta volna Sátorfáinak.
De egyidejűleg a járdán, szemközt, a villamosról leszállva, Hivolka László, a lírikus álmatag alakja tűnt fel.
Valóban, ez a nap neki is a meglepetések napja volt.
Ahogy kissé pápaszemén át tájékozódni igyekszik a környéken, s így imbolyog előre, egyszerre csak egy kopasz úriember és egy daliás gavallér állják el az útját.
– Ez az! – mutat rá a kopasz a daliásnak. – Ez az! Ráismerek!
– Őrizd meg, kérlek, a nyugalmadat! – fogta meg a kopasz karját a daliás.
– Mi ütött ezekbe? – rettent meg némi bűntudattal a lírikus. És ha eddig rövidlátása egy molett hölgyet kutatott a végállomás körül, és azt kívánta magában, bárha ne lennének sokan a közelben, mikor bátorságát összeszedve megszólítja a hölgyet, most Hivolka barátunk, ellenkezőleg, mintha minél több halandóért révedezett volna körül, akik tanúi lehessenek, hogy így megtámadják, és esetleg segélyére jöjjenek.
– Maga, barátom, az én feleségemet meri üldözni aljas ajánlatokkal, és leveleket dugdos a kezébe? – harsogta rá a kopasz úr.
– Le-ve-le-ket? – ketyegte utána gépiesen Hivolka.
– Igenis leveleket! Itt van! Talán letagadja? Láttam, amikor átadta! – mutatta Kárászi a költő orra alá a levelet, úgyhogy az még rövidlátó szemeivel is tényleg ráismerhetett a rejtélyes sorokra.
– De-de-de hiszen, kérem, ezt a levelet én kaptam. A verseim közt volt! – bizonykodott Hivolka oly őszinte rémülettel, hogy még maga Sátorfái is kételkedni kezdett a saját írásában.
– Hogy mi? – berzenkedett Kárászi.
– Igen! Én adtam vissza egy nőnek, aki nekem írta. Azt hiszem… – makogta lírikusunk.
– Na hallod! – fordult erre a hősszínészhez Kárászi. – Hogy még ő akarja az én feleségemre kenni, hogy levelet írogat neki! Ez már aztán… Azt a ragyogó…
Ezzel Kárászi úr egy visszaadhatatlan indulatszóval neki akart rontani a költőnek. De Sátorfái, a színész, szerencsére eléje ugrott:
– No, no! Várj csak! Mutasd hát azt a levelet – mondta.
– Tessék! – nyújtotta át neki Kárászi. – Nézd meg! Ez a feleségem írása? Női írás ez?
– Nem! Ez tényleg nem női kézvonás – nézett bele a levélbe a színész, és miután megforgatta ujjai közt, biztonság okáért, s a szakértő jogán, mindjárt zsebre is vágta a levelet. Így jegyezte még meg hozzá: – Ronda írás, annyi tény.
Nos, ami még jött, az volt, hogy Sátorfái továbbra is vállalta a közbiztonság megőrzőjének a szerepét két társa közt. Így valahogy a dolog veszélyesebb része, némi szóváltás után, el is intéződött.
Hivolka, mindenesetre, egész rejtélyörvényben szédelegve és kavarogva császkált el életének első légyottja színhelyéről.
– És én lekésem a vonatomat egy ilyen bagolykirályért! – háborgott Kárászi úr, újra karon fogva Sátorfái barátját.
– Hátha nem késted el – reménykedett készségesen órájára pillantva a hősszínész. – Hiszen még csak háromnegyed hat. Elérheted még.
– Igen – szólt Kárászi úr –, de már mindegy, bevallom neked, hogy bezártam a feleségemet a lakásba, mert attól tartottam, hogy megrémül és idefut nekem, megakadályozni, hogy megleckéztessem ezt a gyapjas barmot. Nagyon jól ismer, hogy kérlelhetetlen vagyok ilyen dologban. Csak neked köszönheti, hogy megmenekült, ez a pápaszemes kobra.
– Nem érdemes akkora ügyet csinálni belőle. Kár felizgatnod magad. Örülök, hogy itt voltam.
– Hallod, kérlek – jött ekkor hirtelen ötlete a Kárásziné férjének. – Tényleg jó, hogy itt vagy. Ha nem volna sürgős dolgod, igazán nagy szívességet tehetnél nekem.
– Mit, kérlek? – szólt Sátorfái. – Csak kissé ki akartam rándulni. De már le is mondtam róla.
– Nahát akkor megtehetnéd nekem, kérlek szépen, hogy elmennél és kinyitnád a lakást a feleségemnek. Odaadnám a kulcsot. Így még talán elérhetem a vonatomat. Fontos üzleti ügyet halogatnék el. Megtennéd?
– A legnagyobb örömmel – mondta a hősszínész a világ legőszintébb hangsúlyával.
És hát így is történt. Kárászi úr elérte vonatját, és Sátorfái annyira ment a baráti hűségben, hogy elkísérte egész az állomásig, és megvárta, míg a vonat elindult vele. Talán képes lett volna könnyeivel beáztatni azt a zsebkendőt, amit most Kárászi barátja után rázott, ha esetleg szerencsétlenül lemarad a vonatról.
Csupa altruizmus volt a hősszínészünk, el kell ismerni. Alighanem annál a szívességnél sem maradt meg, hogy csak éppen kinyissa Kárászinénak a lakást.
De ez a történet aztán le is zárulhat ezzel. A bonyodalmaknak vége. És ha a vége jó, minden jó.
Ám, Sátorfái hősszínész barátomnak példáján buzdulva, ezúttal én, e sorok szerény írója is többre vagyok kész a szokásoknál. Ez volt különben, amit előrebocsátottam, hogy szintén szerepelni fogok személyemben ebben a történetben. Mondjuk azzal az önigazolással, hogy hátha akadnak kíváncsiak, akik azt kérdik, honnan tudtam meg ezeket a dolgokat minden részletükben.
Hát kérem, gyerünk a műhelybe.
Azon már nem fognak csodálkozni, hogy Hivolka, az én lírikus barátom egyenest hozzám jött, a 147-es végállomásáról. És elmondta szörnyűséges élményeit.
Nos, ahogy, mint szintén mondtam, éppen téma után kotorásztam képzeletemben, hát egyszerre az az ötletem jött: – De hisz, íme, megírhatnám a lírikus barátom viszontagságait. – Persze, abból az istentelenül zavaros és talányos szóhalmazból, amit Hivolka barátom engedett rendelkezésemre, hát még ugyan dolgot adott volna agyamnak, míg valami értelmes mesét rakosgatok össze.
Hát amint ebben verejtékezem, Hivolka távoztával egyszerre csak ki kopog nálam, mint Sátorfái barátom. Ő ugyan egyelőre más munkával akart ellátni, vagyis hogy majd kritikát írjak a premierjéről, de aztán, tereferénk alatt, nagy nevetés közt, egy kalandját is elmesélte, valami levélről és egy hosszú hajú fiatalemberről és egy házaspárról és így tovább…
Értik-e már? Hogyha voltak homályos részek Hivolka barátom élményében, hát azok nagy részben tisztázódtak, úgyhogy már igen kevés volt hagyva képzeletemnek, hogy kikerekítse a történetet.
De mit mondjak? Ez sem kellett. Alig távozott el Sátorfái, egyszerre újabb vendégem jött. Ne találgassák. Kárásziné volt.
Egy kellemetlen félreértésről kezdett kedvesen magyarázni nekem. Hogy ugyanis egy históriába kevert engem a férje előtt a barátommal együtt, azzal a kócos fiúval, s valami levéllel, amit az unokabátyjától kapott, s férje az én barátomra fogta, aki véletlen lelte meg a lépcsőházban, ahol ő elejtette. Végül csak egyre kért:
– Ha kérdi a férjem, hegy a maga barátja tényleg olyan nőhódító, ugyan hagyja rá. Hadd tréfáljuk meg őt.
Ezt, persze, megígértem. És hát… birtokomban volt már ez az egész kis történet.
– Szóval, mindez színhű valóság? – kérdik maguk. Nos, majd bolond leszek az eszemet fárasztani, mikor készen kapok egy történetet.
Hogy könnyű így. Hát kérem, mondtam én, hogy nehéz? Más, ami az.
Csakhogy ezzel még nincs vége.
Tudniillik, mikor már így készen papírra is vetettem ezt a történetet, sőt már be is nyújtottam a szerkesztőmnek, hát ő egyszerűen kijelentette rá, hogy mind szép volna, csupán egy hibája az egész históriának. Hogy teljesen valószínűtlen. Csinált, kieszelt és még a többi. Tessék! Most már tudják azt is, mi a legnehezebb az irodalomban. De elég az hozzá, hogy a szerkesztőm visszaadta a kéziratomat azzal, hogy kissé át kell simítanom, egy kissé közelebb kell hoznom a valószerűséghez és így tovább…
Na, kérem, hát ezek után mi lehet hátra? Hogy átírom a történetet? No, igen!
Másnap vagy harmadnap, sejtik, egy újabb látogató. Igen, ő volt maga, Kárászi, a férj.
Hogy így és amúgy, elkezd nekem egyszerre mesélni egy történetet. Rólam és magáról és a feleségéről és az én nőzaklató barátomról, a költőről, és az ő derék barátjáról, Sátorfáiról, a színészről.
Mit mondjak neki rá? Ide írom szó szerint, amit mondtam:
– Kedves uram! Magának igazán éles megfigyelései vannak az életről. Ha nekem ez a tehetségem volna!… De lássa, nekem éppen most adta vissza a szerkesztőm egy elbeszélésemet, hogy szörnyen elrugaszkodik a valóságtól. Önnek kellene írni elbeszélést élményeiből és benyújtani. Az bizonyára nagyszerűen beválna.
De ezzel most már igazán vége ennek a történetnek.
Álomország elnöke
(Mese esetleg nagyoknak is) Nemde az álom legtöbbször ellentéte éppen a valóságnak? A teljesülés fut benne esenkedve a vágy után. Épp olyankor turkálunk az aranyban benne, mikor ébren nincs egy rossz petákunk. Egyszóval ennek analógiájára már nem kell sokat magyaráznom az álomországbeli társadalmi és politikai viszonyokról.
Hogy egyebet ne említsek, Álomországban egyáltalán nem az a legkülönb polgár, aki minél többet lót-fut, dolgozik. Hanem, aki minél többet tud lustálkodni, heverészni. Tehát nem csoda, ha Álomország fejének is nem a legserényebb egyént választják meg, hanem aki legnagyobb szakértő a széltolásban.
Mármost, hogy a kasza-kapának kik a legcsökönyösebb kerülői egy országban, azt megfigyelhették már a valóságban. Nemdebár vannak, akiknek úgyszólván mesterségükbe vág az álmodozás és heverészés? Hogy kik ezek? Hát a költők.
Helyben vagyunk: Álomországnak, a világ legboldogabb, leggazdagabb, legszabadabb birodalmának a feje: költő.
Természetes, hogy Álomország: köztársaság. Mert ott igazán nincs különbség úr és szolga, gazdag és szegény, kicsi és nagy, erős és gyenge közt. Csak a szellem tündöklésével válik ki mindig a polgárok közül az első, a köztársasági elnök, Álomország legnagyobb költője, akit évente választanak meg közfelkiáltással.
Mert hisz Álomországban is úgy van, mint a valóságban. Az országnak sok, nagyon sok költője van. Sok, nagyon sok legnagyobb költője is. Ott is úgy említik a kritikusok minden költő nevét, ha szó kerül róla, hogy „egyike hazánk legjobb költőinek”. És hát minden jóravaló költő a legnagyobbnak kell tartsa magát. Enélkül nem is költő valaki egyáltalán. De mivel, mondom, így sok legnagyobb költője van Álomországnak, hát minden évben új elnököt választanak, hogy minden legnagyobb költőre sor kerüljön…
Nos hát, a mi mesénk kezdetén éppenséggel nagyon elharapóztak a költők Álomországban. Viszont akkor élt ott egy Ösztövér Gergely nevű ifjú poéta. Nyilvánvaló, hogy ő is hazája legnagyobb költői közé tartozott, ennek dacára nem tudta soha kiböjtölni rengeteg vetélytársát, hogy egyszer már ő is Álomország köztársasági elnöki székébe kerüljön. Mindig kibukott a választásokon. Mindig merült fel ellene valami lehetetlen kifogás, akárhogy jeleskedett és iparkodott évről évre a rímfaragásban.
Végülis Ösztövér Gergő belátta, hogy tisztességes munkával nem megy soha semmire. Ez végleg elkeserítette.
Volt, nem messze Álomország fővárosától, egy feneketlen szakadék. Hát egy nap Ösztövér Gergely vette a kalapját, és elkeseredésében egyenest a feneketlen szakadék felé indult. Mikor odaért a szélére, lekapta fejéről a kalapját és földhöz vágta. Azzal visszatért a fővárosba.
Ja, igen, de hogyan? Azt el is felejtem megmondani.
Előzetesen Gergő egy jelmezkereskedőnél egy bőséges barátcsuhát és egy fél méteres, dupla álszakállt vásárolt. Ezt egy csomagban a hóna alatt hozta, és miután a szakadék szélén hagyta a kalapját, ebbe öltözött át. Így közelgett újra, felismerhetetlen, fővárosa felé.
Hogy mi volt Gergő titkos szándéka? Eltalálhatjátok. Úgy van! Meg akarta lesni tulajdon temetését. Kíváncsi volt a sikerére. Sőt aztán egyébre is. De előbb csak a sikerére.
Mert sajnos, mint ahogy a valóságban, Álomországban is úgy van, hogy az emberek jobb szeretik egymást holtan, mint elevenen. A költőknek pedig éppenséggel sokkal több babér és szóvirág hullik a sírjukra, mint eleven halmazállapotukban a homlokukra.
No hát, ezt az igazságtalanságot akarta kijátszani merész ötlettel Ösztövér Gergő. És ehhez hozzátartozott az is, hogy lakásában egy papírlapot hagyott az asztalán, mire ez volt írva:
Meguntam az életet. Ne keressetek. Éljetek boldogul!
Másnap, mikor megtalálták ezt a papírlapot Álomország fővárosában, óriási szenzációt keltett Ösztövér Gergelynek, a költőnek váratlan és tragikus eltűnése.
Harmadnap még nagyobb szenzáció volt, hogy megkerült Ösztövér Gergely (nono, nem ő maga) kalapja a szakadék széléről.
Az ország legelső újságja vezércikket írt nekrológjának. Az ország másik legelső újságja szintén vezércikkben gúnyoroskodott, hogy: bezzeg életében Ösztövér Gergely legföljebb a szerkesztői üzenetekben kapott bizonyos újságokban nemleges méltatásokat műveire.
Így folytak a dolgok. Ha a hulláját nem is lehetett fölhozni a feneketlen szakadék széléről, azért in effigie pompás, díszes temetést rendeztek Gergő hamvainak. Az ország legelső milliomosa állíttatott remek sírkövet számára. Az ország másik legelső milliomosa pedig Ösztövér fejfa megváltása címmel alapítványt tett nevére, hozzá hasonlóan igyekvő, ifjú költők számára.
Hogy hány gyászbeszéd, mennyi magasztalás hangzott el fölötte? Nem mondok egyebet, mint hogy legvadabb ellensége, vetélytársa, akit mindig közvetlenül utána említettek az ország legnagyobb másik költőjének, a leglelkesebb és legmeghatóbb szavalatot tartotta róla. Szemére lobbantotta hazájának, hogy azért vált meg egy nagyobb fia az élettől, mert már régen ott kellett volna ülnie az elnöki székben, s a mellőztetés búsította el. Most aztán tessék! Ki akad méltó, hogy helyét betöltse?… És így tovább. Nem volt már több hibája Ösztövér Gergőnek. Csupa ragyogás övezte megdicsőült alakját hazája kegyeletében.
Ő pedig ezalatt nagyokat röhögött kámzsájában.
Történt pedig mindez néhány nappal azelőtt, hogy Álomország köztársasági elnökének tisztsége lejárt.
Akkor, mint mondottam, Álomország népe összesereglett, hogy közfelkiáltással nyilvánítsa akaratát, kit akar fejének. Nagyon egyszerűen ment végbe a dolog. A főváros legnagyobb térségén óriás emelvény állt, azon sorakoztak az elnökjelöltek, a költők legjobbjai. Körül hemzsegett, tolongott a felséges nép. Mármost mindenik költő, egyik a másik után, kiállt a nép elé, és erre előállhatott mindenki, aki csak valami kifogást tudott ellene, úgyszintén azok, akik érdemeiről tudtak. Most aztán az érdemeiből levonták a hibáit, és akinek a legjobb eredménye jött ki, az lett Álomország köztársasági elnöke.
Nos hát, következtek a költők.
Természetes, hogy nem akadt egy sem, aki ellen vád ne hangzott volna fel a népből. Egyiket sietni látták közbotrányra az utcán. A másik, felháborítóan, rögtön kiugrott az ágyból, mihelyt felébredt. Volt olyan, akit a felbujtás bűnében marasztaltak el. Nem maga heveskedett, ellenben mást ösztökélt rá, így például a szabóját, hogy gyorsan és idejére készítse el az öltönyét. Akadt másik, akit a gyorsaságra való felbujtás mellett még vesztegetés is terhelt. Többen hallották, hogy a pikolónak egy hatost ígért, ha tüstént odahozza neki az esti lapot. Az utána következő egyáltalán mindig hadarva beszélt. Enyhítő körülménye volt, hogy ezzel a hibával született. És így tovább és így tovább és így tovább végeszakadatlan…
De nem ez volt az érdekes. Hanem az, hogy valahányszor egy-egy elnökjelölt mérlegre került, és aztán kudarcot vallott, a tömegben egy tisztes remete emelte fel szavát, aki mindenkiben respektust gerjesztett övig érő, dupla szakállával.
– No lássátok, feleim – így harsogott. – Mennyivel különb volt ennél a jelöltnél is Ösztövér Gergő, akit tragikusan veszni hagytatok. De így járnak, akik nem ismerik fel a tehetséget.
– Úgy van! Úgy van! – zúgott fel erre helybenhagyólag és mind sűrűbben és általánosabban a tömeg.
De a barát nem érte be ezzel. Hanem olyan jelölteknél, akik személye már-már beválott volna, szintén a közönség ingadozásába kiáltotta vétóját, mily méltatlan az illető jelölt, s mily szánalmasak henyeségi kísérletei a nagy halott abszolút nyugalmához képest.
Már alig volt egypár jelölt. Már azok közül is az utolsóra került sor.
Ez nem volt más, mint Ösztövér Gergőnek ama vetélytársa, akit mindig vele, de közvetlen utána emlegettek. Természetesen, hogy csaknem biztos volt megválasztásában. Különb valaki nem akadhatott nála az elnöki célra, mert hiszen egyedüli, utolsó jelölt volt.
De a fránya barát közbedörgött csakúgy, mint eddig:
– De hát, szerelmes feleim, csak nem választhatjátok meg ezt elnökötöknek, akit már életében is mindig alább helyeztetek a nagy elhunytnál?
A sokaság valóban meghökkent ezen az igazságon, és tétovázott, mormogott tanácstalan. De ekkor maga a jelölt kelt pártjára a jobb ügynek hazája érdekében.
– Valóban – úgymond –, beismertem már magam is előttetek, hogy Ösztövér Gergely nagyságához a csekélységem úgy aránylik, mint a holdvilághoz egy ötkrajcáros, és csak ő lenne méltó Álomország elnöki székébe. De bátorkodom felhívni figyelmeteket arra a körülményre, hogy én vagyok az utolsó jelölt, s mi lesz, ha Álomország fő nélkül marad? Hisz a Nagy Elhunyt nem térhet vissza többé hamvaiból, hogy elfoglalja ezt az őt megillető polcot.
– Hohó! Itt a nagy tévedés! – rikkantotta ekkor bizonyos meglepetésre a barát. – Hátha nem halt meg Ösztövér Gergely? Hátha pont azért jöttem ide?! De ez esetben kérdem tőletek, töredelmesen helyrehozzátok-e a vele szemben elkövetett méltánytalanságot, és megválasztjátok-e elnöknek?
A tömeg persze lelkesen harsogott igent. És babonásan csodáról suttogott.
– Hát kívánjátok őt látni? – kérdezte a barát.
– Igen – harsogott a nép –, add vissza nekünk őt!
– Nos hát legyen! – szólt a remete. Azzal kikanyarította nyakából a csurapéját, lecsapta nagy szakállát, és az ámuló nép előtt ott állt megsiratott, nagy fia: Ösztövér Gergely.
A Figuráék szolgálója
Itt megy Figura és Figuráné! – szóltak utánuk a kisvárosban.
Voltak, akik nem is tudták más nevüket. Különben a férfi neve hasonló is volt, Zigorának hívták. Fura egy pár volt, az tény. Mind a kettő apró és csenevész.
Gyermekük nem volt, s nem jártak sehova. Egészen maguknak éltek.
A férfi szülei gazdag parasztok voltak a várostól macskaugrásnyira levő faluban. Figura minden atyafia derék, tagos paraszt volt. Ő maga ikergyereknek született, s azért lett ilyen korcs. És azért adták iskolába, mert cinege dongái miatt nem vált be a kasza-kapa nyelénél. Így lett Figura nadrágos, városi egyén. Anyagkezelő volt egy nagy gyárban.
Figuránénak óvónői oklevele volt. De hiába pályázott, nem bírt állásba jutni. Pedig a csekély házi teendők mellett sokat unatkozott. Jóformán egész napját kikönyökölte az ablakon. Vagy regényt olvasott, vagy cimbalmát pentyegtette.
Egyáltalán nagyon sokat unatkoztak. Semmi, de semmi nem történt életükben. Egyetlen személy volt, aki néha, azaz hogy elég sűrűn, megzavarta házuk nyugalmát. Az asszony Károly nevű öccse.
Ez a Károly egy szemenszedett lókötő volt. A hetedik gimnáziumból kicsapták, s volt már mindenféle hivatalban. De állhatatlan, korhely fráter létére sehol sem ragadt meg. Amellett kész szélhámos volt. Szegény Figuráék soha sem válthattak vele három szót úgy, hogy vagy pénzzel, vagy egyébbel meg ne vágja őket. Nem használt semmi óvintézkedésük. Károly olyan hallatlan ügyesen végezte zsarolásait.
Soha például még nem állított be Figuráékhoz kérencsélően. Mindig valami nagyszerű hírt hozott. Mindig úgy jelent meg, mintha ő tartogatna számukra holmi adományokat.
Legutóbb is el tudta hitetni a Figura-párral, hogy az ő műve volt, hogy Figuránét kinevezték a városi óvodához óvónőnek. Hogy neki egy barátja járt közbe a város képviselőjénél.
De elég az hozzá, hogy ez a kinevezés hozott egy csomó eseményt a Figuráék vérszegény életébe.
Azelőtt Figuráék nem tartottak cselédet. Egy bejárónő látta el a súlyosabb munkákat. Most aztán, hogy az asszony el is volt foglalva a nap nagyobb részében, hát elhatározták, hogy állandó szolgálót fogadnak.
Ezt nagy izgalmak, aggályok és megbeszélések előzték meg. Mintalányt akartak házukhoz. Végre is a bejárónő kommendált egyet, hogy föltétlen megbízható, dolgos, falusi lány.
Nahát, mikor elsején megjelent, Figuráékat valósággal meghökkentette.
Akkora tenyeres-talpas hajadon volt, hogy körülbelül kitellett volna belőle kétakkora pár, mint Figuráék. A hangja is olyan vastag volt, mint egy férfié, kevéssé rekedtes és erélyes zengzetű.
De amilyen alázatosan csókolt kezet Figuránénak, majd Figurának is, minden aggodalmuk eloszlott. Szinte emiatt jöttek zavarba előtte, s igyekeztek minden módon megértetni vele, hogy legjobb helybe jött, ha megbecsüli magát.
Ami azt illeti, az első nap meglepetésszerűen kedvezőnek mutatott mindent a lány felől.
Alig tette le motyóját a konyhában, már észre is vett egy pókhálót a mennyezeten. Fogta mindjárt a seprűt s lekotorta. Egyáltalán Figuráék utasításokkal is alig tudtak szolgálni teendőiről. Mindent észrevett. Nyomban fölmosta az edényt, feltisztogatta az udvart, utána a ház elejét. Sőt már ő szolgált magyarázatokkal Figuránénak a nagymosás és nagytakarítás ügyében.
Figuráék valósággal sokallottak és meggyanúsítottak magukban ekkora készséget. De kifelé ez csak abban nyilvánult meg, hogy a lány serénysége mindenféle engedményekre késztette őket előzetes rendszabályaik alól.
Figura azt mondta a lánynak, hogy a kamra egészen rá lesz bízva. Figuráné pedig azt, hogyha tisztességes udvarlója volna, beeresztheti a konyhába esténként.
Elalvás előtt Figuráék rendesen olvasni szoktak az ágyban. Azonkívül ilyenkor beszélték meg legbizalmasabb ügyeiket. Ezúttal persze a lányról volt szó.
– Azt hiszem – szólt Figuráné –, ez a lány olyan, amilyet akartunk. Kifogástalan cseléd. Azért, fiacskám, neked nem kellett volna beleártanod magad a házi ügyekbe. Hogy szabad keze legyen teljesen a kamrában, ez kissé sok.
– Na – védekezett Figura –, gondolom, ez kevésbé lényeges, mint a te engedményed. Hogy valósággal fölbíztatod az esti legényezésre!
Így vitáztak Figuráék. Mintha megijedtek volna, hogy túl aláejtették az előirányzott gazdai fegyelmet. De ez az eszmecsere egy csöppet se volt érdes. Csaknem jótékonynak érezték, hogy akadt életükben alkalmuk és tárgyuk ilyen véleményváltásra.
Egyetlen jelentéktelen zavaró mozzanat vegyült az estébe. A lány egyszerre horkolni kezdett a konyhában. De úgy, hogy a falán a bádogüstök is rezonáltak rá.
De hát ezt a kis disszonanciát el lehetett viselni. Különben megszerzetten jóvátette ezt a lány további működése.
Másnap Figura észrevette a fogyatékán levő vágott fát. El akarta küldeni a leányt a favágóért. A lány legyintett:
– Minek az, tekintetes úr? Tessék csak rám bízni.
Kisvártatva már ott fűrészelt maga a fásszinben.
Ez semmi. Figuráné a péket emlegette. A leány elcsodálkozott:
– Minek az, tekintetes asszony? Hát nincs sütőkemencénk? Majd sütök én.
Arany cseléd! Micsoda beszéd az? Következő nap a leány nem akart menni kőműves után, hogy bevakolja a ház málladozó elejét. Maga kevert maltert, s még a vakolatvirágokat is megcsinálta a két ablak közt.
Észrevették, hogy a padlásra becsöpög, ha esik. A leány felmászott létrán a házfödélre, és fölverte a zsindelyeket.
Az udvar felét felásta virágoskertnek és veteményesnek.
Favágó nem kell, ács nem, kőműves nem kell. Egy hét alatt többet spórolt Figuráéknak a fizetésénél.
Nem elég, mind nem elég. Kijelentette Figuráéknak, hogy baromfiakat kell venni és malacokat hízlalni, hogy kárba ne vesszen a hulladék. Szóval, valósággal jövedelmet ígért a háznak, a rávaló kiadás helyett.
Figuráék nemhogy meg voltak elégedve vele, de már szégyenkeztek előtte ekkora hűségen.
Egyetlen lehető félelmük is eltűnt, hogy a leány szeretőjét odahozná. Mert bár bevallotta, hogy tisztességes kérője van, már egy hete, hogy ott volt, és semmiféle férfi nem jelentkezett nála.
Nem! Ez mégis megtörtént. De a fejlemények egészen váratlanok lettek belőle.
Aznap, amikor Figuráné hazajött az óvodából, a lány már minden dolgával készen a kapuban lebzselt.
Figuráné aztán, mint rendesen, egy regénnyel kikönyökölt az ablakon. De őszintén szólva, most is, mint nem először, jobb szeretett volna kissé elpletykázni a lánnyal. Csak nem akarta lejáratni úrnői tekintélyét. Viszont a lány maga sohasem tolakodott.
Ezúttal azonban a lány, egy kis zavarral, kötényét húzogatva odasórált az ablakhoz:
– Tekintetes asszony! – szólt. – Ne tessék haragudni, olyan kíváncsi vagyok, mit tetszik olvasni azokból a könyvekből? Én alig tudom kibetűzni csak a nagy betűket. Csak a képet látom a könyvben, ahogy az az úr ott pisztollyal áll amellett a kisasszony mellett, aki ott fekszik. Csak nem lőtte le ő? Mert mi az, hogy az ar-ri … izé … ami oda van írva a kép alá?
– Az arrivaukszi kastély titka! – világosította fel nevetve Figuráné.
Boldog volt, hogy mekkora műveltségi fölényben van ily gyermeki együgyűségen, és egyszerre viszkető vágyat érzett, hogy tovább menjen az oktatásában:
– Szeretné, ha olvasnék magának belőle? – mondta hirtelen.
Kissé ugyan megdöbbent, hogy a cselédje felolvasónőjének áll be, de már késő volt, kibökte. És a lány repeső pillantását látva, félretette aggályait.
Figura úr, mikor hazatért hatkor a hivatalából, elmeresztette a szemét. Feleségét ott kapta, amint a lánynak az arrivaukszi titok első fejezetével végzett éppen.
Némi feszély támadt, s a felolvasásnak vége szakadt. A lány kisomfordált, s Figuráné kissé zavartan, de kacagva mentegetőzött.
Figura a körmöléstől fáradtan és éhesen nem osztotta neje vidámságát. Egy kis vita támadt az úrnői tekintély felett. De aztán a vacsora alatt kiegyenlítődött és elfelejtődött. Mi több?
Figuráné aznap este szüleihez ment látogatóba. Figura nem kísérheti el, mert valami privát, sürgős munkát hozott haza.
Nos, ezt már elvégezte, s felesége még mindig nem érkezett meg. Figura ásítozva füstölt portorikójából, egyedül a szobában.
Közben azonban kíváncsian hallgatózott néha a konyha felé. A lánynak, úgy látszik, mégis megjött a tisztességes legénye. Figura szerette volna látni a legényt. Csak röstellte zavarni a párt.
Erre kisvártatva a lány kopogott rá. Nagy pirulva ezen kezdte:
– Láttam, tekintetes úr, egy pakli rossz kártyát a szekrényfiókban. Nem tetszene olyan szíves lenni, kiadni nekünk? Eldurákoznánk. Gábor van itt, a jegyesem.
Ekkor kiderült, hogy Gábor előmunkás a Figura gyárában. Eddig éjjeles volt, azért nem jelentkezett. Tényleg egyike volt a legbecsületesebb fickóknak. Figura kezelt vele, és egy darabig el is beszélgetett.
De fontos az, hogy aztán unalmában, amint kinézett a konyhába, ott is maradt. Azaz hogy kiment újra, mikor már a pár játszani kezdett, s állva kibicelt nekik.
Ettől már csak egy verébugrás volt, hogy amint belebeleszólt az ütésekbe, hát a lány végül szerényen meginvitálta a partiba.
Háziúr, nem háziúr, Figurán győzött az unalom. Isten neki! Leereszkedő nevetéssel beült a partiba.
És hát most már hazatérő nejének volt alkalma elámulni a bizalmas szórakozáson. És lett volna alkalma szemrehányásokra.
Ehelyett azonban nem történt más, mint hogy némi megkéretés után Figuráné is ott adta-vette aztán meglehetős későig a tromfokat szolgálójával és legényével a konyhában.
Tény, hogy aztán, mikor feloszolt a társaság, olyanféle bűntudattal vonultak vissza szobájukba Figuráék, mint amilyen a katzenjammeré. De magyarázkodtak vagy sem maguknak, több volt mindennél a való, hogy egészen jól mulattak.
Így volt. Sőt másnap este, szokott sétájukból megtérve, az eset megismétlődött. Harmadnap is. Tovább is.
Egyszóval a lány még szórakozásukról is gondoskodott.
Az egyetlen dolog, amitől tarthattak, hogy tekintélyük szenved miatta. De a lány is, a legény is olyan tisztelettudó maradt hozzájuk, hogy külön csiklandós élvezet volt a leereszkedésük a társaságukba. Akár a hatalmasságok inkognitóban.
Majdnem úgy volt, hogy a lány olyan derűt és megelégedést hozott a házba Figuráéknak, mint a jó gyermekeknek a Zsuzsannás-angyal.
Nos, ezzel a játékkal is együtt járt az ördög elmaradhatatlan megjelenése.
Egy szombat estefelé, amint – mi tagadás? – Figuráék a durák idilljére fenik a csőrüket, huzamos elmaradás után Károly öccsük látogatása szerencsélteti őket.
Szeme ragyog, képe sugárzik, amint befut hozzájuk. Csupa izgulat. Mindjárt azt bocsátja előre, hogy alig időzhet, sajnos, kedves rokonainál, bár:
– Tudom, haragusztok, hogy már olyan rég nem nyitottam rátok.
Így a derék Károly öccsük. Ámde mindhiába. Figurának és nejének mintha egy fejük lenne, és abban egy gondolat: – Vajon mit akar kicsalni tőlük vendégük? Lesz-e pofája újabb kölcsönt kérni, annyihoz?
Holott Károly nyomban pont az ellenkezőről beszél. Hogy meghívták rendezőnek a kereskedők vasárnapi majálisára. Hogy ott potyán ehet-ihat, amennyi belefér. Sőt, a jótékonysági percenten felül osztalékra tarthat igényt a bevételből. És hogy ebből valószínűleg megadhatja, amivel eddig tartozik Figuráéknak.
Ahogy itt megáll a beszédben, úgy tetszik, talán azon gondolkodik, hogy azt kérdje meg: nincsenek-e rokonai megszorulva, hogyha kell, ki is segítse őket majd?
Olyan negédes, kedélyes, hányaveti ez a Károly, akár egy hétszilvafás úr. De Figuráék gyanakvása ragadóbb, tolakodóbb egy vigécénél.
Szeretnének már túl lenni a látogatáson! Nos, látják, hogy Károly áll is már fel, hogy búcsúzzék. Ezek szoktak lenni a válságos percek, hogy mivégre szerencséltette őket.
Tényleg, ekkor kérdi Károly Figurát, mintha hirtelen most jutna eszébe:
– Ja, igen, mondd csak, van még neked azokból a nagy nyomtatványokból, amiket a gyárból hozol?
Nyomtatvány?!… Figura és Figuráné nem tudják, meglepődjenek-e jobban, vagy megkönnyebbüljenek inkább? Ez volna az egész áldozat?
– Azokból? Az irodából? Azt hiszem van még! – felel Figura.
Láthatólag nem mer még kíváncsiságának sem engedni, hogy érdeklődjék: mire kell Károlynak a nyomtatvány? Menne is, és hozná is neki, csak pályázzék.
De Károly az, aki megmagyarázza, szörnyen mellesleg hanggal, mire kell neki a nyomtatvány!
– Tudniillik – szól –, el szeretném kérni a feketédet ma estére. És nem akarom összegyűrni, vigyázni akarok rá, és abba a nagy nyomtatványívbe éppen jól belecsomagolhatom.
Figura nem tudna a rémülettől sem szóhoz jutni, ha tehetné is a Károly sűrű kerepelésétől. De végre is összeszedi magát:
– Bocsáss meg, kérlek, de a feketémre nekem is szükségem van. Azt nem adhatom oda neked!
Károly csak ámul-bámul erre.
– Hogyan? Hát talán ti is készültök a majálisra? Akkor nagyszerű.
Figurának hirtelen eszébe jut a múlt évi gyári bál, ahol Károly pezsgőt rendelt az asztalára, és természetesen az ő fél havi fizetése bánta a cehet. Ingerülten és vesztére tiltakozik nyomban:
– Dehogy megyünk! A frász!
– Na, de hát, akkor nem mindegy neked, ha az a fekete itt lóg a sifonban, vagy megszellőztetem neked egy kissé? Azzal csak nem teszem tönkre neked? És reggel nyolcra itt vagyok vele.
Figura szívét kínok gyürcsölik. Hát nincs kibúvó az ég alatt?
Hopp! Egyszerre megvan a boldog és igaz kifogás:
– De hisz, kérlek, a feketém nem is jó neked. Nekem is szűk kissé.
– Mit? Szűk nekem? – méltatlankodik Károly. – Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen te csak bővebb vagy mellben, mint én?
Irgalmatlan porhintés! Szemérmetlen hazugság! Károly nyurga; csontos fickó. És Figura nem vehet magának készen, csak gyermekruhát.
De Károly odaugrott mellé, és megragadta Figura vállát. És háttal, térdben megereszkedve mérekezik össze Figurával. Így hívja nénjét tanúnak:
– Na, mondd meg, Janka, nem ő a bővebb mellben? Még vállban is majdnem szélesebb nálam. Itt van ni! – ficamítja hátra karját, hogy arasszal mérje: – Én: öt ujjnyi, és te: öt ujj és fél… Na látod, mondom, hogy ő fél ujjnyival szélesebb vállban nálam.
Figurának élete boldogsága volna, ha el tudná hitetni magával ezt a fölfedezést. És íme, felesége is azt mondja:
– Csakugyan! Nahát ezt ki hinné, hogy Károly mennyivel magasabb, és te szélesebb vagy nála?!
Hiába! Figura még élete boldogságáért is sokallja cserébe a feketéjét. Kifogáson tépődne. De Károly már biztos a sikerben.
– Ej, kérlek – szól. – Legjobb, ha felpróbálom azt a feketét. Ha nem jó, hát akkor nem viszem el.
Ott is van már a sifonnál, és Figuráné, a nők mindig elvakítható hiúságával, segít neki előszedni a kabátot, amely lötyöghet nyurga öccsén férje szélesebb vállainál fogva. Károly lelöki mellényét is, azzal az ürüggyel, hogy most nem divat a szalonkabát alá nyáron, és levetne magáról hét bőrt is, kígyóvá válnék, és összezsugorodnék figurányivá is, csak rámenjen a kabát. És a kabát recseg-ropog, de csodák-csodája, felmegy Károlyra. Kényszerzubbony. Be nem bírja gombolni, s az ujja felmegy könyékig. De amint hamarosan leráncigálja újra magáról, már megállapítja magában, hogy csak az ujjából kell leereszteni és levasalni. Akkor valahogy felveheti. A majálison úgyis ingujjban lehet szerepelni.
Mindenesetre igyekszik meglógni mihamarabb, míg Figura meg nem gondolja a dolgot. Miközben csomagolja a feketét, Figura kényszeredetten topog körülötte:
– De hétfőn reggel nyolc órára föltétlenül leszel szíves visszahozni!
Károly erre reggeli héttel bíztatja már, amikor távozik. De Figurából, ahogy kihúzza a lábát, nyomban szabadjára zúdul ki a keserűség.
Átkozza, szidja a felesége minden pereputtyát. Az is csak a kabátért való dühének lendületét táplálja, hogy elhitte, hogy valóban rendes vállméretei vannak.
Tényleg, ez a Károly olyan a Figura-házon, mint a Garaboncás. Egyetlen, aki ekkora zivatart képes ráidézni.
A fekete, természetesen, nemcsak hogy hétfőn reggel nem érkezett haza a sifonba, hanem estére sem.
Emberevők aligha forgattak valaha olyan rémgondolatokat elleneik iránt, mint Figura, mikor haza iparkodott a hivatalból, Károly ellen.
Újabb veszekedés! Még a durákparti is elromlott. Figura leplezetlenül kelt ki felesége rokonai ellen, a lány és jegyese előtt.
Végre is a lány vállalta magára, hogy kora reggel érte megy a feketének.
De Figura hivatali idejéig még nem érkezett vissza vele. Károly délre ígérte egész biztosan, hogy jöjjön el újra érte.
Erre a haladékra azért volt szüksége, mert bizonyos tatarozásokat kellett végeznie a feketén.
Saját kezűleg fölszegte újra a leeresztett ujjait s levasalta. Ugyancsak bevarrta a könyökén, ahol fölhasadt. Mivel pedig nem volt, csak szürke cérnája, ezen úgy segített, hogy aztán betintázta az öltéseket. A tinta szintén azokra a gyanús pecsétekre is jó volt, amik a mulatságból a kabát elején maradtak, és a kefe nem vitte ki őket.
Így délben mégis átszolgáltatta a köszönetével együtt a lánynak.
Figura már az ebédnél ült, mikor a lány megjelent a csomaggal.
Rögtön kipakolta és megvizsgálta persze a feketét. A csalóka első pillantásra már éppen hála istent készült mondani – csakhogy nincs különösebb baja! Akkor vette észre a tintamázas pecséteket a kabát elején, és az öltéseket a könyökén. Sőt, hogy mintha az ujja hosszabb lenne.
Szokás szerint ingujjban ült az ebédhez. Azt gondolta, mindjárt fölpróbálja.
Hát mikor dühös kifakadások közben erélyesen belenyomja az egyik karját a kabátujjba: riccs-reccs! Felszakad az egész könyöke. Károly szerencsésen összevarrta a bélését.
Nahát, Károly aligha járt olyan csárdást a majálison a feketében, mint amilyet Figura egyszerű ebédje körül a feketéjében.
De ez nem volt tréfa. Annyira nem volt tréfa, hogy Figura éktelen haragjában nejére hárította az egész aljasságot. Annyira nem tréfa, hogy Figuráné olyan kitételeket hallott férjétől, amilyeneket még soha. Hozzá a lány jelenlétében.
Figuráné egyik sarokban zokogott. Figura, mintha egyszerre lett volna a másik háromban, úgy kergült, fordult, toporzékolt. A lány, ha meghétszereződött volna, akkor sem bírt volna kielégítően futni egyiküktől a másikig, vigasszal és békítéssel.
A helyzet még félóra múlva is ott tartott, hogy Figuráné válik, pakol, megy haza a szüleihez. Figura nagyon helyeselte. Az már nagy eredmény volt, mikor Figura már csak azt dörögte, hogy Károly többé át ne lépje a küszöbét. Ez az átkozott bajszerző.
– Mert hogy azt üzente magával, hogy ma este idejön?
– Hát azt – igenlette meg a lány.
– Nahát, nekem még a kapuban mondja meg neki, hogy az én házamban nincs több keresnivalója! Végeztünk!
– Tessék rám bízni – vállalta magára ezt is a lány, mint ahogy eddig minden gondot uraitól.
Nos, délután Figura már otthon volt a hivatalból. A családi helyzet nejével a nembeszélés stádiumában pangott. A lány kint állt a kapuban.
Egyszerre az utcán Károly szeles alakja tűnt föl. Mikor a kapuhoz ért, megkérdezte a lányt:
– Itthon vannak?
A lány előbb elállta a kapunyílást, úgy felelt:
– Akár vannak, akár nem, az úr azt parancsolta, hogy magának innen tágasabb másfele.
– Micsoda beszéd ez? – fortyant fel Károly erre, s a vita mellőzésével a lány karját fogta meg, hogy elpenderítse útjából.
A lány alaposan mellbe lökte ugyan, de aztán mégsem tudta megakadályozni, hogy be ne hatoljon mellette.
– Nahát ilyet! Rongyos, büdös cselédje! Engem mer feltartóztatni a néném házában!…
És így-emígy-amúgy! Jött befelé Károly az udvaron, s nyomában a lány, a gazdája utasítását teljesítő, hűséges személy jogos és önérzetes érveivel. Így értek a Figuráék lakószobája ajtajába, amit Károly kivágott:
– Na, halljátok már? Ez a cefet szolgálótok el meri állni az utamat?! Ki hatalmazta fel erre? Hát hogyan tudtok ilyen szemtelen cselédet tartani?!
Mögötte a lány hallgatag várta, hogy belülről urai csak egy intéssel adják jelét, hogy csak most lépjen igazán közbe a házuk védelmében. Már ki is szemelte a fogást a Károly gallérján és nadrágfenekén, amivel rántva és taszítva visszapályáztatja, ahonnan érkezett.
De Figura gyáva szorongásban nyújtotta a sógora felkínált keze elé a magáét, s mentegetőzve hebegte:
– Na, nahát azt nem mondtam neki, hogy téged… izé… De be tudod látni, amilyen állapotban visszaküldted azt a feketét…
Közben még egy pillanatra látta a szolgáló keserűen parázsló, felháborodott szemét, s azzal az ajtó bezárult a szobára.
Ami még odabent történt, nem keltene sok érdeket. Némi hasznot elkönyvelhettek belőle Figuráék. Elvégre az is nyereségnek számított, hogy ezúttal történt első ízben, hogy Károly anélkül távozott, hogy valamit elvitt volna a háztól, b. személye nyugtalanító koloncán kívül.
Ellenben, mikor később Figuráék kinéztek a konyhába, a lányt úgy találták, amint batyuba kötött holmija mellett állt.
Nem használt semmi magyarázkodás, mentegetőzés, ígéret. A lány inkább bennhagyja fél havi bérét a felmondásba, és azt az éjszakát sem akarta Figuráéknál áthorkolni. Ahol őt igaztalanul és elégtétel nélkül így megbánthatják, ott egy percet sem marad tovább! S el is ment.
Figuráék pedig, mivel ennél különb cselédről álmodni sem mertek, tehát nem is fogadtak újat. Inkább megint unatkoztak attól fogva, hacsak Károly öccsük nem gondoskodott szórakoztatásukról.
A zsugori unokája
A vén Palincsár. Ez a név hírhedett volt az egész környéken. Az igazi, tevőleges szenvedélyben, a legkisebb világzugban is van valami nagyszabású.
Maga sem tudta szerét-számát jószágainak, erdőinek, kondáinak, hét falu határában, mint mondják. Házai voltak a városban, s azt beszélték, hogy a viskója körül sajtárszámra van elásva aranytallér.
Amellett maga úgy élt, házanépével együtt, mint az utolsó béres. Olyan zsíros, koszlott volt, foltos volt, a süvegén kezdve a csizmájáig, mint az utolsó bérese.
De ahol egy rézpetákot szimatolt, oda fagyban, vízben elvánszorgott utolsó lélegzetéig.
Beszéltek átokról, varázslatról a személye körül. Aki egyszer hozzáfordult megszorultságában, annak övé lett az utolsó szögig mindene.
Tudta mindenki, hogy a feleségét is valósággal uzsorakamatban szerezte. Apósát koldussá tette. Mások, idegenek kegyelemkenyerén végezte.
Egyetlen lánya volt. Ezt úgy adta férjhez, hozomány nélkül, mert a násza tartozott neki. De a vő nemsokára örökölte teméntelen vagyonát, mert a vén fösvény meghalt.
Hegyes, a férj, az örökös, rendes, kisbirtokos gazda volt addig. De így, máról holnapra valóságos kiskirály. Alig tarthatott tőle, hogy a felesége beleszól a vagyona kezelésébe.
Hegyesnén alaposan nyomokat hagyott az apai ház nevelése. Furcsa, fehér arcú, álmos, fásult asszony volt. Egészen olyan, mint holmi ideggyógyintézetek lakói. Ő maga és cselédei kotortak fél napot egy elgurult pamutgombolyag után, míg ha a gazdaságban száz juhát hullajtotta el a métely, legföljebb annyira ferdült a szája: – Hát az Isten rendelése ellen mit tegyünk?
Volt azonban egy kitűnő mániája. A magja bizonyára ott csírázott ki benne a családi házban. A neve pedig az lehetett volna, hogy mértéktelen könyörületesség.
A cselédektől hallatszott, hogy mindig nyomasztó s rémítő álmairól beszél nekik. Ezek bizonyára az apja által kifosztott lelkek árnyai s elkergetett ínségesek, koldusok kísértetei voltak, akikért szánalma sírt, s akiket apja mellett nagyon keveset s nagyon titkon kárpótolhatott.
Most azonban, hogy maga úrnője lett, ez megszűnt, s aztán valósággal úgy elégítette ki, mint rég fékezett szenvedélyt szokást.
De ez nem ment egyszerre. Ellenben folyvást fokozódott.
Hegyes, a férje sokkal engedékenyebb volt a dologban ugyan, mint az apja, de a túlkapást azért nem hagyta szó nélkül, s az asszonyban az engedelmesség s a lemondás egy volt úgyszólván a lélegzetével.
Szenvedélye azonban elég erős volt, hogy megkerülje. Nem jöhetett látogatója, s nem tehette ki maga a lábát az utcára, hogy jelentékeny összeggel, kölcsönnel, ajándékkal meg ne könnyítse a házi pénzszekrényt. S miatta képes volt hazudozni az urának. Sőt, aztán egyre cseperedő gyerekeinek is.
Nagy vagyonának azonban mégis ő volt az úrnője, s a dolog úgy állt, hogy férjének is ki kellett kérnie beleegyezését, ha valami vásárba bocsátkozott. Ez aztán szenvedélyének némi elnézését vonta magával. S voltaképp a férj sokszor járt maga is balutakon a pénzzel. Városbeli kiruccanások és kártya hamar életprogramjába vevődött a gazdagsággal.
De Hegyesnét efféle nem izgatta. A hálátlanságot vagy kijátszást szinte maga igenlette. Egy volt öröme, hogy adakozhat és elveszik tőle.
Mégis történtek összekülönbözései családjával emiatt, s végül úgy volt már, hogy valóságos házi hadjárat folyt a szenvedélye ellen. Őrizték, kémkedtek utána férje, cselédei, gyermekei, sőt ezek családja.
Akkor már két leánya volt férjnél. Egy fia valami városi konviktusban. És a legkisebb fia is éppen diáknak volt menendő a városba mellőle.
Az a jótékonysága tényleg botlás volt már, amit akkor művelt. Valami levitézlett szomszéd uraság nénje rábeszélésére írt alá, férje tudta nélkül, váltókat, s ez a kezesség egyik jószágjukba került.
Férje, lányai, pereputtyukkal úgy berzenkedtek rá, mint a héják, emiatt, s hetekig úgy szepegett előttük, s úgy védekezett, könyörgött, mint egy csínytevő gyermek. A házi fiskális maga tartott neki oktatást, hogy most csak férje és családja jóindulata teszi, hogy gyámság alá nem helyezik, vagy még rosszabb is érhetné.
Az egésznek eredménye az lett, hogy ígéretét vették, soha többé a férje és a gyermekei tudtán kívül senkinek pénzt vagy ajándékot nem ad. És attól fogva senkit sem engedtek négyszemközt a közelébe. Valóságos fogdává tették vétkéért számára a világot.
Egyetlen módja maradt, ahol egy csöppnyi téren áldozhatott mániájának. A kéregető szegényeknél. De még ezt is megrendszabályozták neki.
Különben is, afféle megbolygathatatlan szokása volt a falu gazdáinak, hogy néhol, ünnepvigiliákon, másutt minden szombaton, a cselédség kenyerével együtt a koldusnépnek is sütöttek galamb alakú cipókat. Hát attól fogva ínségest is csak ilyenkor fogadott a Hegyesné portája, s ilyenkor osztogathatta ki csak magát – mint azelőtt is –, személyesen Hegyesné.
Nos igen, kitalálta és megtette, hogy a cipókba hatost sütött végül, majd egy-egy tallért is. De már ezen nem áskálódtak ellene.
Mindez azonban annál több vágyat torlasztott meg Hegyesnében, hogy a régi adakozót űzhetné. A koldusoknál többet ismert szemérmes ínségeseket, s ezeket fájlalta vissza magának.
Aztán meg sok ellenőrizetlen bevételi forrása volt a gazdaságban. Tojás, baromfivásárok s más ilyenek. És ezeknek megtakarított összegei meggyűltek ebben a fordított szűkesztendei állapotban, s gyűjtötte maga is a jobb napokra.
De annyira jutott, hogy már nem volt kiben bíznia maga körül. Cselédet, akinél neszét vették, hogy bizalmasabb vele, tüstént menesztették a közeléből, s az árulkodás a ház levegője úgyis ilyen helyen.
Így folytak a dolgok a következő nyárig. Akkor jött haza Hegyesné legkisebb fia első vakációjára.
Úgy szokott lenni, s úgy is volt, hogy az ilyen legkisebb az anya kedvence. Nem kellett hát hozzá különös körülmény, hogy Hegyesné Gyurikája a panaszai legmeghittebb méltatója legyen. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a sérelmeknek együtt keressék valami megoldását.
Nem történt más, mint hogy a Hegyesné kisebb fia lett az édesanyja adományközvetítője. Gyurikára alig volt gyanú, s útjait nehezen fürkészhették ki így is. Ő maga pedig készségesen vállalkozott anyja küldöncének.
Hozta a faluból a segítségre szorulók üzeneteit, s vitte támogatását nekik, a legmagasabb eszközzel, a pénzzel. Sőt csak egyre növekedett buzgalma a jó ügyhöz. Ő maga magánszorgalomból kutatott fel egyre újabb szegényeket, s számolt be róluk anyjának.
Hegyesné pedig boldog volt és elégedett a kisfiával. Sokszor mondta neki:
– Látod, azt mondják, hogy téged szeretlek legjobban minden gyermekem közt. Hát mért csodáljam? Apád és testvéreid nem akarják belátni, hogy a mi vagyonunkon mennyi átok szárad. Nekik nem rontja meg az éjszakáikat az álmuk az Isten verésétől való félelemben, mert nem voltak soha ott a házunknál, s nem ismerték nagyapádat. Hiszen a többi gyermekemért is remegek eleget, hogy a kapzsisággal kihívják magukra az Isten kezét. Mert nem lehet az, hogy vissza ne térítsen rájuk annyi keserves sóhajt. Talán én, ha ki tudom engesztelni az eget irántunk, ha adok. És te, kisfiam, ha ilyen maradsz…
Egy nap Hegyesné megállott a tornác végiben, ahol két cselédje tollat tépett, és felfigyelt a beszédükre:
– Hallod te, Gyurika úrfi megint tízforintost kért aprópénzért a zsidótól, a cselédje mondja. Ez a sok pénze, meg mernék vakulni rá, onnan van, hogy most ővele küld az anyja a jóembereinek a faluba, az úr tudta nélkül. Gyurika persze megvámolja, vagy el se viszi. Gyűjti magának, de mire? Kell ennek könyv, ruha vagy mi? De a zsidótól soha egy szem cukrot nem vesz. Nem csoda, hogy a vén zsugorinak az unokája.
Hegyesné nem hallott többet, mert zúgni kezdett a fülében, mint álmában a rémeinek a hangja, s nehezen találta meg az ajtót is, könnyeitől, amik a szemébe szöktek.
A víg tengerész
Porto Asinellóban laktam akkoriban. Egy kisebb kikötőváros ez, közel az országhatárhoz, s így a csempészek eldorádója.
Mellékes és más, hosszú mese, hogyan kerültem oda. Elég az hozzá, hogy tulajdonosa voltam annak az obligát kis romantikus manzárdlyuknak, egy vén bérház negyedik emeletén.
Ó, igen, ez az eset életemnek abban a nyomorúságos, küszködéses idejében történt velem. Abban a bizonyos művészínségben, amit ostobán mi magunk szeretünk oly vidáman mesélni el hájas és jóllakott spíszerek számára, hogy kétségbe ne essenek rajtunk. Utóvégre az ember sajnálja őket, hogy a nyomorúságunk igazi képén való szánalom a kedélyükre menne, és emésztési zavarokat okozna nekik.
Egyebekben legyen csak nekik mondva, ha olyan mulatságos a szükség. Én őszintén bevallhatom, hogy bizony undorító és keserves ebben a rózsaszín válfajában is.
Télen át, ha a szél elmehetett volna hőstenornak, és a tenger vele ordítozott kíséretnek, a léghuzattal, ami behatol az ablakom eresztékein, meg lehetett volna borotválkozni. Be is csöpögött. Nem kellett megrendelnem kívülről a mindennapi náthámat. Megkaptam az ágyamban is.
Ehhez aztán – mint mondom –, hozzá kellett számítani a garasért való veszkődést. Voltaképp alig dolgoztam valamit. A festékeim éppenséggel beszáradtak a portrémegrendelések felől. Apróbb vacakokat küldözgettem krétában, tusban képes újságoknak. És a zacisoknak, hasonló uzsorára, fogyatékos ingóságaimat. Ebből tengődtem.
Aznap – amely e történet kezdő dátuma – éppenséggel cefetül állottam. Egy mortadella-adagra és egy pohár kiántira valót tett ki összvagyonom, s reményem sem volt napokig pénzmagra.
Így tartottam haza, esővel súlyosbított szélben, malaclopómba burkolózva, ami olyan vékony volt, hogy egy pók nem feszítette volna ki légyfogónak, hogy átszakítják.
A bérház aljában kisded osztéria volt. A negyed maga sem volt a legelőkelőbb, s azt a kiskocsmát sem a legválogatottabb nép látogatta. A pasikra nemigen várt előtte autó. Sokkal többször távoztak hatósági segítséggel és betört orral belőle. De rendesen csak este indult meg a forgalma. Ha ugyan ez az enyhe megjelölés födi azokat a kannibáli népünnepélyeket, amik benne harsogtak, mondom. Napközben azonban csak üres volt mindig. Ilyenkor többször megesett, hogy belátogattam, bele egy pohár búfelejtőre.
Ezúttal is csak kora délután volt még, s némi tétova után (márhogy vagyonom számba véve) betértem egy uzsonnára. Hivatva lett volna ez pótolni a vacsorát is, sőt, előreláthatólag a másnapi egész kosztolást, sőt a harmadnapit is esetleg. Utolsó uzsonnának nevezhettem volna szellemesen a Vincsi-beli Leonardo hazájában.
A söntés melletti kis fülkében egyetlen lélek sem volt. Ide telepedtem be, miután megtettem rendeléseimet a kocsmárosnak.
Uzsonna után sem volt okosabb tennivalóm, mint hogy lehető lassú kortyokban itt élvezzem tovább vinkómat, hideg szobám helyett. Hőség ugyan itt sem volt, de ennek némi illúzióját adta a konyhaillat.
Hát szívtam a vergóniámat és tűnődtem. Azok a gondolatok, amik fejemben áthúztak, körülbelül azokhoz hasonlítottak hangulatban, amik Isten választott népére súlyosodtak a mannahullás előtt, a pusztában.
Lehet, hogy ez a kép azért ötlik eszembe, mert a kocsmárosnak volt valami prófétai jellege előttem. Sőt, egyenest mózesies. A kocsmáján kívül ugyan olyan dupla, hosszú szakállnak és átható tekintetű méltóságnak volt a birtokosa, mint az Angelo Mihály szobra. Legföllebb jóval pufókabb volt az arca. És, mint ez nem ritka ilyen túl jól táplált egyéneknél, bizonyos jóindulat sem hiányzott arckifejezéséből.
Mielőtt azonban az ő mózesi és mannási szerepére térnék sorsomban, mást kell ideszúrnom.
Időközben még egy vendég futott be a kis étkezőbe.
Hamisítatlan és agyafúrt novellisták úgy írnák le ezt az idegent, mint akinek kiöltözöttségéhez, biztosságához, derűs és pökhendi viselkedéséhez mérve, barázdált és viharvert arcvonásai talán affélére árulkodtak, hogy nem mindig látott ilyen jó napokat.
Én bevallom, hogy abszolute nem tettem rajta semmi tanulmányt. Ha egyáltalán megjegyeztem valamit rajta, legföllebb à la Vilmos császár felkunkorított, vörösesszőke bajusza volt. És tényleg, szokatlan volt kissé a túlnyomóan fekete képű és sötét szőrzetű olasz népség között.
De egyébként csak annyi közöm volt hozzá, és neki hozzám, hogy jó ideig ott ültünk egymással szemközt a kis étkezőben, s néha önkéntelen átpillantottunk egymásra. Ám mindkettőnknek a pillantásában benne volt, hogy annyira egyikünk sem unatkozik, hogy ismeretségbe bocsátkozzunk.
Ennyi volt az egész találkozásom az ismeretlennel.
Végül ő hajtotta fel a borát, és szólította fizetni a csaplárt.
Egypár percig lefetyelt vele valamiről. Aztán fizetett és távozott.
Mikor már csak a kocsmáros volt benn velem a szobában, a pénztelenség szerénységével én is fizetni hívtam, hogy ne zavarjam meg másodszor is ezzel.
Ekkor jött közbe egy kis kellemetlenség. Elszámítottam magam a cehhel. Néhány soldo hiányzott az uzsonnám árából, mikor a csaplár megnevezte az összeget.
Némi zavarba jöttem. A kocsmárossal voltam ugyan annyi ismeretségben, hogy tudta, hogy a házban lakom. De az eset mégis kínos volt.
Valami mentséget akartam éppen hebegni, zsebeimben kaparászva. De egyszerre a kocsmáros szabadított meg a kátyúból. Úgy tetszett, némileg értően sandít rám, miközben feltartotta tenyerét, és így szólt:
– Kérem, művész úr! Ha nincs valami sürgős dolga, nem volna szíves meghallgatni néhány szavamat?
– Parancsoljon, kérem – kaptam a haladékon.
– Én tudom, hogy maga az újságokba rajzol, és hát festőművész. Már hogy nem vállal el akármilyen munkát. De hát…
Ahogy itt, láthatólag kényes sínre szaladva mondanivalójával, megfelelő kifejezést keresett, közbevágtam.
– Csak mondja ki, kérem, egész bátran. De hát észre veszi, hogy nem érkeznek páncélautók aranyakkal a képeimért Milánó hercegétől. És így talán olcsóbb megbízásba is belemennék. Nem téved, kérem.
– No hát igen, látom, hogy nem megy a legjobban magának – hagyta helyben enyhén.
Nem gondoltam egyébre, mint hogy talán a portréját akarja megörökíttetni velem. Nem lehetetlen, hogy fényképről. Ami hát biztosabb, a hasonlóságot illetőleg. És esetleg természetben, vacsora- és ebédadagokban akarja leróni a fizetséget. Ezért köntörfalaz.
Mindegy! Elhihetik, hogy nem borzadtam meg semmi effélének a gondolatára. Elvégre csaknem arról volt szó, hogy eleven kontár maradjak, vagy mint éhenholt nagyság vesszek el az igazi művészet számára is.
De már folytatta:
– Szóval, elvállalná?
– Mit, kérem?… Bármit.
Erre a csapláros így szólt:
– Egy új címtáblát szeretnék ide az ajtóra. Mert erről már úgy levitte az eső a festéket, hogy úgy néz ki, mint egy csontváz. Talán látta?
Tényleg, egészen találó volt az észrevétele. A vidám tengerészhez volt címezve a kocsma, s cégére egy poharat emelő, kékruhás matrózt ábrázolt. De az esőmosta, haránt, fehér barázdák valóban olyanná tették az ipsét, akár bordázata látszanék ki kék zubbonya alól. A szemei és szája helyén pedig már csak fekete foltok éktelenkedtek.
– Igen – folytatta a kocsmáros. – Épp a tegnap viccelt velem egy vendégem, hogy: „Na hallja, ha maga ilyen halálfejes alakkal akarja becsalni a népet a csárdájába, hogy itt ilyenre híznak meg a maga kosztjától, hát arról a cégérről inkább temetkezési vállalatnak nézik a vendéglőjét.”
Megeresztettem én is egy üzleties kacajt az élcen, az övéhez hangolva. De, dicséretemre szólva, kissé elfanyalodtam magamban. Ekkora lealjasodás, hogy cégtáblákat fessek, még a megalkuvó művészet nevében is mélynek tetszett. De már szavam kötött, hogyha nem unszolt volna eléggé a kilátástalanság.
Valamit makogtam, hogy: – Hát igaz, effélét még nem csináltam.
– De hát, jól van! – döntöttem végül is. – Megcsinálom magának. Most van éppen néhány üres napom.
No igen akár a gyomrom! – gondolhattam olcsó képzettársítással. De mindenesetre már azon okumláltam: mennyiben vasalhatok ki némi előleget mecénásomból a megbízásra?
Egyelőre még némi utasítást kellett meghallgatnom:
– Azért, kérem, művész úr, nem szeretném, ha valami nagyon pohos alakot csinálna a cégérre. Hogy az hozzon be ide vendégeket nekem. Mert én azt gondolom, ezek a tengerészek, akik hozzám járnak, mégis a legtöbb szikár, csontos ember. A hajón nem szednek hájat magukra. És hogy aztán azon vicceljenek velem ezek a csibészek, hogy az én tengerészemnek nem találnának hajót, amelyik elbírja.
Megértettem és méltányoltam a jóember aggályait. Éppúgy ő sem mutatkozott ostobának, amint legelőször példálóztam a javadalmakról. De a pénzkérdést valóban úgy akarta megoldani, amint vártam, hogy tudniillik gasztrikus igényeimben gyámolít. Mint megjegyezte, így bőkezűbb is lehet, ha étel- és italszámlában egyenlítjük ki a dolgot.
Egyszóval, megegyeztünk.
Azzal mentem fel sasfészkembe, hogy a csaposlegény estefelé felszállítja hozzám a cégtáblát, és másnapra egy új képet pingálok a régi tetejébe.
Összes öreg tubusaimat felhánytam, hogy kellő mennyiségű festéket szorítsak ki új művem számára. Aztán nekiestem a csontvázzá mosott tengerésznek, amely már ott vigyorgott előttem az állványon. Levakartam egészen.
Lelki füleimmel eközben jól hallottam, hogyan sír az igazi művészet múzsája gyalázatos hűtlenségem fölött. De azzal vigasztaltam magamban őnagyságát, hogy csupán a kontársággal szerzett táplálékon gyűjthetek erőt további szerelmünkhöz.
És most gyerünk! Neki akartam gyürkőzni a mázolásnak.
Természetesen, nem gondoltam másra, mint arra, hogy mi sem lesz könnyebb nekem, a súlyos művészet fiának, felvázolni egy ilyen vacak cégért. Az ám! Csakhogy ebben nagyot csalódtam. Már az első elképzelésnél megakadtam, hogy milyen is legyen a tengerészem?
A dolog úgy állt, hogy brillírozni akartam a kocsmárosnak. Azt gondoltam, ha már egy művész csinálja butikjának a cégérét, hát az cégér legyen. Persze nem művészi szempontból, hanem hatásosságra. Célját szolgáló és az egyszerű szemek ízléséhez mért giccset akartam a táblára kenni. Valami bájosan mosolygó Adoniszt akartam. Amellett hogy nem hagyhattam figyelmen kívül a kocsmáros ésszerű megállapítását, hogy matrózom vonásainak azonkívül a tengeri viharok és az egyenlítő napja hevének bélyegét, tehát bizonyos marconaságot is magukon kell viselniök. Mindezt persze hasalnom kellett színben és formában.
De, mint mondom, egészen cserbenhagyott képzeletem. Hiába igyekeztem elmémbe idézni az összes borbély-cégtáblák szépembereit, hogy nyájasságukkal a fűszerkereskedéseket örző indiánus kackiás zordonságát párosítsam. Nem bírtam, bárhogy erőlködtem, nem bírtam összehozni látóidegeimen egy ilyen vad vígság ragyogtatta, vegyes pofázmányt.
Diákkori első rajzkísérleteim kísértettek már agyamban. Amikor rajztanárom útmutatására képes levelezőlapok másolásával sajátítottam el több dimenziós jelenségeknek egy dimenziójú síkra való vetítését.
Már-már ott tartottam, hogy valami ilyen kisegítő kép után nézek kacatjaim közt. De ettől mégis visszariadtam. Mégis sok lett volna, hogy itt, a kontárságnak ezen a legutolsó fokán is, a fagypontra szállok alá. És plágiumhoz folyamodom.
No jó, de mi lesz? Távozásomkor a kocsmáros azt kérdezte:
– És mikorra lenne készen, művész úr? Mert éjjel csak hagyján. A vendégek bejönnek úgy is. De éppen nappalra kellene a cégtábla. És sokáig nem hagyhatom cégér nélkül az ajtót.
Szánalmas elbizakodottságomban akkor így feleltem:
– Kérem! Holnap reggel utánaküldhet. Lámpafénynél ugyan nehéz kikeverni a színeket. De ez olyan egyszerű, hogy megcsinálhatom. Legföljebb fenn ülök ma éjjel. Megbízhat bennem. Meg lesz elégedve.
És tessék! Most még dunsztom sem jött, hogyan váltom be azt a merész kérkedést.
Higgyék meg, a nagy tárlatra küldött képeim egyik vászna előtt sem álltam olyan csüggedten, mint most egy nevetséges cégtábla előtt. Be kellett ismernem, hogy a kontárkodás nehezebb, mint a legrafináltabb remek megcsinálása.
Az órák pedig egyre múltak, és még mindig nem bújt a homlokom mögé egy fikarcnyi ötlet.
Végre, hogy valamit mégis csináljak, eszembe jutott, hogy talán az arcot mellőzhetném egyelőre. Hiszen csak arról van szó, mint problémáról. Példának megjelent előttem egy kiszolgált katona atyafim obsitja: a bombákon és szuronyokon tipró vitéz, akinek képe úgy van beragasztva a nyaka és csákója közé, egy fotografiából kivágva. Megcsinálom tehát én is előbb az alakot, és közben megérkezik talán agyamba az arc rajza.
Ezt cselekedtem. Felvázoltam a vidám tengerészt mazurkalépésben. Vadonatúj kobaltöltönyt szabtam rá, aranygombokkal. Koccintó jobbjában tartott poharából bíbor nektár csordult ki.
Mind szép volt. De az arc addigra sem jelentkezett. Sőt, a túlzott megerőltetéstől, meg hogy különben is éjfél elmúlt már, olyan álmosság jött rám, amivel jobb kondícióban sem bírtam volna. Olyan elemi volt ez, hogy azt gondoltam, könnyebb átaludni étlen-szomjan akár napokat is, mint befejezni ezt a képet.
Holnap! Igéret! Sifli! Berogytam az ágyamba.
De az úgy szokott lenni, ha tuskómódra is alszunk, azért az izgalom tovább dolgozik az emberben, s számon tartja a szándékát. És minthogy homályosan azzal bíztattam magam, hogy talán reggel bevégzem a képet, tényleg még alig pirkadt, már ébredezni kezdtem.
Természetesen, első döbbenetem a víg tengerész ábrázat volt.
És akkor, csupa csoda, egyszerre minden megerőltetés nélkül, akár az előhívó tálból a fényképlemez negatívja kerül ki, megjelent előttem a vidáman marcona arc.
Úgy tetszik, akkor is félálomban voltam, mikor kiugrottam az ágyból. Sőt azalatt is, amint gondolkodás, megállás nélkül, mintha csak szem és kéz volnék, húztam egyik ecsetvonást a másik után a táblára.
Félóra alatt készen volt az arc. Nagyszerűen, iskolásan kinyaltam rá a sok keserves nap után megérdemlett szilaj jókedvet. De az igazi szenzációja nem ez volt az arcomnak. Hanem egy szédületes, sárgavörös pofaszakáll, amely biztosan első díjat vitt volna el egy fodrászkiállításon. Úgy tetszett, ez a szakáll volt, amely szinte a messzi tájak titokzatosságát lengette szét tengerészek körül, és a hamisítatlan, hétpróbás tengeri rozmár jellegét kölcsönözte neki.
Egy óra múlva már firnisszel átdörgölve szolgáltattam át a csaposlegénynek.
A reggeliről igyekeztem megfeledkezni a jól végzett munka hangulatának dajkálgatásával. Annál inkább készültem délre a kocsmáros gratulációira a csapszékben, hogy ne is említsem a megérdemelt jutalomebédet.
Egyikben sem csalódtam. A kocsmáros meg volt elégedve, és az ebéd kifogástalanul ízes volt.
De most ne méltóztassanak unatkozni kezdeni ezen a sok sikeren. Mert csak most jön a java.
Mikor ebéd után kilépek a kocsmából, két embert lelek a kép előtt. Szertelen ujjongtak neki, és mutogattak rá egymásnak. Majd egy harmadikat is megállítottak, és újra kezdték hármasban a hahotát. Ez semmi. Egyik felhívta rá a szomszéd ablakból kitekintő polgártársnő figyelmét. Néhány perc múlva már ezzel szaporodva vigadtak négyesben. Sőt egyre többen. Egész csődület támadt már képem előtt, a járdán, az örvendezőkből.
Mindezt persze én illő távolból figyeltem. Mert hát mindjárt tovamentem onnan, a művész szerénységével. De azért kíváncsivá tett ekkora sikerem. Hát érdemesnek tartottam egypár percre szemügyre venni a felséges, de nem jó illatú népet.
Őszintén szólva, mintha valami különöset is észleltem volna az egész csődület viselkedésén. De hát, mondom, nem érthettem a távolból, mit tárgyalnak művemről. És feltehettem a legésszerűbbet, hogy matrózom kackiás dévajsága, főként pedig pazarul aranyló barkója kelt megérdemelt elragadtatást.
Arra távoztam, hogy végül a kocsmáros is megjelent a csapszék ajtajában, a közönség nagy üdvriadalmára. Magam részéről már nem akartam ennyit a dicsőségből. Hogy netán a kocsmáros észrevegyen és odaszólítson, hogy fölfedje szerzői kilétemet. Mindenesetre, eléggé kétségbeeshettem igazi művészetem felett, ha ennyire biztatóak effajta sikereim.
Mindegy! Csavarogtam egyet a kikötő körül. Készítettem néhány reménytelen ceruzavacakot. Azzal szürkületkor hazakászolódtam.
Ezúttal már nem zárta el a járdát a tömeg a művem előtt. Ellenben, lakásomra menet, a házicseléd fogadott azzal, hogy egy úr vár rám csaknem dél óta szobámban.
– Nem akar elmenni – mondta. – Egyedül a művész úrral akar beszélni. Itt lakik valahol az utcában. Sokszor láttam már.
A mottai Madonnára! Bizonyára híre futott matrózomnak, és ez egy újabb címtábla megrendelő. Talán a szomszéd cipész! Talán a szabó a sarokról. Ha igaz, és így megy, akkor úgyszólva végigcégérezhetem magam az egész negyedben, teljes ellátásra és ruházatra.
Ez villant át elmémen. De a leány egészen meglepetésszerűen így folytatta:
– De nekem úgy tetszik, ez az úr nagyon dühös. Tessék vigyázni!
No hát, ezen a képzelődésen csak mosolyoghattam.
Hát mikor belépek… (Kérem, igyanak jó előre egy pohár vizet, ha gyöngének érzik magukat egy képtelen fordulat izgalmával szemben.) Mert mikor belépek, tényleg két oly dühforgatta szempár fogad egyetlen tábori székemről, amilyet csak ideggyógyintézeti tanulmányfejek produkálnak.
– Uram! Felelni fog nekem! – ezzel ugrott elém látogatóm, rekedt, akadozó hanggal.
– Miről van szó kérem? – képedezek el erre.
Ekkorig különben már ráismertem látogatómra. Ugyanaz az egyén volt, akivel előző délután ültem egy darabig szemközt a kocsmában. De hogy mi okot szolgáltattam ekkora haragjára, s miért kelljen felelnem neki? Sejtelmem sem jött.
De már hörögte felém:
– Arról, hogy azt a képet maga csinálta az osztériára.
– No és?
– És maga engem mert odafesteni.
Elhihetik, hogy csak erre képedtem el igazán.
– Én?… Magát?… – hebegtem.
– No, csak ne tettesse magát! – rivallt rám látogatóm. – Engem nem fog bolonddá tartani ezzel!
Na, pedig ha valaha valaki eltalálta gondolatomat, hogy kétségeim támadtak épelméjűsége felől, hát ez a bátor ismeretlen volt. Utóvégre bárhogy is forgattam emberi ábrázatok karakterében járatos érzékeimet, abszolúte semmi hasonlóságot nem bírtam felfedezni portrém és látogatóm képe közt. Elvégre az övéhez hasonló, viharvert, barázdált ábrázat mindennapos volt itt a tengermelléken. De ezenkívül nyoma sem volt más hasonlóságnak közte és tengerészem közt.
Ezt igyekeztem valahogy szavakba foglalni neki, hátha valahogy felidézhetem a legsúlyosabb őrülteknél is szokásos tiszta perceket benne, amik miatt bocsánatot kér és távozik:
– De hát, az ég szerelmére kérem, hiszen az a kép nem is hasonlít magára. Hogy egyebet ne említsek, az én tengerészem pofaszakállt visel, magának pedig igazán csinos bajsza van – mondtam.
Hát erre a ravasz bókra emberemnek egyszerre kész őrjöngés kezdte táncát ropni minden porcikáján:
– Hogy szakállam van ott? – ordította rám. – És mégis teszi magát? Azt hiszi, hogy nincs jobb dolgom, mint egy ilyen pernahajderrel vitázni itt, mint maga? Most csak azt kérdem, lejön-e velem rögtön, és megmásítja azt a képet? Vagy… – Itt baljóslatú mozdulatot tett, s ezt fűzte hozzá: – Különben még aztán számolunk, hogy egyáltalán ilyesmit merészelt.
Nem tudom, mennyire szeppentem meg ettől a hangtól. Mindenesetre láttam, hogy a mániákusoknak egyik legvérmesebb példányával botlasztott össze sorsom. Igyekeztem hát emlékembe idézni, ahogy ezekkel a szegény lelkekkel szoktak bánni. Nem ellenkezni velük. Meghagyni, belátni rögeszméjüket. Viszont annak értelmében vezetni logikájukat kedvező mederbe.
Jelenleg biztos voltam, hogy a matrózommal való hasonlatosságát sohasem beszélem ki emberemből. Hát úgy tettem, mint aki egyszerre rájött, hogy neki van igaza. Viszont a művészet jogával érveltem neki. Hivatkoztam koronás főkre, akik boldogak voltak, ha művész ecsetjükre vette ábrázatukat.
Hasztalan! Pasasom elzárkózott minden engedménytől. És, ha ugyan még lehetett, egyre háborodottabb és fenyegetőbb lett.
Így alkudoztunk.
Mert azt csak méltányolhatják, hogy némi vonakodást tanúsítottam kívánságával szemben, hogy megváltoztassam a matróz képét. Még friss emlékeimben volt múlt esti keserves vergődésem ezzel a pofával. És most kezdjek újra egy őrült szeszélye miatt más fizimiskát vadászni! Ez még semmi!
De gondolják el, hogy leendő tengerészemet éppen pompás pofaszakállától akarta megfosztani. Ez volt a legérthetetlenebb az egészben. Hogy a kép hasonlósága miatt veszkődött, s mégis a szakáll ellen volt kifogása, holott neki bajusza volt.
Büszkeségem, diadalmam a pofaszakáll volt végül is, ami kihozott a béketűrésemből s határozottá tett:
– Hát uram, most már elég volt! – jelentettem ki udvariasan, de visszavonhatatlanul. – Be kell látnia, hogy semmi kereskedni valója nincs rajtam. Még akkor sem volna, ha a kép hasonlítana és készakarva pingáltam magát oda. Gondolja meg, hogy nem nagyobb úr a miniszterelnöknél, akit szamárnak és majomnak ábrázolnak a vicclapok, és mégsem ront neki egyik karikaturistának sem. Ehhez képest egy kocsmacégéren szerepelni igazán…
Nem folytathattam. Emberemnek egyszerre az a hideg, higgadt fenekedés simította szét rángatózó szemöldeit, amit mindenre kész elszántságnak hívnak.
Zsebébe nyúlt. Onnan egy revolvert vett elő:
– Nézze! – tartotta a hasamnak. – Vagy teszi nyomban, amit mondtam, vagy magába lövők, mint egy rossz sajbába.
Nem tagadhatom, hogy a rúgó alaposan meglazult erre a térdemben. Elvégre, ha belém durrant, azzal nem sokat érek, hogy oktalan emberölésért lógni fog. Vagy visszaviszik a tébolydába.
– Hát rendben van, kérem, ha már ennyire megy – rebegtem. – Ámbár még maga is számolhat ezért az erőszakért.
– Azt csak bízza rám – mondta. – Most gyerünk!
Közben azért eltette a pisztolyt, s ez némi bátorságot térített vissza belém. Megkockáztattam tehát egy szerény megjegyzést:
– De hát, kérem, ekkora sietséget mégsem értenék. Már este van, s utóvégre, akik már látták a képet, azok felől már ott lehet. Mások pedig így sem ismerhetnek rá az utcalámpásnál most. Úgyszintén magam sem festhetem át lámpavilágnál. Szóval, talán ráérünk holnapig a dologgal.
Voltak bizonyos mellékgondolataim, hogy ezzel a haladékkal esetleg hatósági segélyhez is fordulhatok szorongattatásomban. De eltalálta titkos gondolatom, mert ezt mondta:
– Nos, jól van! Mondjuk, várok holnap délig. De ha arra gondol, hogy a rendőrségre szalad, és botrányt csap ebből, akkor mondhatom, a zöldségpiacon nem lékelik meg úgy a dinnyét, mint ahogy én a maga bőrét.
Minden jel arra vallott, mint mondom, hogy nem marad adósom ezzel a fenyegetéssel. És már megindokoltam, hogy legalábbis egyelőre okosabb volt engednem. Azért így szóltam:
– Nyugodt lehet, nem fogom tenni. Nem mert megfélemlített, hanem hogy legyen boldog, ha már ennyire oda van a portréjáért. Meg fogom változtatni. Bár nem tudom, ki fizeti meg az újabb fáradozásomat.
– Örüljön, hogy többel nem köti be ezt a gazságot! – felelte erre.
– No, és feltéve, hogy a kocsmáros beleegyezik, miután teljesen meg volt elégedve a képpel. Ezt se felejtse.
Ezt mondtam afféle gyönge s utolsó ellenvetésül. Mire ádázul villant meg a szeme.
– Csak azt próbálja meg ő, hogy okoskodjék! – mondta, és úgy tetszett, már az ajtónak vergált volna, mikor ez visszatérítette. Pont olyan volt az arca, mint aki rájött, hogy hisz a legfontosabbat felejtette el. Így lépett közelebb hozzám, valami vad bizalmatlansággal s fürkészőleg: – Mondja meg nekem őszintén: a kocsmáros bízta meg magát, hogy ezt a képet csinálja rólam? Vagy más? Mert ő tagadja. Magáról pedig nem teszem fel, hogy kellemetlenkedni akar nekem. De ki volt hát akkor? Ezt mondja meg nekem!
– De hát uram. Őszentsége csalhatatlanságára! Nem hiszi nekem, hogy mindez csupa agyrém? Az a kép egyáltalán nem hasonlít magára, és ha igen, akkor is csak egészen véletlen…
Be sem engedte fejezni a mondatomat.
– Szóval, nem akarja megmondani? – vágott közbe. – Nos, erre még ráérünk. Most az a fontos, hogy holnap délben már ne lássam ott azt a képet, ahogy most van. Adieu!
Képzelhetik, hogy már eddig is minden figyelemnél nagyobb volt a kíváncsiságom, hogy ha ez az ember nem őrült, hát micsoda bődületes rejtelem van e mögött a hercehurca mögött? Most aztán vegyék hozzá, hogy amint még egy utolsó kísérletet tettem, hogy magyarázatra bírjam őt, ezt válaszolja:
– Ugyan nézze, barátom, ha nem is kell nagyon erőlködnie, hogy ostobának lássék, azt mégse akarja elhitetni velem, hogy nem tudja, amit minden gyerek az utcában.
Ezzel hagyott ott. Mondhatom, semmivel sem különb lelkiállapotban, mintha valami spiritiszta nagygyülekezet kellős közepében, extrán, a meggabalyításomra rendelt titokzatos rémek huhognának körül.
Ha fortélyos novellista volnék, kétségkívül most kezdenék el kissé hosszadalmaskodni, hogy tovább feszítsem az érdeket látogatóm különös titka felől. Minthogy azonban egyszerű piktor vagyok, bevallhatom, hogy mindjárt távozása után eszembe jutott, hiszen mindent megtudhatok a kocsmárostól.
Be sem vártam a vacsoraidőt, lerohantam a kocsmába.
A kocsmáros nagyot nevetett hüledezésemen, s főként értesületlenségemen csodálkozott szintén. Aztán a következőket beszélte el nekem:
– Hát persze, hiszen őt mindenki ismeri itt. Úgy hívják Tódits Guiseppe. Mert ha egy pudlikutya megugatja az utcán, mindenkinek azt fogja elmesélni, hogy egy oroszlán támadta meg. Ezért sokat ugratták és ugratják most is. Így van most ezzel a képpel is. De ha nem tud még semmit róla, hát előbb el kell mondjam, mit akar ő a szakállal… Arról csak tud, hogy itt sokan foglalkoznak fél kéz kalmárkodással. Hát Istenem! Ez itt nem is szégyen. Csak rajta ne vesszen valaki. Ő is ebből szerezte, hogy most csak sétál, és hallgatja nálam este a tamburásokat. De elég az hozzá, hogy annak idején – már két vagy három éve múlt – másfél évig nem láttuk. Ja! De hogy mondjam. Ő nem innen való, hanem Ausztriából. És oda járt át csempészholmival. Hát akkor is azért volt távol. Nahát, mikor visszajött, úgy nézett ki, mint egy skorpió. Lesoványodott egészen. De mindenkinek, aki kérdezte, azt mondta, a tengeren járt. Tudom is én merre, a szerecseneknél. Bárkája volt, és a jó isten tudja, miket mesélt, ahogy szokta. Akkor viselte egy darabig így a szakállát, és borotváltatta a bajuszát, mint sok idegen hordja itt a tengerről. Hát hittek neki belőle, amennyit szoktak. Hanem egyszer idevetődött egy onnanvaló ismerőse, akinek amikor megmondták, miket mesél Guiseppe, rettentően elkezdett kacagni: „Járt ám ő, nem
a tengeren, hanem a bíró kosztján, a tömlöcben – mondta. – Mert egy köteg selyemmel csípték meg a falujában, s azt is egy raktárból emelte el másodmagával!…” Erre aztán gondolhatja! Az utcára sem mert kijönni egy hétig ezektől a csibészektől. Az asszonyok és gyerekek is azt kiabálták utána: „Hé, Guiseppe, mikor mégy megint a tengerre?…” Na, érti most már? A tegnap itt is így gyűltek össze a cégér előtt, hogy valamelyik gazember arra jött, hogy a maga képe éppen olyan, mint Guiseppe, mikor a tengerről érkezett. Megint volt valami, amivel újra kezdjék az ugratást. És rettentő dühös volt. Előbb rám jött, hogy én csináltattam róla a képet. És ha nem, hát ki? És kicsoda festette? Én nem adtam ki magát. De ő jött rá, hogy a tegnap délután itt ültek együtt egy darabig. Hogy akkor nézte le őt maga a képre. Na, érti már most?… Hogy arra mit mondjak, hogy fessen másat? Hát tudom is én! Ahogy gondolja. Hogy nem jó vele kikötni, azt nem tagadom. Ezek itt, akármelyik, könnyű helyen tartják a bicskájukat. Én ugyan nem félek se tőle, se mástól. De hogy magát egyszer egyedül meglesheti, s lyukat vág a bőrén, ha úgy fenyegette, hát erről nem állnék jót…
Így esett áldozatul remekművem külön büszkesége, a pofaszakáll, egy büntetett előéletű csempész eszelősségének.
Hogy sikeremben is csalódtam? Sajnos, később jóval komolyabb műveknél tapasztaltam, hogy a sikereket minden más hozza és kavarja parfümösebb csődületben is, semmint a remekek önmagukért való értéke.
A halott helye
Ez tizenötben volt, az olasz fronton. Véletlen akkor néhány napig az ezred-segédtisztet helyettesítettem, különben az első vonalban voltam állandóan.
Pechnek számíthattam, hogy az alatt a pár hét alatt, míg hátul voltam az ezredirodán, csak annyi mozgalom volt az árokban, akár egy kőbányában. Több kavernarobbantás durrant, mint gránát.
Így a parancsnokom is szívesebben tudta le magáról ebben az intermezzóban a szemléit, az első árokban. Kalauzának is jobb voltam, hamisítatlan tűzvonal-töltelék létemre.
Egy hajnalon künn jártunk éppen.
Amint egyik kaverna elé érünk, egy csomó baka közt, leterített celten egy baka hullája hever. Fél arca teljesen szétroncsolódva a lövéstől, s a másik fele sajtárnyira duzzadva.
Jelentik, hogy nem ellenséges lövedék érte, hanem ő maga lőtt a szájába fegyverével.
Különös! Itt lenni öngyilkosnak, ahol ezer alkalom kínálkozik a halálra. Egészen ésszerű volt parancsnokom kifakadása:
– Poltron fickó! Nem jelentkezhetett volna patrulba, hogy tisztességes katonamódra egyen földet?
Ágyúszünetben a jelentések is rendesebben mennek. De az öngyilkosnak a neve nemcsak ezért maradt meg emlékemben, hanem mert azonos volt a puceremével. Sőt, az évszámuk is. Kis Mihály volt mind a kettő, 96-beli.
Tisztiszolgának a fronton a ravasz fickók kínálkoznak s válnak be.
Miska, az enyém, az volt. Szemes, sunyi betyár. Civilben masszőr volt, pincér volt, kőműveslegény volt, s Pesten csibészkedett.
Na, még adjutáns maradtam néhány napig, mikor egy bűnügyi akta érkezett hozzánk: Kis Mihály, 96-beli, rablás és súlyos testi sértés bűntette miatt előállítandó a hadbíróságon.
De, ha eszembe is jutott volna az öngyilkos Kis Mihály, a név elé tett „á” betű kizárta a kétséget, hogy a rabló bizony az én derék szolgám. Az öngyilkos „b” Kis Mihály volt.
Szép kis história! Egy félgyilkos betörő a gondozóm, sőt sokszor bizalmasom.
Mert nyilvánvaló, hogy valamelyest számolni kell a harctér erkölcseivel.
Nem hiszem, hogy van tiszt, aki („rossz, aki rosszat gondol”) úgy ne emlékezzék odakinn egyik-másik pucerére, akár valami vadházastársra. Ez egész más természetrajzzal bírt, mint bármi emberi viszony. Néha ezek az emberek hűek, sőt gyöngédek voltak a gazdáikhoz, kényszeren, kötelességen felül is.
Hisz esett már sok szó erről. Itt a fontos, hogy magam is csupa elégedettség voltam rabló gondnokommal.
Hát az aktára, természetesen, legelőbb meghitt vallatás következett köztünk.
Nem tagadott tőlem semmit, az első szóra. Ellenben a magyarázkodásban, mentségben túltett két ügyvéden és három értő lelkű írón.
Részeg volt, mikor a nőt kifosztotta. A nő szakácsnő volt egy pesti úri családnál, és előzőleg ő csalta ki Miskám pénzét, amit öreg anyjának szánt. Így ment rá és feszítette fel ládáját, s aztán a vita és ellenkezés hevében csapta kontyon. Erre jöttek ki a háziak, de neki sikerült elmenekülni. Azzal nyomban meg is ugrott Pestről haza, vidékre, és onnan ment jelentkezni önként, a frontra, a hadkiegészítőhöz. De a rendőrség és ügyészség reábukkant itt is.
A könnye folyt, és egyszerre a fogát is csikorgatta, mikor ezt elmesélte nekem. Nem tudom, mennyire tudnám ennél bővebben indokolni, de valósággal megindított, ahogy több könnyelműséget tudott feltárni előttem cselekedetében, mint vétket. Megsajnáltam, és hozzá kell venni, hogy nélkülöztem volna a szolgálatát.
– De hogyan segítsek rajtad, te gaz bitang?
– Én tudnám, hadnagy úr! – szólt. – Egybeliek voltunk, csak más faluból azzal a Kis Mihállyal, aki a szájába lőtt. Ki tudja azt meg valaha, ha itt az irodában össze tetszik téveszteni minket? Annak már mindegy. És meg tetszik látni, hogy ezentúl, dögöljek meg, ha valamit tetszik látni utánam. Hadnagy úrnak meg nem lehet baja. Haza én úgyse kerülök soha. Anyám meghalt. Senkim sincs.
Egyszóval, nem történt egyéb, mint hogy egy ifjú haramia bűntársává vetemedtem. Az akta visszament: keresett ekkor és ekkor öngyilkosságot követett el. Ez a jelentés teljes valószínűséget viselt magán.
Másfél évig voltam akkor csaknem egyfolytában a fronton.
Hónapokkal rá, egyszer hátul, olasz községekben retablírozott az ezred. De néha jobban utáltam itt a napi kirukkolásokat, mint a kavernát és a gázt az első vonalban.
Egy hajnalon éppen egy éjjeli gyakorlatról tértünk vissza. Hat vagy hány órás marsunk volt, s egy nagyobb kommandó falujában pihenőt tartottunk.
Tiszttársaimmal felvertünk valami kocsmát, és sörrel öblögettük le a beszippantott vak-kézigránát füstöt torkunkról.
Mikor kijövök, vissza a századhoz, amely ott az országúton várt, a bakaság hátizsákjain heverve, hát Miskát afféle ingerkedő szóváltásban lelem néhány öreg szapőrrel.
A vén népfölkelők épp ott kaparták az utat, ahol a század megállt, s ez nekik is pihenőt adott.
Egyik öreg csonttal feleselt Miska:
– Ez harctér magának, öreg pajtás? Akkor Pesten a járdaseprők is folyamodhatnának a kisezüstért.
– Csapott már közénk is a gránát eleget, mikor előbb vittek – vitatkozott az öreg.
– Nahát, az útkaparókat is elgázolhatja a kocsi – röhögött Miska társaival.
– Tőlem már akkor is elég, ha ennyit teszek az országnak. Ott a földem, szegény feleségem be sem tudja szántani. Az egyetlen fiam itt veszett el, látom éppen, ennél a ti regimenteteknél. Most egy éve, tán ismerte is valamelyiktek Kis Mihályt?
Erre a névre és erre a furcsa véletlenre, mondhatom, nemcsak Miska sápadt el, hanem én is.
De a bakák a századomban százszor cserélődtek azóta, s egy sem tudott Kis Mihályról. Az öreg pedig folytatta:
– Pedig éppen már ott volt, hogy a jegyző úr megcsinálta az ezrednél, hogy hazajöhet a fiam a munkaidőre.
Tüstént megvillant a fejemben, hogy ez volt az öngyilkosság oka. Emlékeztem, hogy nemleges jelentést küldetett velem az alezredes a mezei munkások felmentése tárgyában.
De már az öreg tovább beszélt:
– A kádernél aztán meg az van a fiam céduláján hogy ő maga emelt kezet magára. Higgyem én ezt? Azt meg pláne, hogy az én fiam Pesten valami fehércselédet kifosztott és megcsúfított. Kinn se volt a sorozásig a faluból. Meg bár más gyerek olyan jámbor lenne, mint a fiam volt. Ilyen írásokat kapjak. Nem elég nekem, hogy odavan.
Miska éppen ódalgóban volt a társaságtól eközben. A freiter szólt most neki:
– Na, Miska! Te is Kis Mihály vagy. Ne menj csak. Hallod, földje van az öregnek, és felmentenék a fiát. Mondjad neki, fogadjon örökbe téged. Na öreg, nézze, ügyes fiú. Pucer. Fogadja örökbe!
Az öreg szapőr felelet helyett előbb Miskára nézett a szemöldöke alul, vizsgán, ismételten:
– Ez is Kis Mihály? – kérdezte.
– Az! – felelt a freiter. – Még egybeliek is lehetnek. A magáé is csak ilyen poros fülű lehetett. Maga se öreg. Itt van, fogadja fiának. Hát akiket a bölcsőben cserélnek ki? Na, Miska – intett hozzá a fejével –, gyere hát, itt még gondoskodnak rólad. Ha igaz a felmentés, ahogy az öreg pajtás mondja.
– Hát lássam! – felelt Miska, s csodáltam, hogy képes röhejfintorra gyűrni vonásait. Ez az önuralom vakmerő példája volt. Mert magam szinte jobban szurkoltam.
De az öreg, miután újólag Miskára sandított, változatlan így szólt:
– Az igaz. De ha az én fiam azt tette, amit az írásba kaptam róla, akkor így is csak az akasztófától van ott szegény, ahol van. Csak ha hiszem. De soha azt! – mondta, s megint Miskára révedt. – Ő tán vele volt akkor a tűzben?
Ekkor sorakozót avizáltak, s indulnom kellett a század elejére. Dühösebb voltam magamra vagy jobban begyulladva, nem tudom. Miskával csak egy pillantást váltottam, s egy mukk nélkül jött a sarkamban. De hallanunk s látnunk kellett, amint a freiter pakolózóban még, így szól az öregnek:
– Nahát, öreg, Isten áldja, ha nem akar vásárt. Nem kell más fiú. Még bízik magában.
– Hát itt marad ez? – kérdezte az öreg Miska után.
– Ajaj! – volt a felelet. – Nem nagyon küldik innen haza az embert.
– Na, még ki tudja, nem segíthetek én ebben a dologban őrajta.
Úgy tetszik, mintha ilyest makogott volna még utánunk az öreg, és lapátját fogta. De nem volt benne semmi fenyegető, sem mozdulatában, amivel a század után nézett társai közt.
Ellenben a retablírung utolsó napján a zászlóalj manipuláns jött hozzám:
– Hadnagy úr, valami népfölkelő ment raportra Miska ellen, hogy kirabolt egy tyúkot Pesten. Vizsgálatot kér, muszáj volt jelentsem. Ilyen nagy gazember volna ez?
Nem volt különösebb kellemetlenségem. Volt annyi becsület a zsiványban, hogy nem kevert bele a mártásba. De másodszor rosszul kínálkozott neki a halott helye. Mint megtudtam, a laibachi várba hitták hat évre üdülni. Mégis szerencséje volt a halottal. Ha a helyét nem, az életét ajándékozta neki, s ez mégis a legtöbb.
Ennek a történetnek érdeme vagy nem, a tény az, hogy szórul szóra igaz. Még csak ferdítés sincsen benne egy sor sem.
1914. A színhely természetesen Galicia átkozott homokhalmai. Ha előbb olyan porban lélegzett a hadsereg, mintha lisztzsákba kötötték volna, aztán olyan sárban tapicskáltunk, amely mintha azt kívánta volna tőlünk, hogy minden lépésnél folyamodványt nyújtsunk be, hogy eleressze a papírtalpú bakancsunkat, most ez a sár olyanná fagyott, mintha egy roppant vasreszelő felszínén bukdácsolnánk. A szél ordít a fülünkbe, és cibál, lökdös, pofoz. Rettentő hideg van.
A mi századunkat úgy eresztették el a kaszárnyából, hogy nem bornyúnk, még csak hátizsákunk sem volt. Két kenyérzsákot kaptunk, és ketten egy pokrócot. Úgy festettünk, mint a koldusok.
Így állunk már napok óta, már hetek óta a szabad ég alatt. Azaz hogy meg ne fagyjunk, ide-oda lökdösik a századot. Egész nap mars. Este, ahol éppen ránk sötétedik, le a risztunggal, és aludj, baka, a földön. Akinek kedve van és ereje van, szabad lyukat ásni magának a szántóföldbe.
De tüzet gyújtani – az mindenütt, de a mi századunknál kétszeresen tilos.
Egyelőre tartalékban vagyunk. De csak ezredtartalékban, közvetlen a tűzvonal mögött. Tehát nem messze tartózkodik tőlünk az őrnagy. Ennek valóságos mániája, hogy minden kis tűz tüzérségi „meglepetést” (milyen szép, enyhe név!), szóval gránátokat hozhat a nyakunkba. Még fényes nappal is ügyelni kell a gyufával. Este aztán: „Pipa le, bagó be, baka!” – ahogy mondják.
Mert az őrnagy már egész sereg bakát kiköttetett a pipáért. Sőt, pár nappal azelőtt két ottani civilt felakasztatott egy fűzfára, mert a házuk mögött tüzet raktak, és azon pirítottak valami döghúst. A házba nem mehettek be, persze, mert tele volt katonával. De az őrnagy, mondom, felakasztatta ezeket az embereket azzal az indokkal, hogy tűzjeleket adtak az ellenséges tűzérségnek.
Szóval, a tűzrakás rettentő tilalom. Pedig meleg menázsit alig kaptunk. Sőt, egyáltalán gyenge az egész koszt. Rossz a ruha, nincs takaró, süvölt a fagyos szél, az embernek borzad már a gyomra a fagyos szalonnától, fagyott prófunttól. Úristen! A kéjek kéje megpirítani a szalonnát, lecsöpögtetni a kenyeret. És így zabálni.
Hát ott vagyunk, a szabad ég alatt, egy puszta, gyér bokros domboldalon.
A hadnagy, a századparancsnokunk aktív tiszt. Kemény ember. Akire azt mondják, „emberevő”. De már egyszer megsebesült augusztusban, most másodszor jött ki. Magát sem kíméli.
Én nagyon tisztelem ezt az embert. Ahogy békeidőben utáltam a szoldateszkát, most – allen respekt! Ne mondjak egyebet, maguk a bakák is jobb szeretik a szigorú parancsnokot, mint afféle gyenge szívű, kultúrpuhány parancsnokot. Mert érzik, hogy inkább rámegy a bőrük arra, ha tétovasággal vezetik őket.
Ketten vagyunk a századnál önkéntesek. Rólam tudja a hadnagy, hogy valamiféle újságskribler vagyok. De ez nem változtat velem szemben a viselkedésén. Szolgálaton kívül még egy szót sem váltottunk. Közönséges bakával még inkább beszélgetett a hadnagy, de velem, mondom, még nem.
Az önkéntestársam is sokkal barátságosabb viszonyban van a hadnaggyal. Ha valami házban vagy dekkungban talált szállást a századparancsnokság, az önkéntestársamat többször bevitte közvetlen környezetébe a hadnagy, a pucerje, a horniszt, az ordonáncok társaságába. Nem magyarázhatom itt sokat, milyen nagy szó volt ez odakünn. Az önkéntestársamat küldte a hadnagy az őrnagy mellé ordonáncnak is, nem engem. Ez kitüntetés volt. Ezért irigyeltem az önkéntestársamat.
De az önkéntestársam, ha jól tudom, mint ordonánc csinált valami apróbb disznóságot, úgyhogy aztán a hadnagy kissé orrolt rá. De nem hordta le önkéntestársamat a hadnagy. Mindössze abban nyilvánult neheztelése, hogy többé nem eresztette oda társaságába.
Egyáltalán, nagyon kevés szavú ember volt ez a hadnagy. Hallgatott és tett. Ezért aztán kétszeres súlya volt minden szavának.
Őszintén szólva, én meg voltam győződve, hogy nagyon ellenszenves egyén vagyok a hadnagy szemében. Talán gyanús vagyok előtte, afféle skribler létemre.
Elég az hozzá, hogy ott vagyunk azon a kegyetlen, szeles domboldalon egy délután.
Ha jól emlékszem, valami lövészárok-féle húzódott végig a domb tetején, és egy csűrféle lapult a domb oldalához. Abban tartózkodott a századparancsnokság.
Hát az úgy van, hogy ha vitéz az ember az ellenséggel szemben, akkor a parancsnoki tilalommal szemben is vitéz.
Az őrnagy és a hadnagy azt parancsolhatott, amit akart, azért Galicia szende szűzei sem pirultak többet a hadseregek nyomán, mint ahány prófuntszelet és szalonnabőrke pirult a bajnét hegyén, ha valahol megálltunk egy órára.
A domboldalon szétszóródott század vonalából itt is, ott is gyanús kis füstök karikáztak fölfelé.
Egy életem, egy halálom, én is raktam egy kis máglyát a domboldalba ásott gödröcskébe, és meleg uzsonnát készítettem magamnak. Bizonyára konzervfeketét és szalonnát.
Egyszerre csak nagy zenebona. A század reszket. A hadnagy valami disznóságot talált. Mi az? Mi az?
A lárma a század túlsó szárnyáról jött. Tehát vagy harminc-negyven lépésről.
Jönnek egyre-másra az avizók. El a tüzeket. Taposd szerte, baka!
Én még vártam. A kávém javában főtt. Hátha nem jön ide a hadnagy? Nem is valószínű. Minket sohasem nézett meg, mert nagyon rendes zug voltunk. És lesz még időm a tűzoltásra.
Na, végre egy bakám jön a kimerítő tudósítással. A körülállóknak beszéli:
A hadnagy megcsípte az önkéntestársamat, hogy tüzet rakott. Most aztán kiadta rája a korábbról gyűlt mérgét is. Rettentően lehordta önkéntestársamat. Azt mondta neki, hogy nem önkéntes, nem katona, suszter! Le fogja tépetni az önkéntesi pertlijét, és kikötteti, ha még egyszer a legcsekélyebb disznóságon éri!
Így magyarázza a hírnökbaka. Aztán egyszerre hozzám fordul:
– Hallja, önkéntes úr! Magát nagyon megdicsérte a hadnagy úr. Azt mondta: az egy ember! Az katona! Abból Zúgskommandáns lesz egy héten belül, mihelyt az ezredhez érünk. Szavatol róla. Káplár lesz! Magáról vegyen példát a másik önkéntes úr!
Mármint rólam az önkéntestársam!
A kávém rotyog a kis tüzön. Becsületszavamra, el vagyok érzékenyedve. Soha olyan büszke nem voltam elismerésre. Ez az ember, a hadnagy, olyan nagyság előttem idekünn, olyan jellem. És hiába mogorva, de a hátam mögött jóindulatú.
Hát nem vagyok ellenszenves neki. Mintha sejtettem volna!
Kavargatom a kávét a kis tüzön.
Ebben a pillanatban ront oda a káplár.
– El a tüzet, önkéntes úr! El a tüzet! Itt a hadnagy úr!
Igen! Már ott volt. És azt hiszem… micsoda beszéd?… biztos vagyok benne, hogy látta, amint a kis tűznél én is éppúgy kavargattam a kávét, én, a kiváló katona, akiről példát vehet önkéntestársam, a suszter!…
Nem! A hadnagy nem jött oda hozzám, és nem szólt. Hogy mit gondolhatott? Hogy kínos lehetett neki is, épp most, a magasztalása, elismerése után?
Hát bizonyára olyan kínos nem volt a hadnagynak, mint nekem, ez a kis eset, mikor életemben egyszer, igazán büszke voltam dicséretére.
Holnap biztosat mondhatok
Kikerics József a robotnak, kevés örömmel, sok gonddal járó életnek éppolyan páriája volt, mint sok-sok milliónyi társa a világon. Ha Kikerics mégis körülbelül olyannak érezte magát, mint egy tízezer holdas mágnás vagy egy pénzfejedelem, erről nem tehetett senki.
Kikerics képes volt minden hazudozásra, ha valahol bárkinek kidöfhette a mellét. Mivel pedig Kikerics nem dicsekedhetett azzal, hogy saját autóján jár le üdülni a Riviérára, hát Kikericsnek meg kellett elégednie azzal, ha kézzel-lábbal takargatja szegénységét, és álmait meséli el tények gyanánt.
Kikericsnek egy kis specerája volt egy kormos bérkaszárnya pinceodujában. Az az üzlet nem is volt az övé, hanem a feleségével kapta, és még a feleségéé sem volt, hanem csak úgy árultak egy nagyobb kereskedőnek percentért Kikericsék.
Szóval a valóságban Kikerics a feleségének volt az alkalmazottja, akit a nagykereskedő alkalmazott fióküzletében.
Ezzel szemben Kikerics naponta hússzoros bevételeket mutatott ki ismerőseinek, átlag hetenként önállósította speceráját, előirányozta minden jövő évre a kihordó teherautót a kuncsaftoknak, megnagyobbította üzletét, megvette a bérkaszárnyát, elfoglalta az első emeletét, boldoggá tette a városnegyedet, megbuktatta a kormányt, és ha Kikerics nem mondotta, sejteni azért lehetett, hogy a rövidesen megalakuló Új Eldorádó fejedelmét az Álom Isten kegyelméből Első Kikerics Józsefnek fogják nevezni.
Egyelőre Kikerics hetenként kétszer-háromszor, legkivált szombaton este, a kis sarokkocsma piros terítős asztalánál preferanszozott, két-három magafajta kisember barátjával, egy-két spriccer mellett, fillérben.
A Kikerics kártyacimborái már ismerték őt. Vagy elhallgatták Kikerics handabandáit vita nélkül, egymásra kacsingatva, vagy, jobb hangulatban, ugratták Kikericset.
Hát egy este a kiskocsmában a preferanszparti lezajlott. Kikerics kártyacimborái elálmosodtak és hazatértek.
Kikerics egyedül maradt a kocsmaasztalnál. Különös! Kikerics nem azért maradt ott, mert nem volt álmos és fáradt. Hanem éppen azért, mert túlságosan fáradt és álmos volt.
Azaz hogy Kikerics akkor volt túlságosan álmos és fáradt, mikor a kocsmába jött. Aznap véletlen Kikerics kétszerannyit talpalt és lefetyelt az üzletben, mint rendesen, és ezt a kimerültséget küzdötte le a kártyapartiért.
Ilyenkor aztán minden halandó valami fura transzba esik. Nem akarózik aztán már lefeküdni, az álmosság megaprehendál az elutasításért, és nem jelentkezik többé. Helyette valamiféle elevenség jelentkezik.
Így volt Kikerics. A agya furcsa, éber álmoktól főtt, a tagjaiban valami fura láz rebegett, és szomjas volt.
Még egy spriccert rendelt. Lekönyökölt az asztalra. Sodort még egy cigarettát. És szívesen, valósággal sóvárogva várt volna valakit, akivel elcseveteljen egy kicsit Kikerics.
De ilyen nem akadt senki a kiskocsmában.
A kocsma fehér asztalos szobájában egy nagy társaság vigadott. A kocsmáros ezekkel volt elfoglalva. A csaposlegény pedig, mikor nem csurgatta a kriglik mellé az italt, akkor bóbiskolt és morgott, hogy zárhatnának már.
Egyszerre csak vendég nyitott be. Kikerics fölpillantott: „Na, valami ismerős!” Nem! Kikerics csalódottan vonta el száját.
A vendég ismeretlen sápkóros képű, göthös ember volt. A szeme kimerülten járt körül a söntésben, és elkényszeredett hangon kért a csapostól valami harapnivalót és egy decit tele.
Ott majszolta aztán az idegen állva, a söntésasztal előtt, a zsömléjét, közben folytatva nézelődését a kocsmában.
Most azonban, mikor másodszor pillantott rá az idegen Kikericsre, hirtelen abbanhagyta a majszolást, összehúzta a szemöldökeit, és ezt a két szót ejtette ki Kikerics felé:
– Tizedes úr!
– Hé, Gazdag, maga az? – reagált nyomban Kikerics a megszólításra, és csupa öröm lett és izgulat. A gondviselés mégis gondoskodott társaságról. A Kikerics harmadik szava már így hangzott: – Ja, akkor persze még tizedes voltam, mikor a kezem alatt volt. Arra rá két hónapra lettem aztán őrmester, úgy kaptam aztán csak a bronzot, a nyavalya törje ki, pedig nagyezüstre adtak be, tudja! Na, üljön le, jöjjön!
– Köszönöm, őrmester úr! – foglalt helyet szerényen az idegen a megtiszteltetésre.
Na, erre aztán egy szótornádó következett a Kikerics részéről. A kaszárnya, a mars, a harctér, a kórház, egy hétkötetes regény, előbb szemelvényekben, aztán újrakezdve, részletesen.
A Gazdagnak nevezett idegen bénultan, elrévedező, elkényszeredett tekintettel igyekezett bólogatni közbe, hogy figyelmét tanúsítsa.
Látszott, hogy már örömestebb búcsúznék. De nem jut réshez a Kikerics robogó szófalankszjain át.
Végre mégis, amint Kikerics újabb cigarettát sodort, közben a földre ejtette. Miközben lehajolt érte, és csak az asztal alól korgott föl a hangja, Gazdag megragadta ezt a kis intermezzót és fölkelt:
– Megyek már – szólt. – Régen otthon kellene legyek. Alig állok a lábamon.
– Na, úgy siet? – bukkant föl Kikerics az asztal alól. – Nem is mondja, hát magával mi van?
– Tudja az Isten! – vetette a fejét féloldalra Gazdag, és olyan keserűség húzta félre száját, és olyan fásultság és csüggedés vont hályogot a szemére, hogy ez egy percre még azt a szótorlatot is visszadöbbentette, ami közben újra gyűlt Kikericsben:
– Rosszul megy magának?
– Nem is érdemes beszélni róla – jegyezte meg Gazdag, láthatólag abban reménykedve, hogy ezután Isten áldjont mondhat.
De Kikerics, bármilyen igaz részvéttel ingatta meg erre a fejét, és hümgetett rá, a következő pillanatban már valóságos aggodalom csapott rá Kikericsre, hogy ha Gazdag kierőszakolja a távozást, ott marad a begyében, amit ő készül mondani a sorsáról Gazdagnak. Hát Kikerics így kezdte:
– Hm, hm! Baj, baj!… Hát én, hála Istennek, most, ahogy állok… Nahát, egy fröccsöt még megihat velem. Annyira nem szalad. Holnap vasárnap.
– Nekem nincs vasárnapom! – mondta Gazdag. – Nekem holnap is…
Természetesen, ez meghallatlanul maradt Kikerics számára, és aztán jött: – Az üzletem, a forgalom, az önállósítjuk magunkat, egy kézifuvar, ha Isten megengedi, jövőre egy használt autó – és így tovább…
A két fröccs vége felé Kikerics mégis kimerült annyira a szókincséből, hogy ő is meghallgatta a társának vagy tíz mondatát.
Hát ez a tíz mondat Gazdagtól bizony kegyetlen dolgokról beszélt. Nagy család, apró gyerekek, betegség, éhbér… – Már nem bírom tovább!
Ezzel végződött.
Mikor Kikerics kiment a kocsmából a hűvös utcára, és a kapupénzre való utolsó pár fillért vette elő zsebéből, a Kikerics gondolatait a helyzetről körülbelül egy ilyen magányos fölkiáltás foglalta össze:
– Hüjj, az Istenit! Mégis nagy marhaságot cselekedtem!
A következőről volt szó.
Gazdag valamiféle nyomorúságos alkalmaztatásban volt néhány pengő óvadékkal. Hajnaltól késő estig robotolt, és ezzel annyit sem keresett, hogy önmaga jóllakjék naponta. Felesége el nem mozdulhatott apróságai mellől… Ő maga, Gazdag is ott tartott már, hogy betegen, nyomorultul, egyszer csak összerogyik az utcán…
– Hüjj, az Istenit! Mit is mondtam? – jut sorjában Kikerics eszébe az utcán. – Hüjj, az Istenit! Azt mondtam ennek a Gazdagnak, hagyja csak ott nyugodtan azt a gyalázatos állást, nekem egész biztosan szükségem lesz az üzletben elsejétől kisegítőre. Sokat nem adhatok én sem, de annak, amit most, mégis a dupláját fogja keresni nálam. Kuncsaftoktól borravalót, meg hát… És még kérdezte Gazdag, hogy: de hát aztán számíthat rá elsején? Mert ő akkor felmondana még holnap!… És én azt mondtam neki, „biztos, biztos, ne féljen!” Elsején biztosan… Legalább ezt nem kellett volna! – korholta magát Kikerics.
Így aztán valami egészen különös belső folyamat játszódott le Kikericsben.
Körülbelül ezt gondolta, afféle autoszuggesztióval: – Nahát, ezen az emberen segíteni kell. A szívem megesik rajta. Nekem talán csakugyan köllene az a kisegítő. És talán az asszonnyal megcsinálhatom valahogy…
Erre a szuggesztív hangra azonban rettentően tiltakozva felelt vissza Kikericsben a valóságos helyzet hangja: – De hogyan ígérhettél ilyet? Hiszen kész nyomorúság a te életed is. Miből adhatsz Gazdagnak annyi bért? Miből adhatsz kevesebbet is? Egy ilyen másik nyomorultat bolondítasz? Ha ép eszed van, holnap üzensz ennek a Gazdagnak, hogy ne számítson semmire. Egy kis szégyen. De még mindig jobb, mintha így marad ez az ügy!
A gondolatai és érzéseinek ez a folyamata itt valami gyötrő homályba kavarodott össze Kikericsben. Aztán valami egészen furcsa, visszás optimizmussal lelt megoldást Kikerics ebben a csávában. Mintha azt gondolta volna: – Talán láthatta maga Gazdag is, hogyan áll a helyzet. Tehát nem fog bízni, és nem fog jelentkezni. Így minden rendbe jön…
Ezzel Kikerics kissé nyugtalanabbul, de azért elaludt otthon.
Másnap reggel aztán, az ébredés után, megint megsanyargatta Kikericset gondolatban a Gazdag barátja és az ígérete réme. De hát a dolgot a napi robot elhessegette. Napközben egyszer-másszor eszébe jutott ugyan Kikericsnek, de mind halványabban, mind kevésbé ijesztőbben. És egyre halványabban másnap, harmadnap. Egy hét múlva már alig is foglalkoztatta Kikericset ígérete.
A feleségének Kikerics nem is szólt. Azaz hogy éppen példálózott neki, hogy elhatározhatnák végre, hogy kisegítőt fogadjanak az üzletbe, legalább a hét három forgalmasabb napjára. De Kikerics még csak azt sem merte megpendíteni a felesége előtt, hogy már volna pasasa a kisegítésre.
Kikericsné előbb még a kisegítő megpendítésére is összeszidta Kikericset. Aztán Kikericsné mégis annyi engedményt tett, hogy utolsó esetben csakugyan kisegíthetné őket hetenként háromszor a Kikericsné növendéklányka húga az üzletben.
Hát ezzel a Kikerics ígérete csak reménytelenebb lett, még abban az értelemben is, hogy ha módja volna beváltani a Gazdagnak tett ígéretét, hát Gazdag legyen az, akin segít.
Nos, néhány nappal elseje előtt Kikerics megint ott ült a kiskocsmában.
Kikerics másodmagával ült ott. Épp a harmadik partnert várták a preferanszhoz.
Kikerics persze lefetyelt. Arról lefetyelt, hogy nincs olyan asszony a világon, amelyikkel okosan szegeletre lehetne jutni:
– Hallgass ide, kérlek – konkretizálja Kikerics általános megállapítását. – A forgalmunk egyre növekszik, hála Istennek. De hiába prézsmitálom napról napra a feleségem fejébe, hogy kisegítőt kellene fogadnunk. Nem és nem, az istenért se. Ő azon akar spórolni asszonyi ésszel, hogy megmarad nekünk a kisegítő fizetése. Azt nem tudom megértetni vele, hogy ha ketten nem bírjuk a kuncsaftokat rendesen kiszolgálni, hát több kuncsaft hagy ott bennünket, mint amennyibe egy kisegítő kerülne. A húgát, azt a kis lotyót, akarja nekem odavenni az üzletbe, hogy lopkodjék és nyalakodjék. Nem tudom a fejébe verni, hogy egy rendes kisegítővel csak megnövelhetnénk a forgalmat. Már úgyis muszáj kibővíteni az üzletet, vagy…
Ebből jól látszott, hogy ha Kikericsben tudatosan már elhalványult, mi ösztökéli a kisegítő fogadásának szándékára, annál jobban dolgozott benne tudata alatt.
Persze, ezúttal az üzlet kiterjesztésének álmai következtek volna pertraktálásra. De a beszédet egyszerre megszakította, hogy a kocsmába egészen váratlan Gazdag lépett be.
Tény, hogy Kikerics akárcsak kísértetet látott volna. Elfehéredett kissé, és megrángtak arcizmai. De az éppen lendületben tartó beszéd láza Kikerics hóna alá nyúlt.
Kikerics, akár a legnagyobb szónok vagy a legjobb színész, derűsre, bizakodóra váló ábrázattal intett Gazdag felé:
– Na jó, hogy jön! Éppen arról beszélek itt, hogy úgy kellene már nekem kisegítő, mint egy falat kenyér. Na, üljön csak le. Iszik egy spriccert?… Hát rendben van minden. Csak egy kis baj van!
Ahogy ennél a kissé ellentmondó beszédnél a Gazdag sápkóros vonásai széthúzódtak előbb, s aztán újra petyhüdtre estek össze az aggodalomtól, Kikericset ez mintha csak még jobban nagyzási őrületbe hipnotizálta volna:
– Ne ijedjen meg! – mondta Gazdagnak. – Semmi! Csak arról van szó, hogy a feleségem a húgát akarja behozni az üzletbe kisegítőnek. De majd én segítek ezen. Még nem említettem neki magát. De holnap elintézem vele. Holnap már biztosat mondhatok magának.
A Gazdag arcáról nem kallódott el a csalódás. Ez már voltaképp visszavonás volt, ez a „holnap biztosat mondhatok”.
– Jó, Kikerics úr – lógatta fejét. – De szeretnék biztosat, mert már felmondtam ott, tetszik tudni.
– Ha mondom, ha mondom – biztosította Kikerics, mintha a felelősség aggodalmait akarná magában túlkiabálni, hogy felmondatta Gazdaggal az állását.
De közben megérkezett a harmadik partner. Gazdag sietett haza. Kikerics lefetyelt még az előbbi értelemben, a holnapról, a biztosról, Gazdagnak, és aztán, mikor elment, a kártyapartnereinek. Aztán a preferansz tovamosta az ügyet.
Hazamenet pedig ugyanaz az ókumlálás, hümgetés és zavaros visszás gondolatsor következett Kikericsben.
Nem! Kikerics másnap sem rukkolt elő feleségének a kisegítő-üggyel, és nem rázta le magáról ezt a szerencsétlen Gazdagot egy kis szégyen árán.
Még egy hasonló kocsmai jelenet volt. Legföllebb ezúttal Kikerics még bizonytalanabbul vert a Gazdag vállára, hogy:
– Holnap, mondom, holnap már egészen biztosan biztosat mondhatok.
– De Kikerics úr, az Istenért, tudja jól, hogy milyen helyzetben vagyok. Holnap már elseje. El sem jöhetek ide tán, ha felmondtam, mert este kell átadjam a raktárt. Csak holnapután jöhetek – nyöszörögte Gazdag. – Inkább megmondaná, ha nincs kilátásom.
– Dehogy, dehogy! – erősködött Kikerics. Aztán, ahogy közben erre a nyomorultra nézett, és a szíve zokogott belül a sorsán, most már csak azért sem bírta neki kiejteni az igazat. A Kikerics szája rángott, és a szíve dobogni kezdett hozzá, amikor ennyit engedett határozottságából: – Hiszen igaz, talán legelőször is azt kellett volna mondjam magának, hogy ha esetleg másutt találna közben valami jobb helyet, hát azért próbálja meg.
– De hol? És most! – akadt el Kikericsen a Gazdag elkínzott pillantása.
– Na, na! Csak mondom – mondta erre a bűntudat megrezzenésével Kikerics. De aztán annál inkább jött a hátbaveregetés: – Máskülönben ne féljen semmit. Ha jön holnap vagy holnapután, akkor már biztosat mondok magának, Gazdag!
Másnap délelőtt, két kuncsaft kiszolgálásának intermezzójával, rettentő veszekedés volt a Kikerics-féle pinceáruházban.
Kikericsné veszekedett a következőképp:
– Te őrült! Te éktelen állat! Hát ide akarsz te még egy szájat hozni enni, ebbe a rongyos boltba? Még öt szájat? Családostul egy nyomorékot? Egy kehes embert, a kezed alól, a harctérről. Vesztetek volna ott mind a ketten! Hogy nekem húsz pengő óvadékot hoz? És máma hatvanöt pengőt nem tudok fizetni a bankba, és az adóért jönnek foglalni. És te még fizetést akarsz innen adni másnak? Ha terád nem kellene építeni egy Lipótmezőt!?!…
– Hát most mit tegyek, Kikerics úr, legalább azt mondja meg? – tette föl a kérdést Gazdag Kikericsnek a kocsmában este. – Oda a régi helyembe már nem vesznek vissza. Máshová már nem is mehetek, mert a tegnap meg máma abból a pár krajcárból is elköltöttünk, amit onnan visszakaptunk. Hova menjek most?
– Hát ne haragudjon rám! – fészkelődött kínban Kikerics. – Én segíteni akartam magán. De mit tegyek? Ez a gyalázatos feleségem nem akarja belátni, hogy… Én, elhiheti, mindent elkövettem. De mit csináljak? Azt mondanám, hogy holnap még megpróbálom vele. De már nem merem biztatni magát így, hiába. Talán talál valahol valami munkát.
– Hol? Így? Nézzen rám! – szólt erre Gazdag.
Hát ahogy ott állt Gazdag támolyogva, göthösen vigasztalanul, szivetfacsaróan, Kikerics valóban nem lelhetett kifejezést rá, hogy mint vélekedjék erről a helyzetről.
Egy darabig egymásra bámultak. Gazdagnak, úgy tetszett, legalább szemrehányásra vagy átokra akart nyílni a szája. De ahogy az indulat felkerekedett benne, mintha maga az indulat sem bízott volna abban, hogy ha megrázza ezt a rozoga, nyomorult embervázat, össze nem rogyik mindjárt.
Gazdag elbárgyuló tekintettel, némán megfordult, és az ajtónak tántorgott.
Kikerics éppoly bárgyun, szótlanul követte tekintetével, és közben rossz, kusza víziók kóvályogtak át agyán, amint ez a másik nyomorult összeroskad az utcán, vagy a kötélen lóg kidülledt szemmel, vagy puffadt tetemét sodorja a víz…
Kikerics, hogy valamit tegyen, hogy ne lássa ezt, tétován, gépiesen, szórakozottan a piros abroszon heverő újságért nyúlt.
Az első mondat, amire a Kikerics tekintete esett az újságban, a szöveg közé nyomott, kövér betűs cikkbekezdés volt:
… a gyilkos kénytelen volt végezni áldozatával…
Kikerics megrezzent, és visszaejtette az újságot az abroszra.
Az ezüst plakett
A helyzet az volt, hogy egy hatalmas szál fiatalember a koraőszi budai éjszakában valami nagyobbszabású rendzavarásba keveredett.
Mellékes, hogy mi volt ez. Annyi látszott, hogy a szálas fiatalembernek kissé több porter van a fejében a kelleténél. Elég az hozzá, hogy a jelen pillanatban három rendőr közt állt az utcán, akik arra szólították föl ismételten, hogy kövesse őket a közeli őrszobára, ahol jegyzőkönyvet vesznek föl.
A szálas fiatalember módfölött föl volt háborodva:
– Micsoda eljárás ez?! – kiabálta egy csomó levéllel a kezében. – Itt van, láthatják a címemet. Nem loptam, és nem törtem be, hogy letartóztassanak. Ha nem elég igazolás maguknak a TBTE tagsági jegye és a leveleim, akkor is, kísérjenek a lakásomra, ott igazoljam magam és ne az őrszobán.
– Legyen szíves, ne kiabáljon, kérem – mondta egyik rendőr udvariasan. – Nekem az őrmester úrtól van parancsom, hogy az őrszobára kísérjem.
– Ehhez nincs joguk! – toporzékolt a járdán a szálas fiatalember. – Hát hallottak ilyet? – fordult a körülállókhoz apellálva.
A körülállók, természetesen, a szálas fiatalembernek adtak igazat, és ez láthatólag a rendőröket is befolyásolta némileg. Vállukat vonogatták egymásnak és összenéztek. Végül az egyik újra csak így szólt:
– Nekem hiába kiabál, kérem! Nekem az őrmester úr parancsolta, hogy magát az őrszobára vigyem.
– Ez jogtalanság! – vitázott tovább a szálas fiatalember. – Hol van az őrmester?
– Az őrmester úr elment.
– Ne okoskodjék – szólt a másik rendőr is a szálas fiatalemberhez csillapítólag. – A lakása, lássa, messze van. Az őrszoba itt van egynéhány lépésre. Nem tartják ott, ne féljen, ha kellőleg igazolja magát. De nekünk itt hiába ágál. Ha neki – mutatott első rendőrtársára – az őrmester úr parancsolta az imént, hogy az urat bekísérje, akkor nem fogja magáért kockáztatni a kenyerét. Négy gyermeke van. És ő nem tehet róla, ha parancsa van.
Erre a higgadt magyarázatra a körülállók közül is békíteni igyekeztek a szálas fiatalembert, aki végül is így szólt:
– Rendben van! Majd az őrmesterük felel ezért… Tudja, ki vagyok én?
– Én nem tudom – felelte az első rendőr. – Majd megmondja az őrszobán. Csak gyerünk, gyerünk!
A szálas fiatalember ekkor szótlan, fortyogó dühvel elindult az egyik rendőrrel, míg a másik kettő a körülállóknak javasolta az oszlást.
Az a rendőr, aki a szálas fiatalembert kísérte, alacsony termetű ember volt, alig ért a szálas fiatalember hónaljáig. Fáradtnak, unottnak látszott. Talán hosszú szolgálat után volt, vagy egyéb gond nyomaszthatta. Gépileg, álmos mozdulatokkal kísérte tova a szálas fiatalembert a bérházak hosszán.
Már maguk voltak a csöndes éjszakában, mikor a szálas fiatalembernek megint nem tudott tovább férni a sérelme. A tárcáját leveleivel és tagsági igazolványával már visszatette mellső zsebébe. Ellenben most egyszerre, mint valami nagyszerű újabb leletet, talált meg felöltője zsebében egy csomagot a szálas fiatalember:
– Hopp! – mondta, megállva, a rendőrnek. – Itt van, nézze! Ebből megállapíthatja, talán jobban, kivel van dolga.
– Mondtam, hogy nem vagyok kíváncsi – szólt a rendőr. De nem erőszakoskodott, hogy a szálas fiatalember megáll az utcalámpa alatt és bontogatni kezdi a felöltőjében talált csomagot.
– A csomag egy összehajtott hírlapból állt, meg egy fekete műbőr tokocskából.
A szálas fiatalember széthajtotta az újságot:
– De olvasni csak tud? – kérdezte a rendőrtől.
A rendőr felelet helyett közönyösen odahajolt az újságlapra, mintha azt gondolná magában, hamarabb elindulunk így, ha a szálas fiatalember dicsekedését hallgatja meg, mintha újra feleselni kezdenek.
A szálas fiatalember, a lámpafényen, ujjával bökött oda az újság egész oldalát elfoglaló, nagybetűs cikkre, és aztán önmaga recitálta hangosan a rendőrnek a cikk tartalmát:
– Nézze! Bencsics Endre! Ez én vagyok. Láthatta a tagsági igazolványomat… „Bencsics Endre, a magyar galamblövészet büszkesége, újabb diadalt hozott a magyar névnek a brüsszeli nemzetközi galamblövő versenyen… Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, mekkora jelentősége van Magyarország külföldi kultúrpropagandája érdekében egy ilyen magyar sikernek… Bencsics Endre már másodízben nyerte el a galamblövészet világbajnokságát… A király személyesen nyújtotta át Bencsics Endre, jeles hazánkfiának, a Nemzetközi Galamblövők Nagy Ezüstplakettjét…” És ez az az ezüstplakett, ezt kaptam, nézze! – vette ki a szálas fiatalember a rendőrnek a műbőr tokból a plakettet. Aztán az előbbi felháborodott hangon toldotta hozzá neki: – A barátaim vacsorájára hoztam magammal ma este. Én nem csináltam ezt a botrányt. Egyik barátommal volt baja annak a pimasznak. Azok beugrottak az autóba, és erre engem fognak le, mint egy betörőt, maguk.
– Mondom, kérem, nekem ehhez semmi közöm. Elhiszem. Csak gyerünk! – mondta a rendőr.
– De láthatja, micsoda egy szervezet a maguké, a rendőrség! Ilyen emberekkel szemben lépnek föl. Mit csinálnak maguk itt az országban? Őgyelegnek az utcasarkokon, és unalomból, jogtalanul, ártatlan polgárokat…
A rendőr ezúttal láthatólag kijött a sodrából, erre a nem szűnő kifakadásra:
– Hallja, kérem! – szólt rá előbb erélyesen a szálas fiatalemberre. De aztán egyszerre, mintha okosabbat gondolt volna. Összevont szemöldökkel szembenézett a szálas fiatalemberrel, aki az újságját hajtogatta vissza éppen, aztán váratlan a szálas fiatalember újságjáért nyúlt a rendőr:
– Várjon csak! – szólt. – Mutassa csak, hányadiki újság ez? Ahán, ez az, a tizenhetediki. Megvan minden oldala?
– Mit akar vele? – engedte át az újságot kissé meglepetten a rendőrnek a szálas fiatalember.
A rendőr kibontotta az újságot, és ő is rábökött végül az újság egyik apróbetűs, napihírek közt elvesző cikkecskéjére. De a rendőr nem kezdte el olvasni, hanem visszaadta az újságot a szálas fiatalembernek:
– Na, olvassa csak ezt is!
A szálas fiatalember végigdarálta félhangon a napihírecskét:
– „Ma délelőtt az Árpád téren megvadultak egy falusi szekér lovai. A kocsisuk lezuhant a bakról, és a megbokrosodott állatok a sikoltozó, menekülő embertömeg közt végigszáguldottak a Dessewffy utcán, ahol előbb egy öregasszonyt, majd egy gyermeket gázoltak el. Bizonyára újabb szerencsétlenségek következtek volna, ha a sarkon posztoló közrendőr élete kockáztatásával föl nem ugrik a vágtató szekérre, és a gyeplőt szerencsésen kézbe kapva, meg nem fékezi a száguldó állatokat. A bátor közrendőr neve Suba János. Bizonyára illő jutalomra fogják fölterjeszteni…”
– Maga Suba János? – nézett a szálas fiatalember a kis rendőrre.
– Én – felelte a rendőr.
– Derék ember! – bólintott elismerőleg a szálas fiatalember. – Na, és mit kapott ezért?
– Hát eddig még – válaszolt a rendőr –, eddig még csak lehordtak az őrszobán ottan, hogy otthagytam a posztomat, és nem találtak ott a felváltáskor, mert elébb be kellett varrjam itt a blúzomat, ahol elszakadt a szekéren, a lőcssróftól, mikor ráugrottam. Hát persze aztán nem szóltak, és a felügyelő úr megdicsért inkább.
– Na, és a jutalom? – kérdezte a szálas fiatalember. – Biztosan kap. Vagy előléptetik talán?
– Hát ez, azt mondják, nem biztos. Mert ez nem életmentés. Csak ha valakit ott gázolt volna el. Így nincs rá rendelkezés. Legalább azt mondja itt a tizedes. Mert ő már járt így.
– Na, ezt nem hiszem – mondta a szálas fiatalember, és közben egészen furcsa zavar látszott rajta. Mintha valahogy sokallná még magasságát is a köztermetű rendőr mellett. Tétova lett. Szavait ismételte a rendőrnek. – Hallatlan! – monda újólag. – Végül szembefordult a rendőrrel, vállára tette a kezét, és így szólt őszinte hangon: – Hallja, maga most megszégyenített engem. Maga talán jobban megérdemelné, hogy ezt a nagyobb cikket írták volna magáról. Várjon! Nézze! Én magának adom ezt! Fogadja el tőlem.
A műbőr skatulyát nyújtotta a rendőrnek a plakettel.
– Köszönöm. De itt most nem fogadhatom el – lépett hátrább a rendőr. – Én szolgálatban vagyok. Menjünk, menjünk!
– Jól van – mondta a szálas fiatalember. – Gyerünk hát, gyerünk az őrszobára. Ott majd megkérdem a feljebbvalóját. Akkor már elfogadhatja.
A rendőr bizonytalan mozdulatot tett fejével, és tovább indultak.
A király bölcsessége
A fiatal királynak a mellékneve népe ajkán a Bölcs volt. Álljon itt annak története, hogyan jutott az Ifjú Király ehhez a melléknévhez, s hogyan tartotta azt meg.
Az Ifjú Király réges-régen uralkodott a Nagy Folyam mentén. Nem volt sem nagyon hatalmas, sem nagyon gazdag. Manapság körülbelül egy szolgabírónak van akkora hatásköre, mint az Ifjú Királynak volt hatalma.
Az Ifjú Királynak egész hadserege vagy háromszáz subás, íjas lovasból állott. A palotájának a falát kicserzett lóbőr alkotta. És a királyi udvar, még maguk az udvarhölgyek is, a finom parfüm helyett inkább olyan illatot terjesztettek maguk körül, mint manapság a sátoros gitánák és morék.
Annál nagyobb volt az Ifjú Király országa. A Nagy Folyam keleti partjától terjedt ez, ameddig neki tetszett. Igaz, hogy ötven sátor népén kívül az Ifjú Király már csak a toportyánfalkákat, bölénycsordákat és teméntelen víziszárnyast számíthatta országa többi alattvalóinak. Mert az egész ország egyetlen gyönyörű erdős, rétes, lápos pusztaság volt.
Tulajdonképp az Ifjú Király a Nagy Királynak, a Királyok Királyának a jobbágya volt, akinek birodalma messze Napkelet pusztáitól egészen idáig, a Nagy Folyamig terjedt. De hát az Ifjú Király a Nagy Királyt soha sem látta. Csak azt tudta a Nagy Királyról, hogy az egyszer majd fölkerekedik hadaival Napkeletről, és átúsztat a Nagy Folyamon annak nyugoti partjára, ahol a Császár birodalma kezdődött, és le fogja igázni a Császár birodalmát. Persze, ebben hitt is az Ifjú Király, meg nem is.
A Nagy Folyam nyugoti partján egészen másként föstött a világ. Ott ugyanis a Császár birodalma tele volt tornyos, kőfalas városokkal, kőutakkal összekötött falvakkal és jól művelt szántóföldekkel.
Többek közt itt, a Nagy Folyam jobbpartján, az Ifjú Király lóbőrfalas rezidenciájával szemben is ott magaslottak az égre a Császár egyik városának falai és tornyai.
Az Ifjú Király sokszor elnézte a távolból, a Nagy Folyamon túl, ezt a várost, vágyakozva, emésztődve. Ilyenkor az Ifjú Király mindig elszégyellte a maga szegénységét és barbárságát. Mert az Ifjú Király alapjában nem annyira vérszomjas, mint inkább álmodozó hajlandóságú ember volt, és tele bölcsességgel.
Hogy miért? Hát tulajdonképpen itt kezdődnék a történet. Csak vissza kell menni kissé az években.
Az Ifjú Király apjának a mellékneve, népe ajkán, a Rettenthetetlen Király volt. És ehhez a melléknévhez a következőképp jutott az Ifjú Király apja.
Akkoriban a Nagy Folyamnak a keleti partja merő zsombékos, tocsogós, halmos vadon volt.
A Császár jobbparti városából jöttek át néha a folyamon halászok, vadászok, madarászok, és egy-két tanyát ütöttek föl a Nagy Folyam keleti partján. Aztán komp indult át, és a tanyák egyre szaporodtak és népesedtek. Falukká növekedtek. Már egy-egy kőház épült, már utak kötötték össze, már szántóföldek, kertek vették körül a falvakat, már-már ott tartott a dolog, hogy a Császárnak új városa épül a Nagy Folyam keleti partján is, kőfallal, tornyokkal.
Az Ifjú Király apjának, a Rettenthetetlen Királynak a népe akkoriban nagyon ritkán csatangolt errefelé. Messze, fél napi vágtára tanyázott a rónaságnak egy másik folyója közelében.
De egyszer mégiscsak neszét vette a Rettenthetetlen Király, hogy a Császár birodalma átvergált a Nagy Folyamon, és kőfalas város alakjában veti meg itt a lábát, amin nem lehet majd átugratni lóháton.
A Rettenthetetlen Királynak haragosan szaladt erre össze a szemöldöke. Ősi hagyomány szerint a Császár birodalmának és az ő országának a határvonala a Nagy Folyam volt.
A Rettenthetetlen Király nyomban riadót fúvatott és nyergeltetett.
A törzs vénei ógtak-mógtak. Hogy így és amúgy, a Császár hatalma végtelen, talán jobb volna követeket küldeni elébb és békésen… És a többi meg a többi.
De hát nem azért kapta a Rettenthetetlen Király rettenthetetlen nevét később, hogy begyullaszthassa őt a vének lefetyéje.
Se szó, se beszéd, a Rettenthetetlen Király egy hajnalban megrohanta háromszáz lovasával a Császár épülő városát a keleti parton, és felégette házait, leöldöste népét, vagy rabszíjra fűzte, feldúlta a szántóit, kertjeit, és a zsákmánnyal odább akart állani.
Éppen osztoztak a zsákmányon, és egy kis áldomást csaptak, mikor a Rettenthetetlen Királynak azt jelentették, hogy a túlsó partról komp közeledik, át a Nagy Folyamon.
A vének megint megrettentek. Azt hitték, hogy a Császár elindította vasvértes hadseregét, amin nem fog a nyíl és a kopja, és meg akarja bosszulni a Császár épülő városának feldúlását.
De hát megint kisült, hogy a véneknek nem volt okuk szurkolni.
A kompon, békét kérő zászlókkal, a Császár városának követei jöttek. Drága marhákat hoztak, hogy kiváltsák velük a Rettenthetetlen Király fogságába esett testvéreiket.
Na, ebbe szívesen belement a Rettenthetetlen Király. Szépszerével kicserélték a váltságdíjért azokat a foglyokat, akikért küldtek, a többit pedig besorozták a Rettenthetetlen Király rabszolgahadába.
Hol kellett ennél teljesebb győzelem? A Császár nem merte megtorolni városa felégetését. A Császár valóságos adófizetője lett a Rettenthetetlen Királynak.
A Rettenthetetlen Király dupla áldomást ült népével, és örömtüzeket gyújtott a Nagy Folyam partján.
Ez még semmi. De a Rettenthetetlen Király azt jelentette ki a Vének tanácsában, hogy el sem fog mozdulni népével a Nagy Folyam partjáról, hanem ott várja meg az alkalmat, mikor majd egyszer átúsztat háromszáz lovasával a Nagy Folyamon, és feldúlja a Császár jobbparti városát is, és elfoglalja birodalmát.
Hát persze, ez kissé veszedelmes terv volt. Hiszen még éltek a Rettenthetetlen Király népe közt regék arról, mikor régebben megpróbáltak átúsztatni a Nagy Folyamon, és betörni a Császár birodalmába. De ezek a regék csak arról szóltak, hogyan várták a Nagy Folyam jobbpartján a vakmerőket a Császár vasvértes harcosai, úgyhogy jó, ha egy-két hírmondó tudott visszaúsztatni véres kobakkal közülük.
Ez azonban régen volt. Talán igaz sem volt. A nép, még a vének is, csupa buzdulat volt a Rettenthetetlen Király bátorságán, és készek voltak követni őt a Császár birodalmának meghódításában.
Ennek a nagy felbuzdulásnak, a győzelmen kívül, volt más oka is. Mikor a Császár épülő városát feldúlták, annak egynémely házában nagyszerű, édes tüzes italt találtak a Rettenthetetlen Király harcosai hordószámra, kantaszámra, kőbe vágott üregekben és rúdra aggatott tömlőkben.
A lótejből készült kumisz subick volt ehhez az italhoz képest. A férfinép olyan lett tőle, mint az oroszlán, a fehérnép pedig olyan kezes, mint a bárány. Ettől volt a nagy felbuzdulás.
Ámde ez az ital hozott gonoszat a Rettenthetetlen Királyra. Mert minél többet ivott belőle, annál jobban ízlett neki, s annál szélesebb lett a kedve tőle.
De egyszerre csak a Rettenthetetlen Király arca megkékült, tikácsolni kezdett, szeme felborult, a szája tajtékzott.
Hiába olvastak rá a Rettenthetetlen Királyra garaboncásai minden hókuszpókuszt. Odavolt.
Már halálos vergődése közben hivatta oda magához a Rettenthetetlen Király a fiát, és utolsó szavaival fogadtatta meg vele, hogy megbosszulja dicstelen halálát a Császáron, aki mérget itatott vele. Item: a fiának fel kell dúlnia a Császár városát, és a Folyamon túl is meghódítania a Császár birodalmát.
Nos, a Rettenthetetlen Királynak pompás temetést rendeztek a Nagy Folyam partján. Azaz, a sírgödre mellett halomra nyilazták a Császár népéből még ittmaradt rabszolgákat. Aztán együtt temették el őket a Rettenthetetlen Királlyal, hogy legyenek, akik szolgálják majd Őt a fényes mennyei legelőkön.
Ezzel az Ifjú Király lett népének királya.
Az Ifjú Király nem volt gyáva lélek. De hát az a föladat, amivel édesapja halálos ágyán megterhelte őt, nagyon aggodalomba ejtette.
Nem akarta kisebbíteni Rettenthetetlen Uratyja harci érdemeit, hogy feldúlta itt a Nagy Folyam keleti partján a Császár épülő városát.
De hát az mégis más volt, átúsztatni a Nagy Folyamon, nekimenni lovasaival a Császár jobbparti, tornyos, bástyás városának, amit a Császár vasvértes katonái védenek.
Nem hátrált meg a föladata előtt az Ifjú király, de nem csuda, ha némi körültekintéssel akart belevágni a vállalkozásba.
Hát a Császár népéből való rabszolgákból megmaradt egyetlenegy irmagul.
Ez egy roppant fura szerzet volt. Vörös hajzat lángolt a fején, és vörös szeplő borította be egész testét. A két lába görbe volt, a dereka olyan gyönge, mint a macskáé, a kezei finomak.
Azért is nem ölték le ezt a vörös rabszolgát a Rettenthetetlen Király sírgödrénél, mert ugyan mi hasznát vette volna ilyen szolgának a túlvilágon?
Ezt a vörös nyavalyást ugyan nem foghatták be semmiféle becsületes férfimunkára. Legföllebb a vászoncselédekkel piszmoghatott a konyha körül.
Másként meg kellett a Vörösről hagyni, hogy nagyon értelmes volt. A nyelve éppoly szaporán pergett, mint a némbereké, és ő maga is három szóból hetet értett. Egyebet sem kell mondani róla, mint hogy csuda gyors járású eszével és nyelvével úgyszólva napok alatt elsajátította az Ifjú Király népének nyelvét.
Nos, az Ifjú Király ezt a vörös rabszolgát rendelte színe elé, hogy kikérdezze őt a Császár birodalmának viszonyairól, s kiváltképp jobbparti városának gyöngeségeiről.
A Vöröstől aztán az Ifjú Király körülbelül a következőket hallhatta:
– Uram, Király! El kell hinned nekem először is azt, hogy én magam nálad is jobban utálom a Császárt, birodalmával együtt. Tehát nem fogja dicsérni őt hazug szó a számból. De bizony mégis az az igazság, hogy Uram, Király, amit eddig a Császár végtelen hatalmáról hallottál, az nem mesebeszéd. Higgyél szolgádnak, hogy könnyebb lenyilaztatnod a holdvilágot harcosaiddal az égről, mint a Császár birodalmát leigáznod. Higgyél nekem, Uram Király, hogy a Császár birodalma akkora, hogy a vadlúd tízszer elfárad útjában, míg átrepüli a felét. Tízszer több a Császár birodalmának kőfalas városa, mint ahány sátra van népednek, és ugyanannyi vasvértes hadsereg őrzi a Császár birodalmát, ahány vitézed van neked.
– Hm! – mondta az Ifjú Király. – Hát ha akkora a Császár hatalma, hogyan lehet az, hogy nem torolta meg azt a csúfságot, amit az én Rettenthetetlen Atyám ejtett rajta? Miért nem küldött át hát a Nagy Folyamon egy sereget vasvértes katonáiból elpusztított új városa miatt? Miért küldött atyámnak adót és váltságot elfogott népéért, gyáva eb módjára?
– Uram, Király! – felele a Vörös. – Ezt kissé nehéz megmagyaráznom a Te becsületes értelmednek.
– Pedig ez az, amit hallani szeretnék tőled – mondta az Ifjú Király.
– Hát nézd, Uram, Király – kezdte a Vörös. – A dolgok a következőképp állanak a Császár birodalmában. A Császár messze van, és nem mindenik rabszolgája egyformán hűséges hozzá. Példának okáért ennek a városnak a helytartója, itt átellenben, egy enyveskezű, pohos zsivány. Ez a helytartó bizonyára nem jelentette be hivatalosan a Császárnak a fővárosába, hogy itt a keleti parton a Császárnak új városa épül. Mert akkor azt az adót, amit ő saját zsebébe tett ennek az épülő városnak a lakóitól, meg kellett volna feleznie a Császár kincstárával. Azért nem küldött a Császár hadsereget Rettenthetetlen Atyád ellen, mert nem is tudott felőle, hogy új városa épült, nemhogy azt tudná, hogy elpusztították. De többet mondok neked, Uram, Király!… Még akkor sem biztos, hogy a Császár hadserege az Atyád és a Te néped ellen jön, ha a Császár küldte volna. Mert lásd, egy hadsereg felszerelése és elküldése teméntelen pénzbe kerül. Dupla napidíj a hivatalnokoknak és dupla zsold a harcosoknak! Hát lehet, hogy ez a helytartó bejelentette a Császárnak, hogy új városa itt a keleti parton elpusztult, és hadsereg kell a megtorlásra. De a rávaló költséget a helytartó azóta régen zsebre vágta. A katonákat ő könnyen lekenyerezi.
Mert hiszen azok szívesebben vigadnak pohár mellett és a táncosnők tunikája körül, mintsem ideátal beveressék a fejüket a Te vitéz harcosaiddal.
– Ahán! – szólt bele most az Ifjú Király. – Most megfogtalak a szavadnál. Hát akkor mégis pulya szoknyavitézek a Császár katonái, ha annyian is vannak. Akkor mégis úgy van, hogy megverhetem őket az én bátor harcosaimmal. Hiszen tíz pulyának elég egy férfi. És az én harcosaim nem fognak takarékoskodni a nyíllal. A vasvértnek is van nyílása. Láttad-e már, hogy mindenik vitézem öt, és én magam tíz nyílvesszőt lövök át a legsoványabbik asszonyunk felaggatott karperecén? Ezt láthattad Rettenthetetlen Atyám halotti toránál a harci játékon.
– Tépesd ki a nyelvemet Uram, Király, ha hazugságon kapsz! – felelte erre alázatosan a Vörös. – De a Császár birodalmának legszegényebb városában is száz olyan hitvány rabszolga akad, aki nyílvesszőt lő át női karperecen hússzor egymás után, pár garasért.
Hát erre a hallatlan lódításra az Ifjú Király úgy fölgerjedt, hogy csakugyan kevés híja volt, hogy a Vörös nyelve nélkül nem maradt. De az Ifjú Király türtőztette haragját népe üdve miatt, és így szólt:
– Könnyű olyat állítanod, amit nem bizonyíthatsz be, ebkölyke!
– Bocsáss meg, Uram – mondta erre leborulva a Vörös –, nem akartalak megsérteni. De ha meghallgatnál, hát én tudnám a módját, hogyan bizonyítsam be Neked, hogy igazat szóltam.
– Hadd hallom! – mondta erre az Ifjú Király.
– Engedd meg akkor, Uram – kezdte a Vörös –, hogy legutolsó rabszolgád, akit nevemen hívnak, saját magáról beszélhessen. Mert csak így térhetek erre a dologra. Én, Uram, tehetős kereskedőember vagyok városomban. Egészen véletlen jöttem át csónakon ide a Te országodba, hogy megvizsgáljam új üzletemet, mikor a harcosaid fogságába estem. Csodálkozol, hogy azért mégsem küldtek érettem váltságdíjat, mint a többi foglyaidért? Hát ennek, Uram, az a magyarázata, hogy a feleségem egy hűtlen, gyalázatos személy. Már régebben észrevettem, hogy a szomszédommal van aljas viszonya, de hát engem, oktalan öszvért, jobban elfoglalt üzletem, semhogy utánajártam volna a feleségem üzelmeinek. Most már értek mindent. Feleségem, ez a hűtlen szuka, örült, hogy rabságodba estem, és a váltságdíjamat inkább a helytartónak küldte, hogy egyik szemét behunyja az én pusztulásomon, és a másikat behunyja azon, hogy a feleségemet mint özvegyet, a szomszédom tegye hitveséül. Vagyok annyira gazdag, hogy elég ellenségem legyen, és ellenségeim örüljenek vesztemen, és ne csapjanak lármát a dologból. Persze, ha vissza tudnék térni otthonomba, akkor biztos lehetsz, Uram, hogy van elég hatalmam, összeköttetésem és pénzem, hogy a helytartó kegyét visszaszerezzem, és gyalázatos nőm galád kedvese ellen
fordítsam ugyanezt a sok nyomorúságot és veszedelmet, amiben most én vergődöm itten miattuk. Most tehát kegyeskedjél rám figyelni, Uram, Királyom! Te meg szeretnél győződni állításaim igazáról a Császár birodalma felől, én pedig örömmel bizonyítanám be Neked igazamat. Annak, hidd meg, semmi akadálya, hogy én és akármelyik bátor embered, vagy Te, Uram, Király, átevezzünk a Nagy Folyamon, és megjelenjünk a Császár városában. Én ezer ismerőst találok mindjárt a város kapujánál, és Téged mint vendégemet, szó nélkül beeresztenek velem. A városban naponta száz és száz mindenféle nyelvű, rendű, rangú, öltözetű idegen fordul meg mindenféle ügyben. Értesz-e hát, Uram? Ha velem jössz, a saját szemeddel nézhetsz meg mindent a városban, és bántatlan jöhetsz haza újra. Én nem csallak meg. A váltságdíjamon felül hasznos ajándékokkal szolgálhatok Neked, és ki tudja, talán értékesebb tapasztalatokat hozol vissza magadnak annál a lehetetlen szándéknál, hogy megtámadd a Császár birodalmát. Talán szövetséget köthetsz a Császárral. Ki tudja? Én, itten mint rabszolgáid legutolsója, nem érem meg Neked egy sánta csikód árát…
Hát az Ifjú Királyt szörnyen gondolkodóba ejtette a Vörös rabszolga javaslata. És minél többet gondolkozott rajta, annál inkább okosabbnak és kecsegtetőbbnek látszott ez a javaslat.
Hebehurgyán nekirontani a Császár városa kőfalainak, amúgysem tetszett valami biztonságosnak az Ifjú Király előtt. Atyja utolsó kívánságáért, a népe és a gyáva, de rossznyelvű vének miatt tennie kellett valamit. Különösen pedig az fúrta az Ifjú Király oldalát, hogy azokat az íjászokat lássa, akik nem tíz, de húsz nyílvesszőt lőnek át egy női karperecen.
Egyszóval, az Ifjú Király rászánta magát, hogy a Vörös rabszolga ajánlatának engedjen, és ő maga mint törzse legbátrabb harcosa, induljon kémszemlére a Császár városába.
A vének megint ógtak-mógtak, az Ifjú Király népe szörnyülködött. De az Ifjú Király, egy csöndes esthajnalon, egy tömlősajkára, ült a Vörös rabszolgával, s átevezett a Nagy Folyamon.
Nos, a városba való érkezésük egészen úgy történt, ahogy a Vörös megmondta. A Vörös tíz ismerősre is talált nyomban, akik fölajánlották segítségüket neki, mert előre örültek a botránynak.
A Vörös kiválasztotta ismerősei közül a szomszédja konkurrens kereskedőtársát, vagyis amannak halálos ellenségét. Egyelőre ennek házában szállott meg, az Ifjú Királlyal együtt.
Másnap aztán összecsődítette híveit a Vörös, és úgy vonult föl velük testületileg a város piacának azon részére, ahol a város bírái törvényt ültek.
De előbb, természetesen, a Vörös nagy summa pénzt szerzett kölcsön, és azt felében a helytartónak, felében a bíráknak küldötte, hogy szabad folyást engedjenek a törvény szent akaratának.
Hát a bírák aztán bölcsen és igazságosan ítélkeztek az ügyben.
A Vörös feleségét a házasságtörő hitvesek legsúlyosabb büntetésére ítélték. Azaz: két szilaj ménnek kellett őt szétszaggatni. A csábítót pedig óriási bírsággal sújtották.
Mindez, persze, alig érdekelte az Ifjú Királyt. Ámde ez nem jelentette azt, hogy nem volt elég más, új, nagyszerűbbnél nagyszerűbb élménye.
Az Ifjú Király úgy szédelgett a Császár városában az újabb és újabb csodák közepett, akár valami képtelen álomban.
A roppant falak, a város emberforgataga, a szobrok, képek, illatok, ruhák, cirádák mámoros ámulatra gerjesztették, és egyben lesújtották gyámoltalanságában, tudatlanságában, szegénységében az Ifjú Királyt.
A Vörös becsülettel a szavának állt. Nem fukarkodott volt urával szemben. Háza kényelme az Ifjú Királynak rendelkezésére állt.
Az Ifjú Király, azon kezdve, hogy langyos fürdő után bájos rabnők próbálták ámbradörzsöléssel megpuhítani szélcserzette bőrét, és olyan gyolcsból adtak rá ruhát, hogy azt hihette, az aranyos alkonyati felhő cirógatja tagjait, a finom étkekig, édes, andalító italokig, az Ifjú Király valósággal fulladozhatott az élvekben.
A Vörös elvitte őt a város mulatóiba, ahol kegyeikkel adakozó táncosnők lejtettek szívfacsaróan édes muzsikára, és bűvészek állították el az Ifjú Király lélegzetét képtelen mutatványokkal.
Az Ifjú Király láthatta a Császár vasvértes, ezernyi ezer katonájának parádéját. Amint harsonaszó és dobpergés mellett vonulva, a földet megreszkettette lábuk dobaja, és fegyverük csörgése megriaszthatta a mennydörgést magát.
Az Ifjú Király kábulatban volt, és híve hitt már mindent a Császár végtelen hatalmáról.
Végre, egy nap, a Vörös elvitte az Ifjú Királyt egy óriás, teknő alakú kőalkotmányba, amely hemzsegett és zajgott az embertömegtől.
A Vörös már természetesen rég más ember volt maga is az Ifjú Király mellett, és más hangon beszélt az Ifjú Királyhoz. Miután megnézte a kőépület kapujában kifüggesztett viasztáblákat a Vörös, így szólt az Ifjú Királynak:
– Nos, komám, amint itt elolvastam, most megláthatod többek közt, mit tudnak a Császár birodalmának íjászai. Én ugyan nagyobb mulatságot lelek abban, ha aranyaimat csörgethetem, vagy a táncosnők simogatják a képemet, mint ha vért látok csurogni. Mert nem tagadom, hogy ettől irtózom. De hát a te kedvedért eljöttem ide.
A Vörös előbb néhány emberrel beszélt, aztán beültek az Ifjú Királlyal a Kőalkotmány egyik páholyába, a zajongó tömeg közé. A kőalkotmány alja ellipszis alakú, simára porondozott tér volt.
Ezen a sima, homokos téren történendőkre várt a zajgó embertömeg.
Nos hát, végre két bajnok jött be a homokra. A lágyékkötőjén kívül meztelen volt mind a kettő. Íj volt a kezükben és tegez, tele nyílvesszővel.
A játékmester feltartotta benyálazott kezét, hogy megállapítsa a szélfúvás irányát, és végiglépkedve a homokot, kijelölte a két bajnok helyét. Aztán az egyik bajnoknak egy vaskarikát adott át, akkorát, mint egy női karperec.
A bajnok, kinyitott tenyérrel, bal keze két ujja közé fogva a karikát, feje fölé tartotta a karját. A tömeg csöndben figyelt.
A másik bajnok célzott. Az ideg halkan pengett az íjon, és a nyílvessző átsurrant a másik bajnok föltartott kezében levő karikán.
A tömeg tetszésrivalgásba tört ki. Majd újra csönd lett.
Mert a jelenet megismétlődött a két bajnok közt, csakhogy fordítva. Aki tartotta a karikát, áthajította annak, aki lőtt, s most az tartotta föl az ő lövésének.
Így ismétlődött meg a jelenet tízszer, tizenötször, tizenhétszer… Végre, a tizennyolcadik fordulónál, az a bajnok, aki a karikát tartotta, éleset kurjantott. Az ujja a célt tévesztett nyílvesszőtől szétroncsolva fityegett tenyerére.
A tömeg egyik fele pisszegett és köpködött a legutóbb nyilazott bajnok felé. A másik fele a véres kezű bajnokot üdvözölte és buzdította.
De most újra csönd lett. A játékmester intett, és aztán, az Ifjú Király legnagyobb bámulatára, a Vörös felé fordult. Az Ifjú Király nem értette, mit mondott a játékmester a Vörösnek, csak azt látta, hogy a Vörös csupa düh.
Ingerülten kiabált vissza a játékmesternek ő is valamit, és valami furcsa jelet adott a kezével.
Erre egy sereg szolga rohant be a porondra. Megragadták az imént célt tévesztett, meztelen bajnokot, és zsinegekkel odakötözték, kitárt karral, egy cölöphöz.
A másik bajnok azon módon, véres kezével, kapta íját, és a másik pillanatban a nyílvessző a megkötözött bajnok szíve táján rezegett a bajnok testében. Feje lekonyult, egyet-kettőt vonaglott, és vége volt.
A tömeg könyörtelen gyönyörben üvöltött.
De az Ifjú Királynak a szíve csupa haragos fölháborodás volt ennek a hallatlan, oktalan kegyetlenkedésnek a láttára.
Amíg a szolgák kihurcolták a bajnok holttestét, és eltakarították a vért a homokról, és simára egyengették újra, az Ifjú Király odafordulhatott a Vöröshöz:
– Én úgy láttam – mondta –, hogy te öletted meg ezt a bajnokot.
– Hát persze, hogy én! Az én rabszolgám volt. Száz aranyért vásároltam meg tegnap. Egyenest a te kedvedért, hogy lássad, nem hazudtam.
– De miért öletted őt meg egy félrehúzott lövésért.
– Nehéz megmagyaráznom ezt neked – felelte a Vörös. – Én a vételárán kívül újabb háromszáz aranyat vesztettem ezen az ügyetlen barmon. A feleségem elcsábítójáé volt a másik íjász, akinek a kezét az enyém megsértette, és itt az a szokás, hogy fogadásokat kötnek az emberek a viadalokra. Én elvesztettem a fogadást. A feleségem csábítója kinyerte tőlem a bírságot. Ne dühöngjek?
– És nem tehetted volna meg, hogy kegyelmet adj ennek a csodálatos ügyességű íjásznak, és szolgáid közt megtartsad magadnak? Úgy tetszik nekem, ez rajtad állt – makacskodott az Ifjú Király.
– De igen! – felelte a Vörös. – De a játékszabályok szerint, ha kegyelmet adok neki, akkor az elvesztett fogadáson felül még fájdalomdíjat is bevasalnak rajtam az ellenfél javára.
– És nem éri meg ez neked, egy ilyen szolgáért?
– Nem! – felelte a Vörös. – Mert ha megtartom azt a barmot magamnak, akkor illő, hogy újabb viadalra állítsam ki. Máskülönben azt hiszik rólam, hogy rosszul áll az üzletem, és csappan a hitelem. Én pedig először is nem akarok újabb veszteséget ezzel a barommal. Azért kiáltottam a játékmesternek, mikor kegyelmet kért a szabály szerint az ügyetlen bajnok számára, hogy dögöljön meg a hitvány! Ezzel előkelően viselkedtem. Én népszerűbbé teszem magamat. Az emberek szeretik a vért, mint ahogy látod. Én viszont utálom ezt a ronda, véres mulatságot. Elég volt most egyszer, a kedvedért. Ezzel elintéztem!
Nem! Ez nem tudott beleférni az Ifjú Király kemény fejébe. Nemcsak fölháborította, de el is csüggesztette ez az emberhússal való tékozlás.
Látta aztán még ezt a szertelen kegyetlenkedést sokkal vadabb változatokban is az Ifjú Király, a mutatványok következő számainál.
Versengő vaskocsik roncsoltak szét, rémítő vadállatok szaggattak szét embereket szeme előtt, ezen az átkozott porondon, amit a szolgák egykedvűen egyengettek el újra a vértől, feltúrástól, és a nép őrjöngött a gyönyörűségtől, míg az Ifjú Királynak még a vastag, barbár hajszálai is égnek meredtek az iszonyattól.
De különösen és mindvégig a Vörös megvásárolt rabszolga íjászának a példája ragadt meg az Ifjú Király emlékében, aki csodálatos ügyességével, be kellett vallania, hogy őnála magánál is különb uralkodója volna az ő bőrsubás népének. És íme, mi lett a sorsa!
Nagyon-nagyon le volt sújtva az Ifjú Király.
Ezt a lesújtottságát nem tudta eloszlatni, hogy a Vörös továbbra is állotta szavát. Hogy búcsúzáskor az Ifjú Király csónakja csaknem elmerült a Vörös dupla váltságdíjától és ajándékaitól. Hogy a Vörös ígéretet adott arra, hogy igyekezni fog szövetséget kovácsolni az Ifjú Király népe és a Császár között. Hogy a Vörös cserekereskedést ajánlott fel az Ifjú Királlyal és népével, aminél értékes eszközökért vad gereznákat és egyebeket hozhatnak át a Nagy Folyamon. És hogy a Vörös szívesen látja az Ifjú Királyt újabb barátságos látogatásra…
Hiába! Az Ifjú Király csüggetegségét nem enyhítette mindez. Azóta bámulta mindig olyan komoran az Ifjú Király a Nagy Folyam keleti partjáról a Császár messzi városának bástyáit, és magában sírt a szíve a maga és népe barbárságán, szegénységén és gyöngeségén.
De így lett az Ifjú Király a Bölcs.
Mert az Ifjú Király népe egészen meg volt elégedve uralkodójával. A Császár birodalmának a meghódítása helyett az Ifjú Király népe megengesztelődött a hatalmas Császár szövetségével és a csereüzletekkel.
Azok után a szertelen csodák után, amiket az Ifjú Király népének elmesélt, mint amiket saját szemével látott a Császár városában, a nép könnyen belátta, hogy hasztalan erőltetné a Rettenthetetlen Király utolsó akaratának megvalósítását. A vének ugyan ógtak-mógtak megint, hogy az Ifjú Király megtagadta Rettenthetetlen atyja utolsó akaratát, és cserbenhagyta Urát, a Nagy Királyt, és ellenségének, a Császárnak a szövetségese lett. De hát az Ifjú Király nem törődött ezzel, mert népe üdve volt a fontos csupán előtte.
Az Ifjú Király népe pedig büszke volt fiatal uralkodójára, és dicsőítette őt, mindössze a Rettenthetetlen melléknév helyett az Ifjú Király neve a Bölcs lett népe ajkán. Mert hát az uralkodó dicséretére mindig illik valami melléknév.
De mert a melléknév éppígy mindig valami velős magyarázattal is jár, hát az Ifjú Király népében ifjú uralkodójának bölcsességét ilyen szállóige támasztotta alá:
– Tudjátok-e, mit mondott Ifjú Királyunk? Ő, a törzse legügyesebb harcosa, tízszer sem lövi át mindig nyilát egy nő karperecén. A Császár városában látott egy pénzen vásárolt rabszolgát, aki kettő híján hússzor lövi át mindig nyilát egy női karperecen. És mert utoljára elhibázta, leölték úgy, hitvány pénzért, ezt a csodálatos ügyességű rabszolgát, mint egy sánta gödölyét. Mert ezer is akad helyette a Császár végtelen birodalmában. De akkor, mondjátok, van-e erő, amely ilyen hatalmas birodalmat megdönthet, ahol ilyen íjászok annyit sem számítanak, mint egy sánta gödölye? Nem jobb-e szövetségben élni a Császárral?… Ezt mondta Ifjú Királyunk a törzs gyülekezetén. Soká éljen népe üdvére Bölcs Ifjú Királyunk!
Sok év telt el. A Bölcs Ifjú Király már a Bölcs Öreg Király volt népe ajkán.
Akkor történt, hogy a Nagy Király, Minden Királyok Királya, mégis fölkerekedett roppant hadseregével Keletről.
És bizony a Császár végtelen hatalma mégsem volt akkora, hogy ellenállhatott volna a Nagy Király roppant hadserege rohamának.
A Nagy Király roppant hadserege bizony átúsztatott a Nagy Folyamon, és megverte a Császár vasvértes hadseregét, meghódította a Császár birodalma felét, és feldúlta bástyás, tornyos városait.
A Bölcs Király és lovasai akkor már a Nagy Király roppant hadseregével szövetségben küzdöttek a Császár vasvértes hadai ellen, és arattak győzelmet rajta, és osztozkodtak a teméntelen zsákmányon és országokon.
A Bölcs Királyt a győzelemért már bátran nevezhette volna akkor népe úgy, mint atyját, a Rettenthetetlennek. De hát a melléknév olyan természetű, hogy túlél minden mást, még olyan cselekedeteket is, amik rácáfolnának.
Tehát a Bölcs Király, mikor a Császár földúlt városának füstölgő üszkei közt áldomást ült népével, a Bölcs Király, bölcsességéhez híven szólt ekképp a népéhez:
– Talán akad még köztetek, aki emlékszik, mit mondtam egyszer réges-régen, ifjúkoromban, mikor itt, a Császár virágzó városában tanúja voltam, hogy a legkülönb íjászokat, csekély hibázásáért, úgy öldösték le, mint a sánta gödölyéket? Akkor mondtam, hogy bármily végtelen a Császár hatalma, ha így tékozolja el legkülönb vitézeit, hitvány pénzért, akkor az ilyen hatalom egykor meg fog dőlni… Íme! Nem volt okosabb föladni a szövetséget a Császárral, és a Nagy Király szövetségét fogadni el?
– Úgy van! – zúgta rá a Bölcs Király népe. – Éljen Bölcs Királyunk, népe üdvére. – Igaz, hogy a vének óghattak-móghattak volna, hogy hiszen a Bölcs Király ahajt épp az ellenkezőjét mondta, amit most. De hát hol voltak már azok a vének, akik a Bölcs Ifjú Király szavait hallották? És a fontos az volt, hogy a nép helyeselt a Bölcs Királynak.
No persze, hiszen régi dolog, hogy sokkal biztosabb, változatlanabb és fontosabb minden bölcsességnél, minden szállóigénél a nép üdve. És a király, a bölcs, a rettenthetetlen, csupán ezért él.
Galambbecsinált
Nahát, drágám, igazán el kell mondanom neked a mai ebédünk történetét. Mert ez igazán mulatságos.
Tudod, Józsi, a férjem milyen nagy ínyenc. Hát emlékszel, tegnap nálatok Kelemenné a galambbecsináltjairól beszélt.
Nem? Nem emlékszel? Ja, akkor nem voltál benn velünk.
Hát elég az hozzá, hogy Kelemenné kezd mesélni, hogy micsoda isteni íze van a hízott galambnak, becsináltnak. Tudod, hogy Kelemenné mennyire büszke a főzőtudományára. Egy eleven szakácskönyv. A világon másról nem is lehet vele beszélni.
Hát éppen elemében volt. Tényleg, szinte gusztust csinált az embernek, ahogy mesélte, hogy a fogoly vagy a kappanleves, az mind lőre a kövér galambé mellett, hogy az egészen más íz, de mire kell vigyázni, hogy húsa gyönge maradjon a főzés alatt, és így tovább, ahogy ő csettint a szájával, hogy, izé, tudjátok, mint a harmat, mint a liliom, olyan fehér és puha, egy valóságos költeményt csinált erről a galambbecsináltról.
Hát Józsi, a férjem, ahogy hallgatja ezt, utána persze meglök engem, és azt mondja nekem:
– Na, Rózsikám, hát látod, soha életedben eszedbe nem jut, hogy valami ilyen finom kis dolgot csinálj. Holnap vegyél egy pár galambot, és készítsd el, hallottad, hogyan.
– Jól van – mondom –, ez a legkönnyebb.
De Józsi még este is és másnap reggel is, amikor az irodába ment, külön emlékeztetett rá, hogy délre galambot akar ebédelni.
Hát megígérem újra neki.
Délelőtt kiadom a szakácsnőnek, hogy két pár hízott galambot hozzon, és én majd instruálom, hogyan készítjük el.
A szakácsnő erre csak annyit mondott, hogy ő csak azt nem tudja, talál-e galambot a vadasnál, mert még sohasem látott, hacsak a madárpiacon nem vesz, ott, úgy tetszik, kalickában árulják.
– Mindegy – mondom neki –, csak hozzon okvetlen.
Nahát, tudod, most nálunk van a férjem húga. Ő, tudod, olyan visszavonuló, ideges, beteges teremtés. Tudod, milyenek a vénkisasszonyok. Ő pedig már két évvel idősebb nálam.
Szóval, mikor elmondom a sógornőmnek a galambebédet, csak látom, hogy egyszerre a színét váltja. Rám néz, és elakad a szeme, és alig tudja mondani:
– Ugyan! Galambot! Én nem is hallottam még, hogy a galambot levágják megfőzni. Ezt a drága, szelíd madárkát. Hogy jut, Rózsikám, ilyen az eszedbe. Én igazán egy falatot nem eszem, nem bírnám, megakadna a torkomon…
Tudod, ahogy a sógornőm azzal az ijedt szemével mondja ezt nekem, egyszerre nekem is olyan rossz érzésem támadt. Mintha én is látnám egyszerre azt a négy fehér, szelíd jószágot, a kis piros lábukkal és piros csőrükkel, és egyszerre úgy összeszorult az én szívem is, hogy meg kelljen ölni őket, egy ebéd miatt.
Persze, mondom a sógornőmnek, hogy Józsi akarja, az az utálatos Kelemenné csinált neki ilyenre gusztust. Most már nem segíthetek, a szakácsné már hozza a galambokat, és ő majd le is vágja őket. Én sem tudnék hozzájuk nyúlni, igazán.
Ezt mondom a sógornőmnek.
Persze, a sógornőmnek ez nem kifogás. És Józsit mintha nem is hibáztatná, hanem engem:
– Hát nem tudtad összeszidni, hogy ilyen utálatos? Van elég más; mit egyen Józsi. Pont galambot. Igazán kegyetlenek vagytok – korhol engem a sógornőm, és aztán azt mondja: – Én elmegyek hazulról, ha ezt megteszitek.
– Tessék! – mondom neki. – Te elmégy hazulról, mert galambot vágatok. Józsi meg az este szintén azt mondta, hogy a vendéglőbe megy hazulról, ha nem lesz galamb ma délre. Hát én legyek ártatlan, akit így szekíroztok? Kinek jutott valaha eszébe ez a galambbecsinált? A fene egye meg azt a Kelemennét.
Tudod, így vitatkoztunk. És elhiszed, hogy a sógornőm képes volt elpityeredni ezért a galambbecsináltért, és így korhol és kérlel, hogy legyek rá tekintettel.
Nahát, mit tegyek?
De tudod, akárhogy igyekeztem beszélni a sógornőmnek, nem tudom, mi lelt, de én is majdnem úgy voltam, mint ő.
Bizonyisten, úgy tetszett, hogy a karmeliták templomának a nagy oltára képét látom, mintha ez a galamb, a szentlélek, olyan szemrehányással nézne rám, és a sógornőmnek adna igazat, hogy nem elég csirke, fogoly, fácán van, éppen a galambot akarjuk levágni.
Meg azok a kis képecskék jutottak eszembe, amiket a cselédek levelekre ragasztanak a szerelmesen csókolódzó galambokról, akik olyan hűek, a hűségnek példái.
Igazán, szinte olyannak éreztem magam én is, mint egy kegyetlen hóhér, ha eltűröm, hogy galambbecsináltunk legyen ebédre a Józsi kedvéért. Mert enni belőle, már nekem is elment minden étvágyam.
Nem tudom neked el sem mondani, milyen keserves hercehurca volt ebből egész délelőtt a sógornőmmel és enmagammal.
Csak abból láthatod, hogy végre is, tudod, miben egyeztünk meg a sógornőmmel? Hát abban, hogyha hozza a szakácsné a galambokat, kieresztjük őket.
Aztán beszélünk a szakácsnővel, hogy el ne áruljon. És visszaszalajtatjuk két pár csirkéért. Nem hiszem én, hogy Józsi tudja majd azt az ízéről, hogy galamb- vagy csirkebecsináltat eszik. Egy kis kaporral többet teszek bele, és legyen aztán ez az a más íz, amivel Kelemenné olyan nagyra van.
Ha nem fog ízleni Józsinak, legalább Kelemennét fogja szidni. A fene egye is meg őtet a tanácsával.
Nahát, mikor jön a szakácsné, már úgy megyek eléje, szinte valami elérzékenyedéssel, hogy szívjóságból kieresztjük a galambokat. Erre paff!
A szakácsnő két pár megkopasztott galambot hoz. Azt mondja, kapott így is galambot a vadasnál. Sohasem tudta, hogy ez is van.
Ezzel Józsival már rendben volnánk. De a sógornőm?
Hirtelen azt mondom a szakácsnőnek:
– Hallja, Rézi! A kisasszonynak azt fogjuk mondani, hogy ezek: két pár csirke. Mert sajnálja a galambokat, és nem akar ebédelni, ha galamb van. Ebbe beavatjuk az uramat is. Csak mi tudjuk, hogy galambot eszünk… Hát ezzel tényleg rendben volt valahogy a dolog. A sógornőm is legfeljebb azt fájlalta, hogy nem csinálhatunk ünnepélyes galambkieresztést. Már úgy készült rá pedig.
Elkezdtük aztán főzni az ebédet. A szakácsnénak, persze, részletesen elmesélem közben a dolgot. Kelemennét, a férjemet és a sógornőmet, és az egész délelőttöt, aztán végül, mikor már egy kis más ízt összetanakodtunk a galambbecsináltnak, így szólok a szakácsnénak:
– Elhiszi, hogy nekem sem megy le a torkomon egy falat hús, ebből a két galambpárból. A kisasszony már úgy összebeszélte a fejemet, hogy még így sem ízlenék ezeknek a galamboknak a húsa, hogy a vadastól levágva hozta őket.
Erre a szakácsné rám néz, egy kicsit ide-oda tekinget, elgondolkodik, végre elneveti magát:
– Mondjak valamit, nagysága? – szól. – Tessék egész nyugodtan enni ebből a galambból, mert ez nem galamb, hanem fürj. A vadas azt mondta, hogy a világon senki meg nem ismeri egymástól a kettő ízét, és levágva a formáját sem.
Tessék, hát ezért volt az egész komédia. És milyen komédia. Józsi azt hitte galambbecsináltat eszik. A sógornőm azt hitte, hogy csirkét. Én pedig tudtam, hogy fürjet.
Ámbár az volna a legjobb benne, ha a szakácsné nekem is füllentett volna, és tényleg csirke lett volna ez a komplikált becsinált, mert az olcsóbb a fürjnél is, a galambnál is, és ki az ördög tudná megkülönböztetni. Még tán Kelemenné sem, a fene egye meg őtet a szakácstudományával, hogy ilyen nagy zenebonát csinál vele az embernek.
A titokzatos Zoltán
Merőben furcsa család volt a Pataki Patzekéké. A családfő napidíjas, szomorú, utolsó éhbéres minőségben körmölt egy ügyvédi irodában. Eljárt a végrehajtóval kínos, keserves körutakra, kiráncigálni a vánkost az ügyvéd adósai feje alól. Őgyelgett a bíróságon, és firkálta ki a tyúkper-ítéleteket az irattárból.
Ennek ellenére maga az ügyvéd és mindenki teljes tisztelettel tanárurazta az öreget. Tudták, hogy szerzetes tanár volt ahajt, és a szerelem ugrasztotta ki őt a csuhából. Aztán falusi jegyzőségben működött, házassága után. Ott valami kis szabálytalanságért fölfüggesztették állásából, és így vált díjnokká.
A fiával együtt jártam az alsó középiskolai osztályokat. Rendkívül eszes, átlagon felüli tehetséges fiú volt Pataki Ödön. De széllelbélelt, hebehurgya, hóbortos és rest is, a végletekig. Nagyon jól összeillett jellemünk.
Sokat jártam a házukhoz, átvenni közösben a leckét. Jól mulatok! Soha egy büdös mukkot nem tanultunk. Az iskolakönyv vagy rajztábla alatt regényt olvastunk. Papírállat-faragással, torzkép-gyártással, légyfogással, kártyázással szórakoztuk el a drága időt. Aztán bepofáztuk az uzsonnát, és volt szívünk az Ödön édesanyját, egy bűbájos, csupa szív nénikét szenteskedő képpel meghallgatni uzsonna után, amint így szólt:
– Most aztán, édes gyermekeim, édesapa utasítására figyelmeztetlek, hogy nemcsak a léleknek kell megadni a magáét, és a könyv mellett görnyedezni szabad, hanem tessék, játsszatok, pigézzetek vagy golyózzatok, vagy labdázzatok a kertben.
Ödönnek volt pofája szegény édesanyja tökéletes falhoz állítására, néha zúgolódó képpel tiltakozni, hogy még át köllene vennünk ezt meg azt a tananyagot! És erőltetni magát és engem, édesanyja által, a hancúrozásra.
Hát ilyen fura levegője volt ennek a helynek.
Még említenem kell azt is, hogy az öreg Pataki nagy méhész volt. Később, gondolom, országos hírre és a méhészek egyesületének elnökségére vagy titkárságára emelte őt több remek szakmunkája.
A kertjük végében töméntelen üvegesláda sorakozott. A méhek kaptárai. De úgyszintén kasok is.
Az öreg sokszor tartott nekünk is előadásokat arról – milyen eszes állatkák ezek a hitvány rovarok! Milyen tulajdonaik vannak! Mit éreznek meg! Mennyivel különb érzékszerveik vannak nálunk, a teremtés koronáinál, és mennyivel tökéletesebben megszervezett társadalmuk.
Én elragadtatva tudtam hallgatni az öreget. Ödön, a fia unta. Döfölt hátulról, csípett, csiklandott, hogy iszkoljunk a fészkes fenébe apja értekezései közeléből is!
No hát, egyszer, úgy rémlik, Pataki díjnok társa és annak neje jelentek meg náluk. Az uzsonnát sokkalta ünnepélyes keretek közt szolgálták föl, a filagóriában.
Patakiné a foszlott vászonabroszt és asztalkendőket nehéz damaszt, virágos asztalneművel cserélte ki. Ezüst cukortartó, ezüst tálcák kerültek a terítékhez. A vajat és a házilag készült rástos mézet nem pirított kenyérre kentük, hanem foszlós kalácsra.
Olyan különös benyomást tett rám ez. Ismertem a háznak kiáltó nyomorúságát vagy hát legalábbis szűkösködését a jövedelmekben. És íme! Ez a fejedelmileg tálalt és gazdag uzsonna!
A filagóriában aztán, az eleven szellemű emberek hangos, összevissza cikázó csevetelése indult meg. Ennek a keretében leginkább az öreg méhész és a vendégek vitték a szót. A háziasszony alig-alig szerepelt.
Egyszer azonban, mibe kapcsolódva, mibe nem, azt mondja:
– Na, arra jól emlékszem, Zoltán, ahányszor nálunk tartózkodott, a mézet sosem ette a kávéhoz, és ha már válogathatott, akkor szalonnát evett, és a disznósajtot kedvelte tízóraira, uzsonnára, és a vizesbort hozzá. Még ilyen pöttöm legényke volt csak, már akkor valahogy kitört belőle az a nagy-nagy izé, hogy is mondjam, férfiassága. Édesség, nyalánkság: nőknek való eledel – ő így tartotta. És pipázott Zoltán, mint egy török.
– Jaj! Drága asszonyom! – mondta erre nejének, valahogy fiatalos negédességgel, az öreg méhész. – Magának van afféle gyógyíthatatlan rögeszméje Zoltánról. Hát hiszen nyavalyás, nyiszlett, tüdőbajos kölyök volt szegény. Isten nyugtassa őt. Az vitte el. De hát, ha labdázásban kifulladott, már vért köpött. A dohány? Méreg volt neki! De pöfékelt, hogy legénykedjék vele. Az ital átka volt. De benyakalta, virtusból. Apjának méltó fia akart lenni mindenáron. Pedig az apja csak dicsérte a bort dalban, míg ő maga nem volt iszákos természet.
A vendégeken tapasztaltam, hogy ez a bizonyos rejtélyes személyiség, ez a Zoltán, nagy érdeklődést és tiszteletet gerjeszt bennük.
Míg Ödön pajtásom a megvetés és az unalom fintorgásaival adja tudtomra az asztalon át, hogy: rémesen érdektelen beszédtárgy ez a Zoltán! Sőt egyszer bele is kotyogott a szülei szóváltásába:
– Hát ha elkezdték, akkor máma csak Zoltán járja itt nekünk.
Valóban, az öreg méhészné fiatalos pironkodással vette föl a vitát férjével. Így:
– És maga, édes fiam, a másik elfogultság Zoltánnal szemben, ha én az egyik vagyok. Maga most is féltékeny az emlékére, mint életében a személyére volt. Maga a Zoltán nagypapájának adott igazat, annak idején. Maga azt sosem felejtheti el Zoltánnak, hogy az ő versét leközölte a Nefelejts, míg a magáét nem. Mert Zoltán olyan nagy tehetség volt szegény, mint az apja!
– Na! Ezt aztán ne feszegessük, asszonyom! Az apja egy lángelme, ő pedig gyönge, másodrendű versfaragó volt. Az apja emléke segítette hozzá, hogy firkáit kinyomtatták! – tüzelt az öreg méhész.
De a felesége tüstént rávágta:
– Ezernyolcszázhatvanhét előtt? Ugyan-ugyan! A Zoltán pályafutását inkább akadályozta az édesapja árnya, mintsem támogatta. Akkor? Amikor Bach úr volt a miniszterelnök! És az ő pandúrjai meg spiclijei nyüzsögtek mindenütt az országban… Ó, milyen idők is voltak azok! Mint kislány, emlékszem rá, hogy mindenki a szegénylegényeket támogatta és dugta; meg a bujdosókat. Zoltánt is egyszer két ilyen szegénylegény kísérte el Erdődről vagy Erdődre, nem is tudom! Hiszen ő, szegény, szökdösött, kutyagolt Debrecentől Pestig erre-arra, mint az űzött vad!
Így folyt összevissza a szócsata a vén méhész és neje között. Azt gyerekfővel is kitaláltam, hogy ez a titokzatos Zoltán vetélytárs-udvarló lehetett a méhésznek messzi fiatalságában. Fúrta kegyetlen az oldalamat a valószerűtlenségek megfejtése: mért tud keverni ez a Zoltán ekkora érdeklődést, viszályt az egész társaságban? Kivéve Pataki Ödönt. Ő aztán változatlanul savanyú pofával és lekicsinylő legyintésekkel felelt kérdő fintorgásomra.
Végre aztán sikerült egy óvatlan pillanatban áthajolnom az asztalon Ödönhöz:
– Te! Kiről beszélnek?
– Áhh! Hát ennyit nem találsz ki? A Petőfi fia, Zoltán. A nagyapja, az öreg Szendrey, erdődi birtokos volt. Erdődre valók apuskám is, anyuskám is. Petőfi Zoltán ott bujdokolt, szökdösött, csavargott el az édesanyja mellől és nagyapjától, aki nem szenvedhette… Ővele vannak nagyra apuskámék. Én már százezerszer hallottam, hogy anyuskám hányszor foltozta meg a Zoltán könyökét, és hány szemölcs volt a Zoltánka bal kezén, és amit akarsz!… Gyerünk pigézni. Mindjárt asztalt bontanak. Köszönjük az uzsonnát!…
Hát ez a titokzatos Zoltán története, ifjúságomnak egyik legkülönösebb élménye.
Baleset?!
Fedort, a muszka trappert, két és fél éves korában vette meg egy uralkodó herceg. Fedor olyan nevelést kapott, hogy méltó legyen egy uralkodó kocsija elé. Szénfekete, gyönyörű, fiatal táltos volt Fedor. Gyorsított kocogásban szabályosan egy méter negyven centimétert lépett maximálisan. Hőmérsékletét hetenként lemérték, kedélyállapotáról, étvágyáról, esetleg makrancairól vagy fölcsípett rossz szokásairól rögtön jelentést kellett tenni a fő lovászmesternek.
Fedor társa, akihez úgy hasonlított ő, mintha ikerfivérek lettek volna, Petyka nevet viselt. Persze hogy csak a kocsisuk nem tévesztette össze őket.
Amikor a kocsikorzón, aranyszerszámosan, kényesen együtt trappoltak a herceg kocsija előtt, kiscsikó koruk óta klasszikus ívalakra szügyükhöz szíjazott fejük tartása, gépállat módjára együtt kirúgott és földre kattantott patájuk, persze hogy a legkitűnőbb szemű szakember előtt is tökéletesen egyformának mutatta őket.
Pedig hát iszonyú különbség volt kettejük közt.
Fedor testi-lelki tehetségei messze felülmúlták a Petykáét. Fedor eszes, tanulékony, nyugodt, bátor, mértékletes, kitartó, hűséges, mélyérzésű állat volt. Míg ezzel szemben Petyka?… Buta lett volna borjúnak is, ijedős lett volna nyúlnak is, ideges lett volna a hercegi udvar pénzügyminiszterének is (államtanácsi interpellációk előtt), falánk lett volna disznónak is, szeszélyes lett volna primabalerinának is az udvari nagyoperában. Felszínes, hiú, csélcsap volt… Egyáltalán, nem is volt neki jó tulajdonsága más, mint hogy külsőleg hasonmása volt Fedornak.
De mennyi baj volt ezzel! Mennyi vesződség, hiábavaló munka!
Petykának örökké hasmenése volt, mert állandóan vagy redukált, vagy emelt ételadagokon élt és droguákon, hogy ne hízzék és ne fogyjon. Mindig vigyázni kellett rá, hogy az istállóban Fedortól el ne terrorizálja a falatját, és agyon ne zabálja magát vele. Petyka mindig maszatos volt. Álomszuszékságának, restségének nem használt semmi fenyítés. Ötvenszer kellett elismételtetni vele a lovásznak, amire tanította. Úgyhogy szegény Fedornak is vele kellett szenvednie az ostoba Petykával, holott ő már a harmadik próbára tudta minden leckéjét.
Hát persze, így fest belülről majdnem minden kifelé fényes, feszes, parádés dolog.
A legérdekesebb mégis az volt ebben a társulásban Fedor és Petyka között, hogy az mégsem csak a látszatok szerint sikerült. Hanem, igenis, a legfontosabb érzelmi kapcsolatok szerint is.
Fedor és Petyka olthatatlan vonzalommal viseltettek egymás iránt. Paripa volt mind a kettő. Hát nem lehetett szó köztük a múlékony, időszakos, nemies gerjedelmekről. Hanem csak a barátságnak – de annak aztán nagyon szilárd, tartós, szenvedélyes érzelmeiről.
Persze, ebben is Fedor volt igazabbul érdekelve. Petykával azért hámtársához, Fedorhoz való minden őszinte szeretete mellett megesett, hogy idegen lótársai röhögését viszonozta; sőt dörgölődéseket is, szaglálódást is váltott velük. Fedor soha! Fedorra nézve levegő volt más ló Petykán kívül. Közeledésektől elfordult, nyikkanás, nyerítés nem hagyta el száját más ló, mint Petyka számára.
…Élete legnagyobb tragédiája is nem a sors egyéb balfordulatai lettek Fedornak, hanem csak egyes-egyedül a Petyka elveszte.
Mert miután Fedor és Petyka, évek során át, kifogástalanul szolgálták az uralkodói udvart, és legszebb férfikoruk elején tartottak, pont arra az időre esett, hogy a gépkocsi halálos csapást mért a lónép egész fajára.
Az uralkodó hercegnek is, akármilyen konzervatív gondolkodású úr volt különben, mégis be kellett látnia, hogy még parádénak is silány az olyan jármű, amit játszva előz meg minden biciklis pékinas. Motorbiciklikről, autókról nem is szólva. A herceg tehát díszhintajai helyett díszautót rendelt.
Szó volt róla, hogy Fedort és Petykát a hercegi uradalmaknál alkalmazzák valahol. De aztán ezt a tervet a fő lovászmester, akinek busás sápja volt minden kótyavetyéből az udvarnál, lefújta. Hogy hát, izé, mégis kár két olyan gyönyörűen idomított lovat, mint Fedor és társa, igára fogni!
Hát két vásárló jelentkezett mindjárt Fedorékra. Egyik egy finom, monoklis, raccsoló úr volt, egy műlovarrá levitézlett lovas tiszt. A másik egy veres orrú, vidéki félparaszt gazda. Kinek-kinek csak egyik ló kellett. A főlovász örült, mert így két helyről ütötte markát baksis.
No, de most melyik ló kinek jusson, ilyen egyforma párból?
A Fedorék öreg, borotvált képű, udvari kocsisa bajuszára csorgó könnyei közt próbált fölvilágosítással szolgálni becsületesen a két jószágáról:
– Ez a Petyka a butább, kicsikét restebb is, ijedősebb is. Hámnak ez lesz jobb. Idomításra okvetlen alkalmasabb ez a Fedorkám! Bár sohasem értem volna meg a napját, hogy megválok tőlük.
A műlovar meglehetős ridegséggel szakította meg a vén kocsis érzelmeskedését:
– Hagyja csak, bátyikám! Szakértők vagyunk mi eléggé! És minden elméleti megállapításnál jobb egy természetben való próbatétel. Mindjárt megjártatjuk ezt a két dögöt hámban, és hámon kívül, nyereg alatt is megköröltetjük őket. Rájuk nézvést hibátlanok tényleg.
Ez történt.
Befogták egy fogatba előbb Fedort, aztán Petykát.
Hát Fedor egyedül gyönyörűen, simán indított, és jobb trappal iramodott, mint társával.
Ellenben Petyka, amint egyedül akasztották őt az egyfogatú elé, veszettül kezdett farolni, ágaskodni, rudat recsegtetni, csillagot rúgni…
Mi volt ennek az oka?
Csak az, hogy a tanulékony, gyorsabb iramú Fedort sokszor szerepeltették már egyedül. Ügetőversenyeken is részt vett. Tehát nem volt neki újság az egyes fogat.
Az ostoba Petyka, jó volt, ha nagy nehezen egy jó társ mellé bevált valahogy sétaügetőnek. Azért vadult meg az egyes fogatban.
A műlovar azonban, a szakavatottság teljes önérzetével és lenézésével jegyezte meg az öreg kocsisnak:
– Na lássa, öredzsem! A praxis rögtön megmutat mindent. Ez hámnak született. Nincs vér benne. Ebben van a tűz és a gőg, hogy nehezen törődik bele az egyhangú hámmunkába. Ez az enyém! Az pedig megfelel a másik úrnak teljesen. De idomításra alkalmatlan.
Így történt, hogy a tehetségtelen Petyka a műlovar tulajdonába ment át. Művész lett belőle. Az állati értelmesség fenoménje.
Ez is csak a mai változott idők változott erkölcse szerint történt, amikor is a kontárság elég sűrűn foglalja el a zseni helyét.
Fedor rögtön konstatálta, hogy szeretetlen, durva kezek közé került. Nagyon fájt neki ez a fordulat. De vigaszt merített abból a gondolatból, hogy csak ideiglenesen történik ez vele, és megint visszakerül Petyka mellé.
Sóvárogva várta ezt a pillanatot, és tűrt békén minden megpróbáltatást. Rossz bánásmódot, büdös, szennyes istállót, szőréről levakaratlan sarat, álldogált esőben, hóban, hőben, dohos abrakot, penészes szénát… Szóval mindazt, aminek egy részeges, hanyag falusi kisgazda lova ki van téve, eltűrte Fedor, aránylag könnyen, annak a reményében, hogy visszakerül társa, Petyka mellé. Vagy pedig Petykát hozzák vissza hozzá, ha már úgy kell lennie, hogy nem kerül vissza többé a márványfalas, szellős, gőzfűtéses hercegi istállóba, hanem ebben a szomorú, ínséges sorban tengődik.
No hát, rendben van! Bizonyára itt lett szükség az ő munkájára. Illetve munkájukra. Mert Fedor szilárdan meg volt győződve, hogy Petyka egy nap megjelenik azzal a kedves, bárgyú röhejével, és összedörgölik boldogan a fejüket, és elnyihogják a viszontlátás örömét egymásnak.
Sokszor hallucinált Fedor: Petyka nyerít valahol a közelben! Nagyokat horkant, élesen nyerített: – Halló Petyka! Itt vagyok! Gyere csak!
De hát csalódott! Képzelődött! Vagy más idegen állat hangjáéval vétette össze a Petykáét.
Petyka? Már réges-rég a műlovar minden borzalmat felülmúló kínzásaival készítődött ki művészi föllépteire.
Fedornak hiába fájt a szíve utána. Hiába fájt lankadatlanul! Ugyanis Fedornak arra nem volt képessége, hogy belássa, ha már ilyen hosszú ideig marad el tőle Petyka, akkor valószínű, már nem is jön hozzá vissza többé, le kell mondania róla, és valahogy megvigasztalódnia. Nem! Fedor érzése egyszerűen az volt, hogy Petykának vissza kell térnie hozzá, mivel ő vágyik utána, és csupán a viszontlátás halogatódását kell megszenvednie.
Ez a huzamos, hasztalan sóvárgás, persze, azért megnyilvánult dolgokban Fedornál. Legelőbb is az étel kezdett mind kevésbé ízleni neki. Az abrakostarisznyát hiába akasztották a fejébe, a szénát hiába hányták eléje a jászolba. Fedor nem ropogtatta a szokott víg élvezettel étkét. Pár harapást nyelt immel-ámmal. Aztán fújt, fejét rázta és tűnődött. Egyre tűnődött: merre maradhat el tőle az a Petyka?
Búskomorságba tűnődte magát Fedor végül is.
A részeges paraszt így állapította meg ezt a tényt:
A fene látott még ilyen dögöt! A finom takarmányra, abrakra csak pöfög, pedig olyan a fogsora, mint a porcelán. De szomjasnak örökké szomjas, mintha láztól égne a bendője. Alkalmasint híg moslékon tartották ezt a herceg tolvaj kocsisai, mert azt ingyen hordták neki a konyháról, és a zabját ellophatták. Ciberére kell fogjam én is, ha azt nem akarom, hogy gebévé gyöngüljön nekem!
Általában mindig így értették félre a lélek fájdalmait, lóban, emberben. Szegény Fedornak attól fogva a legrémesebb, legbüdösebb ételmaradék, korpa, gyógymenta, étvágycsináló csalánegyvelegeket kellett híg latyak alakjában táplálékául elfogadnia. Hogy még az utáltság kínja is tetézze kietlen szomorúságát és nyomorúságát! Vuhh!
Az úgy van, hogy a rossz sors kegyesebb ahhoz, akivel magánál jobbat meg nem ismertet. Jobb sors ismerete után zuhanni rosszba, az a keservesebb!
Fedor, a szegény muszka ügető, még mindig nem érkezett el érdemtelen megpróbáltatásai utoljához.
Gazdája egy forró kánikulai napon bepálinkázott förtelmesen. Így bóbiskolt el a tejeskocsi bakján hazahajtóban. Kopasz fejéről lecsúszott a kalapja. A napsugarak így érték. Szóval hazáig, ott ültében, kimult napszúrásban a derék, jó ember.
Hát igen, ahhoz képest, amilyen kezekbe aztán került Fedor, bátran áldhatta ennek a részeges, kegyetlen parasztnak az emlékét.
A paraszt özvegye föladta a gazdálkodását, és vásárra vitte minden jószágát.
Egy budapesti fuvaros vette meg Fedort, akinek jó néhány pár lova volt. Többek közt taligái is, építkezésekhez, csatornázásokhoz.
Ilyen taligáslónak alkalmazta a fuvaros vállalkozó Fedort. Mert hogy magányos fogattól vette meg.
Hát hogy a munkája súlyosabb lett volna eztán Fedornak? És talán ellátása rosszabb? Nem! Egyik se! A taligát Fedor teljesen terhelve, meredeknek is könnyen húzta zömök, erős, jóinú paripa létére. A tápláléka is kijárt elég rendesen.
Hanem a bánásmód! Az tette most a Fedor életét pokollá!
A Fedor kocsisa egy húsz és egynéhány éves suhanc lett. Egy nagyvárosi naplopó. Volt ez azelőtt suszterinas és újságárus és gyári munkás és kifutó boy és segéd hintáslegény, mindenféle. Csak éppen lóhajtáshoz és gondozáshoz nem konyított semmit sem.
Ez pedig nagy baj volt. Ezt nem pótolhatta az, hogy a legény nemhogy kegyetlenkedő vagy hanyag lett volna, de jólelkű volt és serény. Ám a tudatlansága, hozzáértetlensége szerzett ezer kibírhatatlan szenvedést Fedornak.
A részeges paraszt, amilyen durva, gonosz lélek volt különben, és akármi apró botlásért készen állt a kezében az ostor, patkós csizmájával is nekirúgott Fedor hasának sokszor, ha nem elég gyorsan farolt a hámjába. Viszont voltak olyan elemi szabályok, amiket ez a duhaj bugris soha nem mellőzött, és voltak elővigyázatosságok, amiket soha át nem hágott.
Dermesztő hidegben soha nem feledte pokrócot hányni Fedor hátára. Ha izzadttá hevült Fedor, akkor nem itatta hideg vízzel, hogy a kehet megkapja, és fogát elvásítsa. Ha elkocsmázott órákig, és Fedort ott vesztegeltette az útfélen, akkor nem feledte el a zablát kivenni a szájából, hogy gyepelhessen magának egy kis friss füvet. Ha látta, hogy Fedor lába reszket a fáradtságtól, akkor semmi áron sem hajszolta tovább.
Szóval úgy töltötte csak ki gonosz természetét a Fedor bőrén, hogy azért Fedor erejét, egészségét megtartsa és kímélje a munkája számára.
Ezzel szemben ez a kontár, fiatal kocsis a kínok kínjait okozta Fedornak, csupa jóakaratból is.
Például sajnálta ütni Fedort az ostorral, ha csak rendkívüli körülmények közt nem. Hanem azt tette, hogy indításnál, biztatásnál a Fedor gyeplőjét rángatta. Meg volt győződve róla, hogy az ártalmatlan és kitűnő, tapintatos módszer, Fedorral megérteti akaratát. Mulatsága, szokása, majdnem mániája lett ennek a fiatal ex-suszternek a gyeplőrángatás.
Holott hát minden öreg lószakértőnek a hajaszála mered égnek a gyeplőrángatásra. A lónak a szája a legérzékenyebb, legvédtelenebb része. A jó kocsis, a jó lovas a gyeplőt még akkor is csinján kezeli, s lazára ereszti, ha a ló maga rángatja és húzza előre. A hajtás matadorjai pláne csak szóval, füttyel, csettintéssel kormányozzák a lovat. Fordulatnál, irányváltozásnál húzzák csak meg gyöngén a gyeplőt, vagy még akkor sem. Mert tudják, hogy a legkegyetlenebb ostorozás, dorongolás sem árt úgy a ló kedélyének, értelmének, munkakedvének, mint a szájának a nyomorgatása.
Hát ennek a rémséges tortúrának tette ki Fedort fiatal új gondozója, csupa állatbarátságból. A többi ostobáskodása már csak afféle mellék-gyötörtetésszámba ment. Hogy egész napi keserves, lassú húzómunka után este vágtában hajszolta haza a taligát. Hogy a zablát elfeledte kivenni a Fedor szájából, ha friss fű volt előtte. És irtózatos fogfájásokat okozott Fedornak azzal, hogy jeges vízzel itatta. Meg a többi meg a többi…
Hiába jött aztán simogatni a Fedor pofáját a fiatal kocsis, és nevezte beceneveken:
– Ej, te fekete ördög! Az anyád!… Hogy vagy? Te büdös!
Fedor bizony nem nyihogott vissza boldogan, és nem dűtötte oda okos fejét a vállához, mint valaha régi kocsisához az uralkodó hercegi istállóban. Csak mélázott szomorúan magának, mintha azt gondolná fiatal, kontár kocsisáról: – Lovak Jóistene! Hogyan férhet meg ugyanegy emberben ekkora mérvű butaság ezzel az idétlen kedveskedhetnékkel?!
Fedort, ha talán nem kegyeli annyira fiatal, új kocsisa, negyedrész annyi fájdalmat nem tűr tőle.
Hogy miért?
Mert a taligáskocsisnak nemcsak egy lova van, hanem több. Janira, a Fedor gondozójára még három másik lótársa is rá volt bízva. Ha libasorban ment a hosszú taligástrén, akkor a Jani négy taligája kiakasztható, vékony lánccal volt egymáshoz akasztva. Bár ez szükségtelen is. Mert hiszen a taligáslovak úgy egymáshoz szoknak, hogy vakon megy egyik taligásló a másik nyomában. Még ki is tör máshonnan a taligásló, ha nem őrzik, hogy társai után iramodjék.
Hát Fedor, mint a Jani kedvence, a kis négyes trénnek vezérlő taligáját húzta. Azon ült Jani, és irányította Fedort. Persze a gyeplője borzalmas rángatásával, amit ő a kocsistudomány tetejének vélt. A trénnek többi lova legalább ettől volt megkímélve a Fedor taligája nyomában.
Ó, Istenem! Be gyönyörűen süt a nap! Milyen édesen lilállanak ezek a budai hegyek egy tiszta őszi reggel. A Duna, ez az óriás folyam, úgy hömpölyög, olyan simán, egy hullám, egy fodor nélkül, mintha tó tükrére néznél a partjáról.
A víz szélén, mint valami ősvilági szörnyeteg hörög, dübörög a kotrógép, és okádja, zihálva, furcsa ormányából a folyam fenekének nedves homokját. Már óriás kupac magaslik a parton, ahová a homoksugár csurog. Ebből a nagy homokhegyből viszi tova a taligáslovak sora a homokot.
A part, magas kőpart, merőlegesen esik a Dunára. Egy helyütt a taligáslovak közvetlen ott haladnak a kőpart peremén, mert más utat elzár a homokhegyek egymást érő sora.
Fedor gazdája, Jani, kitűnő, kedvében volt. Kevés kell ilyen fiatal, erős embernek, hogy jókedve legyen. Valami elkényeztetett, gazdag fiatalember, persze, abban a helyzetben, mint amilyenben Jani élt, a kínok kínját szenvedné. Későn feküdni, korán kelni, soha-soha-sohasem pihenni ki magát. Gyatra koszton tengődni, rossz gúnyában fagyoskodni. Mosdatlan, fürdetlen, emésztési zavarok közt, megaláztatások közt, a betevő falatért állandó lelki szorongások közt sínylődni… Ajhaj!
Így érezné a Jani sorsát csak egy közepes polgári egzisztenciájú fiatal egyén is… A borzalmak sorsának!
Jani sincs éppen azon a gondolaton, hogy az élet királya! Viszont ma reggel melegen süt aránylag, az előhaladott őszi időhöz képest, a nap. Tegnap húsz fillér borravalóhoz jutott Jani. Ezen ma, hajnalban, két deci szeszt ivott, aközben, miközben bevágta negyedkiló finom rozscipóját, egy parányi kis szalonnával. És egy vöröshagymával, desszertnek.
Hát így a közérzete, a relativítás elvének fogalma nélkül, azt disputálta rá Janira, hogy: az élet számára csodaszép, nagyszerű, vidám, boldog dolog! Mit lehet ez ellen tenni?
A taliga ülésdeszkájáról Jani énekszóval hajtotta Fedort. Stílszerűen egy folyami hajósdalt fújt. Hogy aszondja, hogy:
| Kapitány úr űtet szereti!… |
|
Közben, pesze, Jani igazán csak az Isten kegyelméből való, fölséges jókedvét mással is nyilvánítani kívánta, mint az ének. Húsz és egynéhány évvel ez már olyan dolog, hogy a virtus nem fér meg senkiben, ha egy kis szesszel aláfűtenek.
Na, de mivel nyilvánítsa egy ambíciózus ifjú kocsis azt az érzését, hogy ő sem utolsó féreg a világon? Hát Jani a Fedor gyeplőjét rángatta.
Az ének ütemére nagyokat rántott a Fedor elkínzott száján. És kurjantotta is:
– Héj te, héj! Ferkó! Gyüate! Gyüa!… Azt a ragyogó csillagát is!
Hát igen! Attól fogva, hogy a taliga elé állt Fedor, egész addig, amíg a munkahelyig, a homokhegyig érkeztek el, jobb időknek is becsületére váló hosszú ügetésben iramodott a taliga előtt a gyeplőrángatásra. A három társa csak vágtában bírta őt követni. Kehesen szuszogtak, horkangattak, fulladoztak mögötte.
Fedor mint vezér, nagyon jól tudta ezt. Embernemismerte fogékonyság és érzékenység lakik egymással szemben az állatokban.
Ha szavakba lehetett volna foglalni az okos Fedor érzéseit, hát azok körülbelül így szólnak:
– Ó, te, kocsisok leghülyébbje, a taligám ülésén! Hát miért nem hagyod abba a szám ráncigálását? Nem gondolod azt meg, hogy az életeddel játszol? Hiszen csak egyedül az okosságom és türelmem az, amin az életed függ, mint cérnaszálon. Nem veszed észre, hogy hatalmas erőben vagyok én, a kocsi üres, a gyeplőrángatásra könnyen megszállhat engem az őrjöngés? Amit az emberek úgy neveznek, hogy: elragadta egy ló! Nem tudod te azt, hogy a gyeplő az egyetlen hitvány fenyítő eszköz egy ló őrjöngése ellen? És ha én nem volnék okosabb, mint te, már szabály szerint régen őrjöngenem kellene erre a te gyeplőrángatásodra, te, kocsisok leghülyébbje! Hiszen te annyit éltél már vissza a gyeplőmmel, hogy érzéktelenné gyötörted a számat. Észbe se kaphatnék már őrjöngésem közben a legrémültebb gyeplőhúzásodra sem! Halálba hurcolhatnálak megvaduló társaimmal együtt, te szerencsétlen!… Csakis lótársaimat kímélem azzal is, hogy ügetésben maradok, nem kezdek vágtatni, amit már azok nem bírnának, és botlás, bokrosodás, felfordulás, szerencsétlenség válnék belőle! Pedig ez még nem őrjöngés!…
Hála Fedor higgadt önuralmának, baj nélkül érkeztek a homokhegyekhez.
Ott aztán a Jani királyi kedvét kissé megcsappantotta az a körülmény, hogy a taligákat neki is kellett segíteni terhelni homokkal. A lapátforgatás nehéz erőfeszítésétől nem jut szusz már a dalra!
De végre ez is készen volt. És a homokterüvel a taligák libasora a meredek kőparton megindulhatott.
A Jani jókedve is visszatért tehát.
A nótára mindjárt rázendített Jani. De hát lassú, lépésben haladó, terüs taliga tetejére ülni, vagy mellette lépésben bandukolni? Ez nem felelt meg a Jani virágos hangulatának.
Egyet gondolt! Hátha felülne a Fedor hátára?
Már oldotta is kifelé a Fedor gyeplőjét, hogy rövidebbre fogja, ha a Fedor hátán ül. Azzal hepp! A taliga rúdjáról a Fedor széles, puha hátára vetette magát.
– Na, gyüa! Te fekete ördög! – bíztatta Fedort. És persze mindjárt rántott egyet a gyeplőjén.
Hát Fedor, tán életében először, ideges lett. Ez már mégiscsak sok volt tréfának is. Terüt is húzni, lovast is cipelni, veszélyes kőparton menni végig, és közben ezt a tébolyult gyeplőrángatást szenvedni el?… Sok volt, sok, na!
Fedor ugyan a megrögzött szokás hatalma alatt indított rögtön a kocsis gyüójára. De már a gyeplő rándítására azzal felelt, hogy nem törődött vele, véresre tépi-e száját vagy sem, nagyot rándított féloldalvást a fején ő is.
– Mi a, hé!… Mi bajod? – kiáltotta ijedten Jani a Fedor hátán, ahogy ő maga is csak afféle állati ösztönnel érezte, hogy az a jámbor fekete igásbarom hirtelen toporzékoló táltossá vált alatta: – Mi a?…
Még ennél is több történt Fedorral.
Amikor vadul félrerántotta fejét, és az a víz sima tükre fölé került, a Fedor szemének ellenzője is félrecsúszott annyira, hogy a víz tükrére pillanthasson.
Akkor a víz tükrén, ó! Fedor egy szilaj, kényes, fekete paripa fejét pillantotta meg…
Az oly rég várt, sóvárgott társa, Petyka szeme riadozott Fedorra a vízből. A hasonmásáé! Fényesen, tisztán.
Fedor nagyot horkant! Fölágaskodott! És most már gyeplőrándítás nélkül vetette fejét vissza a víz fölé.
A Petyka feje újra megjelent. Ágaskodott szintén, ahogy hűséges hámtársnak illik. És megindult ő is a vízben, fékeveszett, vad vágtával, Fedorral együtt.
De hát ez nem a dühnek, ez a boldog viszontlátás örömének feltartózhatatlan őrjöngése volt már.
Az őrjöngés erejének pedig csak játék egy embert vinni a hátán, meg egy homokterüs taligát rángatni maga után, még néhány vakon rohanásba fogó taligáslóval együtt.
És ez az utolsó, vad vágta így se tartott, csak pár pillanat hosszat. A Fedor hatalmas szökkenései a kőpart szélére vergáltak. Feje a víz tükre fölött társát, Petykát akarta látni. A taliga már csak fél kerekén zökkent nagyokat a magas kőpart legszélén…
Azután zuhantak le a folyamba irtózatos csobbanással, és eltűntek mindenestül… Egypár hamar simuló hullám és egypár buborék jelezte csak a mély víz fölött az egész tragédiát…
Az emberek bambán, döbbenten, jótehetetlen sereglettek össze a parton és a kotrógépen.
A gépész fönn, a kotrógép tetején, a gép kattogása, dübörgése közül ordította le élesen, mint egy nekrológot:
– Az a fekete dög okozta a balesetet. Az ágaskodott és nyihogott, mint az ördög egyszerre… Valamit láthatott a vízen, és ettől kapott frászt… A tekintetem éppen rajta volt… Kámpec neki!…
Így fejezte be életét Fedor, a fekete muszka ügető.
A Borzalmak Hegye
Erre Atkótzy doktor elkezdte mesélni:
Az a hegy, ahol először voltam az olasz fronton, a lapok szerint a Borzalmak Hegye volt.
Én megsúghatom nektek, soha olyan jó dolgom nem volt fronton, mint ott. Mi egymás közt úgy hívtuk azt a szakaszt, hogy üdülőtelep.
Ez egy finom hely volt, mondom. Árnyas erdőben, nyitott, szellős dekkungokban üdültünk. Az olaszok előbb lenn voltak az iszonyú meredek sziklák alatt, alattunk, aztán átköltöztek a túlsó hegyre. Közöttünk egy csodaszép, virágos, szőlőskertes völgy volt, amelynek mélyén az Isonzó egyik mellékpatakja folydogált.
Mi a borzalmak hegyén borzalmasan kártyáztunk, italoztunk, és borzalmasan alig törődtünk a digókkal, és alig volt szolgálat.
Hát persze, lőni azért lőttek néha a digók is, a mieink is. De volt a digó tüzérségnek egy édes, aranyos szokása. Ezek a marhák, mivel nem tudták pontosan, hogy hol tanyázunk a hegyen, hát föltették, hogy ott is vagyunk, ahol nem voltunk.
Sokszor a leglehetetlenebb helyeket választották ki a digó tüzérek, és azt lőtték. Például előszeretettel küldték egyre-másra a gránátokat fölöttünk egy sziklafalra, ahová direkte föl se tudtunk volna mászni.
Hát egy nap is megbolondulnak az olasz tüzérek és – drimm-drumm, dzim-dzum, tyiu-tyuu-brubrubru! – Irtózatosan lövik a puszta sziklát fölöttünk. Mi pedig békén üdülünk az erdőben. Ki vad cikláment szed, és küldi a babájának levélben, ki tanul, ki olvas, ki kártyázik, ki iszik, unalmukban sokan a fogukat piszkálják a bajonettal.
Nos, közülünk egy kadét, hivatalos küldetésben, a Korpskommandónál van benn.
Ez azt jelenti, hogy még egy-két állomást vasúton is utazik odáig, ahol a Korpskommandó harcol a tűzvonalban, és jelent a tűzvonalból, és vezeti a tűzvonalat.
Na, estefelé hazaérkezik a kadéttársunk, és rettenetesen-rettenetesen hűhózik a Korpskommandónál való fogadtatásról. No, mi az, mi az?
Hát elkezdi mesélni, hogy az egész kórnál rémesen oda vannak, hogy micsoda szörnyű ágyútűz dühöng a mi szakaszunkon. Hiszen az egész Isonzó-völgy üvölt kínjában az olasz gránátok alatt.
– Képzeljétek – meséli kadéttársunk –, maga az egyik pléhgalléros a Korpskommandótól megsimogatta az arcomat, és azzal fogadott fejcsóválva, hogy: – Milyen rettenetes sokat szenvedtek, szegény fiaim, de ki kell tartanunk, itt a harctéren, a végletekig.
A tudósításon, persze, irgalmatlan röhej. És aztán a kadét természetesen megjegyzi:
– Ne féljetek, nem árultam el a helyzetet. Olyan siralmas képet vágtam nekik, mint Tiborc a Bánk bánban! Majd elolvassuk a Hőferben holnap, hogyan szenvedünk itten.
Na igen, de ha a magasabb kommandók nem is futottak versenyt, hogy meggyőződjenek a front helyzetéről, azért mégiscsak voltak támpontjaik, amikből következtethettek rája. Például, legfőképp ott volt a veszteséglista.
Hogy lehet az, hogy egy-egy rémes ágyú, gépfegyver és handgránát és rakétabál után, és olasz támadások után, egy tűzvonalból a veszteséglistán csupa dagadó reuma, Magen-Darmkatharr, tüdőkutykurutty, legföllebb Hexenschuss az egyetlen harcias hangzású sérelem?
A nagyobb kommandóink gyanút fogtak. Itt-ott mégis kidugta az orrát hozzánk egy-egy aranygalléros is, és aztán félig-meddig kiszimatolták a helyzetet.
Attól fogva aztán már kötve hittek a mi frontunknak hátul. Érmet többé nem lehetett kapni semmiféle hangzatos jelentésekre. Csak két esetben: ha sebesülés történt, vagy ha olasz fogoly szállítódott be. Csak egy öklömnyi olasz dezertőr is jó volt, csak digó legyen. És sebesülés. Az igen. Ennél is jobb a halálesetek, mentül tömegesebben. Akkor jött a nagy- és kisezüst a frontra, és a signumok és vaskoronák a tiszturaknak.
No de hát itt, mondom, csönd volt, és ha nem csönd, hát olyan álháború. Ahogy az állások voltak, még turistának is feladat lett volna barátságos látogatást tenni egyik árokból a másikba, nemhogy sturmolni. A legvitézebb bersaglieri század is azért adta meg itt magát, mert kifulladt a fölmászásban.
A századunknak első parancsnoka, egy kapitány ezt valahogyan be is látta. Ez a kapitány kedves ember és igazi jó barát volt. Azt tehettünk tőle, amit akartunk.
Ha vizsgálta a századot, hát engemet, mint fiatal kadét-szakaszparancsnokot lenyomott a dekkungomban, hogy sose ugráljak föl előtte, és hagyjam a jelentést, tudja, hogy rendben van minden. És valósággal atyailag bánt velünk.
Bántotta ugyan meglehetősen, hogy ilyen operett-fronton kell hogy szolgálja a hazáját, de hát gazdag ember volt hazulról és nem viszketett olyan nagyon a nyaka az előléptetésért, vagy a melle a kitüntetésért.
Hát ez után a nyugodt kedélyű bácsi után kaptunk egy másik kapitányt. Egy langyzuhany után egy jegest.
Ez az új parancsnok aztán pont az ellenkezője volt az elsőnek. Na, nem úgy értem, hogy jellemhibái lettek volna, hanem fene egy nyugtalan lélek lakott benne.
Valami furcsa keveréke volt ez a K. u. K.-kapitány a huncut gyerkőcnek és a hisztérikus nőnek. Úgy mozgott szikár, erős alakja, mint a kígyó, mint egy szőke ördög, mintha kétfelé tudott volna lenni egyszerre, és szeszélyes volt, állhatatlan volt, egyszerre kegyetlen és kedves. Őrült érdekes egy alak volt.
Ez a kapitány fölforgatott minden rendet a századnál. Ugrált, szolgálattal kujonírozott bennünket, valóságos kaszárnyát csinált a lövészárokból. Úgy éljek, hogy még gombvizitek is voltak, mint békében, és dekkungsöprés, árokpucolások.
És folyton szekált bennünket, hogy az ellenséget így és úgy, és nyugtalanítani kell a kuvaszokat! Be kell állítani az olaszokra a fegyvereket, ahol látjuk mozogni őket. És erővel föl akarta fedezni, hogy az olaszok nyugtalankodnak, és árkokat tolnak felénk, és feldvachékat állítanak.
Egyszer is sikerült beállítani egy ilyen veszedelmes pontra, ahol az olaszok mozogtak, egy golyószórót, és a végén kisült, hogy szegény digók nem a tábori őrsükre jártak ottan, hanem tömegszállásukból, egy ház alatti nagy pincéből, a latrinára.
Nekem különösen sok bajom volt ezzel a kapitánnyal, több okból kifolyólag, a társaimhoz képest.
Először is én voltam a legfiatalabb tiszt a században, akit hajtani és ütni szoktak. Másodszor, én voltam a leghanyagabb szakaszparancsnok. Én törődtem legkevesebbet a legénységgel. Harmadszor, jó személyi hírem volt arra nézve, hogy meg lehet bízni a bátorságomban valami vállalkozásnál. Ezért tehát érthető, hogy ez a kapitány, aki valami komolyabb hadi ténnyel akarta itten szolgálni a császárt, főleg engem piszkált folyvást.
Hát végül is, gondolom, éppen március idusán, tizenhat tavaszán, levonultam a szakaszommal az olaszok ellen, a völgybe. Nem is emlékszem az előzményekre pontosan. Csak úgy rémlik, hogy saját elhatározásomból vállaltam a föladatot, hogy digót fogok, és semmi körvonalazott parancsom nem volt, csak a szekálás miatt vágtam valamibe.
Nahát, lemásztunk a sziklákon a völgybe. A csönd vakmerővé tett bennünket, és meg se vártuk, amíg bealkonyodik rendesen.
Közvetlen alattunk egy jó műút vezetett tova. Ezen, az olasz háború kezdetekor, a mieink halomra gépfegyvereztek egy olasz kerékpáros csoportot, és ezek ott hevertek-porladoztak temetetlen az úton.
No hát most, mikor ezen a tájon jártam a szakasszal, egyszerre csak egy alapos géppuska-spriccert kapunk túlról, a digó lövészárkokból. Ekkora tömegben már megembereltek a digók bennünket, és alig tudtunk a lövöldözésük elől kövek mellé lebújni. Felülről, hegyről lőttek a völgybe, és olyan jól lőttek, hogy az a darab kő, amelyik mögé a fejemet lehúztam, szinte megsütötte a kezemet, olyan forró lett a gépfegyver-golyóktól, mikor később a vastagodó alkonyatban kibújtam mellőle.
Nahát, most gyerünk, valamit csináljunk a kapitányunk örömére. A patak medrében haditanácsot tartottam az altisztjeimmel, mit tehetnénk?
Előttünk a túlsó, irdatlan magas hegy lábánál egy kis falu. Persze, hússzoros dróttal körülfonva. Hát itt kereskedni kész marhaság. De van a falu előtt az olaszoknak valami előretolt őrse, ezt meg lehetne környékezni.
Egyáltalán, a völgy mezején körösztül-kasul húzódtak a digó árkok, mert valamikor a mi szikláink aljáig tolakodtak föl a digók, és idevezettek csak az árkok.
Hát legokosabbnak azt véltem, ha csöndben portyázunk a völgyben, az olasz Feldwache körül, és ha a digók elmászkálnak éjjel, lecsípünk közülök.
Nyomulunk tehát csöndben előre. Hol a szabad terepen, hol egy-egy árok vezetése mellett, a sötétben.
Egyszerre csak egy-két, majd egész sereg golyó kezd pattogni ránk. Robbanógolyók.
Az árok azonban eléggé védett, egyáltalán nem gyulladtunk be. A harci hangulat kitűnő volt. Ez azt jelentette, hogy az emberek nem feküdtek le farakások mögé hanem jöttek tovább.
Úgy tetszik, a lövések után egy halk, biztató „hurrá”-val rohanni kezdtünk előre.
Ennél több hadi ténykedésünkről aztán igazán nem számolhatok be.
Azt hiszem, hogy bizonyos rohanás után a sötétben megállapítottuk, hogy az olasz Feldwachéban vagyunk, vagy már túl is vagyunk rajta, és most már csak a falut övező drótkerteknek ronthatnánk neki, ha ennek valami értelme volna. Jelentést küldtem a századparancsnoknak a helyzetről, és aztán, már nem tudom meddig, kóboroltunk még lenn. Utoljára is visszakapaszkodtunk az állásba.
Annyi bizonyos, hogy én magam nem voltam túlzottan elragadtatva a vállalkozás sikerétől. Mert hiszen arról volt szó, hogy olaszt fogunk, és anélkül tértünk vissza. De hát a kapitánynak rendben volt a dolog, és ezzel megelégedhettem.
Sőt, itt következik a mesének egészen váratlan fordulata. A század legöregebb szakaszparancsnoka, egy tartalékos hadnagy, mikor egymás közt tárgyaljuk meg az eseményeket, a következőket mondja nekem:
– Mi az? Te még nem vagy megelégedve a vállalkozással?
– Hát mivel legyek megelégedve? Semmit se csináltunk.
– Szerencsétlen! – legyint tiszttársam. – Hát tudod te, hogy miket hajtottál ma éjjel végre? Először is megsturmoltad az olaszoknak itt a völgyben előretolt állását, amely támpontul szolgálhatott volna az ellenségnek az állásaink ellen indítani készült általános támadásnál. Te, kérlek, ezt az olasz tábori őrsöt megtámadtad, kézitusában az olaszokat onnan kiverted, és foglyokat természetesen azért nem ejtettél, mert te nem vagy egy nyimnyám fiú, aki megkegyelmez az ellenségnek! Na, és hozzad fel a brigádnak a fülüket vagy a skalpjukat bizonyságul? Te nem vagy egy sziuindián! Akarsz mondani valamit? A kapitány úr ezzel a jelentéssel fölterjesztett nagyezüstre.
Ez nem volt vicces badarság. A tiszttársam becsületszavát adta rá, hogy a kompanikommandón föllapozta a század hivatalos naplóját, amíg a kapitányt helyettesítette egy órára az éjjel, és abban olvasta rólam a jelentést, a kézitusát és a nagyezüstöt, és az olasz előretolt állást, amely a Monarchiánk épségét fenyegette.
És tényleg, egy hónappal később, a kapitány beadására megkaptam a kisezüstöt. Ez is valami.
Ja, hogy talán lelkiismeretfurdalásaim vannak meg nem érdemelt kitüntetésért? – folytatta Atkótzy doktor – hát erre megjegyezhetem, hogy viszont volt rá a harctéren aztán nem tíz eset, mikor megérdemlett vitézségért nem kaptam semmit.
De most agyon ne beszéljem ennek a murinak a folytatását, ami sokkal érdekesebb…
Már a pirkadat közelgett, vagy hát mindegy, de már fönn voltam az állásban, és a fáradt szakaszomat pihenni küldtem, elég az hozzá, hogy az az avizó érkezik a fülembe, hogy a zászlóalj másik százada, amely a vitéz melléknevet viselte, szintén le készül a völgybe, és meg fogja rohamozni az olasz állásokat, mégpedig nem a falunál, hanem a falu mellett, ahol egy kis lankája volt a meredek hegyoldalnak.
Akkor sem tudtam, máig sem tudom, hogy vajon volt-e valami kapcsolat az én kisded akcióm és e közt a támadás közt? Az enyém bevezette, vagy ötletszerűleg jött a másik, merthogy a századok közt olyan konkurrencia volt, mint a kereskedőházak közt, és a másik század hirtelen engedélyt kért és kapott a támadásra? Nem is fontos.
Tény, hogy egy vagy másfél század megtámadta ugyanakkor éjjel a digó állásokat.
Ezt a vállalkozást egy civil kolléga, egy tartalékos tiszt vezette, akinek századában volt a zászlóalj legvakmerőbb tisztje.
Ezt a támadást mi, a másik század, az aktív kapitányé, az állások magasságából néztük végig, mint valami roppant amfiteátrum mutatványát.
A völgy még sötét. A hegy, az ég sötét. Csak sejlik a völgyben valami mozgás, ahol a mieink vonulnak a digók ellen. Kulacs-, fegyverzörej és sárcuppogás, amit össze lehet téveszteni a széldudálással a fákon.
Egyszerre, a túlsó hegy alján, egy fényecske, mint egy csillag, és egy kis pukkanás, rá még egy, és rá egyszerre ezer. Most már mint egy eleven tejút, mint óriási eleven nyaklánc, előpattogó csillagokból, csupa ropogás és rakétaboglár a hegy alja a sötétben.
Az embert ilyen látványnál elmondhatatlanul visszás, nagyszerű érzések és gondolatok kísértik meg, a legolcsóbbaktól a leglendületesebbekig és legfennköltebbekig.
Úristen! Íme, a roppant, véres emberi eposznak egy hatásos mozzanata. Hiába, a szépség előtt zászlót kényszerülsz hajtani, ha a legirgalmatlanabb, legundokabb szenvedés is van a mélyén. – Milyen csoda látvány! Egy hajnali támadás az öldöklő nagy háborúban.
És mellette már ezt gondolod:
– Vajon sikerül a támadás? Szégyen volna, ha visszavernék. De ha sikerül, a századunk le van főzve, és a kapitányunk megpukkad.
És aztán azt gondolod:
– Annyi barátom fut e pillanatban odalenn lélekszakadva az olasz golyók közt. Életében sok közülük utált még veszekedni is, nemhogy vért ontani, és íme, ott rohan a többivel, akik közül szintén nem bizonyos, hogy egy negyedrésze szívesen rohan. Ha jól meggondolod, te magad sem irigyled valami nagyon tőlük ezt a hősi dicsőséget.
Nos, fönn, közülünk, nézők közül, egyesek állítólag hallották már a „hurrá”-t alulról, és lenn a tűz tényleg lassan abbahagy. Még nem tudja senki, visszaverték-e a támadást, vagy már benn vannak az olasz árokban a mieink, azért szűnt a tűz?
Már szürkület van. Már csaknem teljesen kivirradt.
Most már jönnek egyre az avizók. A támadást az olaszok csúfosan visszaverték. A mieink a falun keresztül futnak vissza, és az olaszok üldözik őket.
Ez a falu a mi oldalunkon volt, a hegy alatt és egy századunk tartotta megszállva rommá lőtt házait. Ebből a faluból vezetett ki az alsó országút a völgybe. Ezen a falun át tértem vissza én is a kalandból, az éjjel, az állásba, ha jól emlékszem.
A következő avizó aztán a teljes igazságot jelentette. Így szólt:
A mieink bizony betörtek az olasz állásokba, és foglyul ejtettek egy csomó olaszt, sőt egy vagy két olasz gépfegyvert is zsákmányoltak.
No de már egészen kivirradt, és a fölszálló hajnali ködben jól lehetett látni, hogyan vonulnak vissza a támadókból elkésett csapatok vagy sebesültek a völgy bokrai közt, fasorai mögött és mellig érő füvében.
Ekkor aztán az olasz tüzérség kezdett munkába, és nemcsak a völgyet gránátozta végig, hanem kiváltképp azokat a hegykiszögelléseket, amiken a mi századunk tanyázott. Hiszen tegnap alkonyatkor innen láttak meg leszállni bennünket a digók.
Az ágyúzás elől is, meg aludni is egyet, most már dekkungjainkba vonultunk.
De hát ezzel nem zárult le a színjáték utolsó fölvonása.
A kapitányunkat érthető eksztázisba hozta ez az egész hajcihő. Futkosott, ugrált a sziklákon, és jól látszott, hogy belébetegednék, ha nem lelne egy csomó előnyös kapcsolatot ő maga és e között a sikerült támadás között.
A betörési helyet ő egyedül tudta és mondta és helyeselte, mert már az előttünk itt volt ezred is mindig ott tört be az olasz állásokba. Azonkívül, ha az ő patrulja (mármint az én szakaszom) nem kergeti el az olasz Feldwachét a falu elől, akkor az flankéból megtámadhatta volna a támadó századot, és sohasem törnek be az olaszokhoz.
No jó, de hát ez még mind csak hetye-petye-lefetye volt. A kapitányunk, alig szűnt meg az ágyútűz, már újra ott volt azon a sziklafokon, ahonnan legjobban be lehetett látni a völgyet. Mintha még mindig nem nyugodnék belé, hogy őneki ne legyen valami jogerősebb szerepe ebben a muriban.
Hát csakugyan. A kapitányunk, ahogy egyre-másra vette célba gukkerével az olasz állást, ahol a másik század betört, egyszerre mozgást vesz észre az olasz drótok előtt.
Hát a tábori messzilátón át a következő kis kép tűnt szembe:
A megrongált olasz drótsövény előtt, egy kis sima térségen, egypár bokor takarásában, sőt takaratlan két kis emberfigura gubbaszt. Nyilvánvaló, két sebesült a támadó századból.
Egyik ide-oda sántikál, a másik hever, sütkérezik a reggeli napon, vakarózik és pipázik.
Nos, ezt figyeljük most már az állás tetejéről mi is, és tárgyaljuk meg a dolgokat, harctéri demokráciában összekeveredve és vitatkozva, tisztek, altisztek, bakák, akik nincsenek szolgálatban.
Szanitécnak kellene lemenni ezekért a sebesültekért. Na, de hát az olasz állás előtt hogyan közelíthessék meg őket fényes nappal? Az olaszok most éppen dühösek lesznek. De hátha elvéreznek estig a sebesültjeink, amíg a sötétben fölhozhatják őket? Nem! Mert akkor másként viselkednének. Bizonyára bekötötték egymás sebét már valahogy. Ahol van ni, hogyan sétálnak!
Így folyik a vita, és az egész állás a két lenn maradt sebesültről hőferezik egymásnak. És a kapitányunk ugrál és telefonál és jelent, és ha nem lehetett kegyetlen, olaszfaló harcos ebben a támadásban, hát most egyszerre, folyékonyszívű emberbarát lesz, akinek kifúrja a begyét, hogy két sebesült segélytelen heverhet az olasz állás előtt. Persze, tenni mit lehessen?
Nos, valamikor délelőtt, vagy már délfelé, egy egészen váratlan jelentés jön a két kis emberfiguráról. Mégpedig az, hogy az olaszok visszatértek már a megcsúfolt állásukba, és észrevették a két sebesültünket.
Észrevették őket, de nem bántják őket az olaszok. Dehogy! Nini csak! Az olaszok is kinn vannak az árkaik szélén, és a sebesültjeinket figyelik. Hohó! Nemcsak figyelik őket. De az olaszok integetnek a sebesültjeinknek, és a két kis figura visszainteget nekik. Bizonyosan hívják őket az olaszok az állásukba. Alighanem náluk is ausztriácsi fogás a fő hadijelszó! És ez a kettő ottan olcsó zsákmány.
Topp! A kapitányunk megint ott van. Mi az, mi az?
Ahá! Ezeknek a kuvaszoknak a mi sebesültjeinkre fáj a foguk? Na, abból nem esznek. Nem bántják őket? Integetnek egymásnak? Nahát, akkor a szanitéceinket sem fogják bántani az olaszok a vöröskereszttel, ha a sebesültjeinkért mennek fölhozni őket.
– Hamar, te gazember, te disznó, mit bámulsz, ugorj a szanitéc Unteroffizierért! Lemegy egy patrullal és egy tragaccsal és… Várj! Idejön először jelentkezni nálam.
A mi derék kapitányunknak egyszerre egy csoda ötlete támadt.
Ha nem tanácsos az olasz árkokat megközelíteni addig, amíg az olaszok tartják a haragot és lőnek, annál tanácsosabb most, ha barátságosak az olaszok. Majd ő most lemegy a szanitécpatrullal és aztán szakértőleg kikémleli az olasz állásokat, és ha netán egy olasz szanitécpatrul is kimerészkedik az állásukból a mi sebesültünkhöz, hát még azt is fölhozhatja, hiszen a digók nem fognak lőni a saját patruljukra.
Ecco! A kapitányunk már csatolja is a revolverszíjat lefelé a blúzáról, hogy a blúza alá kösse, és átváltozzék szanitécnak. És a szanitécek, parancsra, egy fehér lepedőre, hirtelen egy nagy vöröskeresztet pingálnak, hogy odaát a digók jól lássák, hogy szanitécsturm készül csupán ellenük, és a mi kapitányunk tényleg lemászik a patrullal a völgybe, és a vöröskeresztes zászló bántatlan lengedez a bokrok közt, a réten át, az olasz állások felé.
Az egész állásunk egy boldog vihogás és tapsolás és handabanda a kapitány után. A bakaság unatkozik. A bakaságnak minden tetszik, ami új és megkapó.
Már odaért a kapitány patrulja a sebesültekhez. Már kezelik őket. A tragacs nem is kell. De ezt süsd meg, mi ez? Az olasz álláson is vöröskeresztes lobogó leng. A kapitány vagy két emberével megy föl az olasz állásra. Az olaszok eléjük jönnek, és eltűnnek az állásban.
Hóha! A kapitány úr megcsinálja a békét az olaszokkal hamarább, mint a császár! Mondják a bakák.
De hátha elfogják?
– Ne féljetek, nem tartják ott őt az olaszok, ha kibékültek vele, mert konkurrenciát csinál Cadornának – mondja egyik tiszttársunk.
És tényleg, a kapitányunk az egész állás diadal-hurrája közepette fölérkezik épségben az állásunkba.
De hát fölfogjátok-e teljes jelentőségében ennek a kis eseménynek a lelkét?
Ezerkilencszáztizenhat tavaszán, a világ legádázabb háborújának kellős közepében, mint valaha a treuga deik idejében, egypár órára béke lengi be a harcok völgyét. Egészen másnak hallod, hogy a rigó a drótsövény karójára száll fütyülni. Összetévesztheted a kertek sövényével ezeket az átkozott spanyollovasokat. És másnak látod a mezőket, a virágokat, a házakat, a fákat, a tavaszi bárányfelhőket a Krn havas csúcsai előtt. Másnak, az élet reményében ragyogónak látod másfél órára ezt a völgyet.
Föl tudod-e fogni, micsoda érzés volt ez?
Csönd az egész fronton. Mindenki a kapitány fehér zászlós patruljáról beszél mosolyogva. Bizonyára odaát az olaszok is. Az ellenség is. És mérgesen fordul mindenki a távolba, ha valahonnan ágyúlöveg-robbanás vagy fegyvergolyó-pattanás hangzik föl. Micsoda nyomorult meri megzavarni ezt a hangulatot?!
És ha ezt a kapitányt mindenki utálta harci izgágaságáért, most mindenki úgy szereti a szíve fenekén, mint valami bátor apostolt, aki az irgalmatlan reglama és vészes hadüzenet ellenére ilyen másfél órát mer ajándékozni a harctér fiainak.
No igen, az természetes, hogy szegény kapitányunk egy rémes orrot kapott a brigádtól, deviziótól, kórtól fölfelé, sorban. Hiába jelentette, hogy csak az ellenség megtévesztésére vette fel a szanitécpatrul álcáját, hogy kikémlelje az olasz állásokat, és belásson az olasz hadsereg köznapi életébe. Hiába jelentette részletesen szegény kapitány, hogy a szemével látta, milyen gyalázatos és demoralizált az olasz sereg harci kedve, milyen disznóólak a dekkungjaik, hogyan tömik pedig őket csokoládéval, és a tiszteknek még éjjeli edényt is szállítanak az állásba. Hiába, a kapitányunk szigorú feddést kapott a felsőbb kommandóktól kitüntetés helyett. Szigorú dorgálást, hogy tartsa magát a parancshoz, hogy az ellenséggel, pláne ilyen árulókkal, mint az olaszok, háború alatt cimborálni, kereskedni semmi ürügy alatt sem szabad…
A nagyszerű födözék
Pécskay és Jalovetz két kadét volt.
Civilben mind a kettő műegyetemi hallgató volt. Közvetlen a szigorlatuk előtt sorozták be őket katonának, 1915-ben.
Eredetileg a tüzérséghez osztották be őket. De aztán áttették őket a gyalogsághoz.
Így került ki Pécskay és Jalovetz mint közönséges szakaszparancsnokok, az olasz front lövészárkába.
Tudvalevő, hogy a tüzérség jóval előkelőbb fegyvernemnek tartja magát a gyalogságnál. Pécskay és Jalovetz még hatványozottabban érezték tehát, hogy szomorú száműzöttek a bakák közt, a lövészárokban.
A lovas katona önérzetét mindenesetre magával hozta Pécskay és Jalovetz a gyalogsághoz. Visszategezték kadét létükre a gyalogos hadnagyokat, főhadnagyokat, sőt a kevésbé emberevő kapitányokat is, ami nem szokás a gyalogezrednél. De hát Pécskay és Jalovetz hangsúlyozták mindig bakakollégáik előtt, hogy ők csak ideiglenesen vannak áttéve a gyalogsághoz, máskülönben jogosultak a tüzérségi vállzsinór meg a sarkantyú viselésére.
Ezenkívül talán még csak azt kell tudnunk, hogy a frontnak azon a részén, ahová Pécskay és Jalovetz kikerültek, álló harc volt és nem nagy tűz.
Az ilyen hely a harctéren lassanként szinte a kaszárnyaélethez kezdett hasonlítani. A lövészárkokat folyvást javították, tisztogatták. Szemlék voltak egyre-másra. Olyik tényleges tiszt még a harcosok bakancsait is kisuvickoltatta.
Elég az hozzá, hogy Pécskay és Jalovetz közös födözékben laktak a lövészárokban.
Ez a födözék csak éppen egy rongy deszkafallal volt elválasztva a közvitézek közös, nagy födözékétől.
Mondanom sem kell, hogy az bizony nem volt nagyon kellemes két olyan kifinomult ízlésű ex-tüzértiszt számára, amilyen Pécskay és Jalovetz volt, amikor a bakák nagy födözékéből áthallott hozzájuk a zajgás, és átszivárogtak mindenféle népies illatok.
De hát hiába! A legszigorúbb tilalmak mellett sem lehetett lakatot tétetni a legénység minden életműszerére, hogy ne zavarják Pécskay és Jalovetz volt tüzérkadét urakat.
Nahát tartott ez az állapot addig, amíg Pécskay és Jalovetz csak azt csinálták a szolgálaton kívül, amit a többi tisztek. Kártyáztak, sakkoztak, italoztak, vitatkoztak.
De egy nap Pécskay és Jalovetz azt hallotta, hogy hivatalos napiparancsban volt, hogy a harctéren küzdő egyetemi hallgatóknak külön vizsgaszabadságot engedélyezett a hadügyminiszter.
Hát erre, persze, Pécskay és Jalovetz elhatározták közösen, hogy a kártya és iszákoskodás helyett nekidűlnek a mérnöki tanulmányoknak, és lerakják szigorlatukat.
– De hát hallod-e, Pécskay! – mondta Jalovetz a kartársának. – El tudod-e te azt képzelni, hogy mi itt ebben a szűk és sötét odúban és a bakaság lármája közepette tanulni tudunk?
– Nehezen! – vakarja fejét Pécskay erre.
– Hát én tennék neked egy propozíciót! – mondta Jalovetz.
– Nos?
– Építsünk magunknak a tanulásra egy tágas, szellős födözéket! – magyarázta Jalovetz. – Te is adsz munkára a szakaszodból tíz embert, és én is az enyémből. Bevágunk itt a futóárokból mélyen a szikla alá, a hegybe, öt méter követ rakatunk a födözékünk padlására. Így gránátbiztos is lesz a kisebb lövedékektől. A szikla mögött csinálunk vészkijáratot, szellőztetőt, kéménylyukat…
– Vízvezetéket, villanyt, angol vécét. Nagyszerű! Kár, hogy lövészárkok választják el tőlünk Párizst, hogy mindjárt a Hotel Imperialt hozathatnánk ide a szakasszal! – folytatta Pécskay a Jalovetz tervezgetését, minthogy nagy érzéke volt a humor iránt.
– Hát ha neked becsesebb a hülye elméskedés a tervemnél – mondta Jalovetz –, akkor én megcsinálom egyedül magamnak a dekkungot, a szakaszommal. De esküszöm, hogy oda be nem tolod a csőrödet sem.
– Nézd! – válaszolta Pécskay komolyan. – Én megcsinálnám veled ezt a födözéket, ha több okból nem látnám ezt a vállalkozást hülyeségnek.
– Tessék! Hallgatlak!
– Hát először is! – kezdte Pécskay. – Nem tudjuk, mikor váltanak föl innen bennünket, és azt sem tudjuk, hogy a század majd visszakerül pont erre a frontszakaszra a fölváltás után. Ha nem? Akkor, kérlek, másoknak dolgoztunk.
– Ez nem érv! – vitatta Jalovetz. – Mert már hónapok óta azért nem kezdünk semmibe, mert hogy fölváltanak, és nem jövünk vissza. Ez azonban, úgy látszik, sohasem következik el!
– Ez a te hibás fölfogásod! – vélekedett Pécskay. – Éppen azért várhatjuk minden percben, hogy a fenébe visznek innen, mert már soká voltunk itt.
– Legyen neked! – hagyta Pécskayra Jalovetz. – Én mégis azt mondom, hogy még ha más is veszi hasznát a födözékbe fektetett munkának, akkor is megcsinálnám azért, hogy lássák ezek a szerencsétlen gyalogosok, hogy mit tud csinálni egy tüzér, ahol megjelenik, pláne, ha mérnökkari hallgató. Ki fogom rakatni a födözék homlokzatára színes kövekből a nevemet.
Ez az utóbbi érv döntött.
Pécskay mérnök- és tüzérfantáziáját azonnyomban lángra gyújtotta, hogy az építendő födözék csuda homlokzatára kirakatják mozaikban a nevüket.
De amikor már Pécskay is építőpárti lett Jalovetzcel együtt, roppant súlyos aggodalma támadt.
– Ja, de kérlek, Jalovetz barátom! Megengedi-e a kapitány úr, a századparancsnok, az építkezést? Eltekintve attól, hogy a másik két gyalogos szakaszparancsnok kartársunk morogni fog, hogy hát a tüzérek hátrább vonulnak a tűzvonalból. A kapitány majd azt fogja mondani, minek az ellenség tüzérsége figyelmét idevonni szükségtelen építkezésekkel? Mikor a régi szakaszparancsnokok meg voltak elégedve a dekkungban! Folyton kivételeskedjenek ezek a tüzérek? Mi! Igen, mi, Jalovetz barátom.
Hát erre egy pillanatra Jalovetz tántorodott meg. De rögtön készen volt príma visszavágása:
– Na, ne beszélj már Pécskay! – mondta. – Vajon szólhat-e valaki az ellen, hogy új dekkungot építünk, ha azt mondjuk, hogy készülünk a szigorlatunkra, és ebben a lyukban nem tudunk? Hogy pedig a századunk tisztikarát teljesen leszereljük, javaslatom az, hogy ajánljuk fel nekik a bor- és snapszjárandóságunkat. Ezzel végleg meggyőzzük őket arról a komoly szándékról, hogy tanulni akarunk a dekkungban.
Pécskay tehát Jalovetzcel együtt tüstént elindult kihallgatásra a kapitányhoz, a század parancsnokához.
No jó. A harctéren nem ment ez a hivatalos aktus, mint a többi más sem, az előírás szerint.
A kapitány úr a két fiatal tüzért hátba verte és megpaskolta a képüket, mikor jelentkeztek a dekkungjában.
Azután a kapitány úr konyakot hozatott a legényével, és most kapott hazai süteményt. Ezzel kínálta Pécskayékat.
Megbeszélték a külpolitikát, a háborús előléptetéseket és kitüntetéseket, a hazai krumpli -és paszulyjegyeket, az időjárást. Azután eljátszottak a kapitánnyal, aki szenvedélyes alsójátékos volt, harminc rennert, Pécskay és Jalovetz volt tüzérek és a többi.
Végre-végre, vagy fél napi vendégeskedés után, Pécskay és Jalovetz rátértek a kapitány úr előtt tett látogatásuk tulajdonképpeni céljára.
Nahát, a kapitány úr, arra a hallomásra, hogy Pécskay és Jalovetz vizsgázni akarnak, rettentő nagy szemet meresztett a két tüzérre. Majd rögtön azt kérdezte:
– És aztán mondjátok, katonák azok a tanárok, akik előtt vizsgázni akartok?
– Dehogyis! Jámbor tudós tanárok azok! – felelte Pécskay és Jalovetz.
Hát erre a kapitányuk kegyetlen kezdte rázni a fejét és csóválni.
– Na, de már, fiaim, hogyan gondoljátok azt, hogy fronttiszt létetekre civil bajtárstól hagyjátok magatokat egzaminálni? És ha ezerszer egyetemi professzor egy civil? Egy civil egy katonánál sohasem tudhat többet, hogy ő merjen kérdezni, hacsak tanulni nem akar egy katonától. Ezt jegyezzétek meg.
Pécskay és Jalovetznek mit volt mit tennie? Megjegyezték a dolgot! És savanyúan egymásra nézve, már menni is akartak.
De kapitányuk visszatartotta őket, és szerető atyaként magyarázta tovább nekik, hogy:
– Na, és aztán, drága fiaim, ugyan mondjátok meg, hát nem mindegy az, hogy mérnöki oklevéllel vagy anélkül csap meg itten benneteket az olasz gránát? Ha pedig nem lesz belőletek kincstári hulla itt, hát csak nem gondoljátok, hogy a harctérről hazatérő hősöknek nincsen nyitva minden ajtó, minden pozicióhoz, diploma nélkül is?… De ilyen naivságot!
Valóban, Pécskay és Jalovetz belátták, hogy ezzel a leszigorlatozással roppant fölösleges terhet akarnak magukra vállalni a nehéz frontszolgálat mellett.
Így tehát már végleg el is vetették volna magukban a látogatásuk főszándékát, ha a kapitányuk a búcsúzásnál azt nem mondja:
– Egyébként pedig, ha új, rendes födözéket akartok magatoknak, hát azt nagyon jól teszitek!
Egyszóval, ez volt az az eset, ahol az eszközök szentesítették a célt. Már ha akarták!
Pécskay és Jalovetz így mégiscsak azzal jöttek el a hosszú kihallgatásról, hogy megépítik a födözéket. A tanulásról aztán döntenek.
De ez mind abban az időben történt, amikor még híre-hamva sem volt a frontokon az úgynevezett kavernának. Azaz azoknak a sziklába fúrt tárnáknak, amikből később egész bányahálózatok lettek, és amiket fúrógépek csináltak már.
Akkoriban még csak vájtak vagy kirobbantottak a hegyben egy nagy lyukat, és aztán azt, fagerendázattal ellátva, mentül vastagabban befödték földdel, kővel a harcosok.
Hát Pécskay és Jalovetz is csak ilyen födözéket tervezett. De ebben a nemben nagyszerűt.
Kiválasztották a futóároknak egy természetes hajlását, ahol egy nagy szikla meredezett.
A sziklába robbantott Pécskay és Jalovetz egy üreget. Természetesen a szikla hátába, az ellenség felől.
Ugyancsak a földbe is vágatott Pécskay és Jalovetz egy nagy pincét. Aztán a közeli erdőből óriási szálfákat hozattak.
Persze, ez mind éjjel történt, és a szikla hátánál kitűnően el lehetett rejteni minden anyagot.
Mert aztán Pécskay és Jalovetz még deszkát is szereztek a födözékhez padlónak, ajtónak és ablaknak. Zsanért szereztek, és üveget szereztek. Festéket hozattak. Székeket, ágyakat, asztalokat, szekrényeket csináltattak.
Az új dekkung valóságos kéjlak volt.
Egy nagy terem volt a rabicfallal kettéválasztva. Nappali és háló. Egy előszoba, ahol az ordenáncok és pucerek tanyázhattak. Egy mellékszoba, ahol főzni lehetett és mosakodni, és aminek a végéből a patak vízébe lehetett elvezetni minden háziszennyet.
És ez a gyönyörű hajlék meg volt rakva a szikla magasságáig öt méter, hat méter kővel és földdel. Abban meg kellett dögleni minden gránátnak. Ott kellett neki megpukkadni, hogy nem tehet kárt Pécskay és Jalovetz extüzér-kadétekben, amíg a dekkungban vannak.
Mikor pedig már készen volt a káprázatos födözék, akkor Pécskay és Jalovetz egy kis teraszt is csináltak a hátsó kijárata elé. Ott virágágyakat létesítettek. Cikláment ültettek belé, illatos cikláment, ami az észak-olasz hegyekben vadvirág. És megvalósult Pécskay és Jalovetznak az az álma is, hogy a födözék kőfrontján kirakatták a nevüket mozaiknak.
Az egész nevük nem fért ki. Csak a kezdőbetűk: P. K. – Pécskay Károly és J. G. – Jalovetz Gusztáv. És az évszám: 1915.
De hát nem volt így is ez a dekkung olyan örök műemlék, akár Keops fáraó piramisa?
Közben, míg a födözék elkészült, Pécskay és Jalovetz írtak a Műegyetemre, a szigorlatuk ügyében, és könyveket, rajzeszközöket hozattak, hogy az új dekkungban nekidűlnek a munkának.
Mikor azonban készen volt teljesen a födözékeknek ez a drágagyöngye, hát Pécskay és Jalovetz mégsem zárkózhattak el attól, hogy házszentelést ne tartsanak.
Örök gyalázatot zúdítottak volna magukra és a nehéz fegyvernemre, ha a gyalogos tiszt komákat meg nem hívják egy kis barátságos murira a födözékbe.
A födözéknek amúgyis híre ment már az egész frontszakaszon, és még félig kész korában is eljöttek már megbámulni a szomszéd századokból is a tisztek.
Egyszóval Pécskay és Jalovetznek majd egyhavi gázsija ráment arra, hogy étellel és itallal el tudják látni azt a vendégsereget, amely megnyitó ünnepélyre összegyűlt a dekkungban.
Szédületes ricsaj kerekedett.
Két századparancsnok volt jelen.
Még komoly felköszöntők is hangzottak el Pécskay és Jalovetz azon kiváló érdemére, hogy a hadászat zord és vészes mesterségébe, fáradságot nem kímélve, kényelmet és csint loptak bele.
Kevés híja, hogy azt nem mondta a szónok, hogy Pécskay és Jalovetz akár bele is házasodhatnak egy ilyen palotába, mint ez a födözék, és illenék talán örökre a nevükre telekkönyvezni a födözéket, miután minden arra vall, hogy a béke teljes mellőzésével, a háború fog konszolidálódni.
No, de hát ezzel még csak a mulatság szelídebb fele dúlt. Az igazi, hadimódra, csak később kezdett dühöngeni.
A Pécskay és Jalovetz tündökletes födözékének nappalijában a századokból összeválogatott vegyes cigányzenekar húzta, harsogó ének, azaz üvöltés közepett, és toporzékoló csárdás közepett, és földhöz csapott poharak csörrenése közepett, és füst közepett, bűz közepett.
A Pécskay és Jalovetz ragyogó födözékének hálójában, az ágyakon és asztalokon és székeken kártyapartik alakultak, szintén ordítozás, füst és csörömpölés közepett.
Az előszoba tömve volt az idegen tisztkomák legényeivel és jövő-menő ordonáncaival. Ilyen murit nem látott még a divíziónak az egész frontszakasza sem, mint amilyen a Pécskay és Jalovetz volt tüzérkadétek födözékében kerekedett.
Hogy meddig tartott ez a szép kis ünnepély?
Hát erre bizony nehéz felelni.
Mert hát a harctéren úgy volt, ha hadmozdulatok nem estek, hogy az időt nem mérte senki.
Pécskay és Jalovetz födözékéből, ha elment egy tisztkoma, mert megelégelte a mulatságot, vagy elvitték, vagy nem birta, vagy valami kötelezettség szólította el, ha elment, és ha három nap múlva nézett el újra a Pécskay és Jalovetz gránátbiztos és tágas, szellős födözékbe, rendületlenül ugyanazt a ricsajt találta.
A banda húzta, hamis üvöltés közepette, az egyik szobában, a másikban kártyázás zajongott. És részeg, horkoló tisztek hevertek szanaszét, amerre lehetett. Ott aludták ki a mámorukat Pécskay és Jalovetz vendégszerető födözékében, hiszen ennél jobb és biztosabb hely igazán nem akadt az egész olasz fronton. Pécskay és Jalovetz büszkék lehettek rá, ha akartak, hogy az ünnepélyes megnyitástól kezdve a födözékük forgalma nem szűnt meg többé.
Mert hát kidőlhettek italozó és blattozó társaságok, de viszont addig, míg kidőltek és kipihenték magukat, vagy dolgaikat végezték, más, italra és játékra áhítozó tiszttársak folyvást a kidőltek helyére ültek a födözékben.
Így volt bizony! És hogy Pécskay és Jalovetz talán kissé unták, sőt nagyon sokallották már a vendégbarátság ekkora kiterjesztését?
De hát tenni, tiltakozni, védekezni Pécskay és Jalovetz kadétoknak nemigen lehetett.
Mert hát hogyan?
Bejön hozzájuk egy tiszttárs, egy zászlós, egy hadnagy, egy főhadnagy és följebb, még följebb:
– Szervusz, koma! Szervusz, koma! Nagyszerű a födözéketek. Látszik, hogy szakemberek munkája. Valóságos remek! Pompásan érzi itt magát az ember. Nincs ilyen födözék több, széles e világon.
Mit lehet erre mondani Pécskaynak és Jalovetznek?
Hogy mégis… izé… de hát… elég már ebből a baráti invázióból?…
Szegény Pécskay és Jalovetz tűrt és szenvedett az új dekkungban.
Néha nekik, maguknak nem volt helyük hová feküdjenek, sőt, hogy hova üljenek.
Micsoda beszéd! Messzi a harcvonalon, ha tisztnek szállás kellett, csak a Pécskay és Jalovetz isteni födözékébe utasították őket.
Egyszer egy őrnagy, másszor egy alezredes is volt Pécskayéknál szálláson.
A Pécskay és Jalovetz remekbe készült födözékével igazán csak egy luxusszálloda hírneve vetekedhetett.
Csupán egyetlenegy dologról nem lehetett szó a Pécskay és Jalovetz födözékében. Éspedig arról nem lehetett szó, aminek a céljára a födözék épült.
A tanulásról, a szigorlatra való készülésről a födözékben szó sem lehetett.
Hogyan segített hát magán mégis a szegény Pécskay és Jalovetz?
Csak úgy, hogy ha nagyon rájuk jött a buzgóság, és tanulni akartak, vagy egyáltalán csak kissé zavartalan, maguk közt akartak lenni, mint finom, volt tüzértisztjelöltek, hát akkor Pécskay és Jalovetz visszament a régi kis födözékbe, a bakák tőszomszédságába.
Úgy bizony! Oda mentek vissza Pécskay meg Jalovetz, a régi kis dekkungba, amit azért hagytak ott, mert nem volt elég tágas, tiszta és csendes.
Ez a Pécskay és Jalovetz művészi fényűzéssel berendezett födözékének hiteles története.
Mese a fecskéről
Élt hajdanába, a teletlen, napsütötte délen, egy derék fecskepár.
Ez még akkor volt, mikor a fecskéket a mi hidegebb éghajlatunk alatt senki sem ismerte, s csak
az az egy hazájuk volt, az igazi, az eredeti, a melegebb és napsugarasabb dél.
Csakhogy ismerik-e ezt a régi-régi versikét, hogy:
| Magyar gyerek gyógyította, |
| Síppal-dobbal, nádi-hegedűvel! |
|
Hát bizony így volt a fecskékkel is az őshazájukban. Nem sok kíméletet élveztek az égett bőrű
lakosoktól. Kivált a kis suvickosképű szerecsenygyermekektől. Kővel, parittyával vadásztak rájuk, s
megölték, megsebezték őket könyörtelen.
No hát ennek másutt is ki vannak téve más madarak is, és a fecskék is kénytelenek voltak
elviselni. Persze, a legsérelmesebb minden üldöztetésük közül az volt, ha a rossz emberek a fészkük
nyugalmát háborították meg, és elrabolták tőlük a fiókáikat.
Ez történt azzal a kedves felnőtt fecskepárral is egy évben, amelyikkel a mesét kezdtem. Szörnyű
gyász és bánat volt szülői szívüknek a fiókáik veszte. Ez tette hát, hogy fecskeapó, az árván maradt
fészken, így szólt fecskeanyónak:
– Hallod-e, jó feleségem, énnekem van egy felséges gondolatom. A Jóisten a leggyorsabb
szárnyat minekünk, fecskéknek adta madártársaink közt. Miért ne próbálnók hát javítani a
sorsunkon? Én tudom, hogy tőlünk északra is vannak tájak, és van nyár. Hátha ott jobbak az
emberek? Tehát azt tenném, hogy legalább addig szállnánk el oda innen, amíg ott fönn is meleg van,
és kikölthetjük a fiókáinkat, és szárnyra kapatjuk őket, annyira, hogy a zordabb időben már
visszaröpülhetnek velünk. Megerősödve a veszedelmeket is jobban el bírják itten kerülni.
Egy szó, mint száz, a derék fecskepár elhatározta, hogy felfedező útra kél, és úgy is tett.
Éjet-napot röpültek át a tengeren, mígnem nagy fáradtan csakugyan ideértek, a mi hűvösebb
hazánkba.
Tavasz volt éppen, gyönyörű, verőfényes idő. Semmi híja sem lett volna, hogy megvalósítsák a
tervüket.
Hát megérkezve, letelepedtek egy városban, egy nagy, csúcsos, tornyos palota ormára pihenni.
Most kell aztán itt elmondanom, hogy akár hiszitek, akár nem, de a madaraknak is éppolyan
szigorú törvényeik vannak egymás közt, mint az embereknek. És közöttük is csak a gonosz
természetűek nem engedelmeskednek neki, például: a sasok, héják, vércsék, kányák és így tovább,
akárcsak az emberek közt a rablók, betörők, tolvajok.
Nos hát a madártörvényben az van, hogy az olyan madár, amely a várost és a falvakat választotta
magának lakóhelyül, annak helye nincs az erdei madarak birodalmában, a szabadban.
Így hát a mi fecskéinket a városi rokonaiknak kellett vendégül látniuk.
Hát akikkel legelőbb szóba ereszkedhettek, azok a galambok voltak, akik ott fészkeltek a palota
tornyában. Azok aztán így szóltak a fecskepár kérdéseire:
– Ni, bizony, ha az hozott ide benneteket, hogy az emberek itt jobbak volnának, mint a ti
hazátokban, abban ugyan tévedtek. Mert itt is csak úgy lesnek a madarak életére. Bennünket is csak
úgy fogdosnak össze pecsenyének, és fosztogatják ki a fészkeinket. De igaz, hogy véletlen a mi
helyünk a legjobb. Mert ez a palota egy hatalmas úré, aki az egész környéknek parancsol, és ennek
van egy szépséges leánya. Van közöttünk egy fehér galamb, az az ő kedvence. Az leszáll a vállára a
kisasszonynak, és a tenyeréből eszik tiszta búzát. Érte aztán, a kisasszony parancsára, minket is
megkímélnek egy kissé. De hogy titeket mi sors vár, arról már nem felelhetünk.
Persze, búsult a fecskepár, hogy lám, hiába tették meg a nagy utat ide. Itt sem várta őket különb
helyzet. És már azon voltak, hogy visszaszálljanak hazájukba.
De, amint tanakodtak, keseregtek, hát egyszerre csak észreveszik, hogy a palotából egy fehér
galamb röppen fel a társai dúcába. Az, akiről éppen beszéltek, a kisasszony kedvence.
Hanem, amint felszállana, hát a levegőből egyszerre gonosz vércse csap alá, s egyenest a fehér
galambra. Már a karmai közé is kapja szegény jószágot, és azzal huss! – viszi magával.
Hát a fecskepár abban a pillanatban, ahogy észrevette a vércsét, azt mondja a galamboknak:
– Nosza, gyerünk! Gyerünk ennek a haramia vércsének a nyomába. Csak nem hagyjuk a körmei
közt a társatokat elveszni?
De bizony a gyáva galambok reszketve sápítoztak, és csak maguknak kerestek búvóhelyet.
– Ejnye! Szégyen, gyalázat! Pipogya népség! – vijjogta a fecskepár a galamboknak. Azzal több se
szó, se beszéd, utánazúdultak a rabló vércsének.
Persze, ezalatt a palota udvarán, minden teremtett lélek összeszaladt a kisasszony nagy
jajveszékelésére, hogy viszi a vércse kedves galambját. Még a nagyúr is egyik lábával a másikba
botlott, kifelé rohantában, hogy segítsen szeretett kislánya baján.
– Száz aranyat annak – kiáltotta a vitézeknek, csatlósoknak –, aki lenyilazza azt a zsivány
madarat!
De bizony, hiába! A vércse már olyan magasan szállt zsákmányával, hogy semmi nyílvessző el
nem érte.
Hanem, nagyobb csudára, mit látnak. Két pirinyó madarat a vércse nyomában. Hogy innen is,
túlról is nekivágnak csipogva, merészen, egyre-másra, elibe, hátába, alulról, fölülről.
Úgyhogy végül a vércse a sok elevenjébe kapott csípésre el kellett eressze a karmai közül a fehér
galambot. És rá persze megfordult, hogy ezt a két vakarcsnyi támadóját, a fecskepárt
megleckéztesse.
No, csak ezt próbálta légyen! Ilyen ellenfelekkel sem volt még dolga. A fecskepár között csak
úgy mozgott nagy szárnyaival, mint két kis fürge kutyus közt a bika. Csak ő kapott sebet, adni nem
tudott.
Végre is úgy kellett csúfos kudarccal elmenekülni előlük útjára.
Eközben persze a fehér galamb megmenekült, nagy ijedtséggel, és a hátában néhány vércsekarom
nyoma árán. És reszketve, lihegve suhant le a palota udvarára, egyenest a kisasszony vállára.
A kisasszony odavolt a nagy örömtől, nem is kell külön mondani. Legföllebb azt kell
megjegyezni, hogy hirtelenében meg is feledkezett róla, hogy kiknek köszönheti megmentését a
kedvenc galambjának.
De ott volt édesapja, a nagyúr figyelme, meg az udvaré. Váltig kérdezte a nagyúr mindenkitől,
ugyan micsoda kis vitéz apróságok ezek a madarak? De hát az udvarban senki sem tudott feleletet
adni, mert senki sem ismerte a fecskéket.
– No hát, akármiféle madarak – szólt a nagyúr –, a vitézséget meg kell jutalmazni. Azonnal
fusson szét hírnök az egész országomban, hogy ahol ilyen kis villásfarkú, karcsú madárkákat látnak,
mindenki becsülje őket. Halál fia, aki a legkisebb bántódásukat okozza!
Mondjam, ne mondjam tovább, hogy mi lett a nagyúr parancsának a foganatja?
Attól fogva van a fecskéknek két hazájuk, s nincs olyan rossz ember, aki kezét merné emelni
rájuk.
Pimpi, a csíz
Pimpi kis madár volt, kis csízecske. Gyönyörű zöld tollruhájában igazán elragadóan föstött, és
hát az énekhangja az erdei madarak karában az első szólamot vitte.
Nemhiába voltak Pimpinek közeli atyafiai a híres-neves kanárik, akik a szép sárga ruházatukat
csak a fogságban öltik fel. Máskülönben hazájukban, a róluk elnevezett Kanári-szigeteken, éppolyan
kedves, zöld ruhában élnek, mint nálunk a csízek.
Hát persze, azt nem tudni, hogy vajon Pimpike vágyott-e előkelő rokonai, a kanári madarak
sorsára. Elég az hozzá, hogy annak idején, mikor még Pimpi tapasztalatlan ifjú csízecske volt künn a
szabad erdőn, hát emberek fogságába került.
Hogyan történt ez?
Úgy, hogy amint Pimpi az erdőszélen kószált családjával és néhány jó ismerősükkel, hát Pimpi
egy furcsa, kedves drótházikót pillantott meg egy nagy karóra tűzve, és benne egy csíz rokonát.
Ez a csízrokon tele torokkal énekelt. Mégpedig a madarak hívó énekét fújta.
Senki sem volt okosabb madártársa Pimpi közelében, hogy figyelmeztesse őt, hogy az a madár
ott, a karóra tűzött kalitkában, a madarász csalogató csíze. Így tehát Pimpi bátran odaszállt erre a
kalitkára, a csalitba, hogy elbeszélgessen egy kissé hívogató rokonával.
A kalitkából több hosszú vessző állt ki, amikre kényelmesen rá lehetett röppenni. Pimpi egy ilyen
vesszőre ugrott rá.
De hát természetes, hogy ezek a vesszők a madarász alattomos lépvesszői voltak, és szegény
Pimpi csak azon vette észre magát, hogy a lábát, tollát elkapja a kaján lépvessző, és minél jobban
vergődik, hogy szabaduljon tőle, annál jobban odaragad.
Soká nem is tartott a Pimpi veszkődése, mert máris előugrott a madarász, és markába fogta
Pimpit.
Ó, nagyon gyöngéden bánt vele, nem kell félni! Nem mint holmi rossz gyerekek, akik olyan édes
kis portékákat is képesek kínozni, mint a madarak.
Nem! A madarász szépen letisztogatta Pimpi tollát a ráragadt méztől, és beeresztette Pimpit egy
kis drótházikó ajtaján.
Ettől fogva Pimpiből, az erdő szabad vadmadarából, az emberek foglya lett.
Hogy nagyon rossz volt ez neki?
Hát, Isten tudja! Az a rokona, aki odahívta őt a madarásznak a kelepcéjéhez, mindenesetre így
vigasztalta Pimpit:
– Nézd csak, öcskös! Ne keseregjél és ne vergődj, amiért fogságba jutottál. Nézz meg engemet!
Egészen jól érzem magam itt. Az erdőn-mezőn az év nagy részében fáznak, koplalnak, és ezer
veszedelemtől szenvednek a madarak. Itt a kalitka: biztonság, jólét, gondtalanság. Csak meg kell
szokni. És lásd, nem lehetetlen! Én is megszoktam, és boldog vagyok már benne. Így van öcskös, az
emberek jók!
Hát persze, hogy Pimpi, az erdők kis vidám, vadóc bennszülöttje, sokáig nem hajtott a fogoly
rokona tanácsára. Ha nem is halt bele a bánatba a szabadság után, mint némely más madártársa, mint
a fecske, veréb, pacsirta, azért Pimpi kegyetlenül szenvedett a fogságban.
Siratta, persze, madárnyelven, hangos trillákkal, csattogással, futamokkal úgy, hogy aki Pimpi
kalitkája közelébe került, mind elbájolta az énekével.
Így teltek-múltak hetek, hónapok.
A madarász eladta Pimpit valamiféle embereknek, egy nagy városba, ahol egy műhely falán
lógott a Pimpi kalitkája.
Pimpihez igazán jók voltak a gazdái. Egy kislányka gondozta őt. Finom eleséget, friss vizet
bőven kapott Pimpi.
Ha pedig sütött a nap, a kislány rögtön kirakta Pimpi kalitkáját az árnyékos műhelyből a
folyosóra, a verőfénybe. Egyszóval mindent megtett ez a kislány, hogy feledtesse Pimpivel az
elhagyott szabadságot.
Ámde hiába! Pimpi, ha egyre halványabban is, még mindig sajgó szívvel gondolt régi hazájára,
az erdőre, és csak annál hangosabb énekben öntötte ki szívét ilyenkor.
A Pimpi gondozója, a kislány, többször mondta édesanyjának.
– Tudod, anyukám, én, mikor így énekel a mi kis Pimpink, mindig azt hiszem: fájdalmában
énekel. Mert hiszen, ha kedves volna a madaraknak a fogság, akkor nem félnének és menekülnének
talán annyira tőle, és ők maguk keresnék az emberek barátságát.
– Ugyan, te golyhó! – szólt erre a kislány édesanyja. – Megvan a mi kis madarunk elégedve a
sorsával, azért dalol.
De hát a kislánynak nagyon érzékeny, nagyon jó szíve volt. Nem tudta elviselni annak a
gondolatát, hogy miatta egy olyan édes kis lény szenvedjen, mint Pimpi. Ha egyszer
megfészkelődött a fejében az, hogy Pimpi bánkódik a fogságban, és ő csupa önző kedvtelésből tartja
a rabságban, hogy gyönyörködjék benne és az énekében – hát a kislány ezt egyre csúnyább dolognak
tartotta.
Egyszer, egy nagyon szép, meleg nyári napon gondolt egyet, és kinyitotta a Pimpi kalitkájának az
ajtaját:
– Eredj, Pimpikém, Isten hírével! – mondta a kislány. – Bárhogy fáj a szívem érted, azt akarom,
hogy boldog légy!…
Pimpi nem hitt a szemének, mikor a folyosón, a szabadban, már percek óta nyitva látta a
kalitkáját. De hát nem sokat teketóriázott, hanem – hess! – egyszerre kiröppent a börtönéből.
Mi az? Hogy mostan a Pimpi sorozatos kalandjai következnének itten az arany szabadságban?
Bizony nem! Csak azon egyszerű oknál fogva nem, mert Pimpinek nem is akadtak kalandjai.
Mert amikor Pimpi a kalitkából elröppent, nagy lázban és ujjongva tervezgetve, hogyan indul
vissza régi hazájába, az erdőbe, hát már az első állomásnál megtorpant Pimpi.
Ez az első állomás egy szomszédos, nagy, fás tér volt, egy szép pázsitos, virágágyásos kert,
emberek nyüzsgésétől hangos.
Itt szállt fel Pimpi egy fára, és körül akart nézni, hogy melyik madártársától kérjen tanácsot, hogy
merre vannak vajon az ő csíz rokonai? Merre van az erdő?
Mert hát a huzamos fogság egészen elvette a Pimpi szabadban való tájékozódó képességét.
Az ám! Pimpi olyan gyámoltalannak, olyan elhagyatottnak, olyan idegennek érezte magát a
szabadban, hogy máris úgy rémlett neki, hogy nem is volt olyan szörnyű dolog a kalitkája.
Ezek a madártársai, verebek, pintyőkék, rigók, itt a szabadban olyan vakmerőek, szemtelenek
voltak, úgy veszekedtek, verekedtek minden szem magocskáért egymással, hogy Pimpi bizony
elborzadt a gondolatára is, hogy ezekkel a madártársaival kell majd együtt lenni.
Pedig hát homályosan emlékezett még Pimpi, hogy ez az ő szülőerdőjében sem volt másképp,
madártársai között.
És aztán Pimpinek egyszerre felrémlett az is, hogy hát most gyönyörű verőfényes nap van. De hát
ha majd jön az őszi hideg lucsok és a tél fagya… brrr!…
Pimpi egyszerre gyáván aláeresztette legyezőre terjesztett farktollait, és a szíve egyre
nagyobbakat rebbent a félelemtől, micsoda rémségeknek néz elébe a szabadban!
Mit szaporítsam a szót?
Pimpi egyszerre felröppen a faágról, és egyenesen visszaszállt a nagy bérház udvari
körfolyosójára. Ott reppent-heppent még egyet-kettőt a kalitkája körül, utoljára engedelmesen,
megadólag visszatért kalitkájába, és boldogan kezdett füttyébe.
A Pimpi gazdái, a kislány az édesanyjával, ott figyelték a műhely ajtajából.
– Na lásd! – szólt édesanyja a kislánynak. – Most már azt csak elhiszed, hogy Pimpikéd meg van
elégedve a sorsával, ha önként visszatért kalitkájába a szabadból.
– Ó, most már igen! – tapsolt a kislány örömében. Hiszen feloldódtak az aggodalmai, hogy
kegyetlen rabként tartja magánál Pimpit.
Ha a vége jó, minden jó! Pimpi, a kis csíz, azóta fájdalom helyett örömében és megelégedésében
fújja trilláit a kalitkájában. Ha tanú kell rá, hogy ez a történet igaz volt, bármikor itt vagyok.
A két anya
A grófnak két vadászterülete volt az országban. Az egyik kulturáltabb vidéken feküdt. Ez volt a
gazdagabb, gondozottabb, de romantikátlanabb vadászterület.
A másik komoly, sötét vadonban volt. Medve ordított a bérceiről, hiúz vinnyogott, és farkas
vonyított a rengetegeiben. De más vad aztán alig akadt itt. Mert ami a kegyetlen telek
viszontagságait kiállta, azt kilőtte a teméntelen lesipuskás ezen a vidéken.
Az ilyen vadonok lakói csuda jó puskások és elszánt, ravasz fickók. A vadorzás ellenőrzése
lehetetlen, sőt veszedelmes ügylet ilyen helyen.
Viszont a vadászat csakis ilyen vadon zugokban igazi, érdekes élmény.
A gróf gondolt egyet. Áttelepít egyik birtoka sűrű vadállományából a másikba.
Rengeteg költséggel és vesződséggel összefogdostatott tehát gazdag vadaskertjében a gróf vagy
száz szarvast. Ezeket külön-külön fazárkákban kocsikra rakatta, és elindíttatta a kocsisort egyik
birtokáról a másikba, fél országon át.
Hosszú hónapokban tartott ez az összefogdosási és szállítási művelet. De a vadküldemény végre
is majdnem hiánytalanul megérkezett rendeltetési helyére.
Igézően szép havasi völgy volt ez. A mélyén, sziklák között, fájdalmas és cifra, örök dalát
harsogta a hegyi patak. A vadvirágos havasi rét kétoldalt felnyúlt a hegygerincre, a rengeteg
közepette. És a tisztáson, a pataktól nem messze, erdészlak állt, tágas udvarral. Kaputlan, csak épp
sövénnyel volt itt-ott bekerítve az udvar.
Remek terep volt ez arra nézve, hogy itt a vadküldeményt kieresszék a szekerekről.
Látványosságnak ígérkezett, hogyan fognak majd a szarvasok végigszökdellni a havasi réten.
A grófi fő erdőhivatal nagy, nyilvános ünnepségnek arranzsálta ezt a vadkieresztést. Meghívta rá
a környékbeli notabilitásokat. De minden hívás nélkül is jött a kocsisor nyomában gyalogszerrel és
kordén egész tömeg.
A környékbeli bányaüzemek és kohó egyesített rezesbandáját is megfogadta a fő erdőhivatal,
hogy tust húzzon a vadkieresztés alatt, és aztán rántsa a ropogósat az áldomáshoz.
Hát most már ott állanak a szekerek sorjában az erdészlak udvarán. Rajtuk óriási ládák. Az
ajtójuk, persze, a havasi rét felé szolgál.
Hogy pedig a tömeg a kiugró szarvasok elé ne tolakodjék riogatni őket, arról csendőr- és puskás
erdővédkordon gondoskodik.
Hirtelen mozgolódás, pisszegés kezdődik a csődületben, és aztán egyöntetű „halljuk!”-ozásba
megy át.
A fő erdőigazgató, az erdészlak tornácáról, lendületes beszédbe fog… Micsoda fontos tényező az
erdőgazdálkodás szempontjából a nagyvad… A gróf, a kegyúr, áldásos akarata… Édes hazánk…
Satöbbi… Harsány éljenzés! A rezesbanda bombardonjai rárottyantanak, a klarinétok visítanak!
Az első szekér ládájának az ajtóját fölrántja a kocsis.
Azonnyomban kiszökken belőle egy hatalmas szarvasbika. Dísze ugyan le van fűrészelve a
fejéről. És igazán, első pillanatban úgy viselkedik, mint a legbambább, legszelídebb háziállat sem
tenné. Tántorog, fejét kapkodja… Pillanatok kellenek, míg tájékozódik, hogy előtte a szabad
vadon…
Akkor nagyon szökken előre. A tömeg üvölt, a banda, kárhozatosan recsegtet. A beteg
házitehenet is megvadítaná ez a zenebona.
Ám a szarvasgím meglepetésszerűleg mégsem vág neki, a szabad rétnek. Hanem irtózatos,
hatvan kilométeres sebességgel, rézsút a csendőr- és erdővédkordon hosszában fut le a völgynek.
Persze, lejjebb a rengeteg erdő kezdődik. Abba akar eljutni a szarvasgím. A rét nem biztonságos
neki.
A tömeg ezt hüledezve, lélegzetakadtan veszi tudomásul.
Ugyanis lejjebb a völgyön, a rétek alatt, fél méteres vízmosásban folyó patak medre hirtelen
lemélyül. Kissé messzebbre már tízméteres sziklafal alatt zuhog tova az erdő alatt a patak. A szarvas
itt rohan már, és ennek a szakadéknak vág neki.
Hatalmas ívben szökken is már át a patak fölött.
A főerdész kétségbeesve ordít rá a következő
szekér kocsisára:
– Ne ereszd ki! Várj!… Nyakát szegi minden vadunk, ha arra le kényszerül… Mi van vele?
A főerdész és a tömeg aggodalma azonban kárba vész a szarvasgím sorsát illetőleg. A rettenetes
ugrás után a szarvasbika alig éppen térdre bukott. Az erdő alján a patak másik partja puha, mohás,
gyükrös talaj. A szarvasbika négylábra tápászkodott tüstént, és három pillanat alatt eltűnt az
erdőben.
A főerdész kissé tanácstalan: mi legyen tovább?… Újabb kordont kellene húzni a kiszabaduló
szarvasoknak, hogy a réten iramodjanak világnak. Összezavarodnék, megfeneklenék az egész
kieresztési terv… Míg a kieresztett szarvasbikának kutyabaja, és a patakon való gyönyörű ugrás elég
attrakció, ahelyett hogy a réten szaladnak át a szarvasok közlátványra.
A főerdész már döntött is.
– Eresszétek tovább őket!
Kiugrik a második szarvas a ládájából. Egy kisebb, cafatosabb állat.
Szakasztott úgy viselkedik, mint az első. Támolyog-ámolyog, azután uccu neki, az első
nyomában, rézsút a kordon mellett, és azon a szent helyen röpül át a patak fölött, ugyanoda zuhan a
másik parton, és már nincs.
A harmadik szarvas, a negyedik, az ötödik sem hoz semmi újabb szenzációt. Mind az erdőnek
tart, egymás nyomán.
A huszadiknál a tömeg unatkozik már. Til-tul oszladozni is kezd…
Akkor, az utolsó szekér ládájából, egy nagy, világosszürke szarvastehén bukkan elő.
Ez egészen furcsán viselkedett. Nem tétovázott, ácsingózott egy pillanatig sem. Azonnal messze
szökdellt, a szekértől a sövényig.
Hanem ott torpant meg. Sőt hátrafordult. Majd maga körül kergült egészen. És közben rövideket
bőgött, mély torokhangon.
A tömeg röhögni kezdett, és aztán vad hurrogással zargatta a szürke szarvastehenet tova.
Az pedig meglepetésszerűleg nem kezdett erre vágtatásba a társai nyomdokán, hanem akárcsak
az ünnepély rendezősége eredeti intenciójának akarna megfelelni, a vadvirágos havasi rétnek
iramodott egyenest.
A réten pedig, kis távolra, megint megtorpant. Megismételte kergülését, és még több és élesebb
bőgéssel mulattatta a tömeget.
Valaki elordította magát:
– Huj, huj! Ez a primadonna! Táncol, énekel! Huj, huj!
Erre veszekedett vihaj támadt a tömegben. Mert valóban olybá tűnt a szürke szarvas viselkedése,
mintha a sláger szerepét vállalná a többi szimpla kieresztési szám után.
Még vagy két ízben fogott keringőlésbe a réten, és bődületekbe, ugyancsak végül a hegygerincen,
az égre rajzolódva is ezt tette. De aztán eltűnt a hegy mögött a szarvasprimadonna.
Az ünnepély ezzel megment.
A tömeg lassan levonult az országútra. A grófi uradalom illetékes emberei pedig, meg előkelőbb
vendégeik, a bandával együtt az erdészlak mögé indultak.
Ott terített asztalok, csapra ütött berbencék várták őket.
A szekérsor a nagy ládákkal ott maradt az udvaron. A kocsisok előre kifogták a lovakat előlük,
nehogy az ijedős jószágok megbokrosodjanak a szarvasok kieresztésénél, és úgyis pihentetni kellett
a fogatokat az úttól és az útra.
Már csak két ember ténfergett a szekerek körül. Az egyik az erdővéd, a szállítmány felügyelője.
A másik pedig az utolsó szekér kocsisa.
Az erdővéden meglátszott, hogy kissé felöntött a garatra. Most mégis ő sietett az áldomásra:
– Egyikünknek okvetlen itt kell maradni! – mondta a kocsisnak jelentősen. – Engem az urak
keresni fognak az áldomáson. Te maradj itt. Ehol a ládák lakatjának a kulcsa. Zárd be mindet. Majd
én küldök neked enni- és innivalót pukkadásig.
Az erdővéd azzal tovacsetlett a szekerektől, és csak a kocsis maradt ott magában, morogva,
káromkodva, de megadólag.
Az erdészlak mögül vígan rotyogtatott a rezesbanda, és jól hallatszott a pohárcsöngés, zsivajgás.
A kocsis nagyokat nyelt. Éhes is volt, a nyála csurgott egy kis itókáért. De az erdővéd busás
harapnivalója és innivalója nem jelentkezett. Nyilván megfeledkezett az erdővéd a saját
mulatságával a szegény kocsisról.
A kocsis várt, várt, várt. Végre is egy hosszú, dühös szitokkal otthagyta a szekérsort. És ment a
többi kocsistársaihoz zabálni és nyakalni az erdészlak mögé.
Nagy haragjában még a ládák lelakatolását is elmulasztotta.
Teljesen magára hagyatva állt most már ottan a ládás kocsisor.
Csönd.
A bandaszó, a muri állandó zaja, a légydongás, az erdőzsongás, a madárfütty, egymásba olvadva
a völgyre boruló kék ég alatt, úgy hatott csak, mint a csöndnek egy változata.
Azaz hogy, ha valaki ott állt volna az utolsó szekér ládája közelében, akkor a ládából folyvást
furcsa, eleven neszeket hallott volna. Ha pedig a láda egyetlen ablakán be is pillant, akkor érte volna
nagyobb meglepetés.
A ládában egy kis édes jószág tappogott. Egy másfél hetes szarvasborjú.
Ezt a kis borjút ott ellette meg az anyja az út alatt a ládában. Nem vették észre, hogy vemhes,
mikor elfogták. A láda elég tágas volt arra, hogy oldalt egyet-egyet, előre-hátra egyet-egyet
léphessen benne mindenik szarvas és lefekhessen. A kis szarvas megszületett minden baj nélkül.
Sőt sejtelme sem volt senkinek a világrajöveteléről, sokáig.
A ládák felügyeleténél a kísérő erdővéd jobban frekventálta az útszéli kocsmákat. A szarvasokat
útközben a kocsisok etették egy lyukon át, amit jó magasra vágtak a láda oldalába. Meg még alul
volt egy rés, amin át az álmot, trágyát kotorták ki az állatok alól. Ha ugyan kotorták.
A kis szarvasborjú a gondozás, ellenőrzés felől ugyan rejtve maradhatott. Az érkezés napján
fedezte föl őt a szekér kocsisa.
Hűha! A kocsisnak szörnyűséges tépelődést okozott a kis szarvas.
Azt biztosra vette, hogy az erdővéd nem tud róla. A szállítmányba nincs fölvéve. Hogy pedig
eztán kellene ezt a szaporulatot, mint az uradalom jogos tulajdonát beszolgáltatni, hát ilyen
gondolata utolsónak se jött, egyáltalán nem jött a kocsisnak.
Szúrja agyon ezt a kis dögöt a ganajkotró villával? Húzza ki valahogy a ládából?
Helyes! De hogyan nyúzza le a kis bundáját? Hogyan rejti el úgy a szekéren a húst, hogy rá ne
jöjjenek társai?
Vagy valahogy az erdővédtől csempéssze el a ládák ajtója lakatjának a kulcsát?… Aztán egy
hentesnek, mészárosnak liferálja el a kis szarvast?… De mi módon, hogy rajta ne csípjék?
Nincs más hátra, mint az erdővéddel próbálni meg valami paklira lépni.
Ezt cselekedte a kocsis.
Persze hogy az erdővéd sem volt a szolgálati hűség és jellemerő gyöngye. Ő is leltáron kívüli
leletnek minősítette ezt a szállítmányi szaporulatot. De főleg neki inkább módjában volt, hogy
értékesítse.
Az erdővéd, némi tanakodás után, a következőket sütötte ki, a kocsissal egyetértésben, a kis
szarvasborjú felől.
Megölni, lenyúzni, élve hentesnek eladni, mind nem érdemes a kis szarvasborjút. Még ha a többi
kocsistól el is tudják titkolni, akkor se. Mert ugyanazzal a kockázattal, visszafelé útban, remekül
elsózhatják a kisborjút a városban, az éppen ott tartózkodó állatseregletnek.
Csak az a kérdés, hogy ha kieresztik majd az anyját, rá tudják-e a kisbocit kapatni valami
eledelre, hogy föl ne forduljon?
Az erdővédnek hatásköre volt akkora, hogy útközben, egy veszteglésnél, az összes kocsisokat
könnyűszerrel eltávolította a szekerektől. Addigra persze, amíg a kocsis cinkosával, ketten, kísérletet
tettek a kis szarvasboci ételrekapatására.
Micsoda beszéd!… Amikor a láda ajtójának résén az erdővéd tejbe áztatott kenyérrel kínálta a
kisborjút, az a kenyeret nemcsak szívesen majszolta, de újabb adag után nyújtogatta ki a nyakát.
A kis szarvasbocinak a világegyetemet ez az alomgőzös, sötét, szűk láda jelentette egyelőre.
Annak is a sarkát, ahová vissza kellett húzódnia, hogy anyja agyon ne nyomja. Ezenkívül éppúgy
óvakodnia kellett az alomkotró villától, hogy ha benyúlik a láda alsó résén, le ne sodorja gyönge
lábairól őt. A felső nyílás, az etető, szelelőlyuk, a szabad világ, alig izgatta a kisborjút. Legföllebb a
képzeletét. Az emberek hangját, szagát, közelét első szemnyitása óta megszokta.
Hátha most úgy tapasztalta, hogy az emberkéz, amely benyúlik hozzá kívülről, és némileg
hasonlít anyja áldott, tápláló emlőjéhez, szintén édes csemegével traktálja őt?… Dehogy is
bizalmatlankodott a kis szarvasboci tőle!
Csak az ünnepélyes kieresztés rebbentette meg az erdővédet meg a kocsist, hogy a fő erdőhivatal
emberei fölfedezik a kis szarvasgidót.
Szerencsére azonban a fő erdőtanácsos semmiféle vizsgálatot nem tartott előzetesen. Ha egyszer
a vadszállítmányt embertömeg szeme láttára eresztik szabadon, minek kellett volna?
Magánál a kieresztésnél pedig, amelyet az erdővéd eszközölt, minden szekérnél az illető
kocsisával, szintén nem történt baj.
Az erdővéd odaállt szöges botjával a láda ajtója elé, hogy visszakergesse a kis borjút, ha anyja
után akarna szökni.
A kisborjú pedig egyáltalán nem akart. Hogy kieresztették mellőle anyját, csak egy kis halk
nyafogással vette tudomásul. A bandaszó, a tömeg rivalgása elbódította szegénykét. Minden
veszkődés nélkül várt sorsása a láda rácsapott ajtója mögött.
És most már a nagyobb zenebona megszűnt. Mindenki eltávozott a ládák közeléből. A bandaszót,
áldomás zsivajt a hegyek visszhangja enyhén ismételgette, mint az irtásról hangzó fejszecsapásokat,
patakzúgást, erdőzsongást… A legélesebb hang a völgy fölött keringélő törpesasé volt újra…
De most mégis közeledett valaki.
Egy fiatal munkásasszony került föl az országút felől az udvarra. Kicsike szopósgyermekét
tartotta karjában.
A kisgyerek rettenetesen sivalkodott. Az asszony nagyokat rántott rajta és rivallt rá:
– Elhallgass már! Mit akarsz tőlem? A bölcsőben hagyjalak magadra? Nem alhatsz itt a karomon
is, ahelyett hogy ordítasz?
Így szokták minden gondolatukat hangosan ismételni magányos nők. Ez a fiatalasszony éppen
nagyon egyedül volt most. A férjét elcsapták a famunkától, vadorzás miatt. Háromhavi
börtönbüntetését ülte éppen a városban.
Azért nem lebzselt az asszony a többi munkásnővel az erdészlak konyhája körül most az
áldomásnál. Csak így messziről somfordált az ünnepség körül, miután valami ismerősét kísérte el az
országúton egy darabra.
Mikor odaért a kocsisor utolsó szekeréhez az asszony, egyszerre így folytatta kicsinyének
magányos beszédét:
– Ejnye hát! Hogyan ne óbégass nekem, míg megnézem ezt a nagy áldomást veled? Mert még
elkergetnek miattad is! Nem elég nekem az apád ügyefogyottsága, hogy megfogatta magát!… Tán
leülök veled valahová és megszoptatlak. Akkor elhallgass!… Ide tán, erre a kocsirúdra.
Az asszony leereszkedett az utolsó szekér rúdjára, és a kis porontya szájába erőltette emlőjét. De
közben a ládára kapta a fejét:
– Mi az? Mi motoz ebben? Patkány talán?
Pont ebben a pillanatban, körülbelül az erdő sarkából, a patak mellől mély bőgés hangzott.
A szürke szarvastehén nem nyugodott bele borja elvesztésébe. Visszajött, az erdő oltalmában,
kicsinyét hívni.
A munkásasszony női és anyai érzéke abban a pillanatban összefüggést sejtett meg a panaszos
szarvasbőgés és a ládabeli neszek közt. Fölkelt a rúdról, hogy körülkémlelje a ládát.
Közben pedig folyvást hangosan társalgott magával:
– A csöcs sem kell ennek a kölyöknek. Mivel csitítsam el? Ne siketíts meg már, nézzem meg, mi
motoz itt ebben a ládában?
Egy-kettővel meglelte az asszony a láda ajtója nyitját: kirántotta és benézett. Akkor nagyot
sikoltott:
– Jékulárum! Egy kis vadkecske!… Hát ez után bőgött és akart visszajönni az anyja, és bőg most
is. És senki sem gondolta azt… Vagy ki tudja? Ez a kis jószág az erdésznek marad. Vagy az
erdővédek hagyták itt. Ezek a főtolvajok, készakarva, maguknak.
Közben az asszony félig visszaeresztette a láda ajtaját, és úgy folytatta a magánbeszédet, most
már a kis borjúnak.
– Ni! Nem is félsz tőlem, semmit se! Még tán azt várod, megetesselek?… Itt ellhette ezt anyja
útközben, a ládában…Te kis szelíd dög! Hazahajthatnálak tán, vagy kenyérrel csalhatnálak haza,
mint a kecskét… Csak persze aztán engem is a csendőrök kísérjenek be miattad, mint az uramat a
tömlöcbe?… Nincs nagy kedvem rá!… És itt, ebben a rongy faluban, mire nem jönnek rá?…
Dehogyis merem! Hanem ki kéne eresszelek, anyád után. Ezt kéne!
Eközben, most már egészen közelről, a patak mellől, hangzott föl a szarvastehén bőgése.
Az asszonyban mintha az anyák szolidaritása dolgoznék, hirtelen döntött:
– Kieresztelek hát! Nem veszik hasznodat ezek a tolvajok, akik az uramat lecsukatták! – kezdett
kárörvendő röhögésbe az asszony. Azzal tágra-végre nyitotta a láda ajtóját. És ráripakodott a kis
szarvasbocira! – Na! Huss ki! Menj az anyád után! Na, né! Nem is akar! – csodálkozott.
Mert a kis szarvasborjú tényleg semmi szándékát nem árulta el a mehetnéknek. Visszahúzódott a
láda sarkába, és onnan bámult az asszonyra:
– Ejnye! Te hálátlan, kis komisz betyár! Itt akarsz maradni? Nem törődsz vele, hogy az anyád
szíve fáj éretted? Mész ki hozzá rögtön!
Az erélyes zargatásra a kis szarvasgidó kiugrott a ládából. De az udvaron megállt tétován. Az
asszony viselkedése megfélemlítette, annyira, hogy elugrott előle, amint közeledett hozzá. De aztán
visszatérült, és láthatólag a ládához vergált, mint amit otthonának és menedékének tekint.
– Fuss! Fuss az anyád után! – libegtette erre az asszony a kis szarvasborjú felé szoknyáját, fél
kezével, míg a másikkal folyvást sipítozó kicsinyét rázta: – Kuss már, te! Ezek vagytok mind az
anyátokhoz. Csak bosszúságot és fájdalmat csináltok neki… Lám, ez sem mozdul itt, mikor az anyja
jajgat érte az erdőben! Takarodsz el!
A kergetés, szoknyalibegtetés elől a kis szarvasborjú most már feladta visszatérülési kedvét.
Szökellni kezdett a gyep felé, a szabad rétnek.
Talán, most percek alatt ébredt benne teljessé, hogy mi az igazi hazája. Mikor pedig a pataktól
újra éleset bődült anyja, a kis szarvasboci gyönyörű vágtába fogott, a hang irányában.
Az asszony még azt is látta, hogy a nagy szürke szarvastehén kijön az erdőből, borja elé, és aztán
ketten tűnnek el újra a sűrűben.
Nagyot, boldogat kacagott magában. Aztán körülnézve, hogy nem akadt-e valami tanúja az
esetnek, az áldomás megszemlélése helyett az országútra sompolygott vissza a szekérsortól.
Te elmehetsz!
1914 karácsony szombatja volt.
– Húzd rá, baka! Az anyád táncát! – kiabálta egy éles hang a végeszakadatlan menetből: – Húzd
rá, úgyis kincstári hulla lesz belőled!
És erre, zuhogó havaseső, sárcuppogás, fegyvercsörömpölés idétlen zajába, keservesen duhaj
vidámsággal harsant bele, hogy hát:
| A császárért, szép kislányért |
| Csinos, barna kislány a karomon, |
| Sej! Jobb is volna a kisangyalom |
|
A vidámság oka az volt, hogy a tökéletes reménytelenségbe és bizonytalanságba váratlan jó hír
érkezett, és terjedt szájról szájra a menetben:
– Húsz kilométerre van a Zaklicin nevű, galíciai kisváros. Odatart az ezred, és nem a tűzvonalba,
mint előbb avizálták. A szentestét az ezred födél alatt tölti elszállásolva. A szakácsok előremennek,
és ünnepi vacsora lesz: disznópörkölt és grenadírmars! Húzd rá, baka, az anyád táncát!
A disznópörköltről és gránátostésztáról értekezett éppen két közvitéz a század végén. Mégpedig a
következő értelemben.
Az egyik így szólt:
– Már én pedig lemaradok itten a századtól, ha ezer disznót is faszoltak a szakácsok. Húsz
kilométer nem kutyafityula ilyen bakancsban!
Felemelte lábát, olyan mozdulattal, mint a patkolásra emelik a ló patáját. A bakancsának nem
volt egy csöpp talpa sem. A meztelen talpával taposta a havas sarat.
– Ahogy gondolod – felelt erre a másik baka. – Csak aztán utolérj estére! A vacsorádat
megpróbálom kivenni.
A párbeszéd búcsúzással végződött.
A baka lemaradt a menetből elrongyolódott bakancsával.
Szétnézett az országútról a kietlen galíciai tájon, amit már nem is tehetett vigasztalanabbá a
zuhogó havaseső. A szeme megakadt valami tanyafélén, az országúttól nem messze, egy kis fenyves
alján. Már döntött is magában, és letért a tanya irányában egy dűlőútra.
Úgy tíz-tizenegy óra lehetett, délelőtt.
Ahogy az országút tele volt katonával, szekerekkel, ágyúkkal, lovasokkal, a dűlőút sem volt
néptelen.
Húsz lépésre már egy másik tovabandukoló bakát ért utol ez a rongyos bakancsú.
Összepillantottak:
– Hanyas vagy? Magyar vagy?
– Az! Egyes honvéd. Hát te?
– Én ötös közös. Lógsz?
– Na, te tán nem?
– Hát igen! Mi vagy civilben?
– Kerékgyártó segéd. Hát te?
– Én pincér. És hogyhogy nem vagy a tréneknél, mint ilyen kocsigyártó iparos?
– Hát te miért nem vagy pincér létedre a hadosztálytiszti étkezőben?
Amíg így kölcsönösen kizúgolódták magukat a harcos gyalázatos sorsán, az eltartott éppen a
tanyáig.
Ott már aztán név szerint is bemutatkoztak egymásnak.
A kerékgyártót Kopilásnak hívták, és valamit tudott szlovákul, úgyhogy értekezhetett a galíciai
bennszülöttekkel. Viszont a pincér, névszerint Laszky Jenő, beszélt németül, amennyire-annyira.
Hasznát vehették egymás barátságának, hát együtt maradtak.
A kerékgyártó Kopilás éppen most hívta föl a Laszky figyelmét a tanya kapujára szögezett
pléhtáblára.
– Né csak, hé! Valami parancsnokság van itten. Olvassad hát, ha tudsz németül. Micsoda
Gendár-me-rie? Mi ez? Jobb iszkolni, ha valami… Mi?…
– Ne fázz, ha velem vagy! – legyintett erre Laszky, a pincér. – Jöhetnek a hátunkra puklinak.
Csak hadd rám, ha akar tőlünk valamit egy ilyen lógosok pecére. Én majd elintézem őtet!
A kerékgyártót ez a hencegő beszéd nem nagyon nyugtatta meg. De hát hiába faggatta Laszkyt, a
pincért, hogy micsoda varázshatalmat tulajdonítna csak annak, hogy németül tud? A pincér nem
adott bővebb fölvilágosítást.
Nem! Ezzel szemben bátran tartott a háznak. Így Kopilás, a kerékgyártó azt gondolta, hát ha
neked jó, hogy esetleg slamasztikába kerülünk, nekem is jó akkor!
A ház még aránylag elég rendes, háromszobás, pitvaros, tornácos épület volt, ahhoz képest,
amilyen szörnyű, rongyos fészkek az ilyen félreeső parasztházak.
Az istálló természetesen tele volt trén vagy tüzérlovakkal, és ezek gazdái
dekkoltak az istálló felőli, tornácbejáratos szobában. Az udvaron állt éppen két csizmás katona. De
ezek ügyet sem vetettek a jövevény bakákra.
Laszky és társa sem rájuk. A ház másik bejárójának tartottak, ahol a civilnép lakását sejtették.
És csakugyan! Egy számos tagú lengyel földmíves családra nyitottak be a pitvarból. Ahogy a jó
meleg, jó büdös, jó gőzös levegőben körülnéztek, láttak öregatyót, öreganyót, gazdát, gazdasszonyt,
suhancot kettőt, csitri lányt, egész kislányt vagy hármat, tipegő babát, ölbeli babát. De láttak egy
nagyon-nagyon csinos, sudár, kékszemű hajadont vagy menyecskét.
Ez nyitott ajtót nekik. És nagyon barátságos volt.
Egyáltalán, az egész család a legkisebb meglepetés nélkül fogadta a látogatást. Ez rendben van!
Hiszen hozzászokhattak a katonalátogatókhoz. De az már szinte gyanús volt, hogy milyen
barátságosan néztek Laszkyra és társára. Hogyan bóligattak!
Gyanús volt az Laszkynak és társának, hogy akkora szerencse legyen a részük, hogy egy olyan
civiltársaságra leljenek, ahol nincs öt-hat katona, és szívesek hozzájuk, nem félnek tőlük.
Hogyhogy lehet ez itten?
De hát így volt! Kopilás, a kerékgyártó, elkezdett habrigyálni a szép menyecskével.
– Tanyáznánk kicsit. Megengedik?
– Hogyne! Tessék! Tessék!
A menyecske, de a többi családtag is, az öregek is csupa szívesség volt. Széket hoztak a két
bakának a tűz mellé, az asztalt is odahúzták nekik.
Laszky megmutatta rémes állapotban levő lábbelijeit. Aztán előhúzta a hátizsákjából újon kapott
pár bakancsát.
Az öreg néni a családból rögtön elértette, hogy Laszky meleg vizet akar, lábat mosni. Ment a
tűzhelyhez máris, föltenni vizet melegedni. Azután dézsát hozott. Azután egy marok murváért ment
ki az istállóba. És értekezést tartott az öreg néni Laszkyval róla, hogy a régi jó házi gyógymód, a
lábvíz a legjobb a nátha, a hülés ellen.
Arra kezdtek pakolászni Laszkyék a hátizsákból. Húskonzervet, feketekávé-konzervet,
kakaókonzervet, kenyeret, szalonnát. A kerékgyártónak két kulacs rumja volt.
Szóval most Kopilás és Laszky mulatságra készült a barátságos család körében. Természetesen a
házbelieket is meghívták, és azok is tejet, sajtot, túrót, kolbászt hordtak az asztalra.
Micsoda beszéd? Kopilás és Laszky már elhatározták, hogy a karácsonyestét itt töltik. Beleértve,
persze, az éjjeli szállást is. Az ám! Még mit is tudni?
A Laszky és Kopilás szeme úgy ugrált a csinos menyecske után, mint a cinke a sövény közt. De
nem fösvénykedett a menyecske sem mosollyal hozzájuk. Nem nem! Vagy pedig azt sem vették
észre, hogy az öregek fenekedve fogadnák, ha legyeskednek a fiatal menyecske körül.
Meg is tudták mindjárt: Hanka a neve. Nem is menyecske. Csak olyan túl fejlett fiatal lány.
Vőlegénye, persze, a harctéren van.
Na jó! Ahogy összejött itten minden a kedvező dolgokból, galiba nélkül, az sokallható is volt
egyszerre. Ezt érezte Laszky és Kopilás határozottan. Valaminek itten ferdülni kell valahová!
Ilyesmit éreztek, ahogy itten klappolt minden dolog nekik, túl jól is.
De hát nem! A helyzet csak egyre javult.
A házbeli suhancok még a kora délután folyamán felöltöztek karácsonyesti maskarába. Egyik
ördög lett, kormos arccal és villával a kezében, a másik angyal lett, fehér kendővel a vállán és
fakarddal a kezében, aminek a hegyére almát szúrt föl.
Irgalmatlan vigadt ezen az egész család. Aztán a két betlehemes fiú elment hazulról, és velük
ment el apjuk, anyjuk a szomszéd tanyába, meg a két nagyobbacska lány is.
Laszkyval és társával csak Hanka maradt. Igen! Mert az öregapót és öreganyót addig kínálgatta
Kopilás a rumoskulacsából, amíg fölborultak ültökben a padkán és elszenderedtek. A két apró
gyerek és az egész picikék nem számítottak már Laszkyéknak azt illetőleg, ha jogerősebben
udvarolni akartak Hankának.
Ezt persze hogy elkezdték az első kínálkozó alkalommal. Mohó tettlegességgel estek Hankának
neki.
De hát Hanka egyelőre kitért minden ölelgetőzés elől.
Hogy minő kifogással? Talán szemérmeskedve? Azt nem!
Megmondta nyíltan Hanka, hogy nem szereti a hiábavaló izgalmakat! És itten a nappal nem
kedvező idő a szerelmes enyelgésre. Ablakon beleshetnek rájok, ajtón benyithatnak, nincs hova
bújni a házban.
Ellenben Hanka Kopilásnak, akivel beszélni tudott, megígérte, hogy majd éjjel odaoson hozzá,
ahová megágyaz neki. Isten úgy segítse, oda!
Na és Laszky? Hát mivel Laszkyval nem tudott beszélni Hanka, Laszkyhoz szemérmesebb volt.
Laszkynak Kopiláson keresztül súgta meg Hanka, hogy éjjel ügyesen oda lehet mászni az ő ágyához.
Nem lesz belőle kázus!
Hanka nagyon benne volt a háborús gyakorlatban. Vagy hát, ha már különös magyarázat is kellett
Hanka túlzott szerelmi engedékenységéhez, hát az is volt mostan.
Hanka elmondta Kopilásnak, és aztán Kopilás Laszkynak továbbmondta, hogy a házban
Hankának van két katonaszeretője, akik itt laknak a másik lezárt szobában.
Bizony! Na és éppen most, az ünnep estére teszik meg azt a pofátlanságot, hogy elmennek
másfelé mulatni Hankától. Hát ha ezt a két hátul lógó naplopót megcsalhatja most Hanka két valódi
frontharcossal, az csak édes bosszú duplán, sőt triplán.
Ez volt a szituáció!
Nos, a kora téli sötét, súlyosbítva a köddel, a nem szűnő havasesővel, már le is ereszkedett.
Laszky már a második lábvizet vette tönkregémberedett lábára, amit sértett az új bakancs.
Kopilást pedig éppen arra szólította föl Hanka, hogy énekelne valami magyar karácsonyi éneket.
Erre a két baka rázendített a Mennyből az angyal… kezdetű karácsonyi énekre.
Pont mikor az éneket befejezték, nyílik az ajtó.
Hanka és Laszky háttal ültek az ajtónak, és meg se fordultak a nyitására. Abban voltak, hogy a
háziak jöttek haza. De hát egyszerre a Kopilás képén látták, a Kopilás elmeredt képén, hogy más
jött.
Kopilás éppen egy falat kolbászt vágott le bicskájával, és annak hegyén dugta a szájába.
Helyesebben csak akarta. Mert ha a szájában van már a kés hegye, Kopilás bizonyára elvágja a száját
füléig, ahogy rémületében a kést félrekapta a szájától a kolbászdarabbal.
Kicsoda nyitott rájuk? Hát egy parafasisakos tábori csendőr. A kószáló, a menetekből elmaradt
bakák réme!
Hiába! Így történnek dolgok, a valószínűség ezer megcsúfolására.
Hiszen pont a tábori csendőrök tanyája volt a másik szoba. Az egyik csendőr, mi okból, mi okból
nem, hazaérkezett.
Hanka beszélt is Kopilásnak róla, hogy a két lakójuk minden rendes más katonát távol tart tőle.
De hát Hanka csak olyképp emlegette a tábori csendőreit, hogy az őrmester és a törzsőrmester! Hát
Kopilás azt hitte, trének azok is. Laszkyt pedig, úgy látszott, egyáltalán nem is érdekli, hogy
elcsíphetik őket a szökésüknél.
Most aztán szorul a büdös! Mi lesz itten?
Na, az egyszer igaz, a tábori csendőr első intrádára rettenetes dolgot művelt. Ordításának az
alapoka az volt, hogy Laszky nem állt előtte haptákba a lábvizes dézsában. Föl se állt Laszky ottan.
Kopilás? Az reszketve meredezett vigyázzban a csendőr előtt az asztalnál. De Laszky? Direkte
kihívólag ordította vissza németül a csendőrnek, hogy ő a maródi lábával nem köteles tisztelegni!
Hogy egyáltalán mi kerekedik ezzel a dühös csendőrrel? Csakis Hanka heves közbenjárása
csillapította le a nagyobb veszedelmet. Az biztos!
A csendőr már a fegyverét vette volna fertigbe a két bakára, hogy azonnal venni a risztungjokat,
kíséri őket a szökevényeket gyűjtő parancsnokságra!
Hanka közbelépte, kérlelése, hízelgése mégis annyit eredményezett, hogy a csendőr belement
abba, hogy hát Laszky és Kopilás legalább a vacsorájukat fogyasszák el nyugodtan. Na és hát, ha
már ebbe beleegyezett a csendőr, akkor tovább folyt a Hanka kérencsélése, hogy ugyan hát, az egy
karácsonyestén ne vegye a csendőr oly szigorúan hivatását két árva frontkatonával szemben. Hagyja
békén őket, és eressze szélnek!
A csendőr láthatóan puhult – puhult. Azt már megtette, hogy odaült ő is az asztalhoz, és
Hankával áthozatta a szobájából a pálinkáját. Egyelőre még teljes barátságtalansággal méregette
ugyan a két bakát a csendőr, de hát reményleni lehetett, hogy a helyzet egyre javul majd.
Csakhogy mi történt? Laszky, a pincér, a dézsában nyugodtan tovább fürdetve fájós lábát,
egyszerre mindent elrontott újra a csendőrrel.
Laszky ugyanis, minden katonás fegyelmet lábbal pacskolva a dézsában, egészen pökhendien
szólt oda valamit a csendőrnek, németül.
Mire a csendőr, mint a veszett állat ugrott föl, és kezdett ordításba. Hanka nem győzött a nyakába
csimpajkodni neki és csitítani őt.
Kopilás gyáván hebegve kérdezte Laszkyt:
– Mi-mit mondtál neki? Te kezdel ki vele? Vagy mi?
– Na ja! – mondta erre Laszky teljességgel foghegyről Kopilásnak. – Na ja. Csak azt mondtam
neki, hogy nem sül le a képe? Hogy ilyen bikaerős dög létére itt lézeng a front mögött, lógósokat fogdosni. Miért nem sétálgat a tűzvonalba, ha olyan stramm katona?
Úgy, mint mi!
– Jézus, Úristen! – forgatta a szemét Kopilás erre Laszkyra csaknem sírva. – Hát megtébolyodtál?
Agyonlöveted magad, velem együtt, mint katonaszökevényt, aki ellenáll a felettesének, és
szemtelenkedik vele?
– Bízd te azt csak rám! – felelte Laszky, mit sem engedve hánykolódó modorából: – Majd én
kibabrálok ezzel a szotyákkal.
Valóban, a helyzet a Laszky kérkedését igazolta egyelőre. A csendőr hagyta hamarabb abba a
nagy hangot Hanka csitítására. Mégpedig a következő kijelentéssel:
– Csak köszönjék annak, ez a két disznó, hogy egy karácsony este van egy évben, és nekem is
van jogom egypár óra pihenésre. Csak ezért nem kísérem rögtön őket be a parancsnokságra. Hanem
ide be fogom zárni a kamrába őket, az őrszobánk mellé. Itt vacogjanak! Gazemberek!
– Na, hát abba a kis kamrába be sem férnek! – jegyezte meg Hanka. – Le sem fekhetnek ottan.
Legyen szíved hozzájuk. A frontról jönnek!
– De ebből már a csendőr nem engedett. Hankára nem hallgatott többet. Sürgette Laszkyt, hogy
fejezze be a lábvizet, mert baj lesz.
Laszky rá sem hederített a csendőrre. Kopilást hallgatta éppen, aki égre, földre, Istenre,
szűzanyára esedezett neki, hogy ne kötekedjék a csendőrrel. Inkább barátkozni próbáljon vele.
Hiszen jó embernek látszik, csak olyan ugatós, nem harapós kutya.
Ebben stagnált egy darabot a dolog.
Azaz, a következő új alakulást vette.
A csendőr tulajdonképpen szintén csak annyit törte a lengyel beszédet, mint Kopilás, mert német
volt vagy horvát. Így hát megesett, hogy Hanka sem értette jól, mit beszél a csendőr, és Kopilás
segélyét kérte. Addig-addig, míg Kopilással is szóba eredt a csendőr, valamelyes barátsággal.
Erre aztán a csendőr odamásította a szándékát, hogy igenis, a szűk kamrába csak ezt a kutya,
magyar, feleselő Laszkyt zárja be. Kopilást megtűri itt benn a meleg házban, és aztán szemet húny,
ha megszökik mellőle Kopilás.
Úgy bizony! Laszky, úgy látszott, jól belemásztatta magát a tésztába a komisz, pökhendi
természetével. Hanka se, Kopilás se segíthetett rajta.
De micsoda beszéd! Hogy Laszky meghunyászkodott volna? Szó sincs róla!
A csendőr éppen Hankának és Kopilásnak együtt magyarázta, hogy milyen nehéz az ő front
mögötti szolgálata! Van-e neki nyugsága valaha? Hát íme, itt van most is, karácsony estén. A
tűzvonalban csend van. Az összes harcos-alakulatok ünnepelnek, vigadnak, énekelnek. Neki pedig, a
tábori csendőrnek, tulajdonképpen most is szökevényeket kellene kísérgetnie a havas esőn, három
kilométerre, a parancsnokságra. Ha persze bolond volna!
Így a csendőr!
Laszky pedig közben kiemelte végre lábait a dézsából, és fölpróbálta újra a bakancsokat. Mintha
nem is zsenírozná őt a csendőr, ott csapkodta Laszky a talpát a földhöz nagy fennen, hogy próbálja,
jó-e a cipő?
Még inkább a csendőr látszott békülékenyebbnek. Előbb dühösen siettette Laszkyt, hogy húzza
föl a cipőt, mert bezárja a kamrába őt. Most, mikor már a cipő Laszky lábán volt, a csendőr mintha
elfelejtkezett volna a parancsáról.
Ellenben mi esik meg újra!
Laszky gúnyosan kérdi Kopilástól, hogy mit mesél nekik a csendőr?
Kopilás mondja:
– Panaszkodik, hogy neki is kutya nehéz a szolgálata.
Hát erre Laszky vérforralóan maró kacagásban tör ki. Olyan hahotába, hogy a lámpaernyő rezeg
bele.
A csendőrnek rögtön el kellett értenie, miről van szó. Bele is sápadt a csendőr a haragba, a
megszégyeníttetésbe. Szörnyű dolgot lehetett várni.
Csakhogy mi jött közbe?
Nyílik az ajtó abban a szent pillanatban, és befelé az ajtón vagy három-négy baka. Ordított róluk,
hogy szökevények. Román bakák voltak, inkább mutogatni próbáltak, mint mondani, hogy egy kis
szállást kérnek karácsony éjjelre, Isten nevében!
Tessék! Ez hiányzott!
A csendőr persze rögtön ugrott föl. A parafasisakja, amiről minden baka ráismer a rémre, a
csendőr mellett volt. Most, mikor föltette, akkor váltak fává az ajtónál a szökevények, micsoda
ördögbarlangba csöppentek.
Persze, menekülni már késő volt. A csendőr odaállította őket a fal mellé. Amelyik moccan, azt
lelövi. Így!
Azzal a csendőr visszajött az asztalhoz, Hankához, Kopiláshoz és Laszkyhoz.
Most volt még csak a csendőr igazán dühös. Nem ordított, hanem suttogott az ádáz indulattól:
– Hát ezeket most már muszáj bekísérjem! – mondta. – Itt hová tegyem, hová zárjam őket? És ha
bekísérem pedig őket, akkor vége, hogy ma éjjel hazajöjjek. A parancsnokság biztos inspekcióval
bíz meg. Szakramment nochamol, tauzendmal! Czum síszen! Czum Henker, mit dízen élenden
Suften!
Így káromkodott és beszélt a csendőr.
Mi lett ebből?
Hanka persze értekezni kezdett megint a csendőrrel a szökevények érdekében. Hagyja őket futni
a csendőr.
Na, de hát ezt nem tehette a csendőr a világért sem.
Hát akkor Hanka azzal esett rá a csendőrre, hogy hát jól van, kísérje be ezeket az új
szökevényeket, de már Kopilást hagyja itten, hiszen szavát adta neki, hogy nem viszi be, és egy
csendőrőrmester csak nem másít a szaván!
Hát erre a csendőr csakugyan zavarba jött.
Tanakodott, tanakodott egy percig magával a csendőr, végre így döntött:
– Rendben van! Te itt maradsz! Holnap kísérlek be! – mutatott a csendőr Kopilásra. És Kopilás
hajlongott, úgy szalutált. Elfeledte, hogy katona, az örömtől. De a csendőr már Laszkyhoz fordult: –
Te azonban jössz velem! Szedjed a risztungodat!
– Azt már nem! – rázta a fejét Laszky. – Te elmehetsz. De én nem, fiam!
A csendőr még talán a nevét is elfelejtette erre a hallatlan vakmerőségre és pimaszságra.
De hát Laszky nyugodtan kivette a blúza zsebéből a tárcáját, és a tárcájából egy pecsétes
nyomtatványt tett a csendőr elé az asztalra:
– Tessék! Olvassa!
A csendőr karikára nyitott szemmel olvasta a cédulát.
Szolgálati jegy! Közvitéz Eugen Laszky engedélyemmel maradt el a századtól, maródi
lába miatt. Holnap délben jelentkezik a szolgálat vezetőjénél, hogy berukkolt. Dátum. Név. Századparancsnok.
Hát ez ellen nem volt apelláta. A maródi állományú katonának csak a szanitéc parancsol, ha
ugyan tud.
A csendőr, szegény, fogcsikorgatva indult kifelé a havasesőbe, karácsonyestézni a
szökevényeivel.
Laszky pedig rémes gúnnyal szalutált neki hozzá, előírásos haptákban ezúttal. Csak egy nagyon-nagyon kis fintort csinált közben Kopilásra és Hankára, hogy észreveszik-e a helyzetet.
Attól azok csaknem elkacagták magokat.
– De minek nem mondtad előbb, hogy engedélyed van? – kérdezte Kopilás Laszkyt bődületesen
ostoba képpel, mikor már a csendőr tovament.
– Hát tán sajnálod, hogy mellre szívattam ezzel a csendőrrel előbb azt a kis szekálást? – felelt
erre Laszky.
Azzal, Hanka újabb kívánságára, rágyújtottak közösen a Mennyből az angyalra…
Nem értette!
Soha nem engedem lebecsmérelni a buta embereket. Nekik köszönhetem, hogy valami lett
belőlem. Az ő nehézfejűségük segített át életem legkeservesebb idején, az ifjúságomon.
A szüleim földhözragadt, falusi parasztemberek voltak. Nem tudták előteremteni soha
taníttatásom költségeit. Én magam tartottam el magamat, instruktorkodásból. Sőt, mint nagyobb
diák, már nemcsak ellátásomat fizettem ki a városban, hanem küldöttem haza apróbb-nagyobb
összegeket öregeimnek.
Embertelen küzdelem volt ez, az tény. És ha sikerre vittem vele, mondom, csak a hájfejű, ostoba
tanulótársaimat áldhatom érette.
Egyetlenegy ilyen sötétagyú növendékemre gondolok vissza utálattal és dühvel
még most is. Érdemes elmesélnem ezzel való különös, tragikomikus esetemet.
Nemcsak a rendes tantárgyakból voltam első kitűnő, hanem a rendkívüli tantárgyak közül az
énekben is első voltam. A gimnázium műénekkarában, mint főszopránnak, nekem intett az
énektanár.
Ötödikes voltam, gondolom. Szóval, gyerkőci kurtanadrágból a férfias hosszúnadrágba vedlett
gavallér.
Ez az az idő, amikor először mozdul meg komolyan a szíve az embernek a nők után. Nekem
azonban lótó-futó robotolásom közepette nem sok időm és alkalmam jutott rá, hogy valami
polgárista kislány vonzalmával dicsekedjem, mint más elegánsabb osztálytársaim. Félszeg is voltam,
a falum esetlensége rajtam nyüglődött. Nem jártam tánciskolába sem, ahol egy kissé
megpallérozódik magamfajta mokány, abban a korban, hölgyikék társaságában.
Mindezt azért kell előrebocsátanom, hogy érthetővé tegyem, mekkora rázkódtatást okozott
kamaszlelkemben, hogy egyszerre soha nem remélt szerencsével talált tárgyat a szívemben
összegyűlt sóvárgás.
Valami ünnepély volt. Karénekkel szórakoztattuk a nagyérdeműt. Én, mondom, mint hősszoprán.
Mert még mindig az voltam az ötödikben.
Ünnepély után, egészen véletlen, úgy került össze a gimnazisták és a polgári leányiskola kettes
sora, hogy majdnem összekeveredtünk a lányokkal, ahogy az oszló embertömeg az utca falának
szorított.
Az én osztályom mellé éppen a velünk egyívású negyedpolgárista, bokorugró szoknyás,
leeresztett varkocsos fruskák kerültek.
Így haladunk valameddig. Persze, vihogás és itt-ott átbeszélések a két nembeli ifjúság között,
miközben a kettes sorok előre-hátra sodródtak.
Egyszerre közvetlen elém kerül egy csitri pár. Egyik dundi, szőke, mosolygó szemű, eleven lány.
Valami nagyobb fűszeresbolt trónörökösnője volt. A társa nyulánk, halvány, barna lányka.
Ezt Geyza Violának hívták. A város leggazdagabb, legtekintélyesebb férfiának volt a lánya. Az
övék volt a városi bank, a városi sertéshízlaló, a Büdösvíz-fürdő. Egyemeletes, ósdi, rézzelvert
kapus házuk a kisváros korzójára szögellett ki.
A polgáriba Geyza Violát vörös hajú francia nevelőkisasszonya kísérte. Rossz időben, pláne,
elegáns homokfutón hajtottak vagy csengős szánkón.
Nos, amint előttem halad a két lány, és fülelem beszédüket, hát azt hallom, hogy a szőke
fűszereskisasszony ezt kérdezi Geyza Violától:
– És neked melyik tetszik?
– Énnekem? – feleli erre nyomatékosan tagolt szavakkal, Geyza Viola: –
Énnekem Csángó Endre tetszik. Az összes fiúk közül ő tetszik.
Én, Csángó Bandi tetszem Geyza Violának az összes fiúk közül, ágrólszakadt paraszti sarjadék,
foltos könyökű kabátommal!
– Te, hisz itt van mögöttünk! – sandított hátra a szőke a következő pillanatban. És míg
kislányosan vihogva baktattak előttem, hát még azt is észrevehettem, hogy a Geyza Viola gyönge,
barna pihés nyakán pirosság szaladt át.
Semmi több nem történt aztán. Noha többször hátrakémleltek még később rám, hogy vajon
hallottam-e a Violácska vallomását? Nem fedezhettek föl semmit bárgyú fapofámon.
Hiszen engem a meglepetés, az ujjongás majdnem ájulttá tett.
Attól fogva néha még kötelességet is képes voltam mulasztani, hogy Geyza Viola útjába
vetődjem. Először rá se mertem nézni. Elrohantam mellette abban a pillanatban, amelyre esetleg
másfél órát vártam ácsorogva. De később már mégis annyira vittem, hogy legalább ráemeltem a
szemem Violára. És ő barátságosan, biztatóan fogadta zavaros imádattól révedő tekintetemet. Több
ízben egyenesen rám mosolygott.
Egyszer a korzón ötvenedszer lóstattam föl és alá, hogy néha-néha fölvessek a Geyza-ház
emeletére egy pillantást, amelynek ablakából Viola könyökölt ki, a korzót szemlélve. Lemosolygott
rám, felnéztem, lemosolygott rám, felnéztem, lemosolygott rám. Annál csak boldogabbnak éreztem
magam, mint amilyen ügyefogyott hülyének.
Végre Viola mellett megjelent a vörös hajú francia madmazell. Ekkor Viola, miután a
nevelőkisasszonynak mondta, hogy: – Jön, jön, ne türelmetlenkedjék! – tőlem úgy búcsúzott el,
hogy ujjával az ablakra írta: pá! És biccentett is nevetve nekem.
Egy tízpercen, a gimnázium folyosójának ablakpárkányán, ott látom nyögve, izzadva, ceruzáját
rágva, kétségbeesetten Nagy Anti nevű, negyedikes tanulótársamat.
Nagy Antinak velem kellett volna járnia az ötödikbe, de megbukott és ismételt.
Nagy Antiék ott laktak a Geyza-ház földszintes, udvari lakásában. Valamiféle alkalmazottja volt,
titkárféle vagy micsoda Geyza Armandnak a sok üzemében a Nagy Anti apja.
A szívverésem elállott attól a nagyszerű ötlettől, ami hirtelen keresztülfutott agyamon.
Odaálltam Nagy Anti mellé, egy perc alatt lefirkáltam neki azt a rongy algebrai tételt, amin ottan
halálba vesződött. Aztán a nagy hálálkodására megjegyeztem, hogy néha, mikor arra járok mit
tudom melyik tanítványomhoz, hát segítek neki is a föladványaiban, ha akarja!
Iszonyú tökfejű, hünnyögő kölyök volt ez a Nagy Anti. Föltette, hogy kíváló egyénisége az, ami
rokonszenvet keltett bennem, és két kézzel kapott barátságomon és támogatásomon.
Többrendbeli séta, pigézés, iskolaszer csere, szóval jogerős barátkozás útján, Nagy Anti kivitte
szüleinél, hogy megfogadjanak fél díjért rendes instruktorának.
Attól fogva, ezzel a kitűnő ürüggyel, bejáratos lettem a Geyza-házba, és reményem volt, hogy
Violához férkőzhetek.
Persze, sajnos, egyelőre a ravasz tolakodásom következménye csak az lett, hogy Nagy Anti
tanulótársam lett valósággal szerelmes belém.
El nem tudom mondani, mennyire terhemre volt nekem ez a buta gyerek. Állandóan belém
karolva lógott rajtam. Elkísért más tanítványaimhoz, betelepedett kosztoslakásomba. Nem szakadt le
rólam napkeltétől napnyugtáig.
És nekem nemhogy hárítgatnom, de szítanom kellett ezt a ragaszkodást Nagy Antiban.
Geyza Viola pedig két hétig azt sem tudta, hogy udvarukra járok. Mert az utcai, emeletes front
lépcsőlejárata közvetlen a vaskapu mellett volt, az udvarra Viola alig járt le, és hát egyáltalán nem
terjedt el a Geyza-házban futótüzes szenzációnak, hogy a Nagy Anti tökkelütött fejébe tudományt
tölteni megjelentem ott néha.
De hát végre mégis találkoztunk Violával a kapu boltíve alatt, amint tékákkal, rajzsinnel
felszerelve jöttünk Nagy Antival tanulásra. Viola a vörös francia kisasszonnyal volt.
Anti tegezte Violát. Kérdő, ámult pillantására, hogy engem lát, Nagy Anti így világosította föl:
– Mit nézel? Sejted, hogy együtt tanulunk már két hete nálunk. Azért jön be Csángó!
– Igen? – bólintott Viola. – Érdekes… Jó napot!
Ő köszönt előre nekem, és kezét nyújtotta hozzá. Kínosan, bambán, feszengve makogtam
valamit. És azzal semmi több… Mentünk biflázni!
– Bődülten kényeztetik és óvják ezt a Violát Armand bácsiék! Mert szívbaja van. Azért olyan
kovász színű. És nem szabad neki hancozni sem, labdázni sem, semmit sem!
Ezt a megdöbbentő és elszomorító értesülést kaptam aztán Antitól, az én szívem bálványa, Viola
felől.
De barátom rögtön átcsapott aztán valami más, közönyös beszédtárgyba. Én pedig óvatosságból
sohasem kérdezősködtem Violáról tőle.
Másnap azonban, a leckeóránk idején, a Nagy Antiék lakásában találtuk Violát és a
nevelőkisasszonyt. Tudtam, Viola miattam látogatott ide. A szívem pezsgett az örömtől.
Persze, a Nagy Anti mamájával és nővérével csevegett Viola, és alig vetett ügyet rám és Antira.
A nevelőnő pedig, aki csak franciául beszélt, nyugodtan olvasta regényét egy fotelban.
Mikor távoztak, mégis odajött hozzánk Viola.
Meg tudtam volna fojtani ezt a tökfejű Antit, milyen modortalanul, csaknem barátságtalanul
fogadta Viola közeledését:
– Mit tanulnak? – kérdezte Viola.
– Amiről dunsztja sincsen polgáristáknak! – felelte Anti. – Latint tanulunk!
– Maga, ugyebár, színtiszta kitűnő? – fordult hozzám Viola. – És az énekkarban is első?
– Igen! – böktem rá túl boldogan.
De ezzel már el is akadt az egész csevegés. A francia frájla is odapöntyögött Violának, hogy
indulás lesz-e vagy maradás?
Zavart, feszengő, bárgyú búcsúzás következett tehát, miközben szinte riadtan érintettem meg
Viola felém nyújtott, virágszirom-szerű kis kacsóját.
Ámde ettől fogva minden második, harmadik lecke idején ott leltem Violát Nagy Antiéknál.
Vagy ránk nyitott lecke közben. Olykor egyedül, máskor a francia nővel. De ritka volt, hogy szerét
ne ejtse annak, hogy pár szót ne váltson velem.
Egy ízben a következő történt.
Nincs otthon senki Nagyéknál. Csak én vagyok és Anti. Így talál Viola bennünket a francia
hölggyel.
Viola éppen helyet foglal azzal, hogy egy keveset vár az Anti nővérére. Hát a francia nő
kétségbeesve borítja ki az asztalra kézimunka-kosarát. A kötni való pamutja annyira
összegubancolódott, hogy hasznavehetetlenné lett végleg, úgy látszott.
Heves, lármás perszóna volt ez a nő, ha arra került a helyzet, és majdnem könyörgött ott nekünk:
segítsünk rajta!
No hát én, aki a falusi esztováta gordiusi gubancait sokszor bontogattam édesanyámnak, rögtön
szakértelemmel estem neki a frájla pamutjának. Szétteregettem az asztalon, és végül csakugyan
kigöböztem.
A vörös kisasszony akkora örömben volt, hogy magához szorongatott, a hajamat összekuszálta,
és végül, mint hathatós jutalmat, odanyújtotta nekem a képét csókra. Hogy félre ne értsem, oda is
mutatott bűbájos mosollyal a pofijára, ahová puszimat szánjam. Aztán pedig, miután én makutyian
tétováztam, hogy merjek-e, hát a madmazell megragadta a fejemet, és nagyot cuppantott a számra,
kettőt.
Ez alatt a pár pillanat alatt egyszerre Viola lett türelmetlenné az elmenetelre.
Franciául lepetelve hívta a kisasszonyt. Mikor pedig az nem hajlott rá elég gyorsan, Viola
megragadta a madmazell karját, és valósággal elrángatta tőlem.
Majd pedig az ajtón kívül hallottam, hogy csaknem nyers hangú szóváltás folyik a szelíd Viola
meg a madmazell között, és a Viola hangja jár fennebb a mérgeskedésben.
Megértettem, hogy Viola, mint komoly női vetélytársra, féltékenykedik a francia hölgyre.
Aki a világon semmit sem vett észre mindebből, az az én Anti tanítványom volt… Ezzel is
fejezhetem be ezt a történetet.
Meleg volt már, május vagy június, tanév vége.
Megyek egy nap kora délután Antiékhoz.
Hát amint belépek a lakásukba, sírva találom a szoba közepén Anti mamáját, nővérét, a
cselédjüket és a Geyzáék szakácsnéját:
– Meghalt, meghalt, az biztos, nem tetszhalott az. Az orvos is konstatálta már. Kivégezte a
szívgörcs két pillanat alatt, a drágát… Ó, a kis drágát!… – zokogta a szakácsné.
Geyza Viola meghalt szívbénulásban.
A szoba padlója és a mennyezete himbálózni kezdett velem. Hogy sírjak?… Hogy egyáltalán
rezdülete támadjon külsőleg is rajtam annak a megmondhatatlan fájdalomnak, ami rám zuhant?…
Nagy Anti arcán láttam, mint valami karikatúrát, a túlzottan erőltetett megrendülést:
– Meghalt Viola, hallottad?… Borzasztó… Na, gyere, tanuljunk!
Húzattam magam gépileg rendes munkaasztalunk felé Antival… Leültem és bámultam… Ha
gondoltam valamit, az volt, hogy meg kell most már halnom nekem is, mert miért volna érdemes
élni?
Eközben Anti már napirendre térve a gyászeseten, elkezdte:
– Nézd, ez a példa bődülten nehéz. Az öreg azt mondta, nem kötelező a megfejtése. De viszont,
aki megfejti, azt már most kvalifikálja, a vizsgán ki sem hívja felelni. Ne fejtsük meg ezt a példát?
Haragudni sem tudtam erre a szegény, érzéketlen baromra. Valamit makogtam, és összeharaptam
az ajkamat aztán.
Ő pedig újra kezdte:
– Nézd, én nem mondom, hogy nem bődületesen nehéz ez a példa. De viszont…
Nem bírtam!… Ha még egy pillanatig ott maradok, vagy vitába bocsátkozom ezzel az állattal,
rávetem magam és megfojtom… Felkeltem szó nélkül, és az ajtónak tartottam.
– Mi az? Mivel bántottalak meg?… Vagy annyira érint téged egy haláleset?… – riadozott
mérhetetlen ostobán utánam Anti, és csimpajkodott rám. – Mi bajod kérlek, Bandikám?
Nem értette! Még mindig nem!
Az ajtóban voltunk már.
– Nem tanítlak többet! – mondtam tagolva és erélyesen. – Hagyj békén! Ne tartóztass föl!
És ezzel elmentem.
Ennek ötven éve van pontosan. Mert a hatvanötödik életévemben járok. Kormányfőtanácsos
vagyok, méltóságos úr, az akadémia levelező tagja, húsz helyen elnök… Sokan nem értik azt sem,
hogy minek maradtam agglegény?
Nem akarok tetszelegni a romantikus lelkület fényében, hogy kijelentsem: ennek a kamaszkori
tragédiának az árnya tartott meg magányomban… De azt már hazugság volna állítanom, hogy nem
járult hozzá ez is.
Az aszfaltbetyár
Az aszfaltbetyár én voltam, saját személyemben. Én, Bedő Tamás, jelenleg nyugalmazott
miniszteri osztálytanácsos.
Azaz pontosan szólva, ennek a kis történetnek az idejéig csak elvben és álmokban voltam
aszfaltbetyár. Tízkötetes regényeket éltem át álmokban arról, hogyan ismerkedem meg ragyogó
hölgyekkel az utcán és másutt, hogy aztán szavaimmal elbűvöljem és megszédítsem őket. Nem is
szólva daliás külsőmnek spontán, hipnotikus hatásáról.
A legaljasabb fajta nőcsábításokat eszeltem ki ezekben a fiatalos ábrándokban. A szobacicustól a
hercegnőkig minden rendű és rangú nő szerepelt ezeknek az ábrándoknak a műsorán, és minden
életkorú nő, a tizenötéves fruskától a még mindig érdekes és kívánatos ötvenéves dámákig.
Nem riasztott vissza konok álmodozásaimtól annak kegyetlen ténye, hogy szűkebb és tágabb
ismeretségi körömben a nők semmiképpen sem mutatkoztak csábító szándékaim alkalmas
médiumának. Sikereimről a gyakorlatban, igazán… Kár is volna a szófecsérlésért.
Szóval, álmodoztam makacsul, csak pusztán arra támaszkodva, hogy a romantikát a Véletlen, az
Ismeretlen, a Távol, az Álom rejti.
Mentségemre hozom föl természetesen tizennyolc életévemet.
Most pedig elém idéződik egy budapesti fasor, néhány pad egy villanegyedben.
Ott ülök egyik padon, mégpedig a következő pózban:
A pad végén, kifelé fordulva, lovaglóülésben nyomorgatom a derekamat úgy, hogy a padnak a
karfája végére könyöklök mind a két könyökömmel, és a fejemet, ifjú álmoktól, sóvárgásoktól, fixa
ideáktól zsongó, nyüzsgő, zúgó fejemet a könyökömön nyugtatom.
Délután hat-hét óra lehet. Tavaszi idő, úgy rémlik. A hunyó Nap a platánok lombján át üdeséget,
illatot közvetít bukásának perceiben is.
Mellettem, a sétányon, természetesen sűrűn járnak emberek. De azért ez a hely nem nagyon
frekventált helye a városnak. Nincs gyermekkocsi, dajka, nevelő kisasszony-traccsolás,
házmesterpárok, kutyuskás delnők gyülekezete itten.
Megmondanám különben pontosan, melyik helye Budapestnek ez a fasor, de nem tudom magam
sem pontosan.
A helyzet az éppen, hogy teljesen céltalan kóborlásban vetődtem ebbe a fasorba, és ültem le erre
a padra a lehetetlen pózban.
Léptek mellettem, el és tova közeledők-távolodók. Föl se nézek. A hunyó
Napba nézek és Petőfi Sándorra gondolok, hogy ő délben nézett bele a Napba, és majd megvakult.
Szertelen egy fiatalember volt még az is!
Mégis most egyszer fölnézek. Helyesebben féloldalt sandítok ültömből, egy hátam mögött
elhaladó pár után.
Egy fiatalember, talpig divatos, fehér kesztyű, vékonyka sétapálca, igazi gavallér. Egy hölgyet
kísér. A hölgy szokványos pesti úrinő. Harmincas lehet. Csinos. Fenemód csinos!
Irigység, kin, düh, elkeseredés vájkál a szívemben, ahogy elnézek ez után a pár után.
Lassan, bizalmas beszélgetésben haladnak. Nagyokat nevetnek. De ez az a buta, csinált nevetés,
amilyet sokszor hall az ember ilyen pároknál. Fecsegnek, mert fecsegni muszáj valamiről, és
mulatságos dolgokról muszáj fecsegni, és mulatni azon… Fü! Be utálom az ilyesmit.
Csakis ez kelt különösebb figyelmet bennem a pár iránt. Úgyhogy elkíséri őket a tekintetem,
amíg eltűnnek a villasornak a legközelebbi keresztutcájában.
A fejem már megint lenn van a könyökömön, a pad karfáján.
Öt perc telhet el? Tíz perc? Dehogyis! Két-három perc telhet csak.
Elég az, hogy a padomnak a túlsó végéről azt a lökést érzem, hogy leültek rá.
Benyomásom az ismeretlen szomszédról vajmi pesszimista színezetű. Valami vén utcaseprő vagy
kövér kofaasszony. Mit ül pont ide mellém? Előttem két pad üres. Mögöttem is akad nyilván üres
pad. És pont ide ül valaki, hangulatomat megzavarni, mellém. – Dögölj meg, bárki vagy!…
Föl se veszem rá a fejem. Kiböjtölöm majd így. Mert képes megszólítani, és semmi kedvem
sincsen valami egyszerű lélekkel társalgást folytatni.
Különben mit?… Odábbállok egy paddal én, ha már rám tolakodnak itt. Vagy sétálok is tovább
innen… Egyáltalán!
Megfordultam!
Mi ez? Mi ez, hallod-e, Bedő Tamás? Jól látsz?
A pad másik végén egy női alak ül. Mégpedig ugyancsak nem közönséges perszóna.
Éppen úgy ült le, mint én, a pad végére, kifordulva, fél könyökét a pad karfáján nyugtatja. Tehát
csak a hátát látom.
De ez a hát, ez a derék valóban minden ábrándozásnak a méltó tárgya lehetne. Törékenyen karcsú
ez a derék, elegáns és szinte vadállati kecsességű, ahogy a vonala a nő odadőltével megfeszül.
Mindennél többet mond azonban az, hogy a nő aranybarna haján hódító fehér sapka, kezében
angol teniszütő.
Hát erre az ismeretlen, tündéri amazonra kívántam az előbb döghalált, míg a fejem le volt hajtva.
Most pedig bambán, izgultan ülök és sandítok oda a pad végére, rá!
Persze, rendes ülésre már megfordultam a padon. És addig a nő arcát nem láttam még. Merően
nézett el a fasoron. Az alkonyi dicsfény besugározta a fél oldalát.
Arra a gyönge padrezzenésre, amit a mozdulatom okozott, a nő rögtön
megfordult. És ő is a rendes ülés pózába helyezkedett a padon.
Ez semmi! De nyugodtan odafordította rám az arcát.
Bájos, de semmitmondó lányarc volt. Szépnek is találhattad, csúnyának is. Olyan ábrázat volt!
Minden szín üde volt rajta, ragyogott a szeme, piroslott az ajka, porceláncsillogású volt a pofija, de
különben a vonásai harmóniátlan tucatvonások voltak, amilyen vonásokat alacsonysorú emberfajta
nőinél szoktunk meg.
No jó! Ezt így utólag idézem és idéztem vissza sokszor. Ott elbűvölőnek találtam egyszerűen ezt
a leányarcot. Ha arra került volna a sor, hogy én döntök, mint teljhatalmú diktátor: mi legyen a női
szépségtípus? Habozás nélkül ezt az arcot választom.
Természetesen csak azért, mert úgy rémlett nekem, ez a női arc itt érdeklődően fordult felém.
De ez a pillanat még sokkal komplikáltabb lelki és testi folyamat pillanata volt bennem ottan.
Ugyanegy időben nemcsak megigézett ennek az ismeretlen amazonnak az érdeklődése, hanem
példátlan zavarba ejtett. Valljam be nyíltan, drukkba, szorongásba hozott ez az ártatlan női tekintet!
Igen. Gyalázatos, férfiatlan, méltatlan szorongásba!
Jól emlékszem, hogy a lány pillantása elől én kaptam félre az enyémet, mint egy félénk szűz. És
aztán bambán majdnem reszketve a lelkemben dúló zavartól, valami buta reflex mozdulattal, vissza
akartam hajtani a fejemet a pad karfájára. Ilyen hülye dac mögé akartam rejteni szurkolásomat.
Lelkemben közben természetesen valami állati vonítás emelte föl szavát.
Hát mi van veled, Bedő Tamás? Örökétig arról álmodozol, hogy nők csábítója leszel, és most
íme, ilyen alkalomkor megrettensz? Mitől rettensz meg? Nem tetszik talán a nő? Egy ilyen csinos és
nyilván előkelő fiatal hölgy? Miért akarsz úgy tenni, mintha nem érdekelne téged ő? Pont akkor
teszel úgy, mikor úgy tűnik neked, hogy egy ismeretlen lány nem ellenséges, nem közönyös képet
vág reád, hanem szelíden érdeklődőt? Hát mit tegyen neked meg egy nő? Hogy képzeled el te a
nőcsábítást? Hát ez a gyáva, ostoba fráter volnál te, Bedő Tamás, aki itt ül?
Így szűkölt lelkemben az ésszerűségnek a szava.
De az eredménye mindössze annyi volt, hogy nem fordítottam hátat a nőnek. Tovább ültem ott
merev tagokkal, maflán. Valóságos belső küzdelembe került az is, hogy közben figyeljem a nőt, fél
szemmel.
Természetesen arra már egyáltalán nem számítottam, hogy a nő többé egy tekintetére méltat. És
egyelőre tényleg azt észleltem, hogy a nő idegesen, a fasor hosszán kalandozó szemmel ül ott. Ha
netán visszafordul onnan a feje, azt figyeli, hogyan pattognak el a kavicsok a gyalogjárón,
teniszütőjének csapkodása alatt.
Így telt el pár perc.
Hogy miket gondoltam közben? Micsoda vitákat folytattam magammal?
Tény az, hogy egyszerre erőt vettem nyomorúságos drukkomon, és odafordítottam fejemet a nőre.
Hát a nő, mintha villanyáram közvetítette volna mozdulatomat hozzá, egy időben szintén rám
fordította arcát.
Így pillantottunk össze először, és néztünk farkasszemet egy-két másodpercig. Aztán elfordultunk
újra egymástól.
Esküszöm, hogy most már valóságos rémület vett rajtam erőt. Szinte alig tudtam magam
visszatartani, hogy föl ne ugorjak a padról, és el ne meneküljek onnan.
Hogy miért? Csak azért, mert a nő még az iménti esetnél is barátságosabban pillantott rám.
Szinte hívólag, évődőleg, közeledőleg fúródott az enyémbe a nő szeme. Ezt tisztán éreztem. Hát erre
csak reagálni kellett! Mire, ha erre se?
Ezt éreztem! És ez keltett bennem valóságos borzadályt, elszökhetnéket.
Úgy tetszett: vad rémek hadonásznak az orrom előtt, fenyegetően! – Mit merészelnél?
Molesztálnál egy előkelő úrilányt? Honnan szeded, hogy erre biztatást adott neked? Mert rád nézett?
De hát ez olyan dolog, hogy ha már az eddigiekkel nem ecseteltem eléggé lelkiállapotomat,
ennek az analízisnek a folytatásával már csak unalmas lennék.
Arról beszélek most már pusztán, ami valóban történt.
Még egyszer és még egyszer megismétlődött, hogy a pad két végéről egymás felé fordultunk a
nővel.
Akkor az izgalomtól reszkető szájjal, mint egy vértanú, az akaratnak, a férfias önérzetnek a
vértanúja, ezt rebegtem a szomszédom felé:
– Nem haragszik, hogy megszólítom?
Mindenre el voltam készülve! A nő fölugrik, végigmér, otthagy. A nő közönyösen úgy tesz, mint
aki nem hallotta, hogy hozzá szólanék. A nő fölháborodva kikéri magának, hogy tolakodni
merészelek. Mindenre el voltam készülve!
Csak arra nem, ami történt.
Az édes amazon nyugodtan, egy kis csodálkozást mímelve, ezt felelte:
– Nem. De mit óhajt?
Na most, Bedő Tamás! Nyilatkozzál, mit óhajtasz egy hölgytől, aki nem utasít el az utcán, nem
kiált rendőrért. Aki úgy viselkedik, mint ahogyan ábrándjaidban képzelted el, kezesen elébe jön
óhajodnak. Na, most lássuk, micsoda ragyogó, szivárványos szózuhatagot vágsz ki arról, amit
banálisan úgy fogalmaztak meg: látni és megszeretni egy pillanat műve volt? Na hát szólj, Bedő
Tamás, a nő várja.
– Unatkozik, úgy tetszik, izé… És én is…
Ezt a két idétlen, szétmarcangolt mondatot hebegtem szó szerint szomszédomnak.
– Azt gondolja? Unatkozom?
Rám nézett a nő, és hangosan nevetett egyet. Mire még jobban összekuszálódott minden gondolat
a fejemben. És újra kezdtem a hebegést:
– Hát izé… igen… azt hittem… Megbocsát.
A nő akkor már abbahagyta a kacagást. Végignézett rajtam, de minden különösebb kifejezés
nélkül. És hirtelen fölkelt a padról.
– De nekem mennem kell! – szólt, és üdvözlésemre megbiccentette a fejét.
Azzal nagyon lassú mozdulattal megfordult.
Velem akkor ott pont az történt, ami a ragadozó állattal szokott, ha látja, hogy prédája, amivel
nem mert kikezdeni, menekülésre fogja.
Fölugrottam a padról, és az utolsó pillanatban, amikor a nő már megfordult, azt makogtam:
– Nem engedi meg, hogy elkísérjem?
Tüstént visszafordult, és megint azt az álmélkodást színlelő arcot vágta rám, mint legelőször,
mikor megszólítottam:
– Elkísér?… Nem tudom, hogy helyes volna-e tőlem, ha megengedném?… Különben várjon!…
Ahogy akarja, tessék!
Úgy láttam, mintha egy időben komoly tépődésben volna magával, és közben mégis el-elmosolyodik. Kétségkívül rajtam.
Ez úgy hatott rám, mintha szíven döftek volna mindannyiszor. De már benne voltam az akcióban.
Gépileg, majdnem tánciskolás kellemű tagjártatással kerültem a nő baloldalára. Azzal
megindultunk.
Azt hiszem, ez a pár lépés volt az egész kalandomnak a leggyötrelmesebb mozzanata rám nézve.
Nyelvem, agyam megbénult. Minden tagomat olyan esetlennek éreztem, mint egy kiöltözött
napszámos. Egy mukkanásnak nem voltam ura.
Már tíz, már húsz, már harminc lépést tartottam együtt a nővel, és még hangot nem ejtettem ki
egyebet, mint krákogást, köhécselést.
És a nő szintén nem törte meg ezt a némaságot. Kivéve, hogy ő ugyanolyan nyugodt, fölényes,
kedves maradt, mint kezdetben. Nekem pedig ez a némaság úgy ordított a fülembe, mint csak a
végítélet harsonái harsoghatnak majd.
Hát mi az, Bedő Tamás? Így akarsz te nőket meghódítani? Ezzel a modorral?… Micsoda
keserves, kegyetlen csúfságokba keveredhetel még ilyen bárgyúsággal? Nézd meg csak, úgy fest ez a
nő melletted, mint akit könnyű kalandba ránthat bárki?… Hogyan úszod meg ezt a
hozzászemtelenkedést? Mibe keveredhetel még, Bedő Tamás? Hátha a nő azért cipel magával, sunyi
mulatságból, hogy valami termetes inassal fölpofoztasson, mint arcátlan aszfaltharamiát?… Őrjítően
nevetséges figura vagy, Bedő Tamás! Meddig mégy így kukán? Ejts ki végre egy szót. Vagy emelj
kalapot ennek a dámának, és rohanj el! Még mindig kevésbé siralmas hülye maradsz, mintha tovább
erőlteted ezt a gyászmenetet!
Így kavarogtak a gondolatok agyamban, már amennyire az ilyen révületet szavakba lehet szedni.
Akkor jutott eszembe végre, hogy egy ismeretségnél a kezdő és kötelező első lépés, hogy valaki
bemutatkozik. Már dadogtam is:
– Megengedi legalább, hogy bemutatkozzam… Bedő Tamás!
A nő mosolygott, biccentett, és susogott is valamit arról, hogy örül.
De semmi több! Tovább folytatódott ez a szánalmas menet. Valóban úgy, mintha valami
fölfogadott tróger lennék ottan, csomaghordásra, a nő nyomában.
De hát az első szó mégis megindította a többit is. Elszántan, rémséges bizalmaskodásnak rémlő
modorban azt kérdeztem a nőtől:
– Erre lakik?
– Nem – rázta a fejét. – Csak beszólok itt valahová.
Éppen odaértünk a keresztutcához. Tehát a nő fejmozdulata mindjárt azt is jelezte, hogy
befordulunk a fasorról a keresztutcába. Ezzel újra csönd.
A keresztutca egyik villája már mögöttünk van. A második villa rácskerítése közepe felé tartunk.
Itt váratlanul a nő szólal meg:
– De most el kell búcsúznia, azt hiszem. Én ide megyek. Nem hiszem, hogy magammal vihetem
be magát.
A következő, szintén kertes, rácskerítésű villára utalt a nő. És nekem rögtön nevetséges, ijedt
készséggel nyúlt a kezem a kalapomhoz. Csakhogy a nő közben lassan továbblépdelt, és vele én is.
Így, mikor már a másik villának a kerítése elé értünk, kétségbeesett belső sugallatra azt mondom:
– És nem látom többet?
Ez volt számból az első természetes hangsúllyal kiejtett mondat.
A nő megállt rá. És tétova nélkül válaszolt:
– Ezt nem tudom. Gondolja, levizitelne nálunk? Nekem nem volna kifogásom… Az egyre megy,
hogy az utcán ismerkedtem meg magával. De félek, hogy édesapám ezt más szemmel nézné… Most
Isten vele! Néznek ránk onnan! Isten vele.
A kerítés rácsán át láthattam, hogy a kert másik végében, nyitott lugasban ülnek. Éspedig az az
angolsipkás fiatalember, az a szép, utcai ruhás hölgy, akit imént kísért a fiatalember, és egy öreg
asszonyság.
Hogy valóban kifigyeltek-e ránk? Azt nem bírtam észrevenni.
Engedelmesen, további szó nélkül megemelintettem a kalapomat. A nő kezét nyújtotta.
Azzal megfordultam, és visszaindultam a fasorba.
Természetes, hogy egyszer azért visszasandítottam a nőre. De hát csak azt láttam, amit úgyis
jelzett előttem már, hogy bement abba a villába.
Megint ott állok a sétányon. Alkonyi árnyékok közt.
Agyamban összevissza kergetőző gondolatok. Köztük képtelenek. Idegeimen éppolyan zűrzavar.
Torz vigyorgások. Bambaság!
Micsoda kínos és lehetetlen kis eset volt ez?… Hogy ennek valami folytatása lehessen?
Leültem újra egy padra töprengeni.
Az csak bizonytalan, homályos szándék volt bennem, hogy hátha nem itt lakik ez a nő, akkor újra
hozzászegődhetem talán, mikor kijön és… Na és?…
Magam sem tudom, mi dűlőre juthattam magammal szándékaim és céljaim felől.
Egyszerre a keresztutcából kijövet megpillantom újra a teniszütős nőmet.
Az ám! De nem egyedül. A sportsapkás ifjú gavallér kísérte ezúttal.
És egyenesen felém közeledtek a sétányon.
Első ösztönöm megint az volt, mint a strucc dugja a fejét a homokba a vész előtt, úgy tegyek én
is, mintha nem látnám meg ezt a párt. Persze hogy azzal a mellékgondolattal: nem szabad a nőnek
kellemetlenséget okoznom!
De hát ezt mégis elvetettem. Ha a villa kertjéből valóban látott ez a fiatalember a nővel, akkor
akárkije neki, sokkalta rosszabbat gyaníthat rólam, ha elfordulok jöttükre.
De már csaknem oda is értek elém.
Jól láthattam a fiatalember rám vetett, néhány leplezetlenül dühös és megvető pillantását.
No jó! Ez már nem támasztott bennem vacogást! Ádázul viszonoztam én is a fiatalember szúrós
pillantását. És valóban, nem sok diadalmat jósoltam volna neki, ha bármi módon összekoccanunk.
De hát semmi, de semmi ilyen nem fenyegetett.
Az történt csupán, hogy amint már a köszönéstávra értek tőlem, tudomásul vehettem, hogy a nő a
lovagja mellől változatlanul barátságosan tekint felém.
Majdnem fölhívott rá, kiforszírozta tőlem szinte a nő, hogy üdvözöljem.
Ezt meg is tettem a legtiszteletteljesebben, a padról félig fölemelkedve.
És ezzel vége!
Soha többé nem láttam sem ezt az amazont, sem a lovagját, sem szép barátnőjét… Vagy akárki
volt, talán a vetélytársnője… Nem! Egyiket se!
Csak magamról beszélhetnék egy epilógusban. Ezt pedig, ha jellemző, ha hiteles, sokkal
unalmasabbnak tartom, semhogy érdemes lenne.
Azt a kombinációt, hogy a nő csak a lovagját kívánta alakommal több féltésre és ragaszkodásra
serkenteni… Kiről tenném föl, hogy nem fejt meg ilyen egyszerű rejtvényt?… És ha nem?… Én
mindenesetre gyáván és elmélyedetten meghátráltam a kaland minden további hajszolása elől…
Tehát?
Tehát itt elég!… Mindenkinek vannak elrejtve, elkallódva az életében ilyen furcsa, félbenmaradt,
kísértetjárásszerűen valószerűtlen esetek, amiknek azért erős nyoma ott setteng bennünk.
Ezt akarom még csak indokául hozzátenni, hogy elmondtam itten ezt a kalandot.
Égszakadás, földindulás
Ő maga adta magának hivatalosan ezt a címet: a magános hangász. Mert nem játszott bandával
sohasem. Egyedül járt muzsikálni kezdettőt fogva. Máskülönben a neve Subickos Ferkó volt.
Abban a magyar vidéki városban, azon az egész vidéken erősen szokásban van az úgynevezett
pincézés. Vagyis hogy a városkörnyéki szőlőskertekben, a hegyoldalakba vágott pincékben tartják a
gazdák a boroshordókat, és aztán véletlen odavetődött vagy odacipelt vendégekkel, ott helyben
csapnak murikat a szőlőskertekben.
Hát Subickos Ferkónak főleg az ilyen pincézések adták az alkalmi munkát.
Ha nem rendelték meg valahová névnapra vagy keresztelőre vagy éjjeli zenére, akkor Subickos
Ferkó a szőlőhegyek felé ment ki lesre. Ahol ordibálás vagy énekszó ütötte meg fülét, odasettengett,
és rázendített a pincézők háta mögött a recepicére.
Ritka esetben, nagyon zsugori vagy kedélytelen társaság zavarta el Subickos Ferkót. Egy szál
zenészhez kevés pénzből lehet gálántnak lenni, nyaggatni őt, rendelkezni vele, ahogy kapatos ember
szereti cselekedni. Úgyszintén a részeg ember ritkán kíváncsi a zeneművészet ragyogó
teljesítményeire. Sokkal inkább a saját üvöltözését akarja hallani a részeg ember. Hát ezt egy
magános hegedű kevésbé nyomja el s zavarja, mint egy banda sok hangszere.
Szóval, Subickos Ferkó, a magános hangász, egészen rendesen megélt nótájából. Saját kis
viskójában lakott a Cigány utcában feleségével, s minthogy az Ég nem áldotta meg őket gyerekkel,
hát egy kis lánykát tartottak örökbe. Nem cigánylányt, magyar lánykát. Büszkék voltak erre, külön is
Subickos Ferkó meg a felesége. Úgy járatták, iskoláztatták a kislányt, mint egy kis kényes
bárókisasszonyt.
Az ám! Egyáltalán Subickos Ferkó, a magános hangász lenézte, megtagadta sötét bőrű
nemzetségét:
– Ezek a romák! Ezek a büdös morék! Ezek a bandás cigányok! Egy kondát kell fizetni, etetni,
itatni belőlük, ahol részeltetik őket. Én magános hangász vagyok. De az a kunszt! Egyedül cincogjál,
egyedül csinálj jókedvet, egyedül mutasd meg a prímmel, hogy mit tudsz! – így nyilatkozott
nemzetéről és magáról Subickos Ferkó.
Azonkívül még egy jellemvonása távolította el nagyon a fajtájától Subickos Ferkót. A cigánynép
semmiféle válfajára nem lehet ráfogni, hogy nagyon tolakodnék a templomok tájára. Subickos Ferkó
pedig nem vallásos, de vakbuzgó volt egyenesen.
Ha reggelig muzsikált is valahol, azért a misét el nem mulasztotta. De ott volt, áhítatba merülve,
minden másnemű istentiszteleten Subickos Ferkó, rózsafüzért szemelgetve, litániát dunnyogva, a
hívek serege között. És aztán akármiféle tárgyalás közben csak egy szóval kellett pedzeni Subickos
Ferkó előtt valamit a Gondviselés hatalmáról vagy kegyelméről, azon nyomban, mintha kicserélték
volna őt. Zöldbejátszó keménykalapját lekapta azonnal, két sunyi villogású szeme elmeredt a vakhit
borujában, hányta a keresztet, és hangja furcsa, kenetes szólamokban aposztrofálta a Mennyeket.
A jó buzgóságban való túlzás, amely szenteket, hitvallókat, vértanúkat vont dicsfénybe,
megbecsülést árasztott imitt-amott Subickos Ferkóra is. Legalábbis a kegyes népek részéről. A
cigánysor zenészhadából viszont állandó gúnyhahotákat és élcelődést váltott ki:
– Ahol megy a vén dilinós, aki harminc éve nem tud egy bandát összehozni magának. Ahol
megyen a szenteket a lábuktól rángatni lefelé az égből, hogy segítsék! – kiabálták utána.
De Subickos Ferkó, az Istenházába menet önmagába fordultan, se hallott, se látott.
Nos, egy délután korán ballagott a szőlőhegyeknek vivő úton Subickos Ferkó. Mert azt hallotta,
hogy Csánky, a hentes, vendégeket vitt szőlejébe. Nagy muri ígérkezett a pincében.
A mulatós hentes szőlője jó benn volt, majd az erdők alatt. Két úton lehetett megközelíteni. A
rendes, hosszú út megkerülte az első szőlőhegyet. A másik, rövidebb út, a meredek hegyen vitt föl
egyenesen.
Tulajdonképpen ez az út tilos volt. Tábla is állott ottan: Nincs átjárás! felírással. Ámde azért mégiscsak jártak ezen a tilos ösvényen is.
Fontos az, hogy ez a tilos út egy özvegy fazakos-mesterné jószágán vitt át.
Ez a fazakosné csuda egy marcona, tenyeres-talpas vén csont volt. Ő maga hajtotta egyfogatúját,
és emiatt városszerte furcsa, trágár csúfnéven ismerte mindenki. Egyedül lakott a birtokán a
lányával.
A lánya is jó negyvenes aggszűz volt már.
Mikor Subickos Ferkó a hegy lábához ért el, látta, hogy a fazakosné fönn, a szőlője között
munkálkodik lányával.
Szép szeptemberi nap volt. Egy hatalmas esőzés után derült ki éppen aznap. A fazakosné a szőlő
mezsgyéjének gyanúsan fakadozó talajvizét ereszgette lefelé lányával.
Subickos Ferkó azonban, amikor izzadságát törülgetve odáig kapaszkodott a hegyen, csak
Katuskát, a fazakosné lányát látta a szőlő között:
– Kezit csókolom, édes jó kisasszony! Hogy szolgál a drága egészsége? Látom, mint a
bazsarózsa, látom, látom!
Kezdve ezen a cigányos, jókedv csináló bevezetésen, Subickos Ferkó áttért a főkérdésre. Mikor
csinálják a szüretet az édes, aranyos kisasszonyék, mert hogy inkább ideígérkeznék muzsikálni
előre, ha ugyanaznap máshová is hívnák!…
De hát Katuska bizony a szomorú, változott időkre hivatkozva, kereken elutasította Subickos
Ferkót, a szüreti hangversenyre nézvést. Sok szót se szaporított vele, mert lefelé készült, a szőlőalji
házba.
Hát Subickos Ferkó, hogy egészen hasznosítás nélkül mégse hagyja a bókjait az édes, jó
kisasszonynál, odamutatott neki a szőlő között kivételesen szép őszibarackoktól roskadozó fára:
– Haj, ezt a fajta sárgabarackot be szereti, be kívánja a szegény feleségem és a kislányom.
Ilyenért ölnek mindétig, hogy nem viszek nekik a szőlőhegyről.
– Hát egypár szemet szedhetsz, Ferkó – bólintott a fazakosné lánya erre. – De kikötöm, csak a
földről. A legszebb-, legérettebbet földre rázta így is a zápor. Mi is csak azt esszük.
Megtörülgetheted a sártól!
Ezzel Katuska lefelé csúszkált a meredeken.
Subickos Ferkó pedig megvárta, amíg a lány tovatűnt a szőlőtőkék közt. Csak aztán vette elé
piros kockás, lepedőnyi zsebbevalóját fényeskedő zsakettjének a hátuljából, hogy megszedje a finom
sárgabarackkal.
De, persze hogy nem vette Ferkó túl szigorúan az engedélyt. És inkább a barackfának az ágairól
tépett, mint a sáros földről szedett. Alaposan megdézsmálta a fát. Zsebkendőjén kívül zsebeit is
telerakta, és már azon gondolkodott éppen, hogy vajon ne szedje-e meg zöld vászon hegedűzsákját
is barackkal?…
Csakhogy Subickos Ferkó nem tudta, hogy a fazakosné ott van ezalatt két lépésre tőle.
A barackfa mögött állt, a szőlő között, egy kis csőszkaliba. Oldalához kiszuperált karógarmada
támaszkodott.
A vén házsártos fazakosné egészen elmerült a csőszkaliba mögött tűnődésében. Szükségtelennek
tartotta tisztelkedni a vendége előtt. Az meg föl sem tételezte, hogy Subickos Ferkó át meri hágni a
lánya engedélyét, és a különleges, nemes sárgabarack fájának esik.
Hát elképzelhetni, hogy mekkora lett a fazakosné elképedése, amikor kinézett a kunyhó mögül.
Subickos Ferkó a zöld hegedűzsákját rakja nagy mohón tele a ritka barackfajtából!…
– Tyű! Az anyád keservét! Ronda cigánya! Aki a világra hozott!
A vén boszorkány fazakosné kapott egy rossz karót, és neki Subickos Ferkónak vele!
Csihé-puhé! Ilyen kegyetlen verést és kioktatást is keveset kapott még Subickos Ferkó életében,
mint ezért a sárga fajbarackért.
Na persze, hogy aki magában rettentő igaztalan bántáson háborgott, az Subickos Ferkó volt.
Már odalenn a szőlőaljban tapogatta hátát-fejét a karó nyomaitól, és dörzsölgette öltözékéről a
sarat Subickos Ferkó. Mert a két lábáról is lehemperedett a meredeken a nagy hajcihő közben. Ez
volt a kisebb baj. De odafönn maradt a pincsikalapja, ahogy a fazakosné kiütötte a fejéből, és a
hegedűtokját a barackkal, meg a zsebkendőjét is a földre dobta odafönn, és ott hagyta a fazakosné
dühös parancsára.
Visszamenni ezekért a holmikért? Dehogy mert volna! Kerülhetett most már a rendes uton, a
hegy körül, a Csánky hentes pincéjéhez.
Legföllebb vissza-visszanézett a szőlőhegyre Subickos Ferkó. Közben válogatott, virágos,
rémséges hosszú átkozódásokat eregetett oda a vén boszorkány fazakosnéra. És elindult útjára.
Hát egyszerre a fazakosné harsány üvöltése rezzenti újra össze a hegyről Subickos Ferkót.
Abba volt első pillanatban, hogy a vénasszony még mindig utánaszórja az áldást. Ám rá rögtön
észbeszedte, hogy ez a hang olyan inkább, mint a vészbe jutott állat bőgése. Rémülettől reszkető,
artikulátlan!
Ez még semmi! De amikor megfordult Subickos Ferkó, akkor meredt el a szeme úgy, mint aki
álmában vagy igézetben látja, amit lát.
Az a barackfa, amely miatt megcsúfolták őt, vadul recsegve-ropogva ing a törzsén a szőlő között,
a teljes szélcsendben. Egyidejűleg pedig ugyanúgy mozdulnak a hegyoldal apróbb szőlőtőke sorai.
Mozog, indul az egész hegyoldal a csőszkunyhóval, a fazakosnéval valami iszonyatos, tompa
dübörgés közben. És csúszik lefelé, olyan szépen, simán a verőfényen, mintha dorongon gördülnék
vagy sínen siklanék alá.
Most egyszerre harsogó, bugyborékló, fortyogó zajogásba csap át a fojtott dübörgés. Éles
recsegés-ropogás vegyül a hangzavarba. Csak perc, félperc hosszat. Már csöndesedik ez a zsivaj is.
Csak olyan zuhogás, locsogás hangzik még egy ideig, mint mikor vízáradat siklik tova a rét füvén.
Subickos Ferkó ott kapkodta révedő szemmel, reszkető lábbal a levegőt, mint akit leszögeztek.
Ha nem látta volna odafönn a hegyoldalban azt a sötétbarna, lucskos csíkot, amilyennek a
földcsuszamlás hagyta meg a hegynek sziklahátát, hát Subickos Ferkó azt hihette volna: érzékei
kápráztak!
A verőfényen már csönd volt. És lenn az aljban a dombhajlat és a fák eltakarták a Subickos Ferkó
szeme elől az omlás borzalmas munkáját.
Azaz hogy tulajdonképpen még szörnyűségesebb esemény nem is történt már.
Mikor Subickos Ferkó aztán lelkendezve, szívszakadva közelebb szaladt oda a szőlő aljába,
ahová a földcsuszamlás zúdult, szinte konstatálni sem tudott valami változást.
Az omlás néhány méterrel a fazakosné lakóháza mellett siklott a sima rétre le. Csak éppen a széle
türemlett föl kissé, és az alól ömlött ocsmány, sárga iszapos, kavicsos vízár a rét zöld füvére. Meg
persze azt a nehány terebély fát tüntette maga alá az omlás, amiket a réten talált,
nyomtalan!
Éppígy járt volna a fazakosné háza is, és ugyanígy halt volna benne szörnyhalált a fazakosné
lánya is, ha a földcsuszamlás alá került volna a ház is.
De így? A vén fazakosné akárcsak szánkón csúszott volna le a szőlője tetejéről az aljába. A
rémületen kívül más baja nem esett.
Megírta különben aztán ezt tüzetesen a helyi újság. Megbeszélte, megnevettette, megvitatta egész
sereg ember, aki miatta a környékről odacsődült. Két hivatalos bizottság is megállapította: hogyan
ment végbe ez a földindulás? Az egyik abból a szempontból, merthogy általa a határmezsgye
eltolódott két birtok között. A másik bizottság tudományos szempontból talált említésre méltó
dolgokat a csuszamlás körül…
Csak egyetlenegy oldaláról nem vette figyelembe senki sem ezt az elemi katasztrófát. Ahogyan
Subickos Ferkó, az első, egyetlen szemtanú vélekedett róla.
Subickos Ferkó egyszerűen az Ég Urának megtorló, csodatevő kezét látta ebben a
hegyszakadásban. Éspedig, nagyon természetesen, olyan értelemben, hogy őérette követte el az Ég
Ura ezt a csodát! Ezzel adta jelét, igenis, hogy számon tartja kivételes buzgóságát, jámborságát.
Okfejtette ő tüzetesen az egész eseménynek nyilvánvaló összefüggéseit legelőször is önmagának.
De aztán mindenki másnak is, akivel csak szóba eredhetett az eset felől:
– …Észbe kell csak venni, hogy az Ég Ura bizony kiválaszt magának olyan jámbor lelket, akivel
megmutatja mindeneknek az Ő Szent Keze hatalmát… Ezt tette velem, bizony!… Mert hogyan
lehessen az, hogy mikor az az átkozott, égetni való, vén fazakosné kezet emelt énrám ártatlan, mert a
barackját lopom, holott a lánya megengedte, hogy a szegény kis családomnak vigyek a barackból,
hát az Ég Ura Hatalma által, az élő fa a gyümölcsével együtt indult utánam a hegyről lefelé, hiába
kergetett el alóla!… A hegedűzsákomat, a zsebbevalómat, a kalapomat, mind ott találtam meg a fa
alatt, lenn, a szőlő aljában, ahogy a hegyromlással lejött… Hát talán ebben se lássam a Jóisten
ujját?… Hogy elvihettem mégis a barackot, amit a vén boszorkánynak a lánya nekem adott… Ez az
áldott jószívű teremtés!… Hiszen talán csak ezért az áldott szívű teremtésért menekült meg az anyja
is! A házat is azért kerülte el a földindulás!… Ilyen foganatja van, bizony, az Isten előtt egy jámbor
ember átkának, akit igaztalan bántottak!
Ilyen kommentárral beszélt Subickos Ferkó mindenkinek a csudálatos földomlásról.
Sajnos azonban Subickos Ferkó úgy találta, hogy éppenséggel ezzel a magyarázattal nincsen
semmi sikere.
Mert ha esetleg nagyon érdeklődve hallgatták meg tőle magának az elemi katasztrófának
lefolyását, mikor aztán arra tért, hogy a Gondviselés különös, iránta való kegye avatkozott volna
bele az esetbe, hát akkor Subickos Ferkó minden hallgatója teljes részvétlenséget, sőt ellenérzületet
mutatott a tárgy iránt.
A legszelídebb volt, hogy hümgettek rá vagy legyintettek. Szemberöhögték legtöbben. A felesége
maga bolond cigánynak nevezte, és javasolta, hogy inkább a keresettel törődjék, mint ilyen
hóbortokat engedjen a józan eszéhez!
De hát Subickos Ferkónak annál jobban belefészkelődött a kobakjába a csudának és vele az ő
kiválasztottságának a dolga.
Pedig már maga az utolsó fórum, a lelkipásztora, mikor meggyónta neki a Jóistennek hozzávaló
kegyelméről táplált hiedelmét, inkább megrovólag, mint buzdítólag figyelmeztette:
– Nem szabad ám, fiam, vakmerően az egyéni hiúságunk káprázatait összetéveszteni az Ég
magasztos szándékaival!…
Mindhiába!
Subickos Ferkónak nem tántorította meg meggyőződését ez sem!
És hát most már ezzel is maradt Subickos Ferkó.
Nemcsak társai közül közösíttette ki magát, de idegennek tartja maga számára, mint az Ég
különös kegyében tartott magános lélek, egyáltalán az egész emberi közösséget…
Máskülönben senkit sem bánt ezzel, és őt sem senki ezért. Sőt alig is van különbség aközt, ahogy
azelőtt szögezte élelmes, fekete szemét Subickos Ferkó az égnek, vagy most szögezi azok előtt, akik
hegedűjén kívül a szavát is meghallgatják, és így kezdi el:
– Más az, ha énnekem csudajelet nem küldött volna a Jóisten az Ő végtelen hatalmáról, amivel
azokat kíséri, akiket kiválaszt!… De ott van, amikor az az égszakadás-földindulás támadt a… – És
így tovább, és így tovább.
A delírium
Mi ketten, Zabrunócky Gézával, a Földművelésügyi Minisztérium állatvédelmi szakosztályán, a
lótetű alosztályon dolgozunk. Én mint segédfogalmazó rontom az állam nyomtatványait, Géza
helyettes segédfogalmazó, pláne. És most elsejétől egy harmadik társat kaptunk az alosztályra,
helyettes segédfogalmazónak, ideiglenes minősítésben.
Az új társunkat Akántzy Elemérnek hívják, kis és nagyakántzi, rakamacsói és kandarussi
predikátummal. De persze a domíniumok nélkül. Hajhaj!
Ez az Akántzy egy lányos képű, kékszemű, szelíd gyerek. Ilyen alakokról mondják, hogy
megállanak a kettős számnál a háromig való számolásban. No igen, kivált, ha főkönyvi összeadásról
van szó. De most már kezdeném elkeverni más dologgal azt, amiről mesélni akarok itten.
Mi ketten, Zabrunóckyval, minden hónap elsején, egy budai asztaltársaság keretében ricsajozni
indulunk. Mégpedig úgy szoktuk ezt Gézával, hogyha már a tisztes társaságban egy kicsit
becsiccsantunk, akkor meglépünk tőlük, és aztán elmegyünk még különböző kis vigalmakra.
Nagyszerűen mulatunk rendszerint. Ez a Géza csudajó pofa és kifogástalan úrigyerek
mindenképpen.
Egy kis baj van vele csupán. Ha már az alkohol túlságosan a hatalmába kerítette őt, akkor olyan
sértődékeny bolond lesz belőle, hogy hamar csap randaliát bárhol, bármiből. Végződött emiatt már
nemegyszer a mulatozásunk botrányos hercehurcákkal, rendőri igazoltatással az őrszobán és a többi.
No igen! Mert a Zabrunócky a kapatosságnak egy bizonyos fokában már nem is az a rendes,
dühöngő, törő-zúzó, delíriumos őrült, aki öntudatlan őrjöng. Nem!
Ő valami nyugodt, hideg, megfontolt eszelősséggel keresi a torzsalkodást, az okot a vadulásra
ilyenkor. És aztán, kivéve az eszeveszettebb félórákat, vagy az összerogyás részegségét, Géza
másnap majdnem minden oktalanságára emlékezik.
Persze, rettenetesen röstelkedik magában cselekedetein. De a beismerés vagy a szájbefogás
helyett annak is majdnem mániákusa, hogy bebizonyítsa: ő a világ legjámborabb italozója, ha
tűrhetetlen inzultus nem éri őt, és persze, akkor kénytelen háborodik föl!
Vita vele nem sokat használ. Rá szokom hagyni Gézára az ilyen kimagyarázkodást.
Jelzem, velem szemben nem is szokott részegen megkergülni. Másokba vész bele inkább a
jelenlétemben. Engem afféle részére hajlítható bírónak, támogatónak tekint ilyenkor, akinek bátran
hangoztathatja és indokolhatja képzelt sérelmeit.
Elég az hozzá, hogy most, az elmúlt elsején kaptuk oda ezt az Akántzyt. Ezt a szende
kisasszonyt, a kétszáz nyakkendőjével és a honfoglalás korából való marcona, varkocsos, csunguz
őseivel.
Hát persze hogy Akántzy is velünk tart a tisztes asztaltársaság új tagjának. És az avatón alaposan
benyalunk mind a hárman.
Ugyancsak elkövetkezik az az időpont, amikor Gézával lokált szoktunk cserélni. Az
asztaltársaság sok totyakos, méltóságos tagjától angolosan veszünk búcsút, nagyon világos! És
visszük magunkkal Akántzyt is.
Igenna! Közbe ne felejtsem vetni, hogy én már előre éltem a gyanúperrel, hogy Zabrunóckyval
esetleg baj lesz. Éspedig talán éppen Akántzyt pécézi ki, akivel összetűzzön. Mert már az
asztaltársasági mulatság alatt sűrűn viccelődtek egymással. Csipkelődtek, de egyelőre, persze, csupa
kedélyességgel.
Ám így szokott kezdődni, ártatlan tréfából, a duhaj haddelhadd máskor is Zabrunócky Gézával.
Azért én jó eleve, alkalmas percben, megmagyarázom ennek a pubiképű Akántzynak:
– Elemérkém! Nagyon figyelmeztetlek egyre, ha velünk jössz mostan. Ez a Géza delíriumos, ha
már nagyon benyalt. Akkor aztán mindent a begyére szed. Nagyon kérlek, hogy úgy, mint én is, térj
ki vele szemben minden összekoccanástól. Hagyj rá dolgokat, a legvadabbat is. Akkor simán
megússzuk ezt a murit. Máskülönben csak a nagy jó Isten felel a hajcihőről, amit Zabrunócky képes
kavarni semmiségekből!
Akántzy rózsás képén erre persze észreveszem, hogy paffá tettem. Sőt, még mintha egészen más
hatással volna rá a fölvilágosításom, mint a félsz, vagy mi!… Mindenesetre ígéri, és el is hiszem
neki, hogy Zabrunóckyt tapintattal kezeli velem együtt majd.
Ezzel el is hurcolkodunk egy másik odúba a budai kocsmából.
Egy lokálban táncoltunk, a másikban szintén, már közel volt a legkomolyabb hajnal.
Akkor, a hazamenetel előtt, valahol még egy sörös vagy pálinkás gyógyreggelit akartunk
beszedni.
Hát erre nézve Akántzy ajánlott egy kitűnő helyet. Egy olyan kocsmát, amelynek forgalma
direkte a hajnali gyógyulásra van bazírozva.
Nem volt ez a kis lebuj éppen a főváros legmondénebb fertályában. De Akántzy azt
állította, hogy a tulajdonosnőjét ismeri. Egy gyönyörű, fiatal úrinő. Kosztja, italai kiválóak.
Bablevest, káposztalevest szédületeset lehet ott enni, és a valódi öreg szilvaszesz direkte híres
specialitása ennek a helynek.
Gyerünk hát oda!
Emelkedett hangulatban, gyalogsétával tartottunk a kis csárdának, mert közel volt az utolsó
állomáshelyünkhöz. Igazán nem mutatkozott addig még gyanúja sem, hogy valami zavaró mozzanat
következhetne.
Akántzyn ment végbe közöttünk csak bizonyos változás. De hát csak előnyére.
Ebből az alamuszi pubikából hangos, izgékony részeget csinált a lehajtott sok pohár szesz. De
soha még ilyen kedves, kedélyes részeget!
Zabrunócky Gézával szinte atyailag ütögettük hátba, és röhögtünk Akántzynak handabandázásán
és igazán ötletes sziporkázásán a csöndes pesti hajnalban.
Nos, berontunk a kis lebujba.
Kellemes meglepetéssel vesszük tudomásul, hogy ízléses, jobb levegőjű kis odú.
Csinos lányok szolgálnak ki! Ez sem rossz! Hát ha még ezeknél is csinosabb a tulajnő, Akántzy
szerint. A kis barlang mélyén zongora szól, és egy zengő, kitűnő bariton énekel. Egy rendes, jogerős
tanya!
A helyiség faragott fapáholyokkal volt egyik oldalán fölparcellázva. Két-három ilyen páholyban
csöndes italozók, egymáshoz simuló párok ültek. A zongora mellett közvetlen, egy nagyobb
asztalnál, a nyitott terepen, nagyobb társaság vigadott, mikor beléptünk.
Ám éppen aközben, amíg a ruhatároshölgy lecibált rólunk minden lecibálhatót, a zongora
abbahagyta, és a társaság kifelé kászolódott.
– Nagyszerű! Ezek mennek! Odaülhetünk a zongora mellé! – konstatálta Akántzy. – Az a
csaplárné asztala.
És azzal az ő vezetésével vonulunk is előrefelé, és elfoglaljuk a gyorsan lerámolt és újra terített
asztalt.
Akántzy három feketét és három háziszilvát rendelt, nagy otthonossággal mindjárt. De hát a
beígért gyönyörű tulajnőt nem láttuk. Csak a zongorista barátságosan vigyorgó képe fogadott a
háziasztalnál.
– Hol van Julika? Kiment talán? – érdeklődött a tulajdonosnő után a fizetőpincér-hölgytől
Akántzy. Mire az éppen nem a legbarátságosabban biccentett, és motyogott valamit, igenlőleg.
Mindez, persze, az új helyre való érkezés kedélyhullámverései közepette folyt le, és úgy rémlett,
meg lehet nyugodni benne, hogy a szép csaplárné, egy kis érdekfeszítő várásra, majd csak belibben.
A zongorás belecsapott a zongorába, és zengetni kezdte kitűnő baritonját is. Kihozták a
szilvaszeszeket a feketékkel, és mi Zabrunóckyval nagyban csettingettünk a szilvaszesznek, hogy
Akántzy kedvére tegyünk!
Csak a remek tulajnő késett még mindig. Úgyhogy Zabrunócky meg is kezdte Akántzy ugratását
azzal, hogy hát:
– Persze hogy ezt a szegény nőt te üldözted ki most a kocsmájából. Nem bírja az udvarlásodat!…
De ennél az ártatlan évődésnél, és annál, hogy Akántzy szelíd képe egy-kétszer szemlátomást
elkomorult, semmi átmenet nem előzte meg a következő vad ramazurit, mondhatom.
A fizetőnőtől Akántzy újra, és most már valamivel erélyesebben, firtatta a tulajnőt. Mire a
fizetőnő, alkalmasint financiális okokból vagy presztízskérdésből kifolyólag, mert
hát a tulajnő nélkül ő volt a lokál úrnője, tehát mogorván bökte ki, hogy:
– Kérem, mondtam már, hogy a nagyságos asszony lefeküdt, és nem lehet zavarni senkinek!
– De ezt nem mondta! Hamarabb nem mondta. Mert ha mondja, és Juliska tudja, hogy itt vagyok,
nem vonul el! – korholta a fizetőnőt ingerülten Akántzy, és aztán hozzátette: – Én kérem, azonnal
értesítsék, Akántzy, én várom itten. Tegyék csak meg, a felelősségemre!
– Én nem merem! A zongorista úrnak hagyta meg különben a nagyságos asszony, hogy… –
ellenkezett a fizetőnő.
Itt kezdődött aztán valami egészen váratlan kavarodás.
Akántzy felugrott az asztalunktól, és nagyon kemény, de általunk nem érthető suttogással értekezett valamit a zongoristával, majd pedig az együttes kiszolgáló-személyzettel, a teremnek a kijáró-ajtajában.
Mikor aztán visszajött, a képe, a szelíd, rózsaszín képe olyan volt, mint a lárva. Szeme a
levegőbe akadt, a dühtől összekocogott a foga, és reszketett állkapcsa.
– Na, ugye! – röhögött eléje Zabrunócky Géza. – Állításoddal merő ellentétben, hogy a
csaplárnők gyöngye nem látott meg, mikor bejött, azért ment ki, állítom, hogy távozása épp azért
történt, mert igenis, észrevette, hogy itt vagy.
Mit csinált erre Akántzy?
Egyszerre merev arccal farzsebébe nyúlt, és egy kis fekete browning csövét ütötte oda az asztal
széléhez:
– Öt percet adtam nekik! Ha addig nem intézkednek Juliskánál, belelövök ebbe a dagadt
zenemajomba! Becsületszavam rá, nektek!
Tyű, azt a hepehupás kirelájzumát a fejednek!
Géza erről, én arról ragadtuk meg Akántzyt. Persze, most már vad, zavaros tárgyalás, huzakodás,
birkózás… Miközben Akántzy legazemberezett, arcátlan, lovagiatlan, barátiatlan fickónak piszkolt
le halálos komolysággal kettőnket Gézával, mégis sikerült kicsavarni kezéből a revolvert…
De a következő rémes részleteket ebből az eszeveszett kabaréból nem is tudom időrendben és
szabatosan előadni.
Akántzy abba a vérszomjas őrjöngésbe esett bele tisztára, amivel józanon mindenkire a zubbonyt
húzzák rá.
Még alkalmunk volt Zabrunócky Gézával az Akántzy tőrré kattantható, svéd gyártmányú
zsebkését is elrekvirálni… Aztán pedig egy óriási, botrányos kavargásból halászni ki a mi kis
pubinkat, ahogy nekiment a zongoristának és a pincérlányoknak, és azok egyesülten az asztalra
teperték, és végül tépetten, összekarmolászva, kékaláfutásos bal szemmel, végre-végre, nagy
nehezen kivonszoltuk Akántzyt a csárdából Gézával. Taxiba dugtuk, persze lefogva, és a lakására
vittük, ahol még az ágya mellett is silbakoltunk, míg elaludt…
Itt akarom azonban elmondani, hogy Akántzynak ez az egész vackolódása nem okozott nekem
akkora gondot és rettegést, mint az én Zabrunócky barátom mindazonközben.
Hiszen csak el lehet képzelni, mit álltam ki aggodalmak terén, annak tudtában, hogy Zabrunócky
a maga módján reagálhat az Akántzy barátunk cécójára. Nem ragad-e át rá ez a
veszettség? Rá, aki máskor még sokkalta kevesebb ok miatt is ugyanilyen szép kis ütközeteket
rendezett már nekem.
Hátha most, most vadul meg Zabrunócky is? Mit teszek aztán két őrjöngővel?… Olyan
iszonyúan rémes és komoly félelmem volt az egész idő alatt, mint ahogy itt elmondom.
Mert aztán ok a sértődésre most akadt csőstül a Géza barátomnak. Dulakodás közben x-szer
vágott az Akántzy gyönge, lányos ökle a Géza pofájába, csakúgy, mint az enyémbe. Egyszer pláne
hatalmasan szembe is köpte Zabrunóckyt Akántzy, mint teljesen jellemmentes csirkefogót, aki jogos
haragja útját keresztezi!… És a többi és a többi… Nahát!
De nem! A legnagyobb meglepetésemre Zabrunócky még engemet magamat is lefőzött atyaias,
gyöngéd higgadtságban, amivel egy őrjöngő részeget kezelt.
Többet mondok. Ahogy Zabrunócky ezzel az Akántzyval, mint egy vásott gyerek
rosszalkodásával szemben viselkedett, hát abban direkte az értésnek és bocsánatnak valami boldog,
szinte kéjes ömledezése volt.
Igen! Határozottan így volt! Akárcsak valami gyógyító hatással lett volna a Géza saját, furcsa,
italos tébolyára annak egy másik egyénben való látványa. Esküszöm! Így volt.
Azóta is így van, határozottan! Ahogy Zabrunócky Géza emlegeti Akántzynak ezt az őrjöngését
nekem is, másoknak is, valami nyugodt, öntudatos derűvel ilyenformán:
– …hát iszen nem mondom, velem is megesett már, hogy nyomós indokból kifolyólag botrányt
rendeztem valahol… De hát ez más, mint ahogy ez a takonypóc Akántzy esett tébolyba… És aztán
másnap nem emlékszik semmire… Ellenkezőleg, mint én…
Mondhatom, kevés dolgon tudok jobban mulatni magamban, mint ezen. Csak azt nem tudom,
elég érthetőleg meséltem-e el ezt a furcsaságot?
Üzleti titok
Az iskolai tanulmányok közül a természettudomány izgatta legjobban kedélyemet. Jelesen is a
bogarászat.
Kéjjel, szenvedéllyel áztattam bele a denaturált szeszbe a szegény rovarnépet, és tűzködtem
gombostűre őket, naftalinnal jól behintett divatárus-dobozokba.
Mindig olyan szagú voltam ettől a pacsmagolástól, mint egy bundamegőrző vállalat. Sokszor az
ebédtől elzavartak, hogy fölfordítom a család gyomrát.
Ezzel az ambícióval pedig ugyancsak nem voltam egyedül. Osztálytársaim között, kevés
kivétellel, dühös vetélykedés folyt: melyikünk gyűjteménye tartalmaz valami olyan ritka bogarat,
ami a többinek nincsen?
Hát még olyan rovarnak a birtokában lenni valakinek, amiből a gimnázium szertárában nincsen
példány!… Ez aztán képzeletben már a nagy természettudósok nimbuszával kecsegtetett!
Nos, ezt a sikert értem én el. Egy kis nyomorult rovarral.
Hangyásznak hívják ezt a kis bogarat.
Homokos helyen, pirinyó kis tölcsért ás a hangyász. Annak a fenekére húzódik, úgyhogy magát is
beszórja homokkal.
Mármost a hangya vagy más apróbb bogár, ha gyanútlan belemerészkedik útján a hangyásznak
ebbe a kis meredék falú vermébe, vagy véletlen belezuhan, többé nem bír
kivergődni, és kész zsákmánya a hangyásznak.
Valóságos kis alvilági rablógyilkos ez a hangyász a rovartársadalomban.
Én egészen véletlen akadtam rá erre a ritka kis rovarra, kóborlásaim közben.
Egy Rókásdomb nevű, meredek, szőlőskertekkel borított hegyoldalon álltam meg pár percre.
A szőlők fölött félkaréjban egy kis erdő húzódott. Azt irtották éppen a favágók. Elbámészkodtam
rajta, hogyan dőlnek ki sorban a szép terebélyek.
Közben lepillantok lábam elé. Hát ott észreveszem, a szőlőskert széles mezsgyéjének a
homokjában, a hangyász furcsa kis tölcsérét. Nem is egyet. Sorjában egész sereg van ott.
Huhh! Micsoda kincs! Megszedem magam a hangyászokból. Vagy két gyufaskatulyára valót
cipeltem haza belőlük.
Másnap az iskolában bődületes sikerem volt a hangyászokkal. A természetrajz tanárom
osztálykönyvileg megdicsért, és kegyesen elfogadott két szép példányt a hangyászokból, a
gimnázium természettani szertára számára.
Ennél az erkölcsi sikernél csak az anyagi volt nagyobb.
Az osztálytársaim tülekedtek hozzám, hogy pénzért vagy csereberén gyűjteményükbe hangyászt
szerezzenek tőlem. Egyáltalán, a gimnáziumi bogárbörzén a hangyász leverte a legnemesebb
rovarritkaságok értékét. Arany-, gyémántskarabeuszt, cicindellát, halálfejes lepkét, mindent játszva
szerezhettem hangyászaimért.
Azt persze nem kell külön mondanom, hogy az ökonomikus gazdálkodás elve szerint nem
raboltam ki teljesen a hangyászfészkeket a szőlőhegyen. Vissza akartam még térni oda valamelyes
idő után, újabb példányokért.
Mielőtt azonban erre került a sor, vad ostromlásnak voltam kitéve a titkommal.
Társaim majd lehúztak, hogy kottyantsam ki nekik, merre van a hangyászok lelőhelye?…
Ravaszsággal, sőt majdnem erőszakkal, fenyegetésekkel is megpróbálták kiszedni belőlem a
titkomat.
Egyebet ne mondjak! Padtársammal, kebelbarátommal halálos ellenség lettem, persze csak
amiatt, hogy nem vallottam be neki a hangyásztelep helyét.
Gyanakvó, hallgatag, kinézett, utált alakká tettek az osztályban ezek a hangyászok.
Sikereknek meg szokott lenni ez az árnyoldala. De hát fölfedezői becsvágyam képes volt
megvetett strébert és rideg üzletembert csinálni belőlem.
Nos, végre, mikor már újra alkalmasnak láttam az időt rá, bizonyos óvintézkedések után, hogy ki
ne leshessenek (a fél határt megkerültem odamenet), kirándultam újra hangyászfarmomra, a
Rókásdombra.
Hát mikor kiérek, keserves meglepetés ér.
A szőlőskert legfölső, széles mezsgyéjén, a hangyásztábor egykori virágzó helyén, alig egypár
pirinyó, nyomorúságosan összeomlott tölcsér. Ezekben sincs rovar!… És az egész telep az
elhagyatottság kietlen képe… Sivóhomokkal hordta be a szél javarészt az egész mezsgyét.
Mi ez?… Talán mégiscsak ráakadtak valahogy osztálytársaim erre a kincsesbányára, és csúful
kifosztogatták?… Valószínű-e ez?… Vagy talán én magam vittem el a múltkor az utolsó példányig a
hangyásztelep lakóit? És abban a hiszemben voltam, hogy tenyészállatot eleget hagytam, hogy
örömömre és hasznomra szaporodjanak tovább?
Magamra és a világra dühösen tépelődtem, emésztődtem ottan a balszerencsémen. Közben
tétován ődöngtem a Rókásdomb oldalán.
Egyszerre csak a szőlőskert másik, alsóbb, széles mezsgyéjén mit pillantok meg?
Egy másik hangyásztábort! Vizsgálom rögtön! Ez az új talán virágzóbb és gazdagabb, mint az
előbbi!
Ejha!… Arra gondolok nyomban, hogy bamba fejemnek eszembe sem jutott széjjelnéznem eddig
itten, ahol talán az egész hegyoldal telis-tele van hangyászfészekkel!
Indulok is, és járom keresztül-kasul, széltibe-hosszába, összevissza a hegyoldalt. De hát sehol
másutt még csak nyomára sem leltem hangyásznak.
Akkor végre, mint ahogy nagy kutatókat szállott meg már hasonló problematikus helyzetekben az
isteni ihlet, rájöttem, miről van szó!
Amikor a kis erdőt a Rókásdomb tetején kivágták, a szél szabadon kezdte járni a szőlőskert
legfölsőbb mezsgyéjét, ahol a hangyászok tábort ütöttek, illetve ástak maguknak. A szél a homokot a
mezsgyéről ide-oda hordta-fújta, és tönkretette, betemette a hangyászok vermeit. Tehát az okos kis
rovarok egy mezsgyével lejjebb költöztek a szőlőskertben, szélvédettebb helyre.
No jó! Így, szimplán elmesélve, jelentéktelen esetnek rémlik valóban ez a dolog. Ámde hozzá
kell venni, hogy egy tizenkétéves természettudós jelöltről volt szó.
A hangyászokról való megfigyelésem ujjongó, szédült lázba hozott. Emlékembe idéztem nagy
zoológusok eseteit, akik esetleg egy nyomorú állati patának, egy sáskaszárnynak, egy madártojásnak
a tudományos búvárlatával fél életet töltöttek el, és tettek általa szert világhírre. Már szinte láttam a
nevemet az iskolai tankönyvekben, mint amelyhez a ragadozó rovarok családjába tartozó fekete
hangyász alfaj költözködési problémáinak ismertetése fűződik.
Bódultan és büszkén, ahogy az a természet fönséges rejtelmeit firtató ifjú tudóshoz illik,
megrakodtam újra kísérleti alanyokkal a hangyászfészkekből, és boldog álmodozásban indultam
haza.
Az újabb hangyászáruval, természetesen, megkezdettem másnap a kötéseket az osztály
bogárbörzéjén.
Ámde éreztem, hogy az üzletemberi gyarapodásomat messze-messze fölül kell majd hogy múlja
erkölcsi diadalmam.
Töprengtem mindenesetre, valamiféle önkéntelen rossz előérzet nyomása alatt, hogy: – Vajon
csak úgy egyedül lopakodjam oda természettan tanáromhoz, és úgy közöljem vele a hangyászokról
való rendkívüli fölfedezésem, vagy pedig döfjem ki a mellem nyíltan, az osztály előtt.
A tanárt egyedül elcsípni időbe tellett. Engem pedig már majdnem szétvetett a dicsőség vágya.
Természettanóra elején, minden szemérmeskedést félretéve, a szokásos felnyújtott két ujjal
szólásra jelentkeztem.
Már az első lépés rossz ómennel riasztott meg.
A tanár félreértette jelentkezésem, és így förmedt rám:
– Mi lelt? Már az óra elején kezded a kiszaladgálást? Veled eddig nem volt baj!
Az osztályból egy-két hang közbevihajgott erre. Míg én, rettenetesen megbántott tudósi
önérzettel, céklavörösen kezdtem, a komoly közlések számára abszolúte nem alkalmas hangulatban:
– De tanár úr! Én egy egészen rendkívüli dolgot figyeltem meg tegnap délután a hangyászokról! –
szavaltam.
– Na, ne beszélj már! – meresztette nagyképem elé némi iróniával tanárom a szemét. – Halljuk,
mi az?
Ebben a pillanatban már éreztem, hogy nevetséges, hülye stréber vagyok. Éreztem, hogy mikor
egész sereg fényes elme és egész könyvtárak a legcsudásabb megállapítások tömegét szórják a
természetről, hát egy ilyen kis jelentéktelen szamárságot fújnék föl annyira? Éppen fordítva éreztem
ezt, mint tegnap – leverőnek, nem buzdítónak.
És ez megbutított. Dadogva, lélegzetkapkodva kezdtem:
– A szél… izé… tanár úr, egy kis erdő, egy nagy erdő volt a hegyen, ahol az erdőszélen a
hangyászok, izé…
– Nahát, bökd ki már! – biztatott a tanár, az osztály erős vigalma közben: – Talán csak nem
legeltek a hangyászaid?
Harsogó kacaj… Forog velem a terem… Düh, elkeseredés, szégyen, bambaság szorongat
fölváltva, amint tovább habogom:
– Nem! Kérem, tanár úr! Egészen komolyan, a hangyászok elköltöztek a szél elől, onnat, ahol először találtam őket.
– Kuss! Ne röhögjetek és ne pisszegjetek! – utasította rendre a tanár az osztályt. És mintha
hirtelen ráeszmélne, hogy kissé méltatlan bánik velem, komoly, jóindulatú képpel fordult hozzám: –
Szóval megfigyelted, amint a hangyászok elköltöztek a szél elől? Jól van, fiam, nagyon helyes.
Értelek!
Már bólintott tanárom, jelezve, hogy leülhetek, tudomásul vette hivatalosan fölfedezésemet,
szorgalmamat. És én már annak is örültem, hogy így megúszom valahogy a keserves, kínos
szituációt.
De a tanár, mintha kevesellné konverziónkat, csak úgy, közönyösen, még ezt kérdi:
– És hol találtad te tulajdonképpen ezeket a rovarokat?
Azt hiszem, ha akkor elég erkölcsi bátorságom van a hazugságra vagy esetleg a jogos
elhallgatásra, kitérő válaszra, akkor még talán nagyobb diadallal zárom le ezt a hangyászügyet, mint
valaha. Kész lett volna, ha nem egyéb, az édes bosszú, hogy ritka rovarjaim egyedárusa maradok,
pénzt szerzek velük, esetleg szeszélyem szerint kiaknázom, elpusztítom kincsesbányámat!… Mit
tudom!…
Csakhogy, aki ezerszer könnyedén hazudtam a legnagyobb hidegvérrel, mint egy szegény
eszelős, készséggel feleltem az osztály előtt tanáromnak, sőt szinte ostoba dac volt a hangomban:
– A Rókáshegyen van, tanár úr, kérem. Megmutathatom bármikor!… Még látszik a régi hely,
ahonnan elköltöztek, egy fölső mezsgye… A szőlő között, kérem…
Az osztály vihogott, susogott.
A fölfedezők szent közlési vágya, dicsőségvágyam ostobán kikottyantatta velem az üzleti
titkot!… Dupla kudarc ért – mint természetbúvárt és mint üzletembert – ezekkel az undok
bogarakkal!… Másnap az osztály megrohanta a Rókáshegy hangyásztelepeit.
Oszolj – visszakozz!
Aki a háborúban járt, ki ne emlékeznék a front mögötti kiképző csoportokra?
Ezek a kiképző iskolák, kivéve azokat, amiknek valamilyen technikai képzettség, gépfegyver,
kézigránát satöbbi volt a tananyaguk, inkább csak azt célozták, hogy a lövészárokba induló csapatok
ne tétlenkedjenek. Máskülönben igen komolytalan intézmény volt ez a képző iskola.
Hiszen a lövészárok már réges-régen egészen más harcmodorra tanította a hadsereget, mint
ezeknek a kiképző iskoláknak a tananyaga. Ezeknek a front mögötti iskoláknak a szaktanulmányai
között voltak olyanok is, amik már a Napóleon elleni hadmozdulatokban sem váltak be.
Elmondom egy kalandomat egy ilyen front mögötti kiképző iskolában. Mondhatom, vakmerő és
mulatságos eset.
Az ezerkilencszáztizennégyes galíciai harcteret, az első, szörnyű harcokat már megjárt, öreg
harcos voltam.
Mint kadét kerültem le egy menetszázaddal a déli frontra ezerkilencszáztizenöt őszén. Aztán az
első téli fagyok még mindig ott találtak a századommal a krajnai havasok alatt, egy kiképző
alakulatnál.
Hát ennek a kiképző alakulatnak egy nyugdíjazott kapitány volt a parancsnoka.
Mindennap kirukkoltunk, akárcsak a kaszárnyából békében, és mindennap unalomig csináltuk
végig azokat a hadmozdulatokat, amik a kaszárnyában kitűnő katonává teszik az embert.
Fegyverfogást, frontokat, felvonulásokat csinálni képzelt lovassági attakok ellen, megint
fegyverfogást és megint szalvékat avanzsálni zárt sorokban, és megint fegyverfogást, és megint és
megint ugyanazt.
Tulajdonképpen ez volt a munkánk veleje és teteje és diadala az egész kiképzésből. Hogy a
fegyverfogás és a zárt mozdulatok jól menjenek, arra fektetett fősúlyt a kiképző csoport
parancsnoka, a kapitány.
A tűzvonalban soha-soha-de-soha nem jött alkalom arra, tudtuk, hogy ennek az ál harci
tanulmányoknak hasznát vegyük. De megcsináltuk őket katonásan. Mert parancs, az parancs!
Az én szakaszom például úgy csattogtatta a fegyverét „súlyba”, „lábhoz”, „tüzelj” – vezényletre,
mint egy zsonglőrcsapat, és úgy izgett-forgott a legkomplikáltabb alakulatokba, akár egy operai
balettkar.
Hát egy délelőtt, a kirukkolásnál, ott gyakorlatozom bakáimmal a faluvégi mezőn.
A hó már rég leesett, és gyönyörű, sugaras, de kegyetlen, csikorgó hideg nap volt.
Jön a kiképző csoport parancsnoka, a kapitány, szemleútján a szakaszom felé. Lovon ült, persze,
és mögötte a segédtisztje ugratott, egy hadnagy.
Egy kis emelkedés volt mögöttünk. Annak tetejére szökette föl lovát a kapitány. Onnan vizsgált
egy darabig – mit végeztetek a szakaszommal?
Na! A szakaszom munkája tökéletes munka volt. A legnehezebb figurát pompásan csinálta a
szakasz. A kapitány előtt az utolsó baka is brillírozni akart. A hatvannégy fegyver
(hatvannégy embert tesz ki egy hadilétszámú szakasz) úgy csattant, mint egyetlenegy, minden
fogásnál.
Meg voltam győződve, hogy kiképző parancsnokom dupla górcsővel sem talál a
gyakorlatoztatásomban egy szemernyi hibát.
Na, hát aztán, mikor a kapitány abba a távolba közelített meg, aminél a jelentkezés előírásos:
– Pihenj! – vezényelem a szakasznak, és megyek jelentkezni. – Iksz Ipszilon kadét, az ennyi
ezred ennyedik százada, ennyedik szakaszától, ennyi emberrel!
A jelentkezésem is tökéletes. A kapitány, látom, szinte megdöbbenve bámul rám, a rossz
tartalékosra, hogy a katonai erény ekkora teljét produkálom!
Még magamban naivan azt is föltettem, hogy dicséretemen gondolkozik a kapitány, amint
jelentésemet elfogadva, a pihenj-állásban veszteglő szakaszomra téved a szeme.
Ámde mire lenne való az oktató föllebbvaló, ha nem oktat semmire? A kapitány marcona képe
egyszerre földerül a szakaszomra való pillantásnál. De miért? Csak azért, hogy még marconábbra
vonuljon össze a képe, mint aki mégiscsak fölfedezett valami kivetni valót a munkámon:
– Kadét! – förmed rám. – A jelentkezése alatt ön „pihenj”-t vezényel a szakaszának? Ott álltatja
az embereit ilyen csikorgó hidegben, hogy megfázzanak? Nem jut eszébe önnek, hogy az
embereknek ilyen csikorgó hidegben „oszolj”-t kell vezényelni, nem „pihenj”-t? Igenis azért, hogy
az emberek mozoghassanak, és ne fázzanak! Igenis azért, Kadét! Az embereket ilyen fagyban nem
sorban pihentetni, hanem mozgatni, mozgatni, mozgatni, mozgatni kell! Megértett?
– Igenis, kapitány úr!
Ezzel a kapitány lenézőleg bökött sapkája felé a lovaglóvesszejével, tisztelgésem fogadására.
Egyet köröltetett lovával, és már tova is vágtatott.
És én még elismerést vártam!… – Ejnye, ejnye, ejnye, ejnye, ejnye! – Nagyon gondolkoztam
magamban ezen a katonásdi játékon!
Másnap vagy harmadnap, pont, mint előző délelőtt, megint ott gyakorlatoztatom az embereimet a
kis domb alatt, a havon.
Föltűnik megint a dombtetőn a kapitány lovas figurája.
Rajta, baka! Rugjad a havat! A parancsnok tart szemmel! Még dühösebb ambicióval forgatom,
kanyargatom, sanyargatom a szakaszomat a fegyverfogással és napóleoni hadmozdulatokkal. Bárha
jól tudom, hogy reménytelen a dicséret.
Ám a kétségbeesés szokott egészen csudás ötleteket sugallani.
Amikor körülbelül elérkezettnek látom azt a percet, hogy a kapitány közelíteni fog, és
jelentkezésemet várja, hát jó előre ráordítom a szakaszra:
– Oszolj!
De azonnyomban, mint aki meggondolja a parancsát, már vissza is vonom:
– Visszakozz! – ordítottam a szakaszra.
A szakasz előbb szétugrott, mint az kötelező az „oszolj!” vezényszóra. A „visszakozz!”-ra pedig
visszaállt újra a sorba mereven.
Erre én megint ráordítom a szakaszra:
– Oszolj!
De még alig érnek rá a bakák megmozdulni, már megint a „visszakozz!”-vezénylettel merevítem
meg őket. Így ismétlem ezt a két parancsot vagy háromszor, négyszer, ötször, amíg a tempója
beleidegződik a szakaszba.
Akkor azt vezényelem:
– Gyakorolni!
Vagyis ez azt jelenti, hogy folytatni kell tovább azt, amit csinálnak abban a tempóban, egészen
addig, amíg új parancsot nem kapnak.
Na, csak az kell a bakaságnak! A baka rögtön elérti, hogy valami mókáról van szó, és boldogan
kész véghezvitelére.
Hányja-veti magát az egész szakasz, hanyatt a havon, hasra a hóra, és megint vissza a sorba.
Lökdösik egymást a bakák, visongatnak, és megint merev haptákba némulnak meg.
Tisztára egy szabadon eresztett bolondokháza képét nyújtja a szakaszom.
Fél szemmel merek csak a kapitány felé sandítani – megindult-e már fakó lován felém?
De nem! A kapitány a dombról nyergében felágaskodott csupán, és úgy mered a szakaszomra.
Ellenben a segédtiszt vágtat lefelé a lejtőn hozzám!
Nos, iramodok a hadnagy elé jelentkezni. De a segédtiszt meg sem várja a hivatalos
jelentkezésemet, hanem ijedten, emberies, barátias, kartársias hangon sürget felvilágosításra:
– Te kadét, kérlek, az öreg azért küld ide, hogy érdeklődjem, micsoda tébolydát rendezel itt előtte
a legénységgel?
– Hadnagy úrnak alássan jelentem – merevedek hivatalos tartásba s hangba –, a kapitány úr
tegnap szó szerint azt parancsolta nekem, mint hallani is méltóztattál talán, hogy ilyen csikorgó
fagyban a legénységet mozgatni, mozgatni, mozgatni kell. Tehát én a legénységet mozgatom,
mozgatom, mozgatom, mozgatom! Kegyeskedjél megjelenteni ezt a kapitány úrnak.
A segédtiszt vág erre rám egy nagyon szánakozó, bensőségesen bizalmas fintort, és aztán ő is
hivatalosan fogadja jelentésem.
– Köszönöm kérlek! Jelentem!
Azzal szalutálunk egymásnak, és a segédtiszt visszavágtat parancsnokához.
Most lesz, ami még nem volt! – sunyítok magamban ottan. – Legkevesebb egy heti szobafogság
ezért a kis tréfáért, ha nem rosszabb!
Ámde mi történik? A kapitány meghallgatja a segédtisztje tudósítását. De ahelyett, hogy felém
rontana, köröztet egy mérgeset fakó lovával, ugrat egyet vele, hogy a szegény pára csak úgy
ágaskodik. Azzal a kapitány ellenkező irányba fordítja lova fejét, mint én vagyok, és tovavágtat.
Soha többet nem jött a szakaszom tájékára sem ez a szigorú kapitány.
Ellenben hallottam a tisztkollegáktól, hogy a menázsban úgy nyilatkozott rólam kedélyesen:
– Ez a kadét óriási csirkefogó, de jó katona!
Hát ez így volt.
A fényező álma
Ketten vállalták föl aranyozásra a toronygombot az eklézsiától.
Az egyezség megkötése azonban pont szombatnapra esett, amikor a munkát nem kezdik, de
végzik.
Mikor fölvették az egyházközség pénztárnokától az előleget, Hajagos és Meidinger
megállapodtak, hogy egy fillért sem isznak el az előlegből. Semmi áldomás! Majd a munka végén,
ha meglátják, mennyi marad tiszta hasznuk a munkán?
Csakugyan, olyan szigorúak voltak magukhoz, hogy szombat este otthagyták a kiskocsmát
Hajagos és Meidinger, otthagyták a snapszliversenyt és hazamentek.
De hát inkább szombat este dorbézoltak volna, amikor is vasárnap következik, és amikor jól
kialhatni a macskanyavalyát.
Nem! Hajagos és Meidinger vasárnap délután keveredett bele egy dühös snapszlipártiba, és mivel
szombat estéről rettentően meggyűlt bennök a félretolt mulathatnék, hát a vége mi lett?
Hajagos és Meidinger azon módon, még kótyagos fővel, az átvirrasztott éjjel fáradtságával
mentek a munkába.
Na jó, hibának azért nem szabad esnie a mesterségben. És Hajagos és Meidinger kitűnő
munkások voltak.
A nyári nap irgalmatlan tűzött a toronyra. Aki alulról nézte a fényezőket a toronygombon (és hát
akadt ember elég, aki nézte), hát az mind istenkísértésről rebegett.
Hajagos és Meidinger, alulról nézve, úgy mászkált a torony gombján, mint két nagy légy. Se
állvány, se semmi. Csak úgy kötéllel a derekukon mászkált a két fényező, az aranyföstékes
csöbrökkel és meszelőkkel a toronygombon. Úgy azok! Abban a gyalázatos, kápráztató, velőforraló
napsütésben.
Természetes, a torony gombján egy nagy lyuk volt, és azon járt ki és be a két fényező. A lyuk
nem is látszott alulról.
Nyögött, káromkodott, köpködött eleget Hajagos Meidingerre, és az vissza, munka közben.
Miért? Hát hogy mert áradt erősen a gyomrukból a szeszillat, és fájt a fejük az éjjeli mulatástól. És
ennek az oka Hajagos szerint Meidinger volt, és Meidinger szerint Hajagos.
– Ha te nem maradsz! – egyre ezzel kezdték a veszekedést: – Ha te nem csábítasz, én tegnap is
lefekszem. Dögölj meg! – ezzel végezték, egy a másra.
De a munka ment.
Legalábbis úgy déltájig serényen ment a munka.
Akkor Meidinger bemászott a toronygomb lyukján a csöbrével. A toronygomb belsejében is
gyehennai hőség volt, de az mégis üdülés volt a kinti lángpokolhoz képest.
Hát rendben van! Hajagos kinn a gombon, ellenzős papírcsákójával a fején, nyomja a meszelőt strammul. De egyszerre mit hall?
Hajagos horkolást hall a toronygomb belsejéből. Na!
Hirtelenében akkora volt Hajagos dühe, hogy egész biztos az aranyföstékes csöbröt a Meidinger
fejéhez csapja, ha azt mellette nyomja el így a buzgóság!
– Az a disznó, gazember! Erre és arra! Eldöglik itt nekem! – Mégis, Hajagos csak magában
káromkodott, nem ordibált Meidinger után.
Ellenben azt tette, hogy tetten akarta érni Meidingert. Ne tagadhassa le, hogy elaludt a
toronygomb belsejében.
Hajagos félbehagyta a munkát szintén, és bemászott a toronygomb lyukján.
Azaz hogy itt egy egészen furcsa és megdöbbentő helyzet következett.
Hajagos, amint már két lábát belógatva, a lyuk szélén csúszott lefelé, könnyelműen kiakasztotta
derekáról a kötelet.
Míg ezt tette, Hajagos ott ült a lyuk szélén. És közben növekvő dühvel hallgatta Meidinger
horkolását. És közben előre élvezte azt a pillanatot Hajagos, amint fölrázza álmából Meidingert, így:
– Az anyád! Te gazember!
De mi a csuda! Ahogy Hajagos ott ült megkötetlen a lyuk szélén, egyszerre csak ólmos
bágyadtságot érzett minden tagjában. Azt gondolta: okosabb volna, ha ahelyett, hogy Meidingert
fölveri, előbb kezdi meg ő is az ebédszünetet. Ha lefekszik, és húz egyet ő is.
Nahát, mi legyen hát? Felzargassa-e Meidingert, vagy ne?
Így vacillált Hajagos magában, kötetlen derékkal, a toronygomb lyukja szélén, és nem tudott
dönteni. A bágyadtsága egyre jobban nyomta.
Egyszerre csak Hajagos a nagy tétovázásban elfelejtette, hogy a derekán nincs a kötél. Munka
közben szokta, a kötéllel a derekán, egészen reflexmozdulatszerűen hátravetni magát, hogy a
munkáját nézze.
Ezt tette most Hajagos. Igen! Azért tán, hogy elűzze magától azt a rásúlyosodó bágyadtságot.
A következő pillanatban Hajagos már zuhant. Zuhant a húszméteres mélybe.
Borzalom! Tiszta öntudatánál volt, amikor zuhant. Tiszta öntudattal érte meg halálát. Azt a
pillanatot, amikor a koponyája szétloccsan, és teste véres húscafathalommá lapítódik a torony
tövében. Borzalom!
És mi ez! Mikor már megtörtént, hogy egy garmada véres hús volt Hajagos a torony tövében, ezt
még mindig tudta.
Rögtön az villant eszméletébe, hogy: íme, van lélek! Ez a lélek, ami ő most. Az eszmélete!
Na és tovább. Küszködött, küszködött, hogy tovább eszméljen. De ennek útjában az az irtózat állt
főleg, hogy nem akart önnönmagára ocsúdni, mint gyötrelmeket rémületet párolgó húscafatra, a
torony alatt.
Így volt egy darabig.
Akkor egyszerre Hajagos rájött, hogy ő ugyan szétzúzva ott fekszik a torony tövében. De
ugyanakkor ott ül még fönn a toronygomb lyukja szélén is.
Fantasztikus! Két Hajagosra eszmélt. Egyik talán a lelke volt. De melyik? Tisztán érezte, hogy
ugyanaz a Hajagos meg is halt és él is. És ez nem tréfa! Borzalom!
Meidinger fölébredt a toronygomb belsejében. Horkantott egyet, és az utálat fintorával köpte ki
azt a mérges nyálat, ami a szájába gyűlt a szundítása alatt.
Egyszerre meghűlt a vér Meidingerben.
A toronygomb lyukja szélén, a zsindely lécébe akadva egy lábat látott. A Hajagos lábát. És
képzelete cikázva szállította eléje azt a borzalmas helyzetet, amiben Hajagos künn a toronygomb
szélén csüng, ha a lába így van beakadva a lyuk szélébe.
Meidinger rontott föl Hajagoshoz.
A lyuk szélén még rémültebben látta Meidinger, hogy a Hajagos derekán nincs a kötél. Gutaütés
érte ezt? Napszúrás?
Meidinger töprengés helyett gyorsan, legelőbb is a Hajagos derekára hurkolta a kötelet.
Aközben már tudta, hogy nincs baj. A Hajagos szíve ver, és maga lélegzik.
Elaludt vagy elájult a lyuk szélén, és csak a csuda mentette meg, hogy a lába beleakadt zuhanás
közben a lécbe.
De ami nagyobb csuda, föl se ébredt erre Hajagos!
– Te, az anyád! – ordította most már bátran Meidinger Hajagosra. – Eldöglesz itt a derékkötél
nélkül? Disznó, gazember!
– Micsoda? – rivallt vissza Hajagos. – Még te mered verni a pofádat? Hát nem teérted jöttem a
lyukhoz, mert horkolni hallottalak? Nem te vagy az oka annak is, ha lebukok, tegyük föl?
– Na aztán, ilyen hazug ürüggyel bújni ki a köszönet alul, hogy berántottalak? – háborgott
Meidinger. – Talán magadnál voltál, mikor itten csüngtél kötetlen, a lábadtól?
Hetye-petye-lefetye! Most már ezen veszekedett Hajagos és Meidinger órahosszat.
Egyetlenegy dologban egyeztek csak meg aznap. Miben? Hát hogy erős munka előtt nem
tanácsos dombérolni és éjszakázni.
Minek a szemrehányás?
Bibike egy öreg, nyugdíjas tanító hat élő gyereke közül volt a negyedik. Könnyű elképzelni, hogy
nem csupa pompa, kényelem, lustálkodás tette életét.
Tiszaberényben, ebben a kis vidéki városban nőtt föl Bibike, a tanítói lakban, ahol a szűkösség,
szorgosság szigora alig volt kisebb, mint egy fegyintézetben. Azután pedig néhány évre a
preparandiára került el Bibike. Persze hogy ingyenes bennlakók közé vették föl az intézetbe, mert
hisz édesapja nem tudta volna fizetésesnek küldeni őt oda. Az ingyenes növendékek élete pedig
bizony nem gyöngyélet. A tanuláson kívül még ezer egyéb munka a részük.
A képző után sem várták az aranykapuk tárva Bibikét. Azok a bizonyos rózsás leányálmok
Bibikénél igazán a realitás szigorú méricskélésével repestek, nem is ragyogóbb horizontok felé, mint
egy igénytelen tanítónői állás. De még ez az álom is elég elérhetetlennek tűnt, és egyelőre a
kérvények horribilis miniszterpapír- és bélyegköltségeibe került.
Egyszóval, Bibikéhez igazán szűkmarkú volt az élet. Csak abban volt pazarló, amikor a
szépséget, bájosságot mérte ki számára.
Bibike valóban minden költői túlzás nélkül holmi tündérkisasszonyra hasonlított legjobban,
karcsú, finom alakjával, őzike tekintetével.
Egy nyáron, egészen váratlan, afféle udvariassági meghívásra, Budapestről két rokon érkezett le
Tiszaberénybe, Bibikéékhez. Kata néni meg a lánya, Nusi.
Kata néni nagynénje volt Bibikének, anyai részről. Egy kultúrmérnöknek volt özvegye. Ez
magában is előkelőbb társadalmi állapot, mint valami vidéki tanítópereputtyé.
Kata néni lánya, Nusi pedig éppenséggel elegáns, finnyás pesti hölgy volt. Na, túl szépnek nem
lehetett tartani őt. Nagy darab, már-már vénkisasszonynak induló perszóna volt. Nagyon rendes,
magánhivatalnoknői állásban önállóskodott egy pesti, tőkeerős cégnél.
Elég csak az, hogy jobb egyáltalán nem is beszélni arról a sok kínosan komikus hercehurcáról,
amivel a tanítóék összehozták ezeknek a vendégeiknek valahogyan is méltó ellátását.
Ám a rokonnyaraltatás megint csak egészen váratlan eredményt hozott. Bibike Tiszaberényből
fölkerült Budapestre Kata néniékhez.
Nusi hozta be Bibikét ahhoz az Ingatlanforgalmi R. T.-hoz, ahol ő volt alkalmazva.
Hogy milyen hálás volt ezért Bibike Nusikának?… És a boldogságnak micsoda bódulatát
jelentette Bibike számára ez a fővárosba való utazás?… Nehéz megérzékeltetni!
Mérhetetlenül új, érdekes, kellemes, gyönyörvetes volt a Bibike fővárosba való érkezésének
minden mozzanata az első napokban.
Elég volt csak az, ha új, pesti otthonában, a lágymányosi bérhodály ötödikemeleti balkonjáról
alápillantott messze, a budai táj violás panorámájára, vagy közelebb a bérkaszárnyák közötti utcák
szakadékát teleüvöltöző autókat, tolongást szemlélte, hát szinte földöntúlias és remegéses ujjongás
töltötte be egész lényét!
Valóságos-e ez? Nem fog fölébredni ebből újra a tiszaberényi ház hétköznapjainak
reménytelenségébe?
És hát mindezt unokahúgának, Nusinak köszönhette! Ne lett volna iránta csupa hála, csupa
készséges alázat és imádat?
Nusiék háromszobás lakásának egyik (folyosóról különbejáratú) szobája ki volt adva egy
házaspárnak.
Rakattyaynak hívták a férjet. Valamiféle szerényebb hivatala volt szintén.
Első pillanatra a potroha és a kopaszsága bizonyos tekintélyt kölcsönzött Rakattyaynak. A
hájtömeg alatt azonban vézna, egészen fiatal, sőt egyenesen kamaszkedélyű egyén rejtőzött.
Rakattyayné volt a különb emberpéldány kettejük között. Szép, sudár nő. Úgy is forgatta
Rakattyayt kedves neje az ujja körül, mint egy ostoba, hiú, nyafka, határozatlan bábut.
Rakattyayné elszedte férjétől fizetését utolsó vasig, és ha maradt abból, akkor külön szórakozott
belőle. Csalni pedig, persze hogy csalta Rakattyayt úton-útfélen.
De az a fontos, hogy Rakattyay mégis meg volt elégedve a világgal. Elég tűrhetően hegedült,
tagja volt valamiféle műkedvelő filharmonikus társaságnak. Ez foglalta le hivatalán kívül Rakattyay
minden percét, és adott alkalmat nejének a külön, szabad mulatozásra, mégpedig olyanképpen, hogy
még Rakattyayné élt zokszavakkal férje ellen, amiért a művészambiciói miatt elhanyagolja őt.
Bibike a pesti rokonai és albérlőik között szoros baráti viszonyt talált.
Már az érkezésére következett első vasárnap programjaképpen Nusi túraútra készült a Rakattyay-párral a budai hegyekbe.
Bibikét is magukkal vitte Nusi. Bár Bibike első ízben tapasztalta, mintha unokanővére terhére
lenne társasága ezen a kiránduláson.
Nos mindegy! Bibikét így is elragadtatásba ejtette a kirándulás.
Rakattyayt, amikor hajnali indulásnál megjelent tiroli dresszében, térképpel a nyakában,
hegymászó bottal a kezében, egyenesen be lehetett volna fotografálni egy német családi élclapba.
Azonkívül a Rakattyayné öccse vagy bátyja is a társasággal jött: Sanyi.
Ez nagyon bizonytalan egzisztenciájú fiatalember volt. Állástalan színésznek tudták, és valamivel
ügynökölt. De délceg, mozgékony és nagyon mulatságos egyénnek bizonyult. Bibike a maga
részéről igazán kitűnően mulatott a kiránduláson.
Rakattyay hegedült, és Sanyi mulatságos kuplékat énekelt. A fenyvesalji rét, ahol letelepedtek,
csak úgy visszhangzott hancúrozásuktól. Vicceket csináltak, labdáztak gyerekmódra, ahogyan a
szabad természet tesz kótyagossá falak közt tengő ifjú embereket.
A Bibike számára a kirándulás egyetlen fázisa maradt csupán kellemetlen.
Rakattyayné fivére, Sanyi, nem nagyon tudta titkolni, hogy Bibike édes szépsége bevette a szívét.
Minden alkalmat megragadott tehát, hogy Bibike körül sündörködjék, Férfias baritonját is láthatólag
Bibike kedvéért harsogtatta egyre, miután észrevette, hogy Bibikének tetszik ez.
Bibike maga igazán nem tudta: hányadán álljon a Sanyi udvarlásával? Ellenben tapasztalnia
kellett, hogy Nusi magánkívül lesz a féltékenykedéstől emiatt.
Nusi végül már minden tapintatot félretett abban a módban, ahogy rögtön közbelépett, mihelyt
Sanyi csak egy pillanatra kerülgette meg Bibikét. Egy ízben már a Rakattyay-pár kacajától kísérve
szaladt Nusi, uzsonnáját félrelökve, a Bibike és Sanyi nyomába, akik kettesben indultak el vízért.
Bibike, a maga félénk szemérmességével, persze hogy restellte tudomásul is venni Nusi
viselkedését. A Sanyi környékezésétől pedig kitért, amennyire lehetett… Egyebet nem tehetett!
Ámde Nusi maga volt az, aki szóba hozta ezt az ügyet. Mégpedig édesanyja jelenlétében, utólag,
mikor a kirándulásról hazatértek.
– Ha az apád és az anyád előtt nem éreznék felelősséget amiatt, hogy téged itt nálunk, a laza
erkölcsű pestieknél valami ér, mikor egy olyan rafinált csirkefogó, egy ilyen aktiv selyemfiú
hatalmába kerülsz, mint ez a Sanyi, akkor bánná az ördög, hogy lovagodnak csíped fel! De így,
fiacskám, kénytelen vagyok téged óvni a bajtól, és anyáskodni fölötted, ne haragudj! Én, aki már
ismerem a kísértéseket, amiknek itt Pesten csakugyan ki van téve minden lány.
Nusi ilyen hangon tartott prédikációt otthon, Bibike pedig egyebet nem tehetett, mint szelíd
méltatlankodással utasította vissza a gyanúsítást. Hisz őneki esze ágában sem volt Sanyival vagy
bárkivel kikezdeni! És hogy ő adott volna Sanyinak az udvarlásra agit!… Ugyan!
Persze, ez az egészen jogos mentegetődzés kárba veszett. Kata néni is csak Nusi mellett
kontrázott bele az erkölcsi intelmekbe. Hogy: ők nem vádolják semmivel Bibikét, de kötelességük a
szigorú őrzése!
Hát ez volt az első eset Bibike pesti tartózkodása alatt, hogy némi zúgolódás, lázadás és főleg
elkeseredés töltötte el a rokoni gyámkodás túlzásai ellen.
Na igen! Nemcsak azért, mert ártatlan szekálták meg a jelen esetben. De egyáltalán, elvben
mégiscsak megalázónak érezte női méltósága ellen, hogy ellenőrzést tudjon maga mögött még
vonzalmai ügyében is.
A következő vasárnap megint kirándulás volt a program. És ezúttal megjelent a társaságban egy
Zifcsek nevű úr is.
Ámde megint az következett be, ami előző vasárnap. Ha akkor Sanyi ragadott meg minden
alkalmat, hogy Bibike körül tapossa a földet, most vele vetélykedve tette ugyanezt Zifcsek Dénes is.
Ez a Zifcsek Dénes pedig, meg kell hagyni, valóban az a férfitípus volt, amit a női szívek
veszedelmének tartanak.
Karcsú, vállas, nyugodt, kedélyes, elegáns, harminc év körüli, elvált ember volt Zifcsek Dénes.
Társ volt valami kisebb vállalatban. Szóval rendes, biztos egzisztencia és pénzügyileg krőzus a
társaság többi tagjaihoz viszonyítva.
Mindent ő fizetett, a villamoson kezdve a kirándulást berekesztő kocsmázásig.
És hát egyáltalán, Zifcsekkel nem lehetett azt tenni senkinek, nőnek sem, Nusinak sem, amit
Sanyival, ha Zifcsek valamit akart.
Ha Zifcsek Dénes több ízben, huzamosabb időre Bibikét tüntette ki társalgásával, abba nem
kotnyeleskedhetett bele semmiféle erénycsőszködés vagy féltékenykedés. Már azért sem, mert ez a
Zifcsek mindent olyan biztonsággal, olyan leszerelőleg, olyan kedvesen csinált.
Valami kényes nézeteltérésféle mégis történt a kirándulás végén a csoportban.
Bibike ugyan csak azt látta, hogy mikor a budai hegyek közt, az erdőben jöttek a kocsmából, hát
többrendbeli összesúgásos, félrevonulásos megbeszélés folyt.
Zifcsek és Rakattyayék, Zifcsek és Nusi, Sanyi és Zifcsek, Sanyi és Rakattyayék, Nusi és Sanyi
és Zifcsek maradtak el heves tárgyalásra valami fölött.
De Bibike bárkitől is érdeklődött, mi esett hát voltaképp, nem kapott kellő felvilágosítást. Csak
annyit, hogy – Butaságról van szó!… Semmiség!… Szóra sem érdemes!
Nos, fönn a lakásban, Bibike faggatására, Nusi már nem zárkózott el a fölvilágosításoktól:
– Nem akartam beszélni neked, miről van szó! – kezdte Nusi megint édesanyja előtt. – De most
már anyus is nagyon jó, ha értesül róla. Tudjátok, Rakattyayék a lehető legdurvábban megsértették
Zifcseket. Hát erre Dini, persze, hogy aligha fogja többet rájuk nyitni az ajtót… Ez rendben volna!
Mi közünk hozzá! Csak az a vicc, hogy a lakbért eddig is csak a Zifcsek zsebéből tudta Rakattyayné
megszerezni, mert a férje fizetése és mellékese még a ruha, manikűr és extra egyiptomi cigaretta
számláit sem fedezi. Tehát ezentúl el lehetünk készülve, hogy nem kapjuk meg a hónapra a
szobapénzt. Hát én részemről, anyus, vedd tudomásul, tizenötödikétől fölmondom a szobánkat
Rakattyayéknak. Téged, Bibike, pedig nagyon kérlek, hogy teljesen szüntesd be az érintkezést ezzel
a népséggel. Köszönnöd sem szükséges nekik mostantól!
Így Nusi!… És Bibike, ha kissé csodálkozott is magában a Nusi érzékenykedés nélkül való
radikalizmusán, ezúttal semmi kifogása sem volt, hogy ahogy barátkozásba keverte őt Nusi
Rakattyayékkal, most megszünteti ezt velük.
Rakattyayék aztán másfélheti ádáz, nembeszéléses harag után valóban elhurcolkodtak az
albérletből.
De ki lett utánuk a szoba új lakója?
A Bibike legnagyobb meglepetésére a rokonai albérleti szobáját Zifcsek Dénes vette ki.
Hát igen, az már megint kínos és gyötrő mozzanatot jelentett Bibikének, mikor az új lakó első
vizitje után Nusi, sőt anyja is előálltak erényszavalataikkal és óvórendszabályaikkal, hogyan kell
viselkednie a szobaúr esetleges merényletei ellen!
Olyan igazán szükségtelen és vérig bántó okvetetlenkedés volt ez Bibike rokonaitól!
Hiszen egyáltalán alkalma sem lehetett Bibikének, hogy a nap bármely szakában öt percig
egyedül maradhasson Zifcsekkel. Reggel nyolctól este hétig irodában robotolt. Oda Nusival ment,
onnan Nusival jött haza. Este pedig, ha nem mentek el együtt valahová, ami ritkán történt, akkor
Bibikét nagynénijének Árgusszeme is őrizhette otthon a lakásban, hogy a szobaúrral titkos
trafikálásba ne kezdjen.
És Zifcsek maga is többet tartózkodott esténként házon kívül, mint otthon. Akkor is kizárólag
Nusi vagy édesanyja érintkeztek a szobaúrral, akár a lakásban, akár a szobájában, akár együtt
mentek el valahová.
Így volt.
Mégis, egy szép nyáreleji délután, mikor még fényes nappal van az irodazárás, következő eset
történt.
Nusi, Bibikével hazajövet, fogát ment reparáltatni egy orvosi rendelőbe. Bibike meg szokta Nusit
várni az orvos fogadótermében. Most azonban, a szép alkonyatban, Bibike arra kérte Nusit, hogy a
ház előtt, a vadgesztenyefás, virágágyasos térnek egy padján várhasson rá
kezelése alatt.
Amint ott ül Bibike a padon, és nézi a gyerekkocsis dajkákat, kutyuskát sétáltató hölgyeket,
urakat, kopott ruhás lézengőket a kis parknak a padjain, hát egyszerre Zifcsek Dénest látja maga
előtt.
Kitérni a Zifcsek barátkozása előtt ezúttal komikus lett volna, eltekintve, hogy sértés.
Zifcsek pedig titkoltan, mohó örömmel foglalt helyet Bibike mellett a padon.
Egy-két-három mondat a szituációról, és Zifcsek már a maga ellenállhatatlan és kifogásolhatatlan
donzsuános modorában egyszerre a maga erős férfimarka alá szorította a Bibike liliomkehelyszerű
kacsóját, ahogy az a padon hevert közöttük, és a következőket mondotta:
– Boriska! Engedje meg, hogy nyílt legyek magához itt, most rögtön. Mert hiszen, ahogy magát a
rokonai őrzik, az már rabszolgaságnak is sok! Azt sem tudom, mi okból tűri?… Én például,
esküszöm magának, hogy csak a legtisztességesebb szándékokkal mernék közeledni magához, és
ahhoz, hogy ezzel is elutasítson, utóvégre egyedül a maga dolga… Hallgasson meg! Legyen drága!
Ne szakítson meg, mert nem akarom, hogy Nusi itt találjon maga mellett… Kell, Boriska, kell hogy
módot találjunk, hogy találkozzunk a rokonai tudtán kívül… Én írni fogok magának, és a
konyhaszekrény fiókjába teszem a levelet. A fiókot nekem adták, és fogja, itt a kulcs hozzá… A
levelet aztán tépje el!… Tudom, hogy jelen pillanatban csak kellemetlenséget csinálhatna magának a
nyílt fellépésem rokonaival szemben. Máskülönben megtenném… Mert, hogy soha komolyabban
nem szerettek nőt, mint én magát, mindenre esküszöm!… És ha maga is viszonozná, csak egy
cseppet, hát akkor… Szóval én nem akarom kiforszírozni most a válaszát… És kérem, ne is szóljon
Nusinak, hogy ideültem magához. Ebből fogom tudni, hogy megértett engemet, és nem tart
csirkefogónak… Hát a konyhafiókban! Ne felejtse! Most megyek!… Csókolom a kezét, Boriska!
Higgyen nekem!…
Ezzel Zifcsek már ott sem volt.
Amilyen váratlan, amilyen gyors volt ez a vallomás, olyan szívszorongatóan édes
gerjedelmekkel, ismeretlen bizsergésekkel hatott Bibikére.
Őszintén, nagyon tetszett neki is ez a Zifcsek, és hitt neki. Egyáltalán, aggálya sem jött felőle,
hogy Zifcsek nemcsak afféle felelőtlen csábítási szándékot rejtegetne ellene. A konyhai levelezés
mégis megijesztette.
Hirtelen azt határozta el, hogy egyetlenegy levelet vált csak Zifcsekkel. Ebben megírja, hogy
Nusiékkal ugyan nem tartja szükségesnek a teljes bizalmasságot, de viszont titkos közösködést sem
akar a legbecsületesebb szándékú férfival sem, tehát Zifcsek tessék, és írjon az édesanyjának
Tiszaberénybe!
Hát kellett annyira vigyázni egy ilyen okos lányra, mint Bibike?!
– Na, egyedül vagy? – volt a Nusi első szava Bibikéhez.
Ebből Bibike rögtön megértette, hogy Nusi talán a rendelő emeleti ablakából látta meg őt a padon
Zifcsekkel.
– Zifcsek ült le hozzám egy percre. De sietős dolga volt, elment – felelte Bibike tehát Nusinak.
Mert lányos ravaszsággal átlátta rögtön, hogy Zifcsek utasításához tartani magát, és a véletlen
találkozást is letagadni, kész ostobaság, gyanú és háborgás a Nusi részéről.
Nusi így is egész úton, hazáig, sőt fönn a lakásban, a vacsora alatt is, anyjával együtt, belterjes
erényoktatásban részesítette Bibikét, természetesen arról, hogy mégiscsak lehet egy férfival úgy
viselkedni egy lánynak, hogy a férfi még akkor se merjen egy kalapemelintésnél többre közelgetni,
ha különben ismeretségben vannak!… Igen bizony!
Másnap este Bibike az ágyban olvasott.
Kata nénivel aludt ő egy szobában, és amíg Kata néni szokása szerint olvasott az ágyban,
Bibikének is szabad volt.
Nusi a másik szobában aludt egyedül. A Nusi szobájából ajtó nyílt az albérleti szobába. De az,
persze, állandóan zárva volt. Sőt előtte lógott egy japán mintás, rézkarikás függöny.
Késő éjjel lett lassan. Kata néninek nagyon érdekes volt a regénye. Kata néni utoljára is, szörnyen
furcsa pozitúrában, elaludt a könyvével.
Ezt a mulatságos pozitúrát akarta megmutatni Bibike Nusinak. Édesanyja félrefitult fejét a
párnán. Ha még Nusi fönn volna.
Nahát, amint Bibike zajtalan benyit a Nusi szobájába, Nusi nincs az ágyán. Ellenben a
szobaúrhoz vezető ajtó elől a függöny kissé félrehúzva.
Ezt az elővigyázatlanságot!
Bibike odasurrant a függönyhöz, ahol az félrerántódott az ajtóról…
Döbbenet!… Az ajtó is nyitva, és a szobaúr szobája is teljes villanyfényben.
Zifcsek az asztalon ül, szemközt. Nusi pongyolában mellette, féloldalt. Most mozdul éppen Nusi,
éspedig következőképp.
Felnyújtja, vagy inkább fellöki két meztelen karját a Zifcsek nyakába, és hanyatt a Zifcsek
mellére dől. Úgy nyújtja alulról ajkát csókra Zifcseknek. Mire Zifcsek, Bibike jól látja, nagyon
fanyalgón, ímmel-ámmal, szinte megadólag, viszonozza a Nusi vastag, érzéki ajkainak tapadó,
mohó csókjait…
Egy pillanat!… Bibike már elugrott a függönytől, és visszasurrant a maga hálójába…
Felindultan, remegve, bódultan ágyára vetette magát Bibike, és hirtelen lekattantotta a szoba
villanyát, mint aki a sötétben jobban számba vehet mindent… Ahh!
Nos igen! Bibike megértett, átértékelt mindent a Nusi viselkedésén, visszamenőleg már
Rakattyayékkal, már Sanyival, és aztán a furcsa viszálykodásokat… Mindent!
Nem tehetett róla, forrott a Bibike galambepéje a jogos felháborodástól, hogy visszaadja Nusinak
sok megaláztatásáért, meggyötörtetéséért a kölcsönt. Formán, szavakon, pózokon, alkalmakon
tépelődött Bibike, ahol teljes érvényűleg veti Nusi szemére hipokrita anyáskodását, boszorka
szigorát… Mindent!… Most aztán!…
Igen! Most aztán… Mikor ideért töprenkedésében Bibike, egyszerre szörnyűséges egyszerűen
cikázott át agyán a gondolat: – De hát minek a szemrehányás?…
Minek élesre hegyezni a dolgokat? Minek a hangos és nyers ellenségeskedés?
Eszébe ötlött inkább Bibikének a Zifcsek konyhafiókja, ahová eddig nem merte belerejteni kulcsa
segélyével kimagyarázkodó sorait. Eszébe ötlött Bibikének a Zifcsek savanyú képe, a Nusi
ajánlkozó csókjánál, a villanyfényen… Eszébe jutott a Zifcsek bensőséges férfias hangja, mikor neki
tette vallomását… Eléje idéződött a Zifcsek tétovasága, mikor a rokonaival szemben való föllépését
kellemetlennek vélte…
Bibike újra meggyújtotta az ágya ernyős villanyát, és levélpapírt simított szét az
éjjeliszekrényen…
Remélhetőleg ennek a levélnek révén aszerint sikerült minden, ahogy Bibike tervbe vette.
A másik
Nem ért életemben ennél nagyobb meglepetés! Mit akar ez a gyönyörű nő ettől a majomtól?
Együtt lakom Hulinász Ervinnel, ezzel a tutyimutyi alakkal, itt a Kelenföldön, a Főiskola
közelében. De még azt sem mondhatom, hogy barátok vagyunk. A kartársi ügyektől eltekintve húsz
szót még nem váltottunk bizalmasabb ügyről.
De ez tényleg nagyon kellemes lakás, nagyon kedves úri népek a háziúrék, szinte nem is érzi az
ember náluk, hogy hónaposlakó, idegen. Egy ilyen öreg nyugdíjas hivatalnok, a feleségével együtt,
egész életén át hozzászokott, hogy a három fiokkal törődtek, és most, hogy mind távol
vannak tőlük, reánk, idegen diáklakókra ruházzák a bennük rekedt sok szeretetet. Ez teszi, hogy
otthon érzi magát ilyen emberek fizetett kvártélyában az ember. És hát többek közt megtarthatna ez
is engem a Hulinász lakótársának. Máskülönben, amilyen száraz, tudákos, szempontos, pápaszemes
fráter ez, hát a világon semmi sem hozna össze vele engem barátságba.
És ez a gyönyörű, édes, bájos, igazán istennő, tündér, tüneményszerű nő pont egy ilyen alakot
tekintsen rokonszenvére érdemesnek, mint a lakótársam, ez a Hulinász Ervin, hát az eszem megáll!
Én bevallhatom, konzervatívabb felfogású fiatalember nem kell nálam, ha nőkről van szó. Nem
tehetek róla, de magamban még mindig megbotránkozom, ha nagyon erősen kimázolt nőre nézek, és
ha lányokat, egyeseket például a kolléganők közül, keresztberakott lábbal cigarettázni látok, zabos
leszek.
Esküszöm, ezért a nőért, ezért az asszonyért bocsátottam meg legeslegelőször a kiszedett
szemöldököt és az estélyi öltözetnek szemérmetlen dekoltázsait! Mert ahogy ez az asszony mozog,
szépséget, kellemet tudna lopni bármibe. Condrákba is, mindenbe!
Csak kín és vágy és imádat és rajongás az, amit ez az asszony fakaszt belőlem. Nem fogok
hazudni. Se magamnak, se másnak!
Igaz, Hulinász Ervin révén ismerkedtem meg ezzel a nővel. Első nap, mikor a Főiskolán
említettem, hogy nincsen lakásom, Hulinász mohón ajánlotta föl, hogy az ő lakásába lakótársra
volna szüksége. Immel-ámmal mentem bele, hogy ilyen mulya alakkal költözzem együvé. De pont
akkor, mikor a lakást megnéztem, ott volt ez az asszony a szomszéd lakásból. Meglátni és dönteni,
hogy ide költözzem, pillanat műve volt, mint novellák mondják.
Ez a nő elvált az urától, aki morfinista, mint hallottam, és a szüleinél lakik, a szomszédban. Átjár
ide az én házigazdáimhoz, elég sűrűn. De ott reménytelenül feszes a beszélgetés, ha különben
kedélyes is.
Hanem megmondom, hogy hogyan érintkezünk mi ketten, Hulinásszal, külön ezzel a
szépasszonnyal.
A mi kiadott szobánk előtt hosszú balkon van. Ez a balkon közös a szomszéd lakáséval. Csak egy
rács választja el a két erkélyt.
Itt szoktunk tereferélni a szépasszonnyal… Meddig? Mind hűvösebb ez a nyomorult ősz.
A tegnapi beszélgetésünk eredményeképpen, ahogy kiskabátban álltam a szelet a balkonon, máris
egy erős, kellemetlen náthát rakhatnék, mint hősi áldozatot, a szépasszony pici lábai elé.
Hát igen, vannak, akik ilyen teremtésnek briliánssal, gyönggyel, autóval, villával vagy birtokkal,
vagy az alanyi költészet remekével hódolnak. De egy náthából is lehet tüdőgyulladás, és belőle láz,
és láztól szívbaj.
És mindez az én esetemben egy szépasszonyért olyképpen, hogy azon alkalommal jelenti ki, egy
méltatlan másik tetszik neki!…
Keservemben, sőt komoly, halálosan komoly gyötrelmemben viccelek ilyen cinikusan!
Mert esküszöm, akkor, mikor a szépasszony Hulinász iránt való rokonszenvét említette előttem,
mint valami gyilkos harapófogó szorította össze a szívemet az elképedés, a fájdalom, a
lesújtottság!
– Nézze! – mondta a szépasszony nekem. – Maga jó fiú és korrekt és jellemes gyerek. Másként
nem tenném ezt a vallomást magának, hogy nekem őszintén tetszik a barátja. Amire kérem, csak az,
hogy animálja őt: ne féljen tőlem! Hiszen az már nem is tartózkodás, ahogy velem viselkedik.
Ideges, ha lát, egy-két szó, és fut el tőlem, mintha örülne, hogy megszabadult a társaságomtól. Én
tudom vagy érzem, hogy ő magában másként érez irántam. De tudja maga is, hogy nem egyedülálló
az ilyen természetű fiatalember. Hiába biztatom, hiába kacérkodom vele, látja, nem használ! Azért
igazán, ez az utolsó mentségem, hátha maga mint férfi barátja, hatni tud rá. De remélem, bízhatok a
szavában: el nem árul neki, hogy erre kértem? Így csak nem fog megalázni? Azt igen bátran
megmondhatja Ervinnek, hogy maga előtt a legnagyobb rokonszenvvel beszéltem róla. Bánom is én,
ha azt is mondja: szerelmes vagyok beléje!…
Hát mit játszhattam meg ezekután ez előtt a csuda nő előtt, ez előtt az édes, átkozott boszorkány
előtt? Persze hogy az önzetlen, gáncs nélküli lovagot. Meg fogom gyúrni neki ezt a makutyi
Hulinászt. Elég marha vagyok, hogy ezt a feladatot becsületesen elvégezzem.
Vitték volna bele az őrültek házának a legfenekébe, aki először lelkesedett a romantikáért!
Most aztán kezd a helyzet vígjátékossá fajulni. Sajnos, nem az én előnyömre és diadalomra.
Szavamra mondom, pontosan a szépasszony utasításai értelmében jártam el Hulinásznál.
És Hulinász mit válaszolt? Azt válaszolta, hogy nagyon kér, ne avatkozzam bele ebbe a dologba!
Semmi kedve egy ilyen démonnal barátságba bonyolódni. Különben is félig-meddig vőlegény, és
választottja, főként pedig annak családja, nem nagyon néznék jó szemmel, ha ezzel az elvált
asszonnyal mutatkoznék túl sokat.
Bámulni tudok az okosságnak, higgadtságnak ekkora mérvén, ami ebben a Hulinászban lakik. Én
magam úgy érzem, ennek az észvesztő nőnek egy intésére nem családi megrovásokon, de
szuronyerdőkön is áttörném magam.
Mindenesetre, nem tudom, miért akarok a rendkívüli jellemek sorába emelkedni? Miért akarok
Hulinász Ervin miatt a köteles lovagiasságon, diszkréción, baráti jóindulaton is túltenni?
Ugyanis Hulinász is arra kért, hogy persze, nem szeretné, ha bizalmas közléseit azon módon a
szépasszonyhoz származtatnám. Ez nem volna baráti becsület!
Nos igen! De viszont a szépasszonynak már előzetesen megígértem, hogy pontosan közleni
fogom vele, hogyan reagált Hulinász buzdításomra. Hát inkább, és érdekeim ellenére, egy maflához
legyek bizalmas, mint egy imádott hölgyhöz?
És mégis így van! Ma beszéltem újra a balkonon a szépasszonnyal.
Nem mertem neki megmondani, hogyan nyilatkozott Hulinász, és micsoda érvekkel utasította el
magától biztatásomat. Csak annyit mondtam, hogy Hulinász nem óhajtja, hogy a dolgaiba
avatkozzam, semminemű baráti jóakarat alapján sem!
Kínos lett volna, hogy a szépasszony fájdalmát, szégyenét végigtanúskodjam, mikor Hulinász
durva megjegyzéseit közlöm vele… Azért nem tettem! És azért, mert úgy éreztem, hogy a
szépasszony nemtelen, kárörvendő áskálódásnak tekinti ezúttal kívánt őszinteségemet vetélytársam,
Hulinász ellen.
Máskülönben is Hulinász otthon volt. Sőt, először hármasban csevegtünk a balkonon. Hulinász
csak aztán hagyott ott bennünket, mint aki unja a társalgást… De azért minden percben
kijöhetett hozzánk újra.
Összeredmény természetesen az, hogy a szépasszony továbbra is támogatásomat kéri, a Hulinász
érzelmeinek a feléje fordításában. Na persze, ha nem árulom el neki a Hulinász lesújtó nézeteit és
elveit és konnexusait.
Bátortalan ugyan kifejeztem a szépasszony előtt vélekedésemet egy bók keretében, hogy hát:
– Voltaképp rejtélyes előttem, hogy maga, nagyságos asszonyom, aki olyan szép… hát izé…
Ervin, egy ilyen izé… felé hajolhat.…
Azzal vágott dadogásomba, hogy: neki mindig az ilyen csöndes, tartózkodó férfiak voltak a
zsánere, és a világfi, a donzsuán fajtából épp elege volt neki férjével…
A száraz tény az, hogy továbbra is vállalkoztam erre a buta, nevetséges, megalázó
elefántszerepre. Kivéve, hogy most erős fejtörést okoz, hogy mit hazudok majd a következő
beszélgetésünkkor a szépasszonynak Hulinász felől, akivel már tudom, hogy abszolúte nem érdemes
értekeznem, mint közvetítő.
Ma délután hiába vágtam ki egy igazán ügyes, elmés vallomást a szépasszonynak. Azt mondtam
neki:
– Érdekes, lássa, hogy a történelem sehol sem emlékszik meg a jellemerő olyanféle bajnokairól,
mint Hulinász Ervin. Úgy értem, akik ellen tudtak állni bármi női csábnak. Minden emberben
csöndes undor kél effajta hősiesség fölött. Annál több eset hirdeti a női szépségnek mindenen
átgázoló hatalmát nagyokon, kicsinyeken, jókon, gonoszakon. Részemről csodálkozom, hogy egy
ilyen szép teremtésnek kívánságára, nem élőlények, de holt tárgyak nem sietnek rögtön szolgálatára.
És lám, ilyen vélekedés mellett engem nem méltat semmi rokonszenvére!
Nahát, persze, erre a szépasszony azzal a banális, dühítő frázissal akart kiengesztelni, hogy hát:
de igen, teljes vonzalmát bírom, mint jó barát, de nem tehet róla, ha érzései Hulinásznak vannak
lefoglalva.
Ma este, mikor hazajöttem, Hulinász éppen távozott. Frakk vagy szmoking volt rajta, láttam.
Valami estélyre megy.
Látható, mennyire vagyunk meghittségben. Soha még azt se kérdezzük meg egymástól, hogy
hova mégy?
Egyébként a háziak szomszédos szobájában látogatóban járt éppen a szépasszony. Hallottam jól a
hangját, és bemehettem volna. De nem tettem. Nem szeretek vele a háziaknak abban a háziáldásos
légkörében találkozni.
Kimegyek a balkonra egypár percre. Csak éppen szétnézni. Esténként átlag tizenötször. Érthető
okból.
Most, mikor már reménytelennek tartom, hogy a szépasszony is kinézzen, noha a háziaktól már
hazajött, egyszerre megjelenik ő is a balkonon:
– Lássa! – mondja többek közt. – Nincs szerencsém! Ma este alkalmam volna Ervinnel táncolni a
Budai Galamblövészek estélyén a Gellértben. De ő társaságot kísér el, akik közé nem vihet
ismeretlent, mint mondta a háziak előtt is. Én pedig nem tudom, kit lármázzak föl most már az
ismerőseim közül, hogy elkísérjen erre az összejövetelre. Mert egyedül nem mehetek oda.
Hát ez olyan kiprovokálása, hogy felajánljam a kíséretemet, ki sem térhetek előle!
Már éjfélen jócskán túl van. Hulinász jövetele, mint Damokles kardja, függött fölöttem, hogy
elrontsa eddig a mulatságomat a szépasszony társaságában. Arra mindenesetre jó volt Hulinász
fenyegető jövetele, hogy két ismerős társaságtól elszabadkozhattuk magunkat a szépasszonnyal.
Most pedig már teljesen valószínűtlen, hogy még Hulinász beállíthasson.
A szépasszony szavai, amiket még a második vagy harmadik slow-fox közben mondott nekem,
egy kézszorítás és odasimulás kíséretében, erősen dolgoznak agyamban:
– Hát ha megtenné Ervin, ahogy maga kívánja, és nem jönne el értem ide, akkor megérdemelné
csakugyan, hogy magára ruházzam ezt a reménytelen, árva vonzalmamat. De itt lesz ő, biztosítom!
Aki nem jelentkezett, az Hulinász.
Szél fúj, és eső csepereg, ahogy kijövünk az estélyről. Arra gondolok, hogy vége a kedves
csevegéseknek a balkonon. Vége minden alkalomnak, hogy bizalmasabb együttlétbe kerüljek
belátható időn belül a szépasszonnyal. Ez az utolsó! Sőt minden lehető között a legjobb, amíg a taxi
kettesben hazáig visz. Minden összejátszik előnyömre. Hulinász minősíthetetlen viselkedése…
stb… stb… Ha most nem leszek ügyes és vakmerő, akkor igazán!…
Nos igen! Ez már visszacsinálhatatlan diadal és ujjongás. Alig egy kissé-kissé tolt el, amikor
megcsókoltam. És az ismétlésnél már egyáltalán nem ellenkedik, sőt úgy érzem… Ez mellékes!
De két házzal a kapu előtt, mikor Hulinász Ervint én említem újra, egyszerre nevetni kezd a
szépasszony, és így szól:
– Érdekes! Hogy maga milyen édes, naiv gyerek! Elhitte csakugyan, hogy én ebbe az Ervinbe,
ilyen fajankóba szerelmes lehetek… Jelzem, valóban volt szó róla este, a háziak társaságában, hogy
a Galamblövészek estélyére elkísérhetne… De ő kimentette magát, hogy hogy Hogyishívjákékhoz
megy. Maga pedig nem jött még haza akkor, hogy megkérhessem rá!
Azt hiszem, jogos az az érzésem, hogy nagyon hosszú vagy talán lehetetlen lecke, egy ilyen édes,
gyönyörű boszorkány kiismerése!…
Az orosz tánc
Az Andrássy utat most öntötte végig a reggeli nap aranyos zuhatagával. A közelről szürke,
piszkos, rideg aszfalt távolabb egyszerre csillogó, szemkápráztató tükörré változott. Szinte a fasor, a
házak visszképe megtetszett benne.
A kávéház üres teraszára ifjú pár vonult be. A hölgy fitos, édes, angyalarcú, fiatal teremtés volt.
Oxidált, fehér, tartóshullámmal bodorított haja természetes barna állapotában is ragyogó éke lett
volna bájos fejének. És nedves, üde ajkán is olyan egészen szükségtelennek rémlett a rúzs. Teljes és
érdekes lett volna szépsége minden kikészítés nélkül is.
A fiatalember méltó párja volt. Rózsásszőke, atléta alakú. Nőkre ellenállhatatlan veszedelemnek
körülbelül ilyen férfipéldányokat tartanak.
Még messze volt az időpont, amikor a kávéház terasza az ágyukból kelt reggelizőkkel népesedik
meg. Ez a pár szemmelláthatólag valami éjjeli lokálból csöppent ide. De nem rítt le róluk sem
fáradtság, sem gyűröttség, sem valamilyen alkoholtól, nikotintól előidézett lázas állapot.
Haboskávét kértek, ezt a nagyon polgári reggelit. Aztán nyugodtan, cigarettázva fecsegtek és
nézelődtek bele az édes, langyos reggelbe.
Most egy fiatalember tűnt föl a járdán. Lomhán, egészen magába feledkezve jött. Ordított róla az
éjjeli züllés. Nyakkendője kibomolva csúszott az ingmelle közepe irányába, és a borosta is erősen
kiütközött az állán.
Csakis az ágyról, legföllebb a gőzfürdőről álmodozhatott lassú ballagása közben. Ebből riasztotta
föl a nője mellől a másik fiatalember. Majdnem rikkantásszerűleg kiáltotta eléje:
– Szervusz, Kálmán! Te büdös csirkefogó! Te itt vagy Pesten?
– Szervusz! – köszönt vissza minden különösebb emóció nélkül a gyűrött fiatalember, a kávéházi
kert pléhbokra mögé. Majd afféle sandasággal és reverenciával kevert pillantást vetett a hölgyre.
Mintha kérdené: hát hiszen egy nővel vagy, zavartatni akarod magad velem?
De hát a másik a nő mellől már felugrott, és majdnem neheztelve kérdezte, mikor kezet
szorítottak:
– Na, nem is akarsz leülni velünk?
Azzal már vonszolta is az asztalhoz ezt a Kálmán nevű egyént. Ott a hölgynek így mutatta be:
– Bemutatom magának, Maca, ezt a sötét gazembert. Sósárdy Kálmánnak hívják. Együtt
érettségiztünk Kolozsvárt.
Sósárdy nagyon kicsikét elpirult, és petyhüdt vonásai idétlen bocsánatkérésre torzultak a fiatal
hölgy előtt, hogy: ő nem erőszakolná ezt az ismerkedést, de hát!…
Mert a nő nem nagyon titkolta, hogy nincs elragadtatva az ismeretségtől. Valósággal csak
odalökte finom, fehér kacsójának pirosra fényezett körmű ujjahegyét ennek a Sósárdynak. Rögtön
idegesen el is kapta a tenyeréből, mintha undokságot kellett volna tapintania. Aztán idegesen
fintorgatta fitos orrát, erősen szívta cigarettáját, kék szeme szertekalandozott a levegőben, és ha
onnan visszatért, csak kétféle kifejezés jelent meg benne. Vagy dühösen és szemrehányólag kereste a
gavallérja tekintetét, vagy barátságtalan, utálkozva méregette ezt a Sósárdyt.
Hármuk közül csak a szép fiú volt jó hangulatánál. Sőt, láthatólag fölvillanyozta őt ez a züllött
külsejű, régi barát. A nő mogorva, rosszalló pillantásaira nagy gesztikulálva magyarázta:
– Maga, Maca, azt hinné erről a csirkefogóról, ahogy itten lapít, hogy egy szelíd kis bárányka.
Holott nagyobb heccmeisztert és lumpot, és amit akar, maga még nem látott nála. Hallottam, hogy
elverted az örökségedet, ötszáz holdat és egy gőzmalmot? Igaz?
– Csak háromszázat! Na és? – vont vállat Sósárdy. És fölkelt: – Nem haragszol! Mennem kell.
Kezét csókolom!
De a szép fiú eléje állt. Majdnem mellbe bokszolta, úgy nyomta vissza a székre:
– Hova a fészkes fenébe kell menned? Csak nem akarod nekem bebeszélni, hogy most jössz
hazulról és dolgod van?
– Nem! – mondta Sósárdy. – Kimaradtam. Éppen azért sietek, hogy rendbehozzam magam
nyolcig. Hivatalba járok. Hány óra?
– Ajjaj! – kapta ki óráját a szép fiú. – Fél hat sincs. Hivatalba jársz? Hová?
Sósárdy megnevezte szerény alkalmaztatását. És nem változott meg ügyefogyott, aggályos
viselkedése a nő előtt, mint aki jól látja, hogy alkalmatlan koloncnak kényszerítik.
Ezzel szemben a szép fiú élénksége csak fokozódott. Elmondta közben a nőnek, hogy rengeteget
korhelykedtek együtt Sósárdyval nagyobb gimnazista éveik alatt, és volt künn a Sósárdyak birtokán
is vendégül, egy erdélyi faluban. Mindenképpen érdeklődésre, barátságra akarta hangolni a nőt
Sósárdy barátja iránt.
Csakhát ez egyáltalán nem sikerült.
Maca, egy-két erőltetett mosolyt leszámítva, rendületlenül kitartott idegenkedése, sőt dühös
lenézése mellett egy ilyen piszkos körmű, szeszpárákat árasztó, félszeg alak iránt, mint ez a Sósárdy
volt ott.
– Reggeliztél? Kávézz meg velünk! Halló; pincér! – intézkedett a szép fiú. De Sósárdy ezúttal
már némi eréllyel és bosszúságtól villódzó szemmel hárította el barátja szívességét:
– Nem reggelizem! Otthon vár a reggelim! És nem akarod, hogy mulasszak miattad az irodában?
– mondta. – Különben sem kávézom! Nem kell semmi!
Ezt az elutasítást a megjelent és várakozó pincérhez intézte Sósárdy. De a szép fiú nem tágított:
– Hát?… Teát?… Egy konyakot?… Iszom én is egyet veled! Hiszen ráérsz, mondom, a
hivatalodig, nyolcig! Mit akarsz? Fürödhetsz, borotválkozhatsz itt a szomszédban is, a gőzfürdőben.
Muszáj neked okvetlenül hazamenni, mikor annyi idő óta véletlen összebotolsz velem? Ilyen ronda
alak lett belőled?
Hozzáhajolt Sósárdyhoz, és suttogva kérdezte: talán az volna az oka berzenkedésének, hogy
nincsen pénze? Hát ennyire nem tartja már őt régi jó barátjának? Hát lekvittelhetné-e valaha azt a
sok murit, ahol ő volt a Sósárdy vendége?
Ez a hang most már olyan volt, hogy Sósárdy kezdte beszüntetni a nőre vetett mentegetődző
pillantásait. Ehelyett az a tipikus, alamuszi fintor jelent meg ábrázatán, amit alkoholisták szoktak
fölvenni, ha jelezni akarják maguk előtt is, hogy: íme hát ki lehet térni a poharazás elől, azt a
kutyafáját is neki?!
– Bánja a fene! Egy pohár sört innék, esetleg egy ringlivel! – mondta. – De itt a kávéházban
nincs, csak üveges sör. Én pedig csak csapolt sört iszom. Azt pedig ilyen korán, hol… Legföljebb a Tarka macská-ban kapsz most. Ha odajössz velem? Az közel van a lakásomhoz is,
szép kerthelyisége van.
A szép fiú egy kicsit meghökkent. Kocsmázásba bocsátkozni?… De szemhunyorítás nélkül:
– Rendben van! – biccentett Sósárdynak. Aztán a nőhöz fordult: – Maca! Elmegyünk a Kálmán
kedvéért egy kitűnő helyre. Szép, napos kerthelyiség, Budán, a Tarka macska!
A nő most aztán már nem titkolta tovább mérgét, ellenszenvét:
– Hogy gondol ilyen sült baromságra? Most megyek én éppen egy piszkos kocsmába. Direkte
erre rendezkedtem be ma reggelre! Erről álmodoztam előre!
– Hát menjen, angyalkám, haza és feküdjön le! – mondta fenyegetésre vont szemöldökkel a szép
fiú, de különben nyugodt hangon. – Nyolc, legföllebb kilencre otthon vagyok. Mondtuk, hogy
megvárjuk a ma reggeli postát…
– Nem megyek maga nélkül! – felelte erre a nő éppen fordított módon. Vagyis a hangjában
rezgett, vinnyogott, rikácsolt a düh, és a szavai tartalma volt egyszerűbb.
– Bocsásson meg! – makogta közbe Sósárdy: – Én… én…
– Maga nem hibás! Azt csak látom! – felelte Maca. – Ez a hülye Misi nincs belátással, hogy…
– Kuss! – rivallt a szép fiú kedélyeskedően és elintézőleg Macára. Azzal hívta a pincért, fizetett.
Majd mikor kimentek a kávéház teraszáról, és egy üres kistaxi vonult arra, a szép fiú intett, és abba
szállott a társaság. Irány a Tarka macska, Budán!
– Van magának fogalma arról, milyen szenzációs magyar dalokat tud ez a csirkefogó, amiket
most esz a közönség! – akarta a szép fiú mindenáron elfogadhatóvá tenni a nő előtt ezt a mulatságot
a taxin.
De Maca ezúttal már a kényszerített mosolyait is elhagyta. Kikönyökölt a taxi ülése támlájára, és
ingerülten rántott egyet édes, teli vállán. Nem érdekelte semmi! A pesti reggel gyér, robotos
járókelőit nézte el vad, elkeserült megvetéssel.
A szép fiú, kénytelen, végleg abbahagyta hát a Maca nyaggatását ezzel, hogy belevonja őt a
csevegésbe. Sósárdynak kezdte magyarázni:
– Ő a partnerem! Együtt lépünk fel egy szenzációs számban. Magyaros dolog. Szenzációs
sikerünk van. Künn jártunk most külföldön. Ezzel volt a legnagyobb sikerünk mindig. Ének és tánc.
Különben egy semmi, vacak. De édes, stilizált kosztümben… Itt van különben véletlen nálam egy
fénykép rólunk…
Összesodort színházi képesújságot húzott elő a zsebéből, föllapozta, és megmutatta Sósárdynak a
szöveg közé nyomott képet:
THE TWO REMÉNYIS
Ezt az aláírást és címet betűzte ki Sósárdy. És bár rögtön kapiskálta, hogy a Reményi a barátja
művészneve az eredeti Reisinger Misi helyett, azért zavar, tájékozatlanság, majdnem együgyűség
jelent meg képén a fotográfia és cikk szemlélgetése alatt, hogy mire becsülje tulajdonképp ezt az
ügyet?
– Persze, neked sejtelmed sem volt, hogy ez én vagyok – jegyezte meg a szép fiú. Majd hirtelen
kinyújtotta karját a taxiból, és egy hirdetési oszlop tarka plakátjára mutatott.
A taxi ugyanis, utcakereszteződés előtt, lassan tovazakatoló, tejes és szódavizes kocsisor miatt,
percek hosszat vesztegelt dürrögő motorral a járda szélén.
Sósárdy egészen közelről, most már kitűnő, színes karikatúra alatt olvashatta el újra a plakáton a
The Two Reményis nevet.
Nahát, hiszen semmi kifogása nem volt ellene, hogy lehengerelje őt a barátja hírneve, világsikere.
Őszintén, majdnem alázattal vigyorgott, bólingatott:
– Örülök igazán, kérlek, hogy ilyen nagyszerűen kifutottad a karrieredet ezen a pályán!
Egyáltalán, Sósárdy sunyi, tévelygő pillantásai mögött, amivel a maga szürke züllöttségét és a
barátja vasalt, ragyogó elegánciáját, és pláne vele ezt a csuda nőt, összeméregette, már megértette,
hogy minek köszönheti a nagy fölkaroltatását. A világhírű művész barátja dicsekedni akar előtte
helyzetével, és ezért kegyeskedik a régi hangot megütni vele, a ringy-rongy, tizedrangú
irodakukaccal!… Hát hiszen igazán semmit sem veszt vele, ha benne van ebben a játékban.
Alamuszi arca és egész mivolta még inkább nekirökönyödött a teljes reverenciának.
Csak ezzel a bájos, virágszerűen finom nővel nem akart javulni a kínos helyzet Sósárdy számára.
Ez az ezüstszőke Satanella nem méltányolt semmi szerénységet. Duzzogva, gyilkos pillantásokkal és
savas elutasítással viszonzott minden kísérletet, ami be akarta volna vonni őt a társalgásba.
Künn ültek a szellős, fás kerthelyiségben. Álmából alig ocsúdott, rosszkedvű kiszolgálólány volt
az egyetlen rajtuk kívül, aki a söntés ajtajából találgatta: micsoda furcsa társaság ez itten, hogy
Sósárdy törzsvendég úron kívül a másik kettőn semmi jele az éjszakai kirúgásnak, és úgy néznek ki,
mint egy herceg és hercegnő, holott napszámosnép kél ilyen korán legföllebb?
Körül a bérhodályok egy-egy redőnye szaladt föl. Cseléddanától kísért törlőrongy rázogatás vagy
ágynemű szellőztetés eszközlődött egy-egy ablakban.
Sósárdy aztán már az első két korsó sör után kezdte magát túltenni azon a rossz érzésen, hogy
egy ilyen gyönyörű dobogótündér visszavonhatatlan orrolását okozza bűntelen. Kezdte Reményi
művészbarátjával együtt feleleveníteni a régi emlékeket. Egy-egy hatalmas röhej rezzentette föl és
kergette nikotinmérgezésbe Macát, idegességében egyre-másra gyújtogatott cigarettáival.
Egyelőre úgy látszott, ebben is feneklett meg végleg a helyzet.
– Még egy korsót, kisasszony!
– Misi, kérem, ha maga be akar itt rúgni, és beteg akar lenni, én aztán minden felelősséget
magára hárítok. Nem fogja a hideg lőre tönkretenni a torkát? Láttam már én, hogy szerződéseket
bontottak fel egy rekedtség miatt. Nem olyan halálosan elsőrendű a hangja magának, és a poziciója
sem, ahogyan henceg itten a barátjának!
Macának erre a kis epés szónoklatára Reményi egyszerűen legyintett. Sósárdy szólt aggodalmas
könyörgéssel neki:
– Misi! Igaza van a nagyságos asszonynak. Vigyáznod kell a hangodra. Kérj egy melegítőt a
poharadba.
– Hát azt kellett volna legalábbis, mindjárt! – mondta Maca.
Mivel pedig ez volt az első eset, hogy egyáltalán méltatta Sósárdyt egy megjegyzésre, hát
Reményi a torka ápolása helyett fontosabbnak tartotta, hogy valamivel még jobbra hangolja Macáját
Sósárdy iránt:
– Neki olyan tenorja van, hogy szenzációs! Azt meghallgathatná! – bökött a Sósárdy oldalába. –
Énekelj, kérlek, valamit!
Sósárdy úgy hőkölt meg ez előtt a kérés előtt, mint valami merényletre.
És aztán, amit szabadkozásban, szégyellősségben produkálni lehet, Sósárdy megtette. Sohasem
volt neki jobb hangja iskolázatlan vonyításnál, ami jó a füstös kolozsvári lebujokba és az iskolai
énekkarokba, de egy híres énekespár előtt állani elő a hangjával?… És különben is már teljesen
elvesztette a hangját… És hát, ha tud is egy-két szép régi nótát, most csak nem zendíthet rá
mesterlegény módjára, egypár korsó sör hatása alatt, jókor reggel, itt a kerthelyiségben?…
Reményi nem tágított. Meg akarta énekeltetni Sósárdyt tűzön-vízen át, hogy bemutathassa
Macának, nem anzágolt a hangja felől.
Utoljára is ilyen formában próbálkozott. Macához fordult:
– Nem énekel, mert zsénben van azért, mert maga ilyen mogorva hozzá! Ha maga egyetlen
szóval kéri, fogadom, megteszi.
– Magát én nem akarom megsérteni! – szólt erre Maca Sósárdynak: – De beláthatja, miről van
szó? Éjfélutáni műsorban lépünk föl ebben a nyári lokálban, ahol néha olyan hűvös van, mint az
Északi-sarkon, és most még ez a hideg sör… Magának más, azt tudom. És ha kedve van, énekeljen.
Még azt tényleg szívesebben hallgatom itt. Énekeljen, kérem!
Sósárdy ezek után nem térhetett ki többé.
Elkezdett énekelni egyet azokból a szörnyűséges álmagyar hallgatókból, amik kántortanítók és
bankhivatalnokok lelkiségén át zengetik meg a magyar népi nótakedvet. De hát az biztos, hogy az
énekhang brillíroztatására alkalmasabbak ezek a fércek a valódi remekeknél.
És Sósárdynak meglepetésszerű szép, férfias, kitűnő minőségű tenorhangja volt. Énekelve pedig
azzal az iskoláztatással is nehezen megszerezhető negédességgel eresztette ki torkán a hangját, mint
akire még életében sohasem legyintettek: hogy ne zavarja a levegőt!
Maca is kezdetben szívesen vágta volna azt az arcot, mint aki így szólna: – Hagyja abba,
apuskám, ezzel a rezgetéssel, mert megszakítja a szívem!… De aztán kénytelen lett ráfigyelni a
Sósárdy halk danolászására, és gyönyörködni benne.
Pláne Reményi is megkockáztatta egyszer, és beledanolt egy nótába. Akkor a kontraszton
lemérhette Maca füle, milyen erőltetett, keserves gurgulázás a Reményi hangja a Sósárdyéhoz
képest. Mutatványszámba ment néha, ahogy Sósárdy magasan, mégis töretlen piánóban énekelt,
szabad levegőn, ahol a legnehezebb…
Mikor Sósárdy abbahagyta az éneket, a pillantása belekapcsolódott egy fél percig a Macáéba. A
Maca szeme enyhültebben, majdnem kedvesen viszonozta az övét.
Reményi értekezett közben a Sósárdy hangjáról:
– Hát nem gyönyörű színű és természetes lágyságú hanganyag ez? Szólj hozzá! Na persze, így
nyersen még egyelőre, talán nem pódiumképes. De még így is!… Nagyon kevés képzésre szorulna,
az tény! Marha, hogy nem foglalkozik vele. Nagy pénzeket kereshetne!
– Ugyan kérlek! – legyintett Sósárdy. És aztán, mint aki már túlzottnak is lát ennyi elismerést,
kibontakozásul a söröskorsóhoz kapott.
Meglengette a nagy korsó sört, meglötyögtette, hogy felkavarodjék, föltartotta mutatóujját a
koccintás jelzésére, és azzal nekidőlt egy hosszú kortynak.
Maca pillantása abban a nyomban a régi, útálkozó, megéra pillantássá vált. Megrázkódott szinte,
amint az állatias gyönyört látta csillogni a Sósárdy szemében, a sör nyakalása alatt.
– Mikor indulunk már? – förmedt Reményire, Isten tudja ezúttal hanyadikszor, és újabb
cigarettával csillapította idegességét.
Reményi persze ügyet sem vetett rá. Azaz figyelmét arra hívta fel Macának:
– Na lássa, ha már arról van szó, ez a büdös gazember igazán nem kíméli semmitől a torkát, és
hallotta, micsoda pianókat ad ki belőle! Mert nem attól függ az!… És különben is…
Ezzel a különben is bevezetéssel Reményi azt kezdte magyarázni, hogy voltaképp az ő színházi
sikereikben másodrendű az ének. Külföldre készülnek ugyanis. Valószínűen Amerikába vagy Észak-Afrikába vergálnak. A koreografikus hatások a domináns elem az ő művészetükben. És a
kosztűmírozásuk a fontos. Csak aztán jön a danolászás elenyésző jelentőségben.
– Topp! Mi jut eszembe! – csapott Reményi egyszerre tenyerével az asztalra. – Hiszen te
tanítottál engem valaha, úgy hiszem a hatodikban, a kazacskára.
– Mi az a kazacska? – riadt föl Sósárdy.
– Az orosz tánc, amit guggolva táncolnak! – mutatta ujjával Reményi az asztalon a tánc figuráját.
– Ahán! – jött rá Sósárdy.
– Nem érdekes? Ő volt az első táncmesterem! – fordult Reményi Macához. – Persze, csak azt az
első figurát tudtuk, ami gyerekjáték… A többi, az a vicc! Így az egyik kar körüllendülve, és
egyszerre két lábbal előre… De a legnehezebb, amit még én sem tudok jól, hátrafelé váltott lábbal.
Ez bődületes nehéz… Megmutatnám neked, ha itten mód lenne rá…
Ahogy Reményi, a kerthelyiség egy fája tövében, az asztaloktól szabadon hagyott mohás
tisztáson jártatta a művészi képességeivel való kérkedhetnéktől villogó tekintetét, szinte
kikényszerítette Sósárdyból, hogy most ő erőltesse rá őt a tudománya brillíroztatására.
Egyáltalán minden összejött, hogy ez megtörténjék. Maca maga sem ellenezte a dolgot. Utóvégre
a párja nimbuszáról volt szó, amit már megtépdesett az énekléssel ez a züllött pasas itten, ez a
Sósárdy.
Természetesen most Reményi kezdte a szabódáson.
Kiröhögtetné magát, ha valaki meglátná itt!
De hát ki jönne ilyen korai vendég? A kiszolgálólány is elvonult éppen. A fa mögött, az asztalok
is eltakarják, aki a földön guggolva táncol.
Na, és hát zene nélkül?
Nem tesz semmit! Sósárdy vállalkozott rá, hogy ha beválik az a melódia, amire annak idején
diákkorban járták ezt az oroszt, ő emlékszik rá, és halkan dudolja.
Na, és a taktus kellő betartásához maga Maca akart halkan tapsolni.
Itt már nem volt kibúvó! Gyerünk csak Reményi művész úr!
Reményi ledobta a kabátját.
Maca a fának dőlt háttal, tapsra tartott tenyérrel, és Sósárdy a sok korsó sörtől nekihangolódva,
szívesen, vigyorogva zendített rá erre a régi kis, furcsa szövegű, ugrós dalra:
Hajhopp! Reményi járta nekivetemedve, izzadva, végig a kazacska minden figuráját.
Azaz az utolsó, a legnehezebb előtt, ahogy az a cirkuszban is szokás, dobpergetéssel, csönddel
hívni fel a közönség figyelmét a slágermutatványra, Reményi is megcsinálta ezt a műmurit.
Kijelentette, hogy nem biztos, sikerül-e neki ez az utolsó, hátrafelé rugdosott figura, de
megpróbálja. És hát legalább Sósárdy fogalmat nyer, milyen pokolian nehéz ez!
Rendben van! Rákezdték újra a danát és tapsot a legnehezebb figura alá.
De hát csakugyan! Reményi vagy háromszor kirúgva lábát, a negyedik rúgásnál már
megbicsaklott a térde, és odahorzsolódott a mohához. Zöld folt maradt az elegáns, szürke
nadrágon… Affene! Nem érdemes erőltetni tovább!…
Most aztán egészen váratlan történt. Sósárdy az éneklés, a részegség önfeledt, kaján lázával
ugrott oda a fa tövébe, a Reményi helyébe:
– Hogyan van ez? Hátha én megcsinálom? – süvítette foga közül.
Azzal Sósárdy leguggolt, és a következő percben akár acélrugókon mozogna, könnyen,
szabatosan kezdte ropni a legnehezebb figurát. Ez semmi! De közben fújta magának a dallamot, sőt
tapsolta is magának feltartott tenyérrel az ütemet hozzá.
Így járta volna a végletekig fáradhatatlan kedvvel ez a Sósárdy, ez a züllött ördög. Azért hagyta
csak abba, mert a kabátja belső zsebéből a tánc kiugrasztotta a levéltárcáját. Egy csomó ringy-rongy,
piszkos papír, képeskártya és holmi kis gyanús tartalmú csomagocskák röpdöstek szerte a mohás
földön…
Erre aztán fölhagyott a tánccal, hogy összekapkodja tárcája tartalmát Sósárdy.
Reményi eközben, illetve a tánc alatt, dermedten összesavanyodott ábrázattal bámult. Aztán
erőltetettem hangosan kiabálta:
– Bravó! Bravó! Nagyszerű! Persze, hát pihenve más ezt a legnehezebb figurát csinálni, és nem
előzetesen már kifullasztani magát az embernek a többi kezdő figurával, mint én… Így, első
kapásra, sejted, én is precízen megcsinálom!…
Sósárdy ezalatt már fölegyenesedett. Lihegett és vigyorgott. De a diadalmasság helyett inkább
zavart, kelletlen bűntudatfélét fejezett ki vigyorgása.
Maca már az asztalnál ült.
Maca mindössze egy éles, fülsértően éles kacagást hallatott a Sósárdy produkciója alatt, és
visszaült az asztalhoz.
A langyos levegő olyan lett, az biztos, mindhármuk számára, mintha láthatatlan, vastag, undok
latyakban kellene mozogniuk.
Reményi hiába próbálta most már áttörni ezt a hangulatot. Semmi jovialitás nem segített:
– Bámulatos, hogy ilyen tehetséggel nem is jutott eszedbe soha, hogy művészpályára lépj! –
jegyezte meg már hatodszor. És Sósárdy válaszképpen ugyanígy legyintett!
– Ugyan! Hát azt hiszed, van nekem arra tehetségem, hogy odaálljak közönség elé? Ahh…
És következett rá a söröskorsó kotyogtatása és a vég nélküli, élvezetes nyeldeklőmunka a sörből.
– Az irodába már be nem származhattam volna, hát telefonáltam be nekik, hogy beteg vagyok. El
van intézve, szerencsésen! – jött vissza Sósárdy egy párperces kimenete után az asztalhoz.
– Ez csak a maga műve, Misi! Hogy bajt csinál neki, lássa! – jegyezte meg Maca.
– Szó se róla! Hát éppen azt mondtam, hogy nem! Azt ne is említsem, hogy mennyire örülök,
hogy ilyen jól összejöttünk itten! – hallatta Sósárdy közbe. De Reményi csinált hökkedelemmel
kapott mellényzsebéhez órájáért és szólt:
– Pedig, sajnos, most már mennünk kell, Maca! Kilenckor jön a postás!
– Most már itthagytok? Ejnye azt a… – mormogta hallatlanná káromkodását Sósárdy.
– Előrebocsátottam, kérlek, hogy egy fontos értesítés miatt maradtunk fönn délelőtt Macával.
Szerződésről van szó! Nem haragudhatsz! – mentegetődzött fölkelve Reményi, és jelentősen
mutatott az asztalra: – Ez rendbe van hozva. Míg bementél rendbehoztam.
– Hát akkor meg éppen! – akart erősködni Sósárdy a marasztáson. De Maca vágott a szavába:
– Lássa, Misi, most már én mondom, hogy neki van igaza, hogy beleugrasztottuk egy
mulatságba, és faképnél hagyjuk. Sőt, ha jól hallottam, az előbb ebédre is meghívta Kálmánt
hozzánk!
– Persze! – tárta ki karját Reményi, hogy hátba veregesse barátját: – Visszük magunkkal innét.
Sósárdy vizes, zavaros szeme riadtan kerülte, hogy a Macáéval találkozzék, aki eléje állt most
várakozóan. Aztán hebegve is, erélyesen is tiltakozott:
– Nem, nem, nem! Alkalmatlanságot nektek aztán nem! Majd egy más, jobb alkalommal!
– Ha ő egyszer megbicsakolja magát, akkor nem veszi őtet rá semmi! Én jól ismerem! – mondta
Reményi. És ez már láthatólag a búcsúzkodást megelőző szentenciának volt szánva.
Hát Maca kék szeme valahogy sandán csókaszerűleg siklott előbb végig párján, majd Sósárdyra
emelte teljes nyíltsággal, és kedvesen mondta, míg csókra adta oda Sósárdynak a kezét:
– De a címünket megadta magának Misi, és remélem, nem puszta udvariaskodásnak veszi
meghívásunkat, hogy látogasson meg bennünket. Telefonunk van a szállóban. És ha én most
barátságtalan voltam, megbocsáthatja. Egy ilyen lehetetlen alkalommal csak ez a Misi arranzsiroz
egy összejövetelt.
Sósárdy látta, hogy a nő búcsútekintetében, amit reá vetett, olyanféle borulat van, mint mikor a
nők gyöngék már a további ellenállásra… És látta a nő megrezzenését is, amikor ő végszónak azt
kiáltotta Reményi után a söntés ajtójában:
– Hát küldess még egy korsóval! Nagyon kösz!… Szervusz!
Azzal visszaült a helyére, és az üres söröskorsót odakészítette az asztal szélére, hogy azzal is
hamarabb hozhassák.
Az öngyilkos kecske
Egyszer volt, hol nem volt, jóval innen az Óperenciás-tengeren, a magyar főváros, Budapest
kellős közepében, volt egy kicsi, bűbájos falucska.
Kedves, düledező, ósdi viskók támogatták egymást a domboldalban. Olyik pláne félig a föld alá
bújt, hogy össze ne rogyjék. A girbe-gurba, csapinós, kopott kövezetű utcácskákra vígan folydogált
ki a kapuk alján a nagymosások szappanleve. Itt-ott egy kis szeméthalom papír- meg
rongyfoszlányaival is eljátszhatott a szellő. A falucska füves térségein baromficsapatok karicsáltak,
gágároztak. Elvétve egy-két hízó, sőt tehénke is gyepelt rajtuk. De leginkább a kecskék képviselték
ezeknek a kis meredek, pázsitos tereknek a faunáját. És ez afféle olaszos hangulatot kölcsönzött a
sok régi romfallal tüzdelt, domboldalra húzódott falucskának. Estelente pláne délies romantikájúvá
vált a falucska levegője, a csapszékeiből kihangzó harmonikaszóval és gitárpengetéssel.
Szóval, ez a kis falu nagyon érdekes, tipikus, édes, idillikus hely volt, a nagyváros kellős
közepében. Sok költemény, beszély megteremtéséhez adott ihletet. Most már lebontották ezt a
kedélyvidító szépségű falucskát. Emlékét őrizni segít csupán a jelen, szerény kis történet.
Táncsics Amadéné őnagysága háztulajdonosnő volt a Tabánban.
A háza egészen furcsa helyzetben feküdt a domboldalban.
Az ablakai egy erősen lejtős, üde pázsitú mezőcskére szolgáltak ki. A mezőcske végében kis
rozzant házsor húzódott meg. Ez még mind rendjén lett volna. De közvetlen a Táncsicsné házának
szögleténél a domb egyszerre megszakadt, és függőlegesen esett alá jó pár métert, mint egy bástya,
szabályos, nagy kockakövekből kirakva.
Aki alulról nézte ezt a kockaköves bástyát, rögtön tisztában volt rendeltetésével. Pinceodúk
számára vágták le így valaha a dombot. Vagy talán igaz volt az is, hogy ott volt a Várból ásott alagút
kijárata.
Azon lehetett inkább eltöprengeni: hogy hogy nem történtek sorozatos szerencsétlenségek ezen a
helyen? Annyi részeg botorkázott néha át a kis réten, csoda, hogy le nem kárhozott naponta egy-kettő ennél a kőszakadéknál. Idegen, magánykereső szerelmespárok sétafikáltak annyit erre, és
magányos ismeretlen ődöngők kószáltak holdas és holdtalan éjjeleken. Könnyelmű kölykök
nyargalásztak, búvócskáztak napközben a kőmeredek peremén.
És soha, soha semmi baleset nem történt! Más százszor veszélytelenebb és elhagyatottabb ilyen
helyeken korlátot, intőtáblát állítanak. Itt, a pázsit végén, a világon semmi sem jelezte a felülről
jövőnek, hogy hirtelen a mélybe bukfencezhet… És nem zuhant le soha egy lélek sem!
Sokszor eltűnődött ezen Táncsicsné őnagysága is. Hogy lehet ez?
Táncsicsné egészen magányos, ötven-hatvan éve közt tartó özvegyasszony volt. Cselédet sem
tartott, mert egyik szegény lakója látta el a házimunkát a lakbére fejében nála.
Táncsicsné a lakóiból élt. A háza tulajdonképpen több egymáshoz ragasztott épület volt, egy
hosszú udvarral, amiben a tujafák díszelegtek, és gondozott virágágyások szegték az udvart. Sőt egy
vadgesztenye is hajolt a házfedélre.
Táncsicsné egészen különös lélek volt. Valóságos ritkaságnak számíthatott magafajta nők között
a lelki berendezése. Nemcsak kedvelte a magányt, hanem, ahogyan nem tudott soha betelni a
magányossággal, hát azt lehetett hinni róla, hogy kész boldogságot jelentett volna tán neki, ha
valamiért életfogytiglanra négy fal közé zárják és békén hagyják.
Táncsicsné nem érintkezett lakócsaládjaival, csakis a legszükségesebbet. Megindokolta azzal,
hogy nincs olyan barátság, amely ne járna mindenféle kellemetlen pletykákkal és
kölcsönkéregetéssel. Voltak rokonai Pesten is, vidéken is, haragban sem élt velük, de kitért a
végletekig az érintkezés elől azokkal is.
Megvolt a napi programja a teljes elfoglaltságra. Azt szigorúan betartotta.
Minden reggel elment a templomba Táncsicsné, és misét hallgatott. Aztán bevásárolt, hazajött,
felülvizsgálta, és ha kellett, kiegészítette a takarítást és főzött. Ebéd után negyedórát, félórát
szunyókált a díványon, és végezetül kiült az ablakba kézimunkájával.
Itt az ablakban ült Táncsicsné, az uzsonna és vacsoraidő kevés megszakításával, kora délutántól
késő estig, amíg ágyába nem dőlt. A keze szorgosan öltött a kézimunkán. Néha papírvirágot csinált,
néha horgolt, néha hímezett… A szeme azonban hol figyelmesen, hol magában tűnődve tartotta
számon az ablakon keresztül a világot.
Nagyszerű kilátás nyílt az ablakból. Közel a Tabán jó részét be lehetett látni, messzibb Budapest
jó darabját, és fölötte a füstpárás, derűjével-borújával, fellegeivel változékony eget. Ennek az élő,
mozgalmas, gyönyörű képnek a szemléletével nem tellett be soha Táncsicsné, az ablakának keretén
át, a szalagos csipkefüggöny mögül, a virágos ablakpárnára könyökölve.
Ez volt színháza, újságja, táncvigalma, sőt traccspartija is, ez a kép. Mint valami lelkes fénnyel
közölte halkan a gondolatait Táncsicsné ezzel a képpel:
– Na! – suttogta. – Megváltozik azért lassan az egész környék. Ahol is kezdik az építkezést, a
másik tűzfalas bérhodály mellett. Képzelem, a tűzfalra néző lakások nem nagyon örülnek neki.
Eddig napot, levegőt kaptak. Most aztán ez az új hodály elveszi előlük.
Az ablakkeret óriási képén belül természetesen minden mozzanatot számon tartott Táncsicsné.
Talán még az Erzsébet-híd négy tornya csókaalbérlőinek légi kóborlásait is megjegyezte egy-egy
nap. És így csöndes, motyogó szóval beszélte meg a képpel magával minden változását-másulását
Táncsicsné.
Nos, egy nap, egy gyönyörű tavaszi nap, fura esemény hökkentette meg Táncsicsnét. Éspedig a
képe közvetlen előterében.
Első olyan meleg nap volt, amikor bátran ki lehetett nyitni az ablakot, és úgy ülni bele.
Hát amint kitekint a pázsitos térre, közvetlen az ablaka alatt egy nagy, szürke kecskét vesz észre
Táncsicsné. Okos, szelíd szemével nyugodtan viszonozta az ő pillantását, mekegett is egy halkat
üdvözlésül, megbillegtette hozzá mulatságos szakállát is. Aztán tovább harapdálta a zsenge füvet.
Táncsicsné azonban megütközve, bosszúsan vette tudomásul ezt a váratlan szenzációt.
A helyzet ugyanis következőképpen állt.
Ilyen gyepelő kecskék, magányosan vagy csoportosan, többször is átvonultak ezen a kis réten, a
Tabán valamelyik zugából. De hát ez a kecske, itt a Táncsicsné ablaka alatt, minden látszat szerint
állandóbb vendégnek ígérkezett.
Oda volt kötözve egy hosszú kötéllel egy vascövekhez. A vascövek isten tudja mi célt szolgált
valaha, hogy a rét szélén, a bástyafalnak egyik hatalmas kockakövébe illesztették. Karika is volt
belefűzve. És a karikába göbözték bele a kecskének a kötelét.
Hogy pedig nemcsak erre az egyetlen alkalomra kötözték ide ezt a kecskét, Táncsicsné onnan
tudta, mert jól ismerte a kecske pásztorát, Lobuda Sanyit.
Ezek a Lobudáék borzalmasan piszkos, szegény, vad család volt. Ott laktak a rét alján,
átellenben, az egész Tabán legrozzantabb viskójában.
Lobuda Sanyi ott hevert hason a kőbástya tetején, és fejét tenyerébe hajtva figyelte a házukat.
Rettenetesen unta és utálta ezt a juhászmesterséget. Szívesebben ment volna el pajtásaival a tabáni
temetőbe rablópandúr játékot játszani. De itt volt ez az átkozott kecske,
legeltetni kellett. Nagyanyja, nagyapja külön és együtt is megfenyegették, hogy kékre verik, és a
fülét kitépik, ha a kecskét nem őrzi rendesen.
A házat azért nézte Sanyi, mert kíváncsi volt rá, hogy vajon, ha nagyszülei észreveszik, hogy
kikötötte a kecskét, szólnak-e miatta? Mert ha nem, akkor – azt vélte Lobuda Sanyi – bátran
itthagyhatja kikötve ezt a ronda állatot, és mehet magának játszani.
Bosszúságára sem nagyanyja, sem nagyapja nem nézett ki. Így pedig mégsem merte bitangba
hagyni a kecskét. Hasalt tehát komoran, kétségektől gyötörve a napsütötte, mohos, gazos
kőkockákon, és figyelt a házuk felé, a rét aljára.
Egyszerre csak háta mögül, az ablakból, a Táncsicsné hangját hallja:
– Fiacskám, édes! Nem gondolod, hogyha így kikötöd ezt a szegény állatod, itt majd mind
lelegeli maga körül a füvet, és aztán éhen marad? Nem jobb volna, ha tovább vezetnéd, és másutt is
engednéd gyepelni? Hiszen sokkal dúsabb füvet találsz neki messzebb!
Sanyi előbb nem akart hinni a fülének. Táncsicsné, ez a néma kísértetasszony kíván értekezni
vele? Ez aztán példátlanul áll a vidék történetében!
Mindenesetre vetett egy vad pillantást az ablakra, és így válaszolt:
– Mi köze hozzá?
Erre Táncsicsné megmeredt minden további szó nélkül az ablakban, Sanyi pedig hasalt tovább a
kőkockákon.
Táncsicsnénak ez a pár szó is hatalmas lelki küzdelmébe került.
Kimondhatatlanul idegesítette, bántotta, kínozta őt ez a komikus szürke állat itten, közvetlen
ablaka alatt.
Undorodott is tőle, sajnálta is, rettegett is érette. Kibírhatatlanul visszás érzéskomplexumot
kavart föl Táncsicsnéban ez a kecske.
A szellő néha valami édeskésen émelyítő bűzt hozott a kecske felől az ablakba. Táncsicsné
ilyenkor azt hitte, menten elájul.
De ugyanakkor épp akkora aggodalommal is tudta figyelni ezt az undok állatot, ahogy vékony,
kemény patáival nyugodtan közeledik a kőmeredély pereméhez. Táncsicsné majdnem hogy
fölsikoltott ilyenkor, hogy a kecske egyszer csak lezuhan és összezúzza magát.
Persze hogy ez egészen alaptalan félelem volt. Hiszen minden kecskefajta született egyensúlyozó
művész. Hajlós ágon végigmegy a kecske, mint egy kötéltáncos, sőt meg is fordul az ág végén,
úgyhogy még a patáját egymás mellé teszi össze. Sziklacsompók tenyérnyi csúcsára, irdatlan
szakadékok fölött, biztosan ugrik át a kecske.
De hát Táncsicsné természettudományos műveltsége, úgy látszik, hézagos volt. Rémüldözött
folyvást a kecskéért, a tőle való undora tetejébe.
Végül aztán kiegészítette ezt a két ellentétes érzületét a legfurcsább harmadik. Részvét fogta el őt
a kecske helyzetén. Merthogy az csak a kötél hosszán legelhet a bástya gyatra gyepén. Holott
tantaluszi kínok közepette látnia kell, hogy másutt a réten ízesebb, bujább a fű.
Itt nem bírta tovább Táncsicsné szó nélkül. Persze a Lobuda Sanyi goromba visszautasítása teljességgel leszerelte minden bátorságát, amilyen mimózalelkű volt.
Na de hát valamit itt tenni kellett.
Bezárja az ablakot ebben a gyönyörű időben? Behúzza a zsalugátert is, hogy ne lássa ezt a
kecskét? Az udvari ablakába üljön, vagy az udvarra vigyen egy széket ki, hogy a levegőt élvezhesse?
Molesztáltassa, nézesse magát ott a lakókkal? Mit tegyen?
Táncsicsné szelíd, merengésre hajló kedélyét egészen fölzaklatta, földúlta ez a kecske.
Elment az ablaktól, visszafutott az ablakhoz. Tépődött, háborgott. Semmi megoldás nem jutott
eszébe, amivel ezt a szörnyű állatot eltávolíthatná az ablaka alól.
Végül is ki talált kiutat ebből a keserves állapotból? Maga a kecske.
Gyepel a kecske ottan. Hol meghúzza, hol összegubancolja a kötelet, ahogy sétafikál a gyér
fűcsomó után. Unatkozik a kecske. Kiáll szobornak néha a bástya szélére, és elmereng a gyönyörű
kilátáson.
Egyszerre csak megfordul és rábámul a Táncsicsné ablakára. A Táncsicsné egyik ablakában
virágcserepek állanak. A kecske kinyújtott nyakkal jön az ablak felé, hogy közelebbről érdeklődjék a
virágcserepek zöld kis bokrai iránt.
Persze hogy észreveszi az ablakban Táncsicsnét. A kecske megtorpan.
Táncsicsnénak azonban egyszerre egy ötlete támad, és az ötlet már merszet is ad neki, hogy újból
megszólítsa Sanyit:
– Látod, fiacskám, hogy ez a szegény, éhező állat már arra vetemednék, hogy az ablakomból
kiegye a virágaimat. Pedig ha kárt csinál valahol, akkor feljelenthetlek benneteket a rendőrnek. De
én ezt nem akarom. Hanem ha elviszed a kecskét az ablakom alól, adok neked egy darab mazsolás
kalácsot.
– Lássam azt a kalácsot! – szól erre Sanyi. És ezzel minden látszat szerint teljes békére intéződött
el a keserves feszültség ezzel a kecskével.
Sanyi megkapta a mazsolás süteményt. Mikor volt neki alkalma ilyen finom csemegéhez jutni?
Ez már igazán megérte neki, hogy elkösse a kecskét a Táncsicsné ablaka alól, és másutt legeltesse.
A kecske is jól járt, hogy friss, jobb fűben dúslakodhatott aztán a délután további folyamán.
Táncsicsné meg éppenséggel boldog volt aznapra.
Az ám! Csakhogy másnap, mikor Sanyit nagyszülei kizavarták vészjósló óvóintelmeik
kíséretében a kecskével, igen logikusan így gondolkozott:
– Ha én most megtartom a Táncsicsnénak adott szavamat, és nem kötöm többet a kecskét az
ablaka alá, csak Táncsicsné jár jól meg a kecske, míg én rosszul járok. A kecske nem éhezik,
Táncsicsné nem bosszankodik, ellenben én lóstathatok a kötéllel a kezemben a réten. Ezzel
szemben, ha odakötöm újra a kecskét a kőgarádra, a vascövekhez? Táncsicsné kénytelen lesz
kaláccsal váltani meg tőlem a juhászkodást, és ha nem teszi, akkor legalább játszani szökhetek el
talán a kikötött kecskétől. Tehát ekként nem a kecske, nem Táncsicsné, hanem én profitálok az
ügyleten…
Diktum-faktum! Táncsicsné, amint másnap kidugta a főkötős fejét az ablakon, megint ott
tisztelhette ablaka alatt ezt a büdös, szánalmát-rettegését igénylő, nyugalmát tönkretevő dögöt,
lyukas ülepű pásztorával, a Lobudáék Sanyijával.
Persze, ezúttal már kevesebb évődéssel járt a kecske eltávolítása. Sanyi megkapta a mazsolás
kalácsszeletet, és odábbállt az ablak alól.
Harmadnap természetesen megismétlődött az eset. Annyi különbséggel, hogy Sanyi még öt pénzt
is kivasalt Táncsicsnéból a kalácson felül, azzal, hogy többet nem köti oda soha az ablak alá a
kecskét.
De hát nyilvánvaló, hogy negyednap pofatüntetésre jelent meg az ablak előtt, mint ahogy szokta.
Hanem Lobuda Sanyi a kecskével hiába várt ottan. Hiába settenkedett, leskelődött. Táncsicsné
ablakai zárva, lefüggönyözve maradtak már egészen valószerűtlen ideje.
Eh! Fogta magát Lobuda Sanyi, kalács ide, öt krajcár oda, hozzágöbözte a kecske kötelét a
cövekhez, és elment a Tabán aljába, ahol óriási meccset tartottak éppen pajtásai egy újfajta
golyózásból.
Táncsicsné kinyitja az ablakát. A kecske ott van, de Sanyi nincsen. Hasztalan irányozta elő a
süteményt és az öt krajcárt nekie.
Mi ez? Ravasz gyermeki csel lesz bizonyára, Sanyi steigerolni akar. De hát jelentkezne bár?
Ám Sanyi nincs sehol. Csak a borzalmas szürke, siralmasan és dühítően komikus kecskéje ástál
itt az ablak alatt.
Táncsicsné, szegény, újra kezdi az emésztődést. Helyét nem találja. Most már igazán nem tudja,
kihez, mihez forduljon?
Hasonlóképpen a kecske is igen nemszeretem helyzetben érzi magát, szemmelláthatólag, a
kőpárkányra hurkolt kötelén.
Mert hiszen tényleg alig talál már valamirevaló fűre a kötél hosszán, hogy gyepelhesse. Hát a
kecske kénytelen a főváros panorámájában gyönyörködni. És ha már ezt is unja, akkor panaszosan
mekeg a rét felé, vagy a Táncsicsné muskátlijaira sandít. Mindenesetre jár-kel, húzza, rángatja,
gubancolja a kötelét.
Egyszerre csak Táncsicsné mit vesz észre?
A kecske, mint a szabadságukban korlátozott állatok általában, megátalkodott egy bizonyos,
ritmikusan ismétlődő mozgássorozatban.
Lenéz a kőpárkány széléről a fővárosra, majd végigsétál a kőpárkányon, megfordul, a rét felé
indul, amíg a kötele engedi, vágyóan mekeg esetleg a jobb fű után, aztán mindenesetre megfordul, és
jön újra vissza a kilátásban gyönyörködni a kőpárkányra, miközben a Táncsicsné ablakára is
nyújtogatja párszor a nyakát… Majd végigsétál a kőpárkányon újra…
Azaz ismétli, ismétli a kecske ugyanazt a kis turnét.
Igen ám! De egy ízben a kötél valami kis akadályra lel a karikán, vagy hol?… Elég az hozzá,
hogy a kötél kezd a cövek körül gubancolódni, amint a kecske folytatja turnéját. A kötél váltig
rövidül, és váltig jelzi a kecskének, hogy baj lesz véle. Nem! A kecske makacsul óhajtja folytatni
gépies, ritmikus útját, mint egy táncot, mint egy haláltáncot saját akasztófája körül, a kőmeredély
szélén…
Ó, iszonyat! Táncsicsné túlfinomult idegei, gyönge szíve egyszerűen megbénultak, mikor aztán
észrevette, hogy a kecskének a kötele már egy nagy gubanc a vascövek körül, és az oktalan állat feje
már majdnem a földre szorul le a kötél utolsó méterén… Így rángatja, vergődik, és közben ahelyett,
hogy a rét felé vergálna a hülye, a kőmeredélyhez közeledik…
Táncsicsné segélysikoltása a torkába fulladt… Egy fél percre el is ájult székén az irtózattól…
Különben is késő lett volna minden sivalkodás a kecske segélyére, úgy tetszett.
Mert hát akármilyen szédületesen ügyes légtornász a kecske teljes mozgási lehetőségek között,
pár arasz nyakára hurkolódó kötél ellen, pláne egy megátalkodott irányú útnál, mi sem segít.
A kecske a kőpárkány szélén bizony egyszerre csak lecsúszott két hátsó lábával a mélybe, ott
kalimpált, hörgött. Első lába, feje a kötél alá szorult. Még pár pillanat, és menthetetlenül vége.
Persze hogy kínálkozott volna Táncsicsné számára egy gyalázatos, de kényelmes és alapjában
teljességgel jogos álláspont.
Hagyja az ájulást ájulásnak. Hagyja ezt a kellemetlen állatot sorsára. Mi köze hozzá, hogy mi
történik vele? Fő, hogy megszabadul így tőle. Utóvégre is!…
De nem! Táncsicsné, amilyen küzdelmet csak hősnők tudnak produkálni testi-lelki ernyedtség
ellen, összeszedte minden erejét. Fölugrott, a konyhába szaladt ki a kenyérvágó késért, és rohant az
udvarra… Nem szólhatott már senkinek a lakói közül sem, ha meg akarta menteni szörnyű
helyzetéből a kecskét. Nem volt veszteni való pillanat. Inkább kitette magát, hogy őrültnek nézzék,
amint villogó késsel a kezében ront kifelé a kapun…
Már ott guggolt a kőpárkányon, és három-négy csapással végre elmetszette a már-már utolsókat
vonagló állat kötelét.
A kecskét, persze, hiába fogta, húzta a szarvánál, bundájánál fogva vissza a párkányra Táncsicsné
a másik kezével. Súlyosabb volt, semmint föl bírta volna rántani.
A kecske lezuhant bizony a kőfal alá. De hát ez nem jelentett újabb katasztrófát.
Odalenn a kecskét inkább magához térítette az a kis zökkenő, semmint ártalmára lett volna.
Nyekkent egy hatalmasat, nyújtózott egy nagyot, majd talpra szökkent, megrázta a bundáját, kirúgott
a levegőbe, és vígan, szabadon, mekegve tartott a legközelebbi fűcsomónak, amely a kőfal alatti kis
platón bőven sarjadt az üvegcserepes, lyukas kondéroktól, mint valami bolond gyümölcsöktől
tarkálló szeméthalmokon.
Hercehurcája aztán még sok volt Táncsicsnénak a kecske miatt. Most azonban már az idősb
Lobudáékkal, akik még azt is rája kiabálták, hogy a kecskéjük azért akart öngyilkos lenni, mert nem
bírta nézni a Táncsicsné fásult képét…
Hát ehhez nem tudok szólni, mert a kecskék ízlését nem ismerem.
Tíz taktus története
Ami ezeket a nem is különös eseteket itt közreadom: Tíz Taktus vagyok.
Az Ispahán Gyula fiatal, kiváló zeneszerzőnek agyában születtem, és így lettem egy nagy
zenekari műnek alapmotívuma.
De okvetlen meg kell magyaráznom itt, mielőtt továbbmennék, hogy mi az az alapmotívum.
Nemcsak a gyöngébbek kedvéért, hanem azon felül is, ahogy a műértőkbe és a köztudatba fészkelte
magát ez a fogalom, a szakemberek és zenekritikusok vállvetett fejtegetései által és a
hangversenyrendezők üzleti sugallatára.
Én őszinte vagyok. Tehát ha elkezdem itten magasztalni Magamat, ezt teljes elfogulatlansággal
teszem.
Én, a Tíz Taktus alapmotívum vagyok egyedül, ami komoly értékkel bírok egy zenei alkotásban.
Én vagyok az ősi dal. Én vagyok a zene lelke, értelme. Engem szívébe fogad a tanulatlan utcaseprő
éppúgy, mint a kirafinált hallóérzékű kultúrdáma.
Ami kívülem és természetesen variációimon kívül elhangzik egy zenekari műremekben, azt
nevezhetném – az édes, rosszmájú budapestiek kiszólásával – zenei halandzsának is, egyszerűen.
Azt is megmondom, hogy minek bosszankodtam meg annyira, hogy ezt a szabadszájúságot,
olyan finom szerzet Létemre, mint egy zenei ütemsor, megengedem magamnak.
Én tudom, hogy eredetileg egy bűbájos, reggeli madárfütty és egy otromba gyárduda együttes
hangja volt az, ami szerzőm, Ispahán Gyula fülébe lopózott, és három pillanat alatt Tíz Taktussá
változott, egészen közönséges Cé-dúrban. Hogy úgy mondjam, ez volt az Én embrióm.
Vehette volna szerzőm Ezt a dallamot reggeli sétája benyomásai közül egy tüdőbajos verklitől is.
Természetesen öntudatlan. De vehette volna valami régi kottából is, természetesen óvatosan
átdolgozva kissé. Vagy vehette volna a régi kotta helyett egy zeneszerző társa művéből mindjárt
embriómat, ahonnan az vette, és így eszközölt volna rajta ügyes változtatásokat.
Ez a legkönnyebb módszer egyrészt, másrészt rontja a konkurrenciát. Mint ezt az új idők szerzői
morálja tartja. Anélkül persze, hogy nagyon hangoztatná.
Az Én apám, Ispahán Gyula azonban, egészen a régifajta szerzői morál alapján áll, és az
eredetiséget ítéli mindenekfölött való értéknek. Ekként történik, hogy őt ilyen természeti és utcai
hangok és zajok ihletik zeneszerzésre.
A kezdetleges Cé-dúrbeli Tíz Taktus koromban, szóval megkaptam, elbűvöltem, munkára
késztettem Ispahán Gyulát. Engem dúdolva rohant haza zongorájához.
Otthon pedig nekifeküdt, és aztán áttett mindjárt a közönséges Cé-dúrból az érdekesebb Cis-mollba. No persze, egy kevés másolást szenvedtem ezzel. De sokkalta erősebb, egészségesebb
újszülött voltam, semhogy ezen az átgyúrásomon át ne tört volna eredeti dallamosságom.
Négy tétel származott Belőlem a zongorapartitúrán. És persze, változataimból. Kettő ezek közül
csupa andalító zene. Kettő gyatrább. Mert itt már nagyon kifacsart eredeti Mivoltomból Ispahán
Gyula. Nagyon halandzsázott Velem.
De hát, ugyebár, egy másfél perces, tíztaktusnyi dallam miatt nem lehet összecsődíteni
közönséget. Egyik változatomból a másikig ki kell tölteni valamivel a zeneművet. Illetve a
hangversenyidőt.
Viszont az már szemtelenség volt a kritikusoktól, hogy mintha összebeszéltek volna, nem
Engem, az alapmotívumot dícsértek meg, hanem pont a Belőlem származott mű gyatra két tételét.
Ez bőszít és háborít föl. Mert ezt a kritikusok, csupa nagyképűségből, csupa buta igyekezetből,
azért teszik, hogy mentül szakavatottabb zenei tekintélynek lássanak, akik nem az egyszerűt,
érthetőt, elandalítóan izgatóat értik meg egy műből, hanem más, közönséges érzékek számára
hozzáférhetetlent is.
Ezért leplezem le most itt őket, jogos sértődöttségemből kifolyólag.
Hogy pedig a továbbiakban megmutassam értékemet és hatalmamat, elmesélem két egyszerű
kalandban azt a hatást, amit prömieremkor, spontán, két hallgatómra tettem. Éspedig illetékesekre.
De hisz mégiscsak ez az igazi! A hatás, amit a közönségre tesz az ember! Repedjen meg a tudákos
kritika!
Ispahán Gyula, fiatal, tehetségtől duzzadó nemzőm, egy úgynevezett házi kamara-hangversenye
keretében mutatott be Engem a nyilvánosságnak. A nevem persze akkor már Cis-moll Szonáta volt,
négy tételben szerteszét dolgozva.
A fiatal mester szalonjában gyűlt össze a sok vendég, a vacsora utáni fekete után.
Mindenki lehetőleg kényelmes helyet keresett magának, hogy átadhassa érzékeit a ritka
műélvezetnek, mikor egy új remeket ismer meg.
Többek között egy nehézsúlyú mama is jelen volt, karcsú, bájos leányával. És sarkukban egy
kopaszodni kezdő, erősen pocakosodó úriember forgolódott. Minősége bizonytalannak látszott. Mert
úgy szerepelt, mint a kisasszony vőlegénye. De sokkalta jobban értette őt meg a mama és viszont.
De Én nem pletykákat akarok. Hanem tényeket sorolok el, szimplán.
A vendégek elhelyezkedése közben a karcsú, bájos lány így szólt az édesmamájához:
– Ti folyvást fecsegni fogtok. Ha mással nem, azzal zavarjátok az embert, hogy dicsérő
megjegyzéseiteket nem bírjátok a mester játéka utánra hagyni. Én elülök a közeletekből,
megbocsássatok!
Azzal a kedves lányka durcásan a szoba sarkába indult.
A szobában természetesen hangulatvilágítás uralkodott.
A szoba sarka, ahová a lány tartott, homályos, csaknem sötét volt. Helyet foglaltak persze ott is
már többen. Egy kétüléses rekamiének egyik helye maradt még szabadon.
A rekamién egy nagyon jóvágású, nagyon elegáns fiatalember vetette hátát a támlának.
A vendégek, persze, mind be voltak mutatkozva egymásnak. A lány mégis habozott egy
pillanatig, hogy foglalja-e el a helyet az ifjúember mellett, a sötét sarokban? Vagy menjen vissza a
mamája és vőlegénye állandó súgdolózását hallgatni a zene helyett?
De már döntött is. És mint akinek olyan mindegy, kicsoda a szomszédja, mikor műélvezni akar,
szenvtelen arccal, szótlan telepedett oda a fiatalember mellé.
Egy kis feszengés, csoszogás, pár halk pisszegés… És a mester beleütött a zongorába.
Az első darab nem Engemet szólaltatott meg. Hát fontos-e akkor, mi volt?
A fiatalember és az ifjú hölgy a rekamién mégis a zeneértők önkéntelen bizalmasságával
fordultak arccal egymáshoz, a támlához dűtött fejükkel:
– Ez nem az övé! – suttogta a fiatalember fölvilágosítólag a negyedik akkordnál.
– Tudom! – bólintott a lány. – Ez a Csecsenszky Ötödik Szimfónia.
A rekamié nagyon keskeny volt. A fiatalember és a lány a legkisebb moccanással egymáshoz
súrlódtak. A fiatalember mindenesetre megtette a magáét abban, hogy véletlen okozta helyzetben hol
a kezefeje érintkezzék a lány meztelen, szép karjával, ahogy az ülésen egymás mellé kerültek. Vagy
a válluk. Egyszer, pláne, a térdük maradt összetolva.
A lány úgy tett, mint akinek a zenei élvezeten kívül nincs érzéke és szüksége más érzésre.
Semmikor sem vonta el a fiatalembernek már nem egészen készakaratlan érintkezései elől édes
tagjait.
Ebben folyt le Csecsenszky Ötödikje. Ennek utána tűzött ki a mester Engem műsorára.
– Ezt magam komponáltam! – jelentette be röviden Nemzőm. És némi bevezető
billentyűmozgatáson felhangzottam Én, a Tíz Taktus alapmotívum.
Ha mondom, hogy édes rezzenésekben, sóhajokban, az ámulás lihegéseiben adózott Nekem a
hallgatóság tüstént.
– Gyönyörű! – súgta a fiatalember a lánynak, és a lány önfeledten, fölragyogó szemmel bólintott
neki a félhomálynál jóval sűrűbb világításban.
Attól fogva, a közösen éldelt művészi gyönyörűségben, nyugodtan nyomták össze a vállukat. Sőt,
a lányt Én annyira elbűvöltem, hogy szép kacsója önkéntelen emelkedett és lejtett ütemre, míg
egyszer csak véletlen a fiatalembernek szintén a zenei izgalomtól a rekamié ülésén ide-oda
csúsztatott kezére esett.
A fiatalember erős férfimarka azonnyomban megragadta a lány kezét, és mint a vonagló
galambot az ölyv karma, reszkető mohósággal szorongatta.
Történt pedig ez az első tétel végén, amelyet Én dominálok.
A második tétel alatt, ahol már hangszerelési remeklésben veszek el és forgatódom ki
formámból, a vendégek kissé fölrázódtak az igézetem alul.
A fiatalember ezt súgta oda a lánynak:
– Mikor telefonálhatok magának veszélytelen legjobban?
– Ez most lehetetlen! – rázta tartóshullámú fürtjeit a lány. – A vőlegényem lefoglal, és őrülten
vigyáznak rám. Le kell mondania rólam!
– Nem bírok! – nyögte a fiatalember.
A negyedik, befejező tételben megint Én következtem.
Ahogy a középső két tétel alatt a hallgatóság, a sarokbeli pár példájára, már halk eszmecserét
folytatott néhol, és izgett-mozgott, unatkozott, mikor Engem hallott viszont, a varázslat megint teljes
mérvű lett. Sőt, fokozottabb.
A lány fehér arca a rekamié támlájáról szinte aléltan hajolt hátra.
A fiatalember pedig egyszerre vakmerően átcsúsztatta karját a lány kecses ívű dereka és a támla
közötti hézagon. Azzal, mint ahogy egy nagy krizantém illatát szívná, a lány ernyedten odakínálkozó
ajkára tapadt. És így maradtak, egészen az utolsó akkordomig.
Ez persze több volt, és nem az volt, amit Én hatásomnak, hatalmamnak, varázslatomnak óhajtok.
De erre mindjárt bővebben visszatérek.
Egyelőre, befejezésemet követő három pillanatnyi csönd után, egyetlen riadalommá,
tapsförgeteggé és aztán tolongássá lett a helység.
A mesternek rohantak gratulálni a meghívottak, művéhez… Hozzám! És csakis Hozzám, ha a
kritika meg is pukkad! A Tíz Taktus vezérmotívumhoz! Én eszközöltem ezt a sikert! Függelékem, a
mellékmotívumokkal kevert két középső tétel, csak rontott Rajtam. Igen!
De ezzel szerepemnek vége volt. Más, jelentéktelen kalimpálásba fogott az este további
kitöltésére a Mester.
Ám összefügg a következőkkel, ami ezalatt történt.
Ahogy Énutánam a sarokból a fiatalember, a lánnyal együtt, szintén felugrott, hogy a Mesterhez
gratulálni járuljon, a kisasszonyt elfogta a mamája. És az általános zajongásban így beszélt a fejének
anyai szigorral:
– Tessék! Majd helyet cserélsz velem. Vagy azt hiszed, hogy nem vettem észre, hogy a kedves
szomszédod, az az undok selyemfiú féle alak, a zsebkendőjét nyálazta, és a képét, száját törülgette
vele az ajakrúzsodtól? Most igen, mikor előbújtatok abból a sötét zugolyból! Ennyire mégy már el?
Kompromittálni akarod magadat és engemet itt, a vőlegényed jelenlétében? El akarod rontani
készakarva ezt a ragyogó konnexiót a vőlegényeddel, aki maholnap a cég vezérigazgatója? Helyet
cserélünk! Tessék!
Nos, igen!
Mikor a rokonszenves fiatalember visszavonult helyére, a sarokba, egy perc múlva a szegény
rekamié a mama súlyától reccsent vele nagyot.
A mama legalább másfél ülésre tartott igényt a rekamié két embernek szánt helyéből. A
fiatalembernek nem kellett külön iparkodás ahhoz, ha a mamához akart volna simulni. Mert szorult
mellette.
Szorult, szorongott, dühöngött, utálkodott és szenvedett.
Úgy kellett neki.
Igenis, az Én haragomat is magára zúdította.
Dehogyis azzal, hogy ezt az ifjú hölgyet szánalmas vőlegényétől nem késlekedett elhódítani.
Hiszen nem vagyok Én erénycsősz. Nagyon respektálom az igazi vonzalmak jogát.
Hanem igenis, Irántam való tiszteletlenkedéssel háborított föl Engem az ifjú pár.
Mert nem tagadom, hogy Nekem, az esztétikai gerjedelmeken kívül, határozott kerítő hatásom is
van szerelmes szívek összhangolásában.
De mit mondott az ifjú hölgy mamájának az előadás előtt?
Dicsérettel sem szabad megzavarni a művészi munka hangulatát!
Mennyivel kevésbé szabad azonban ekként az érzékiség féktelenkedéseire használni föl?
Szerelmes dörgölődésekre, nyomakodásokra és csókolózásra!
Tessék, igenis, effajta ténykedésekkel megvárni a hangverseny végét. Az előadáson tessék a
darabokban, respektíve Bennem, a Dallamban találni áhítatos gyönyörűséget. Ez a dolgok rendje!
Neheztelésem tehát az ifjú párra jogos volt. Sőt, jogos a káröröm is bánkódásukon és
szepegésükön, mikor a mama közbelépett.
De még ezt sem tartottam a Magam számára teljes elégtételnek. Sokkal súlyosabb
megbüntetésükre készültem.
Mivel egyelőre hatalmamban voltak. Hogyan? Ezt hosszasabban el kell magyaráznom.
Nagyértékű dallamoknak, amik sorába Magam is tartozom, ritkán tulajdonsága a könnyen-megjegyezhetőség. De mindig tulajdonságuk, hogy a fülbe másznak, szívbe férkőznek, kedélyeken
uralkodnak, és vissza- és visszaidéződnek akaraton kívül.
De mármost az ugyancsak nem mindegy, hogy valaki egy melódiát tökéletesen megtanult, vagy
félig tanult meg. Sőt, az sem mindegy, hogyan hordoz emlékében. Tudatában, birtokában vagyok-e?
Vagy tudata alatt lappangok-e Én, és egészben vagy részben?
A fiatalembernek, mint zeneértőnek, jól az emlékébe lopózott az Én öt első taktusom. A másik öt
azonban elkallódott a tudata alatt.
Hiszen már említettem, hogy ezalatt a második részem alatt a fiatalember először a lány kezét
kezdte szorongatni, azután pedig, mikor a negyedik tételben megint visszatértem, és alkalma lehetett
volna emlékébe vésni Engem, ehelyett a lány ajkának esett.
A lánynál éppen fordítva volt. Ő a kezdő öt taktusomat nem volt képes megjegyezni. Ellenben
övé volt a másik részem. Az, amelyik alatt a fiatalember a kezét szorongatta, és aztán a száját
csókolta.
A női léleknek ez a konstrukciója. Csupa gátlás, csupa szórakozottság, csupa aggodalom sorozat
addig a pontig, amíg a szerelmes gerjedelmek édes hullámai el nem borítják eszméletét. Attól fogva
tisztán, tudatosan éri a nők érzékeit minden benyomás.
Ez nagyon érthető! Hiszen a férfinak a vágyban kell erősnek lennie, míg a nőnek a gyöngesége,
odaadása ideje a bátorsága, biztossága ideje.
De visszatérve Rám, bosszúmat Én arra alapítottam, hogy bárkinek, nőnek vagy férfinak
tudatalatti énjébe süllyedett dallamfoszlányaimat nem ők, hanem Én kormányozom. És így tetszés
szerint kellemes vagy kellemetlen lehetek az illetőknek.
Vagy talán nem ismeri minden teremtett lélek azt az érzést, hogy egyszerre csak édesbús
sóvárgás fogja el, maga se tudja, miért. Holott, ha kutat jobban hangulata után magában, akkor rájön,
hogy egy melódiácska bújdokol és hangicsál lelkében.
Avagy azt a bosszúságot ki nem érezte, mikor egy folyamatosan dúdolgatott dallam egyszerre
megszakad, és azután kínoz, és még csak elkergetni, elfeledni sem lehet…
A fejtegetés általános vonaláról azonban most már bátran odasiklódhatom a jelen két esetre, hogy
megmutassam bámulatos jelentőségemet.
A fiatalember, mikor megszégyenülten és összepréselten kiszabadult a mama mellől a házi
koncerten, valóban elvesztette a kedvét attól, hogy a lány társaságát keresse. Túl nagy akadálynak
rémlett a mama a lány után való epekedésnek útjában. Akár a mesebeli kásahegy a királykisasszony
előtt a szerencsét kereső szegénylegénynek.
Ilyenkor szokott könnyűvérű fiatalembereknek eszébe jutni komoly munkájuk.
A fiatalember visszavonult tehát a társaságtól, és elővette jegyzőmappáját. Természetes, hogy
Engemet tüntetett ki azzal, hogy jegyzeteket firkant fel Rólam való friss benyomásairól, másnapi
nagyszabású cikke számára, a Budapesti Hírek zenerovatában.
Hiszen, elárulhatom végre, hogy ez a fiatalember legkiválóbb zenekritikusainknak egyike.
Másként meg sem történt volna Velem az az igazságtalanság és csúfság, hogy Engem deklarálnak
másodrendűvé egy Rám épített zeneműben. De ő volt az, aki először írta le Velem kapcsolatban ezt
a bárgyúságot:
„… Ispahán Gyula Cis-moll Szonátája mintha csak útját jelölné meg, magyarázatát akarná adni,
hogyan végez a modern muzsika a régi zenei fölfogás rekvizitumaival, és tart mind kötetlenebb
vonalvezetés kimeríthetetlen és kiszámíthatatlan távlatai felé… Ispahán Gyula Cis-moll Szonátája a
középső két tételében kulminál, a hangszerelésnek oly briliáns tündöklésével, ami páratlan egész
mai zenénkben, holott a művének bevezető, szokványosan édeskés melódiája előbb egészen más
kísérletekre enged következtetni. De megértjük a mester készakart, gúnyos útmutatását, amellyel a
különbséget akarja jelezni nekünk az ósdi, dallamosságra való törekvés unt ösvényei és az új
zene…”
Satöbbi, satöbbi.
Sejtik, hogy ez a „szokványosan édeskés” és „unt ösvény”, Én, a zene lényege, értelme, lelke, a
dallam voltam ennek a tudákos nyikhajnak. Sőt, az ő kezdeményezésére történt, hogy a többi lapok
kritikusai, mint egy birkasereg a vezérkos példájára, egyhangúan a Cis-moll Szonáta közepét
bégették az Én kiemelkedő értékemül. Akárcsak egy ember feje helyett legalantasabb testrészében
lelnék kiválóságát. Nem kétlem, hogy a többiek éppoly módon hallgattak meg, ha egyáltalában
meghallgattak, mint ez a fiatalember.
De így talán mindjobban érthetővé válik ellene támadt kiengesztelhetetlen haragom és
bosszúvágyam.
E meggondolatlan és ledér fiatalember kudarcát egészen simán vélte jóvátenni. Rólam való
jegyzetein kitöltötte bosszúságát, s az este további folyamára pediglen egyszerűen egy másik
hölgyhöz szegődött.
Én hagytam ezt. Hidegen meglatolt bosszútervem már készen volt.
Hagytam, hogy a fiatalember teljességgel beleringassa magát abba a hiedelembe, hogy a szerelem
csalódásaira a vigasz könnyen készen áll. Egyik nő sem pótolhatatlan. Csereberélhetjük szívünk
vonzalma tárgyát, akár a képet a falon.
Megkönnyítette a fiatalember feledési szándékát valóban, hogy ez a nő, aki után most vetette
magát, nem maradt mögötte az előzőnek.
Talán kissé túl érett, túl hangsúlyozott szépség volt. Bájosságában, mint egy kommünikében,
meghirdetődtek a kozmetika minden vívmányának áldásai. De föltétlen igézetet szórt, csábot lehelt,
vágyat fakasztott, engedékenységet hirdetett, biztatást sugallott ez a szépség.
Míg a társaság együtt maradt Ispahán mester házikoncertjén, a fiatalember kitűnően mulatott a
második nővel, és egész jól megértették egymást.
Ha mondom, hogy Én magam is mindent elkövettem ennek az állapotnak előidézésére!
De máris kezdhetem azon, mikor másként álltam munkába, Én, a Tíz Taktus.
– Gyerünk talán valami lokálba! – javasolta a fiatalember hölgyének, mikor már a közös taxiért
telefonáltak: – Tiszta üdülés lesz erre a súlyos zenére egy kis dzsessznyávogást hallgatni valahol és
táncolni. Van kedve?
– Nem gondolja, hogy talán elég mára egyáltalán a zenéből? – felelte a hölgy. – Ha már együtt
maradunk, inkább csöndesen elbeszélgetnék magával. Akar feljönni hozzám?
A taxiban még elősegítettem a fiatalember érzéseiben a kalandra való minden hajlandóságot és
bátorságot.
Másodszor tétettem meg a taxiban vele ugyanazt a rég bevált mozdulatot, amint bal karját a nő
dereka és az üléspárna adta hézag közé csúsztatja, és gyors, biztos mozdulattal ajkára hajlik.
A csók közben, azaz a csók utolján léptem ellenkező munkába, mint eddig. Illetve, abban a kis
érzelmek, vágyak veszedelmétől kavargó, bágyadozó szünetkében, amely okvetlen követi a csókot.
A nő feje a fiatalember vállán hevert… Pihegés!… Csönd!…
Hirtelen átszöktem a fiatalember tudatában azon a vonalon, ahol nem kellemes, hanem
kellemetlen, kínzó érzést okozok. Öt taktusom édesen trillázott hallóérzékein. Aztán hirtelen
megszakadt. És a folytatásomért hiába kapott a fiatalember emlékezete. Eltűnt a tudata alatt. De már
újra édes futamban jelentkezett öt első taktusom, hogy követőleg rögtön tovaugorjon… És így
tovább…
Ez a lelki folyamat, természetesen, a fiatalember figyelmétől ellenőrizhetetlen játszódott le
benne. Ellenben azt idézte elő kedélyében, hogy a vállán pihenő női fej helyett egy másik jelent meg
előtte.
Nos, igen! A lánynak a rekamié támláján oldalt hajló feje és elomló, karcsú alakja.
Szinte ijesztő sóvárgás fogamzott menten a fiatalember szívében a lány után. Bánat zokogott fel
benne, és keserű szemrehányásokat tett magának, hogy olyan könnyen, hitványul lemondott róla.
Ez még hagyján.
De egyszerre ugyanez az érzéshulláma a mellette pihegő nőn torlott meg. Annak forró lélegzetét,
egész adakozó, illatos lényét hirtelen olyannak érezte, mintha egy óriási, rossz szagú, mérgetadó
nőstény varangyosbéka terpeszkednék itt mellette, undok fejét vállára téve, és félig nyitott szája
további csókját várja.
A fiatalembert kész iszonyat fogta el a nő minden érintésétől. Maga sem hitte, hogy ilyen visszás
érzés lakhassék benne.
Cigarettatárcáját rántotta elő, hogy ürügye legyen elhúzódni a nő mellől. Aztán az egész
hátralevő úton azon tépődött a robogó taxiban, micsoda ügyes és sima módját eszelhetné ki annak,
hogy a nő meghívásától menekedjék?
Amikor kiugrottak a gépkocsiból, a kapu előtt, a fiatalember egészen otrombán és hebegve így
kezdett szabadkozni:
– Most jut eszembe, hogy ezt az Ispahán-cikket leadhatom még lapzárta előtt a szerkesztőségben.
Elbúcsúzom hát magától, és odarohanok ezen a taxin.
– Nem írhatná meg nálam, és nem küldhetnők el a szobalányommal? – firtatta a nő. – Vagy aztán
visszavárom? Fönn vagyok még sokáig.
– Fájdalom, nem! – rázta fejét erélyesen a fiatalember.
Azzal gyors kézcsókkal visszaugrott a taxiba, miközben a nő oly minősíthetetlenül vegyes
pillantást vetett utána, ami olyan alaknak jár ki, akiről meg se lehet állapítani, hogy szánalmas
hülyék vagy szemtelen csirkefogók válfajába tartozik-e?
Mindezt pedig Én műveltem a fiatalemberrel, a lekicsinyelt, hiúságában vérig sértett Tíz Taktus.
Fogalmat aztán nem érdemes már, csak nagyjában, adnom arról, hogy a kegyetlen szenvedésből,
riadalmakból, kudarcokból, eszeveszettségekből milyen sorozatokat tartogattam még e fiatalember
számára.
Lázban, vágyban fetrengte át az éjszakát. Aztán másnap megkezdte a sikertelen és szégyenteljes
telefonostromot, hogy csak szót válthasson szerelmével.
Félóránként zaklattam föl szenvedélyét édes, titkos trillámmal. Én, a Tíz Taktus. Teméntelen
költségébe, egész köteg kétségbeesésében és dühöngésében kitépett hajába került neki e bosszúm.
De kisajtoltam liternyi könnyet a szeméből. Ácsorogtattam az utcán, mint a futóbolondot.
Kompromittáltam házmester, vicék, szobalányok előtt mint kellemetlenkedőt, tolakodót. És
szórattam vele ki a pénzét borravalókra.
Ha lankadni kezdett lángolása, és idegekkel nem bírta már az aktív epekedést, akkor olyan
passzív sorvadozással töltettem el minden porcikáját, hogy minden tagja ólomsúllyal húzta a
pamlagra búsulni. És csak a sírba feküdni volt egyetlen komoly vágya… Öngyilkosnak lenni!
Elhanyagoltattam vele munkáját, külsejét. Becsvágyait feladattam vele. Az alkohol vigaszának, a
züllődésnek zavartam neki… Alig lehetett ráismerni már!
Ez lett a bosszúm!
És ezzel voltaképp ennek a történetnek végéhez érkeztem. Legföllebb tanulságának kiegészítése,
amit még hozzáfűzök. Vagyis hogy: csak lakolás a sorsa, aki Velem kikezd, még azon túl is, amit
készakarva teszek ellene.
Erről még néhány szót.
Mikor az első bántás ért Engem a sötét sarokban meghúzódott pár azon tiszteletlenségével, hogy
a premieremen nem Rám figyeltek, hanem csókolóztak, világos, hogy őnagyságán is meg akartam
torolni az Engem ért bántást.
No jó! Hölgyekkel szemben enged ingerültségéből és szigorából egy megsértett dallam is.
Amellett őnagysága kisebb bűnös is volt. Cikket nem írt Rólam, és kezdeményezője sem volt annak
az ominózus csóknak, sőt tiltakozott is ellene. Bár igaz, nőknél a csók ellen való tiltakozás csak
olyan formaság, mint az ártatlanságot hangoztató ultimátumok a háborúra állandóan készülődő
hatalmak között.
Szóval, Én követtem Őnagyságát is, és ahol csak tehettem, sorozatosan okoztam
szívfájdalmakat neki is.
A módszerem ugyanaz volt nála is. Ellenállhatatlanul édes futamokban jelentkezett öt taktusom
az emlékében. Aztán hirtelen eltűntem másik öt taktusommal akként, ahogy az a csókolózása alatt
tudat alatti énjébe hatolt.
Az Én öt taktusom után való kínzó elérhetetlenség érzete viszont azt a vágyat
hozta vissza a lány szívébe, amit a sötétben, a csókolózás alatt, a fiatalember iránt érzett.
Igen! Úgy érezte, elviselhetetlen az élet más férfi mellett és a fiatalember nélkül. Viszont kell őt
látnia mindenáron. Különben utánahal.
Nőknél, persze, ritkábban teljes komolyságúak az ilyen pótolhatatlansági hiedelmek.
Fontos az, hogy Nekem teljességgel beleesett büntető programomba Őnagysága gyötrődése.
Mindössze egy kellemetlen aggodalommal járt ez számomra is. Ugyanis folyvást tarthattam tőle,
hogy Őnagysága áttöri, még botrány árán is, azokat a korlátokat, amiket az okosság és az anyai
szigor vet eléje, és vőlegényét faképnél hagyva, szerelmese karjába rohan. Két szív egyesülése ellen
aztán hiábavaló nemcsak egy dallam mesterkedése, de egy világfelfordulás is.
És hát akkor úgy néztem volna ki, mint egy vasárnapi tárca, aki közmegvetésre és pompásan
összehoztam két szerelmes szívet.
Nos, ettől az aggodalomtól mentesültem másnap délután.
Akkor volt esedékes a vőlegény látogatása.
Kár elsorolnom a nap válságait és izgulatait. Hogyan fülelte le a mama a telefont, és hogyan
őriztette ellen a kisasszony minden moccanását. Mintha csak az Én cinkosom, támogatóm,
megértőm lett volna abban, hogy bosszútervem föl ne boruljon.
Ám a délután következhetett a katasztrófa. Hiszen az Én befolyásom alatt a kisasszony akkora
gyűlölettel és undorral várta azt a derék, jó pozíciójú embert, a vőlegényét, hogy könnyen lehetett
tartani nyílt lázadástól, és ezáltal a botrányos szakítástól.
Én magam is csupa félelemmel néztem az együttlét elé.
Hát jött a derék vezérigazgató jelölt.
A mama sürgött-forgott, megkétszerezte, megháromszorozta magát, és végül diszkréten elosont.
Csak legföllebb a szelleme maradt a mátkapár körül akként, hogy merésre buzdította leendő vejét, és
okosságra a lányát.
Megtörtént már, igen, hogy ez a nagyreményű vőlegény ilyen véletlenül-készakart együttlétek
alatt gyöngéd szavakkal, sőt mozdulatokkal kísérletezett a lány körül. De a lány nagyon kedvesen,
viszont annál lehűtőbben tért ki ilyenkor:
– Igazán, lesz még elég időnk és módunk az enyelgésre, nem gondolja?… Beszélgessünk!
Hát ezúttal tisztára veszélyt rejtett az a szituáció, ha a vőlegény az érzelem húrjait kezdi
piszkálni.
Pedig hát ez be is következett… És itt jött az a váratlan fordulat, ami miatt érdemesnek találtam
nyújtani ezt a históriát.
Ott ülnek kettesben. Villanygyújtás előtti hangulat.
A vőlegény bizonyos hangrezgéses átmenetekkel egyszerre elhatározóan közelebb húzódik
menyasszonyához.
Erre Én, némi latolgatással, nagyon óvatosan megzengetem Őnagysága féltudatában a kezdő öt
taktusomat. És aztán, természetesen, átsurrannék a teljes tudatalatti szférába, ahol is gyönyörvetesen
kínzó mélázatban idézném elé szerelmesét…
Hatásul természetesen a legrosszabbat is várhatom. Őnagysága utálattal ugrik föl vőlegénye
mellől… Néhány éles, őszinte szó… És már kész a botrányos szakítás…
Vagy jobbik eset. Őnagysága erőt vesz magán, és szelíden, de hűvösen leinti csupán vőlegénye
közeledését.
Semmiképp sem készültem el a harmadik esetre.
Őnagysága, a legnagyobb bámulatomra, egyszerre lehunyja a szemét, és ő maga nyújtja oda ajkát
vőlegényének. Hosszú-hosszú csók. Sőt, már kevés híja hitvesies egymáshoz tapadás a pár között.
Hiába kezdtem újra meg újra kísérleteimet a tudat alatt. Semmi eredménye. Azaz éppen
ellenkező. Őnagysága odaadása csak növekedik.
Mi ez?
Persze hogy megmagyarázom. Elvétettem munkámat. Elfelejtkeztem róla, hogy a női lélek fordított berendezésű, mint a férfié.
A kínzó hatásom helyett tehát a megbabonázó, a megejtő lett úrrá Őnagyságán. Hogy pontosabb
legyek: Őnagysága úgy érezte, édes bágyadozás közepette, hogy ha már nem lehet azé, akit szeret,
legalább lelkileg van együtt vele, akkor éppenséggel, mikor testileg esetleg más férfi gyöngédségeit
kénytelen tűrni…
És ezt a vigaszt, ezt a kiegyezést akaratlan Én eszközöltem.
Elég… Az eset teljesen kvadrál szándékaimmal. Hiszen fontosabb a zenekritikusom
megbüntetése. Ha pedig Őnagysága idáig jutott vőlegényével? Reménye nincs többé a
fiatalembernek… Ez a fontos!
Most ír át éppen Engemet a zongora partitúrából százhúsz tagú zenekarra Ispahán Gyula,
nemzőm, és egy nyomorult alak kritikája miatt ő maga is úgy vélekedik, hogy két középső tételem
értékem teteje!… Hát ne kívánjam a nyavalyák minden válfaját az egész zenekritikára és
művelőire?…
A szilveszteri malac
Ez a történet közönséges plágium. Olyan, amiért csak valaha az ügyészség joggal szabott ki
bírságot, hűvöset.
Hangsúlyozom ezt! Mert nagyon sűrű az álplágium. Az íróknak általános szokásuk az, hogy
maguk-kitalálta történeteket úgy adnak be, mint amit itt és ott, és ettől és amattól hallottak. Szóval,
csak dicsekszenek a plagizálással.
Ezzel szemben állítom: az alábbi történet, teljes egészében, poénjával együtt, tényleg az; egy
nagyon szimpatikus és teljességgel ismeretlen polgáregyéniség egy társaságban mesélte el.
Tehát:
Tudják, az én öregeimnek háza van a Krisztinában. És ismerik az ilyen aranyos, régivágású, jobb
polgárokat, hogyan dobnak ki nyugodtan ezreket is hallatlan marhaságokra? Ellenben ha a fejükbe
veszik, hogy valami semmiség drága nekik, akkor tűzön-vízen keresztül spórolni akarnak!… Hát
ezzel a takarékoskodási mániával a múlt Szilveszteren olyas kis kalandba kergetődtem bele, hogy
soha nem bírom kacagás nélkül megállani, ha eszembe jut.
Ott ülök a Szilveszter-estét megelőző nap a két öregemmel, ebéd után. Azt már mind tudom,
hogy halkülönlegességek, rák és torta és gyümölcs és pezsgő olyan mennyiségben és minőségben
van már megrendelve a Szilveszter-esténkre, hogy ezeknél már csak a házhoz hívott négytagú
dzsessz, egy jobb karmesterrel az, ami drágább. Pedig alig lesz vendégünk más, mint a szűkebb
család.
De aztán a két öreg arról kezd vitázni, hogy vajon a Szilveszter meglehet-e malacsült nélkül vagy
sem?
Illetve anyám azt vitatja, hogy a malacsült már rég nem divat! Ellenben nyerni szoktak élő
malacot, és behoznak élő malacot lokálokba, hogy szerencsét hozzon a megérintése, és persze
borravalót kapjon, aki körülhordja Szilveszterkor.
Apám nem tágít. Ha senki se, ő egyedül malacsültet akar enni!
Nos, rendben van! De erre mind a két öreg egy véleményre jut abban, hogy Szilveszter előtt a
hentesek irtózatosan felemelik a malac árát.
Hallatlan! Ötszáz pengőbe is belekerül talán nekik ez az este. És a világ legkomolyabb
fölháborodásával tárgyalják, hogy a húsipar kilónként tíz, sőt húsz fillért is emel a malacon
Szilveszter előtt.
Én unatkozom kissé. Se délutánra, se estére nincs programom.
Egyszerre, csupa heccből, azt mondom öregeimnek:
– Nahát, mit szóltok, ha én vidékről hozok nektek egy olcsó malacot? Kimegyek a helyiérdekűn,
és hozok egyet. Úgyse használtam még több mint ötször a bérletet.
Ugyanis tavaly, valami árverésen, egy kis viskót vettek meg az öregeim a gödöllői helyiérdekű
vonalán, és nyaralónak már átalakították, és a helyiérdekűre bérletet is vettek, de nyaralni, persze,
elmentünk máshová, nem Kerepes-Látóhegyre, vagy hogyan hívják ezt a helyet.
Elég az hozzá, hogy a két öreg, a legnagyobb mulatságomra, rögtön helyesli ötletemet.
Hát gyerünk! Elmentem szilveszteri malacért, vidékre.
A helyiérdekűn, persze, érdeklődtem a kalauztól.
– Mit gondol, melyik faluban lehet itt, az állomáshoz közel, egy malacot vásárolni?
– Itt van Mogyoród, kérem, de Tarcsán is lehet egész biztosan. Becsületes magyar emberek
laknak errefelé. Megszólíthat akárkit, hogy útbaigazítsa.
Leszállok hát a kérdéses faluk egyikénél. Máig sem tudom, melyiknél.
Elindulok csak úgy vaktában az állomásról a falunak. És a kalauz utasításához híven
megszólítom az első becsületes lelket, akivel találkozom. Ködmönös, nagykendős, idősebb falusi
hölgy volt az illető.
– Édes nénikém! Nem mondaná meg nekem, hol vásárolhatnék én itten egy Szilveszterre,
levágóra való malacot?
– Dehogyis nem! – feleli rögtön. – Tudok én egy jó gazdaembert itten, nem messze, akinek több
kocája vetett malacot. Majdnem addig tart az én utam is. Tessen velem jönni. Megmutatom.
Hát elindultunk.
Persze, ne is említsem, hogy már jól szürkült, mire a helyiérdekűről leszálltam. Az öreg néni
pedig rém lassan tipegett azokon a borzalmas falusi utcákon. Ha ugyan utcának hívhatták egyáltalán
az olyan helyet, ahol minden száz lépésre áll egy-egy viskó, és hol elöl, hol hátul, hol keresztbe és
kasba, és féljobb és félbalt fordul nekünk minden ház. Csak a keréknyom vezetett, ahogy a fél
méteres sár felcsucsorodott és megfagyott, és egy kis hó beszemetelte éppen… Így nézett ki ez a
vidék, ahol bandukolunk az öreg nénikével, és ő persze tölti a fejemet a sirámos lefetyéjével, hogy
milyen rossz világ van most falun, milyen jó világ volt régen, még a háború alatt is, most csak a
fekete nyomorúság, és adó és az a ronda olcsóság, amivel a termény és a csirke kél, hogy majdnem
ingyen kívánják a budapesti lelketlen kufárok őtőlük a tojást, tejet, vajat… – ajjajajj! ajjajajj! hová
vezet ez?
Nem hallottam már a felét se, mit beszél a vénasszony, mert türelmetlenebb voltam, hol veszem
már meg azt a malacot? A vénség először úgy biztatott, nem messze, itt a szomszédban, csak a
kerteken túl áll annak a falusi gazdának a hajléka, ahol malacra akadok, ahányra csak akarok… De
hát már, hogy olyan lassan tötyögtünk a szürkületben, hidegben, hát úgy tetszett nekem, a világ vége
sincs messzebb, mint ahová ez a vénség vezet engem. Ha kérdeztem: – Hol van hát? messze
vagyunk?… – Dehogy! Itt vagyunk mindjárt! – folyvást ezt felelte. De viszont megérkezni végre: azt
nem!
Már kezdtem dühös lenni! Itt hagyom rögtön ezt a vasorrú bábát! Úgyhogy mikor odaérünk egy
kocsma elé, ahonnan dűlt ki a részeg zsivaj, hát azt mondom: – Nem kéne vajon benézni ide, és
érdeklődni, nénikém, hátha közelebb is kapok itten egy kis kucut? Hiszen maga nagyon messze
visz… Mit felel erre a vén perzselni való? – Na, én rá se beszélem az urat, le se beszélem, csak azt
mondom, jobban akkor jár, ha rám hallgat! Mert egy termelőgazda mégsem csapja magát úgy be,
mint egy ilyen kocsmáros! És különben is már itt úgyis elválik az útunk. Maga is ráakad a Fitzakos
Antal telkére, csak itt menjen igenyöst, és ha nem leli, csak kérdje akárkitől a Fitzakos Antal nevet,
ne felejtse! Odairányítják. Itt igenyöst. Tessék!
Ahová mutat, úgy látom, két ház között egyenesen tart fölfelé a dombszorulat. Nem valószínű,
hogy eltévesszem ennek a nevezetes Fitzakos Antalnak a portáját, a dombhajlás oldalában. Egye a
patvar! Gyerünk hát, ha már belemásztam ebbe a kalandba.
Elköszöntem a vénségtől, és megindultam fölfelé.
Olyan egyszerűen nem ment a ház megtalálása. Még keveregtem, bukdácsoltam egy jó
félórahosszat. De már úgy volt megírva, hogy mégis ráakadjak végül erre a Fitzakos-házra.
Rendesebb, négyablakos, városias kőépület volt. Kivételesen kitűnően körülkerítve magas
léckerítéssel.
Mondhatom, szerencsémre! Mert mikor a kapun bezörögtem, hát olyan rémes kutyaugatás
fogadott a kapu mögül, mint egy menazséria. Hármas vagy négyes szólamban üvöltött ez a sok
vadállat. Egész biztos, hogy cafatokra szednek, ha rám szabadulhattak volna.
Elég az hozzá, hogy jó csomó idő telt el, amíg valaki jelentkezett a házból. Egy szolgálólány!
Aztán pedig jó darab időt alkudtam a kapun kívül is vele.
Ő azt állította, hogy az ebek az ő jelenlétében nem fognak bántani! Ezzel szemben én
hivatkoztam arra a nem szűnő, bődületes acsargásra, amit az ebek lankadatlan művelnek az ő
jelenlétében is ellenem, a kapun belül, és azt kívántam: zárja be őket!
Végre is a lány dühbe jött: legyávázott engem alaposan! Viszont a haragja vastagabbját a
kutyákon töltötte ki. Botot vagy seprűt ragadott, és rettenetesen szétcsapott a kutyák közt. Az udvar
fenekébe hajtotta őket, és ott még a csöndesebb nyuszításért és morgásért is külön visszament
megfenyíteni ezeket a szegény házőrzőket.
Ezek után bejutottam baj nélkül a ház oszlopos tornácára.
– Ha malacot tetszik akarni venni, csakis a gazdával beszélhet! – jegyezte meg a lány
tájékoztatásképp a tornácon.
– Hát akkor csak gyerünk a gazdához! – helyeseltem.
– Az ám, de most jó kedve van neki! És nem tudom, hogyan fogadja az urat. Mink, a családja,
sem merünk komázni ilyenkor vele. Mert rabiátus nagyon, ha benyalt. Meg is csap akárkit. De
nagyon hamar! Bár az is lehet, hogy szívesen fogadja magát! – sorolta el a lány a további
veszedelmeket és viszontagságokat, amik a malacvásárlás elé tornyosulnak.
De hát ha már eddig kitartottam, vissza nem riadok egy kapatos gazdától.
Bebotorkáltam a lány után valami sötét előszobába vagy pitvarba. Ott a lány kilökött egy ajtót.
Belökött a nyíláson, és az ajtót már be is csapta mögöttem.
Ott álltam egy tágas szobában, a szemem káprázott, azt sem tudtam a lámpafénytől-e, a füsttől-e?
Rémes forróság, megfelelő nehéz ruha és petról és borszagával bódított és émelyített.
Szemközt, az asztal mellől, két nagy cilinder bor és egy nagy tál tele kolbász mögül vállas,
harcsabajuszú egyén nézett rám nyugodt kíváncsisággal. Nyilván a nevezetes Fitzakos Antal ő maga.
– Jó estét kívánok! Ide utasítottak kérem engemet, hogy egy Szilveszter-estére való malacot
vehetek.
– Adjisten! – bólintott előbb Fitzakos Antal. Azután feljebb lökte báránybőr sapkáját. Mert ebben
ült itt a gyehennai hőségben, és szippantott kettőt a pipájából, lekortyintott egy fél pohár bort. Végre,
nem is kérdőleg, csak kijelentőleg dünnyögte: – Malacot! Malacot! Malacot!
– Igen! Igen! Igen, kérem! – bólintottam én. És mert iszonyúan ridegnek éreztem ezt a
fogadtatást, érdeklődtem: – Talán rossz helyen járok?
– Malacot – felelte erre Fitzakos Antal. – Tessék talán egyszer helyet foglalni, és ha nem veti
meg, egy pohár bort kóstolni velem. Tessék törni ebből a jó szárazkolbászból is hozzá egy falatot.
Na, Isten velünk!
Töltött egy pohár bort, elém tolta a tálat, és koccintásra emelte a maga poharát.
Annyit tudok, hogy egy falusi magyarnak visszautasítani, mikor egy itókára invitál, halálos
sértés. Odaültem teketória nélkül az asztalhoz, koccintottam házigazdámmal, lehajtottam egy pohár
bort.
Iszonyúan ízlett. Összefáztam, megszomjaztam, megéheztem. És a bor, úgy tetszett, új bor
ugyan, de kitűnő minőségű. Törtem a szárazkolbászból is, falatoztam. Fitzakos Antal pedig máris
töltötte tele újra poharamat, és rendületlen biztatott, csak essek neki a kolbásznak, ha ízlik:
– Na, csak fogyassza egészséggel! Na, csak löttyentsünk rá egy köpécével!
Három óra múlva eszembe jutott, hogy hát én tulajdonképpen malacot venni jöttem ide
Szilveszter-estére.
Addig?
Addig meg kellett beszélnünk Fitzakos Antallal a tavalyi bortermést, a terményárukat általában, a
háború előtti falut és a mostanit, a nemzeti viseletet, úgy a magyar nadrágot, gatyát, pitykés
mellényt, bokrétás süveget a férfiakon, mint a vászoncselédek virágoskendejét, ezer ráncos
szoknyáját, kivarrott papucsát, majd a szép magyar nóták teljes elfajzását és mellőztetését a falusi
nép által, úgyhogy már a rádióból és a pesti Zeneakadémiából tanulják visszafelé a magyarok a
nótáikat!…
Persze, erre próbából meg kellett ereszteni néhány régi szép magyar nótát, szólóban, duettben.
Következésképpen megitta Fitzakos Antal velem a pertut, azon a címen, hogy olyan fiatalember, akit
még a pesti levegő sem tudott jó magyar mivoltából kiforgatni, az méltó minden komázásra!
Ámde, mondom, véges-végül mégiscsak észbekaptam egyszer, hogy hát malacvásár szándékából
kifolyólag ülök itten, és vissza is kell származnom még a helyiérdekű távoli állomásáról Budapestre.
Jól van! Fitzakos Antal méltányolta nyugtalanságomat. De hát a malac árával erős alkunk
kerekedett.
Na, nem azokon a filléreken, amivel a pesti húsipar steigerolt. Nem! Hanem Fitzakos Antal azt
állította:
– Ilyen príma, derék, jó, finom gyerek, mint te, kedves egykomám, nekem ugyan egy fél fityinget
sem hagy itten, egy koszos malacomért. Ezt muszáj elfogadnod tőlem ajándékba az öregeidnek.
Majd aztán, ha egyszer szerét ejtem, és Pesten meglátogatlak benneteket, megvendégeltek ti is
engemet!
Mit volt mit tennem? Ebben maradtunk.
Illetve, hogy ekkora gyalázatos potyázás emlékével ne távozzam egy becsületes gazda barátom
portájáról, hát a malacnak körülbelül dupla árát nyomtam oda borravalónak és fájdalomdíjnak a
szolgálólány markába, akit, szegénykét, már álmából vertünk föl, hogy az ólból fogjon ki nekünk
egy malacot. Sőt, aztán még egy ritkaszőttes zsákot is kellett kerítenie a lánynak, hogy a malacot
beledugjuk, és meg ne fuljon, míg hazaszállítom.
Erre következett aztán a Szent János áldása háromszor megismételve, három pohár fenékig
lehajtott borral. És jött az érzékeny istenhozzád!
Megöleltük egymást és megcsókoltuk egymást Fitzakos Antallal:
– Szervusz, édes, jó egykomám!
– Viszontlátásra Pesten, kedves, jó egykomám!
Dehogyis! Dehogyis!
Ugyanis, ahogy már egy kicsikét hullámos tengeren vitorlázó hajók padlatának éreztem a fagyos
talajt magam alatt az udvaron, kissé aggályoskodtam:
– Vajon eltalálok-e ebben a fene sötétségben az állomáshoz?
Fitzakos Antal egyszerre átcsapta a karját a vállamon és szólt:
– Tudod mit? Elkísérlek énmagam az indóházig!
Ez történt.
Fitzakos Antallal összekapaszkodva, víg danászással vágtam neki az éj sötétjének. Nekem a
malac visított, kurrogott a zsákban a hónom alatt, harmadik szólamnak. Fitzakos Antal hóna alatt
pedig egy hazulról hozott butykos kotyogott. Hogy persze, ha kiszárad a torkunk az üvöltéstől, hát
meglocsoljuk.
Így érkeztünk el szerencsére az indóházhoz. Vonat még ment több Pestnek, szerencsémre! De a
patvar nem üt bele!
Mikor az indóháznál Fitzakos Antal megállapította, hogy a borosüveg kiürült éppen, én is
odakapok erre a hónyom alá a malaccsomagomhoz.
Hát a zsák üres! A malacot a botorkázásunk, hangversenyezésünk közben elvesztettem valahol.
Tessék! A hónyom alatt a zsáknak összesodort csücskét szorongattam nagy erősen… Tessék… Ilyen
részeg disznót!
– Nem baj, komám! – vigasztalt erre Fitzakos Antal. – Lesz másik malac, ha ez elszelelt. Haza
aztán innen szégyenszemre nem eresztelek üres kézzel. Ne búsúlj! Ha hozzámig messze van
visszafáradni malacért, lakik itt nekem közel egy édes egyjókomám, öreg pajtásom! Együtt voltunk a
fronton is. Ahol ni a háza a hegyoldalban, világos az ablak, odasüss! Fel se kell őtet verjük! Akad ott
nála is ilyen neked való malac! Gyerünk csak!
Hát igen! Elindultunk, és valamelyes csetlés-botlás után beállítottunk Fitzakos Antal Gáspár
Sanyi nevű egyjókomájának a házába.
Csakhogy nem találtuk őt odahaza. A felesége virrasztott a kivilágos ablakok mögött.
– A szőlőben van az uram! A pincében iszik a ronda döge a tegnap este óta, mint a gödény.
Magamat is, mást is elzavart, akit érte küldtem. Ha hazarángatják, jótétlelkek igazán! Az Isten
küldte magukat.
Az az értekezés az ablakon keresztül folyt a menyecskével. Fitzakos Antal meglökött engem a
könyökével, hogy bízzam rá a beszédet! És azt mondja a menyecskének:
– De ennek az úrnak kell a malac, mert elutazik máris. Adja ki édes kománé az ablakon. Zsákunk
van. Az árával majd elszámolunk. Én aztán magam elmegyek Sanyiért, és hazahozom a gyalázatos
korhelyét!
Nahát, ott az utcán megvártuk, míg a menyecske kifog egy malacot az ólból. Kiadta aztán nekünk
az ablakon. Abban azonban már nem tudott megakadályozni engem Fitzakos, hogy a malac árát át
ne adjam a menyecskének.
Így indultunk el, nyugodt szívvel, vissza az állomáshoz.
Vagyis hogy én abban a szent hiszemben
bíztam magam a Fitzakos Antal vezetésére, hogy a HÉV állomásra tartunk. Ő azonban elfeledte
nekem megmondani, hogy előbb, egy kis vargabetűvel a dombok közt, a Gáspár Sanyi pincéjébe
irányozza útját, és aztán onnan akart továbbkísérni engemet az állomásra.
Diktum-faktum! Azon vettem magam észre, hogy egy szőlőskert kellős közepében, a
domboldalba vágott pinceodú előtt, kötünk ki Fitzakossal.
Tyűha! A pincéből hegedűszó nyistergett kifelé és lábdobaj!
Két szál moré, egy prímás és egy kontrás, húzta a pincében a Gáspár Sándor szőlőbirtokos talpa
alá.
Lehetett itt talán nagy pofát vágni, hogy, így-úgy haza kell már sietnem a malaccal?
Gáspár irtózatos szívesen fogadott bennünket. A cigányokról nem is szólva. Poharat elő! Elő a
lopót! Bort húzni a vendégeknek!
Már benne is álltunk nyakig az új muriban. Ha eddig azonban a danolászásban, handabandában
csapoltuk le a duhajságot Fitzakossal, itt új figura következett. A cigányok veszett reszelésére
elkezdtük ropni a recepicét. Szólótáncokat és összekapaszkodva, a pince padlatán és a pince vaskos
tölgyfa asztala tetején.
Ám ezúttal mégis elővigyázatosabb voltam, hogy ne kockáztassam ittlétem főcélját sem. A
malacot, a legnagyobb óvatossággal, zsákostól együtt, felakasztottam a pincefal egy nagy
kampósszögére. A cécó alatt ott visított, vackalódott vagy aludt, amint neki tetszett. De megvolt.
Viszont az útiköltség számlája egy hatalmas tétellel növekedett a pincében.
A cigányok már rég nyivákoltak Gáspárnak, hogy fizessen nekik a hangversenyért!
De Gáspár konokul förmedt rájuk:
– Egyetek-igyatok, amennyi belétek fér! Pénzt nem kaptok, mert nekem sincs!
Hát a kéttagú bandának egészen okos és jogos volt az érvelése:
– De hát, tekintetes úr, otthon vár az asszony, a család. Azok egypár krajcárt várnak tőlünk.
Azoknak ugyan nem fizetség, ha mi jól belakva, berúgva érkezünk haza! Tessen belátással lenni.
– Vigyetek haza bort, vigyetek, amit láttok itt, szalonnát, kolbászt. Pénz nincs! – Gáspár
ragaszkodott szavához.
Sőt Fitzakos is az ő nézetéhez csatlakozott:
– A családotok nekünk nem muzsikál. Járnak azok most az ünnepen köszöngetni. Nem halnak
éhen!
A cigányok összes reménye tehát már csak én maradtam. Viszont nálam a helyzet az volt, hogy
minden ezüst- és aprópénzemet kiadtam a malacokra. Már csak egy tízpengős lapított a tárcámban.
És hát, őszintén szólva, sokallottam akkora tékozlást még részegen is, hogy tízest dobáljak oda egy
kis cincogásért. Pláne, gazda barátaim erélyesen tiltakoztak azellen, hogy a cigányok az ő kedves
vendégüket, engemet kizsebeljenek!
Elég az hozzá, hogy végül is ravasz cselhez folyamodtam. Azt súgtam oda titkon a moréknak:
– Öt pengőre számíthattok tőlem. De csak az állomáson kaphatjátok meg. Mert csak tízes van
nálam, és hamarabb hol váltsak, mint a vasúti pénztárnál?
Huhh! A két cigány az öt pengőnek csak az ígéretére is úgy kezdett attól fogva nyiszerékelni,
mint a bolond. És hát csakis ennek az egyezménynek érthető következménye lett, hogy a mulatság
méltó befejezéséül, a pincéből a reggeli vonathoz úgy vonultunk le, hogy elöl, egymásba
kapaszkodva bokáztam két kedves vendéglátó gazdámmal, hátul pedig muzsikaszóval kísért a két
füstös zenész.
A malac pedig a zsákban ügyesen, két madzaggal odakötve a kontrás nyakában csüngött.
Felelősséget vállalt érte, és tényleg a malac le is érkezett baj nélkül velünk az állomáshoz.
Már azt ne is meséljem el, hogy micsoda botrányos búcsúzást csaptunk az állomáson. A
csendőrök majd letartóztattak, ahogy derék barátaim üdvrivalogva, és a cigányok tussal költöztettek
át a peronról a vonatra.
De a malac a zsákban mellettem kuksolt a kupéban. Volt még egy kis bajom vele. Egyszer
ráültek, és akkora visítást csapott, hogy az utasok háborgása elől a folyosón voltam kénytelen
tartózkodni aztán az út végéig. A kalauzzal is volt némi eszmecserém. A vámnál is csak a nagy Jó
Gondviselés különös kegyével csúsztam által.
De utazásom célja, a malac, tűzön-vízen át befutott velem Pestre.
A reggeli zákányos hangulatom azon is átsegítette, hogy túlságosan szégyenkezzem, egy rossz
zsákkal a hónyom alatt, beülni a villanyosba. Még taxira is költeni?… Azon kezdem, már pénzem
sem volt rá.
Szóval, villamosba vetettem magam, és szerencsésen megérkeztem a zsákkal és benne a malaccal
a Krisztinába.
Mikor leszállok a villamosról, és a malaccal a zsákot óvatosan emelem a két karomon, hát
egyszerre valahogy kioldódzik a zsák sokat strapált kötése, és a malac – cupp! – kifordult a két
karom közül az aszfaltra.
Kapnék le utána! Csakhogy a ronda kis döge gyorsabb nálam. Egyet hemperedik, egyet rázkódik,
nagyot kuncog, és vesd el magad!… Nyílegyenesen le, az alagut irányába, Pestnek.
Rohantam utána. De hát aztán a keletkező csődület és harsogó derültség elől örültem, ha
elmenekülök. Utolsó pillantásom pont az alagut szájában búcsúzott el a malactól, amint magasba
kunkorított farkincával, visítva galoppolt tova…
Eddig tartott a rokonszenves polgáregyén elbeszélése. Úgy gondolom, sokkal mulatságosabb és
tanulságosabb önmagában, semhogy ne volna a plágium mellett még pleonazmus is, egyetlen szót
tennem tovább hozzá.
A cápa és a gyöngyhalász
(A Déltengeri történetek-ből) Hej, ti emberek, akár hiszitek, akár nem, volt egy idő, ha régen volt is, amikor még Ki-ne-ma-kooga szigetén nem ismerték a fehér arcú kutyákat, nem jelentek még meg átkozott, kéményes
hajóik, nem cirkált a szigeten puskás katona és rendőr, nem vádaskodott arra a misszionárius, aki
több feleséget tart magának, ha elég ereje, pénze és epéje a női makrancokkal bírni… Ellenben
szerteszét a szigeten ott álltak szépen a kifestett bálványok, és mindenki eljárta a szent táncot
körültük holdtöltekor. Ki-ne-ma-kooga szigetének nagyfőnöke is.
Ő volt akkor a szigetnek a korlátlan ura. Életével lakolt, aki parancsa ellen szegült. Nem a fehér
arcú, idegen disznók törvényszéke rendelkezett a szigeten, mint manap.
Egyes-egyedül egy kínai kereskedő telepedett le a nagyfőnök kikötővárosában. De ennek
eszeágába sem jött, hogy a sziget rendjét felforgassa, mint most a fehér arcú ördögök teszik.
A gyöngyhalászat például egészen szabad volt. Nem lehetett senkinek lefoglalni a szabad tengert,
és tilos területnek kiáltani ki. Adót pedig éppenséggel nem kellett fizetni semminemű halászat után.
A gyöngyhalászat után sem. Aki mit talált a tengerben és környékén, az az övé volt. Eladhatta a
kínai kereskedőnek, vagy megajándékozhatta vele a nagyfőnököt, aki persze busásan viszonozta az
ajándékot olyan holmikkal, amire nagyobb szüksége van a közönséges embernek, mint a haszontalan
csillogó gyöngyre.
Hát ebben a boldog időben élt Ki-ne-ma-kooga szigetén egy gyöngyhalász, névszerint Le-li-boo-kuo.
Híre volt annak nagy, hogy Le-li-boo-kuo milyen ügyes és szerencsés halász. Bukni és úszni
senki sem tudott nála jobban a szigeten. Úgyszintén a víz alatt sem bírta senki tovább nála.
Gazdag volt Le-li-boo-kuo. Majdnem olyan ékes és tágas volt a háza, mint a nagyfőnöké, és
felesége tíznél is több volt. Mégis rendet tudott tartani ilyen sok széthúzó női nép között, akár okos
szóval, akár helyesen alkalmazott botütésekkel, akár elégséges férfiúi gyengédkedéssel Le-li-boo-kuo. Különösen ezért tartották rendkívül derék és boldog embernek őt.
Ámde, ami miatt örök időkre fennmaradt a Le-li-boo-kuo híre, neve, nevezete, még nagyobb
dolog volt, érdekesebb és megrázóbb.
Történt ugyanis egy nap, hogy Le-li-boo-kuo kirándult csónakjával a tengerre gyöngyhalászni.
Lebukik a tenger fenekére, ahol gazdag és ki nem zsákmányolt gyöngykagyló-telepeket orront.
Lebukik többször. Vesszőkosara a karján, amelybe a kagylót gyűjti, kése a jobbjában, amellyel a
kagylót lefeszegeti a szikláról, ha nagyon tapad. Szeme nyitott a víz fenekén, és olyan gyakorlott,
hogy a kétszeres sötétben is rémlik neki minden tárgy és eleven állat, nemcsak a napsütötte vízben.
Hát egyszer, amikor éppen tele kosárral fel akar rúgódzni a vízfenékről Le-li-boo-kuo,
borzadályos árnyékot pillant meg saját maga és a víz derengő felszíne között. Rögtön tudta, hogy ez
cápa. Mégpediglen soha nem látott nagyságú.
Menthetetlenül vége van! Ezzel aztán tisztában volt Le-li-boo-kuo. Mert kitűnő úszó létére máris
kiszámította, hogy el nem érheti a csónakja peremét, és fel nem kapaszkodhat beléje hamarabb,
mintsem a cápának iszonyú fogakkal rakott szája el nem kapja derekát.
Le-li-boo-kuo tehát a Jószellem kegyének szánta lelkét. Nem mozdult, nem gondolt menekvésre,
hanem a fulladozás kezdődő kínjaitól is szorongatva, lelapult a vízfenéken. Így várta a halálát,
béketűrőn, mint okos ember, aki élete utolsó pillanataiban sem fárasztja magát haszontalan és gyáva
evickéléssel. Legfeljebb arra készült Le-li-boo-kuo, hogy ha módjában van, ereje utoljával egyet
hasítani késével a cápa bőrén, hát azt megejti rajta. De mit tesz egy ilyen kárhozatos szörnyeteg
testén egy gyenge emberkéz irányította kés karcolása?…
Mindezt az önmagával való rettenetes tanakodást és szorongást a víz fenekén részletesen
elmesélte Le-li-boo-kuo aztán, amikor megszabadult mégis, csodamód, a cápától.
Mivel, igenis, ez történt.
Le-li-boo-kuo fölött tovaúszott a vizek réme, és ő ereje végső maradékával felrúgózott a víz
színére. Sőt, még arra is jutott ereje maradékának morzsáiból, hogy kikapaszkodjon a csónakjára, és
a kagylószerzeményét is felhozza.
Ott, a csónak fenekén ejtette csak ki kezéből kosarát és kését Le-li-boo-kuo, és rogyott össze
ájultan a szokatlan izgalmaktól és megerőltetéstől.
Nosza, Le-li-boo-kuo, amikor felocsúdott, kicsikét elindult az orravére, és kicsikét szédelgett, és
egy-két kis szívgörcsöt kapott utólag még. De más semmi baja nem esett.
Ellenben a csodálatos eset híre nagy port vert fel a szigeten. Persze hogy azért is, mert Le-li-boo-kuóval történt, nem más közönséges halandóval.
Neki tíznél több felesége lévén, ugyanannyi jól pergő nyelv közvetítette a sziget lakóival az
esetet.
És aztán megkezdődött a történtek felcifrázása, kiferdítése, úgy, ahogy azt csak némberek szája
és képzelete szokta tenni, és ahogy Le-li-boo-kuo sohasem állított abból egy mukkot sem.
Suttogni kezdték például sokan a szigeten, hogy Le-li-boo-kuo olyan praktikákat tud egy
ismeretlen varázslótól, amivel távol tarthat magától minden cápát.
Tárgyalni kezdték, hogy igen, egy ismeretlen varázsló adott Le-li-boo-kuónak valami bűvszert,
de az nem a cápát tartja távol tőle, hanem olyan, hogy ha azzal a bűvszerrel magát Le-li-boo-kuo
bekeni, hát láthatatlanná válik ő maga a tengerben, a cápák számára.
Mások még jobban tudták, hogy Le-li-boo-kuo ismeretlen varázslótól kapott varázsszere nem
láthatatlanná teszi őt, hanem a Le-li-boo-kuo különben is hatalmas inait teszi egészen kovakő
keménységűvé, úgyhogy a cápa sem bírja elharapni őt, és lenyelni sem meri őt egészben, mert Le-li-boo-kuo kiásná magát úgyis késével a cápa gyomrából, és dögöt csinálna belőle. Azért sündörög
tova a cápa szégyenszemre Le-li-boo-kuo közeléből a tengerben.
De a legokosabb és legjózanabb Ki-ne-ma-kooga szigetbeliek is, köztük különösen a Le-li-boo-kuo vetélytársai és irigyei, mind megegyeztek abban az állításban, hogy Le-li-boo-kuo a világnak
még soha nem született szerencséjű halandója, akinek közelében még a cápa is elvakulhat annyira,
hogy nem veszi őt észre. Igen! A cápa, a tengerek tigrise, amelynek a szemét és szimatát mérföldre
sem kerüli ki eleven emberi test, ilyen kitűnő falat a vízben!… Egyszerűen erről van szó!
Ilyen sűrűn kavargó szóbeszéd támadt a szigeten Le-li-boo-kuónak a cápával történt kalandja
nyomán.
De hát ez a sok lefetye csak olyan kezdete lett a Le-li-boo-kuóról kerekedett további
mendemondának, mint a kis hűvös szellők jönnek a nagy förgeteg előtt.
Ugyanis, amint Le-li-boo-kuo másnap vagy harmadnap, vagy még azután, megint kiment
csónakjával arra a helyre, ahol a cápa elúszott mellette, hát uramfia, a második vagy harmadik
lebukása közben megint megjelent az a nagy cápa. És megint tovaúszott, úgy, mint előzőleg. A cápa,
a vérszomját soha nem csillapítható tengeri rém!
Igen, így volt.
Le-li-boo-kuót most már az életéért nem is szállotta meg akkora rémület, mint legelőször,
odalenn a vízben. Össze sem esett a csónakjában, amikor feljött a vízből. Megdöbbenése, elképedése
volt inkább a nagyobb mi is teszi hát ugyan, hogy a tengerek könyörtelen fenevadja őt bántatlanul
hagyja?
Ámde ha Le-li-boo-kuo nem tudta megfejteni magának hallatlan szerencséje nyitját ezzel a
cápával, annál inkább vállalkozott erre a még dühösebben nekivetemedett szóbeszéd.
A régi mendemondákhoz újak járultak. Többek között ha akadtak, akik azt állították, hogy Le-li-boo-kuo magával a Jószellemek Fejedelmével van bizalmas összeköttetésben, és ahhoz való fohásza
a veszedelem pillanatában volt elég távol tartani tőle a cápát, ezzel szemben nagyobb számban
kerültek, akik ennek ellenkezőjeképp vélekedtek. Vagyis azt mondták: Le-li-boo-kuo nem a Jó,
hanem éppenséggel a Gonosz Szellemek Főjével paktál. Sőt, a Gonosz Szellemek Fője maga ez a
cápa. Hiszen az olyan alakot vesz, amilyent akar. Le-li-boo-kuo éppen azért adja a tudatlan
álmélkodót ilyen képtelen eseten, hogy egy cápa barátságosan elúszik mellette, mert ott tárgyalja
meg sötét, gaz ügyeit a Cápába bújt Gonosz Szellemmel a víz alatt… Ez a hiteles igazság! Ki-ki
vonja csak le a helyzet következményeit és kilátásait magának, és a többi meg a többi…
Már Ki-ne-ma-Kooga szigetének nagyfőnöke maga is tudomást szerzett a dologról, és maga elé
citálta Le-li-boo-kuót kihallgatásra. Csakhogy Le-li-boo-kuo magának a nagyfőnöknek sem tudott
más magyarázatot mondani erről az emberbarát cápáról, mint hogy kétszer egymás után sértetlen
hagyta őt.
És akárki más is faggatta Le-li-boo-kuót, feleletül ugyanezt kapta tőle. Hát így talán, mint a világ
többi csodája fölött is, napirendre tért volna a sziget népe.
Hanem, hogy ez ne történhessék meg, arról gondoskodott maga a cápa.
A cápa attól fogva, bármikor ment ki Le-li-boo-kuo arra a helyre gyöngyöt halászni, ahol
találkozott vele, következetesen elúszott arra. És éppúgy, mint legelőször, kikerülte Le-li-boo-kuót.
És ezt már cirkuszképp lesték és csodálták is az emberek a partról.
Ezt tapasztalva újra meg újra Le-li-boo-kuo, ugyan minek hagyta volna oda a cápa miatt azt a
helyet, amikor az volt a legdúsabb lelőhely gyöngyben?
A csoda tehát nemhogy feledésbe ment volna, hanem állandósult. Az egész sziget folyvást ezzel
foglalkozott. Azaz, egyéb újságok között, ez a cápahistória mindig szőnyegen maradt. Ha a társaság
pletyka híján unatkozni kezdett, akkor rögtön előrángatta ezt a cápadolgot.
Már csak az hiányzott, hogy Le-li-boo-kuo különös, naponta visszatérő kalandjait a hír tovább
vigye széles a világra, a kínai kereskedő által, aki évente többször is elpályázott húsz pár
rabszolgaevezőstől hajtott, és vitorlával fölszerelt, nagy hajóján, a nagy világba.
Hát igen! De a kínai kereskedő nagyon hallgatag, nagyon gőgös, nagyon tanult úr volt, aki
kereskedésén kívül csakis pipájával meg rabszolganőivel meg könyveivel meg porcelánjaival meg
imájával foglalkozott. A szigetbeliek locsogására ugyan egy percet is sajnált szánni figyelméből.
Karattyolhattak ennek a Le-li-boo-kuo cápájáról mások badarságokat, vagy Le-li-boo-kuo maga az
igazat, a kínai kereskedőt csak a gyöngykagyló érdekelte, amit Le-li-boo-kuótól busás nyereségre,
csekély díjért átvett. Más mindenre legislegföllebb vállat rándított.
No de a történet nem itt feneklett meg.
Le-li-boo-kuót, amikor már talán századikszor vagy annál is többször halászott a gyöngyre a
förtelmes cápa közelében, egyszer csak hiába várták a csónakjába vissza asszonyai.
Le-li-boo-kuo eltűnt a tengerben.
Mindössze kosara jött föl a víz színére, és ott, ahol a kosár a hullámokon táncolt, egy jókora
vérfolt szivárgott föl a mélyből.
Nyilvánvaló! A tenger réme, a cápa mégiscsak megrohanta és elnyelte odalenn a derék
gyöngyhalászt, szegényt.
Ezzel összeomlott a csoda. Összeomlott Le-li-boo-kuónak eddigi érthetetlen és hallatlan
viszonyáról ezzel a cápával minden föltevés, elmélet, képzelődés.
Az egész sziget paffá lett és odavolt.
Mert mit lehet gondolni is erről a dologról? Akár Le-li-boo-kuo varázsszere hódította el vagy
félemlítette meg a cápát, akár a cápa maga volt a Jó vagy Rossz Szellem, mindenképp érthetetlen
volt, hogy minek kímélte eddig a cápa Le-li-boo-kuo életét, ha most végre mégis fölfalta őt?
Ki-ne-ma-kooga szigetén bizony örök rejtelem maradt ez az eset. Azaz tíz rege kering róla, s
mindenik más változattal meséli el Li-le-boo-kuo kalandját a cápával. Így tehát nehéz kibogozni,
hogy melyik a hiteles, és hol bújik meg egyáltalán az igazság ebben a történetben.
A sok találgatás és vélekedés közül azonban talán mégis érdemes megemlíteni azt, amelyik a
gazdag és józan kínai kereskedőtől származik.
Amikor a kínai kereskedőhöz odajárultak a Le-li-boo-kuo feleségei, és elhadarták, elzokogták
neki derék uruk és férjük fájdalmas elvesztét, a kínai kereskedő mégiscsak kijött kissé a hűvös
sodrából és gőgös némaságából, és így beszélt:
– Jóllehet csupa badarságot fecsegtek össze nekem boldogult uratok felől és a cápa felől, amelyik
fölfalta őtet, mégis én magam vagyok a legostobább, aki már előzőleg nem hajlottam
fecsegéseitekre. Ezzel elvesztettem uratokat, legjobb üzletfelemet. Hiszen az egyre megy, akármi
tette, hogy a cápa olyan sokszor elúszott uratok mellett a tengerben. Valószínűleg jóllakott ez a cápa
mindig itt a kikötőhely vágóhídjának hulladékaiból, és miután agyonzabálta magát, csak egy kis
sétaúszásra indult el a tenger azon részére, ahol uratok halászott nekem. Kényelmetlen esett a
jóllakott szörnyetegnek közben lecsapni a tenger fenekén lapuló emberre, és nem tartotta
érdemesnek rá a fáradságot. Persze, mihelyt egyszer nem kapott a cápa elég hulladékot, vagy talán
Le-li-boo-kuo, az uratok, vakmerőségében már azt tette, hogy le sem lapult a vízfenékre a cápa elől,
hanem fölbukott mellette, akkor bekapta őt tele hassal is a cápa. Mert ezt jegyezzétek meg jól a buta
töksitekbe, amit most mondok. A világ eseményei között, a véletlen játékára történik ezer csodálatos
és érthetetlen dolog. Ezekre adni is lehet, meg nem is. De van a dolgok között olyan, ami biztos, és
amire mindig adni kell, és ez az élőlények jelleme. A cápa cápa, és nem emberbarát, akárhogy
mutatkozik is annak. A cápát ki kell kerülni a jóindulatának ezer látszata ellenére is… Ez az!…
Bölcsességem ellenére, lám, én magam is ostobább voltam ez esetben nálatok, hogy nem figyeltem
ostoba fecsegésetekre eddig, és most rukkolok elő, amikor már késő, intelmemmel a jellem
változhatatlanságáról…
Maradjunk meg talán mi is ennél a tanulságnál, a történet befejezéséül.
A háromnevű főnök
(A Déltengeri történetek-ből) Mondtam már nektek több igaz történetet azokból, amik apáról fiúra maradtak Ki-ne-ma-kooga
szigetén. Csak még Ne-nu-gi-ról, a nagyfőnökről nem meséltem.
Külön nem kell említenem, hogy nem a közetmúltban élt ő, amikor ezek az átkozott fehér
ördögök dirigálnak Ki-ne-ma-koogán, és véges-végig az egész szigettengeren. Nem! Mikor Ne-nu-gi
élt és uralkodott, akkor még a kínai kereskedők hajói sem jelentek meg a sziget előtt, amiket egyként
hajtott evezőkkel a fenekükre láncolt rabszolgasereg és a szelet váró vitorla.
Sok-sok falu volt akkor is Ki-ne-ma-koogán. Részint a tengerparton, részint a sziget belsejében, a
tűzhányó hegy alatt és az ősbozót tisztásain. Úgy, mint ma is.
Kivéve, hogy akkor még nem cirkáltak a fehér arcú kutyáknak csendőr- meg katona-őrjáratai az
adószedőkkel a falvakban, és az ültetvények nem foglalták el a sziget legdúsabban termő helyeit.
Nem! Akkor még nem volt, mint ma, egyetlen bennszülött főnöke a szigetnek. Aki ugyan árnyékfőnök, mert hiszen az idegen, fehér arcú ebek dirigálják őt. Irtsa ki őket a sárgaláz!
Akkoriban minden egyes ki-ne-ma-koogai falunak külön főnöke volt. De a hatalmuk ugyancsak
nem volt látszathatalom, akármelyiknek sem. Hanem élet-halál fölött uralkodott akkor minden
főnök. Talán csak egyes-egyedül a falu varázslójával osztozott hatalma kis részében.
Hát ezeknek a főnököknek egyike volt Ne-nu-gi. Akit háromféle melléknévvel tiszteltek meg
életében, amelyek egészen különbözőek, és mégis mind ráillenek. Pedig ő eredetileg nem is volt
főnök. Csak később lett azzá. Éspedig egészen szokatlan módon.
Úgy volt az, hogy mielőtt Ne-nu-gi főnökké nem lett Ki-ne-ma-kooga szigetén, hát annak minden
lakója és főnöke teljességgel az ősi szokásoknak hódolt.
Az emberhús evés és a koponyavadászat nemcsak, hogy nem volt tilos, hanem teljesérvényűleg
dívott. Dicsőség volt, igenis! A férfiú bátorságát azzal fitogtatta bizony, ha lakomára tudta
elhurcolni megölt ellenfele tetemét és fejét, levágva, örök emléknek őrizte meg, miután jól
megfüstölte a nedves fűvel rakott tűzön, hogy az enyészet ne kezdje ki.
Persze, a koponyavadászat és egyáltalán ellenségeskedés nem járta csak úgy összevissza minden
falu között a szigeten. Hanem igenis pontos rendje volt annak, hogy melyik falu melyik falunak az
ellensége, és melyik a barátja. Változás alig esett ebben a tekintetben. Abban az esetben például, ha
valaki a saját falujában bűnt követett el, gyilkolt, vagy megbecstelenítette más asszonyát, vagy
lopott, vagy rabolt, és vitát, verekedést provokált, egyszóval a megtorlást, a vérbosszút zúdította
magára, és kénytelen volt menekülni falujából, hát akkor nyilvánvaló, hogy hiába keresett
menedéket a falujával baráti viszonyban álló faluban. Csakis ellenséges községben kérhetett
védelmet, és ha az befogadta, akkor annak polgára lett egyszer s mindenkorra.
Ugyanez volt a helyzet, ha például nem magányos egyén, hanem többen akadtak olyanok, akik
valami oknál fogva fölrúgták a jó viszonyt a saját falujukkal, és átmentek az ellenséges faluba.
Pontosan ez történt annál az esetnél, amelynél Ne-nu-gi vált meg a falujától.
A nagy halászat alkalmával Ne-nu-gi és több társa igaztalannak találták a falujuk főnökének
intézkedését, ahogyan a zsákmányból az ő részüket kiosztotta. A nézeteltérésből civakodás, a
civakodásból véres, vad, fegyveres tusakodás támadt. A harcban aztán, persze, Ne-nu-gi és társai
vesztettek a főnökkel és a falu többségével szemben.
A csapat egy része holtan maradt ott. A főnök és tábora hatalmas örömünnep üvöltöző táncai
közepette falta föl az elesetteket. A csapat másik része sebtől borítva és asszonyait, gyerekeit a
győzők prédájára hagyva, elmenekült a bozótba.
Következett volna természetesen az, hogy a kis csapat valamelyik ellenséges falu felé vonuljon,
és felajánlja annak szolgálatait. Az ilyen száműzöttek szíves fogadtatásra találtak rendszeresen. Mert
hiszen a saját vérei ellen bosszút lihegő és vért szomjazó harcos a legjobb és leghűségesebb harcos.
Ezt mindenki tudja.
Ekkor történt azonban a szigetnek történetében eddig hallatlan eset.
A kis csapatnak legderekabb harcosa, Ne-nu-gi emelt szót a társai között, és így beszélt:
– Emberek, ide hallgassatok! Amíg itten beszéltetek, én azért hallgattam némán, mint a tenger
hala, amivel becsapott bennünket minden aljassággal bélelt főnökünk, mert higgyétek el nekem, egy
egészen különös Szellem szállta meg az eszemet. Ez a Szellem, azt érzem, hogy Jó Szellem, és az
agyamba, azon a sajgó, még be nem hegedett sebhelyen keresztül férkőzött, amelyet harcunk közben
magának a főnöknek dárdája ütött itt a vállperecem alatt. Ez a Szellem szól mostan belőlem
hozzátok, emberek, és ha a szava szokatlan, nekem nem tetszik oktalannak. Éppen ezért ti is
megfontolhatjátok azt!
Szellemtől megszállott embert tisztelni és meghallgatni Ki-ne-ma-kooga sziget
megváltozhatatlan, ősi hagyománya, Ne-nu-git tehát kíváncsiságtól rebegve unszolták nyilatkozatra
társai. Ő pedig így folytatta:
– Egyszerű nagyon, emberek, amit a Szellem javall belőlem. Ne menjünk el semmiféle ellenséges
faluba. A felajánlkozás veszélyes és megalázó. Azután idegen faluban sokáig kell utolsó sorban
tengődnünk, kegyelemkenyéren, addig, amíg megbíznak bennünk, hogy nem vagyunk cselszövők és
kémek, akik így akarunk gonosz szándékkal valahová beférkőzni. Végül pedig megint csak az a
dolog vége, hogy a legközelebbi támadásnál vérünk fog omlani, meg is halnak közülünk… Minek
ez? – ezt mondja bennem az Okos, a Jó Szellem. Ki lehet ezt kerülni egyáltalán? Ki bizony!
– De hát hogyan?… És hová menjünk? – kérdezték összevissza a csapatból Ne-nu-gitól, egészen
elhűlve, a társai. Mert hiszen beszéde minden szokás, hagyomány, értelem ellen volt.
– Szólj csak! – biztatták Ne-nu-git.
– Nem mond többet a Szellem – kérdezték, – mit lehessen tennünk, ha egyszer nem tartunk innét
más faluba?
– De igen – bólintott Ne-nu-gi. – A Szellem a következőket ajánlja: Sok-sok-sok nagyszerű,
termékeny, jól védhető, félreeső helye van még a szigetnek azon kívül, amit az emberek falvai
lefoglalnak. Kerekedjünk föl, és keressünk egy ilyen helyet. Ott csináljunk otthont magunknak.
Mégpedig akként, hogy néhányan lopóddzunk vissza a falunkba, és csaljuk el vagy
raboljuk el ravaszul asszonyainkat és gyermekeinket, akiket már szétosztottak a falunk lakói közt, és
birtokukba vettek mások, de akik most még, míg el nem felejtenek bennünket, hűek hozzánk, és
szívesen szöknek velünk egy utánunk.
Hát erre a beszédre rettenetes zsivajgás, egyenetlenkedés támadt a kis csapatban:
– Nem szeghetjük meg így az ősi szokást, még a Szellem parancsára sem! – kiabáltak egyesek.
– Mit tegyünk a szívünket égető bosszúvággyal? – kiabálták mások. – Ha elvonulunk, akkor a
falunk és gaz, igaztalan főnökünk végleg megszabadul büntető kezünktől.
Szóval hatalmasan kavargott a csapatban a vita jó darabig.
Viszont Ne-nu-gi csak ült, ült, ült összegubbaszkodva azalatt, mint akit a Szellem nem enged ki
hatalmából. És aztán, mikor a sűrű lárma megritkult, megint csak szemében eszelősen, félelmesen
lobogó tűzzel kezdett ugyanabba a beszédbe:
– Ne kezdjetek ki, emberek, a Szellemmel, amely belőlem hozzátok beszél. Tudjátok azt, hogy
abból még sohasem válott jó!
Így és tovább… A kis csapatot lassanként leszerelte Ne-nu-gi. Szellem-sugallotta
határozottságára megingottak lelkükben. Tanakodtak, haboztak. Végül is hajlottak Ne-nu-gira.
Most már csak a terv kiviteléről volt szó.
Hát a Ne-nu-gi ajkán keresztül nyilatkozó Szellem valóban a legjobb tanácsokkal segítette a
csapatot:
– Nem szabad türelmetlenkedéssel elrontani ügyünket! – szólott. – Várjuk meg a bozótban
bújdokolva a holdtölte első éjjelét, amikor minden harcos a főnök vezetésével a Varázsházba megy
addig, míg el nem kezdődik a tánc a Nagy Bálvány körül. Akkor a falu asszonyai és gyermekei
maguk maradnak a házakban. Ez az idő az alkalmas idő, hogy besurranjunk a faluba, és elorozzuk
magunknak asszonyainkat és gyerekeinket. De történjék ez is lehetőleg vérontás nélkül. Meg kell
bízni abban, hogy sok akad az asszonyaink között, akik nincsenek megelégedve új férjükkel, akihez
a főnök kényszerítette őket, és a szívük még régi férjükért sajog. Oda kell lopódzni hozzájuk, és
megkérni őket, hogy ők maguk menjenek beszélni többi asszonytársukkal, egymás fülébe sugdosva,
hogy régi férjeik itt a bozótban várnak rájuk. Így szépszerével, titkon, fölkapják majd magukat, és a
többi már csak a gyors menekülés kérdése!
Ez történt!
A csapat ravasz csellel kimentette asszonyait és gyermekeit a faluból, és eltűnt velük a sziget
belsejének feneketlen bozótjában.
Az csak természetes, hogy Ne-nu-git attól fogva a csapat főnökének tekintették. De amikor
cselekedetének híre bejárta a szigetet, minden rendes ember köpött egyet, és a legmegbecstelenítőbb
szidalmat mondta ki Ne-nu-gira, hogy: – gyáva!
Ez lett a Ne-nu-gi első mellékneve.
Ne-nu-gi azonban nem törődött semmiféle csúfnevével. Hanem továbbra is a beléje költözött
Szellem sugalmai szerint dirigálta csapatát.
Keserves, hosszú kóborlás után, meghághatatlannak hitt bozótok mögött, végre alkalmas, sőt
remek területet talált Ne-nu-gi csapatának a sziget belsejében. Volt ott halban bő folyó, vadban
gazdag erdő, gyümölcsben, termőföldben dús tisztás. Ott megtelepedett népével Ne-nu-gi. És
elkezdette azt az eddig sosem hallott, példátlan életet, a benne lakozó Szellem nem szűnő tanácsai
szerint, ami a sziget minden addigi hagyományával szakított.
Ki-ne-ma-kooga sziget legsarkalatosabb törvénye volt például, hogy férfi addig nem nyúlhatott
nőhöz szerelmes gerjedelemmel, amíg legalább egy ellenfelét meg nem ölte, és annak koponyáját be
nem mutatta a Varázsházban.
Helyesnek tartotta mindenki ezt a törvényt. Hiszen a női nép és a gyámoltalan gyermekhad
kemény védelmezőre szorul, és hogy valaki képes oltalmat nyújtani családjának fenyegető ellenféllel
szemben, ezt meg kell előbb mutatnia.
A Ne-nu-gi ajkán keresztül szóló Szellem azonban szükségtelennek bélyegezte ezt a törvényt.
Azt tartotta, hogy egy falunak azért van a főnöke, hogy ha vetélykedés támad szerelmes ifjak között
párjuk miatt, azt igazságosan és okosan, a nászajándékok és a szív vonzalmának nagysága szerint,
békésen intézze el. Elég az, ha a derék férfi karjának izmait a munka fáradsága és a párjáért való
sóvárgás reszketteti, és nem a vérengzésre való indulat, ami haszontalan, és kínok meg halál
előidézője csupán.
Ugyancsak hatályon kívül helyezte Ne-nu-gi Szellemének szava a sziget másik törvényét, illetve
hiedelmét. Az emberhús felől szólót.
Tartották ugyanis, hogy a harcos bátorsága mindig attól növekedik ellenállhatatlanná, ha mentül
több levágott ellenség szívét eszi meg.
Ámde Ne-nu-gi Szelleme erről oda nyilatkozott, hogy meglehet, az ellenség fölfalt szíve és húsa
vad indulatok serkentésére kitűnő bárkiben, de hát minek a vad indulat egyáltalán, ha az ember nem
akar verekedni és gyilkolni, hanem csak dolgozni az életéért? Az esetben csupán erőre van szüksége
testének. Erőt pedig ad eleget az állatok, halak, csigák húsa is, és a gyümölcsök, magvak szintúgyt!
Borzasztóan fölforgatta ezekkel az eddigi hallatlan, új életelvekkel a Ne-nu-giból rendelkező
Szellem az összes régi törvényeket.
Csakhogy maradt a tény, hogy a Ne-nu-gi telepe és népe a régi szokások teljes felrúgása ellenére
is nagyon szépen virulni és fejlődni kezdett a szigetnek háborítatlan zugában.
A férfinép azelőtti hadakozó dühét munkában vezette le, és ha még maradt belőle, akkor ártatlan
viadalok, tánc és mulatságban élte ki. Az egész falu csupa jókedv, barátság, dal és bizalom közepette
élt és növekedett egyre. Az asszonyok egészséges és szép magzatokat szültek párjuknak anélkül is,
hogy azok keze a leölt ellenség vérétől csöpögött volna a nászt megelőzően. A Ne-nu-gi faluja egyre
terjedt és gazdagodott.
Hát igen! Amikor már itt tartott a helyzet, a Ne-nu-gi előrelátó Szelleme megintette Ne-nu-git,
hogy a sziget többi, régi erkölcsöknek hódoló falujától meg kell oltalmaznia faluját, miután még
ilyen félreeső helyen is tarthat esetleg támadástól.
Akkor Ne-nu-gi faluját, el, messzi a bozótban ellátta csapdákkal. Átugorhatatlan, szöges aljú
vermeket ásatott az ösvényeknél, mérgezett nyíl fúrta át egy ágacska megbillentésére a tolakodót, a
falu körül, a bozót minden helyén, és lábát ugyancsak mérgezett tüske félemlítette.
Mindezen kívül pedig Ne-nu-gi a faluja legderekabb férfiaiból fegyveres őrséget szervezett. Ez az
őrség erős volt és ügyes volt, mert semmi más dolgot nem bízott rá Ne-nu-gi a harci gyakorlatoknál
és az őrségállásnál, a lármafák mellett.
Lármafa pedig állt jeladásra készen, ha ellenség közelednék, a falu körül, elég.
Így biztosította Ne-nu-gi falujának békéjét és biztonságát.
A Szellem jóslata aztán, persze hogy bekövetkezett.
A szigeten hovatovább mindjobban híre
futott Ne-nu-gi csodálatos erkölcsökre tért telepének. Annak nagysága és jóléte irigység, kapzsiság,
sőt talán félelem érzéseit is fölkavarta a hozzá legközelebb fekvő falvakban. Végre pedig, bárha a
hódítás, támadás semmiféle szándékát nem lehetett ráfogni Ne-nu-gi uralmára, mégis akadt ürügy,
hogy egyik szomszédja ellenségeskedésbe bocsátkozzék vele.
Ebből a faluból ugyanis több szökevény került ki, akik az ellenséges falvak helyett a Ne-nu-gi
országában jelentkeztek. És Ne-nu-gi, Szelleme tanácsára, befogadta őket:
– Emlékezz csak! – úgymond a Szellem. – Mikor magad is menedékre szoruló számkivetett
voltál. Ne utasítsd hát el a hozzád menedékért fordulókat. Csak egyet köss ki velük. Hogy mint te
magad és néped, örökre le kell mondaniok a falujok elleni vérbosszúról.
Nos, ezt meg is tették a szökevények, és megelégedésük teljes lett Ne-nu-gi falujában. De nem
így ám a régi falujok! Egyszer csak megjelent annak főnöke követsége, és a szökevények
kiszolgáltatását követelte Ne-nu-gitól.
Amikor pedig Ne-nu-gi ezt a benne lakozó Szellem okos, békés, de határozott szavával
megtagadta, már kész is volt a szomszéd főnök számára a hadrakelés ürügye és a hadüzenete Ne-nu-ginak.
De mi történt ekkor?
A szomszéd hatalmas főnök hiába vonult ki Ne-nu-gi újdonsült országa ellen legjobb
harcosaival. Rettenetes vereséget szenvedett Ne-nu-gi kitűnő őrségétől. Ő maga személyesen
dirigálta a Szellem utasításai szerint a harcot. A szomszéd főnök fele serege holtan maradt Ne-nu-gi
faluja határán, a másik fele pedig fejvesztetten, rettenetben hagyta cserben vezérét.
Ilyen győzelmet keveset látott Ki-ne-ma-kooga szigete, mint ez.
Mindössze a befejező diadalünnep lett egészen más a Ne-nu-gi falujában, mint a szokottak.
Ne-nu-gi a Szellem parancsára egyetlen elesett ellenség fejét nem vágatta le diadaljelül. Csak
fegyvereiket vette el zsákmánynak. Sem máglyákat nem rakatott, hogy megsüsse és fölfalja
embereivel az ellenséges hullákat.
Ne-nu-gi összeszedte az elesett harcosokat. A sajátjait tisztességgel eltemette. Az ellenséges
harcosokat pedig a faluja határán sorba rakatta. Aztán üzenetet küldött az ellenséges főnök falujába,
hogy becsülettel és békével vitesse el az elesett harcosait, és illő gyásszal hantolja el őket.
De ilyen cselekedetet már igazán nem pipált Ki-ne-ma-kooga szigete! A hír száz és száz szájjal
vitte szerte a dolgot. Mindenki álmélkodott, hüledezett. Végül pedig egyetlen harsogó röhögéssé vált
az egész sziget azon a hallatlan esztelenségen, hogy egy főnök és hadserege a győzelem minden ékét
és jutalmát ingyen visszaadja az ellenségnek.
Akkor feledték el a Ne-nu-gi első melléknevét a szigeten, egy második név miatt, amely így
hangzott: – a bolond!
Ámde, ha valaki azt hiszi, hogy ezzel el is intéződött Ki-ne-ma-koogán Ne-nu-gi titokzatos
országa sorsa, az ugyan merőben téved.
A megrakott főnök sem nyugodott bele vereségébe, hanem újabb hadat gyűjtött. Sőt szövetségre
lépett a szomszéd falu főnökével is.
Éppenséggel tüzelte a harci bátorságot és kedvet, hogy Ne-nu-git pipogya, bosszút mellőző
bolondnak tartották, akinek tisztára kár a halmozódó gazdagsága.
Azonkívül, akiket legjobban bosszantott a Ne-nu-gi uralkodási módja és képtelen újításai, azok a
falvak varázslói voltak.
Ne-nu-git magát lakta a Szellem. Tehát nem szorult varázslók jóslataira, kuruzslásaira. Nem
épített Varázsházat, ahol a varázslók vezették a szertartást. Nem füstöltette a koponyákat, és nem
rendezett emberhúslakomákat, amik hókusz-pókuszait szintén a varázslók eszközölték.
A varázslók tehát összesúgtak és összefogtak a szigeten Ne-nu-gi ellen. És faluról falura járva
lázították a népet, és késztették hadra Ne-nu-gi ellen. Főérvük pedig az volt, hogy:
A régi szokások nem puszta oktalanságok. Megvan értelme a háborúnak, amely megritkítja
kellőleg a népet. Hiszen anélkül olyan förtelmes szaporodás indulna meg a falvakban, melynél végül
minden fűszálra éhes emberszáj nyílna. Különösen akkor, ha minden nyámnyila vetélytársa
megölése nélkül is házasodhat és utódokat nemzhet, mint a Ne-nu-gi uralma alatt, akinek falva
nemsokára túlhalad minden más falut a szigeten népességben, és végül uralma alá hajtja az egész
szigetet!
Így ösztökélték a varázslók az egész szigetet Ne-nu-gi ellen. És bizony nem sikertelenül. Végtől
végig a sziget minden főnöke Ne-nu-gi ellen élesítette harcosai dárdáit.
Igaz, Ne-nu-gi sem maradt tétlen. Hanem a Szellem utasításai szerint megkétszerezte,
megháromszorozta őrségét, és jókarban tartotta lesállásait.
Túl hosszadalmas volna azonban minden részletükkel elsorolni azokat a szörnyűséges harcokat,
amiket Ne-nu-gi faluja vívott meg attól fogva hónapról hónapra, évről évre a sziget többi falujával.
Mert aztán úgy lett, hogy a falvak egyáltalán fölhagytak az egymás közt való öldökléssel. És
együtt és sorban Ne-nu-gi ellen vonultak.
Mindegy, hogy hasztalan vívták meg csatáikat Ne-nu-gi remek őrségével. Ez csak annál jobban
izgatta dühüket és vérszomjukat. A prédavágyukról nem is beszélve, amelyet Ne-nu-gi országának
immáron minden képzeletet meghaladó kincsei izgattak.
Igen! Így folyt ez sok évig hadról hadra. És Ne-nu-gi még mindig nem tágított a Szellem-sugallotta elveitől. Nem pályázott ellenségei koponyájára, visszaszolgáltatta a holttestüket, és nem
üldözte a megvert ellenséget.
Mindaddig, amíg egyszer a Ne-nu-gi lelkébe költözött Szellem meg nem sokallotta azt, hogy a
vérontás elől való elvonultság védelmére sem szűnik meg soha a vérontás.
Akkor a Szellem türelmét vesztette, és így emelte föl szavát Ne-nu-giban:
– Nincs más hátra, mint az oktalan és belátást nem ismerő ellenség folytonos harcai ellen egy
utolsó, mindent elintéző hadjáratra készülni. Ám ennek alaposnak kell lennie, és végleges béke
érdekében valónak. Tehát az ellenségnek nemcsak a fegyverforgató harcosait kell levágni mind egy
szálig, hanem kiirtani minden pereputtyát és maradékát. Mert máskülönben a vérbosszú
gondolatában cseperedik föl a legyőzöttek sarjadéka, és tovább plántálja a szigeten az
egyenetlenkedést. Azért a jövendő nyugalom és jólét gondolatával táplált irgalmasság vezesse ezt az
utolsó harcot…
Ne-nu-gi ekkor olyan hatalmas sereget szervezett, amilyet még nem látott a sziget. Ezzel
kerekedett föl az országából, és indult maga támadásra sorban Ki-ne-ma-kooga sziget falvai ellen.
Széttört minden ellenállást, és mint állhatatos volt a vérontástól való iszonyatában valaha, éppoly
állhatatos maradt most föltett szándékához, hogy csak teljes pusztulás nyomán fakadhat új, más,
jobb élet. Asszonyt, csecsemőt, aggot, senkit sem kímélt meg. Tudós varázslót, magas származású
főnököt sem.
Hada útjában csak a borzalom üvöltött, csak a halál csöndjét hagyta maga mögött, amerre
megfordult. Kegyelemnek egy igéje sem hagyta el a torkát.
Ekként végzett Ne-nu-gi a sziget minden falvával. És a saját népén kívül kiirtott minden mást.
Ő lett Ki-ne-ma-kooga sziget egyetlen ura és parancsolója. Az újra népesedett falvak főnökei
neki, a főnöknek engedelmeskedtek. Hatalmánál nagyobbat azóta sem ismert a sziget, és uralma
alatt béke, boldogság és dúskálódás soha nem ismert mértékben honosodott meg a szigeten.
Ám Ne-nu-ginak uralma áldásai nem tudták soha eltakarni azoknak a rémségeknek az emlékét,
amikkel megalapította véglegesen hatalmát. És ma is, harmadik, utolsó melléknevéről ismerik őt,
amely így szól: – a lelketlen!
A tücsök mint kerítő
Zaplata Lóránd a világ legrendesebb polgára. Soha-soha-soha nem tett és gondolt egyebet, mint
amit a szigorúan vett polgári okosság és tisztesség diktálhat.
Fölmenőleg, amennyi elődjét ismeri, mind tisztes és tehetős polgár, minden Zaplata. Dédapja
vette meg azt a budai telket, egy kis házzal, amire nagyapja egy még szebb, még nagyobb épületet
emelt. Sőt mellé másikat is, kiadó lakásokkal. De mert a telek nagy kertjéből még mindig futotta, hát
édesapja még további épületsort ragasztott a meglevőkhöz, kiadó lakásoknak.
Jól jövedelmező, bevezetett üzem a Zaplata-féle. A negyedik generációt tartja el Zaplata Lóránd
személyében.
Polgári mérséklet jellemzi a Zaplatákat még a fajfönntartási oldalukat illetőleg is. Egy fiú és
legföllebb még egy leánygyermek a maximális szaporulatuk.
Zaplata Lórándnak is, midőn nejét egy nagyon rendes családból, illő hozománnyal elvette, bár
húsz utód számára is biztosította a jövőt vagyoni helyzete, mindössze egy fiat és egy lányt szült
hitvese.
Hálaisten, ezen a két gyereken is teljesen uralkodik a Zaplata-jellem és kedély. A fiatal Zaplata
fiú, kitűnő neveltetése után, beleházasodott egy nagy üzembe. A Zaplata-lányt pedig szintén egy
hatalmas vállalat trónörököse vezette oltárhoz.
Zaplata Lóránd ma már hatvanadik életévét tapossa. Legutóbb boldog nagyapa lett. Kár, hogy
kedves jó felesége nem érhette meg vele együtt ezt az örömöt. Épp a kis unokájának világrajövetele
előtt hunyt el, szegény!
Annál remekebb kondícióban van maga Zaplata Lóránd. Ha a haját, bajuszát
föstené, és kicsit a viselkedésén és öltözésén is erőszakot tenne, negyvenévesnek is nézhetné magát.
Erejében, étvágyában, kedélyében, fogazatában semmi komoly hiány.
De az már hozzátartozik a Zaplata-féle polgári tisztességhez, hogy minden magát-kendőzéstől
irtózik. Ruházatán, dús ősz haján, bajuszán, méltóságos lépésén, meggondolt modorán csak hadd
tessék meg a tekintélytadó, becsületben elszállt idő.
Zaplata Lóránd a San Francisko kávéház törzsvendége. Harminc s egynehány éve, a kafana
megnyitása óta. Ebéd utáni kártyapartija várja őt. Egy feketekávét iszik meg, két szivart szí el a játék
alatt, és pár pengőt nyer vagy veszít.
Akkor Zaplata hazamegy.
Valamikor az üzem délutáni ellenőrzésére kelt föl pontban háromkor a kártyapartijából. De az
üzemét már rég átadta, s így délután nem kezd semmi újat üres idejével. Otthon ül. Olvas. Hever. A
kertben járkál. A lakóival szóba áll. Nem nagyon boldogan. A bratyizásnak nem híve Zaplata.
Minden nem megfelelő közeledést leráz és távol tart magától. Ezzel teméntelen kellemetlenséget
takarít meg magának.
Az nem izgatja őt, hogy általában, a háta mögött, rideg fráternek, sőt szívtelen, önös vén dögnek
nevezik őt.
Ami jár tőle, jó szóban és fizetségben mindenkinek, azt megkapják. De oktalan gavallérkodás,
jótékonykodás nem kenyere. Vagy – mint pesti tájszó mondja – kipalizni aztán nem hagyja magát
Zaplata!
Az emberek nagy része pedig, pláne olyan alakot, mint ő, semmi másnak nem néz, mint
kihasználási alanynak.
Ezt tudja jól Zaplata, sőt sínyli ezt váltig. Sok, azaz a legtöbb lelki szenvedést, csalódást, mérget,
ez a körülmény okozza neki.
Minden emberi szemben, amibe beletekint jobban, azt a titkos mellékgondolatot látja: – Te, vén
kujon, mire tartogatod, halmozod a pénzedet? Hogyan kellene megvágni tégedet? Mibe köllene
beugratni, és megszippantyúzni a tárcádat?
Férfiszemekből ez a kaján szándék nem olyan bántó. A nőkéből sokkal inkább.
Zaplatát hatvan éve mellett nagyon is érdeklik a nők. Amióta özvegy, azóta még nyert
lendületében ez az érdeklődés.
Persze, ezt az ügyet egy Zaplatához méltó okossággal és diszkrécióval kezeli. Inkább
másodrendű, de veszélytelen viszonyokat, sőt futó, olcsó kalandokat hajt föl magának, mint a
családjára és magára szégyent, galibákat zúdítson valami elhatalmasodott szenvedély által.
De itt van a fájó pont a Zaplata számára. Szörnyű csömöröket okoz neki minden színlelt női
gyöngédség mögül előbukkanó dühös, vak kapzsiság…
Az idei Szilveszter-estét Zaplata családi körben, a fiánál töltötte.
Hajnal felé járt már. Fiának sofőrje szintén szilveszterezett. Zaplata nem akarta, hogy fiát
fárassza, aki haza akarta vinni őt remek, új, hullámvonalas kocsiján. Taxiért telefonált.
Megjön a taxi. A sofőr egy kissé karneválos hangulatúnak rémlik. De még nem tökrészeg, és
ügyes embernek néz ki különben.
Zaplata búcsúzik a kísérő övéitől a kapuban. Fene csikorgó hideg van. Gyorsan beugrik a taxiba.
A sofőr rácsapja az ajtót.
Zaplata kissé pityókos is, és rettenetesen fáradt meg álmos a kissé unt családi mulatságtól, hát be
sem néz jobban a taxiba.
A sofőr már elindította az autót, mikor Zaplata észreveszi, hogy nincs egyedül a kocsiban.
Egy hölgy mellett ül. Egy alvó, sőt elég dísztelenül horkoló hölgy mellett.
Mi az ördög ez? Kelepcét, csinálmányt sejt Zaplata a dolog mögött. És már kopogni is akar a
sofőrnek, hogy mi dolog ez, ezzel a nővel?
Ámde a nő olyan meggyőző mélyen, olyan tátott szájjal húzza a lóbőrt, hogy Zaplatának elszelel
az aktívabb gyanúja. Amellett a nő, amennyire a taxi hiányos világítása elárulja, nagyon fiatal,
nagyon csinos. Puszizni valóan nyaklik össze az autó párnáján. A lábát pedig, azaz az egyik lábát,
fölrakta az elülső ülés támlájára, úgyhogy a szoknyája lecsúszott a combjáig. Remek kis lábacska!
Mindez arra vall, hogy valami részeg társaságból maradt le véletlen ez a kis nő. A sofőr nem tud
róla, bizonyára. Kapatosan, rohanva, bele sem nézett bizonyára a kocsijába, hogy az első üléseket
lehajtsa.
– Halló, kis nagysám! Bocsásson meg, hogy zavarni bátorkodom! – próbálja Zaplata magával a
nővel magyaráztatni meg ottlétét.
De a megszólítása nem használ. Bökdösi a nőt, rázza a nőt. Nem ébred.
Azaz hogy mégis. Egyszer fölnyitotta a szemét, fölébredt. De azon nyomban, félig kislányos
makranccal, félig hisztériás dühvel sikított rá Zaplatára:
– Hagyj aludni! Hagyj aludni!
Zaplata ebből végleg arra a meggyőződésre jött, hogy itt nem cselszövénnyel áll szemben, hanem
csak egy furcsa, talán tragikus, talán kedves esettel, amilyeneket a farsang első éjjele szeret
produkálni.
Valamivel a lakása előtt mégiscsak döntenie kell róla, hogy fölvilágosításra tudja-e bírni ezt a kis
hölgyet, vagy pedig szól a sofőrnek róla?
A kis nő nem mutatkozott hajlandónak a fölébredésre. Tehát Zaplata, közvetlen lakása előtt,
megállíttatta a a taxit, és a sofőrt figyelmeztette a másik utasára.
A sofőr nagyokat fintorgatott, nagyokat meresztett a szemén, és persze rájött, hogy ez a kis nő
egy ötös társaságból való, amelyet egy József körúti bérházba vitt, nyilván privát lakásba, és azok
feledték a kocsijában.
Hát erre most már közös erővel kezdték el ébresztgetni a hölgyet.
A sofőr basszusa mint egy bombardon recsegett. Ez már mégis fölriasztotta a kis nőt.
– Pühh! Hát magával körutaztam ide Budára? – jött rá végre a tényállásra. És mikor már itt
tartott, hirtelen, átmenet nélkül majdnem sikoltva konstatálta: – Jajjajaj, őrülten megfáztam.
Rémesen meghűlhettem. Javavavaj, be reszketek, vacogok! Gyorsan valami meleg helyre akarok
menni. Egy teát akarok inni, de azonnal!
– Hát itt közel, nem is tudom, izé… csak… – töprengett a sofőr.
Mire a kis nő rikácsolva csapta magát ide-oda a kocsiban, és kapta össze magán prémes
kabátkáját:
– Maga sem tud egy helyet? – kiáltotta Zaplatára. – Meggebedek, ha messze visz ez a taxi!
– Ha nálam elfogad egy csésze teát, szolgálhatok vele. Be is van fűtve. Itt lakom.
– Megyek! – ugrott ki a kis nő a taxiból.
– Maga, ugye, legény? – érdeklődött a kis nő.
– Az! – hagyta rá Zaplata.
– De rendes albérleti szoba a magáé! – állapította meg.
– Honnan veszi ezt? – kérdezte Zaplata.
– Nahát, nézze! Amilyen óvatosan jöttünk be, onnan csak tudhatom, hogy azt nem nagyon
boldogan tűrik a főbérlői, hogy nőket hordjon be magának. Ezt méltányolni lehet. Viszont az ilyen
jobbfajta budai emberek, lássa, éjjelre is bedurrantják a kályhájukat ilyen hidegben, és kapukulcsot
engednek a rendes lakójuknak, és készíthet bármit a konyhájukban éjjel is… Magának persze állása
van? Hivatalnok? Vagy magántisztviselő?
– Az! – bólintott Zaplata.
– Érdekes, hogy eltalálom. Hogy lerí valakiről, miféle! Bár igaz! Hogyan vigyen be éjjel egy
családos ember nőt magához? De hogy valamiféle tisztviselő, azt mégis magamtól találtam ki…
Hanem akármi, édes pofa! Szeretem az ilyen egyenes, egyszerű, jószívű, nem fölvágós, nem
randaliás embereket. És… a legjobb korban van.
A kályha mellett ült a nő, úgyhogy télikabátját sem vetette le. Nyakalta a Zaplata főzte forró,
rumos teát és cigarettázott.
Most belemarkolt kis kezével a Zaplata fülébe. Magához rántotta a fejét, és hozzádörzsölte arcát.
Erre Zaplata átemelte a karosszékéből a térdére, hogy megcsókolja. A kis nő odadőlt melléje. De
a szája helyett mutatóujjával pofijára utalt:
– A rúzsomat ne nyald le! – mondta. – Ide csókolj!
Késő délután volt már, mikor a kis nő elment Zaplatától.
A négyszobás lakásból egynek ajtója közvetlen a kapu mellett szolgált ki a folyosóra. Borús
időben, januárban, öt órakor délután, már éjjel van félig-meddig. A nő észrevétlen távozhatott.
Zaplata roppant vigyázott, hogy a ház, az udvar okot ne leljen pletykákra. Egyetlen személyt
tüntetett ki bizalmával. Öreg szakácsnőjét. De ez sem tehette be lábát a lakásba, ha női vendége volt
Zaplatának. A takarítónő csak bejárt, és éppenséggel el volt tiltva a szabad benyitogatástól.
Ezt a szépen megszervezett házirendet majdnem fölborította a kis nő.
Mikor már távozott, Zaplata dühös csöngetésre riadt föl. Aztán hallotta, amint takarítónője és
szakácsnője együttesen vitáznak egy harmadik női hanggal a folyosón.
Végre is kiderült, hogy az éjjeli vendége tért vissza. A cselédek jogosan álltak elé, és faggatták
ki, mit akar gazdájuktól?
Mikor már négyszemközt állt szemben Zaplata a kis nővel, aránylag elég nyersen és ridegen
akarta értésére adni, hogy ezt a botrányos, gyorsan ismételt látogatást nem szereti!
De a nő hirtelen kinyitotta retiküljét, kikapta belőle azt a bankjegyet, amit Zaplata tapintatos
gavallér módjára rejtett belé, és így szólt:
– Ezért jöttem vissza. Tessék! Vedd vissza a pénzedet. Nem fogadom el tőled!
– Na de fiacskám! – förmedt rá, Zaplata bosszúsan.
– Ne félj. A vén lompos háziasszonyod nem is sejti, hogy nálad voltam. Föltaláltam magam,
mikor ő és a cseléd fogadott künn most, és azt mondtam, hogy a saját kezedbe adható levelet hoztam
neked… És már megyek is. Pá!
– De miért nem fogadnád el tőlem ezt a pénzt? – firtatta Zaplata. És a bankjegyet, amit a nő egy
kis állványra tett le, fölvette, és kínálta neki.
– Nem! – hárította el a nő Zaplata mancsát a pénzzel. – Tőled nem veszem el. Kedvesen
viselkedtél velem. Szeretem az ilyen embert, mint te. Nem rohantál meg, amiért egy teát ittam a
lakásodban. És az is imponál nekem tőled, hogy ilyen úriember módjára viselkedtél, és a
retikülömbe tetted ezt a pénzt. Mert egy lánytól nem akarod… izé… Szóval, tudom, nem vagy
milliomos, és nagyobb szükséged van esetleg erre a pénzre, mint nekem… Ide süss!
Kinyitotta retikülje másik rekeszét Zaplata előtt, és több papírpénzt rángatott elő belőle,
megmutatni.
– Hát ahogy gondolod – tette el Zaplata a pénzét. Mire a nő nyakába ugrott, megtépdeste fülét, megcibálta bajszát,
megpaskolta képét, és búcsúra csak ennyit mondott:
– Hát holnap várlak! Most pá!
Másnap, a San Francisko kávéház kártyapartija közben, Zaplatának akkorára növekedett
szórakozottsága, hogy rémesen lekaszabolták szerencsés partnerei.
A kis nő azt mondta neki:
– Ha akarsz találkozni velem, gyere a Pitmann cukrászdába. Oda én egy barátommal jártam.
Veled is legjobb, ha ott ülünk. Aztán majd meglátjuk. Négy és hat között várlak.
Azon évődött most magában Zaplata – menjen, ne menjen? Ravasz módon kieszelt kelepce
mégis ez a nagy barátkozhatnék ettől a lánytól? Vagy nem? Vagy ha egyelőre nem kelepce, nem
lehet-e azzá, ha a lány megtudja valódi kilétét? Tegye-e ki magát, hogy az elég elegáns Pitmann cukrászdába meglássa valaki a nő társaságában? Vagy ne tegye ki?
A polgári okosság ha nem győzött volna Zaplatában a romantika fölött, győzött az, hogy túl
hamar következett volna ez a találka a lánnyal töltött gyöngéd órákra. Aztán van megszokás is,
kényelem is van…
Zaplata a San Franciskóból, mint máskor is, egyenesen haza tartott…
Születnek minden rendben, rangban, fajban rendkívüli tehetségek. Ilyen volt az a tücsök, amelyik
Zaplata Lóránd nappali szobájának óriási cserépkályhája mögött, a fal egyik repedésében ütött
tanyát.
Nősténytücsök volt. Gyönyörű termetű, csodaszép, fényes bőrű. A lábai nemcsak kecsesek
voltak, hanem remek izmokkal is rendelkeztek. Világbajnokokat pipál le az ugrásban, ha netán
emberi társadalom tagja ez a tücsökhölgy.
Ámde mégsem haladta túl semmi más kiválósága azt, amit ez a tücsök cirpelésben produkált. No
jó! Hogy a tücsök nem a torkán át adja ki áriáit, mint az emberek és egyéb állatok teszik? Hanem a
lábaival dörzsöli ki, mint a vonóshangszerek a dalt. És a tücsökprimadonnák (mert minek nevezzük
őt legméltóbban?) egészen ritka hangversenyeket tudott adni. Futamokat produkált, koloratúrát és
sok más változatát az énekművészetnek tökéletesen kihozta miniatűrben. Amellett nagy szerzői
tehetség is volt. Soha ugyanazt a hangversenyt nem ismételte. Mindig újat ihlett. Másat délután,
másat este és másat éjjel. Uzsonnazenét, altatódalt, szerenádot adott, megfelelő időben.
Zaplata hazajött, és lefeküdt a díványra.
Félbehagyott olvasmányát odakészítették neki. Számadásai is hevertek mellette, átnézésre.
Ha akarta Zaplata, máris elfoglalhatta volna magát.
Dehát Zaplata agyában egyre zavarólag, követőleg tért vissza további latolgatásra ezzel a kis
nővel elmellőzni szándékolt délutáni légyottja.
Maga elé idézte ezt a kis fityfirittyet, és úgy rémlett neki, hogy érdemes kivételt tennie vele.
Hogy a rákövetkező percben már az ellenkezőjét vélje mégis.
Ahogy pedig így kóvályogtak Zaplata gondolatai, lelkiállapota végül is átsiklott valamiféle
egészen különös hangulatba. Nem volt ez szundikálás. Nem volt félálom. Tiszta ébrenlét volt, csak
valami fantasztikus, mély mélázás színei szorították.
A dolgoknak egyszerűen más értelme lett. Valahogy a lényege, a váza tűnt elő a dolgoknak, ami
köznapilag elburkolódik.
– Tyütyürű, tyutyuró, tyittyeri, tyüóóó! – kezdett ciripelni a tücsökprimadonna a kályha mögött.
Zaplata odafülelt, és mintha pontos értelmét vette volna ki a tücsök hangjának.
– Édes Zaplata bácsi! Maga koros ember. Maga szerencsés, maga egészséges, maga boldog,
maga rendes ember. De egyet még az életben nélkülözött. Azt, hogy magát nő pusztán saját magáért
megszerette volna. Mindig a jó partit, mindig a vagyonos egyént, mindig a megfejhető ökröt nézték
elsősorban magában a nők. Ne haragudjék a kifejezésért! Soha még nem akadt egy olyan nőre, aki
magának azt mondta volna: Nekem ne adj pénzt, ne adj nevet, otthont, én téged magadat talállak
rokonszenvesnek mint embert, mint férfit, bárha elég vén kuvasz vagy már!
– De igen! Tegnap egy kis nő, pont így viselkedett velem szemben! – felelte a
tücsökprimadonnának Zaplata.
– Hát akkor rohanj hozzá! Ezt a nőt egyedül érdemes megbecsülnöd az összes társai közül! –
ciripelte a tücsök.
– De hát nézd! Attól tartok, hogy ez a nő, egy kis léha, izé, hogy mondjam… – hebegte Zaplata.
– Annál inkább! – erősködött a tücsök. – Olyan nő, akinek nem egy férfit van alkalma ismerni,
annál inkább kompetens a megítélésben, hogy mit ér egy férfi. Tehát ha vonzalmával tüntet ki téged,
ennek nagyobb az értéke, mintha ártatlanság, tudatlanság szédül beléd.
– Igazad van! – felelte Zaplata.
És fölriadt és fölpattant a díványról.
Az óra hat felé járt. Vagy rohan a Pitmann cukiba, vagy elszalasztja a nőt.
Sokkal-sokkal többek közt, de mint legjelentősebb mozzanat történt a cukrászdában a következő.
Zaplata nagy sietségében megfelejtkezett róla, hogy nincsen aprópénze. Két-három nikkel és pár
kisszakasz csörgött az erszényében, amikor arra került a sor, hogy fizetni kell a cukiban.
A tárcájában csupa százas lapított Zaplatának. Azok is úgy voltak összetűrve, hogy ha előveszi,
akkor látni lehet, hogy ezer pengő körül áll a költőpénz nála.
Szóval Zaplata hirtelen zavarba jött a fizetésnél, és nagyokat kaparászott bugyellárisában, hogy
lássa, kifutja-e a csekély cukrászdai uzsonna az aprópénzből?
Erre a nő hirtelen lefogta Zaplata kezét, és ő kapta elő retiküljét:
– Várj, fiacskám! Majd én kiegyenlítem a dolgot.
Zaplata vörösen, fává merülve hagyta, hogy a nő fizessen helyette.
– Minek nem vagy velem bizalmas, te vén szamárkám? – mondta a nő kedvesen, mikor a
cukrászlány elment. – Talán azért késtél a randevúnkról is, mert nem volt pénzed? De ne tagadd! Az
utolsó bankódat akartad nekem adni tegnap. Biztosan a lakbéredből hiányzott az már. Aztán mégis
kifizetted, és nem maradt egy vasad sem? De mit tagadod? Ismerem én az ilyen magadfajta öreg
fiúkat. Elvágtad a havi gázsidat Szilveszter-este és… Én váltok jegyet ma este a moziba is. De ne
tiltakozz! Nem megyünk drága helyre. A legközelebb te vagy a fizess. Ne búsulj! Behajtom én majd
mindezt rajtad.
Zaplata egészen visszás, egészen új hangulatban leledzett. Néha-néha nagyokat rémledezett
magában, hogy valóságos selyemfiúvá süllyedt. Egy nőnek a vendége, azon a címen, hogy
vonzalmát bírja. Hát mi ez, ha nem selyemfiúskodás?
De már benne volt a játékban. És kíváncsi volt nagyon is a fejleményeire.
A nő gálánt volt, mint egy dzsentri. Mozi után a vacsora költségeit is állotta egy kis zugban.
Majd taxin robogtak Zaplata lakására.
Zaplatának mégiscsak az otthona volt legbiztosabb hely, még azt illetőleg is, hogy inkognitóját
megőrizze. Ha a kényelmi szempontokat nem is vette figyelembe.
A lány pedig szívesen ment vele.
Szélesen vázolva és radikálisan megfogalmazva, Zaplata Lóránd a következő dolgokra határozta
el magát a lánynak társaságában, egész hazáig.
Először is teljesíti kívánságát. Bajuszát, haját más fazonnal formáltatja a fodrásznál fiatalosabbra.
Nyakkendő, gallér, kalap satöbbi, mind kicserélendők, a lány helyes intenciói szerint. Mert ilyen
csekély átalakítások teljesen eliminálják azt a föltűnést, hogy magakorú ember ilyen fiatal nőcskével
mutatkozik. Akkor aztán, azokon a kis zughelyeken, ahová a lány hurcolja, vigadhat vele, táncolhat.
Másodszor is, ezzel a lánnyal kitart majd a végletekig. Mindössze valami ravasz, kíméletes
fogással azt rendezi el vele, hogy ritkábbak legyenek a találkáik. Heti egy, maximum két együttlét
elég.
Harmadszor, ennek a lánynak hozzá való szívét és gálántságát olyan bőkezűséggel fogja
megjutalmazni, hogy ez a kis fityfiritty vén banya korában is megemlegesse, hogy Zaplata Lóránd
volt a barátja.
Negyedszer és utoljára azonban, mint könyörtelen őr áll a saját maga érzelemtára előtt. Nehogy
valami olyan esztelen szenvedély lángoljon föl benne egy ilyen kis nő iránt, ami aztán bajokat
zúdítson rá és neve, vagyona örököseire.
Úgy ám! A föntieket végezte el magában Zaplata a kislány aznap esti társaságában.
Ha valaki tizennyolc éves gavallér, és az idegfáradtság a mulatságtól, fönnüléstől meglepi, mutatkozhat egészen bátran letörtnek, bágyadtnak, senki meg nem rója érte. Ha
esetleg egy csinos fiatal nő mellett éri utól ez az állapot, senki nem látja ezt dicstelennek.
Ámde ha ősz fővel történik valakivel ugyanez a dolog, női társaságban, az egész más beszámítás
alá esik! Hja! Az öreg kandúr nem bírja már az iramot! Hja! Elmúlt az idő! Akkor rögtön ez az ítélet
a vén gavallér fölött.
Zaplata tulajdonképpen még nem is tartott a teljes lankadásnál aznap éjjel éjfél után, a lakásán, a
kis nővel. Csakhát nem lehet folyvást ugrálni sem.
Zaplatának volt egy óriási, plüsstámlás díványa. Ennek sarkában kucorgott a nőcske. Zaplata
mellette ült, hátát a díványtámlának vetve és lábait elnyújtva. A szemét be-behunyta, és kellemes
zsongásnak engedte át magát.
A tücsökhölgy a kályha mögött fölébredt éjjeli álmából. Kinézett a szobába, megállapította a
szituációt. Azzal hangolt, és stílszerűen rázendített egy finom, diszkrét szerenádra.
Soha ilyen szépen, édesen, andalítóan nem ciripelt ez a tücskök primadonnái között is első
példány. Lázban, tűzben, önmaga ritka teljesítményétől elbájoltan húzta, húzta, húzta…
És joggal hitte, hogy a ház urát és vendégét szintúgy elbűvöli hangversenye.
Zaplata azonban, míg csevegett a kis nővel, egyáltalán nem neszezte a tücsök hangversenyét.
Csak most, mikor kellemes önmagába merülésben dőlt oda hallgatagon a díványtámlának, most
hallotta meg a tücsök szavát.
– Igazad volt, édes kis bogaram! Ez a nő megérdemli a komolyabb figyelmemet! – kapcsolta föl
Zaplata mindjárt a tücsökkel a hangtalan párbeszédet.
– No lásd! – felelte a tücsök. – Csak öröm és boldogság a jutalma, aki engem megért.
– Na hát, te vén kis dögöcském, már nem is akarsz végleg foglalkozni velem? – szólalt meg
egyszerre kedves gügyögéssel a kis nő a dívány sarkában. És belemarkolt Zaplata fülébe. – Úgy
ülünk itt, mint a halak!
– Na és ha! – mordult meg erre, kissé hangulatából kizökkentve Zaplata. – Na és ha nem
povedálunk folyvást?
– Min gondolkodol? Akarom tudni! – firtatta a nő.
– Jó! Megmondom neked! – szólt Zaplata. – Hallod, hogyan cirpel egy tücsök a kályha mellett?
– No és?
– Hát érdekes, a délután, mikor itt vacilláltam a díványon, menjek-e hozzád vagy ne, mintha ez a
tücsök tanácsolta volna nekem…
– Na, ilyen badarság! – vágott közbe a kis nő. Talán még nem tartasz az aggkori agylágyulásnál,
hogy ilyen gyerekes dolgok foglalkoztatnak?
– Nagyon közönséges vagy néha! Egyedüli, amit nem szeretek benned! – jegyezte meg
sértődötten Zaplata.
– Én? – csattant föl a kis nő. – Amiért helyettem egy piszkos rovar érdekel? Más házban a
féregirtót hívják ilyen tücskök ellen, te pedig barátkozni akarsz vele? Hát ez mi, ha nem aggkori
elmezavar? Nevetséges!
– Mondom, ezeket a durva kiszólásokat mellőzd! Ez a tücsök, a házi tücsök, nem ronda féreg,
akit irtanak. Sőt van egy régi kedves babona, hogy a tücsök szerencsét hoz a háznak. Én pedig
kedvelem az ilyen régi hiedelmeket, akár buták is. Van azért bizonyos, hogyismondjam, jelentőség
és értelem, hogy a fecskét kímélik például az emberek… És… Mit akarsz? Hová mégy?
Zaplata mellől fölugrott hirtelen a kis nő, és kirontott a konyhába.
Pár pillanat múlva diadalmasan egy fecskendővel állított vissza.
Zaplata hamarjában nem is ismerte meg, micsodás szerszám az, amit a lány hoz.
– Jól láttam! – magyarázta a kis nő. – Az imént, amíg teát főztünk a konyhában, jól láttam, ezt a rovarirtó fecskendőt.
Azzal odaugrott a kályha mögé, és gyorsan vizsgálni kezdte a falat. Leguggolt, fölágaskodott a
gyilkos fecskendővel a kezében.
– De nagyon kérlek! – jött oda Zaplata.
– Ahán! Megvagy! Itt kornyikál ez a büdös kis cigány! – hajolt oda a lány a falnak egy
repedéséhez, és vadul, szinte őrjöngő gyönyörrel fröcskölte össze a helyet naftapuskájával.
A tücsök éppen legremekebb suttogó koloratúráját eregette a levegőbe.
Rovarok istene! Mi ez? Mi ez a dögletes szagú haláleső?… Szédülök! Végem van!
Ájultan rogyott össze szegény tücsökprimadonna. És aztán megmérgezve, haldokolva lehelte ki
utolsó szavaival:
– Így jár az, aki az embereket boldoggá akarja tenni!
A megbeszélésük értelmében Zaplata a kis nőt még a sötétség leple alatt kiengedte lakásából, és
taxiba rakta.
De amikor arról volt szó, hogy mikor találkozzanak újra? Hát Zaplata, teljességgel
megváltoztatott szándékai értelmében, azt mondta neki:
– Sajnos, drágaságom, a hivatalom egy kiküldetést sózott a nyakamba. Bizonytalan időre el kell
utaznom. Egy hónap, kettő is beletelhet, míg visszatérek. Akkor értesítlek, persze, rögtön. Azért add
meg a pontos címedet. Majd a postautalványon elküldöm neked a tartozásomat, addig is, míg
viszontlátjuk egymást…
Ez a viszontlátás azonban soha nem következett be. Zaplata mégsem változtatott okos, régi,
megrögzött elvein emiatt a nője miatt sem.
A tücsök tette!… Ez mind úgy igaz, ahogy itten írásban áll.
Ez gyilkosság!
Soltánfay László, mikor leült az első fröccs mellé, és mohón, félig kiitta a poharat, nagyjában
tisztában volt vele, hogy ebből semmi jó sem származhatik!
Tudta, hogy mihelyt részeg lesz, akkor őrjöngés szállja meg. Botrányt fog csapni valahol.
Duhajkodni fog, verekedni fog, kék foltokat fog hazavinni. Ezenfölül jön még az, hogy elszórja
minden pénzét. Sőt, hivatali, idegen pénzt is elherdál ráadásul. Még ezenfölül törni-zúzni fog abban
a lokálban, amelyik szerencsés lesz deliriuma idején tanyát adni neki. Aztán jön a legkeservesebb
másnapi ébredés. Az a kín, az a halnivágyás, ami szívét facsarja majd, az agyát sorvasztja majd, és
testét-lelkét gyötri majd. Noha egészen vidám névvel illetik ezt az állapotot „macskanyavalyának”.
Mindezt az összekapcsolódó, sok undorító helyzetet megtakaríthatná magának, ha a fröccs után
nem rendelne még egyet még egyet még egyet… Hanem, mint ronda, de nagyon is okos,
mértékletességről, arany középútról szóló életbölcsességi kiszólások hirdetik, megelégedne a
mámorból is egy bizonyos kezdeti, édes, zsongító, tisztesség-gátlásait respektáló állapottal.
Hát igen! De a dolog úgy állt éppen, hogy Soltánfaynak lelki berendezése a mértéket nem állotta.
Az alkohol okozta gyönyörűséggel is csak a végleteket ismerte. Vagy ivott és züllött, és egekig
csapott a jókedve, míg a sárba roskadt végül, vagy aztán színét, szagát, ízét sem akarta semmiféle
átkozott szesznek.
Jelenleg hónapok óta volt absztinens. A szerény hivatalnoki fizetése kezdett elég lenni. Már
fizette a ruha- és lábbeli-számláit, már nem tartozott lakbérrel, már a könyvtárát kezdte gyarapítani,
már a hirdetések közül érdekelni kezdték őt a törlesztéses öröklakásokról, kertvárosi telkekről
ordítók.
Erre ma délelőtt, a hivatalában, valami privát munkáért egy aránylag rendesebb summát
szippantott zsebre. Tehát mikor esteledni kezdett, rémséges utálat fogta el attól, hogy a kávéházi
társaságba menjen. Szárazon sakkozni? Unta! Szárazon bridzsezni? Unta! Szárazon újságot olvasni?
Pláne unta! De szárazon lepetelni társaságával?… Ettől csaknem ökrendési rohamot kapott!
Azt magyarázta magának, hogy valamiféle idegösszeroppanás fogta el, és ez az egyedüllétbe
hajtja, mert a társaság az, ami megviselte kedélyét, és kikapcsolódásra van szüksége megszokott
környezetéből. Pénze pedig olyan fölösen kezd ráhalmozódni, úgy érezte, hogy direkte bántó tűrnie
azt a sugallatot magában, hogy szenved, mint egy buta állat, anélkül hogy rákényszerülne egy kis
alkoholos elzsongítódásra. Miért is?… Mert mindig féktelenkedés, randalia, szégyen, lealjasodás a
vége!… Való igaz?… Ámde micsoda segíti ezt elő?… Az, hogy társaságban folynak az italozások…
A társaság aztán mindig megereszt valami piszok viccet vagy fölzúdító vitát, és ez bontja meg a
különben békés lelki harmoniáját, hogy utoljára aztán rázúdul a dühöngés…
Soltánfay, mint a hozzá hasonló neurotikusok mind, persze hogy legkevésbé szívesen azt ismerte
be, hogy saját lelki összetételében rejtőznék az abnormis kilengések rugója.
Elvégezte tehát, hogy megkíséreli egyedül áldozni a mámor szenvedélyének. Zugivás ide,
zugivás oda! Ha magában érzi jól magát, és a veszélyeket kikerüli ezzel, hát ezt fogja tenni.
Következésképp fogta magát, és beült egy teljességgel ismeretlen vendéglőbe. Ott rendelt
vacsorának valami úgynevezett borkorcsolyát és hozzá egy fröccsöt.
Attól a pillanattól fogva, ahogy a fröccsöt lehajtotta Soltánfay, egy más, egy új ember ült a
helyén, mozdult tagjaival, gondolkozott a fejével és érzett… Isteni zsongást hozott idegeire a rég
nélkülözött méreg. És pontosan azt a gondolatot sugallotta: nézd, öregem, ha ezt az idegállapotot
lehet fölidézni magadban egy pohár szesszel, akkor ehhez képest egy kilencvenéves,
önmegtartóztatásban töltött élet minden öröme, dicsősége, eredménye és joga – subick!
Egy zongora és egy dob zenélt és zakatolt a helyiségben. Soltánfaynak máskor buta, erőszakolt
hatásokkal spekuláló hangzavar volt ez a fajta új zene. Tudomásul vette ugyan felőle, hogy
szinkópás ritmusa és egzotikus kukorintásokkal tarkázott melódiája az egyenlítő tájainak és lakóinak
lenyűgöző, ellenállhatatlan hevű lelkét közvetíti, de megvetendő hibájának, fogyatékosságának rótta
föl, hogy éppen destruálóan gazdag és szabad változatossága teszi egyhangúvá.
Most fordítva volt ezzel. A melódiák minden kis részletét élvezte, értette, és
megkülönböztethetően új és bájos volt neki a zene minden száma. A dob riadozó üteme pedig szinte
egy gyönyörteljes, állandó kacajt szuggerált egész lényére.
– Mi a fészkes fenének is nem ültem be így egyedül italozni eddig soha? – motyogta Soltánfay
magának. És persze vaderős fogadkozást tett, hogy ezentúl csakis ezt cselekszi.
A gondolatai szárnyat kaptak. A realitás minden ténye kedvesebb lett, és fantasztikusan
szivárványló ragyogást nyert… Ismert, közönyössé vált női arcok mögött az ismeretlennek, az
eddigiekhez nem hasonlíthatónak édes ábrázata sejlett, aki érdemes lesz arra a síró, követelő vágyra,
amit szívében hord utána…
Tervek, álmok alakultak, kavarogtak, kúszálódtak össze Soltánfay tűnődésében, ahogy a mámor
mindjobban átvette uralmát kedélyén…
Abból a lokálból, ahol kezdte az ivást, minden zavaróbb incidens nélkül távozott Soltánfay.
Szinte vállon veregette magát. – Lám! Hogy siklik egy ilyen magányos mulatság, mint a sínen,
tova, minden kellemetlenség híján!
Jó későn volt. Jócskán kapatosnak érezte magát. Minden tünete jelentkezett nála ennek. Kissé
bizonytalan lépett. Kissé káprázott a szeme. De nyoma sem jött lelkébe másnak, mint az összhangos,
nyugodt, kellemes érzésnek.
Most haza kellene mennie, és eltenni szépen magát a holnapi hivatalra. Elég szesz, elég nikotin
fertőzi már. De ha idejekorán lefekszik, még mindig megússza egy kis főfájással és keserű nyállal a
reggeli ébredést… Viszont a diadal, hogy uralmat gyakorolt maga fölött, megéri azt a kis bánatot,
hogy eltemeti jelenleg ösztökélő áhítozását, folytatni az ivást és éjjelezést… Ezentúl egyáltalán,
okos beosztással, ilyen kimaradásoknál maradhatna, hetenként egyszer, kétszer maximum!…
Így szólalt meg a mérték szava Soltánfayban… De rá rögtön valóságos rémület szállta meg, hogy
képes hajlani az okos mérséklet szavára. Irtózatos sóvárgás érte utol őt fokozottabb mámor után, és a
szomj az alkoholra együttjárója volt ennek.
Hát mégis megszédül? Hát mégis disznóság és gyalázat lesz a vége ennek a szép estének is?
Ejnye! Hm! Valami áthidaló, valami kiegyeztető megoldást!…
Soltánfay megállt a járdán. Konstatálta maga körül a gyér éjjeli életet… Aztán az égre nézett, és
bizonyos metafizikai rémülettel bámulta a csillagokat… A végtelenség alakját próbálta elképzelni.
Micsoda geometriai idom?… Megidézte magának egy nagy gondolkodó ötletét, hogy: az ember
gondolkodása maga geometriai terminusok közt mozoghat csak… – De milyen lehet az, ahol
nincsenek határok?…
– Na! Ez hülyeség! – motyogta magának. A Princ Eugen kávéház szolid hely. Ha abba
beleülök… Akkor… a… matematikai képletek tulajdonképpen éppúgy oldják meg a végtelen
fogalmát, mint az egyház dogmái az Isten örökkévalóságáról és mindenhatóságáról, még akkor is, ha
az istenség fogalma az életet magát, a szerves és szervetlen mindenséget jelenti…Milyen világos az
agyam dolgok megfogalmazására és megjelenítésére!… A Princ Eugen kávéház közel van, és
ismerősre nem akadok ott… Leülök, egy feketét iszom, és eltűnődöm még ezen a kérdésen…
A Princ Eugen kávéházban nappal a legaggályosabb polgárnép zajog. Éjjel azonban, kivált
újabban, nagyon sok olyanféle nő jár oda, akik átmenet a hivatalosan is számon tartott utcai nők és
az olyanok közt, akik lényegében ugyanazt csinálják, csak a hivatalos ellenőrzés nélkül.
Soltánfay, mikor benyitott a kávéházba, öt, hat, hét ilyenféle hölgyet látott máris. Egy férfival ült
kettő, két férfival egy, aztán két nő együtt, egyedül.
Kutyafuttában vett számba ennyit Soltánfay, míg leült.
Feketét rendelt, de hozzá spriccelőnek rumot kért.
Alig ült valamit, a mellékhelyiségek felől egy nő jött lassan át a kávéházon. Púderozta és
rúzsozta magát közben, úgyhogy egyúttal a füstölgő cigarettájából is szippangatott.
Egyenesen Soltánfayval szemközt ült le, a tükör alá. A két vizespohár mutatta, hogy otthagyott
helyébe jött vissza. Nem Soltánfayval akart kikezdeni. De ha már így jött, hogy egy jobb külsejű
úriembert látott szomszédjában, hát nem titkolta pillantása, hogy kellemesen lepődik meg, és az
esetleges ismerkedés egészen a szándékának felel meg.
Ezzel szemben Soltánfay riadtan, kelletlen, majdnem sértőleg fordította el tekintetét a nő
kapcsolódni vágyó pillantásától.
Újságot kapott föl. Cigarettára gyújtott. Rögtön, föltűnőleg nem akart, hátat fordítva a nőnek,
átülni a másik székre. De csak pár perc haladékot adott erre magának.
Visszataszítónak látta a nőt. Az ismerkedést vele teljességgel kívánatlannak.
Soltánfay elég rendezetlen szerelmi ügyek közt hányódott. Hét éve udvarolt menyasszonyának.
Anyagi és mindenféle más, a leglehetetlenebb akadályok miatt halasztódott összekelésük. De már
közelebb biztosan esedékes volt. Emellett a tisztességében sorvadozó vonzalom mellett Soltánfay
nem zárkózott el hosszabb-rövidebb viszonyoktól és kalandoktól, De saját maga hite szerint is az a
tendencia, ami az alkoholos kilengéseknél üldözte, a szerelmi életében is kibújt. Mindig avatkozott
örömeibe valami dicstelen, undorító mozzanat és körülmény… Erős kiábrándultsággal volt,
harminchat éves kora ellenére, a szerelem mindenfajta változata iránt.
A nő tüstént tudomásul vette Soltánfay ellenérzületét. Buta, gyáva alaknak könyvelte el magában.
Mert nem tudta el sem képzelni, hogy más okból is utasítaná el rendes férfi egy olyan édes
teremtésnek közeledését, mint ő.
Tényleg! Soltánfay, ahogy az újságja mellől mégiscsak kikémlelt a nőre, minden átmenet nélkül
azt állapította meg róla, hogy: szép! Remek, izgató alakja van. A keble vonalát figyelve nyomban
olyan erős érzéki inger kerítette hatalmába, hogy már bánta, nem ragadta meg az első, kedvező
alkalmat a nővel való összepaklizásra.
Lelökte az újságot, és nyíltan átnézett a nőre.
A nő nem kívánta azonban ezt a megváltoztatott viselkedést tudomásul venni. Elnézett másfelé.
Soltánfay erre gőgösen, utálkodón fordította el szintén róla szemét a levegőbe. De egy kis elkószálás
után a kaffa megnevezhetetlen stílusú és színű cikornyáin és kerámiáin, megint rászögezte szemét a
nőre.
A nő most már reagált. A megismételt, határozott molesztálás már értéket rejtett neki. Kis,
huncut mosolyt pakolt bele abba a pillantásba, amit Soltánfayra vetett, és kérdést: „Nos, szeszélyes
barátom, akarsz-e valamit tőlem, vagy csak szárazon szemezünk?”
A pincér ott állt a nő mögött.
Soltánfay szemöldét fölrántva érdeklődött tőle. „Micsoda nő ez?”
A pincér biztatón hunyorogva biccentett, és szája mozgásáról leolvashatta Soltánfay, hogy ezt
súgja messziről:
– Egy mamuska!
A nő észrevette mindezt. Elnevette magát. És szeme hívta, várta Soltánfayt maga mellé.
De abban a pillanatban, amint Soltánfay éppen moccant volna, egy útálatosan utolsó férfidivat
szerint szélesvállasított, öt élbe vasalt fiatalember érkezett a nő közelébe.
Föltett kalappal és iszonyú öntelt és bizalmas fölénnyel üdvözölte a nőt.
A nő pedig, mintha vissza akarná adni, első, hűvös fogadtatásáért a kölcsönt Soltánfaynak,
túlzottan kitörő örömmel állt szóba az újonjött gavallérral.
Soltánfay szeme elmeredt, állkapcsa mintha meglazult volna a megrökönyödéstől. Tagjain
átmeneti bénultság terpeszkedett el.
Aztán hirtelen vad szédület csapott át agyán, és benne dzsingiszkáni öldöklésvágy. Föl akarta
fedezni az ismeretlen fiatalember bevonulásán, hogy annak szemtelen, kihívó éle ellene irányul. De
hát a fiatalember ügyet sem vetett rá! Háttal neki ült le a nőhöz is.
Soltánfay csak a pincér felé süvöltő, vészjósló hangjában élhette ki valamelyest belső őrjöngését:
– Egy konyakot!… Halló! Hozzon kettőt mindjárt… Mert míg magát megkapni és megmozdítani
lehet itt… addig ugyan…
Ha akarta és tudta volna Soltánfay, analizálhatta volna magát, hogyan zökkent át nyugodt,
andalgó lelkiállapotából ebbe a szertelen fortyogó, minden és mindenki
ellen feszülő, gyilkos kívületbe…
De annyira élte ezt a lelkiállapotot, hogy kontempláció nem fért hozzá. Magában válogatott
szidalmakat és becsmérléseket morgott, vadállatian összeszorított foggal, az ilyen pökhendi,
piperkőc, ronda alakokra, mint a nővel ülő fiatalember. Akkorákat szítt cigarettáján, hogy szinte
okádta utána, mint egy gránátrobbanás, a füstöt, és mint a tintahal úszkált a saját maga teremtette
sötét atmoszférában.
A két konyakot egyszerre hajtotta le, és másik kettőt hozatott.
Boros fővel egy dupla rummal spriccelt fekete és két konyak normális embert kikészít. De
deliriumosok kétszerte jobban bírják a mámort. A gyorsan haladó motorcsónak sem borul föl olyan
hullámzáson, ami máskülönben fölborítaná. Soltánfayt oktalan dühe immunizálta, hogy letörje az
ital.
Agya természetesen valósággal elborult. Viszályt akart, ahol kiélheti ezt a kínzó veszettséget
magából… De legföllebb a pincérbe köthetett bele, anélkül hogy a dühöngéses őrült látszatát ne
süsse magára.
A pincér pedig, mintha érezte volna a Soltánfayban dúló, szörnyű válságot, olyan hétrét görnyedt,
vinnyogó alázattal futott szolgálatára, hogy nem lehetett kifogást találni viselkedésén.
Soltánfay bekebelezte a harmadik konyakot… A negyediket azonban eltolta magától.
Vibráló tekintettel a levegőbe nézett, és fölváltva a fiatalember háta közepébe. A füle, mint a
hiúzé, feszült a fiatalember locsogására.
Most a fiatalember így búcsúzott a lánytól:
– Nem! Megyek, fiam!… Kimaradtam ebből a lebujból, mert unom, és sokan velem együtt. Ide
járunk, a szomszédba. Az egy rendesebb embereknek való lokál…
A fiatalember itt igazán szándéktalan és célzásmentesen fordult kissé meg a székén, hogy
fölkelhessen az asztaltól.
Soltánfay abban a pillanatban fölugrott, és már ott állt a fiatalember előtt:
– Kire tesz maga megjegyzéseket?… Hogy aki ide jár?…
A fiatalember verejtékgyöngyözött homlokkal, halálsápadtan meredt rá. Közel az ájuláshoz. Meg
is ingott lábán, és láthatóan remegni kezdett.
Kivette a Soltánfay tekintetéből azt a verekedhetnéki tébolyt, amely gyönyörrel rontana neki az
egész kávéháznak. Készületlen találta a támadás. Ideges szívbaja volt.
– Én… kérem… – dadogta.
Bökk!… Ez a szűkölő gyávaság azonnyomban leszerelte Soltánfay minden nekigerjedt vadulását:
– Ha valaki hangosan teszi egy helyiségben azt a kijelentést, hogy a vendégei senkiháziak… –
olvasta rá szavait a fiatalemberre. De az, lélegzetével küzdve, alig nyögte:
– De én önt, kérem, eszem ágában… sem…
– Rendben van! Visszavonja! – erőltette a szigorúságot a Soltánfay hangja. De csupa röstelkedés
volt már.
Tágított a fiatalember asztalától máris. Vissza azonban nem ült a helyére. Mintegy kibúvóul a
mellékhelyiség felé lépdelt, peckesen is, de itt-ott botorkázóan is.
Az incidens minden következmények nélkül múlt el. Sőt, Soltánfay hatalmas erkölcsi diadalára.
Mikor visszajött, se a fiatalember, se a nő nem volt már ott. Ellenben a pincér, a kávéház köszönő
emberével együtt, mosolyogva fogadta őt.
A pincér hallotta Soltánfay minden szavát, és iszonyú helyeslőleg közölte az üzletvezetővel azt a
leckét, amit a kávéházból a konkurrenciához pártoló és a kávéházat leszóló fiatalember kapott tőle.
Soltánfay azonban nem tudta élvezni diadalát. Mélyebb hullámú volt megbánása és szégyene
azon, hogy elragadtatta magát.
Azonkívül a dührohama megtörése legelőször azt eredményezte, hogy a részegség mindjobban
erőt vett rajta.
A köszönőemberrel és a pincérrel való tárgyalása közben már akadozott a nyelve, és
félmondatokat tudott csak fogalmazni agya.
Fizetett és távozott a Princ Eugen kávéházból.
Az utcán most már egészen zavaros hangulatban lépdelt, kissé támolyogva, tova.
Hová?… Maga sem tudta. Egyáltalán, mintha holtpontra jutott volna minden testi-lelki
funkciójával. A tagjai bágyadtsága az otthona, az ágya felé vonta volna. De mintha a továbbzülleni
való vágyának maradéka pontosan annyi lett volna, hogy lebeszélje a pihenésről.
Az éjjeli levegő nemhogy fölüdítette. Éppen ellenkezőleg! Valami állati megbutulásban zúdította
rá a részegséget. Még az ajka is leleffedt, az eszelősök módjára. Szemöldökét ráncolta, fintorgott,
hogy szabaduljon ettől a meghülyüléstől, mintha vonásainak külső mozgatása a belső lelki
funkciókat is fölfrissíthetné… S az eget bámulta… Egy ízben nekiment egy gázlámpának. Alaposan
megsértette a homlokát. Másszor a falnak tántorodott.
– Affene beléd! Alaposan benyaltál! – szólt röhögve magára.
Mindez a kávéháztól nem több mint harminc-negyven lépésnyi távolra történt vele.
Akkor, éppen egy éjjeli csapszék előtt, női árny állta el útját.
Szinte nagyot rezzent, ahogy megismerte a kaffabeli nőt.
A nő szólította meg. Magyarázatokba kezdett az afférról a fiatalemberrel… De különben a
csevegés zagyva és durva alkudozásba folyt át a nő szerelme körül.
A nő egy remek, olcsó találkahelyet ajánlott, ahová elvonuljanak, Soltánfay a csapszékbe
invitálta őt, ahol egy pohár ital mellett megtárgyalják a továbbiakat. A nő ettől azzal szabadkozott,
hogy holnap kora reggel mulaszthatatlan dolga van, nem akarja nyújtani az éjjelezést. Egy megoldás
lehet csak, ha bemegy, de nagyon kis időre, ebbe az utolsó lebujba Soltánfayval, aztán a lakására
mennek. Ez azonban költségesebb… A házmesteren kívül a lakásadónőt is honorálni kell, és
bevallja, a lakás is egy kellemetlen odu… Ahová csak nagyon kivételesen, nagyon kedves vendéget
ereszt be magához.
Néma huzavona után betértek a reggelig nyitott, gőzös, hangos csapszékbe.
Ami ezután történt, Soltánfaynak csak kusza képekben rémlett aztán.
Tömény alkoholt szívogatott még magába a nővel. Bődületes marhaságokat zagyvált össze
neki… Aztán már úgy kerekedtek föl, hogy a kabátja fölvevésénél majd leütötte a nőt a lábáról… A
nő utálatosan, üzletszerűn viselkedett. Végre valahol, fojtott, dohos levegőjű szobában rekesztődött
be a mulatság…
Arra ébredt föl… Álmában mezítelen szalad az utcán, holott félhomályos este van, mindenki láthatja… Keresi a ruháit… Fázik… Hirtelen másul az álom… Sárga, szennyes
vízáradat mellett jár valahol, és egyszerre fuldokolni kezd, mert, mint egyszer, egy diákkori
kiránduláson, záporban a nedves pokróc fejére, arcára tekeredett, és nem kapott levegőt…
Piszkos, keskeny ágyban feküdt. Az ágy lábával szemben nyitott ablak. Függönye leeresztve és
lekötve. De a résein szabadon áradt be a hűvös őszi levegő, és nappali világosság szűrődött be.
Rögtön eszébe jutott, hogyan került ide. Csakis az lepte meg őt, hogyan nem konstatálta
tökrészegen is azt a szörnyű piszkot, bűzt, koszlottságot ebben a világítóudvarra nyíló
szobácskában?…
Erre kezdtek, mint egy mozielőadás képei, visszatérni emlékébe az idecsöppenésének részletei.
Túl soká várakoznak csöngetés után a kapuban… A nő folyvást azon jajong, hogy másnap dolga
van, nem alussza ki magát… Pláne, ha túl soká enyelegnének…
Ő alig áll a lábán. Röhög, humorizál… A nő pedig azzal forrázza le egyre jókedvét, hogy
sápitozik részegségén: – Szedje össze magát a házmester előtt! – kiabálja rá. – Öt pengő kapupénz is
kevés neki, ha ilyen tökrészeg alakokat hordok magamhoz…
Végre nyílik a kapu. Álmos, borostás, zsiványképű alak bocsátja be őket. Rémregények hangulata
támad ilyen förtelmes külsejű Cerberussal szemben a kapualjban. Kifosztják itt? Talán meg is
zsinegelik a torkát, ha vackolódik?… A részegségén át is ilyeneket gondol…És a tárcáját fogja, míg
átmennek egy sötét udvaron, és a lány támogatja őt, a házmesterrel együtt…
Mialatt ez az eseménysorozat keringett agyában, tekintetét merően a plafonra szögezve hevert
ott… És kísérő gondolata új volt: nohát igen, undorító mulatságvég egy ilyen nyomortanyára jutni,
de alapjában sokkalta keservesebb kalandokat ért meg máskor az ittasságával… Ez még érdekes
is!… Furcsa kontraszt egy tiszta, kifürdöttnek, ápoltnak látszó teremtéssel összebotlani egy
kávéházban, akinek életkörnyezete ez a rémes odu!…
Most aztán mindjárt fölkel. Magára kapja ruháit, és szökik innét. Dehogyis várja meg a nőt, míg
dolgáról visszajön, ahogy éjjel jelezte ezt!
Míg ezt gondolta el, a szomszédos szobában furcsa, gyanus neszezés ütötte meg fülét. A házból
száz más zaj, házalóüvöltés, rádió, porolás, edénycsörgés, lábdobogás, kalapácsolás érkezett
fülébe… De ez a jelenlegi, a szomszéd szobában, a halk, a fojtott voltában volt gyanús… Toltak
valami bútort, és egy női hang rémületes, tiltakozó árnyalattal selypegett hozzá…
Fölült az ágyon. Az alkohol, a nikotin utóhatása irgalmatlan, nyilalló főfájásban jelentkezett.
Nyögött egyet. És visszarogyott a párnára, szinte aléltan.
De megint csak fölült. Azaz, ezúttal óvatosan vigyázva, hogy ne rázza meg fejét, a fölemelkedés
mozdulatával le is lökte lábát az ágyról. És fél keze már a székre helyezett ruháit markolta.
Oly kicsi volt az a lyuk, hogy az ajtó kinyitására csak ki kellett nyújtani a karját. Csöndesen
nyitni akart a kilincsen, csak mintegy próbából. És gyanúja bevált. Az ajtót a nő rázárta.
Egyszerre borzasztó kényelmetlennek érezte ezt a zárkát. Neuraszténiás félelmei közé tartozott a
rémképsorozat arról, hogy kigyullad a ház, amelynek egyik szobájába zárták. Vagy koporsóban
fekszik, élve eltemetve. Vagy föld mélyében, barlangban, bányában, leomló görgeteg zárta oda…
A hökkedelem egészen megbénította… És akkor, ebben a tétova, feszült lelkiállapotban, hirtelen
megint neszezte a szomszédból a furcsa, izgatott beszédet…
Ahogy fülelt rá, a megdöbbenés megélesítette hallását, és már tisztán vett ki minden szót a másik
szobából:
– Ha bánt az irtózat, hogy késsel öld meg, akkor vedd a nagy kalapácsot, és üss rá a fejére, mikor
alszik… Gondold meg, sok pénzt hoz ez nekünk…
– Jajj-jajj, én úgy iszonyodom a vértől. És hogy vergődik nekem!… Várjunk még, később,
később…
Ennyit hallott két női hangtól Soltánfay. És most ajtócsapás következett és csönd…
Ez gyilkosság!… Ilyen egyszerűen készítenek elő emberek ilyen helyeken és visznek véghez
rémtetteket…
Lármát üssön?… Dörömbözzék az ajtón… Hátha pont az a társaság őrzi itt őt is, akinek
borzalmas szavait most vette?
Soltánfayra a vacogó gyávaság minden tünete rájött. Remegett, révüldözött, verejtékezett.
Homályos érzése az volt: az italos murik tendenciája nála, hogy botrányba, szörnytettek
forgatagába keveredjék… Mégiscsak kijött a pakli ebben a gyilkosságban…
De mit habozik itt?… Az ablakhoz ugrott… A függöny spárgája leszakadt az első rántásra…
Kinézett a lichthofba… Kacat, undokságok a fenekén… De nyitott ablaka szemközt… Elérhetően a
fenekéről…
Magára kapkodta ruháit, úgy-ahogy. És már ki is mászott a világítóudvar fenekére… Onnan
föltornászta magát az ablakra, és kimászott rajta…
Agyában egy mondat ismétlődött: – ez a rendőrség dolga!… ez a rendőrség dolga!…ez a
rendőrség dolga!…
Valami hátsó pincelépcső nyirkos zugolyába jutott ki a világítóakna ablakából… Ott forgott
tétován egy pillanatot.
Aztán teljes eréllyel az udvarra ment ki. Gyerekek játszottak az udvaron. Kosárral egy nő jött…
Soltánfay nem figyelt senkire. Nem törődött: figyelem tárgya-e ő?… Gyorsan átszelte az
udvart… Újabb udvar következett… Azon is átment… És már az utcán állt.
Az utcán, egy nagy szusszanással, valahogy másként eszmélt a helyzetre, mint eddig.
Először arra riadt: nem egészen utolsó gyávaság-e tőle, hogy tüstént, a házban akcióba nem
lépett?… Lelkére veszi-e, hogy ezzel a haladékkal, míg rendőrért fut, valakinek életét kioltják?…
Aztán ocsúdott arra, hogy gallért, nyakkendőt nem kötött föl… Hogyan fösthet?… Így megy rendőrhöz?…Igazolnia kell magát és azt: hogyan került ilyen szörnytanyára?… Nem lehetne-e, hogy is?… Telefonon talán?… Nem!… Még fölültetésnek vehetik… Rossz tréfának… Ez már
igazán a gyávaság teteje, ahogy megáll, és tanakszik magával a rögtönös cselekvés helyett…
Rohant.
Két-három utcán is végigloholt, míg ráakadt egy rendőrre. Közben legnyomasztóbb, leggyötrőbb
érzése az volt, hogy hiányos öltözéke miatt őt magát vélik majd valami bűnözőnek, akit a rendőr
kísér… Talán csoportosulás támad…
Mikor megszólította a rendőrt, az elég bizalmatlan, elég nehézkes nyugalommal vette tudomásul
izgatott tudósításait. De elindult vele rögtön.
Dehogyis keltettek valami föltűnést az utcán! Alig akadt meg egyáltalán járókelők szeme rajtuk.
Soltánfaynak katzenjammeros képzelete rémítő plaszticitással jelentette meg, hogy talán, míg a
helyszínre érnek, a gyilkosság áldozata, a kegyetlen kalapácsütésektől véresen, hörögve vonaglik a
fekhelyén… És íme, az utca közönyös forgalma fikarcnyit sem sejt a dologról… A rendőr alig
gyorsít ballagásán… És ő nem meri jobban sürgetni…
Már az első udvaron mentek át. Itt már azonnal kíváncsiság, serteperte támadt körülöttük és
mögöttük… Máris egy kis csődület követte őket.
A második udvaron, míg a rendőr Soltánfayval magyaráztatta magának, hogy melyik lakás lehet a
bűntett színhelye, már több ajánlkozó hang hallatszott a kíséretükből:
– Fricskayék lakása… Házalónő… Koldultak biztosan… Miért kísérik be… Ki jelentette föl
őket?…
A rendőr már az ajtón kopogott…A csengő nem szuperált…
Egy borzas, tényleg ijesztő női fej az ajtóban. A rendőr ráförmedt:
– Kérem, mire készülnek itt maguk?… Ez az úr hallotta a világítóaknán keresztül…
– Hát már ez is tilos? – hangzott rá az öregasszony pityergő, kétségbeesett panasza: – A klinikára
tenyésztünk fehér egeret. Tán adó alá esik ez is?
– De életveszélyes fenyegetést hallott ez az ember maguktól… Ki van maguknál?…
– Jézus Úristen! Hát a lányom irtózik megölni az egereket… Holott csak a nősténye kell a
klinikán, és el kell pusztítsuk a kanját… Ő megismeri közülök a ládájukban…
A füstös ház, a nyirkos udvar duplán visszhangozta azt a pokoli kacagást, amibe a rendőr körül
az összesereglett lakók törtek ki. A rendőr maga is fejcsóválva nevetett.
Soltánfay ott állt nyakkendőtlen, gallértalan, borostásan, bambán és dermedten… Ilyenfajta
szégyent még nem érzett.
A szenteste hőse
A hadra kelt seregben, a világháború első őszén, Galíciában, egy éjjeli mars zűrzavarában került
Móni, az utász, egy gyalogezredhez.
Vaksötét volt, olyan köddel súlyosbítva, hogy abban fényes nappal sem lehetett volna látni. A sár
félméteres volt, amit a folyvást vonuló ágyúk és municiósszekerek még mélyebbre szántottak.
Móni kisded ember volt, egy kétakkora lapátot cipelt, mint ő maga, és társai, a szapőrök
kinyomták maguk közül az útfélre.
A gyalogezred egyik altisztje a sötétben a lemaradók, a tévelygők után mászkált. Belebotlott
Móniba, nem nézte, nem hallgatta meg, hogy micsoda osztaghoz tartozik, odaparancsolta, illetve
rugdosta, lökdöste őt a gyalogosok közé.
Reggel, persze, kiderült a tévedés. De hát ki az ördög tudta, egy menetelés zűrzavarában, merre
jár a Móni utászosztaga, hogy utánairányítsák őt. Egyelőre megtartották Mónit a gyalogos század
kötelékében.
Így ment az akkor. Csaptak ide-oda embereket, és ott ragadt meg akárki, ahol akart.
Móni maga dehogyis kesergett áthelyezése miatt. Sőt. Büszke volt rá, hogy segédcsapatosból
valódi frontkatonává lett:
– Ha már fölveszi valaki az angyalbőrt, pláne háborúban, akkor legyen katona, ne pedig útkaparó,
napszámos. Én már többször is jelentkeztem önként a tűzvonalba. Nem tehetek róla, hogy nem
engedtek el a latyaklapátolók közül!
A gyalogosok majd megpukkadtak a kacagástól, mikor Móni, a szakállas törpe, először tette meg
ezt a büszke kijelentését. Még azután százszor elismételtették vele. Ugratták őt, hogy mutassa meg,
hogyan döfi szíven az ellenséget a lapátjával!
Erre Móni sem hagyta magát. Azt felelte, hogy: Nemcsak lapátja van az utászoknak, hanem
csákánya is! A csákány pedig veszedelmesebb fegyver a szuronynál. Mert a szurony, ha egyszer
félrecsapták vagy kikerülték, csak egy rossz rúd már. De a csákánnyal mindig lehet hadonászni és
odacsapni vele.
Na! Rögtön kerítettek a bakák Móninak egy nagy csákányt. Mutassa meg, mit tud! Rohamokat
rendeztettek vele és a többi.
A pihenőnél Móni volt a gyalogos század főattrakciója.
Egyáltalán, attól fogva, minden pihenőnél Mónit vették elő mulatságnak. Neki pedig tetszett a
szerep.
Móniból a gyalogos század kedvence lett. A parancsnokon kezdve, az utolsó bundásig, mindenki
dédelgette Mónit.
Pont karácsony szombatján, a Dunajec folyó töltésébe vájt lyukakban tanyázott a Móni százada.
Közvetlen tartalék volt a tűzvonal mögött.
Abból folyvást hallatszott a gépfegyverkattogás, a szeretet ünnepének vigiliáján is. És robbant a
gránát, pukkant a srapnel.
Valamiféle ünnepi hangulatot legföljebb az mozdíthatott elő, hogy hátulról, a század konyhájától,
avizó jött, hogy estére disznópörköltet kap a legénység, és dupla adag bort meg cigarettát.
Hát igen! Ez is valami. De aki künn járt a fronton mint baka, az tudja, hogy minden megunt
húsételnél, szesznél, dohánynál jobban sóvárogta a legénység az édességet. A cukor, a sütemény, a
majszolni való dolgok a bakák nagy részénél nagyon hiányoztak az étrendből.
Hát erre mi történik?
A század frontszakasza mögött egy meglehetős nagy falu feküdt. A lakóik elszöktek az első
gránátdurrogásokra, vagy kilakoltatták őket mint gyanús elemet.
De azért a parancsnokságtól szigorú tilalom alatt állott az, hogy a bakák fosztogatni járjanak a
néptelen faluba.
No jó! Minden ilyen parancs írott malaszt maradt. Hogy a baka ne portyázzék és ne
zsákmányoljon háború alatt? Ki hallott még ilyet?
Ünnep szombatjának a hajnalán is, mint máskor is, a szürkület leple alatt egy csomó baka kószált
a faluban. Az igen egyszerű hadicél itt az volt: mindent elemelni, bárhonnan, ahol érik!
Móni szintén a csatangolók közt járt. Mégpedig egyes-egyedül.
Ő akadt aztán a század legénysége közül a legszenzációsabb zsákmányra a faluban.
Fölfedezett egy méhest. A méhesben öt kast, telis-tele finom rástos mézzel.
Hű, azt a ragyogó angyalát neki!
Móni rögtön kerített egy nagy csöbröt a falusi ház körül. Megtelt színültig a finom rástos mézzel.
Kerített még egy csöbröt. Az is megtelt félig. Kerített egy botot. Azt keresztüldugta a csöbröknek a
lyukas fülén. És a vállára vette.
Ez még semmi! De a méhesben még rengeteg viaszgyertyát is talált Móni. Szláv templomokban
lehet látni olyan vékony szálú gyertyát, amit kosárszerűen fonnak össze. Ilyen volt ez. Egy szál elég
belőle fél napig.
Ezt a gyertyaköteget is a rúdra akasztotta Móni.
A kincsek kincse volt ez. Irtó inség uralkodott a lövészárkokban világítóeszközök dolgában is.
Tisztek sem gyújthattak néha a dekkungban világot. A bakáknak éppenséggel a sötétben kellett
kuksolni a rémségesen hosszú téli éjjeleken.
Móni, nagyon nagylelkűen, nem akarta magának tartani a leletet. Viszont nagyon okosan,
szétosztani sem akarta ő maga. Mert tudta, hogy kis gyámoltalan gnóm létére agyontolongják a
bajtársai, és pocsékba mehet a kincs.
Elment Móni a szolgálatvezetőhöz a században, és azt kérte meg rá, hogy ossza szét a mézet és
gyertyát igazságosan a századnak!
Így is történt.
Minden harcos kapott egy negyed csajka mézet és egy nadrágszíj hosszúságú gyertyát.
Irtózatos tobzódás! A bakák orra, füle, haja ragadt a méztől. Egy baráti kézfogás félóráig tartott
ilyen ragacsos tenyérrel.
Ez már aztán valódi ünnepi hangulatot csinált. És a nap hőse a kis Móni volt. Őt éltette minden
ajak.
Csakhogy estefelé, mikor megérkezett a konyháról az ünnepi disznópörkölt díszvacsora, nemcsak
a század két szakácsa jött ki vele a lövészárokba, mint máskor. Hanem a manipuláns őrmester is.
Miért?… Mert a menázsiosztás körül mindig zavarok voltak. A zabálós bakák sokszor két
adagért is jelentkeztek, és elették szerényebb társaik elől a menázsit.
Üsse kő, mikor a rendes komisz kosztról volt szó! De most a disznópörkölt drága mulatság volt,
és a dupla adag bor és cigaretta is szintén.
A manipuláns szigorúan a létszám szerint akarta kiosztani a század porcióit. Rendes névsor
olvasás keretében adták ki a századnak a vacsorát.
Ekkor kisült, hogy a század hivatalos jegyzékébe nincs fölvéve Móni. Tehát a manipuláns
megtagadta a Móni menázsi- és pótlékadaga kiadását.
Ebből aztán konfliktus támadt.
Móni maga talán nem is csinált volna esetet a dologból. De azt csinálta a szolgálatvezető. Ez
gyalázatos méltánytalanságnak találta, hogy Móni, aki mézzel etette meg ma a századot, és
gyertyával boldogította, és mindenki kedveli, kimaradjon egy ünnepi menázsiból!… Így vélekedett az egész század is.
A manipuláns, könyörtelen, nem engedett hivatalos szigorából. A szolgálatvezető presztízskérdést csinált a dologból. És a szolgálatvezető és manipuláns között mindenkori
hatalmi vetélkedés folyik.
A vita vége az lett, hogy Móni ügyét felsőbb hatóság döntésére kellett bízni.
A manipuláns és a szolgálatvezető a századparancsoknak a dekkungjába mentek jelentéstétel
végett.
A századparancsnok tartalékos hadnagy volt a nagy tisztínségben.
Jó ember volt, érzékeny szívű, túlságosan is. Civilben adóhivatali tisztviselő. Feleséges, családos
ember volt. Utálta a háborút, utálta a katonamundért. De a vértanúk önmagához is kegyetlen
szigorával tartott ki kötelessége mellett, és respektálta, rettegte a hadvezetőség minden
rendelkezését.
Aznap, az ünnep szombat estéjén, külön is dühös és elkeseredett volt a századparancsnok a
háborúra. Ilyen állatnak is rossz gödörben ül szentestén. Postát nem kapott hazulról. Gyomra savas
volt a hadikoszttól. Agyoncigarettázta idegeit. A sok gyógyszernek használt rum deliriumossá tette.
Hol könnyezéses, hol őrjöngéses rohamok környékezték.
Abban a percben, mikor a manipuláns és szolgálatvezető rárontottak, éppen vak ingerültség
uralta kedélyét.
A szolgálatvezető jelentette a Móni-ügyet… Eddig tűrte őt a század! Karácsonyeste van. Van
méltányosság is. A harctéren más dolgokban sem szuperál pontosan a reglama.
A manipuláns is jelentette a Móni-ügyet… Idegen csapattestből került szökevényt tartani a
századnál kész kellemetlenség a parancsnokságnak!
A hadnagy vértódulást kapott. És rendelkezett:
– Azonnal lekísérni ezt a fickót a tábori csendőrőrshöz!
Ezellen nem volt további apelláta. A Móni gyalogos karrierjének befellegzett.
Mint szökevényt kísérte le a napos, szegényt.
Nem sok elégtétele volt az, hogy a század minden nyomorúságos odújában a rajta esett csúf
méltánytalanságról tárgyaltak dohogva, morogva az összedugott fejek, az őáltala szerzett gyertyák
pisla világa körül. Hiszen szó szerint ő kölcsönözte a fényt ehhez az ünnepestéhez. És pont őt
ebrudalják ki onnan!…
Majdnem hogy megsiratták Mónit, a kis segédcsapatost, harcos bajtársai.
A síró babák
Élt egyszer egy asszony. Két lánya volt neki. Egyik édes, a másik mostoha.
Az édeslányát kényeztette, dédelgette az asszony, szép ruhába öltöztette, munkától megkímélte.
Pont ennek az ellenkezőjét cselekedte szegény mostohalányával. Minden nehéz munkát a
mostohalány végzett a ház körül. Rongyokban járt, és még így is nap nap mellett kegyetlen
vegzálást, szidást, verést kellett tűrnie a mostohaanyjától.
Egy napon az asszony mulatságba indult édeslányával. Fölcicomázta őt, akár egy karácsonyfát.
Megjelent a háznál az édeslánynak az udvarlója, egy jóvágású legény. Ez kísérte az asszonyt és
édeslányát a vigalomba.
A mostohalánynak persze őriznie kellett otthon a házat, míg övéi odajártak. Sőt, addig se üljön
összetett kézzel, mostohája odanyomott neki egy csomó viseltes ruhát, javítsa, toldozza, foldozza.
No, de a mostohalány, szegényke, nemcsak szorgos volt, hanem igen ügyes kezű is. Hamar
elkészült a rengeteg holmival, aztán, ahelyett hogy pihenésre gondolt volna, azon járt az esze, hogy
mivel szórakozzék el egy kicsikét?
Ott hevert körülötte a foltozásból megmaradt, kisöpörni való, sok hulladék rongy.
– Megvan! Bábut csinálok ebből! – ötlött a kislány eszébe.
Azzal neki is fogott az új, kedves munkának.
Megcsinálta legelőbb is a bábu fejét. Nevetőnek akarta csinálni. Hadd legyen boldog, legalább a
bábuja, ha már ő olyan boldogtalan.
Nagyon sikerült! Nagyon tetszett a kislánynak a bábu vigyorgó arca.
Boldogan, lázban öltötte tovább egymásba a sok tarka rongyot. Hamar megformálta a bábu
alakját is. Egészen belefelejtkezett a munkájába…
Már az utolsó öltésen is túljutott a kislány. Fogta a szép, kész bábut, és magasra tartotta, hogy
megszemlélje.
A bábu olyan édesen, furcsán, kacagtatón vigyorgott rá, hogy a kislány hangosan, szívből
fölkacagott.
Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és berontott rajta a gonosz mostoha.
– Hát te haszontalansággal töltöd el az időt? Undok béka, te! – rivallt rá a kislányra. – Talán
bábuzni kezdesz anyányi lusta létedre? – kapta a kislány kezéből a bábut, és kihajította az ablakon.
Aztán nekiesett szegény mostohalányának, és kegyetlenül elverte.
A kislány sírt keservesen. Az ütlegeknél is jobban fájt neki, hogy gonosz mostohája elvette tőle
és elhajította keserves fáradsággal összeábdált remek, vigyorgó babáját.
Az édeslány udvarlója szintén jelen volt ennél a csúnya csetepaténál. Mert illendően ő kísérte
haza a mostohát és édeslányát a vigalomból.
Sajnálta a szegény kis mostohalányt. De persze, bele nem avatkozhatott idegen ház ügyébe.
Hanem mikor búcsút vett a háztól, és kifordult a kapun az utcára, hát észrevette a porban heverő
bábut a legény.
Fölvette és magával vitte. Szándéka volt, hogy titkon visszaadja a szegény kislánynak a bábuját.
Éjjel volt, sötét volt. A legény meg sem nézte a bábut. Bedugta a kabátzsebébe. Aztán
megfelejtkezett róla.
Így történt, hogy másnap, mikor a legény elment a vásárba, a bábut magával vitte oda a
zsebében.
Nos hát, ott őgyeleg a vásárban, és nézi, nézegeti a sok eladni való portékát. A zsebébe nyúl
véletlenül. Ej! Mi keményedik benne? Ahán! Eszébe jut, hogy mit tett bele az este. Kihúzza a bábut
és rápillant.
Hát abban a pillanatban a legényt elfogta a rettentő kacagás. A bábunak vigyorgása olyan
ellenállhatatlan vidámságra gerjesztette, hogy netovább!
A legény a vásár kellős közepén elkezdett hangosan hahotázni, csuklani. A könnyei csorogtak,
támolygott.
Micsoda beszéd?
A sok ember, körül, előbb sült bolondnak tartotta a legényt, aki magában nevet. Ámde amint
rápillantottak a kezében a bábura, hát csak elkezdtek irtó módon kacagni ők is. Halálos búskomorság
sorvaszthatta a lelkét bárkinek, ha a legény bábujára pillantott, görcs állt bele a nevetéstől. Ilyen volt
ez a bábu.
Mit lehet ezután csodálni, hogy a sok ember közül akadt egy gazdag ember, aki nagy csomó
pénzt ajánlott a legénynek, ha eladja neki a bábuját?
Bizonyára beteg gyereke lehetett otthon a gazdag embernek. Azt akarta fölvidítani, ha ilyen
kacagtató bábut vesz neki.
A legény oda is adta a bábut a sok pénzért.
Ám derék, becsületes ember volt. Zsebre tehette volna igazán a bábu árát. A kutya sem ugatott
volna utána miatta.
De nem! A legény szíve megesett a kis mostohalány rossz sorsán, és azon akart javítani ezzel a
pénzzel.
Elment a gonosz mostohához, és azt mondta neki:
– Hallja-e, nénémasszony! Kár, hogy elpüfölte a kisebbik lányát azért, mert bábuzott. Lám, én
megleltem a bábut az utcán, és mert a fizimiskája megtetszett egy gazdag embernek, egy csomó
pénzt adott érte. Ehol van ni!
Tyű! A mostoha kapzsisága menten nagyra puffadt a sok pénz láttán. Felcsavarította a gonosz
eszét, és mézesmázos szóval szólította magához a mostohalányt.
– Hallod-e, kincsem! Megbántam, hogy minap elvertelek azért, mert bábuztál, és elhajítottam a
bábudat. Megengedem ezentúl, ha dolgod végezted, gyárts másikat! Tudsz-e éppen olyat csinálni,
mint az első?
– Hogyne tudnék! – felelte a kislány. – Örömmel!
Azzal, mikor nehéz dolgán túl volt, nekifogott a bábucsinálásnak.
Ez a másik bábu sokkalta könnyebben készült el, mint az első. Mert már gyakorlata volt a
kislánynak a meggyártásában. Szebb is, mulatságosabb is volt ez a másik bábu az elsőnél, mivel
szabadabb, ujjongó kedvében csinálta a kislány.
Mikor készen volt, maga a gonosz szívű mostoha is úgy fölvidult a bábu vigyorgásán, mintha
megcsiklandozták volna.
Persze, első dolga az volt, hogy kikapja a kislány kezéből a bábut, és elvigye mutogatni, árulni a
vásárba.
Nemhiába tette bizony a gonosz mostoha. Csődület támadt a vásáron a bábu miatt. Az ég majd
leszakadt, a házak majd összerogytak az emberek harsogó kacagásától, amint a bábut nézték.
Rögtön akadt vevője is. Még nagyobb árat kapott érte egy még gazdagabb embertől a gonosz
mostoha.
Persze, nemcsak az öröm duzzadozott erre a mostoha sötét lelkében, hanem a kapzsiság is
elkezdett förtelmes gőzerővel dolgozni abban.
Hazament, és így szólt a kislányhoz fondorlatosan:
– Hallod-e, kincsem! Nemcsak azt bántam meg, hogy elvertelek a bábu miatt. De azt is, hogy
valaha is csúnya, piszkos házimunkára fogtalak. Ezentúl nem köll mozdítanod sem valamit a ház
körül, akárcsak az édeslányomnak. Tetejében unatkoznod sem kell, mint őneki, hanem kedvedet
töltheted, és bábuzhatol egész nap. Akár egész éjjel is! Sőt, hogy egyebet se tégy, mint bábut csinálj,
az az egyetlen kérésem hozzád, és föltételem a jó bánásmódomért.
Így beszélt az álnok mostoha. A kislány pedig örült, szegényke, tudatlan fejével, hogy
fölmentették a nehéz cselédmunkától, és csak a szórakozásnak élhet azontúl.
De meddig is tartott a kislány boldogsága?
Semeddig bizony!
Mert hiszen nyilvánvaló volt a gonosz mostoha terve. Egyre-másra sok, sok, sok, sok, sok bábut
akart készíttetni a kislánnyal, hogy mennél több és több és több és több pénzért adja el.
Nem tarthatott azután szegény kislány egy perc szünetet sem a bábugyártásban. Éjjel sem
pihenhetett, annyira hajtotta a szórakozásra őt a gonosz mostohája. Majdnem
megvakult már szegény az öltögetéstől. A háta fájt a görnyedéstől. Az ujjahegye csupa vér lett,
ahogy összeszurkálta a sietős varrással.
Ez nem elég! A mostoha később már vesszővel állt mögötte, és ütötte-verte, hogy nem elég
szorgalmasan gyártja a bábukat.
Így vált a kislány keserves életének egyetlen mulatságából utált robot, átkozott szenvedés… Mi
rosszabb ennél?
Hát aztán, mikor már egész garmadával készíttetett el a gonosz mostoha bábut a kislánnyal,
akkor együtt az egészet akarta vásárra vívni. Persze, váltig álmodott kapzsian arról a teméntelen
pénzről, amit ennyi babáért kap.
Kocsi szállította ki a sok bábut a vásárra, és nagy sátrat állított föl a mostoha a bábuk eladására.
De mi ez? Mi történt? Az emberek egyáltalán nem hederítettek a bábukra.
Micsoda beszéd?
A jobbik eset volt, amikor az emberek közönyösen haladtak el a bábuk mellett. Az volt a
rosszabb, ha rájuk pillantottak. Akkor az emberek riadtan kapták le róluk a tekintetüket,
elfintorgatták az ábrázatukat, és szitkokat, becsméreléseket morogva mentek tova a gonosz mostoha
sátrának tájáról is.
Mi ez csakugyan? Mi történt?
A gonosz mostoha fejét majd szétpattantotta a dühös álmélkodás és vad csalatkozás.
Hiszen a bábuk szakasztott úgy festettek, mint az első és mint a második közülük. Ezektől pedig
az emberek egymásnak dőltek a röhögéstől.
Mi történt csakugyan?
A gonosz mostoha rá nem tudott jönni az emberek viselkedésének okára.
Végül azt tette, hogy hangos szóval hívogatni kezdte a vevőket bábuihoz… Ez sem hozott több
eredményt.
– De hát ugyan, édes atyámfiai! – rikácsolta utoljára a gonosz asszony az emberek után: –
Hogyhogy nem akad meg a szemetek a bábuimon, és hogyhogy nem fog el a kacagás láttukra, mint
valaha? Figyeljétek csak, milyen kedvesen nevetnek rátok a bábuim!
– Nevetnek-é? – szólalt meg erre egy ember a vásári nyüzsgésből, és a többi helyeselt szintén a
szavának: – Nevetnek-é? Tán elment az eszed, vén boszorkány? Hiszen sírnak ezek a bábuk, és az
ember elsavanyodik, epebajt és búskomorságot kap, ha soká szemléli őket.
Úgy ám! Ez történt! A bábuk közül az elsők, amiket a kislány jókedvéből csinált, vigyorgásukkal
kacagásra ingereltek. A többi bábu, amit kínszenvedések közepett fabrikált össze? Azok
elszomorították a rájuk bámulókat.
Hiszen a sírásnál éppen úgy vonja szerte mindenki a száját, és a vonásai éppúgy torzulnak el,
mint a nevetésnél. Nem lehetett megállapítani, hogyan lopózott a kislány bábuinak fintorába a
vidámság helyett fájdalom?
Tyű! A gonosz mostohát a gutaütés kerülgette veszekedett dühében…
Kicsodán is tölthette volna ki legeslegelőbb?
Rátámadt az édeslányának kérőjére, hogy ő volt az, aki beleugratta őt abba, hogy bábugyártásra
fogja a mostohalányát, és most nyakán marad a sok bábu, és irtó nagy a kár tetejébe, amennyi
kelmét, cérnát fektetett bele egy kocsiderék bábu készítésébe.
Csúnyán szidalmazta, átkozta a legényt a gonosz asszony.
De a legénynek sem kellett több!
Nyelveléssel úgysem kelhetett versenyre anyósjelöltjével. Hanem másként állt bosszút rajta.
Odament a szegény kis mostohához, és azt kérte meg feleségül az asszony lusta, cicomás
édeslánya helyett. Jobban járt bizony annak serény, dolgos kezével és hűséges szívével.
A bajnok
A kisvárosnak büszkesége volt Gombos János, a kéményseprő segéd. Ha vándorcirkusz érkezett
a városba, és annak birkózóbajnoka kihívta viadalra a város férfinépét, akkor Gombos Jankó állt ki a
porondra a város becsületéért.
Persze hogy ez akkoriban történt, amikor annak híre-pora sem volt, hogy az amatőrsport
fejlesztésére és kiaknázására egész vállalatok alakuljanak.
Gombos Jankó saját maga menedzselte magát a viadalain, és sáp nélkül vágta zsebre a kitűzött
díjakat.
Veretlen állott ki a profi atléták egész sorával. Ő maga több erőművészt szorított le szabályosan
két vállra. Vele legfeljebb az eldöntetlenig vitték ellenfelei. A Gombos Jankó lapockáját sohasem
piszkolta be küzdőhely porondja!
A viadalokra való kiállásnál saját, ravasz és mulatságos módszere volt Gombosnak. Sohasem
nevezett be előre a birkózásra a többi jelentkezővel. Hanem mint rendes néző, megvárta a
cirkuszban, amíg az erőművész sorban vagdalja a város műkedvelő bajnokait. Esetleg már
pöffeszkedik, gúnyolódik az akkori idők szokása szerint, hogy: csak ennyi és ilyen legény akadt a
városban?! És akkor, szintén a szokásos módon, a cirkusz igazgatója fölteszi a kérdést:
– Akad talán még a jelenlevő nagyérdemű közönség közül valaki, aki a szabályok szerint és a
kitűzött jutalomért erejét össze akarná mérni bajnokunkkal!? Ő készséggel áll a nagyérdemű
közönség rendelkezésére!
Ilyenkor szólalt meg a várakozásteljes csönd utolsó pillanatában a padsorokból Gombos Jankó,
hogy igenis hajlandó bebizonyítani, nagyon hamar kezdett a cirkusz bajnoka örülni a diadalának a
város férfinépe fölött!
Hát persze hogy az effajta végső percre hagyott kiállásnak számtalan előnye volt.
A cirkusz erőművészét mindig kifullasztották a viadalok. Gombos Jankó pedig kitanulmányozta
a fogást, amivel a profi művész ellenfeleit leterítette. Harmadszor, magasra fokozódott a gyalázat
tudatának láza a közönségben, hogy a város ilyen gyatra férfihadat termel. Tehát annál boldogabb
volt a meglepetés vad ricsajogása a Gombos Jankó jelentkezésén!
Meg kell jegyezni, hogy Gombos Jankó nem volt valami ormótlan hústorony. Mert az már rendes
dolog, hogy az abszolút erő gorillaszerű, nyakizom-túltengő, idomtalan csontozatú
férfipéldányokban búvik.
Dehogyis! Gombos Jankó egyenes vállú, keskeny csípőjű, karcsú, szikár, fürge mozgású legény
volt. A képe, az meg éppenséggel jóvonású, férfiasan csinos volt neki. Rendkívüli erőt legföljebb az
sejtetett a tagjaiban, hogy karlengetve, hetykén himbálódzva járt, olyan könnyűséggel, mint egy
párduc.
És hát beszélték is általában, hogy birokban ellenfeleit rendkívül gyors megrohanások útján
győzte le, amikor a szükséges percek alatt, mint az acélrugók, működtek inai.
Arról nem is kell szólni, hogy milyen jól föstött rajta a fekete kéményseprő-dressz. És a nők
hogyan bolondultak a kormos képéért…
A Gombos Jankó gáláns kalandjainál többet csak az italos duhajkodásai jártak szájról szájra.
Hogyan takarította ki egy vékony nádpálcával a kezében a kocsmahelyiségeket. Azután pedig
hogyan muzsikáltatta végig magát fényes nappal a bandával az utcán úgy, hogy a rend őrei
okosabbnak látták kitérni megrendszabályozása elől. Meg a többi és a többi…
Hát ilyen fickó volt ez a Gombos Jankó a városában.
Nos, egyszer a helybeli tűzoltóság népünnepélyt rendezett. Nyáridő volt persze.
A városkertnek máskor tilos pázsitját szabadon taposhatta a nép, táncolhatott, heverhetett,
szemetelhetett rajta.
Egy bokor árnyékába terített pokrócon ott vigadott a tömeggel Gombos Jankó is. Természetesen
ott hevert mellette csinos kedvese. Ugyancsak a Jankó szűkebb társaságában, egy másik és egy
harmadik pár, magafajta iparos segédek is ott hevertek kedveseikkel.
Előttük asztalkendőbe csomagolt csemegék és italospalackok álltak a füvön. Koccintgattak. Ha
pedig a banda rárántott a ropogósra, akkor odavitték megforgatni a lányokat.
Emelkedett, kitűnő hangulat uralgott. Csupa vidámság, kedélyesség, semmi izgágaság,
házsártosság, ahogy azt szintén nem ritkán idézi elő a borközi állapot.
Ámde a Gombos Jankó kis társaságában ott mulatott egy Hantossi nevű, furcsa alkatú és furcsa
modorú legény.
Ennek a Hantossinak himlőhelyes, dudoros, csupa sörte képe volt, mint egy borznak. Vastag,
kurta nyaka, hosszú karjai, lomha mozgása, kevés szava. Nem lehetett őt egyáltalán valami hódító
férfinak tartani.
Ennek ellenére a Hantossi párja volt a legszebb lány. Tejfehér arcú, kék szemű. Lujzinak hívták.
Gombos Jankó máskülönben igazán meg lehetett elégedve a maga párjával. De hát Gombos
Jankót már olyan anyagból gyúrták, hogy ha csinos nőszemélyt látott, nem nyughatott, míg maga
felé nem fordította a szívét.
Azonban a szép Lujzinak szeme csak a csúnya, ripacsos Hantossi számára volt.
Ez pedig módfelett bántotta, bizgatta, sarkallta a Gombos Jankó kakasi hiúságát. És hát az
történt, ami szokott. Hogy miután a szép Lujzit hidegen hagyta a Gombos Jankó minden
legénykedése, danolászása, tánc közben való sugdosása, szorongatása, hát végül is Gombos Jankó a
szép Lujzi bálványát kezdette ki, az otromba, nehéz szavú Hantossit.
Szurkálta szóval Hantossit. Durvábbnál durvább tréfákat eresztett meg a rovására Gombos Jankó.
Cibálta, püfölte őt.
Csakhogy mindez megtört a Hantossi nyugalmán és türelmén. Úgy, hogy úgy látszott, minden
incidens nélkül múlik el a mulatság.
Hanem egyszer, mikor a sokfajta kötekvés között Gombos Jankó Hantossit majdnem komoly
hangon gyávázta le a lányok előtt azért, mert nem mer vele birokra kiállni a réten, hát Hantossi
megsokallta mégis.
– Vigyázz, te kókler! – szólt Gombosnak. – Mert azok az erőművészek, akiket te kukra hajigálsz,
nem emelnek a két karjuk közt egész nap olyan súlyos vedreket, mint én. Betörhetik a csontod, ahol
tőlem egy fogást engedsz a derekadra, és megcsúfolod a híredet!
Hantossi ugyanis kútásó segéd volt. Ezek akkoriban még minden gép nélkül, az ásott kutak
peremén szétterpesztett lábbal emelgették ki napestig a földdel rakott vödröket!
De csak az kellett Gombos Jankónak, hogy leckével fenyegessék meg! És egy ilyen rücskös alak,
mint ez a Hantossi!
– Na, te ragyás! – húzta ki magát Hantossi előtt. – Most már aztán szavadnak állj! Itt adom
neked, ehol van, a szabad alsófogást a derekamon. De törd be, mert ha nem, akkor megkeverem a
rücskös pofádat minden tócsában a földön.
A Hantossi apró, tatár szeme már baljóslatúan kezdett fényleni. Elhárította a szép Lujza csitítását,
és azt mondta Gombosnak:
– Szeretném előbb, ha megmutatnád előttem is, hogy milyen csontú vagy, mielőtt a kezembe
adod magad. Emeld meg ott azt a sziklakövet. Csak kétujjnyira emeld meg a földtől. Máskülönben
nem merek hozzádérni. Gyenge lennél nekem!
Az a sziklakő, amire Hantosai mutatott, többedmagával, kékmohásan, ott állt ki a rét füvéből.
Rémlett olyan pár mázsásnak, amit nem mozdít meg emberi erő egykönnyen.
– Nem rossz! – röhögött tehát erre Gombos. – Nem rossz, hogy olyat kívánsz feltételül, hogy
kiállj birokra velem, amit senki sem bír teljesíteni. Ki emeli meg azt a követ ottan?! Azt szeretném
látni!
– Hát én könnyen! – jött a Hantossi válasza.
Ez nagy szó volt ilyen higgadt fickótól, mint ez a Hantossi. A körül mulató társaságokból
mindjárt odaszívódtak mulatni, mihallani.
Így, már egy kis handabandázó csődület között, vonult oda a sziklakőhöz Gombos Jankó
Hantossival.
Ásót kellett keríteni, hogy a követ egyáltalán mozdíthatóvá tegyék a földbe ágyazott részéből.
Aztán, mikor már kiásták, Hantossi maga dült neki a kőnek két karral, hogy elhömbörítse
üregéből.
Gombos Jankó pedig ezalatt csúfondárosan hahotázott:
– Na, ha te ezt a kis koloncot megemelinted, akkor én a fejemre teszem!
Hát igen! Eggyel-kettővel még nem ment a mutatvány Hantossinak sem. Jó ideig kerülgette,
hömbörgette, tapogatta a követ, hogy fogásra alkalmas helyet találjon rajta.
Gombossal együtt már a nép is igencsak vidulni, gúnyolódni kezdett a Hantossi működésén.
Csakhogy végül Hantossi mégis, lába-szétterpesztve a szikla fölött, nekifeszítette hosszú, két
karját, és valóban fölemelte a sziklát néhány ujjnyira a pázsit fölé.
A halántékán olyan kékre dagadt az ér Hantossinak, mint egy kis hurka. De egy kissé még meg is
lengette karjai között a sziklát, hogy lássák: nem csalt!
– Most mutasd meg te is, te kókler! – nézett aztán diadalmasan villogó szemmel Gombosra
Hantossi a nép elismerő, csodálkozó moraja közben.
Hát gyerünk, Gombos Jankó, azt a betyár nemjóját!…
Gombos Jankó ment is fitymálódó mosollyal a sziklának nekifelé!
Megkapta a sziklát, nekihuzakodott. Ám a szikla nem akart mozdulni. Az elbízott vigyorgás
helyett rögtön egy kis sápadás jelentkezett a Gombos Jankó Adonisz-képén.
Na, ez a sápadás abban a pillanatban vad torzulásba ment át Jankó vonásain.
Gombos Jankó egy förtelmes szusszantással újra nekivetemedett a kőnek, és akkor a kő már nem
mert vele ellenkezni. Emelődött, sőt lengett is a nagy szikla a Gombos két keze között, csakúgy,
mint előbb a Hantossié között. Aztán Gombos Jankó, hogy még jobban megmutassa ki a legény,
oldalt is lendített egyet a sziklán, és fél lépésre el is gurította a füvön a sziklát.
Ámde, ahogy a szikla erre hömbörödött, Gombos Jankó hirtelen, akárcsak maga is lélektelen
tárggyá omlanék össze, úgy zuhant le oldalt, fővel neki a fűnek.
A nép örömrivalgása rá sem ért kitörni. Gombos Jankó melléből tompa, hörgésszerű sóhaj fakadt
föl, visszafoghatatlan, állatian.
Aztán úgy maradt elnyúlva, ájultan a pázsiton.
Ez egyszer és utoljára a Gombos Jankó ellenfele, Hantossi győzött, bizony.
A következő mérkőzésre, a birokra már nem került sor.
Hantossi és a szép Lujza támogatták haza, nagy sopánkozás, sajnálkozás közt Gombos Jankót
onnan, a mulatságból.
Fájdalmas út volt. Hosszú út volt.
Sosem is birkózott többé Gombos Jankó.
Mert azt az inaszakadást élete végéig nem heverte ki, amit a ragyás, sörtés Hantossi komájával
való elődöntőben szerzett.
A tervrajz
Nagyon igénytelen, szürke személyiség vagyok. Nevem Baka Károly. Foglalkozásom: építési
rajzoló.
A kvalifikációm, sajnos, még a középiskoláig sem viszi föl. Hat elemi osztály az egész
képzettségem. Ezenfelül az inasiskola és egy hathónapos esti szaktanfolyam.
Mint egészen közönséges kőművestanonc kezdtem. De volt egy öreg építőmesterem. Amolyan
régivágású, kitűnő iparos. A gyakorlatban rá lehetett bízni egy száztornyú bazilika fölépítését is. De
máskülönben alig konyított a betűvetéshez. A számtanhoz, rajzoláshoz éppen nem.
Ez az öreg pallér észrevette, hogy könnyű és ügyes kezem van az íráshoz, rajzoláshoz.
Számadásait készíttette el velem, rajzokat másoltatott. Egyszóval, ő fedezte fel, hogy az irodai
munkára tehetségem van.
Így lettem építészeti rajzoló. Autodidaxis útján, ma már, akár hiszik, akár nem, elértem,
hogy a legkomplikáltabb és mérnököknek is fejtörést okozó feladatokkal aránylag könnyen
megbirkózom. De iparkodtam is rettenetesen. A megbízhatóságom és becsületességem miatt pedig
egyenesen butának tartanak.
Kőművesinas koromban, amíg rugdostak a segédek, s a tégla véresre horzsolta, a malter pedig
kiette minden bütykömet, és koránkeléstől, későnfekvéstől mindig csipás voltam és áztam-fáztam,
sültem, bemocskolódtam az állványokon… mégis olyan jókedvű, sudár alakú, makkegészséges fiú
voltam, hogy csoda!
Ma bizony, noha aránylag fiatal legény vagyok, majdnem pupos a hátam a sok, napi tizennégy
órai irodai görnyedéstől. A homlokom már a fejem búbja körül végződik. A szememre néha dupla
pápaszem kell, meg még lupe is, hogyha túlaprózott rajzot készítek.
De ez mellékes mind. Mást akarok itt elmesélni.
Legutóbb igazán egy remek irodába kerültem.
A főnököm még nálam is fiatalabb ember. Alighogy elvégezte a műegyetemet. Gyakorlata
úgyszólván semmi.
De nagyon előkelő a családja, nagy összeköttetésekkel rendelkezik. Hát könnyen és hamar
kiakaszthatta a tábláját mint önálló építési vállalkozó.
És aztán engemet – érthető okokból – ajánlottak melléje mint a szakmámban szerfölött járatos
munkaerőt.
Őszintén szólva, én látom el egymagamban az egész iroda teendőit. Sok és nagyobbszabású
megrendelés nem is igen fut be. Portálok, átalakítások és a többi. Ilyen munkáink vannak, mikor
vannak. Talán erre az üzemágra specializálódunk… Ez sem fontos itt.
Tegnap múlt két hete, Hamuváry mérnök úr, a főnököm, azzal jött be délfelé az irodába, hogy
elutazik két hétre.
Sűrűn megteszi ő ezt, néha akkor ís, ha szükség volna a jelenlétére. De éjjel a mulatóban, erre-arra, nagyon sok ópiumos cigarettát szív a tüdejére a pezsgőbólé és koktél mellé, amivel a gyomrát
rontja el, és esetleg valami hisztériásabb táncosnő a szívét is nyavalyássá zaklatja, és ilyenkor a
főnököm búskomoran kijelenti, hogy: – Az élet kegyetlen, reménytelen, ocsmány állapot! –
Öngyilkos lesz, megőrül, nem bírja tovább, el kell szöknie valahová kikapcsolódni, idegeit
rendbehozni…
Hát most is elutazott. Nem informált engem semmiről. Sem a függő ügyekben nem adott
utasításokat, sem a jövőkre. Csak megadja a címét, hogy San Remóba, Hotel Belvederébe írjak neki, ha valami előadja magát az irodában. Amit magam nem tudok elintézni,
akkor ő onnan intézkedik.
Még szerencse, hogy ezt tette. Máskor címet sem hagyott, az is megesett.
Délután egy roppant tekintélyes, aranykeretes pápaszemű úr robogott be az irodába.
– Hatzuka főtanácsos – mutatkozott be. És persze főnökömmel akart tárgyalni.
Vaktában megméltóságos-uraztam. Kegyes mosollyal vette tudomásul. De mikor közöltem vele
főnököm elutazását, irtó dühre gerjedt.
Neki a főnököm megígérte, hogy délután rendelkezésére áll! Őt meri lóvá tenni?… Ez
minősíthetetlen aljasság!
Megkíséreltem persze lecsillapítani.
Hitelügyletet sejtettem leginkább a dolog mögött. Főnököm halálosan összeroppant idegeit
emlegettem… Nem sok eredményt értem el. Emberem dühöngve már majdnem távozott.
Zavaromban akkor, a sok hebegés között, szinte gépileg, ahogy üzletfeleinknek szoktam,
megjegyeztem azt is, hogy:
– Máskülönben rám szokott a mérnök úr mindent bízni. Be vagyok avatva mindenbe. Csodálom,
hogy méltóságos úr ügyét nem hagyta nálam.
A főtanácsos erre megfordult. Rám nézett. A mentő eszme fölvillanása látszott a képén:
– Igaza van! – mondta. – Talán még jobban is járok magával, mint a főnökével, ha egyszer ő is
megbízza magát az ügyeivel.
Meghajtottam magam, és így biztattam a főtanácsos urat:
– Méltóztassék csak előadni, miről van szó, méltóságos uram!
Hát erre először is a legnagyobb titoktartást kötötte ki. Külön becsületszavamat vette! Nem volt
elég neki kijelentenem, hogy irodánk a szent gyónásnál is nagyobb üzleti diszkrécióval dolgozik.
Aztán előadta végre, mit rendelne meg az irodától:
– Egy tervrajzot csinál nekem, kérem, az úgynevezett Rezedakertről. Illetve annak beépítéséről és
parkírozásáról. Az elképzeléseim a dologról már készek. Csak éppen le kell rögzíteni őket rajzban,
és egy hozzávetőleges, egészen hozzávetőleges költségvetést kell készíteni. Az egész munka még a
jövő zenéje. De a városnegyed forgalma olyan szemmelláthatólag e felé a Rezedakert felé terelődik,
hogy előbb-utóbb tűrhetetlen egy ilyen ocsmány foltot hagyni a város belterületén, mint ez a
Rezedakert. Egy szeméthalmot, egy bojtorjánt és szamárkórót nevelő, pár rongy viskónak helyet adó
szörnyűséget! Ismeri ezt a helyet bizonyára?
– Hogyne, méltóságos uram! – válaszoltam. – Ki ne ismerné?
– Hát elvállalná, hogy tervrajzot készít ennek a rendezéséről, szigorúan az én intencióim szerint?
– Hogyne, méltóságos uram! – válaszoltam. Mert hiszen már kezdtem sejteni, hogy ennél
könnyebb, veszélytelenebb, kockázatokat nélkülözőbb megrendelést még nem bonyolított le általam
az iroda.
Stante pede kimentünk a főtanácsos úrral a helyszínt megvizsgálni.
Ő folyton emlegette nekem azt a föltétlen puvoárt, amit a Rezedakert rendezésére fölöttes
hatóságától kapott, és amellyel méltányolja a munkámat.
Énnekem sejtelmem sem volt, hogy ki legyen ez a fölöttes hatóság? Állam-e? Város-e?
Magánvállalat? Közüzem?
De egyet okvetlen kellett látnom, hogy a főtanácsos úr nemcsak szakember egy ilyen komplikált
városrendezési dologban, hanem a fantáziája is csapongóbb a megbízhatónál.
Talajviszony? Csatornázási lehetőségek? Alig jöttek előtte számításba. Oda rakott egy
mauzóleumot, ahová egy strandot kellett volna. A strandot viszont egy stadionnal együtt oda
helyezte, ahol inkább egy bérpalotatömbnek kínálkozott hely… És így tovább…
Szerencsére se makacs, se rátartó kedélynek nem mutatkozott a főtanácsos úr. Akármilyen
szakszerű fejtegetésemet szívesen figyelembe vette, és örömmel másított eredeti intencióin.
Igazán életem legnagyobb dicséretének vehettem, mikor már teljesen megállapodtunk a tervrajz
mikéntjében a legkisebb részletekig, hogy a főtanácsos úr kijelentette:
– Maga, barátom, rendkívüli képességekkel bíró szakember. Szerintem méltánytalanul alárendelt
a helyzete. Talán majd tehetek valamit magáért. Ez a tervezet, amellyel olyan kitűnően követte
elképzeléseimet, bízom benne, olyan kifogástalan munka lesz, hogy az a magas állású egyéniség,
akitől megbízásomat nyertem ennek a terepnek a nagyvonalú rendezésére, nemcsak jóvá fogja
hagyni, hanem elkápráztatjuk vele őt, és keresztül fogjuk így hajtani ezt a tervezetet minden ördögön
és poklon. Örülök, barátom, hogy vaktában, mint mondják, csak úgy pofára, megbíztam a maga
képességeiben.
– Boldog vagyok! – feleltem őszintén. – Méltóságos úr elismerése túlzottan is megjutalmaz
engemet szerény munkásságomért!
Mire a főtanácsos úr annyira bizalmára méltatott, hogy kiöntötte előttem a szívét.
Azt mondta: szántszándékkal nem fordult ezzel a tervezettel szakkörökhöz, se hivatalosakhoz, se
magántekintélyekhez! Azért kerülte meg őket, mert az ilyen elismert szakkörök csupa nagyképűség.
Okvetlen rákényszerítik a szakvéleményüket, bárki fordul hozzájuk, bármivel. Egész tenger zajlik
mögöttük az érdek, panama, sáp és hatalmi hálózatokból. Ennek értelmében pöfögnek minden
egészséges tervre, és bélyegzik költői kilengéseknek az olcsó, egyszerű megoldásukat!…
Ilyen keserűséggel háborgott és fakadozott ki előttem a főtanácsos úr.
Legeslegvégül pedig olyan felhívást intézett hozzám, amely már a bizalmasság tetőfokát is
túlhaladta.
Azt mondta: a főnököm tulajdonképpen tiszteletlenül felültette őt a mai tárgyalással. Tehát
megérdemelné, hogy ő megtorlásul mellőzze a főnököm közbejöttét ennél a megbízásnál. Tényleg,
se része, se érdeme főnökömnek a munkában, tudomása sincs róla egyáltalán. Egyszóval, tekintsem
ezt a tervrajzot privát munkának. Nevezzem meg a fáradságom díját, ő titoktartó lesz!
Erre azonban azt válaszoltam:
– Ne haragudjék rám, méltóságos uram, de ezt nem tehetem meg. Ez hűtlenség és csalás volna a
kenyéradómmal szemben. A tervrajzot ugyan precízen elkészítem, de a munkadíjat csak a főnököm
állapíthatja meg, és csakis az iroda részére vehetem föl és nyugtázhatom.
A főtanácsos erre, kicsikét hüledezve, megjegyezte, hogy ez érthetetlen, hogy ő, a jövőbeli
pártfogóm és jóakaróm, fölment az erkölcsi aggályaim alól, minek vonakodom paklira lépni vele?…
És hozzátette, hogy bár tehetséges, de kicsikét buta vagyok, azért boldogulok nehezen a világban.
Hát ezt már nem először hallottam életemben.
Abban maradtunk a főtanácsos úrral, hogy tüstént belefogok a tervrajzba. De egyidejűleg
expresszlevelet menesztek a főnököm után. Pár nap alatt megfordul az expresszposta. Akkor
jelentkezem főnököm utasításaival és költségjegyzékeivel a főtanácsos úrnál.
Nos hát, ment a levél és jött a levél a tervrajzról.
A főnököm válasza a következőket tartalmazta.
Először is, bár a rajz elkészítését a költségvetési előirányzattal együtt sem tartja háromnapi
munkánál többnek, bőven számítva ezt is, okvetlen arra kér, hogy a főtanácsosnak kétheti munkaidőt
szabjak ki a rajz elkészítésénél. Ezt részint azért kell tennem, hadd lássa a főtanácsos, hogy nehéz és
komplikált munkáról van szó, részint azért, hogy mire elkészül a rajz, ő otthon lehessen már és
láthassa. Másodszor, munkadíjban 500, azaz ötszáz pengőt számítsak föl a főtanácsosnak. De még
jegyezzem is meg külön, hogy kivételesen csak neki csináljuk ilyen szerény összegért. 250 pengőt
kérjek rögtön munkadíj előlegbe a költségeinkre. És ezt, a megjelölt módon, azonnal küldjem el neki
San Remóba. Épp jól jön neki a pénz!
Ezen kívül azt az utasítást adta, hogy általában legyek pökhendi és fölvágós a főtanácsossal
szemben, és maszlagolhatok neki akármit, mert egy zavaros fejű műkedvelő, akarnok, vén
csirkefogó.
Kötelesség – kötelesség!
Mire főnököm válasza megjött, a tervrajz már régen kész volt. Még szerencse, hogy pont arról
nem beszéltem a főtanácsos úrral, hogy mekkora időt vesz igénybe a munka? Tehát a rajzot
főnököm lelkiismereti ügyének tekintve, az elintézendő ügyek rekeszébe tettem az irodában, és
nélküle mentem el a főtanácsos úrhoz.
Rettenetes nehezen jutottam előre a főtanácsos úr hivatalában. Először a portás tartott föl. Aztán
a folyosón egy szolga váratott, míg bejelent. Aztán valami magamszőrű írnokféle vesztegeltetett.
Végre, nagy nehezen beeresztettek egy előszobába, ahol egy kisasszony állott elém.
A portáson kezdve, egészen eddig a kisasszonyig, minden hivatalos közeg, aki feltartott, azt
akarta kivenni, kidögönyözni belőlem:
– Mi okból kíván maga a főtanácsos úrral beszélni?
Persze, a méltóságos úrral történt előzetes megállapodásunk szerint csak annyit közöltem ezzel a sok cerberussal, hogy a főtanácsos úr maga
óhajtja személyes látogatásomat, melynek célja senkivel sem közölhető.
Dühös és utálkodó pillantásokat, morgásokat és megjegyzéseket kellett lenyelnem.
Végre ez a kisasszony, kedvesen, szelíden mosolyogva, így érdeklődött:
– Kérem, én mint őméltósága titkárnője, utasításom szerint, csak úgy zavarhatom meg a
főtanácsos urat, ha meg méltóztatik mondani, mi ügyben akarja idejét igénybe venni?
Ilyen angyali arcnak és mosolynak nem bírtam százszázalékos makacssággal ellenállni.
– A főtanácsos úr egy tervrajzot rendelt az építési irodánknál. Azért rendelt magához! – ennyit
kiböktem a titkárnőnek.
Ekkor kiderült, hogy a főtanácsos úr még egyáltalán be sem jött a hivatalba. De minden
pillanatban várják.
A kisasszony leültetett egy belsőbb és bőrfoteles szobában, ahol ő gépelt egy óriási, gyönyörű
íróasztal mellett. Ott békén várakoztam, most már ötödízben.
Elnéztem a kisasszonyt. Oly üde, fehér, bájos leányka volt, mint a megelevenedett Madonna.
Eszembe jutott, micsoda gyanúk és pletykák tárgyai az ilyen édes teremtések, akik öreg
hatalmasságok mellett dolgoznak. És csak úgy vaktában a nyakamat tettem rá magamnak: ha erről a
gyönyörű, tiszta angyalról is keringenének piszok letyefetyék, akkor csak merő rágalom lehetnek.
Végre berobogott a főtanácsos úr.
Ahogy meglátott, földerült az ábrázata. És első dolga az volt, hogy elég nyersen rászólt a
kisasszonyra, hogy négyszemközt akar maradni velem, és ez minden látogatójának szól!
Amint a kisasszony kisomfordált, szegényke, a főtanácsos úr így szólt:
– Elfelejtettem mondani magának, hogy előbb telefonáljon, ha jön. Ne kelljen kitennie magát
faggatásoknak, míg hozzám eresztik. Remélem, nem közölte senkivel a környezetemben, hogy mi
ügyben keres?
– Nem! – feleltem. De, sajnos, nem tudok elég jól hazudni. A főtanácsos észrevette, hogy
elvörösödik az arcom, és kitalálta, mitől.
– A titkárnőmnek sem? – vallatott sanda, szúró szemmel.
– Őneki… izé… annyit mondtam, miután utasítására hivatkozott, hogy egy építési irodából, egy
tervrajzért… persze nevek nélkül…
Ezt dadogtam. A főtanácsos pedig, mint egy dühöngő víziló fújt közbe és bömbölt:
– Ej, bamba fráter maga! Ennyit sem kellett volna!… Ezek itt körülöttem mind csak arra lesnek,
hogy minden intézkedésemet elárulják, elgáncsolják. Ez a titkárnő pláne egy kis nőstény sátánkígyó,
aki kémkedik utánam… Na mindegy! Máskor óvakodjék fecsegni, és telefonáljon, ha jön!…
Merthogy gorombának láttam a főtanácsos urat, hát könnyebb volt szó szerint követnem a
főnököm utasításait.
A főtanácsos azonban szemhunyorítást sem tett a borsos munkadíjra és előlegre. Azt mondta,
még ma kiutaltatja az összeget, nem tudom, milyen alap terhére, és holnap postán megkapja az
iroda. Két hét múlva pedig vár a tervrajzzal.
Az előleget megkaptam, és továbbítottam főnökömnek, az általa megjelölt módon, a Riviérára.
Mikor nyugtatta levelében a pénz átvételét, a következő újabb utasítást adta nekem:
A megjelölt napon jelenjek meg a főtanácsosnál a tervrajzzal. Pontatlanság árt az iroda presztízsének. De mikor a főtanácsosnak megmutatom a kész tervrajzot,
jegyezzem meg, hogy lehetne még itt-ott jobban kiképezni a tervet. Ezen az ürügyön hozzam vissza
tőle újabb egy hétre, míg ő meg nem érkezik San Remóból. Ugyanis még egy héttel előreláthatólag
kitolódik a riviérai tartózkodása.
Az előirányzott napon, előzetes telefonálás után, egy irattáskában vittem el, feltűnés nélkül, a
tervrajzot.
Remekül nézett ki, fényes, átlátszó, viaszosvászon papíron.
A főtanácsos úr hivatalában, mint az árnyékok tűntek el utamból a közegek.
Már ott is álltam a főtanácsos előtt az irattáskával.
A főtanácsos úr pedig ugyanazon az érdes hangon parancsolta ki a titkárnőt szobájából: senkinek
sincs itt!
Azután pedig a következő történt.
Megszemlélte a tervrajzot és a rájavezetett költségvetést. Iszonyúan meg volt elégedve velem.
Tegezni kezdett. Hasba bökött. Megsimogatott, és barackot nyomott a fejemre. Mind a legnagyobb
kegye jeléül. Kedves fiának nevezett, és biztosított, hogy gondja lesz rám.
Megjegyeztem, főnökömnek rendelkezése szerint, hogy a tervrajz ezen és ezen a helyen még
okvetlen igényelne egy kis kiképzést.
De a főtanácsos úr a fejét rázta.
– Remek ez, fiam, így, ahogy van! A munkadíjatokat előre ki is utaltattam.
Azzal a főtanácsos úr kihúzta az íróasztal nagy Wertheim-záras fiókját, és kivette belőle a
munkadíj második részét, és azt az átvételi elismervénnyel együtt átadta nekem.
Az összegöngyölt tervrajzot pedig belökte a fiókba.
Mialatt azonban én az elismervényt aláírtam,
és a pénzt eltettem, a főtanácsos úr mégis kivette a tervrajzot a fiókból, és így szólt:
– Máskülönben, ha javítani valót találsz rajta, Baka fiam, akkor talán…
Ebben a pillanatban kopogás nélkül kinyílt az ajtó és a kisasszony nyomult be rajta, izgultan.
De hát a főtanácsos nem is várta, mit mond a gépírónő. Szinte önkívületbe esett a dühtől, hogy
zavarják.
Én éppen nyújtottam neki az elismervényt. Azt fogta a főtanácsos úr, és belökte gyorsan a fiókba.
A tervrajz-göngyöleget pedig lecsúsztatta kezem ügyébe a székre, mint aki nem akarja, hogy lássák.
Közben pedig már felugrott, és ordította a szegény leányra:
– Hát már a kiadott parancsomat sem fogják itt betartani? Hogyan merészkedett bedugni a képét?
Zsupsz! Az íróasztal fiókját úgy lökte be a főtanácsos úr, hogy csattant, és a kulcscsomag
csörömpölt a zárjában.
Ámde a gépírónő halálsápadtan ezt rebegte szegényke:
– De kérem szépen, a kegyelmes úr jön.
Paff! A főtanácsos úr azonnyomban csupa megrökönyödés lett:
– Az más! Rendben van! – bólintott a kisasszony felé. Aztán pedig magyarázólag így fordult
hozzám: – Érdekes, hogy pont most kell ennek is idetolni a képét! De hát mi rendben vagyunk!
Válaszomat se várva, köszönésemet sem fogadva, a főtanácsos úr hömpölygött máris az ajtó felé,
fogadni a kegyelmes urat.
Én, a tervrajzot visszatéve irattáskámba, szintén távoztam.
Dehogy törődött valaki többé velem a nagyúr látogatásának haccacáréjában!
Hazaértem az irodába. Ott ki várt rám?
A főnököm. A képe lesült, a világfájdalma eltűnt. Szokott ő ily váratlan és megváltozva jelenni
meg.
Beszámoltatott mindenről. Elsősorban a tervrajz érdekelte. Tüzetesen elmondtam mindent róla.
Átadtam a pénzt.
Mikor érdeklődött, hogy meg volt-e elégedve a munkámmal az ő közbejötte nélkül is a
főtanácsos, hát érthető, hogy alkalmazotti hűségem demonstrálására kikottyantottam:
– Annyira meg volt velem elégedve, kérem, őméltósága, hogy az iroda megkerülésével privát
munkámnak ajánlotta a dolgot, amiért mérnök úr elutazott a látogatása elől. Persze, ha én az az
ember volnék!…
A főnököm az ajkába harapott
– No nézd, a vén tökéletlen! – csóválta fejét és hümgetett.
Majd azt az utasítást adta a tervrajzra nézve, hogy csak piszmogjak még valamit szemszúrásul
rajta, egy hétnél hamarabb nem adjuk át a főtanácsosnak.
Délután jelez a telefon. Minthogy a főnököm ott van, ő emeli föl a kagylót:
– Szervusz, kedves méltóságos uram! – köszön a kagylóba.
Ebből sejthettem, hogy a főtanácsos úrral beszél.
Hogy mit? Az összefüggéseket hamarjában nem tudom kapiskálni. De veszem észre, hogy a
főnököm irtózatos fintorokat vág rám.
Valami duplikátról van szó. Éjjeli különmunkáról az én számomra. És ezért száz pengő díjról.
Fülem hegyezve izgulok. Végre a főnököm leteszi a kagylót.
Előbb borzalmasan kikacagja magát, csak azután magyarázza meg, miről van szó.
A főtanácsos azt hiszi, hogy a tervrajzot belökte a fiókjába. A fiók nyitva maradt, míg a
kegyelmessel a hivatalt megjárta. A tervrajz a fiókból eltűnt.
A főnököm, legnagyobb hüledezésemre, meghagyta a főtanácsost ebbeli tévedésében.
– Nézze, Baka! – mondta nekem. – Ő suskussal akarta magát a hátam mögött megfizetni. Most
elérte a vágyát. Maga privátim kap száz pengő munkadíjat, mintha másolatot készítene az elveszett
rajzról. Valójában pedig visszaadjuk ezt, csak egy kicsit elkenegeti neki.
Könyörgöm szeretettel, lehet magamfajta szürke alkalmazott több erkölcsi aggállyal, mint a
munkaadója? Üzleti titkot sértettem volna meg, és ledöföm főnököm becsületét, ha bele nem
megyek az ügybe.
Igen ám!
De másnap délelőtt ülök, és dolgozom az irodában.
Főnököm ilyen idő tájt, a szokott éjjeli csatangolástól még javában horkol a háziasszonya vagy
másvalaki fülébe.
Egyszerre a főtanácsos úr titkárnője nyit rám.
Úgy tetszik, halványabb és szomorúbb az arcocskája, mint lenni szokott.
Kiderül, hogy őt küldte el a főtanácsos a tervrajzért. És vele küldte el nekem a száz pengőt.
Főnököm telefonon tényleg abban egyezett meg a főtanácsossal, hogy irodán kívül, éjjel,
megcsinálhatok egy másolatot, másnapra.
De hát egyet teljesen kihagytam a számításból.
A bájos, drága kislány egyszerre, majdnem zokogásra fakadva, panaszkodni kezd előttem, mit
szenvedett ő a főtanácsos úrtól ezért az elkallódott vagy ellopott rajzért! Állásából akarta kidobni.
Nem hitte, nem hiszi a főtanácsos úr, hogy színét sem látta annak a rajznak. És legalábbis felelőssé
teszi, hogy az íróasztala fiókjából eltűnhet valami holmi.
Hát ezt nem bírtam!
Sem száz pengőért, noha szegény ember vagyok, sem az állásomért, amely főnökömtől függött,
akinek tisztességét érinti vallomásom… Nem bírtam ezt a titkot, ezt a jelenetet.
Fölfedtem mindent a kisasszony előtt. Majd közöltem vele a szándékomat, hogyan próbálok
jóvátenni minden őt ért gyanúsítást és sérelmet.
A főtanácsos úr elé fogok járulni a rajzzal és a száz pengővel. Azt fogom mondani, a főnököm
ildomtalan tréfát akart csinálni ezzel a tervrajzzal az én ugratásomra. Ezzel meg van oldva ez a
kényes kérdés!
Hát igen!
Csakhogy ez az imádni való kislány előbb megütközve, majd megilletődve, majd mind láthatóbb
rokonszenvvel hallgatott, s végül pajkosan rám mosolygott és így szólt:
– Nem! Én azt tartom, a legnagyobb bolondság volna magától, ha nem hagyná ezt az ügyet úgy,
ahogy a maga javára fordult. Miattam nem érdemes lelkiismereti kérdést csinálni a dologból. Azt a
szidást és rágalmazást már úgysem lehet visszacsinálni, amit igaztalan rám rakott a főtanácsos úr.
Tévedését majd belátja és megbánja vagy elfelejti. Ő megérdemli büntetésül, hogy károsodjék a száz
pengőssel. De maga nem!… Térjen eszére!
– De hát mivel rekompenzáljam magácskát én? – fakadtam ki magamból kikelve. – Száz pengőt
érdemeljek ki a magácska könnyein? Minden viszonzás nélkül?
– Hát majd elvisz színházba vagy moziba.
– Varietébe is! – kiáltottam. – Ahová csak akarja!
Most már ítéljenek rólam úgy, ahogy akarnak. És erről az esetről, amelynek a tanulsága talán nem
szép, de annál gyönyörűbb a vége.
A tiroli kocsmáros
Ülök a Tiroli kocsmában. Tirolban? Nem Tirolban. Budapesten.
Tirolhoz annyi köze van ennek a kis éjjeli lokálnak, hogy a zenéje srammli zene, a falán tiroli
népviseletben enyelgő párok, és a berendezés is igyekszik a hegylakók kedves stílérzékét utánozni –
sikerülni ez mérsékelten sikerül. A bor, az már inkább emlékeztet tökéletesen tirolias zamatokra.
Hajszálon táncol a vackor-savanyú és az epekeserű között. Tokajban és mellékén egyszerűen
csigernek hívnák, ami azt jelenti, hogy a már egyszer kipréselt szőlőt kicsikét megpancsolt vízzel
fölöntik, és újra préselik ezt a zucsmát.
Hohó! A legfontosabbat. A kiszolgáló személyzet szintén tiroli népviseletű.
Három csinos lány. Kettő nyulánk. Az egyik a fizető. A nagy táska, nyilván tiroliasan, elől lóg a
köténye fölött, mint a kengurunak kölyökzacskója. Máskülönben ruházata, fehérre oxidált haja
nagyon hasonlóvá teszi a másik karcsú termetű, oxidált hajú, azonos ruházatú, táskátlan kiszolgáló
társához.
A harmadik lány, csinos szintén nagyon. De barna és tömzsi. Feltűnően eleven, gyors mozgású,
ügyes kis nő. Magas, szőke társai ketten sem forognak annyit a vendégek körül, mint ő.
Én egyedül ülök itt. Várok valakire. Korán jöttem. Huzamos unatkozás az osztályrészem.
Ilyenkor az ember megélesedett látással és hallással figyeli meg a környezetét.
A kocsmában zsúfoltság nincs. De nem sok asztal üres. A tendencia mindenesetre az, hogy eztán
már inkább fogy itt a vendég, mint új botlik be. Mert késő van.
Félbalról hozzám egy magamfajta, magányos egyén hanyagolja italát. Megítélésem szerint sok
vihart túlélt ember lehet. Kora ősz, az látszik.
Azt hiszem, a kis köpcös, barna kiszolgálónő kedvéért ül itt. Mert ez a nő, ha szerét ejtheti, akkor
rögtön megáll az asztalánál és csevegnek.
Furcsa egyéniség a kocsmáros.
Túl elegáns, túl újdivatúan elegáns, ez az első benyomás róla. Harminc-negyven év között lehet
kora.
Ideges nagyon. Folyvást járkál az asztalok közt. Új vendégeket üdvözöl. Egyesekkel szóba áll.
Többek közt a szomszédommal is több ízben váltott szót.
Nekem kétszer is köszönt már az asztalom előtt. De valahogy ideges rémület torzul
villanásszerűen arcán, a köszönés előtt is, után is.
Megfigyeltem, más idegen vendégekkel szemben is így történt. Valahogy gyűlölettel szemléli
őket. Aztán rájuk somolyog, és újra komor vagy ijedt, vagy efféle formájú kifejezés merevedik
arcán.
Azonkívül valósággal megretten, ha bizonyosfajta rendetlenséget tapasztal a kocsmában. És
rögtön korrigálni akarja.
Nem. Ez nem a valódi rendetlenségeknek szól tőle.
Például edény ottmaradhat az asztalon. Leeshet a földre csont, kenyérdarab, amit föl kellene
venni, hogy a padlóba ne tapossák. Vagy ömölhet bármi az asztalra, a terítőre.
Ez nem izgatja ezt a kocsmárost.
Ámde ha egyik asztalnál, mondjuk, a terítő szögletei nem egyenlően állanak. Akkor rögtön
odaugrik, és egyformán húzza le a terítőt az asztalokon. Direkte méricskéli messziről, mint a festők
a képet, hogy egyformán csüngenek-e a terítők sarkai?
Ugyancsak rögtön odaugrik egy asztalhoz, ha a székek nem úgy állanak körülötte, mint kell.
Megigazítja. Nézi. Körüljárja az asztalt. Két centimétert tol egyik széken. A másikat három centire
visszahúzza.
Mulatságos!
Ha vendégek ülnek a székeken, akkor is sandán figyeli, hogy valaki túl messze ül az asztaltól,
vagy sarokra telepedett.
Ugyancsak a terítőt is, ha a vendégek félreráncigálják, odamegy és megigazítja:
– Pardon! – mondja. És képes a kényelmesen lekönyökölő, odatehénkedő vendég karja alól
kiráncigálni a terítőt. Akár nő, akár férfi az illető.
A térszűke, a hely ökonomiás beosztása a rögeszméje ennek a kocsmárosnak. Egyelőre
leszögeztem ezt magamnak.
Telik az idő. Akit várok nem jön. – Dögöljön meg minden pontatlan ember! – Szívesen ismétlem
magamban.
Zene már nincsen. Az legalább elzsongította türelmetlenségemet eddig… Tűnődhetek magamba
befelé. Ha egy ingerülten várakozó lélek jó társaság lenne! Vagy nézelődhetek itt. De hát ami
számba vehető és érdekes kínálkozott szemléletemnek ebben a kocsmában, számba vettem.
Várjunk csak! Mi ez?
A kocsmának ez az oldala ürült ki jobban, ahol a kis tömzsi lány szolgál ki.
Sokszor áll már tétlen. Az asztalokat rendbehozta. Kirúzsozta ajkát. Megpúderozta pofiját.
Most pedig idejött az én hirtelen őszült szomszédom mellé, társalogni.
Hallom jól, mit mond. Azt mondja:
– De esküszöm neked, hogy ki akar rúgni!
– Nnna nne! – vág fintort utánozhatatlan pestiességgel a férfi. – Képzelődsz! Nem vak talán?
Felényit sem ér melletted ez a két tyúk! Láthatja.
– Mondanám neked? Húzni akarlak talán? Kijelentette, hogy ideveszi harmadik lánynak a
konyhalányt kiszolgálásra… Úgy legyek boldog valaha, hogy ezt megérdemlem itt!
A kis zömök lány, szemérmeskedés nélkül bőgi el magát… Zsebkendőjével törli szemét. Fitos
orrát fújja trombitálva. És újra a könnyeit itatja. Púderoz és rúzsoz.
A kora ősz szomszédom eközben olyan tartást vesz, mint egy hindu yogi. A két kezét a
levegőben tartja, ökölbe szorítva. A szeme mérhetetlen elmélyültségében szinte visszahúzódott a
gödrébe. Izzik. Nem csillog.
Tovább ez nem tart, mint másfél pillanat. Már rendes tartásban ül, és azt mondja a kis fekete
lánynak:
– Várj – várj – várj!… Ne bömbölj! Ne csinálj itt föltűnést…
– Nee-e! Ugráljak örömömben! – válaszol a lány.
– Milyen az a konyhaszolgáló? – kérdi a férfi váratlanul.
– Milyen? Hát milyen legyen? Egy lompos dög.
– De szőke vagy barna?
– Ez a te bajod most?
– Hát felelsz vagy kinézzek?
– Szőke. Mit akarsz ezzel?
– Magas vagy alacsony? – förmed rá a férfi vadul. – Magasabb-e, mint te? Van olyan magas és
olyan alakú, mint a fizető?
– Borzasztó! – feleli a kis fekete lány. – Olyan körülbelül.
– Te leszel akkor a fizető itt holnaptól! – mondja a férfi. – Mibe fogadsz velem?
– Hadd el ezeket a maszlagolásokat, Jenő! Én nem bírom most! – Ez a lány felelete.
– Mibe fogadsz? – ripakodik rá a férfi.
– Tessék parancsolni! – kiabálja a lány egy vendégnek és szalad.
Szóra sem érdemesíti a macája beszédét.
Én sem lelem sok értelmét a kora ősz szomszédom nyilatkozatának. Eszelős alaknak könyvelem
el őt magamban. A fölvágós, felelőtlen hazugok válfajából, a protezsálási rögeszmék
alosztályából… Mennyi abnormális ember van!
Az idő múlik. A kis lokál pangóbb egyre.
Most a következő történik.
A szomszédom odainti a fizetőlányt. Pillantására sem méltatja, mikor mondja: mije volt.
Ötkoronással fizet.
Visszakap két pengőt és aprót.
A percenten fölül gálántul lök borravalót is a lánynak.
Egy kétfillérest tart meg csupán. Vagy véletlen marad a terítőn az, a két pengő mellett?… Ez
inkább az eset talán.
Elég az hozzá, két fehér pengő és egy fekete kétfilléres marad az asztalon.
A szomszédom tologatja a terítőn ezt a visszamaradt pénzt. Játszik vele.
A szeme azonban egyre másfelé kalandozik el.
A kocsmárost kutatja, figyeli folyvást. Látom. De nem hívja oda magához.
Még azt is megfigyelem, a kora ősz szomszédom nézésében valami kihívó, gunyoros van, ha a
kocsmárosra néz. És rögtön, szinte csúfolódón fordítja el aztán fejét. Majd megint rászögezi szemét.
A kocsmáros megdöbbenve bámul. És aztán odajön a szomszédomhoz.
Tudatosan vagy ösztönből csinálta-e szomszédom mindezt?… Azt nem bírom megállapítani. De
biztos, hogy a kocsmáros most úgy állt meg asztala előtt, mint a majom az óriáskígyó előtt, a
természettudományi séma szerint. Hipnotizálja őt a gúnyos nézés. Éber hipnózisnak hívják ezt a
tényt, gondolom.
Kezdem szomszédomat mindenesetre a félkegyelmű hencegő helyett respektálni.
De hát ez semmi!… Már ahhoz képest, amit most észlelek.
Az ideges kocsmáros ott áll az asztal előtt.
A szomszédom megváratja. Nem szól. Ez zavarba hozza, szinte megpuhítja neki a kocsmárost:
– Így van kérem manap! – mondja a kocsmáros, hallom. Nyilván előbbi beszélgetésükre céloz.
A szomszédom nem szól. De pillantása még gunyorosabb, és most már állandóan a kocsmáros
szemébe kapcsolódik.
Az izeg-mozog, a szeme ijedt.
A szomszédom egyre játszik a visszaadott két fehér pengővel és fekete kétfilléressel a világos
terítőn. Tologatja őket, sorba rakja.
A kocsmáros szeme erre a játékra tapad.
El is menne már az asztaltól, maradna is. Maga a tétovaság bábuja az egész ember.
Ekkor így szólal meg a szomszédom:
– Tudja, mi baj magánál, Palicsy úr?… Az, hogy minden olyan jó kinézésű ebben a lokálban, csak
a kiszolgáló lányok valahogyan felemásnak hatnak az emberre.
A kocsmáros arca egyetlen megrökönyödés.
– Hogy érti? Hogyan?… Hogyan érti maga ezt? Hogyan?… Hogyan érti? Miért nem böki ki
hát?… Hogy érti ezt?
Különböző hangsúllyal hadarja faggatóan a kocsmáros ezt.
A szomszédom fintorokat vág, mintha oda se hallgatna rá. Száját erre húzza. Orrát arra húzza.
Piszkálja az orrát, a fülét. Néz a levegőbe.
A kocsmáros, ha még többet ismételné a kérdést, már úgy hatna, mint egy gyöngeelméjű. Áll.
Kétségbe van esve, hogy szomszédom nem felelt kérdésére. Ripakodjék-e rá?… Vagy hagyja ott?…
Mit tehet, hogy ne hasson bárgyuságnak a cselekedete?
Leolvasom szinte ezt a lelki procedurát a kocsmáros arcáról.
De szomszédom, mérhetetlen impertinenciájával, folytatja a fintorgását.
Végre, váratlan nekem is a megszólalás, azt mondja:
– Hát igen!
– Micsoda?… Ez vicc akar lenni magától? – vág közbe a kocsmáros türelmetlenül.
– Minek viccelnék? – vonja meg vállát szomszédom. – Felemásnak hat az, hogy a kiszolgálók
közül az egyik, a Pirók, mint egy égi meszelő, akkora a másik, a Mancika mellett. Bejön az ember,
már kacagni jön nekije ezen! Nézze!
E pillanatban a kocsmáros, mint az alvók, olyan mély lélegzeteket vesz. És gépileg, selypítve,
hebegve, bólingatva ismétli:
– Úgy van. Úgy van. Úgy van. Én ezt… tudja…
Most kezdené el magyarázni a szomszédomnak,
hogy őt ez mennyire kínozza. Egy gyerek, egy hülye is kitalálná, hogy ezt akarja tenni a kocsmáros.
De a szomszédom most villámgyorsan előzi meg:
– Ide nézzen! – kiált rá. – Ez a két pengő itt, ha így áll, és ez a kis kétfilléres így, akkor valahogy
az embernek viszolyog tőle a háta.
Kirakja az asztalon az egyik pengőt, úgyhogy a krajcárt teszi mellé. Aztán, harmadiknak, külön a
másik pengőt.
– Úgy van! Úgy van! Úgy van! – bököd rá a kocsmáros feje.
– Hát persze! – mondja szomszédom. – Rosszul veszi az ki magát, hogy egy pengőset és egy
krajcárt egymás mellett egy pengős vezessen. Hanem ide nézzen!
– Na? – várja a kocsmáros. És nem kacag, nem ocsúdik föl, hogy micsoda utcagyerekeknek
szellemiségében való dologba kapcsolódott. Halálos komolyan várja, mit csinál a szomszédom.
Az pedig egymás mellé teszi a két pengőt, akár egy patrult, és a kétfillérest eléjök helyezi, mint
egy patrulvezetőt. Azzal diadalmasan mutatja:
– Így stimmel a dolog. Ezt a két egyforma nagyot vezeti a harmadik, a kicsi.
– Igen! Ez stimmel – hagyja helyben boldog szuszogásokkal a kocsmáros.
Erre a szomszédom, rettenetesen egyszerűen, mintegy mellesleg, azt tanácsolja:
– A kis Mancit tegye meg fizetőnek a táskával. A két nagy szőke tehén legyen a két egyforma
kiszolgáló magának. A lokál húsz percenttel mutatósabb.
– Mond valamit. Én már… – akar beszélni újra tépelődéseiről, beteges kínjairól a kocsmáros.
De lehet-e neki most egy mukkot ejteni?
Nem azt!
A szomszédom bele az arcába magyarázza:
– Tudtommal nincs óvadékja magánál a fizetőnek!
– Nincs! Nincs! – Örül a kocsmáros, hogy akármit helyeselhet ennek a remek eszű, vele egyetértő
vendégének.
– Hát akkor, ha a fizetője berzenkednék, hogy kiszolgálni teszi vissza, hát láttam a konyhájában a
konyhalányát. Még azt is inkább teheti kiszolgálónak, hogy összepasszoljon két nagy üsző magának.
Mert az ügyetlenségtől nem riad meg vendég, de az ilyen felemás dolog, hogy egy nyakigláb és egy
pukkancs pincérlány ugrálja körül, bántja valahogy az embert. Akár higgye ezt maga nekem, Palicsy
úr, akár nem. Ha makacskodik ellenemben? Megbánja az üzlete csínja… Vagy hogy mondjam?
– De belátom én! Beláttam már. Hát azt akarom mondani éppen… – hadarja a kocsmáros.
– Az más, az más! Helyes! Akkor magának van igaza, ha megértett engemet! – mondja
elismerően és fennkölten a szomszédom. – De hívják ki, Palicsy úr!
Az ámulat és a kacagás kétfelé akar engemet szakítani.
A kora ősz szomszédom, mint aki tudja,
hogy győzött, már nem fegyelmezi viselkedését.
Körülnéz. Összepillant velem. Elröhögi magát. És rám vág szemmel. Mintegy tudatva: „Ezt
remekül csináltam, jó pofa vagyok, mi?… Hallottad!”
A kocsmáros, amikor elment a konyhából való hívásra, előbb mérgesen mordult egyet, hogy mit
zavarják folyvást?
Összefázott embernek langyos fürdő, szomjasnak ital, éhesnek étel, lyukas helyett új ruha,
váratlan pénz és a többi és a többi, ilyen pozitív vágykielégülés hatásával volt rá ez a beszélgetés.
A mozdulatain, a tekintetén olyan fölszabadultság látszott. Emberek keserves lelki gátjait
zsongítja el így az első alkoholos perc.
Huzamos időt tölt künn már a kocsmáros. A fizetőlányt kihívatták utána.
Holtbiztos, hogy ez azt jelenti, melegében elintézi ezt a kiszolgáló és fizető szimmetria problémát
odakünn.
Tényleg!
Szomszédom felé egyszer csak rohanva jön a konyha felől a kis Mancika.
A másik, nagy szőke kiszolgálólány semmiről sem értesült még.
Ott áll a helyiség másik végében, tétlen, egy üres asztalhoz támaszkodik.
Mancika hirtelen meggondolja a dolgot, és a kiszolgáló társa felé megy.
Izgatottan tárgyal vele. Persze hogy a kocsmáros intézkedéséről.
Azzal Mancika jön szomszédom felé. A nagy kiszolgáló lány pedig lohol ki a konyhába.
Sajnos, nem hallok egy szót sem abból, amit a kora ősz szomszédom tárgyal Mancikával.
Mivel ezúttal Mancika, félretéve minden fegyelmet, leül szomszédomhoz. Összedugják a fejüket,
úgy susognak… Vihognak!
A férfi, látom, az asztalon tologatja Mancikának a két pengőset és egy kétfilléreset. A történteket
magyarázza neki nyilván.
Soká lefetyelnek.
Akkor a kora ősz szomszédom fölkel és elpályázik.
Iszonyúan megkapott ez az eset.
Barátomra, aki itten váratott, dögvészt és átkot kívántam előbb. Most visszaszippantom mindezt,
és tetejébe áldom arcátlan, tiszteletlen, pimasz merészségét, hogy késik és várat engem.
Mi több!… Most már azon aggódom, hogy barátom hamarabb befut, mintsem kikérdezhetem ezt
a kis kiszolgálólányt, ki ez a titokzatos kora ősz egyén, és mit beszéltek imént együtt?
A barátom jól nevelt, nagyműveltségű, jól szituált alak. Borzalmas marhák az ilyen emberek,
semhogy körömpiszoknyi érzékük lenne, például egy ilyen érdekes mozzanat iránt, ami itt történt
előttem. Ha mesélni próbálnám neki, vagy a dolgot tartaná butaságnak, vagy engem butának, hogy
efféle jelenségekre is figyelmet szánok az okos, gyakorlatias, vaskosan hasznos ténykedések között.
Nincs sok epém különben… Egyet utálok gyomorémelyedésig: a fölényt, a legyintést, amely a
világban jól megalapozott helyzet biztonságából jön.
Már majdnem botrány támadt egyik asztalnál azon, hogy fizetni akartak, és nem bírják előkapni a
fizetőt.
– Azzonnall, azzonnall! – kiabálja rájuk a hosszú, szőke kiszolgálónő, ha kikukkan a konyha
felől. De megint eltűnik, és a fizetőnő nem jelentkezik.
Én értem, persze, a dolgot. Válság tört ki odakünn.
Kinézhetnék. De fene tudja, arra nem vagyok kíváncsi, hogyan kocódik a tulajjal a fizetőnője. Ez
realitás. Ez külszín. Mindig a mögötte rejlő ügyek az érdekesek… Tűnődöm.
– Ávvégre! – hallom a fizetni akaró vendégek felől.
És mikor odapillantok, kellemesen lep meg, hogy a kis fekete Mancika áll az asztal előtt. Az ő
köténye fölött lóg a fizetőtáska… Abban kaparász, otthonosan.
Ez aztán radikálisan lezajlott kormányválság volt.
A kiszolgáló nagy szőke lány ott áll szintén az asztal előtt, a ceh ellenőrzésére.
Példátlanul tudja fékezni vonásait, pillantását, ahogy Mancikával, új vezérnőjével vált szót. Se
irigység, se féltés, se gyűlölet, se zugolódás nem tetszik meg rajta. De alázat, hízelgés, előzékenység
sem.
Pedig biztos, hogy az egész kocsma adminisztrációja palotaforradalom-szerű izgulatban
leledzhet.
Ideintettem én is a fizetőt.
Nem tudok, sajnos, elég ügyes detektív lenni, hogy valami ügyes, körmönfont fogással indítsam
közlékenységre ezt a kis fekete újsütetű arrivét.
Bambán így kérdezősködöm tőle:
– Hát mégis megnyerte a fogadást magával szemben az az úr, aki itt ült? Hallottam, mikor a
főnökkel beszélt a maga érdekében.
– Ha tetszett is hallani, akkor is kijelentem, könnyű dolga volt neki, hogy rábeszélje a főnök urat,
ha valakit illet, hát engem illet ez a táska itten! – csap a gyomrára a lány.
– De nem gondolja, hogy annak az úrnak a roppant érdekes cselfogása nélkül kizárt dolog, hogy
magát tette volna meg a fizető helyébe a főnök?
– Hogy ez bolond, azt tudja mindenki! – feleli erre Mancika. – És finesszel könnyebb kivívni
nála valamit. De azért biztosítom, engemet itten protekció nélkül is ismerhet már ez az üzlet. Amit
én érdemlek itten, tessék érdeklődni bár száz vendégtől, nem a kidobatás… Az én kiszolgálásommal
olyanok is meg vannak elégedve, akik direkte azért ülnek be akárhová, hogy piszkálkodjanak… Úgy
legyek én szerencsés, ha nem miattam jön be ide a vendégek nagy része, A Mancikáért!
Ne vessenek rám követ, ha némi tudákoskodással szakítom meg ezt a folyamatos elbeszélést.
Az események, a legkülönb tények, csodálatos eredmények csupa fantasztikus, irreális erők
mozgatására jönnek létre. De mikor létrejöttek, akkor mindazok, akik a keletkezésüknek,
lefolyásuknak tanúi voltak, egyszerre hazudni kezdenek önmaguknak és másoknak, és utólag reális
okokat, alapokat keresnek a fantasztikusak és irreálisak helyett.
Mert, mint a horror vacui, mérhetetlen félelme él az emberekben, hogy köznapi
valószerűségre berendezett agyukba belekerülhessen valami zavaró, rendszertelen. Bármi érdekes is
legyen az!
Butának hamarabb akarja magát láttatni bárki, mint őrültnek. Vagy hát részlegesen is gyanúsnak
őrültségek akceptálásában.
Ennek a százszor különbözőképpen megfogalmazott igazságnak plasztikus konkretizálódását
itten látom.
No jó! Ez nem higgadt megállapítás bennem.
Düh és felháborodás az, ami támadt bennem ez iránt a hálátlanság és készakart vakság iránt,
amivel Mancika reális magyarázatot akar adni kora ősz barátja fantasztikus ügyességgel végbevitt
közbenjárásának.
Ha indulatomra hallgatok, akkor egyszerűen ráordítok:
– Maga buta, szemtelen tyúk! Ha maga a kiszolgálási tudománynak a csúcsát produkálja is a
főnökének, akkor sem teszi meg magát fizetőnek. Mert az alakja az, ami a főnöke beteges
szimmetromániáját sérti. És ha maga azzal felel, hogy ezt tudja vagy elismeri, és így könnyen
lehetett volna segíteni a dolgon ez irányúlag, akkor is rémes tévedés áldozata. Mert ha egy
rögeszmésnek nyíltan említést tesznek rögeszméjéről, akkor persze hogy rúg kapál azellen, hogy
bolond. Viszont meglelni a helyes, finom módszert a bolondságának a kellő, kívánt irányba való
térítésére, remek, zseniális, néha a köznapi okossággal meg sem közelíthető teljesítmény… Ezt tette
magának meg a maga érdekes barátja, Mancika, anélkül hogy közrejátszott volna a maga
vasszorgalma és ügyessége és hűsége.
Ezt mondanám Mancikának ex abrupto. De mert teljességgel reménytelennek
látom nyíltan igazságérzetére és ésszerűségére apellálni, tehát ezt kérdezem tőle:
– Mondja, kicsoda ez az úr?
– Na ki? – felel Mancika. – Barátom. Másutt vár meg zárás után. Un itt povedálni újra a
főnökkel, esetleg megint énrólam és a randa fizetőnkről, aki nagy dérrel-durral odacsapott mindent
az előbb a főnök úrnak és kilépett.
– Ezt tudom! – mondom. – De micsoda a maga barátja?
– Hát izé… – bizonytalankodik Mancika. Mire én közbevágok.
– Nem valami ideggyógyász?
– Fenézik az! – felel Mancika és kacag.
– Hát micsoda? – faggatom. – Állása van? Vagy micsoda egzisztenciájú ember?
– Most? – forgatja rám szép fekete szemét Mancika. – Most ő ügynököl. Szépen keres aránylag.
A fixéről is lemondott, nagyobb percentért… Már annyit akvirál…
– Érdekes – szalad ki a számon őszinte bámulattal, és homlokredőzve próbálok töprengeni rajta,
hogyan egyeztethető össze a szellemi készség akkora magasrendűsége ilyen egzisztenciával?
– Minek érdekli magát? Talán hozna neki üzletet? Csinált ő már itt is, ne hazudjak, hármat. A
főnökömmel is! – magyarázza Mancika.
– Esetleg beszélhetünk róla! – füllentek. – Persze, mindennap bejár maga miatt ide?
– Dehogy! – felel Mancika. – Mindennap nem. De átadhatom neki az üzenetét.
– Holnapután, mondjuk ilyen időben! – adom az üzletembert. Mert érzem, ez a kis ravaszság
segít csak hozzá, hogy kiszedjem Mancikából, amire kíváncsi vagyok.
– Átadom okvetlen! – bólint Mancika.
De a tárgyalásunkat pont itt szakítja meg az egyik asztaltól hangzó:
– Fizetni! – kiáltás.
– Megyek! – lebben el tőlem Mancika. De fejével jelzi, hogy visszatér hozzám mindjárt.
Esedékes még az én fizetésem is, tehát ürügy külön nem kellene úgysem, hogy Mancikát
odarendeljem magamhoz pár szó beszélgetésre, ha magától nem jönne vissza.
De visszajön egyenesen hozzám, miután elintézte vendégeit.
Én pedig már közben elfelejtettem, hogy üzletet ígértem barátjának, azért siet vissza hozzám
Mancika. Csak a saját kíváncsiságom foglal el.
Azért, ahelyett hogy fondorlatosan az üzlettel kezdeném, bután, in medias res rohanom meg őt a kérdéssel:
– Nagyon szeretném tudni, mit beszéltek az előbb a főnökéről? Mit magyarázott el magának róla
a barátja?
Mancika láthatólag kiábrándult képet vág rám, és így felel:
– De hiszen nem a főnökömről magyarázott.
– Hát kiről? Nem róla volt szó maguk között? – firtatom elképedve.
– De igen, én beszéltem el, hogy künn a főnök csakugyan belátta végre, mit érek, és mit a
fizetője, és kilátásba helyezte, hogy legközelebb átveszem a fizetést… Erre a Rozi, a volt fizetőnk,
rögtön kicsatolta a táskát a derekáról, és odatette a főnök elé, hogy hát ő így és amúgy… Szóval
ágált és fenyegetőzött, hogy azonnal itt hagyja az üzletet… És meg is tette… Kipenderült! Jól tette!
Kit bosszul meg vele? Magát. Én ugyan a fizetést is százszor jobban ellátom nála!…
Közben kétségbeesve töröm a fejemet, hogyan kellene ezt a buta tyúkot nem meggyőzni a barátja
csodálatos pszichológiás teljesítményéről, csak rávezetni, hogy barátjáról beszéljen.
Szinte a magam kínlódásán látom, micsoda bravúr az, embereket úgy kezelni, hogy szándékunk
szerint beszéljenek, hát még, hogy tegyenek is úgy!
Utoljára is közbeszólok, így:
– De hát a barátja maga előtt is tologatta az asztalon a pénzeket. Láttam. Hát nem a főnökről
beszélt akkor magának? Ezt csak nem akarja elhitetni velem?
– Pedig nem, kérem! – rázza fejét Mancika. Ő akkor nem a főnökről beszélt.
– Hát kiről?
– Egy valami kegyelmes úrról, vagy nem tudom micsoda volt gazdájáról! – mondja Mancika.
Hirtelenében annyira értelmetlen, össze nem hozható nekem ez az értesülés, hogy szinte inogni
kezd bennem a tulajdon érzékeimmel fölfogott közvetlen benyomás hitelessége arról a jelenetről,
amint a kocsmárost hipnotizálta imént az eltávozott szomszédom:
– Kegyelmes úrról? – hebegtem.
– Hát igen! – mondja Mancika. – Inas volt ő annál a kegyelmes úrnál… És azt mesélte, hogy
izé… roppant jó ember volt, és nagyon izé… tanult, vagy okos is… de olyan izé… akkurátus volt az
is, mint a főnök itten… Mindenben…
– Ahá! – vakkantom el magam önkéntelen.
Mancika erre elhallgat. Sandán néz rám, akárcsak valami rossz szagot érezne meg hirtelen
rajtam. Azzal üzleti arcot vág!
– Tessék! Mi volt? Zöldszilváni, két deci. Mignon és… – jegyzi a cehemet számolócédulára.
Nem merném úgy tartóztatni föl, hogy előbb ne fizessek. De jelentékenyen több borravalót adok,
és aztán kérdem:
– De nem fejezte be, hogy micsoda dolga volt a barátjának azzal a kegyelmessel?
– Áhh! – legyint Mancika. – Mit is jegyeztem volna meg sokat abból?
– A barátja aközben is a pénzt tologatta az asztalon! – próbáltam fölfrissíteni emlékezetét.
De láthatom, hogy kelletlen veszi. Utál érte, hogy ezt a dolgot pedzem. Azaz, hogy ez irányúlag
pedzem.
Azért fanyalogva megfelel a kérdésemre:
– Hát hogy az a kegyelmes, például, ha kártyáztak, és pénz volt előtte, nem nyugodott, amíg a
pénzek vagy mind koronára, vagy mind számra nem voltak fordítva… Kirakott pénzt, mint egy
csapatot, maga elébe, aztán egyet megtett vezérnek a pénzek közül, amelyik nagyobb vagy más volt,
mint a többi… Hát micsoda bolondság ez? – hagyja abba Mancika. Érdekelhet valakit?
– De nagyon, kérem! – nógatom rémülten. – Engem mindennél jobban érdekel. Folytassa, legyen
kedves!
– Hát hogy mindennel így volt! – ered szónak immel-ámmal Mancika. – Az íróasztalán pontosan
ott kellett álljon valami, ahol szokott. A zsebkendőjét félóráig tűrte és hajtogatta, hogy éppen a
szegélye vágjon a szegélyével. A színházjegyet ő szakította le pontosan, ahol kellett, nehogy a
jegyszedő beleszakasszon… Ilyen furcsa izéje volt neki sok… De különben aranyos, jó derék ember
volt… A barátomat a fia protezsálta be ehhez a jó céghez, ahol így keres…
– Értem az összefüggést, és talán maga is! – kockáztatom meg. – Azért mondta el ezt a barátja
magának, hogy bebizonyítsa, hogyan bánt el a maga érdekében a főnökével, a kegyelmes úrnál
szerzett tapasztalatai szerint…
– Nézze! – szól Manci ingerülten. – Maguk férfiak olyan aljasak, úgy összetartanak, mind…
Vannak ilyen izéi mindenkinek, mint ennek a főnöknek, de azért szeretném látni, hogy rávegye
valaki őtet ilyen badarságokkal arra, hogy az üzletében egy piszkos, ronda, rest, buta alkalmazottat
megtartson, vagy egy ilyet, mint én, elengedjen?
– Hát szóval, maga nem látja át, hogy előbb, mikor pityergett, hogy elbocsátja a főnök, és most
utóbb, mikor a kartársnője rovására is megtartotta és előléptette magát, ezt a barátja idézte csupán
elő? – fejtegettem.
– Nem! – toppant Mancika. – Legföllebb hát kicsit befolyásolta… mondjuk… Az is, hogy szólott
neki…
– Egyik végletből befolyásolta a másikba? – vitatom. – De hát minek tenne magával, még ha
babonás is, ilyet a főnöke? Hol talál ésszerű magyarázatot erre?
– Ojjé! Hányszor csapnak főnökök műmurizásokat, hogy ráijesszenek az emberre! – oktat ki
Mancika. – Maga nem ismeri, úgy látszik, ezt a szakmát. Hogy alkudjanak, hogy lenyomják az
ember bérét, hogy megriasszák az embert, és dupla annyit végeztessenek az emberrel… Csinálnak
bizony nemcsak ilyen murikat az ember főnökei. De én, mert szorgalmas vagyok… velem…
És a többi és a többi és a többi.
Érzem, hogy ha a valószínűség között lidércnyomásos villanásokban mutatkozik meg egy másik
valószínűség a dolgok összefüggéseiről, nem lehet és nem is érdemes ráerőszakolni a meglátását
emberekre, akiknek kényelmesebb vagy kellemesebb elzárkózni előle…
Hiszen tény, hogy: tudni, az semmi! Tenni tudni, az minden!
Iszonyú!
Minden összejött, hogy ideges legyen. A hivatalban munkával agyonterhelték. Este halálos fáradtan
el kellett mennie egy estélyre, ott elrontotta a gyomrát egy csomó szendviccsel, feketekávéval,
alkohollal, agyoncigarettázta magát és agyontársalogta magát. A kimerültség szívdobogásos
álmatlanságot hozott rá. Elfetrengte az éjet. Mikor mélyen, kitűnően aludt volna már, fölriasztotta a
cseléd:
– Elkési a hivatalt, nagyságos asszony!
Émelygő testtel és lélekkel ült az autóbuszra. Didergett minden porcikája.
Furcsa volt az idő. Hó esett vastagon az éjjel. Havaseső lett belőle hajnalra. Akkor jött egy fagyos
szélvihar, és a lucskot üveggé meresztette.
Az autóbusznak az orrába ült be. Másutt nem kapott helyet már. A sofőrrel együtt figyelhette az
autóbusz orra előtt szétrebbenő ködös, téli tájat. Lomhán, unottan gondolkodott.
– Vajon hány méter az autóbusz fékezési lehetősége, nagyobb sebesség mellett, ilyen terepen? Nem
csúszik-e tovább ez a fantasztikus, kerekes szörnyeteg hosszú utat akkor is, ha törésig erőlteti fékjét
vezetője? Milyen nyugodt a sofőr!
Ilyeneken tűnődött.
Egy helyütt, a Belvárosban, éles kanyarodót vesz az autóbusz, és aztán egy sikátorba rohan.
A kanyarodónál végig lehet látni egy keresztutcán.
Hát most, mikor ideért az autóbusz, a keresztutcán végig, vad lendülettel karikázott előre egy
biciklista.
Pékinas ült rajta. A hátán emeletes kosár. Ingujjban volt és födetlen kobakkal a rémes, fagyos
szélben. Fél kézzel hadonászott, és fütyörészve az égre nézett, ahelyett hogy az autóbusz irtózatos
tömegét figyelte volna.
Nem csoda tehát, hogy elszámította magát…
Ó, iszonyat!… A robogó autóbusznak pont az orra előtt vágott volna át a jeges terepen… De hát
káprázó szeme jól látta, hogy a vakmerő gyerek feje olyan módon tűnik el az autóbusz ablaküvege
alatt, hogy menthetetlen a kerekek alá került.
A szörnyű látvány sokkalta jobban rázta meg, semmint elnyűtt idegei elviselhették. Szemei előtt
fények lobbantak, majd feketeség puffant szét. Agyában kattogás, bömbölés, zúgás…
Elájult.
Egy úriember mellén feküdt a feje, és annak karja tartotta, mikor magához tért.
Ugyanez az úr segítette végig az autóbuszon a megállónál, az utasok közt. Ezek sopánkodtak
halkan rajta.
– Gyönge szívű, szegény! – hallotta valakitől. És nem tudta elképzelni, hogyan bírhatják ki mások
még összeroncsolt tetemek látványát is?
– Köszönöm! Ne fáradjon! Nincs már semmi bajom! – hárította el magától kísérője támogatását,
mikor leszállt.
Azzal hivatalába sietett. Ott elmesélte, hogy egy szörnyű gázolás tanúja volt hivatalba jövet… A
délutáni újságban megkereste, de nem találta a gázolás esetét… És elgondolkozott rajta, hogy a sok
rémség közt a világon egy közönséges gázolás már egypár sort sem kap a napi hírek közt…
Ez az élménykomplexum raktározódhatott el lelkében.
Máskülönben a történeti tény maga az volt, hogy a pékinast egyáltalán nem gázolta el az autóbusz.
Azért nem foglalkozott egyetlen délutáni újság sem az esettel. A pékinas szerencsésen elsurrant a
halálveszedelem elől, azért tett úgy a fejével, mintha lezuhanna a gépről… Viccelt a vezetővel…
De hát iszonyata félreértette ezt a szituációt, és aztán az ájulás megpecsételte a hamis katasztrófa
emlékének lelkébe rögződését….
Sokáig gyötrelmesen összerázkódott, ha fölidéződött képzeletében, hogy egy olyan járművön ült,
amelynek kerekei alatt egy boldogtalan suhanc vére fröcskölte vörösre a jeges utat, szétlapított,
szétroncsolt hullájából…
Aztán az eset teljes feledségbe merült, sok más élményével együtt.
Évek jöttek közbe, talán tíz is, tizenkettő is…
Az idén a Duna mentén nyaralt egy faluban.
A falut felerészben a HÉV-vel, felerészben autóbuszjárattal lehet megközelíteni.
Ahol lakást bérelt, az ablakából végigláthatott az országúton. Elég nagy forgalmat bonyolított le ez
az út. Egyre-másra verték föl porát az autók, és itt járt az autóbusz is.
Független, magányos, elvált asszony létére, hogy egészen egyedül ne lakjék a nyaralóhelyen, maga
mellé vette nővére kisfiát.
Tizenkét-tizenhárom éves gimnazista a fiú.
Nyári délután.
Ott ül a verandán, kézimunkázva. Többször pillant fürkészőleg a falusi lak kerti kapujára.
Látogatót vár a délutánra. Egy úriembert.
Kissé már késik. De hogy elmaradna a látogatása? Valószínűtlen.
Formálisan megbeszélt találka ez a látogatás. De első eset, és efféle ügyeknél a holtbiztos, ismételt
esetek is okvetlen járnak némi idegizgalommal.
Kötését letette, kötését felvette. Bement a lakásba a verandáról. De miért?… Hiszen példás rendben
állt készen minden a vendég fogadására. Három virágcsokor is illatozott a félhomályosra, hűvösre
redőnyzött szobában, és a konyhában is készen volt minden…
Kijött, és fölvette a kötését újra. A látogató pár perces késését helyeselni kellett tulajdonképpen.
Mert még itthon volt az unokaöccse.
Az udvar végében, a fészerben matatott a fiú.
Egy kissé azért mégis bántani kezdte ez a pár perces pontatlanság. Idegeskedett már.
Bosszantotta egyként, hogy a fiú nem mozdul hazulról. De ugyancsak bosszantotta az is, hogy
barátja nem érkezik meg.
Á, végre! Itt van!
Roppant rendes, finom külsejű, finom modorú úriember. Alázatos bocsánatkérésekkel kezdi már a
veranda alatt, a késése miatt.
Pont mikor helyet foglal az asszony mellett a verandán, a fiú előjön a fészerből:
– Muszáj megmosakodjak, Inka néni! – mondja, és a vendég felé bátor biccenéssel köszön: –
Alászolgája!
Egy rémesen piszkos, olajos rongyot lenget a kezében, csupa maszat a két keze, sőt munkában
kipirult gyerekképén is egy nagy, fekete folt dísztelenkedik.
– Van meleg víz a konyhában! – szól az asszony: – Nagyon kedves tőled, hogy meg akarsz
szabadulni ettől a piszoktól magadon. Még kedvesebb csak az lett volna, ha magadra se kented
volna… Csak eredj!
– Ki köllött pucolnom a biciklit! Egész hosszú túrát teszünk ma Lajcsival! – feleli a fiú. De közben
úgy rohan be a konyhába, hogy semmi észrevételt nem vár meg többé.
Az asszonynak, amint egyedül marad a barátjával, hirtelen szinte boszorkai torzulat vonaglik
különben finom, szép vonásain. Beleharap ajkába, ráng a szája.
A barátja megjegyzi:
– Mit akar ilyen virgonc kölyöktől?… Megy mindjárt!
– Nem vártam tőle, hogy pont ma fog ilyen piszmogásba, és pont biciklizni indul el nekem. Nem
engedem el! – sziszeg az asszony.
– Nem értem! – szólt csitítólag a barátja. – Hova menne a gyerek?
– Nem vállalhatok felelősséget érte az anyjának, ha nekem ezen a forgalmas úton biciklire akar
ülni! – mondja az asszony, és az arca magából kikelt, a szeme villog. Egy egészen más nő, mint
eddig.
– Nem értem! – szólt csitítólag a barátja. – Hova menne a gyerek különben? Hova eresztené el
máskülönben a délutánra olyan helyre, ahol kevésbé kell féltenie őt? – magyarázza az asszonynak,
mintha konstatálná, hogy valami eszelősséget, makrancot kell kibeszélnie belőle.
– Mehet fürdeni! Mehet csónakázni a Dunára. Mehet az erdőbe, a cserkésztársaihoz! Tegnap,
tegnapelőtt már jóval korábban elment oda. Maga rég nem lelte volna itt őt. Pont biciklizni kíván!
Utálatos kölyke!
A férfi nem türtőztetheti hangos hahotáját erre.
– Mit nevet? – förmed rá ingerülten az asszony. – Nos?
– A maga gyámkodási következetlenségén! – felel a férfi: – A Dunán, fürdés és csónakázás közben
kevesebb veszély fenyeget egy ilyen gyereket, mint egy biciklin karikázva? Lehet egyáltalán
másban, mint szüntelen aggodalomban szülő vagy gyám ilyen kölyökért, azért, hogy ha nincs szeme
előtt, baj éri? Maga nemcsak túloz, de oktalan irányban teszi. Miért kapta volna a szüleitől a
biciklit, ha nem használná? És itt félteni, ilyen gyérebb közlekedésű országúton őt, talán a
gázolástól, mikor Pestről jön a gyerek? Hisz ott is biciklizett!
Az asszony arckifejezése merevvé vált közben, mint aki valamiféle transzba került. A fejét ingatja
csak a férfi szavaira tagadólag, konokul.
Erre az újra, más változatokkal tart védőbeszédet a gyerek biciklizése mellett. Hasonló
eredménnyel. Az asszony nem szól. Csak rázza a fejét, és bámul mániákusan a levegőbe.
Végre a férfi így szól:
– Egyetlen érthető érve lenne az, hogy ilyen rekkenő melegben és porban a víz mellett kellemesebb.
– Nos! Lássa! Lássa! Az egészségtelen port nyelje a tüdejébe azon a gépen!… Nem engedem el! –
vág közbe élénken az asszony.
Egyáltalán valami olyas tetszik meg ettől fogva a viselkedésén, mint aki lidércnyomástól
szabadult…
Jön a gyerek. A képén a meleg víz és a dühös törülközés nyoma lángol. A haja még szappanhabos
itt-ott.
Futni akar a fészer felé, a bicikliért.
– Megállj Ákicám! – kiált rá az asszony. – A biciklizést megtiltom neked ma, és megtiltom neked
egyszer s mindenkorra itt, amíg nyaralunk. Menj akárhová! De azt nem tűrhetem, hogy az
egészségtelen útiporban fürödj naphosszat, mikor itt a víz és friss levegő. Rám bíztak, és
kötelességem vigyázni rád.
– De Inka néni kérem! – kezd elképedt, mérges nyafogásba a fiú. – Én először is ma szavamat
adtam Lajcsinak, hogy biciklizünk. Ő nem kapja meg mindennap a gépet a bátyjától. Nem
csaphatom be őt. Azonkívül minek hoztam le magammal a kerékpáromat, ha nem ülök rá itt?
– Ne vitatkozz velem, és ne feleselj nekem. Válassz más mulatságot. A Lajcsidnak pedig mondj le!
És elég! – rivallt rá az asszony.
A fiú hüledezésének teljes jogát látja az asszony barátja is. Mikor a fiú ránéz, mint a vele történő
szörnyű igazságtalanság tanújára, a férfi önkéntelen fintort vág rá. Mintegy jelzi, hogy ő sem érti,
micsoda őrült szeszély bújt az asszonyba ezzel a tilalommal!
A fiú csak bátorságot merít ebből. Hálás szemet vet a férfira, és nyugodtan így szól az asszony
erélyeskedésére:
– Én nem akarok egyáltalán engedetlenkedni az Inka néni parancsaival szemben, ha nem ilyen
izé… zsarnokoskodni akar velem…
– Fogd be a szádat, Áki! És pakolj utadra!
A fiú erre megint pillantást cserél a férfival. A férfi pillantásából megérti, hogy okosabb nem
ellenkezni a jelen pillanatban, hanem ravaszul megkerülni a nagynéni tilalmát.
A fiú lehajtja fejét, és duzzogást mímelve megy az udvar fenekébe. Persze hogy a fészerbe, persze
hogy a biciklihez.
A férfi, a fiúval szolidárisan, máris el akarj a téríteni az asszony figyelmét a fiú szándékáról. Eléje
áll, és ellenkező irányba mutat, mint az udvar mélye, az erdős hegyekre:
– Micsoda gyönyörű kilátás van innen. Kimegyünk egyszer szalonnát pirítani, ha akarja!
Az asszony fogékonyságot mutat rá, hogy másról beszéljen vendégével. Helyeslően bólingat
szavára, és oda néz, ahová a férfi mutat.
De hát a hegyek látképe és a verenda között húzódik tova az országút. Két autó is robog most rajta
tülkölve. És messziről nagyot bődül az autóbusz tülke is, sőt óriási motorjának dörömbölése is
hallik már.
Az asszony arca azonnyomban olyan, mint a lárva. Mint egy rémületet mórikáló lárva. Fejét elkapja
a hegyekről. Hátrafordul az udvarra.
A fiú éppen most ront be a fészerbe, és gördíti ki a biciklijét.
Az asszony minden udvariassági szabályt mellőzve, szó nélkül faképnél hagyja vendégét.
Lesiet a verendáról, és a fészer felé tart.
A fiú ádázul, elszántan gördíti előre a gépet. Aggodalmát csak az jelzi mulatságosan, hogy
félkörben, a kerítés mellett akarja kikerülni nagynénjét. Amint az asszony útját próbálja állani,
hirtelen nekiiramodik a biciklivel, úgyhogy már az asszony mögött ő van közelebb a bejárathoz.
Még egy mukkot nem szólt egyikük sem. Csupa dac remeg a jelenetben.
– Megállsz? – ripakodik az asszony a fiúra, és amint az mégis továbbmegy, a verendára kiált a
férfinak: – Legyen szíves, és ne engedje ki őt! Szemtelen, erőszakos kölyke!
A fiú erre megáll a géppel a kerítés mellett. A férfi pedig kelletlen mozdul a verendáról, és
közeledik az asszonyhoz. Előszedi láthatólag minden férfiúi presztízsét és
ármányosságát, hogy az asszony ésszerűségére bírjon hatni vele.
Közel megy hozzá, és azon a hangon, amilyenen szerelmes vallomásokat suttognak, kérleli:
– Inka! Ha latba tudnám magamat vetni magánál, én kérem, ne ragadtassa el magát az oktalan
aggódásáért. Hagyja a gyereket a gépjével. Én garantálom, semmi baja nem esik. De ebben teljék itt
a délután, hogy a gyámkodási…
– Bocsásson meg! – vág közbe élesen az asszony. – De nagyobb felelősséget vállaltam ezzel a
fiúval magamra, mint sejtettem… De majd most rögtön elintézem vele!
– No várjon csak, mit mond! – tartja vissza a férfi az asszonyt, amint mozdulatot tenne a gyerek
felé.
A gyerek pedig közben, akár valami iskolai feleletet mondana, nyíltan, bátran, kidöfött mellel
szavalja a kerítéstől feléjük:
– Soha nekem otthon a szüleim, ha kötelességemet elvégeztem, kifogást nem tesznek azellen, hogy
biciklizem. Egyáltalán vettek volna-e nekem biciklit, ha féltenének tőle, hogy kirándulok rajta?
Nevetséges dolog! Hát itten nyaralás közben hevertessem a gépemet? Nevetséges dolog!
– Arról van szó, hogy nem eszi a por nekem itten a tüdődet, a buta sportszenvedélyed miatt! És nem
mégy el, ha belegebedsz! Most már megmutatom neked! – mondja vészjóslóan közeledve a fiúhoz
az asszony. Reszkedelem minden íze. Hisztérikus lihegés akadoztatja hangját.
– A tökéletes igazságot mondja a gyerek! – szól a barát.
– Látta, Inka néni, hogy hozom a biciklit is magammal, miért nem szólt akkor? Talán ki sem jöttem
volna ide magához. Másüvé is mehettem volna a nyáron! – teszi okos és jogos szemrehányásait a
gyerek eréllyel.
És közben lassan vonul a kerítés mellett. Az asszony fenyegetően szintén vele vonul. A férfi az
asszony nyomában.
Az asszony két ellenséggel áll szemben. És az igazsággal áll szemben, mint maga a jogtalankodás.
Minden vita ellene dőlhet el csak. Tehát némán, eszelősen mereszgeti szemét. De nem tágít.
Ez a feszültség szünetelteti a jelenetet. De közben a fiú lassan, kitartóan megy a kijáratnak a géppel.
Ekkor az asszony, a javára való kibontakozás egyetlen lehetőségével, vad rikácsolással rohan a
fiúra:
– Ejnye arcátlan, pimasz, engedetlen kölyke! Fordulsz vissza? Maradsz itthon? Bezárlak a
fásszínbe. Ott kuksolsz majd!
Megragadja a gépet, és vonszolni akarja a fiúval együtt. Persze, a fejlett, erős fiú markának egy
mozdítása elég, hogy az asszony gyönge rángatásainak ellenálljon.
– Maga elnézi ezt? – folyamodik az asszony a baráthoz: – Legyen szíves és segítsen!
– De hát nézze! – könyörög a férfi.
– Szégyellje magát! Szégyelljék magukat! – visítja az asszony. – Ellenem esküsznek, nyomorult
férfiszokás szerint.
– Kérem! – kiáltja a férfi felé a fiú. – Én most hazabiciklizem Pestre. Döntse el apuskám, micsoda
bánásmód ez Inka nénitől. Követelem, hogy hazaengedjenek a szüleimhez! Követelem.
Az asszony, minthogy a fiú ez utolsó kifakadásánál kiszakította kezéből a gépjét és menekülne,
ráveti magát. Cserkészkalapját leüti a fejéről. Hátába vág. Körmeit a gyerek húsába ereszti.
A férfi odaugrik. De már későn.
Az asszony hatalmas karmolást ejtett a fiú homlokán, és aztán arcába ütött.
A gyerek orravére szétfröccsen a képén.
Közben ő is odavágott a nagynénije két keble közé egy alaposat. Inkább védekező taszítás volt ez.
De hát az asszonyt messze tántorította el vele magától.
Nagyot sikolt. Összecsuklik, elájul.
Ha a férfi föl nem fogja karjába, menthetetlen egy tüskés bokorba zuhan arccal.
– Én elmegyek! – mondja a fiú. – Én azért elmegyek! – ismétli és a vért törli, itatja zsebkendőjével.
– Megbolondult! Hát nem?
A férfi ott tartja az ájult nőt gyöngéden, fölzaklatódottan, szánalommal. De hát mindezen érzéseken
keresztül sem képes haragra a fiú iránt, noha tulajdonképp ő az oka ennek a haddelhaddnak.
– Eredj, fiacskám! De ne haza menj! Kár volna botrányt csinálni ebből az egész dologból. Én sem
értem, mi izgatta föl a nénikédet. De majd megpróbálom elsimítani az egész ügyet.
– Köszönöm! Jó! – helyesel a fiú és indul.
Közben a férfi ölébe emelte az ájult asszonyt, és viszi a verendára. Ott az asszony, mikor magához
tért, láthatólag szükségtelennek tartott minden magyarázkodást, a férfi nyakába csüngeszkedett, és
ajkát kínálta…
Akkor már a közönyösségig csillapult volt, mikor ezt mondta az asszony:
– Lehet, hogy igaza van! Ilyesmiről nem tehet senki. Egészen őrjöngésszerű düh fogott el, és
félelem, hogy elgázolhatja őt az úton az autóbusz… Jaj, várjon csak!
Az asszony egyszerre eksztázisba jött. Remegett… Szívdobogásos fulladása lehetett.
– Nos, mi az? Mesélje csak! – biztatta a férfi.
– Hát egyszer… Fantasztikus, hogy ezt elfeledtem!… Fantasztikus!
– Mi volt az? De hát halljam végre!…
– Egyszer elgázolt, a szemem előtt, egy reggel, télen az autóbusz egy gyereket. Egy biciklis
pékinast. Érti?… És érdekes!
– Micsoda?
– Egy úr ült mellettem. Én elájultam rögtön. Pedig nem is láttam magából a gázolásból az
iszonyúbb részét… Csakhogy a gyerek nem tudta kikerülni az autóbuszt, és elütötte őt… Az az úr
tartott a karjában, mint most maga… És tudja, hogy mondjam, nagyon tetszett nekem ez az
ember… Kétszer az autóbuszon szemezett velem éppen… Hát mikor az ájulásból kinyitom a
szemem, és látom, hogy az ő mellén fekszem, és a karja szorosan ölel… valami rémes fonáksággal
hatott, hogy izé… hát szinte úgy fölizgatott ez, mintha övé lettem volna… Érti!… Rémes, visszás,
szégyenteljes hatással volt rám ez… Ő támogatott végig a kocsin az utasok közt… És ajánlotta,
hogy elkísér… De éppen azért, mert ekkora gyöngeséget éreztem vele szemben, hidegen rászóltam: „Nincs szükségem a további gyámolítására, köszönöm az eddigit!…” És ezt mind elfeledtem…
Szinte ezért feledtem el, mert röstelltem azt a helyzetet, és kínzott, hogy mért reflektáltam ostobán
valaki ismeretségére, aki tetszett nekem…
– De ezúttal remélhetőleg megszabadult ettől a különös lelki zavartól?
– Azt hiszem…
Mikor találkoztak
Jucikát, a szobalányt, az egész nagy, hatemeletes bérhodályban aki csak ismeri, mindenki a
szendeség, a tisztaság liliomának tartja. Olyan karcsú, fehér, aranyfürtű. És Jucikának nincsen, mint
a többi lánynak, álvőlegénye vagy valódi vőlegénye, aki bejár hozzá a konyhába, aki kísérgeti,
akivel kimenőjén kimaradozik. Jucika elfut rögtön minden közeledő nadrágtól, legyen az egyenruha
vagy civilöltöny.
Jucika gazdái, a szorgalmasságán és hűségén kívül, külön kiemelik Jucikának a szemérmetességét
és tisztességét, ha dicsérik őt, mint mintaszolgálót, ismerősök előtt.
A bérhodály, aminek Jucika a hatodik emeletén szolgál, kerek frontú saroképület. Óriási,
visszhangos udvara van.
A ház jószívű, kedélyes ház.
Mindjárt látni egy bérhodályról, hogy gonosz, buta, savanyú, kupori, undok ház-e vagy sem?
Amelyiknek a portáléjában künn lóg egy csomó tábla, hogy nem szabad kéregetni, nem szabad
zenélni, nem szabad kerékpárt belevinni, nem szabad utazóknak zaklatni a becses lakókat, nem
szabad… és a többi – az ilyen ház a rosszlelkű ház.
Ez nem az, ahol Jucika lakik.
Udvarára példának okáért be szabad jönni zenészeknek, és hangversenyt adni ott.
Hogy nem mindig fület gyönyörködtetőek ezek az udvari előadások?… Hát nem! De azért akad
köztük tűrhető is.
Egy héten kétszer, pontosan szerda és szombat délután, két fiatalember szok megjelenni az udvar
mélyén.
Az egyik hegedűs, a másik harmonikás. A hegedűsnek van fuvolája is. Azon is játszik. A
harmonikás pedig énekel.
A harmonika egy fekete, öreg jószág, kicsikét tüdőbajos. Megesik, hogy bizonyos kombinációban
hang helyett csak egy éles, semleges zihálás jön ki belőle.
De mindent kipótol a harmonikás éneke. Remek tenorhangja van ennek a harmonikásnak. És aztán
valami ellenállhatatlanul szívrebegtető zengést tud adni neki, ha akar.
A ház méltányolja nagyon ennek a két udvari zenésznek a produkcióját.
Ha ezek jelennek meg, akkor az összes emeletek folyosói és ablakai megtelnek érdeklődőkkel. A
hangverseny közében meg végén pedig csak úgy hull a sok papírba göngyölt aprópénz a két
zenésznek az udvarra, a lakóktól.
Mikor Jucika először hallotta ezt a két zenészt az udvarról, hát ez a következőképp történt.
Napos, aranyos, édes őszi délután volt. Jucika uzsonnát készített az uraknak a konyhában. Először
mindjárt annyira megkapta őt a nyitott konyhaablakon át a zene, hogy egy percre otthagyta a
gáztűzhelyt, és kiugrott a folyosóra.
Elsőnek jött ki az egész házból, és kíváncsian hajolt ki az udvar fölé, a folyosó vaskorlátján, Jucika.
Addig csak a hegedű, harmonika meg a fuvola együttese szerepelt az udvari zenészek műsorán.
Abban a pillanatban, mikor Jucika kihajolt a korláton, rázendített a harmonikás. Az akkor új kuplét
fújta:
| Van neki! Na mije van neki? |
| Nincs neki! Na mije nincs neki? |
| Senkije nincs neki, csak én! |
|
A harmonikásnak magasba tartott arca, persze hogy egyenest Jucikára, az első hallgatójára
irányzódott az udvar fenekéből. Sőt, mindjárt jobban nekieresztette hangját is, és a könnyelműen,
csiklandósan vidám nótaszöveget is kellőleg megnyomta Jucika felé.
Jucika még soha nem érzett hasonló édes borzongást. Elbájolta őt ez a fölzengő vallomás, annyira,
hogy mint a megigézett, tátott szájjal, megmeredve bámult alá a harmonikásra.
Aztán persze rögtön, szemérmesen ugrott vissza a korláttól. Pihegett. Az arca tűzvörös lett. Rája
szorította két tenyerét. Majd pedig megénekelt szöszi haját turkálta-babrálta nagy felindultan.
Így maradt pár pillanatig. Aztán az udvar zengő mélye megint odavonzotta őt a korláthoz. Kihajolt,
lepillantott újra.
A harmonikás közben, mint a nyaktekercses madár, folyvást más és más irányba adresszálta fölfelé
énekét. Aszerint, hogy a ház folyosóin meg ablakain újabb és újabb közönsége jelentkezett.
Ámde véletlen pont akkor, mikor Jucika megint kibukkant a korlát fölött, a harmonikás torkából
éppen abban az irányban harsogott föl az ének. Külön, nagyot rántott hozzá mindjárt a harmonikán,
és nekieresztette a hangját. Mi lehetetlenség abban, hogy megjegyezte első hallgatóját, Jucikát a
harmonikás, és ki akarta tüntetni.
Jucika mindenesetre haladéktalanul visszakapta magát a korláttól megint.
Legszívesebben ujjongott, ugrált, tapsolt volna boldog izgulatában. De hát a fele ház künn állt a
folyosókon, ablakokban. Jucika a ház háromnegyedét látta az udvar mélyéig félkaréjban.
Úgyszintén őt is a künn állók.
Ijedezett, rémledezett magában, hogy észrevehették volna: a harmonikás hozzá intézte énekét!
Odalapult a falhoz, odaszorította hozzá kétfelől két tenyerét, és úgy fülelt a hangversenyre.
A harmadik emelet huszonnyolcban szolgált Panna, Jucika egyetlen barátnője a házban. Most dugta
ki a fejét éppen az udvar fölé, a folyosó korlátján.
– Halló, Juci! – visított föl. – Ezek aztán jól zenélnek! Az egyiket ismerem, aki énekel, Vén
csirkefogó! Azelőtt egy nővel járt!
– Jó-jó! Hallgass! – förmedt le Jucika kolléganőjére.
Mert úgy utálta, gyűlölte most ezt a Pannát, mint kevés valakit világéletében. Fölrezzentette őt az
énekszó varázslatából. Zavarni akarta továbbra is közönséges, undorító locsogásával. Zavart és
föltűnést csinált volna vele az egész hallgatóságnak.
De leginkább azért dühödt föl cselédtársára Jucika: miért merte vén csirkefogónak nevezni a
harmonikást?
Mint a tündérkirályfi maga, mint a szépség, ifjúság, érdekesség, titokzatosság elevenné vált mása,
úgy hatott Jucikára az udvar mélyén éneklő alak… Régről ismeri őt lompos cselédtársa? Azelőtt
egy nővel látta?… Ilyen útszéli értesülések a köznap mocskába rántották volna le Jucika előtt a
harmonikást.
Nem volt kíváncsi Panni megjegyzéseire és tudósításaira Jucika, amik minden pillanatban
fenyegették őt a harmadik emelet folyosójáról.
Visszavonult a konyhaajtóba. Ott nem láthatta már őt Panni, és onnan, bár ő sem látott le a
zenészekre, viszont zavartalan, egy ütem elvesztése nélkül, élvezhette a hangversenyüket.
Jucika azelőtt, ha meg is hallgatta az udvari attrakciókat, legtöbbször semmit, de maximum egy
papírba göngyölt kétfillérest dobott le a jutalmazásukra.
Ezúttal, bizonyos lelki küzdelem után, a ládájában őrzött pénzéből egy tízfillérest vett elő.
Szépen, egy virágos szalvétapapírba tette. És majdnem megcsókolta búcsúra a kis csomagot, mikor
előjött vele a folyosóra.
Kicsikét elkésett. Alant a két zenész a sűrűn hulló papírcsomagokat fölkapkodta már:
– Alássan köszönjük szíves pártfogásukat! A viszontlátásra! – kiabálta föl a hegedűs búcsúját. És
már el is tűnt a kapuzat alatt.
Társa a harmonikájával vesződött még. De már nyakába is csapta szíján, és kullogott a hegedűs
után.
Jucika e pillanatban hajolt az udvar fölé, markában szorongatott becses adományával.
Tétovázott egy kicsikét a kuporiság és a nagylelkűség két szenvedélye közt. De mégiscsak
lehajította a csomagocskát a kapu irányába.
A harmonikás, sajna, pont addig lomolt át az udvaron, míg a kis csomag lekarikázott mögéje a
levegőből. És már eltakarta őt a kapualj.
Ámde úgy látszik, mégis észrevette a krajcáresőnek ez utolsó, kövér csöppjét.
Megjelent a kapuboltban. Aztán, bizonyos galantériával, előbb fölpillantott a magasba, hogy tudja:
kicsoda a megkésett adakozó? És nagyot lengetett Jucika felé kalapján, köszönetül. Azután szaladt
oda legörnyedni a csomagocskáért.
Miután pedig fölvette, és ki is bontotta, újra a hatodik emelet felé tekerte föl nyakát. És egyik, majd
a másik kezével is csókot intett Jucikának.
Senki sem látta ezt. Senki sem volt már künn a házból.
Jucika vérvörös arccal nagyot biccentett vissza a magasból a harmonikásnak. Aztán a falnak
támaszkodott egy darabig.
Kacagni szeretett volna. Merthogy ez csak kedves tréfa? De csupa komoly, édes, boldog reszketés
lelte minden porcikáját tőle.
Azóta Jucika szemérmes szíve legszebb, legóvottabb érzéseit ruházza erre a kóbor harmonikásra.
Iszonyú bűnösnek érzi magát. De hiába küzd érzései ellen.
Jucika otthon, a falujában, majdnem módos szülők gyermeke. Tíz hold földjük van. Ha nem
lennének kilencen, élő testvérek, akkor Jucika a falu egyik jobb partija lenne. Még így sem az
utolsó az eladó lányok között. Ha hivatalosan nem is, de hallgatólag ki van szemelve jövendőbelije
is. Egy nagyon rendes gazda fia. Levélben mindig tiszteli őt Jucika, és a legény is őt a szülei
válaszában.
Hogyan teheti tehát azt egy ilyen derék hajadon, hogy csak bele is vesz ábrándjai közé egy utcai
csavargó zenészt?
Pedig így áll a dolog.
Jucika, ha valami kedvesre, szépre akar gondolni, akkor a harmonikásra gondol. Ha bántás éri, ha
csüggedés lepi meg, ha fáradt nagyon, mindig a harmonikásra térnek vigasztalódni gondolatai.
Alig várja a napot, mikor az udvaron megjelenik a két zenész. Számon tartja, ha késnek. Szorong a
csúnya idő miatt, hogy meghiúsíthatja a hangversenyt.
Előre készen tartja a tízfillérest, selyempapírba tekerve, a harmonikásnak.
Tulajdonképpen ez a legkomolyabb és egyetlen kézzelfogható dolog a harmonikás iránt való
szerelmében. Hetenként kétszer tíz fillér: az havonta nyolcvan fillér. Egy pengő majdnem.
Fehérneműrészletre fizet Jucika két pengőt havonta. Nagyon nagy áldozat tehát tőle a harmonikás
jutalomdíja.
És tulajdonképpen miért? Mivégre?
A harmonikásról egész biztosan még azt sem tudja, vajon különösebben észrevette, megjegyezte
volna őt. Törődnék az vele talán azonkívül, hogy integet néha, csókot dobál néha arra, ahol ő áll?…
Dehogyis valószínű!… Dobál csókot és integet a harmonikás, társával együtt, másfelé is…
Megismerkednek valaha egyáltalán?… És mi legyen akkor is?… Elszökik vele?… Vagy beállíthat
vele a falujába mint párjával… Hajlandó volna egyáltalán egy ilyen kóbor, korhely, minden hájjal
megkent muzsikus, hogy rendesen kitartson mellette?… Vagy csak futó viszonyt kötnének? Mint
annyi sok más leány teszi. Több teszi, mint nem.
Ezek a kérdések mind megfordulnak Jucika fejében. De egy sem pontos, szabatos formában. És a
válasza is olyan bizonytalan rájuk.
Édes egyszerűen foglalkoznia ezzel a harmonikással. Sóhajtozik, képzelődik, epekedik, vár rá… De
hogy mi gabalyodhat ebből?… Azt a sorsra, véletlenre bízza Jucika. Ő maga tapodtat sem tesz,
hogy közelebb jusson álmai tárgyához, ehhez a harmonikáshoz.
Panna, Jucikának a házban szolgáló földije, csúnya, görbe lábú, fekete szemű kis majom.
Jucika nem nagyon erőlteti vele sem a barátkozást, sem a sűrű találkozást. De persze azért naponta
összejönnek.
Reggel, bevásárló úton, a csarnokban egy időben vannak együtt. Aztán Panna mindig lel ürügyet,
hogy feljöjjön a hatodikra Jucikához pletykálni.
Panna régebben szolgál Budapesten. Ezért is, meg bátrabb, élelmesebb jelleménél fogva, Jucika
pártfogójául, tanácsadójául tolja föl magát.
Ez azt jelenti, hogy nyelvelésre, hanyagságra, ártatlanabb csenésekre meg némi léhaságra beszélné
rá szívesen Jucikát.
Pannának is van vőlegénye a faluban. De van itt a városban is egy bakája s egy civilbarátja is. És
aztán cserélgeti is imádóit összevissza.
Jucika borzadozva hallgatja el, mikor Panni elbizalmaskodja neki kalandjait. De hát azért
elhallgatja.
Ezzel szemben ő maga semmit sem köt a Panni orrára, semmi faggatásra, a maga lelki életéből.
A harmonikásról például említést tenni, úgy, mint Panni szokta: – Tetszik nekem ez a fiú!… Jajj! A
világ minden kincséért se!
Pedig már egyszer maga Panna pedzette:
– Nagyon integet neked, ha kitolod a képedet, a harmonikás… Hozzalak össze vele? Tetszel neki!
– Ne-ne-ne! Csak trafikálj te akivel akarsz! – tiltakozott bíborvörösen Jucika.
De amikor magában volt, akkor boldog reszketéssel tért vissza egyre Panni szavaira. És most már
határozott kísértésképpen jelent meg képzeletében az a jelenet, amint megismerkedik az érte
sóvárgó harmonikással, és…
És ekkor, mint valami ködgomolyból kibontakozó képet, úgy látta, úgy érezte magát, hogy a
harmonikás gyöngéden ölelő karján nyugszik, feje a vállára hajtva… És ennél nincs
gyönyörűségesebb érzés!…
Reggel korán a csarnokban vásárol Jucika. Mindent beszerzett már, ami kell, és jön kifelé.
Hát az utcán, előtte, az útja irányában Panni halad. Kosárral megy szintén. De nincs egyedül. Egyik
gavallérja kíséri. Talán most csípte föl a csarnokban. Talán régebbi.
Jucikának valahogy ismerős is, meg nem is ez az ember, akivel Panni ballag előtte.
Nem valami kiváló fogás, az biztos!
A ruházata kopottas. Fiatal sem lehet nagyon… Ajjaj! Mikor most levette a sapkáját, hát Jucika
látta, a fejebúbja nagy, kerek foltban kopasz. A fejelágyán is gyéren bodorodik a haj.
Hozzá görbe a válla is. És tetejébe biceg! Kicsikét. De mégis.
Ezzel szemben roppant szabadosan, bizalmaskodva handabandázik Panninak. Könyökével bökdös a
Panni hátába. Sőt magához szorongatja, odadugja képét a Panniéhoz.
Jucika már csak pár lépésre van mögöttük. Azon gondolkodik: elsiessen-e mellettük, vagy vágjon át
a másik járdára, s úgy haladjon tova.
Megoldja a dolgot az, hogy Panni hátrapillant:
– Szerbusz, Juci! – vihog rá rögtön. – Ahán ni! Ő az, a hatodik emeletről! – ad fölvilágosítást
lovagjának.
Mire Panni kísérője a világ legtermészetesebb módján fordul Jucikához. Mindjárt el is kapja
Jucikának a kezét, megrázza, és széles vigyorral oda akarja vonni őt a másik oldalára:
– A kisasszony! Jó reggelt! Nevem Szekeres! – mondja közben.
De Jucika riadtan kapja a kezét el. Nem is reflektál az ismeretlen lovag bemutatkozására. Ellenben
Pannira förmed:
– Hagyj engem!… Pláne ilyenkor, ha te… Sietek!
Azzal Jucika a lehető leggyorsítottabb léptekkel rohan tova… Bizonyos sejtelmek kóvályognak
agyában… De a jelenet hatása alatt valami külső-belső süketség, vakság vette hatalmába… Kergeti
ez, oktalan háborgást kelt ez benne… Mennél messzebb akar lenni onnan…
– Hát azért nézed, hogy tisztára goromba legyél valakivel szemben? Ezt nem értem tetőled! Igazán
csak valódi és falusi liba akkor a jogos neved! Mert köszönni és menni? Rendben van! De ennyire
fölhúzni az orrod? Meg is kaptad, amit rád mondott nekem!
Panni adta persze ezt a leckét Jucikának utólag. Jucika sem maradt adós a visszavágásokkal. Talán
végleg összekap barátnőjével. Talán máris kidobja a konyhából, ahol ez a párbeszéd folyt. De
kíváncsibb volt a megsértett udvarló zokszavára. Hát érdeklődött:
– Nahát! Mit mondott rólam? Tessék, halljam.
– Csak azt, hogy ronda alak vagy. Kár annyira berzenkedned tőle. Úgysem kellenél neki, ahogy
megnézett… Mint egy fehér poloskáé, az egész formád. És jobban tennéd, ha föstékre költenéd,
amit neki ledobálsz, mikor muzsikál, ha már arról van szó… Mert ez a harmonikás…
A Jucika úrnője el nem tudja gondolni, mi ütött hirtelen szobalányába? Mi érhette?
Délután, amint benéz a konyhába, hát a kislány ott ül az asztalnál. A karja elnyújtva az asztalon, a
feje ráhajtva, és zokog, ráng, zokog…
Hiába kérdi, hogy mi baja.
Végre, szerencsére, észreveszi, hogy egy pohárban valami gyanús folyadék van, a
konyhaszekrényen. No, nézd csak! Marólúg… Magának készítette ez a buta kis liba!… Borzasztó!
Annál visszásabb a jelenet, hogy lenn az udvar mélyén éppen udvari zenészek működnek.
Ahogy ezek kezelik a hangszerüket, el lehet hallgatni. Egyikük éppenséggel jól énekel…
Alakok
Sehücsky Rezső. Magánhivatalnok. Az 1900. évben született. Nős. Családja nincs. R. k. vallású.
Ez a nacionáléja hivatalosan. Lakása két szoba. Neje kímélésére a durvább takarítói és
bevásárlási műveletekre tart Sehücsky Rezső egy bejárónőt.
Sehücsky roppant érzékeny szívű ember. A felesége szintén. Minden télen morzsát szórnak az
ablakpárkányra az ínséges madárkák számára.
A madarak az egész környéken tudják ezt már. Nemzedékről nemzedékre szállt át náluk, hogy
Sehücskyék ablakára bátran oda lehet repülni a morzsára, mert nincsen csapda és semmi más
veszedelem.
Az idén kutya kemény tél jött.
Az első nap, amikor a nagy hó elborított mindent, és tetejébe állt a nagy fagy, hát a kormos,
ködös, sötét téli reggel Sehücskyné, a bejárónővel karöltve, egész tömeg kenyérmorzsát szórt ki az
ablakpárkányra a madaraknak.
Sehücsky reggelizett, és a reggeli újságját olvasta el közben, amint szokta.
Egyszerre fölugrik, és odamegyen a két házinőjéhez:
– Hagyják abba a morzsaszórást. Bevenni rögtön, amit szórtak.
– Miért, nagyságos úr? – kérdi a bejárónő.
– Megzavarodtál, fiam? – szörnyűlködik Sehücskyné.
– Nézd, anyukám, itt áll az újságban, hogy tiszta méreg csikorgóban kenyérmorzsát adni a
madaraknak. Ez nem fűtőanyag szegénykéknek. Elpusztulnak, ha ezzel tömik meg a begyüket.
Gyilkosa akarsz lenni ezeknek az ártatlan jószágoknak?
– Isten ments! – ijedezett Sehücskyné. – De mit tegyünk?
– Megírja az újság! – hangzik erre Sehücsky válasza. – Olajos magvakat kell adni a madaraknak.
Hozzon tökmagot, dióbelet, ha bevásárolni megy az asszony. Azt szórjátok ki.
– Nekem nyolc, nagyságos úr! – felesel a bejárónő. – Nekem jobb, ha nem kenyérmorzsát szórok
az ablakra. Mert az szétmegy, piszkol, ragad legjobban. De hogy külön pénzt adni ki magokra?
Pláne dióbélre, amit hány szegényember tenne a rossz kis tésztájába, ha volna rávalója?… Nahát!
Az újságokat megfizetik tán a kereskedők, hogy ilyeneket írjanak, és fogyjon az árujok.
– Maga tegye, amit mondtam! Ne vitázzon!
– Rendben van, nagyságos úr! Éntőlem aztán…
A bejárónő elment bevásárolni, és Sehücsky a hivatalba ment. Sehücskyné szíve majd
megszakadt a madarakért. A madarak megjelentek az ablakpárkányon, mert szokva voltak hozzá,
hogy Sehücskyék megvendégelik őket. A förtelmes idő éppenséggel szorongatta rá szegénykéket,
hogy segélyért folyamodjanak, és vakmerőek, követelőek lettek. A kis csőrük kopogott az ablakon.
Különösen egy feketerigó pár vezetett az eleségzaklatásban. A kakast jól ismerték Sehücskyék.
Nagy, majdnem fehér és szürke tollazata volt és hosszú lába. Valamiféle fenomén, talán főénekes
lehetett a rigótársadalomban.
Ez a nagy, szürkésfekete rigó egyenesen neki-nekiröppent az ablaknak, és akkorákat koppantott
rajta a csőrével, hogy félő volt, bezúzza.
De hát Sehücskyné, vérző szívvel bár, tartotta magát a férje rendelkezéséhez. Nem lehetett
utóvégre az érzékenysége kímélésével, álkönyörülettel, közönséges kenyérmorzsával a madarak
gyilkosa.
A madarak pedig, végre is megunva a sikertelen zaklatást, otthagyták a Sehücskyék ablakait.
A bejárónő pont a dióbelet, az olajos magvakat felejtette el bevásárlásán. Sehücskyné
megkorholta. Sehücsky, amikor hazajött, megszidta.
Aztán magára vállalta, hogy délután, hivatalba menet maga vásárol olajos magvakat. De most
meg Sehücsky maga felejtkezett meg erről.
A madarak napközben úgysem jelentkeztek többé. De másnap reggel, még vadabb, még
zordonabb fagyban, újra megjelentek.
Borzalom! Olajos mag most sem volt. Kenyérmorzsát nem engedett kiszórni Sehücsky.
Ellenben dühösen elzavarta a bejárónőt olajos magvakért, a bevásárlás előtt.
A madarak, élükön a nagy, szürkésfekete rigóval, kopácsolták az ablakot. A nagy rigó füttyszót is
hallatott, vészjelnek. De minthogy az ablakon semmit sem leltek, hamarosan szedték magukat és
odábbállottak.
Mire a bejárónő visszajött az olajos magokkal, hiába szórták ki az ablakra. Madár nem
mutatkozott többé.
Madár attólfogva egyáltalán nem mutatkozott többé Sehücskyék ablakában. Várhatták őket a
tudományosan lemárkázott olajos magvak.
Sehücskyéknél nagy családi jelenetet kavart a dolog.
Sehücskyné sírt. Sehücsky is majdnem. Föltették, hogy a madarak, a rájuk utalt madarak, mind
elpusztultak a két kegyetlen hideg napon eleség, olajos magvak nélkül. Azért nem jönnek többé.
A bejárónőt okolták ezért. A bejárónő védekezett, feleselt. A bejárónőt elcsapták Sehücskyék, a
fölmondás semmibevételével, azonnal.
Nadehát Sehücskyék érzékeny szívű emberek…
A bejárónőt szerették máskülönben. És hát mégis, egy szegényasszonyt kidobni, akármilyen
kedves madárkák miatt!…
Satöbbi, satöbbi. Közben a zord idő is megenyhült kissé. Megtört a nagyobb mérge. Tavaszias
verőfény olvasztotta a meseszerű hóréteget prózai lucsokká. A sötét téli dolgok feledésnek
zúdulhattak már…
Sehücskyné elzavarta Sehücskyt a bejárónő lakására:
– Ha nem állt még helybe, tárgyalj vele… Rendes nő volt…
A bejárónő nem messze lakott, egy nyomortanyán. Régi katonai kórház barakkjaiban vonult meg
egy csomó család. Kis kertek övezték a szörnyű odúkat.
Hát amint odaér Sehücsky a bejárónő lakása elé, egy egész tömeg madár röppen föl a barakkház
kertjéből. Közöttük egyszerre megismeri a nagy, szürkésfekete rigókakast.
Honnan szálltak föl a madarak, az elsiratott rigókakassal együtt? Nem máshonnan, mint egy
ládafödélről. A ládafödélen vastagon a kártékony kenyérmorzsa, kenyérhéj. Azon lakmározott a sok
madár és az elpusztultnak vélt feketerigó is, a párjával.
Sehücsky előtt nyilvánvalóvá lett a helyzet. Ide, erre az ártalmas, de végínségben nagyon is kapós
kenyérhulladékra tűnt el ablakairól, a későn kitett finom olajos magvak mellőzésével, ez a sok
madár… És íme, élnek!
Sehücsky az öröm mellett mindenesetre mélységes tanulságot is vont le az esetből.
Alagya Jeromos, a titkos drámaíró, éveken át járta műveivel a színházi irodák, az ügynökségek
helyiségeit. Zaklatta a lektorokat a kávéházakban és magánlakásaikon.
Sajnos, hiába! Alagyának egyetlen darabját nem sikerült elsóznia. Csakis udvarias, s persze még
több goromba visszautasítást rakott zsebre szegény Alagya Jeromos, vad lázakban és ömlő veríték
közepett kiihletett munkáiért.
Vagyont költött el gépelési, sokszorosítási költségekre és postabélyegekre. Hasztalan-hasztalan!
Egyetlenegy rongy egyfelvonásosa sem akart megakadni sem bel-, sem külföldön.
Erre Alagya, mint ez nemritkán történik, áttért plágiumvadásznak.
Ez azt jelenti, hogy egyre-másra hajszolta a nála szerencsésebb drámaírók előadott darabjaiban
azokat a részeket és alapötleteket és utalásokat és szókapcsolásokat, amik hiedelme szerint az ő
régebben írt és benyújtott darabjaiból származnak.
Molesztálta Alagya a színigazgatókat, ijesztgette a színházi ügynökségeket, sőt zsarolni próbálta
a szerzőket is azzal, hogy az állítólag tőle lopott darabrészek miatt fogadják őt társszerzővé.
Ebben a működésben aratott Alagya Jeromos, igenis, bizonyos halvány sikereket. A
színházüzemek általában elég hajlamosak a szellemi kölcsönzésekre, meg kell hagyni. Vaktában is
meg lehet rágalmazni egy-egy színházi sikert, hogy az anyaga tíztől kilencven százalékáért idegenbe
kacsingatott.
Dehát Alagya Jeromos, fájdalom, még ebben a könnyebb műfajban, a plágiumvadászatban sem
mutathatott fel pozitív eredményeket. Ellenben kapott néhány pofont meggyanúsított és önérzetben
vakmerőbb szerzőktől, úgyszintén néhány vágást a képére párbajokban, megszámlálhatatlan
kirúgást, piszkálódó hírlapi cikket satöbbi. Azonfelül megint egy vagyont költött perköltségekre.
Ezek a keserves kudarcok sem riasztották vissza kárhozatos szenvedélyétől, a drámaírói titkos
működéstől Alagyát. Mint a nagy kártyások a pénzük után, Alagya is ment a befektetett munkája
után.
Ez az utolsó stádium. A menthetetlenség stádiuma.
Hát egy napon Alagya Jeromos, minden képzelme szerint, egy ragyogó témájú és káprázatos
felépítésű darabot tákolt össze.
Olyan remeknek ítélte Alagya ezt a darabot, hogy majdnem azt a biztosságát nyerte vissza, mint
az első botlásánál, illetve darabjánál. Ez a műve világsikerre fogant!
Ha bárhol belekukkantott kéziratába, kótyagossá vált rögtön a saját maga megcsodálásától.
Ilyen lelkiállapotban rontott rá Alagya egy színigazgatóra művével.
A színigazgató csőd előtt állott éppen. A három sztárja tudta tőle mindössze kicsikarni a gázsiját.
Különben lógott a villanyszámla, lakbér, szállítók számlái, színészgázsik, segédszínész fölléptidíjak,
személyzeti, díszletmunkási fizetségek pénzével a bűnvádi eljárás karibdisze és a külföldi
tanulmányi utazás szkillája között az igazgató.
Mindenesetre már betelefonálta a képes és képtelen újságoknak, hogy a legközelebbi előadás
csőrepedés miatt pár napi haladékot szenved.
Ekkor tört rá Alagya Jeromos, a maga tündökletes darabjával.
Hát a színigazgató végső szükségben ezt gondolta: – Hátha pénzt kaphatok ettől az őrülttől?
Átvette tehát az igazgató az Alagya darabját, és azt színlelte, mintha rögtön, mohón olvasni
kezdené. De hát erről szó sem volt! A színigazgató esze az adóhátralékán járt közben, aztán áttért
barátnőjére, arról egy borsos ruhaszámlára, arról – mellékes!
Amikor a színigazgató felütötte arcát a kéziratból, már kitűnően rászínlelte a műragyogást, és így
szólt:
– Ez aztán döfi! Édes Alagyácskám, ez már döfi! Kitűzzük okvetlen ezt a darabot a műsorunkra.
Toll nem percegheti, írógép nem kattoghatja le hozzávetőleg sem Alagya Jeromos diadalmas
lelkiállapotát. Annál pontosabban figyelte meg a ravasz színigazgató, aztán így beszélt:
– De nézze, Alagyácskám! A mai viszonyok közt a színházi szakemberek véleménye nem dönti
el a sikert. A közönség szeszélyes, makrancos, ezerfejű gyerek. Elejti a legjobbat is, és rajong a
butaságért is… Szóval én, egyénileg, drágagyöngynek tartom a maga művét. Ellenben a kockázatot
nem vállalhatom mint a vállalat vezetője. Hanem, ha esetleg maga is beszállana a darabja
előadásának költségeibe, akkor…
Egy szó, mint száz: a színigazgató egy aránylag szerényebb összeget vett fel sürgősen Alagyától,
a darab előzetes megmunkálási költségei címén. És hozzátéve a saját megmaradt pénzét, a
színigazgató még az éjjeli gyorsvonattal kiszökött Dél-Amerikába, tanulmányútra.
Azt a kutyateremtette-teremburáját a világnak!
Mi jöhetett tovább?
Alagya ezentúl már, a színigazgató szakemberi dicséretei után, még csak el sem csüggedhetett.
Ő ne volna kiváló drámaíró? Az lehetetlen! Csak hát szerencsétlen ember! Az első színigazgató,
aki elfogadja darabját, tönkrejut és földönfutóvá lesz.
Meg kell találni azonban ezzel a ragyogó darabjával most már okvetlen azt a másik színigazgatót,
aki forgalomba hozza.
Alagya tehát még csak most durálta magát neki igazán csodás műve elsózásának.
Sajnos, a tündöklő darab következő bírálata így hangzott egy másik színigazgató őszinte
kifejezéseivel:
– Nézze, Alagya úr! Én bámulni tudom magát, hogy annyi év kudarcai után meg nem unja
házalni ilyen kieszelni is nehéz, zagyva marhaságokkal, mint amilyen darabot nekem ideadott. Itt
van, vigye, és pusztítsa el a fészkes fenébe!
Alagya megbotránkozva, hüledezve, szédelegve, dühöngve, kétségbeesve jött el a válogatatlan
szavú direktortól rendkívüli darabjával.
Mint ilyenkor történik, a kábulat nyugtalansága és a nyugtalanság kábulata Alagya Jeromost
hosszú-hosszú sétán hajszolta végig az utcákon.
Tavaszidő volt éppen. Enyhe, bizalommal és a jövendő sejtelmeinek vajúdásával terhes
tavaszidő.
Alagya Jeromos valahol Budán járt. Villák, kertek, rigófütty, virágillat környékezték.
Hirtelen ellenállhatatlan kényszer sarkallta, hogy vegye elő darabját, és olvasni kezdje az utcán.
Csakugyan a lehetőség körébe tartoznék, hogy csapnivaló hülyeségek egyvelege?
Alagya olvasni kezdte az első felvonást.
De hát az ég szerelmére! Alagya az első soron kezdve csupa mélységes értelmet, csupa szikrázó
elmésséget, csupa lendületet, érdeket feszítő feszültséget olvasott ki darabjából.
Magafeledten, szinte önkívületben, hangosan kezdte felolvasni magának a darab pergő
párbeszédeit. Játszott, szavalt, gesztikulált Alagya Jeromos, egy láthatatlan színpadra képzelve
magát, egy láthatatlan közönség elé.
De mi ez?
Egyszerre csak, a felvonás ellenállhatatlan hatású zárómondatára, valóságos taps rezzentette fel
Alagyát.
Felnézett, persze, rögtön.
Egy nagy, villaszerű épület előtt állt éppen. Annak kitárt ablakaiból bámultak rá emberfejek. Ez
volt a közönsége! Innen hallotta a tapsot.
Micsoda beszéd?
Az egyik ablakból, és a másikból is, hangosan, lelkesen, összevissza kiabáltak a derék emberek
Alagya felé:
– Nagyszerű!… De milyen mulatságos, amit előadott… Miért nem folytatja?… Talán legokosabb
volna, hogy jöjjön körünkbe!…
– Szívesen!… Boldogan!… – kiáltott fel Alagya. Aztán mindjárt az épület bejáratát kutatta.
Ahán! Hatalmas tábla díszlik a bejárat két oldalán, és rajta mi is áll?
Vízgyógyintézet. Biztos gyógymódok gyöngeelméjűség, idült bárgyúság, ön- és
közveszélyes elmezavarok esetében.
Ez az!
Valachovits Károly író, közíró, társadalomtudós, óriás termetű egyén volt. Általában sok
kifogásolni való akadt jellemében. Modora nyers, maró változatokkal bővelkedett. Ezenfelül még
indulatos és szeszélyes is volt, ami ijesztő a magafajta arányú behemótnál. Ehhez járultak korhely és
kártyás hajlamai. Örökké pénzszűkével küzdött.
Ám minden hibáját megbocsáttatta ismerőseivel és barátaival az, hogy utánozhatatlanul
mulatságos, kedélyes tudott lenni Valachovits Károly. Lapos csevetelést, unalmas, nyomasztó órát
nem tűrt meg sehol jelenvolta.
Vidéken újságíróskodott egy időben. A szerkesztőség egyik tagja, Kapor Károly lett elválhatatlan
puszipajtása.
Ez a Kapor, nyápic legényke létére, úgy föstött Valachovits druszája mellett, akár a kis Bodri
kutya termetes bika mellett. Viselkedésében is beteljesítette ezt a hasonlatot a két cimbora.
Valachovits lomhán mozgott, lassan beszélt, Kapor Károly csupa ágálás, handabandázás volt
mellette.
Kapor Károly prototípusa volt a nyugtalankodó, kis termetbe szorult, nagy kilengésű léleknek.
Többek között Valachovitsnak unos-untalan meg kellett hallgatnia tőle azokat a fél vagy egész
meséket: hogyan készített ki ő, Kapor Károly, csimpiszli termete ellenére, acélrúgó izomzatával és
párduci vakmerőségével, holmi útjába botlott pökhendi alakokat!
Valachovits, ha nem mulatott a druszája kérkedésein, akkor unta, és szépen-csúnyán többször
igyekezett leszerelni Kapor Károlyt képtelen szokásából. Nem sok sikerrel.
Hát egyszer a következő történik.
Mennek a vidéki nagyobb város úgynevezett Templom utcáján ketten.
A járda keskeny.
Az idő, véletlen, lucskos őszidő, estefelé. A járdáról lelépni egyenest a kocsiút tekintélyes sarába
lehet csupán.
A két cimborával szemben még jó messze, az utca végén, egy csomó ember jön. A sarkon a
városi ipartestület épülete áll. A húsiparosok jönnek ki éppen valami ülésükről. Erről az iparágról
pedig éppenséggel nem lehet állítani, hogy csupa nyavalyás alak a művelője.
Kapor megpillantja a derék mészárosokat, henteseket maguk előtt, amint a keskeny járdán
szoronganak előrefelé. Egyszerre elfutja agyát szokott hóbortjának a gőze:
– Az istállóját is, hallod-e, ezeknek a gőgös mesterembereknek! Ez mind úgy jön, látod-e, a
járdán, mintha egyedül az övé volna utcástul, városostul, megyéstül az egész világ. Ki nem térne
egyikük valakinek. Tudod, a múltkor egyet csepp híján, hogy el nem intéztem sommás úton. Csak
azt néztem, hogy…
– Csatt! – szólt közbe Valachovits, a nagy lapát mancsát a Kapor szájára helyezve: – Ez egyszer
igazad van! Ha akarod, leckét adhatunk nekik jelen alkalommal.
– Hogy mondod? – fordult Kapor mahomet komájához, részint váratlan egyetértésén föllángoló
lelkesedéssel, részint bizonyos szepegéssel és kétségekkel a következhetők fölött.
– Ide figyelj! – bömbölt Valachovits. – Előrehatolsz, és ha tisztességgel utat engednek neked a
járdán, akkor rendben van. Ha nem? Akkor menj neki, lökd hasba könyökkel valamelyiket. A
megtorlástól ne félj! Itt vagyok én! Úgy a falhoz kenem a gazembert, hogy csak úgy nyekken.
– De-de-de egyedül menjek? Miért nem megyünk együtt? – hebegi Kapor.
– Marha! – rivallja rá Valachovits. – Ha én megyek veled, nekem, nagy bivalynak, messziről utat
engednek. Azért szemtelenkednek veled, mert pukkancs vagy. Hát vagy tanakodsz, vagy mégy?
Kapor élete álma, hogy egy valódi viadalban, valódi diadallal szerepel. Leküzdi szíve heves
riadóját. És sápadtan, elszántan indul:
– Jó! Bízd rám!
– De aztán, te prücsök, ne szégyeníts meg! Döfj oda neki! Alaposan, hogy el ne tűrhesse!
Máskülönben hiába bujtogattál föl! – szól Kapor után Valachovits.
– Bízd rám! – int hátra halálraszántan Kapor.
És megy sietve az ütközetbe. Míg Valachovits lassít léptein.
Két potrohos vágóhídi nagyvágó jön éppen első párnak a járdán. Nagy tárgyalásban vannak.
Észre sem veszik a kis Kaport. Persze hogy csakis a latyakba mászhat le mellettük a járdáról.
Kapor hát mély lélegzetet vesz, és szó szerint beváltja termetes cimborája utasítását.
– Micsoda dolog ez? Csak maguké ez a járda? – szisszenti a két nagyvágó előtt. Azzal hegyes kis
könyökével nekidöf a szélső pocakjának.
– Űm! Az anyád!… – nyekken egyet a derék húsiparos.
Ez hagyján! De gyors, taglózáshoz szokott mancsa, mint a villám csap oldalt a Kapor fejének.
A csapásra szegény kis hörcsög úgy, mint a rongybaba, rogyik a fal tövébe. Ott hétrétbe
nyaklódik, és bámul hülyén a levegőbe…
A húsiparosok röhögnek. És haladnak tovább zavartalanul.
De hát hol van a derékhad? Hol van Valachovits? A sújtó ököl, a megtorlás, a lecke, az
igazságtevés… Hol van?
Sehol!
Valachovits az első keresztutca sarkán megállott, végignézte szegény Kapor, az áldozata,
megcsúfoltatását, és most kajánul, harsogva röhög, a vágóhíd hőseinek derültségébe kapcsolva a
magáét….
Aljasság! Minősíthetetlen!
De, mi több, Valachovits arra sem méltatja Kapor kartársát, hogy részvétlátogatásra induljon
hozzá a fal tövébe.
Útjuk célja a harmadik ház a saroktól. Ott az újságíró-tanya az első emeleten. Valachovits
nyugodtan ballag föl.
Két asztalnál kártyáznak a kollégák. Egyik előtt Valachovits megáll, és elmeséli az esetet. Éppen
ott tart, hogy azt mondja:
– Oda sem mentem hozzá, mert képes botrányt csapni nekem az utcán, minek nem rohantam
segélyére?… De ha már úgyis késő volt… Hahahaha!
Erre a végszóra tántorog be sárosan, orrvérzéses képpel a szegény Kapor!
– Hát kérlek! Ilyen mérvű jellemtelenséget még egy Valachovitsról sem tételeztem föl… – kezdi
ordítva. – Ezért felelsz, nemcsak párbajban, de becsületbíróság előtt…
A kartársak megrendülve tanúskodnak a jelenetnél. Még a tizenhárom próbás újságírói kajánság
sem mer áthangolódni a Valachovits rendületlen röhejére.
Maga az egyesület elnöke lép Valachovitshoz, és kéri számon becstelen cselekedetét a testület nevében.
Mire Valachovits a következő kis szónoklatot tartja:
– Ide hallgassatok, uraim! Ha jellemtelen voltam, az csak barátom, Kapor Karcsi jellemjavítása
érdekében történt. Úgyszólván lelki orvosának tekinthet, valamiképp a nagyvágót, aki leütötte, testi
orvosának. Egészségtelen mániájában Karcsikám mindenkit el akar páholni, és mert nem teheti,
tehát folyton hazudozásra vetemedik. Untam! Remélem, a gyógymódom hasznos neki, és nem kell
megismételni…
A Vilmos császár útnak egyik mellékutcájába nagyon sok autó fordul be. De e helyen nem áll
forgalmat szabályozó rendőr. A járókelők, az utca torkolatában, maguk óvakodnak csak az
elgázolástól.
E pillanatban például Juriga Sebő úr fog áthaladni a veszélyes utca torkolatában. Félteni lehet őt
nagyon és állandóan, kevésbé veszélyes pontokon is, hogy baj éri. Mivel Juriga Sebő úr nagyon
szórakozott ember. Túlságosan belterjes lelki életet él. Az utcán lélektani bonyolulatokkal
foglalkozó munkáin tépelődik, sőt néha forrásmunkákba is belenéz. Sokszor megesik, hogy a
hasának ugranak embertársai. Vagy ő maga vágódik neki fának, hirdetésoszlopnak, szegletnek.
Kocsisok, sofőrök rákiabált gorombaságaiból szép gyűjteménye van Juriga Sebő úrnak.
Jelen pillanatban mi a helyzet?
Juriga Sebő úr épp a járda szélén áll meg. Mert kivételesen nem mélázott el. Észrevette, hogy egy
gépkocsi ront be az utcába, sebes iramban. Már nem előzhetné meg a mellékutca torkolatán
átmenőben. Megállt tehát, hogy a gépkocsi berontson előtte a mellékutcába.
De ugyanebben a pillanatban megdermed a rémülettől és iszonyattól.
Egy nagyon csinos, fiatal, barna, dundi hölgy mellette szörnyű sebbel-lobbal haladna át a
mellékutca torkolatán. A hölgy nem óvatos, mint ő. Már le is lépett a járda széléről. A gépkocsi
pedig hamarabb ér hozzá. Juriga Sebő úr kimérheti a sebességből, hogy okvetlen elgázolja a hölgyet.
Borzalom!
– Vigyázni! – ordítja Juriga Sebő úr kétségbeesett kappanhangon a hölgyre…
Ó, hála Istennek!
A nő megtorpant. A járdáról lelépve, a kocsiúton áll ugyan, de már nem rohan a bekanyarodó
gépkocsi elé.
Azaz, dehogy! Újabb rettenet rázza össze Juriga Sebő urat.
A hölgy tudniillik a járdának éppen a szögleténél áll. A gépkocsi veszett iramában nem tudja
mérsékelni kanyarodása szögét. Elütheti a nőt mégis.
Mindezt negyedpillanatok alatt érzékeli Juriga úr révedő tekintete és borzadozó tudata. Már nincs
ideje rá, hogy a nőhöz ugorjék, és fölrántsa a járdára. Még ordítani sincs ideje.
Csak idétlen nyöszörgést hallat Juriga úr, amint a gépkocsi már összefolyik előtte a nő alakjával.
Szerencse, hogy éppen-éppen centiméter vagy talán milliméter különbséggel, de kikerülte a
hölgyet a kocsi.
Igen ám! De a jelzőpecekje nem. Ez a hegyes vacak egyenesen a hölgy keblének szaladt és…
– Úristen!
Juriga úr csaknem szeméhez kap, hogy eltakarja az iszonytató látvány elől.
A gépkocsi, amint eliramodott már a nő előtt, a jelzője nagyon görbült. Ohh! A nő testén görbült
nagyot.
Juriga úr képzelete eléje ötli, hogy a hegyes fordulatjelző beleszakított a nő puha mellébe.
Végighasíthatta! És most a vére fröcsköli elöl össze a nő ruháját.
Ezt ugyan nem láthatja Juriga Sebő úr. Csak a hölgy hátát. És a hóna alul kiálló csomagokat
kétoldalt.
Meg mit lát?… Azt, hogy a szerencsétlen teremtés, mint akit a vész pillanatiban, az izgalom kábulatában érzéketlenség lep meg, egy sikoly, egy megtántorodás
nélkül már rohan is át a kocsiúton, és a túlsó járdára lép már.
Juriga Sebő úr, a lélektan hivatott búvára, ismeri ezt a lelkiállapotot elméletben is, gyakorlatból
is. A harcteret megjárta annak idején Juriga úr, és ott egyszer látott egy Kaiserjägert, akit pont a két
vállgolyója között ért három vagy négy gépfegyvergolyó, és a boldogtalan ezzel a szörnyű
sebesüléssel, a saját lábán rohant még hosszú perceket, amíg aztán vért okádva összerogyott.
Juriga úr, a rémület és borzalom remegésével érzi, hogy ez a szerencsétlen hölgy hasonló
idegállapotban viszi tova kegyetlen sebbel fölszakított keblét. Még nem érez semmit. Még percek
múlhatnak, amíg összeesik a járdán, és elvérzik esetleg…
Juriga Sebő úr, két hatalmas ugrással, már a hölgy háta mögött van:
– Kérem, kérem! – vinnyogja. – Engedje meg, hogy figyelmeztessem, hogy… hogy…
Ám a nő ront tovább Juriga úr elől. Csak a feje fordul vissza, és bosszús szemvillanása fúródik
Juriga Sebő úr szemébe:
– Mit akar?
– A… a keblét fölsértette, kérem! Valószínűleg kegyed…
Ha csak dadogná ezt Juriga úr!… Csakhogy közben a keze hátulról és magyarázatul, és a nő
támogatásául is, odanyúl a vállához, a karjához!…
Hát erre a hölgy veszett dühvel pördül vissza. És ha mind a két karja, sőt mind a két keze nem
lenne tele csomaggal, napernyővel, retiküllel, hát Juriga úr kapna tőle egy olyan pofont!…
Így csupán:
– Micsoda szemtelen… vakmerő… tolakodás… ez?… Rendőrt kiáltok!… – ripakodja Juriga úrra
a hölgy. És megfordul, és siet tovább…
Hát a helytelen alkalmazott jóindulatnak nehéz a mentegetése is az életben, nemhogy jutalmat
várhasson!
Juriga Sebő úr, amint paffá téve, leforrázva maradt ott a járdán, máris kialakult előtte a helyzet
bölcseleti, elméleti fölfektetésben. Gyakorlatilag talált bökkenőre elgondolása. Hogyan történhetett
az, hogy egy autónak fordulatjelző, hegyes ércpecekje elgörbüljön egy gyönge női keblen kártevés
nélkül?… Talán a szeme káprázott?
Juriga Sebő úr odament a legelső gépkocsivezetőhöz, és érdeklődött nála.
– Görbült a fenét, apuskám! – így a kocsivezető. – Vagy valami csomag lehetett nála, legfeljebb
azon görbült meg…
Juriga úr ebben megnyugodott. Talán mi is megtehetjük!
Érettségi találkozó zajlik le az előkelő budai vendéglőnek különtermében.
A napilapokban már többször jött hír róla előzetesen, mert sok kiváló személyiség van az
évfordulósok közt.
Az exminiszter úr, Becsányi Béla, aztán Kapás Jenő, a vízilabda bajnok. Ugyancsak a hírneves
újságíró és képviselő: Palánszky Ödön. Pénzügyi nagyságok közül Hangya Ármin, a dúsgazdag
fakereskedő és kitermelő. Meg még több jelentős egyén.
Tizennégy érettségis van.
Az érettségi óta eltelt huszonöt év sok változást idézett elő az ünneplőkben és egymáshoz való
viszonyaikban. Az exminiszter úr az egyetlen, aki annak idején is vezérbikának számított ebben a
társaságban, és most is tartja helyzetét. Ő volt az önképzőköri elnök, a színtiszta jeles, a nagy
alkalmak délceg szónoka.
Sajnos, erősen májbajos a kegyelmes úr. Hatalmas alakja pásztorbot-szerűvé hajlott, két válla
ferdén áll. Nagyon roskatag jelenség. Negyvenhárom évével hatvannak néz ki.
Elég rossz bőrben van a volt világbajnokjelölt vízilabdás is. Csúz kínozza. Bot nélkül tapodtat
sem bír járni. Palánszky, az újságíró sem mutat túl ragyogó formát kopasz fejével, mély ráncaival.
Tiszta ellentétnek hozta magával menyasszonyát, a gyönyörű, mérsékelten hervadt filmcsillagot. A
nő valósággal elaggosítja őt. Erről sustorog éppen két ünneplő feleség. Egy gimnáziumi igazgatóné
és egy adófelügyelőné. Igen szerény, igen igénytelen teremtés mind a kettő. Kemény gondokat, több
gyereket hagytak otthon, hogy erre az alkalomra kikenceficézzék magukat.
– Menyasszonya? Babája! Biztos! Nézd csak, hogyan kacérkodik a fakereskedővel máris. Az a
majom meg hagyja. Kell is annak már nő! – súgja az adófelügyelőné az igazgatónénak, és az
visszamosolyog.
– Nekem mondod?
De íme, a sült és a tészta között fölkelt, azaz inkább föltápászkodott görbe vállával az
exminiszter, és felköszönti az egybegyűlteket.
Többen könnyeznek. Ilyen találkozón új és hatékony színt nyernek dagályos, elkoptatott
közhelyek is.
A miniszter úr pedig szépen és szívből beszél.
Az újságíró, Palánszky köszönti vissza őt. Majd felszólításra a fakereskedő mond néhány vicces
szót.
Ő a leghelyrébb legény a társaságban. Felesége is fiatalos, elegáns, bájos hölgy. Valahogy
legjobban képviselik a közvetlenséget, az őszinteséget, a vidorságot a társaságban, vagyis mintegy a
múltat, jelenleg.
Az exminiszter úr a beszéde végén fölolvassa a meg nem jelentek üdvözlőleveleit és sürgönyeit.
Illetve a legutolsó táviratból a következőket olvassa:
– Ezt is kaptuk… A vaskátai főgimnázium érettségi találkozója, Berczinger vendéglő.
Hódoss János igazgató úrnak. Számítsatok rám. Okvetlen eljövök: Huzdranek Tihamér.
– Hát ez nem érettségizett velünk! Negyedikből katonaiskolába ment! – kiáltja az egyik ünneplő
az asztal sarkáról.
Erre egészen szokatlan csiricsáré támadt a Huzdranek nevű kortárs jelentkezése fölött. A név erős
ellenszenvet váltott ki a társaságból. Ilyen mondatok röpködnek:
– Kellemetlen fráter… – Mit akar köztünk?
– Majd még itt is botrányt csinál.
– Nincs jogcíme, hogy idetolakodjék azért, mert néhányunkkal együtt járt alsó gimnáziumban.
Többünkkel egyáltalán nem.
A titokzatos Huzdranek talányát a fakereskedő néhány szava fejti meg. Egyik ünneplő, aki csak
felsőbb osztályba járt Vaskátán, és nem ismeri Huzdraneket, érdeklődik:
– Miről van szó tulajdonképpen? Micsoda pofa ez a Huzdranek?
– Ez? – magyarázza hirtelen támadt általános figyelem közepette a fakereskedő. – Ez egy rémes
fiú volt Vaskátán. Van-e itt olyan közülünk, akit Huzdranek meg nem vert?
Aligha!
– Nem lehet sok… senki sincs… Engem is elrakott.
Minden válasz így hangzott a kérdésre.
– Akkor most már tudod! – folytatta a fakereskedő az érdeklődőnek. – Véletlen két évvel idősebb
gyerek volt nálunk Huzdranek, mert kétszer ismételt. Tízéves korától tizennégy évesig, ez nagy
különbség. Borzalmas erősnek tartottuk. Ő pedig visszaélt ezzel minden alkalommal. Egyszer a
kegyelmes urat is úgy elpáholta, hogy a vér ömlött az orrából. Hiszen fejjel magasabb volt nála.
Mekkora vasgyúrót lehetett elképzelni Huzdranek személyéről, ha a hatalmas termetű kegyelmes
most elég szepegő és zavart hangon ezt nyögte:
– Igen, emlékszem rá! Nem fog ez itten most is szemtelenkedni kezdeni?
A jelenlevő rendőrtanácsos szólt közbe. A karhatalom:
– Itt könnyen elintézhetem, ha pimaszkodik. Annak idején engem is csúnyául megpofozott
többször ez a Huzdranek.
– És engem hányszor. Mellette ültem. Képzelhetitek! – vallotta a termetes vízilabdabajnok is.
Érdekes. A duhaj Huzdranek réme, huszonöt év távlatából is, ilyen eleven maradt. Sápadtságot
tudott idézni az arcokra és reszkedelmet a szívekbe.
Egyszerre csak botrány támad a különterem bejáratánál. A főúr nem akart beengedni valami
erőszakoskodót a különterembe. Mert megkérdezte az asztal szélén ülőket, vajon ide tartozik-e az
ünneplők közé? De nemleges választ kapott tőlük, hogy nem ismerik.
Ámde most az ajtóban mégis tisztázódott az ügy. A főúr által kidobott egyén erélyesen
toporzékolt és kapálózott és ordított, hogy:
– Sürgönyt küldtem, hogy megérkezem! Kérdezze meg, nem ismerik Huzdranek Tihamér nevű
iskolapajtásukat?
Erre már a főúr engedett. Beeresztette Huzdraneket az ajtón. Minden szem feléje fordult.
Általános csönd.
Majd pisszegés. Majd zavar. Majd vihogás. Majd osztatlan, harsány röhej tört ki a teremben.
Az ajtó előtt vézna, törpe, őszes alakocska állt. Egyik füléből a süketeknek készült
hallgatóműszer lóg ki, annak fekete zsinórjával játszik idegesen. Olyan megkopott, olyan nyomorult
kis pára vált huszonöt év folyamán Huzdranek őrnagy, volt olajügynök, volt iskolarémből, hogy
csak a szánalom derűjét kelthette itt, ahol még néhány perce a szíveket szorongatta a róla való
emlékezés, az idő hamis távlatából.
Amióta H. J. P. Sevenzero, a multimilliomos, mint Harun al Rasid, álöltözetben és
álminőségben, soha közelről nem látott népség között ismeretségeket kergetett, a legérdekesebb és
legjellegzetesebb kalandjának az alanyi költővel való találkozását tartotta.
Sevenzero benyitott egy művészkávéházba.
Fogalma sem volt róla, micsodás helyiség ez. De rögtön érzett a levegőben valami kedves, léha,
elmés, szertelen jelleget.
Leült egy bársonylócára, és szétnézett, mit rendeljen.
Közvetlen mellette a bársonylócán egy fiatalember értekezett a pincérrel. Éspedig a
következőképp:
– Janikám! Hozzon egy protekciós kapucinert. De hozza vizespohárban, és ma
nagyon világosan. Tegnap jött, ugyebár, nagyon sötéten?
– Igenis, Navala úr! – biccentett a pincér, és mielőtt szaladt volna a rendelést teljesíteni,
észrevette Sevenzerót, az új vendéget.
– Hozza nekem is ugyanazt! – utasította Sevenzero szerényen a pincért.
Mire a pincér kissé gyanakodva mérte végig őt. Aztán loholt tova.
Sevenzero közben összenézett a szomszéd fiatalemberrel. A fiatalembernek legfeltűnőbb
ékessége az üstöke volt. Hosszan, elég elhanyagoltan zúdult haja homlokára, fülére. Most
hátrasimította éppen, és így szólt át Sevenzerónak:
– Hát ne nézze meg magát a pincér?… Rendelhette volna langyosan és ugyancsak túl sötéten azt
a kaput. Ne pont úgy, mint én.
– Nem értem önt – felelte megrezzenve Sevenzero.
– Nem-e? – nézett rája sandán a hosszú hajú ifjú. Majd hirtelen átült a Sevenzero közelébe a
bársonylócán, és hozzáfűzte magyarázatul: – Nem ordíthatom át magának, amiről csevegünk.
– Mi az? – hüledezett Sevenzero, és nevét makogta bemutatkozásul.
A hosszú hajú fiatalember, akit a pincér Navala úrnak szólított, odalökte kezét a
multimilliomosnak kegyesen, de a bemutatkozás helyett azt mondta:
– Maga valószínűleg ismeri a nevemet itten. Minek mondjam?
Sevenzerónak abban a pillanatban kapcsolt az agyában, miről van szó. A fiatalember nagy haja és
különös, önérzetben túlbélelt modora megsejtette a multimilliomossal, hogy itt egy művészhíresség
ismeretségével tisztelődött meg.
Udvariasan meghajolt, egy szó válasz nélkül. Ne bántsa meg a művész
hiúságát azzal, hogy nem tudja, kicsoda.
– Maga is utánrendelő vagy nem? – rontott neki közben a hosszú hajú Navala a kérdéssel.
– Ne haragudjon, kérem, de magyarázza meg nekem egészen precízen a dolgokat! Mit vél rólam?
Mit vár tőlem! – szólt alázatosan Sevenzero.
– Rendben van! – bólintott Navala. – Ámbár lehet, hogy alakoskodik. De lehet, hogy őszinte.
Arról van szó, hogy a kávéház jó hírneve érdekében kiadatott a személyzetnek, hogy a vendégeknek
rendelkezésükre kell állniok, ha bármi módon kívánják a kávéjukat. Ha nem elég sötét vagy nem
elég világos, vagy forróbban kívánják, akkor pótadagot kapnak. Érti már?
– Nem – vallotta a multimilliomos.
– Boldog ember! Magának nyilván nem egy pikoló kávé szokott lenni az ebédje – bólintott
elismerőleg Navala úr Sevenzeróra. – Mert ha az lenne, akkor be kell látnia, hogy tisztára butaság
volna lemondani a kávéhoz járó pótadagról. A pincérek már tudják a helyzetet, és csupán egyet
kívánnak, a feltűnés kerülését. Vagyis, ha egy nap valaki több tejet kért, az kérjen vasárnap több
kávét az adagjához. Ha hideget akar egy nap, másnap forróbbra akarja… satöbbi. Érti-e már?
– Tökéletesen! – felelte nevetve Sevenzero. – Maga haragudni akart rám, hogy ugyanazt a
pótadagot rendelem, és ezzel feltűnést keltünk. Így van?
– Mégiscsak van valami fantáziája! – felelte a hosszú hajú Navala. – De különben a vidámságát
tartalékolhatná kevésbé szomorú dolgok számára, mint az, hogy hozzám hasonló, kiváló tehetség,
ilyen piszok módon kénytelen tatarozgatni a helyzetét.
– Olyan rosszul megy magának? – érdeklődött a multimilliomos.
Mire hosszú hajú asztaltársa szánalomtól csöpögő tekintetet vetett rá, és így szólt:
– Főesküt teszek a következőkre. Maga Mucsáról jött ebbe a kávéházba. Egyenesen azért, hogy
engem lásson. Ez egy! Másodszor, maga nemcsak rokonszenvez az irodalommal, hanem titkon
működik is. Újabb esküt teszek rá, hogy a társalgásunk végén zsebébe nyúl, és előhúzza szerény
költeményeit, hogy nézzem átal… Nos?
– Eszem ágában sincs! – bámult Sevenzero.
– Ez enyhítő körülmény! – vágta rá Navala, a költő. – Mert tudja, manap már csakis olyanok
érdeklődnek a költészet iránt, akik szintén rá akarnak vetemedni erre a szomorú őrültségre.
– Nem az én esetem! – rázta fejét a milliók ura.
– Hát akkor pedig következőképp áll a dolog. Maga ott vidéken unalmában olvas. Olvassa a
verseimet. Ez még hagyján. De elolvassa azokat a rémes zöldségeket is, amiket a lapok írnak rólam.
Például, hogy repülőgépen Norvégia fjordjai vagy a Riviera pálmái közé vonultam vissza megírni a
verses drámámat. Ezeket mind olyan képes és képtelen újságok írják rólam, amik öt pengő
honoráriumot adnak egy versemért, amiből nem repülőgépre, de villamosra sem telik. Ez a valóság,
barátom!… Tengődés, érti, tengődés a sorsa magamfajta nagy szellemnek… Így fizet nekem az élet
azért, hogy örökszép műveket facsar ki belőlem!
Navala itt már ordított. Sörényét borzolta. A szeme, mint két lokomotívlámpa, lobogott.
Szájaszéle dühtajtékot fröcskölt.
Sevenzero megdöbbenve, elképedve hallgatta.
Aztán, mint a rögtöni realizációk embere, mikor már a költő lihegve, kifulladva abbahagyta
háborgását, így szólt:
– Megengedem, hogy önnek, a szellem kiválasztottjának, joga van kollektíve hibáztatni az
embertársait, amiért nyomorogni hagyják, mert hiszen az ön műveit kollektíve élvezik… De a vita
helyett, hogy mi ennek az oka, mi nem, inkább térjünk arra, hogyan lehetne segíteni a helyzetén?…
Pénzzel természetesen elsősorban. Nem?
– Világos! – mordult vissza gorombán Navala, a költő, a milliomosra. De egyúttal bizonyos
örömvillanás is jelent meg tekintetében. Irattáskája mellette hevert a lócán. Rácsapott, és így szólt:
– Akar egyet átvenni legutóbbi kötetemből? Bolti ára két pengő. Én egyért adom magának. A
dedikációmat is megkapja két pengőért.
– Nem pont erre gondoltam!… – felelte Sevenzero.
Mire Navala máris elsavanyodva vágott szavába:
– Aha!… Csak csevegni akar velem?… Rendben van, apuskám!…
– Nos igen! – bólintott Sevenzero. – Hátha valami jobb és több eredményt hoz társalgásunk, mint
hogy egy művét megvegyem.
– Folyósítana valami pénzmagot, kölcsön alakjában? – méregette meg a milliók urát a költő.
– Milyen összegre volna szüksége? Úgy értem, amivel egyszer s mindenkorra vagy hát egészen
hosszú időre talpra állhat? – firtatta a multimilliomos nyugodtan.
De a költő azonnal visszasüppedt keserű, unott hangulatába:
– Jó vicc! – szólt. – Kívánjak magamnak tízezer pengőt.
– Ezzel beérné? – faggatta rendületlen nyugalommal Sevenzero.
– Tízezer? – szólt Navala, a költő. – Ötezer, sőt ezer pengő is kirántana minden bajból.
– Ezer is?
– Száz is.
– Száz is?
– Tíz is!
– Hát ez igazán nevetséges összeg.
Mintha a párbeszédnek ennél a pontjánál vált volna teljes komolyságúvá a költő számára a
helyzet.
– Csakugyan hajlandó volna tíz pengőt adni? – nézett kétség és remény között a multimilliomos
szeme közé.
De Sevenzero a felelet helyett kissé elgondolkozva így szólt:
– Azt hiszem, a baj az ön lelki fölépítettségében van, hogy anyagilag nem boldogul. Ön, ahelyett
hogy fölfelé tendálna igényeivel, lefele alkuszik. Az az okos, ha valaki tíz pengő kölcsönre lát
hajlandóságot valakiben, fölfelé csavarja az összeget tízezerig…
Navala, a költő legyintett:
– Szóval csak csevegni akar, elvben?… Magának sincsen egy vasa sem?… Sajnos, majd
kedvezőbb időben folytatjuk ezt az érdekes tárgyat, most át kell származnom egy másik asztalhoz…
Oda!
Sevenzero átpillantott arra a helyre, ahová a költő utalt. Két hölgy telepedett le éppen egy
úriemberrel egy asztalhoz. Igazán mérsékelt lelkesedéssel fogadták a költő hangos üdvözlését. De
Navala már fölkelt helyéről és odavergált:
– Nem szánna még rám pár percet? – kérdezte Sevenzero.
– Mit akar tőlem? Bökje ki hát! – förmedt rá türelmetlen, nyersen, gúnyosan a költő.
– Hátha én egy nagyon gazdag ember volnék, és kiállítanék önnek egy csekket tízezer
pengőről?… – kezdte vontatottan Sevenzero, és már a belső zsebe felé indult jobbja…
De Navala, a költő bosszúsan rántott vállán, és már hátat fordítva fakadt a következő durva
szavakra:
– Menjen a pokolba, ostoba, ezekkel a maszlagokkal… Elegem van az ilyen félkegyelmű
tolakodókból!…
Azzal átült a másik asztalhoz.
Sevenzero pedig nyelt egyet a bántásért, és ezt mormogta hozzá:
– Hogy is mondta a nagy filozófus? Az egyéniség egyúttal végzet is… Hát nem súlyos igazság
ez?
Idő 1944. Színtér Budapest.
Hájfeő úr jó barátom. Vagy inkább jó ismerősöm. Mert hiszen legföllebb a köszöntés és egypár
szívélyes szó a kapcsolat közöttünk, ritka találkozásaink alkalmával. Barátkoznunk, együttléteket
rendeznünk főleg azért nem lehet, mert Hájfeő úr nagyon gazdag ember, én pedig szegény vagyok.
Potyázni nincs kedvem rajta, lépést pedig nem tudok tartani az ő költekező életmódjával.
Minap találkoztunk az utcán. A tizedik kedves szónál már búcsúznánk is egymástól. De én
kiejtem Radetzky igazgató nevét. Mert véletlen tőle jövök.
Hóha! Hájfeő úr a búcsúzó kézrázás helyett egyszerre megölel, lapockámat paskolja zsíros
mancsával, és így beszél:
– Jaj, drága komám! Őrült szívességet tehetnél nekem.
– Parancsolj!
– Hol jársz te be Radetzkyhez? A kisajtón?
– Azon! – bólintok.
Tudniillik ennek az az értelme, hogy Radetzky igazgató rendkívül megrohant hivatalnok. Az
előszobája életveszélyes zsúfoltság, könyökkel és vállal való közelharcok színtere. A kisajtón csakis
privát ismerőseit fogadja. Viszont az ott álló altiszt semminemű rimánkodásra, fenyegetésre,
vesztegetésre nem indul meg, hogy valakit az igazgató elé vezessen. Hiába szimatolta ki valaki a
kisajtó titkát, csakis egyenes utasításra enged be ott teremtett lelket a szolga.
Én Radetzky igazgatóval közös szenvedélynek hódolok. Bélyeget gyűjtünk. Innen ered föltétlenül
szabad ki- és bejárásom hozzá. Csereberéket csinálunk.
Gyöngeelméjűnek kellene lennem, hogy ne rögtön tudjam, mit akar tőle Hájfeő úr. Üzlet miatt
akar bejutni általam sommás úton Radetzkyhez. Csakis így kezdi:
– Örök hálára köteleznél, ha most visszajönnél velem, és bevezetnél hozzá!
– De hát te tudod, kérlek, hogy… – makogom aggályoskodón.
Mire azonban Hájfeő úr szavamba vág:
– Ide figyelj! Az én hálám nem frázis. Ha én ma soron kívül bejutok Radetzkyhez, az nekem
nagy pénzt jelent. Százalékot kapsz… Égbekiáltóan fontos az ügy nekem!
Most rajtam a sor, hogy megszakítsam Hájfeő urat egy erélyes legyintéssel:
– Kérlek! Én ilyesmivel nem foglalkozom. Ha lehet, bárkinek segítségére vagyok, bérmentve is.
Várj csak egy pillanatig!…
Jóhiszemű és rövid tűnődésem alatt Hájfeő úr feszülten mered rám. És szemöldökei
mozgatásával buzdít igenlésre. Közben vakkantásszerű hangokat is hallat:
– Na? Na? Na? Na!
– Hát kérlekalássan! Radetzky legföllebb összeszid miattad! A szolgát ellenben elháríthatom utunkból, remélem. Mert jött egy ötletem. Ugyanis a szolga mást csak egy esetben
eresztett be velem.
– Nos? Nos? Nos?
– Egy bélyegkereskedőt. Ezt az álcát illesztjük rád.
– Öregem! Megmentettél! Engedd, hogy megcsókoljalak!
Cupp! Egy puszit kaptam ráncos orcámra Hájfeő úrtól. Bárha ezt elengedtem volna neki inkább,
mintsem engedtem neki…
A Radetzky hivataláig elég hosszú villamosutazás várt reánk. A megállóig Hájfeő úr majdnem
sírva-ríva panaszolta, hogyan sorozták be hadimunkára remek gépkocsiját.
De már itt a villamos. A lépcsőin lógnak. Sőt hátul, az ütközőjén, ahol máskor vásott
utcagyerekek kapaszkodtak, most komoly felnőttek lovagolnak, ketten. Hát erre a kocsira fölférni?
Elég feladat, ha egyáltalán lehető.
Szerencsére, számos a leszállás. Ezért is meg kell küzdeni. Egy sipítozó hölgyet nem engednek le
az egyik peronról. Egyik szellemes utas így vigasztalja:
– Ha valami ruhadarab lemaradna nagysádról, a végállomáson át tetszik vehetni!
Nekirugaszkodunk Hájfeő úrral a fölszállásnak, és sikerül is egy remek állóhelyet szereznünk a
kocsi középső lépcsőjén. A legalsón alattunk szintén állanak. Biztosítnak a lezuhanás ellen.
Ó! A következő megállónál már a kocsiba magába sikerült befurakodnunk.
Ott elénk áll a kalauz, a peronon.
Örök bámulatom ezeké az embereké. Az idegerőnek ilyen kivételes hőseinek lenni. Indítani,
figyelni a föl- és leszállásra ebben a szorongásban, jegyet lyukasztani, ordítozni, fütyülni, föl- és
leugrálni a kocsikról…
Hájfeő úr egy pengőt kotor elő erszényéből, és két harmincfilléres jegyet kér.
A kalauz hevülten, rekedten kéri:
– Méltóztassék aprópénzt adni! Kifogytam! Mindenki nagypénzzel fizet.
– Nincs! – förmed rá Hájfeő. – Tartson magánál váltópénzt.
– Kérem! – viszonozza a goromba beszédet a kalauz, hivatalos eréllyel. – Tessék megnézni a
táblát: Minden utas aprópénzben tartozik készen tartani a viteldíjat!
– Csak adjon, adjon jegyet! Ne tanítson ki engem! – ripakodik rá Hájfeő úr.
Mire a kalauz, bár nagy kedve volna a visszavágásra, elnyeli indulatát, és belenyúl táskájába,
kihalász onnan harminc fillért, húsz és tízfilléres darabban, aztán kétfilléresekért turkál.
– Ne adjon nekem krajcárokat! – tiltakozik Hájfeő úr.
A kalauz már láthatólag elhatározta, hogy ezzel a finomruhás, akadékos, kellemetlen alakkal nem
száll viszálykodásba.
– Rendben van! – ereszti vissza a tíz fillér aprót táskájába: – Itt a harminc fillér, tizet majd tetszik
kapni.
Ezzel a kalauz már más utasokat szolgál ki gyorsan a peronon. Mi pedig Hájfeő úrral
benyomulunk a kocsiba.
Érdekes, hogy ez a gazdag ember, akinek tíz százas is szemét, az elmaradt tíz fillért számontartja:
– Fogadjunk, hogy ez a csibész nem fogja visszaadni a tíz fillért! – jegyzi meg nekem. – Pedig
téved! – fűzi hozzá.
És most következő lesz a helyzet. A villamos elhagy egy, elhagy másik magállót. A kővetkezőnél
le kell szállnunk.
Közvetlen a leszállás előtt Hájfeő úrnak igenis eszébe jut a tíz fillér a kocsi zsúfolt belsejében.
Holott onnan levetemedni a tolongásban, az is feladat.
Az adós kalauznak fütyülnie kell, és esedékes már leugrania a kocsiról, tehát ész nélkül furakodik
tova az utasok közt. Nem csoda, ha nem hallja, amint Hájfeő úr utána bömböli:
– Kalauz! Tíz fillért kérek! Leszállok! Kalauz! Kalauz!
– Érdemes? – susogom én szelíden Hájfeő úrnak.
De ő megvadult, valósággal. Furakodik a kalauz után, és ordít a tíz fillérje után, egyként
ingerültségre és derültségre késztetve a szorongó kocsit.
Ám mi történik? A kalauz már leugrott. A peronon akkora zenebona és nyomakodás, hogy azon
ugyan Hájfeő úr nem hatol át. Az utascsere már végbement, a kalauz fütyül, a villamos megindul
velünk. Egy megállóval továbbvisz, mint kellene. Megint figyelmeztetném Hájfeő urat, hogy nem
érdemes tíz rongy fillér miatt hercehurcát, késedelmet venni a nyakunkba. De nem használ! Hájfeő,
mivel a kalauz az ellenkező peronra ugrott föl, túrja-fúrja magát vissza hozzá, és hangosan,
méltatlankodóan követeli a tíz fillért, sőt azt, hogy a kalauz rögtön állítsa meg a kocsit, mert le akar
szállni!…
Már nem részletezek.
Az agyonzsúfolt kocsiban Hájfeő és a fiatal kalauz között ádáz összetűzés támadt.
Leszemtelenpiszokfráterezték egymást, és miután Hájfeő arra ragadtatta magát, hogy a kalauzt
mellbe ragadta és megrázta, a kalauz lyukasztójával a kezefejére koppintott…
Egyedem-begyedem-tenger-tánc! A megállónál a kalauz rendőrért üvöltött duettben Hájfeő úrral,
és a rendőr felírta a Hájfeő úr személyi adatait meg a kalauz nevét és számát, a túlzsúfoltan
késlekedő villamos tiltakozó, átkozódó közönsége közepette.
Így szabadultunk meg végezetül, jó csomó haladékkal, egy állomással túl a célunkon.
Hájfeő úr kedélyháborgása és a kalauzra szórt, visszaadhatatlan szitkai kísértek Radetzky
igazgató hivataláig, együtt kénytelenült gyalogsétánkon végig.
De mégiscsak odajutottunk a kisajtóhoz.
Hát ott a szolga valóban semmi kifogással nem élt azellen, hogy egy bélyegkereskedőt eresztene
be velem az igazgató úrhoz. Nem! Hanem így tudósított minket:
– Sajnos, az igazgató úr egy negyedórával ezelőtt elment, mert elutazik három hétre hivatalból,
vidékre, az üzemünk autóján.
Püff neki! Ez alatt a negyedóra alatt Hájfeő úr éppen elintézhette volna támogatásom árán az
igazgatóval súlyos ezreket jelentő üzleti ügyét. Tíz fillérért fuccsolta el!
De a vérkönnyeimet igazán másra is tarthatom, mintsem érte sírjam el őket.
Mancika
Mikor ezt a motorbiciklit vettem, és már megvolt a hajtási engedélyem, a következő kalandba
keveredtem.
A gép Budán volt garazsírozva. Azt sem tudom, hogyan hívják azt a városrészt a
Sashegy és a Gellérthegy között vagy idébb… Ez mellékes! Az utcát magát is elfelejtettem már.
Utca? Jó vicc! Olyan volt, mint a nagynénim szája, ha hamis fogai nincsenek benne. Két ház itt,
aztán mező, megint egy ház, megint puszta mező, hol egyik, hol másik oldalon pár ház… Így festett
ott akkor majdnem minden utca. Azóta beépültek. Nagyon kiépült az a városrész.
Szóval, első nap kimegyek.
Azt hiszem, mindenki ideges ilyen helyzetben. Csak röstellik elmondani. Mert hogy probléma
lehessen valakinek egy rongy motorbiciklit elhajtani, mikor ezer és ezer pöfög és burrog
mindenfelé?… Hát, ugye, az nevetséges!
De hát a helyzet az ilyen első kirohanásnál mégiscsak az, hogy az ember rém ideges, egészen föl
van forgatva kedélyileg. Lámpalázas, szóval, az ember. Én, esküszöm, hogy mikor kiindultam a
garázsból a géppel, hát valósággal, mint egy eszelős, azt hittem, ahol egy ház, és ahol egy ember, az
mind engem figyel. Egy-egy messze magas balkonról engem gukkereznek, úgy tetszett, ahogy ott
rebegve, verejtékezve, kapkodva kitolom a gépemet, és begyújtom a motorját. Burrrrr! Úgy ültem
föl rá, becsületszavamra, mint aki biztos, hogy valami buta balesetbe keveredik most. Egy
reményem és egy vigaszom volt, hogy egy ilyen elhagyott környéken nekimehetek valaminek, s
kitörhetem a nyakamat úgy is, hogy nem csinálok vele nagy botrányt, mint egy forgalmasabb helyen.
Lezúdulok hát az utcán elővigyázatosan, befordulok egy másikon, ez fölfelé megy kissé, és
megint befordulok egy gesztenyefasoros félutcán lefelé. Meg-megnyomom, ahol nagy biztonságban
vélem magam, egyenesben huszonöt-harminc-negyvenkilométeres sebességre. Nagyszerű!
A fordulóknál lassítok, és komikusan jelzek a semminek a karommal a gépről. Illetve a
láthatatlan forgalmi rendőrnek. És, persze, kinevetem magam azért a kikergethetetlen érzésemért,
hogy mindenki engem néz, és látja, hogy mutogatok a levegőnek, és kinevetnek. Egyáltalán, ettől az
érzéstől nemcsak hogy nem szabadul az ember, de mindent ettől tesz függővé, amit tesz. Például, ha
lassan hajtok, azt gondolom, azt gondolják rólam: – Na, ez aztán egy gyáva mafla! Minek vesz az
ilyen motorbiciklit? Miért nem skirózik inkább, mint a gyerekek? – Ha bekapcsolok nagyobb
gyorsaságra, akkor meg úgy tetszik, az utcán átmenő emberek, sőt kutyák, szemrehányóan és ádázul
villognak rám, hogy hát gyámoltalan kezdő motoros létemre oktalan passzióból gázolást,
szerencsétlenséget akarok előidézni?
De jelzem, az ember rendes körülmények között nem szán rá figyelmet, hogy megállapítsa,
mennyire hallatlan kimerítő egy feszült, szokatlan idegállapot. Én legelőször, mikor franciát
tanultam, akkor vettem észre, hogy az ember az első félórában, ha egy kissé erőlteti az agyát,
könnyen találja meg a megfelelő szavakat, de aztán rohamos butulás következik, és az ember a
legegyszerűbb kifejezést is hiába hajszolja, dadog, köhög, németül jut eszébe a francia szó vagy
angolul, ne adj Isten, hogy franciául!
Pont így voltam én a gépen, ezen a próbaúton. Az első, a második körnél még eszemben volt a
hajtási szabályzat minden kis részlete. Egy büntetett előéletű precíziós műszerész volt az oktatóm,
aki motorvezető iskolát nyitott. Hát lehet képzelni, hogy ez a vezetés legfinomabb nüanszait is a
fejembe verte:
– A féket mindig fokozatosan! A kormánnyal soha erőszakos, teljes fordulat! Jelezni mindig
kanyart, megállást, ha nem is látja szükségét, mert baleset nem ért még senkit, mikor készült rá,
hanem ha túltette magát az elővigyázatossági rendszabályokon.
Ezek a sorozatos aranyköpések szigorúan zakatoltak agyamban, és szigorúan követtem is őket.
Mondom, eleinte. De aztán az idegernyedtség hozza a butulást, a türelmetlenséget, a kapkodást.
Itt tartottam, ennél a lankadásnál, a nem tudom hányadik köringélés után. Éppen azt határoztam
el magamban, hogy valahol vesztegelek egyet az út szélén és pihenek. Aztán, természetesen, kezdem
elölről a gyakorlatot.
Mi történik erre?
Amint már ki is nézem a helyet, ahol megálljak, és jövök lassú tempóban az utcán, hát egy hölgy
áll egy ház sarkán, a járda szélén. Egy fiatal hölgy. Elég csinosan van öltözve. Elég csinos. Láttam
már. Szemeztem vele kétszer itt az utcán. Egyszer az autóbuszban pláne figyelmeztetett, hol kell
leszállnom, mikor egészen ismeretlenül jöttem erre a környékre. A garázsért, a hirdetésre jöttem épp
akkor.
Szóval, ott áll, illetve egyenesen megállt, mikor engem észrevett a géppel; és mosolyog. Ez
ismerkedni akar. Kitérni ez elől, nem vagyok ügyefogyott hülye. Bár megvallom, ebben az
idegállapotban nem voltam elragadtatva tőle. Hogy is mondjam. Valahogy ostobán sejdítettem, és
mégsem sejdítettem, hogy mit akar ez a lány tőlem. Egyszóval, visszamosolygok a gépről rája, és ellasítok egészen. Letérek az út szélére és megállok. Erre ő jön oda, és biccent.
Aztán ennyit kérdez:
– Visz?
– A gépen? – kérdem vissza rémséges bután. Sőt, ha jól emlékszem, hátra is fordítottam fejem a
pótülésre, mintha konstatálni akarnám: nem lőtték-e el a gépem hátulját, mint Münchhausen bárónak
a lovát?
Hát persze! Tulajdonképpen magamban irtó kínos zavarba jöttem. Nem akaródzott bevallani
álszeméremből, hogy ma vezetek először gépet. Viszont vállaljam azt a kockázatot, hogy mindjárt
utast szállítok, mikor magam is alighogy boldogulok ezzel a vacakkal? Pláne, már kóválygok a
fáradságtól. Illetve kóvályogtam eddig. De hát egy ilyen csinos teremtés az emberre rögtön olyan
felélénkítőleg hat, hogy az az érzésem elesett, hogy nehezen mozdulnék vagy mi!
Kár annyit magyaráznom! Akárcsak rám szuggerálta volna ez a kis hölgy, hogy utóvégre ne
nyavalyáskodjak!… Le sem állítom a motort, ahogy szándékoztam, hanem megbököm a sapkámat:
– Megengedi? – makogom a nevemet. Mire kezét nyújtja, és knikszel tánciskolásan:
– Manci! – mutatkozik be. És már ott kuporog mögöttem a pótülésen. Pontosan így folyt le az
ismerkedésünk.
Mielőtt azonban megindítottam volna a gépet, Mancika váratlanul leugrott helyéről. Illetve előbb
bizalmasan a hátamra csapott, és így szólt:
– Ja, kitartás, apuskám!
– Tessék? – meredtem rá rettenetes bambasággal szorongásom közepette, hogy vajon meg
tudom-e őrizni ez előtt a kis nő előtt, hajtás közben, a szakavatott, öreg motoros modorát, aminek
látszani akartam? Ő meg folytatta:
– Adja becsületszavát, hogy puszta terepre nem rohan ki velem. Akármerre a városba,
forgalomba vagy a Ligetbe, nem bánom, de ha puszta terepre merészkedik ki orvul velem, meglássa,
olyan sikítást csapok magának, hogy az ég összeszakad.
Nagy bambaságomban is megértettem és akceptáltam a kislány aggodalmait. Nyilván erénye
ellen való merénylettől tart a szabad terepen. Biztosítottam, hogy mitől sem kell tartania, ha a puszta
terep alatt Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye Budapesten kívüli részét érti. Majdnem kikottyantottam,
hogy hiszen egy szerencsétlen és gyámoltalan kezdő motorossal ült egy ciklire, aki örül, ha ezen a
néhány utcán megkarikáztatja őt, nemhogy vidékre vigye.
Visszacsücsült végre is, és elindítottam a gépet.
Az első karika alatt a következők mentek végbe.
A legelső fordulatnál a kislány ráütött jelezni akaró karomra, hogy:
– Minek kalimpál? Hát jár erre egy lélek? És aztán minek néz engem? Először motorozok? Majd
én jelzek, ha kell, ne fázzon!
De ez a figyelmeztetés már egy megkezdett csacsogást szakított meg. Egyáltalán, ahogy
elindultunk, bájos útitársnőm édes kis szája egy pillanatig nem állt be. Még a „puszta
terep” említésével kapcsolatban kezdte azzal, hogy: ő egy intelligens lány, gépírókisasszony egy
irodában, és csupa merő tévedés az a fiú, aki azt hiszi, hogy őt babra veszi!
Most jött aztán a kanyarulati egyoldalú eszmecsere. Aztán Mancika így szólt:
– Sokan, elhiheti, hogy a kalapüzlet elé hajtanak érettem. A szabásznő, az a vén szipirtyó már
ugrál a plafonra, ha csak motorost hall az utcán dudálni. Merthogy nekem szól. És murizik! Na ja!
Őutána aztán nem sietnek, különben is lelógna itt erről az ülésről fele a kufferjának, olyan kövér!
Iszonyúan élveztem volna máskor az ilyen kis nyelves pofit, ahogy fölvág és mit tudom… De hát
most, őszintén szólva, sokkal jobban el voltam foglalva a motorvezetés izgalmaival, semhogy
törődjek vele, vajon intelligens utasnőcském gépír a kalapüzletben, vagy kalapot csinál az irodában?
Csak fél fülem hallotta, hogy Mancika az első körutunk további szakaszán elsorolta
és jellemezte azokat a motociklis kartársaimat, akikkel már tett hasonló túrákat, köztük különösen
egy Bergengóczy doktort említett, aki adóellenőr, legényember, káprázatos garzonlakása van, ahol
estélyeket ad, és bámulatos, hogy nem ismerem, sem hírét nem hallottam.
Nos, mikor az első kör végén visszaérkeztünk kiindulási helyünkre, Mancika még nem talált
megjegyeznivalót. De aztán, hogy az első fordulónál kisült, ugyanazt a kört csináljuk, rögtön
kifakadt:
– Hát mi az, apuskám? Mit cammogunk így?
– Hát nem jobb, ha itt körben járunk? – hebegtem hátra, folyton annak a szuggesztiójával, sőt
egyre erősbödő szuggesztióval, hogy bevallom neki, hogy nyavalyás kezdő vagyok.
– Na ja, azt lehet! – egyezett bele Mancika. – Körbe lehet. De ekkora kis körbe, mint a kutya a
farka után. Csakugyan, mi is meg fogjuk végül saját magunkat hátulról. Pláne, ha hajtana rendesen.
Minek nem ereszti meg? Rossz a gép? Most próbálja talán?
Kitűnő ötlet. Ráhagytam, hogy a gép defektusait kell figyelnem, azért járok lassan és körbe a
garázs körül.
– Aja! – nyugodott bele a kis nőm. Félig, mert mégis érdekelte a dolog. – De nem nagyon értem,
hogy csak ebben a temetési tempóban próbálhatja ki, hogy kihagy-e a motorja? Ha az a baja! Én
gondolom, az!
Tovább ne részletezzem, hogyan vett rá Mancika némi gyorsításra, és arra is, hogy nagyobb kört
fussunk be. Azzal bátorított ugyanis, hogy ha netán leáll a gép messze a garázstól, ő nem hagy ott,
hanem áldozatkészen gyalog velem jön vissza, ahogy a gépet tolom.
Elég! Elég! Ott kezdem csak, hogy amint ennek a kis vasalótündérkének a varázsa, sőt uralma alá
kerültem mindjobban, ezzel párhuzamosan kezdett jelentkezni rajtam megint a tetézett izgalmak
idegfáradtsága. Majdnem gázoltam egyszer. Egy indolens, kövér pasas jött majdnem neki a gépnek.
Manci leszidta hátam mellől. Kis híja, hogy affér nem lett belőle. Máskor, egy fordulatnál annyira
idegeskedtem, hogy a gép majd felrohant velünk a járdára. Ez semmi. De tovább egy darabig a
kapkodás úgy vezettette velem a gépet, ahogy moziba látni, burleszkekben, keresztbe-kasba szaladni
az utcán gépeket.
De hát Marcinak ez őrülten tetszett. Huhogott a fülembe a gyönyörűségtől és biztatott:
– Imádom az ilyen mókecokat! Izéljen csak még egyszer így hullámvonalban! Csuda klassz!
Szinte sokallottam is magamban, hogy minden ügyetlenkedésem sikerbe siklik át.
Na, mert ki kell hangsúlyoznom, hogy az az ernyedt idegállapot, ami rámjött most, már végül
odafajult, hogy a kezem reszketett és engedetlenkedett, mint bénának, a kormányon, és a szemem
káprázott, csengett egyet-egyet a fülem is.
Véget vetek most már ennek a keringélésnek! Nem szólok ennek a kis bestiának, ne vitatkozzunk
a gépen, és még rávegyen további útra. Hanem a garázs előtt egyszerűen megállok, és kijelentem: –
Észrevettem már a gép baját, javítani kell, nem tehetem ki további útnak. – És ezzel passz! Ezt
határoztam el! De mi következett?
Meg kell előbb magyaráznom, hogy utunknak egyik helyén egy óriási bérkaszárnya
lichthófablakos, tűzfalas hátánál kellett éppen lekanyarodnunk egy igen kis lejtőről. Pont a kanyarral
szemben, másfél emelet mélyben van a szomszéd üres telek. Vagy hát volt. Mert azóta beépült.
De szóval, az út szélétől egészen addig, ahol hirtelen meredekséggel kezdődött az üres telek nagy
gödre, alig lehetett pár méter. Járda sem volt ott. Salakkal töltötték föl csupán az út szélét úgy-ahogy. Maga ez a négyszögű, óriási gödör, buja, sötétzöld pázsittal volt benőve. Még ezt is
említenem kell.
Hát ahogy hölgyemmel magam mögött lefelé ereszkedem ez előtt a füves szakadék előtt, máig
sincs több fogalmam róla, mint akkor, hogy mi lett velem?
Pozitív érzésem annyi volt, hogy hideg verejték szökell ki a homlokomon és a két kezemfején.
Ezzel együtt ellenállhatatlan erőtlenség lep meg. De nem ájultam el egy pillanatra sem. Még csak
átmeneti szédületet sem tapasztaltam.
Nyitott szemmel és tiszta tudattal éreztem, hogy most végzetes baleset történik rögtön velem. A
rémületem, mint egy láthatatlan zászló csapkodott körülöttem, és huhogta, pattogta a fülembe, hogy
képtelen vagyok fordítani egyet a bicikli kormányán a kanyarnál, és hanyatt-homlok a meredélynek
tartok.
De akkor már zuhantam is lefelé a mélybe.
Ez a két pillanat is kísérteties tisztán marad mindig emlékezetemben.
A lány éktelen, vad visításba csapott hátam mögött. Sőt beleragadt kis markával két vállamba és
hátrarántott.
Ez volt tulajdonképpen az előidézője, hogy nagyobb baj nélkül úsztuk meg az ügyet.
Én magam bambán, jótehetetlen, fejjel zuhantam előre. A nehéz gép biztosan rám esik és
összezúz odalenn.
A kislány azonban, teljes lélekjelenléttel, le akart ugrani hátrafelé a gépről, a meredély szélére,
csak önkéntelenül kapott közben a vállamhoz. Viszont az én bárgyú súlyom kissé visszarántotta őt,
úgyhogy mégis velem zuhant ő is a gépre.
Sutty! Már lenn is voltunk a meredélyen. Odalenn zökkentünk egyet, és a gép külön is még egyet
zökkent velünk, valami fűvel benőtt kupacon keresztül. Azzal már karikáztunk is tovább vígan a
gödör fenekén. És mivel közben mégis magamhoz tértem annyira, hogy fékezzek, hát a gép szépen
megállt velünk a fűben.
– Hát hallja! – kezdtem volna lelkendezve magyarázni a kislánynak, még le sem szállva a gépről,
egészen érthetetlen és egészen furcsa megbénulásom körülményeit.
De Mancika dühtől reszkető rikácsolása szakított meg:
– Most aztán csak nem kezdi nekem a sápítozáson, hogy ezt a lerohanást ide nem maga csinálta
készakarva?! Hanem véletlen volt! Ilyen egy vakmerő gazember! Ilyen sötét alakot, mint maga, még
életemben nem láttam. És ha mégis fölbukfencezünk itten, és tönkreteszem a ruhámat, vagy
kificamítom valami tagomat! Most erre feleljen, maga link, maga aljas, maga vakmerő gazember!
Így lepetelt, tajtékzott rám föltartóztathatatlan Mancika édes, pici szája.
– De minek tettem volna ezt az őrültséget? – hebegtem közbe.
– Minek? – sziszegte a kislány. – Mert elsőrendű a maga fantáziája, ahogy elképzelte, most lehajt
ide, leülünk a fűbe, itt nem járnak és nem látnak, és itt kezd maga főzni engemet!
Közben már leugrott persze a gépről. Leszálltam én is, és így társalogtunk tovább. És hát ne
ismételjem már, hogy hiába is lett volna megértetnem vele az igazságot, hogy egy buta és
nevetséges, szerencsére jól végződött, baleset szereplője. El kellett vállalnom, hogy ördögi
ravaszságú és bátorságú fickó vagyok.
– Most pedig pá magának, itthagyom! – fejezte be Mancika az egyoldalú vitánkat. – Ne is
tartóztasson! Bár tudom, maga fölvinne a gépén nyugodtan innét, mint a falon. Mondja, maga nem
artista? Ne tagadja! Maga az! Tud szerezni jegyet a nagycirkuszba?
– De nem vagyok! – tiltakoztam. Mire Mancika röviden tájékoztatott még, hogy sok ismerőse
közül volt egy artista is, igen kedves fiú, és megjegyezte, hogy az is mint amerikai szerepelt a
műsoron, holott sült magyar gyerek volt Kalocsáról, és azt hitte, én is a városligeti amerikai
halálmotorosok egyike vagyok. Aztán legeslegvégül rám szólt:
– De most mozogjon már, és segítsen föl kimászni, legyen szíves!
Ez történt! Kinyújtott karomra támaszkodva, haránt a meredélynek, kikapaszkodott Mancika.
Odafönn sziluettje az égen egyet-kettőt illegett. Még mosolyogva intett, és biztosított, hogy majd
meglát még ő engem a motociklin, és nem reménytelen, hogy utazunk még együtt, csak most már
sietnie kell. Knikszet csinált és eltűnt.
Ez az! Azt már kár is elmesélnem, hogy a gödörből aztán, mennyire nem mint pokoli ügyességű,
vakmerő motorvezető kerültem ki. Hanem két szegény munkásember ráncigált ki, szánalmasan és
illő borravalóért, a gépemmel.
Alkonyat felé
Alkonyat felé érkezett a költöztető kocsi az utolsó, de legrosszabb kaptatóhoz Budán. A kaptató
alján az öreg, csontos gebe nem bírta tovább az eszeveszett hajszát.
A kocsisára olyan dühroham jött, hogy egyszerre szeretett volna gyilkolni is, és meghalni is.
Ha itt most elakad, kitette magát annak, hogy gazdája elcsapja. Ő erősködött neki amellett, hogy
vállalják föl ezt a fuvart, egy útra. De ha minden rendben történt volna, még akkor is szinte
lehetetlen erőfeszítéssel oldhatná meg ezt a feladatát. Innen Budáról a Zuglóba, a fővárosnak éppen
ellenkező csücskébe szól a szállítás. Ha oda késő este érkezik meg, a sötétben való keserves
leterhelés után, még hatalmas kocsikázás vár reá, igaz, üres kocsival, de döglésig fáradt lóval, a Váci
út tetejéig, a fuvarosgazda istállójáig. Mire a gebét ellátja és lepihenhet, éjfélen okvetlen túl lesz.
Hajnalban pedig már messzire kell lennie, újabb, jobban fizető munkán.
A kocsis rágondolt felesége zsörtölődéseire, aki ötször melegíti nyomorult lélötty vacsoráját és
virraszt miatta. Rágondolt vad veszekedésükre, ami fölriasztja három szegény kis porontyukat… És
egyszerre, nyugodtan, határozott.
Van hatvan fillérje, amit rendes körülmények közt már haza akart vinni. Most leugrik a bakról,
elszalad a legközelebbi kocsmáig, annak söntésében beszed gyorsan a hatvan fillérért rumot. Ez
kellő homályba borítja agyát. Akkor visszajön, és agyonveri a gebét. Aztán hazamegy, és agyonveri
a feleségét. Aztán agyonveri ágyukban kölykeit. Aztán végez magával is…
Élet ez? Naponta három-négy órát aludni! Soha rendesen ki nem nyugodni magát. Rosszul
táplálkozni. Ázni, fázni, szidást tűrni, bosszantásokat nyelni… Ez nem élet!
Leugrott a bakról. Szétnézett. A legközelebbi lebujt kereste. Jó pár száz lépésre akadt egy
alkalmasra.
A dühe, elszántsága még töretlen húzott végig öntudatán, amíg gyors léptekkel a söntésig jutott.
Az ott talált kellemes zsivaj, a füst, a borszag, az iddogálók, kártyázók lármája már csappantott
gyilkoló kedvén.
A megrendelt tömör ital pedig, amikor már gyomrából agyába szállongott, éppen az ellenkező
hatást tette, mint amit várt tőle. Az őrültségre buzdítás helyett megvilágította előtte, hogy kár egy
keserves helyzet miatt, ami nap nap mellett előadódik életében, most kivételesen elvesztenie minden
józanságát. Lám, milyen jó érzés egy kis itóka! Hogy melengeti, bizsergeti pállott vérét! Jó az élet!
Könnyű megszerezni néhány balzsamos percét. Ne forgasson eszében marhaságokat. Csillapodjék!
Már újra a bakon ült.
– Gyüa! – vette kezébe a gyeplőt és hozzámotyogta: – Tán kicsit kifújtad magadat, az anyád ne
sirasson, és elindítsz! Mert ha nem? És cserbenhagysz mostan? Akkor Isten legyen irgalmas neked!
Akkor megérdemled, hogy agyoncsapjalak!
Ezt a félhangos beszédet azonközben intézte a lóhoz, hogy az, a gyeplő érintésére, teljes erejéből,
rozoga inainak minden megfeszítésével, dűlt bele hámjába és…
És nyekkent egy nagyot! Az ereje nem futotta akkora rántásra, hogy a megterhelt szekeret
elindítsa.
A kocsis látta ezt. De a kétségbeesés elvette újra ép eszét.
– Nem bírod? Nem?! – dünnyögte, miközben őrjöngés húzott át agyán, és reszkettette meg
minden porcikájában.
Kapta az ostort, és irtózatos csapásokat mért a gebe hátára. Aztán megfordította az ostort szárára,
és azzal vágta-vágta a ló gerincét, hogy a hasa döngött, mint az üres hordó.
A ló alig mozdult erre a hóhérolásra. Meg-megrázta nyomorult kobakját. Neki-nekifarolt
rúdjának. De a kocsit előrerántani meg sem kísérelte…
A kocsis karja szerencsére már a terhelésnél elfáradt. A püfölésben hamar zsibbadozni kezdett.
Hörgött és egész testében reszketett a kocsis. De még utoljára fölállott a bakon, és a csapásokat így
mérte a szegény párára… Aztán egyszerre a végkimerültség szédületével tottyant hátra a bakra. Az
ostor kifordult erőtlen markából. Önmaga összecsuklott. Lehunyta szemét, és úgy maradt, lába
kinyújtva, feje a mellén, az ülésben, ahogy ott többször is szunyókálni szokott, hosszú, nyugodt utak
közben…
Ez az állapot, a maga reménytelenségében, vigasztalanságában szinte kellemes volt, mint a
félálom…
Nincs mentség! Hát nincs mentség! Gubbaszt és gubbaszt!
Az elméje sem dolgozott. Éppen ez tette enyhületessé állapotát. A valóságra ocsúdnia, gondolkodnia kínt és átkot jelentett. Hát amikor eszmélete mégiscsak legelőbb kezdett összes
más szervei között munkába, valami kegyes belső akarat eltévelyítette a való riadástól, és az ébrenlét
és félálom között lebegtette…
Tudatában volt, hol ül. De a többi körülmény összemosódva, zavarosan kavargott érzékein. A
lovat, a roskatag, elkínzott állatot, valahogy megszemélyesítődve, szinte jelképesen érezte a
közelében, mint ami szörnyű sorsának oka is jelenleg, mert kidőlt mellőle, de egyetlen mentsége is,
ha mégis valami csoda újra, erejéhez kapatná…
Ebben a lelkiállapotban valahogy kiegyenlítődött az a tulajdonképpen csekély különbség, ami az
ember és állat között, két szervezet között van, pláne végső ínség idején! De akármikor!… A kocsis
együgyű lelke mintha köznapi, valóságon túli kapcsolatot lelt volna a másik szenvedő lénnyel…
Mintha a ló pihegése, kehelése, taknyos horkangatásai beszéltek volna hozzá…
– Ej-ej! Te Ember! A Teremtés Koronája, Uram és Parancsolóm, hát csak nem veszted el a
szíved, Te? Elragadtattad magad! Oktalan megvertél! De én egyetlen utólagos bosszúgondolat
nélkül, lásd, megbocsátok mindent Neked. És szolgálatodra állnék újra, ha nem az esztelenségedet,
hanem annak ellenkezőjét, az ésszerűségedet, leleményességedet szednéd össze, ami valaha urammá
tett, a nyavalyás testű embert, a sokkalta erősebb állat urává… Az én inaimnak kihasználása volt a
legnagyobb segítőeszközöd, te Ember, hogy fölépítsed életedet, olyanná, mint amilyen, és
elterjesszed fajodat a földtekén, minden más lélegző állat rovására és pusztulására… Én, a ló voltam
a legerősebb, leghűbb támogatód! Gonoszat és jót tettél általam, vért ontottál, és könnyet szárítottál,
vigalmak, könnyű élet tanyáit építetted meg magadnak az én segélyemmel… Nem
fölpanaszolásképp mondom ezt, hanem azért, hogy esettségedben, csüggedésedben a példámmal, a
mérhetetlen türelmemmel és igénytelenségemmel föllelkezzelek Magadhoz méltóvá… Nekem nincs
akaratom, kiirtottad belőlem, nincs ésszerűségem, csak hasznodra való. Kíséreld csak meg, hogy
kielégített őrjöngésed után vedd igénybe újra szolgálatomat. Mert hiszen a vágyunk egy! Haza
szeretnék jutni én is, almomra, rossz abrakomhoz, veder vizemhez, kevés pihenésemhez, akárcsak
te… Gondolkozzál csak, miként lehetne engem, készséges szolgádat, olyan erőfeszítésre bírni, hogy
kijussunk ebből a csávából?…
A kocsis nehezeket szuszogott, amikor kinyitotta szemét a késő alkonyat homályában… Bambán,
idegenül, indulat nélkül bámult…
Az út mélyen vágódott bele a dombtetőbe. Két oldalán fagyal és mindenféle lapu, bogáncs,
bojtorján burjánzott. A szekér az út szélén rekedt meg. A gebe néha oda-odavetette fejét az út
növényzetére, és hosszú nyakát is nyújtogatta néha feléje… Hiába!
A kocsis nézte, és magában megállapította, hogy gebéje éhes is lehet. De ebben összegeződött
minden gondolata.
A ló feje újra oldalra vetődött, és nyaka nyúlt az elérhetetlen táplálék felé. A rúd csikordult egyet,
ahogy nekifarolt közben…
A kocsis a bakon egyszerre úgy rázkódott meg, mintha villanyütés érné. Szinte elrikkantotta
magát a lónak:
– Megértettelek, öreg cimbora!
Leugrott a bakról, fölhágott a mélyút oldalára, és kitépett egy nagy csomó kövér labodát. Akkor
illő hosszúra fogta elöl, a ló orra előtt, a gyeplőjét, a labodacsokrot odatartotta neki harapásnyira:
– Gyűa! – üvöltötte rá még a ravasz művelet tetejébe…
És a ló, abban a pillanatban, ugrásszerűleg dőlt szügyével a hámjába. Az átkozott, makacs szekér
nagyot nyikkant és megmozdult.
– Gyüa! Gyüa! Gyü! – üvöltözte boldog lázban a kocsis, amint a gebe szaporán vontatta fölfelé a
szekeret.
De az üvöltés inkább valami dicsénekhez, valami hálaadó zsolozsmához hasonlított, mint amikor
a hívők a csodát ünneplik.
A kocsi többször is elakadt még a dombtetőig. De már nem a reménytelenbe. A kocsis
türelmesen, bizalommal hagyta, hogy pihenjen egyet gebéje a következő erőfeszítéséig.
A fűcsomót a bakra rakta közben, hogy odamenjen a gebe fejéhez, simogassa, és gügyögjön neki:
– Ne félj, vén dög! Nem csaplak be! Megetetlek fönn, megitatlak. Csak fölkecmeregjünk!… Vén,
okos dögöm! Bírsz már húzni?… Gyerünk már!
Amikor fölértek a kaptató tetejére, ahonnan már csak lefelé vagy sík úton kellett a lónak
könnyebbszerrel vontatni a szekeret, a kocsis hosszút nézett az égre és bólintgatott:
– Ezt sem hittem volna! – dünnyögte. – Az Isten segített meg!
A gebe izzadságtól gőzölögve, reszkető lábakkal állott a kocsi előtt. A kocsis egy csomó laput
tépdesett ki hirtelen az út mellől, és kivette a zablát a ló szájából. Aztán az eleséget eléje szórta:
– Fölfújódhatsz a friss fűtől, félek. Pláne, ha vizet adok rá neked! – magyarázta a
lónak. – De nem csaplak be!
Azzal leakasztotta a vödröt a szekér aljáról, és szaladt egy vízcsaphoz, a legközelebbi udvarra.
Visszaérkeztéig a gebe elfogyasztotta a csemegét, és kéjeset fújt a víz elé. Mohón, egy cseppig
kiszürcsölte a veder tartalmát, és jámbor, okos szeme elégedetten, hálásan fénylett a kocsisra, mintha
mondaná: – Lásd, milyen kevésből áll össze az, hogy örülhessünk az életnek?
A kocsis durva lelkén a szeretet forró hulláma csapott át:
– Hát rendben van minden? Te vén büdös! – tapogatta meg a gebe fejét, és hirtelen megcsókolta
pofáját.
Az Úr lova
| Be vagyon takargatva rongyocskába, |
| Ökör, szamár melengeti jászolába!… |
|
Ezt zengi az ősi, karácsonyi betlehemes ének. Az Úr lovának pedig bizonyára az egyiptomi
menekülés alkalmából nevezik a csacsit, amikor Máriát vitte hátán, a kisded Megváltóval ölében.
Ugyancsak nem méltatlan állatot talál tehát a megtiszteltetés, ha itt ő a történet hőse.
Muki, a szamár, a kengyeleskuti pusztán született. Édesanyját Juliskának hívták. A Kegyess
Ferenc juhász kisegítője volt a nyájnál. A juhokat a szamár vezeti, a juhász csak utasításokat ad rá,
hova, merre!
Muki édesanyja örökét foglalta el a juhnyájnál, amikor az aggkori gyöngeségben és száraz
kehben kimúlt. Feltűnően jóképű csacsi volt. Farka fekete bojtban végződött, és fordított
hókássággal a homloka közepén is fekete foltot hordott. Míg a szőre majdnem ezüstösen fehérlett.
Ha a juhász a hátára ült, meg se nyekkent. Még úgy sem, ha tele zsák holmit és a földig érő, súlyos
subát rakta maga mögé keresztbe Mukin. Táltos szamár volt ő. Faja kitenyésztett büszkesége. Ezt
örökre, hivatalosan is bebizonyította.
Évente megtartották akkoriban a debreceni nagyvásárokon, a csikós verseny mellett, a juhászok
szamárversenyét is.
Aki ilyet látott, sosem felejti el. Azzal együtt, hogy a kacagástól nyilallás lelte az oldalát ott.
Amint fölállanak a versenyhez a juhászok hosszú sorban, a termetesebbjének fél araszra sincs a
földtől a lába. Sőt, olyiknak el is éri, és így hat lábbal rugaszkodik neki a versenynek.
A hajsza alatt érdekes megfigyelni azt az ősi mozdulatot, ahogy a juhász kampós botjával biztatja
csacsiját, hátrapattingatva tomporára.
Hát amikor Muki először zötyögtette hátán gazdáját egy ilyen versenyben, egészen furcsa elvi
kérdést is beállított a versenyszabályok közé. Erről maradt különösen nevezetes aztán.
Az történt ugyanis, hogy Muki, Kegyess Ferenc juhásszal a hátán, jó néhány ugrásra megelőzte a
vetélytársait. Ámde közvetlen a kihúzott célszalag előtt, a hepehupás, gidres-gödrös talajon, a
vágtató Muki két mellső lába akkora mélyedésbe huppant bele, hogy a gazdája hatalmas fejest
bukott előre, és így szakította el a célzsineget.
Mármost a hagyomány szerint ezt a műveletet a szamár feje szokta elvégezni. És Muki bátran
meg is tehette volna, messze megelőzve minden társát. De ha már a gazdája megcsinálta, hát Muki
úgy vélte – ez elég! Inkább félrehajolt, és jót harapott egy kövér labodából, a győzelem áldomására.
A versenybírák bizottsága aztán nagy zavarban vitázott a döntésen: megilleti-e Kegyess Ferenc
juhászt a győzelmi díj, ha a szamara feje nem érte a célszalagot, vagy sem?
Hetye-petye-lefetye! A megoszlott versenybírák bölcs elnöke a következő határozatot hozta:
– Egyes-egyedül Kegyess Ferenc juhász tiltakozhatnék az ellen, hogy a fejét a szamáréval
egyenértékűnek tartsák. De minekutána ő igényli a verseny győzelmi díját, senkinek semmi szava
nem lehet jogához!
Ajha! Kegyess Ferenc juhász fölvette ugyan a versenydíjat, mert hiszen megszolgálta. Viszont
dúlt-fúlt a csúfságért, hogy saját fejét tudták be szamárérdemi alanynak. Szegény Muki szenvedte
meg persze gazdája mérgét. A dicséret és jutalom helyett a juhász kegyetlen elrakta őt. Aztán a
másfél napos dáridó alatt, amíg a juhász bújában bedanolta a vásár egyik sátor-csapszékében a
versenydíjat utolsó petákig, Muki étlen-szomjan kerülgette a koplalófát, amihez a juhász kötötte ki a
sátor mellé, dicsősége napján.
Na, de hát ez nem maradt az utolsó versenynek, amiben Muki győzött. A következő évi
versenyen is ő lett az első. Meg még két újabb versenyen.
Akkor nagy változás roppantotta meg Muki életét.
A kengyeleskúti puszta kegyura, valami átkozott élelmes bérlője noszogatására, föltörette
szántónak a gyönyörű vadon legelőt. Muki gazdája, a juhász, átnyergelt parasztnak. A faluba
költözött, és túladott Mukin.
Ez rettenetes válságot hozott Mukira.
Ő a nemes, szabad pusztai életbe született bele, és ezt nemcsak megszokta, de rajongott érette.
A juhnyáj, a Bodri kutya, a végtelen vadvirágos mező úgy hozzánőtt a Muki szívéhez, hogy
enélkül nehezen képzelt is jobb életet magának.
Ezzel szemben mi történt vele?
Egy kisebb mezőváros fűszerese vásárolta meg Mukit. Hámba fogták őt egy kis kocsi elé. Kijárt a
piacra. Kijárt a fűszeres tanyájába a határba, mindenféle szállításra. Hajcsárjának pedig kapott a
nyugodt, erélyes juhász helyett egy vén, házsártos, félkótya hetest.
Dehogyis lett volna elbírhatatlan a Mukinak a reárótt munka. Élelmezésére sem lehetett panasza.
Még jobb is volt, mint a pusztán. A szállása, a rendes, meleg kőistállóban éppenséggel jobb volt.
Csak az a baj, hogy mind-mind kegyetlenül szokatlan.
Mukinak egész szervezete arra rendezkedett be, hogy ha terhet szállít, azt a hátán cipelje.
Szügyével dűlni a hámnak, és úgy vontatni a kocsit a hetessel a hegyében? Ezt rémísztő ostobának,
gonosznak, gyötrőnek találta Muki.
Igaz, lelkiélete a türelemre, engedelmességre, jókedélyre, igénytelenségre épült. Hát ha valamire
kényszerítették, igyekezett neki megfelelni. Így a hámnak való rugaszkodásnak is.
De közbe-közbe nem tehetett róla Muki, hogy ellenállhatatlan honvágy lepi meg a hámban a
pusztai, szabad csatangolás után. Ugyancsak eszeveszett indulat is a mostani, gyatra robotja ellen,
amivel magafajta nemes állatot aláznak meg.
Hát Muki ilyenkor vagy tombolt, rúgott, harapott és kezdett őrjöngő vágtatásba abba az irányba,
amerre a pusztát sejtette, vagy szívettépő iázással az égre panaszolta fájdalmát, és
megcsökönyösödött álltó helyében.
A vén mogorva hetes, persze, nem sokat elemezgette a Muki lelkiéletét. Ha nem engedett
akaratának? Akkor vette az ostort, és fordított a boldogabb végére, azzal püfölte agy-főbe Mukit.
Muki pedig vagy fásultan tűrte az agyabugyálást, vagy pedig oldalt próbálta szétszaggatni hámját,
eltörni a kocsi rúdját, ágaskodni, fölrúgni, csak éppen előre nem haladt egy tapodtat. Hátra! Azt
inkább! Holott hát ez nem szamár-, hanem ráktulajdonság.
Mindenesetre kivételeskedésnek és különcködésnek számított Muki egész viselkedése. Viszont,
ha ez a vén hajcsárnál nem talált értésre, azért akadt elég más kedvelője.
A kis mezőváros népe, kiváltképpen az ifjúság és gyerekhad, valóságos kedvencévé avatta Mukit.
Ha megpillantották, hogy rendesen kocog kis kocsijával, sajnálkoztak, és biztatták Mukit:
– Muki? Hát húzod a kocsit? Mi lelt? Ne hadd magad ráncba szedni, Muki! Micsoda szamár
vagy?
Ilyeneket kiabáltak feléje!
Az öreg hetes maga állandó szurkolásban volt: mikor fogja el Mukit a makranca?
Egyet megfigyelt már Mukin. Hogy el a háztól szívesebben megy. Vissza a házhoz? Mindig rájön
a bolondja.
Más igavonó barom éppen ellenkezőleg csinálja. Az otthonától el kedvetlen távolodik, az otthona
felé készséggel indul. Mi legyen az oka, hogy Muki fordítva teszi?
Az öreg hetes úgy akarta megfejteni ezt a talányt, hogy Muki a ház felé, a városba, a fűszeres
tanyájáról rendesen terüvel jön, tehát a megfeszített húzás ellen tiltakozik a csökönyösködéseivel.
De hát megesett, hogy Muki a háztól elfelé vitt vígan terhet, és a háztól vissza, üres szekérrel
bosszantotta vérig makrancaival kocsisát.
Valami más bibinek kellett itt lennie! Csak a vén hetesnek kiszámíthatatlan volt Muki, éppúgy,
mint ő Mukinak.
A talány pedig egyszerű volt. A Muki lelkében sosem csillapult a sóvárgás a puszta után, és nem
szűnt meg a hit sem, hogy valaha mégis visszakerül oda. Ez támadt föl benne, amikor elindult az
istállójából, kivált, ha a határba mentek, és a csalódás tette dühössé Mukit, amikor a vágyott puszta
helyett visszafordították az istállója kényes, biztos, de utált börtöne felé.
A juhász a Muki eladásánál persze hogy nem kötötte a vevője orrára, hogy szamara nem tanult
igásjószág. A vásárlók a csacsi szőrén a hámtörést nem nézték, csak azt, hogy jó lépésű, foghíjatlan
állat.
Így teltek hónapok, évek Muki új sorsában. Kínlódásait, búskomorságát nem méltányolta senki.
Sőt, meg voltak körülötte az emberek győződve, hogy Mukinak aránylag kitűnő a helyzete, a rendes
tartásban hízik, a rendes gondozásban szőre fénylik. De konok, szeszélyes, mulatságos dög,
kitanulmányozhatatlan! Ez az!
Hát egy napon a fűszeres tanyája felé kocog Muki a kis szekérrel. Valami veteményfélét hoztak a
konyhára.
Gyönyörű, verőfényes őszeleji napon, kora reggel értek ki a tanyára. A harmat még nem száradt
föl az árnyékban a fűről.
A vén hetes Mukit szokás szerint gyepelni engedte a tanya rétjén, amíg a veteményt a szekérre
terhelték. A Muki lábára azonban béklyót rakott. Mivel már megesett, hogy a hetedik dűlőből
kerítette vissza, ha nem béklyózta meg.
Ez is ismeretlen kínzatás volt Mukinak. Hogy a kecses lépegetés helyett összekötött mellső
lábbal úgy ugráljon előre, mint egy rossz veréb.
De hát a kövér, friss fű azért ízlett Mukinak. Alaposan bezabált belőle, éppen egy árnyékos
helyen, ahol a fű a harmattól lucskos volt még. Közben-közben égnek eresztett egy-egy keserves iát,
mintha azt zengte volna csacsinyelven:
– Hej, aranyos Puszta! Megöl itt a bánat éretted! Küldj értem, árva fiadért! Vigyenek vissza
hozzád!
De csak a vén hetes jött Mukihoz a puszta követe helyett, hogy a kocsija elé zargassa. A
kényszer, kényszer! Muki már mind ritkábban berzenkedett ellene.
Most azonban egészen más körülmény is közrejátszott, hogy Muki galibát csináljon.
A tanyától, a dűlőúton az országútig, baj nélkül bekecmergett Muki a terüvel. Ám a harmatos fű
veszedelmes táplálék. Muki hasa fúvódni kezdett. Irtózatos görcsök kezdték bántani Mukit.
Persze hogy hajcsárjának kellett volna vigyáznia rá: mit ehet, mit nem Muki. De hát a vén hetes
karimunkás volt, harangozó volt, kisbíró volt életében, legkevesebbet az állatokhoz értett. Így csak
azt vette tudomásul, amikor Muki megbikacsolta magát az országúton, hogy – megint elővette a
makranc!
Kapta hát az ostort, és a nyelével kezdte, sűrű káromkodások hozzáadásával, noszogatni Mukit.
Egyelőre hasztalan! Muki farolt, csára és hajszra rántott a szekeren, ágaskodott, fölrúgott, de útjának
nem indult.
Ezenközben a kis szekér mögött sebes robogással közelgetett egy kisebb méretű tehergépkocsi.
Az országúton jó bokáig érő por volt. A teherautó a kissé elferdített meseszólás szerint haladt: „Por
előttem, por utánam!”
Egy pillanat sem telt, hogy utolérte az országút közepén veszkődő szamaras szekeret, és már el is
tűnt a porfelhőben, elöl, ahogy ugyancsak hátul a csacsifogat is.
De amikor a porfelhő elkavargott, akkor a vén hetes meglepetve vette észre, hogy a teherautó alig
kis távolságra ott vesztegel az országút közepén. Két vezetője foglalatoskodik váltig körülötte. Úgy
látszik, valami szerkezethiba eldöglesztette a motort.
Még nagyobb lett azonban a hetes ámulata attól, hogy Muki a szekér hámjába egyszerre, minden
külön biztatás nélkül, beledűl. És viszi a megterhelt szekeret kocogva.
Így hát mihamar odaértek a teherautóhoz. De még sokkalta előbb észlelhették, hogy a
szállítmánya egy csapat birka. Ezek keserves bégetése verte föl a mezők pacsírtaénekes, zsongó
nyugalmát.
A sofőr akkor mászott ki éppen a motor alól, és állapította meg, hogy:
– Ennek kovács vagy szerelő kell! Ehol, tán megfogadhatnánk ezt az atyafit, hogy a szamarával
bevontassa az autót. Talán megy, ha mi is toljuk!
A vén hetes, illő borravalóért, hajlandónak mutatkozott a Muki kikölcsönzésére. Csak abban
kétkedett, hogy Muki hajlandó lesz vontatni az autót.
Mindegy! A kísérlet nem kerül sokba. Mukit a vén hetes hirtelen kifogta a kis szekérből, és az
autó elé kötötte.
De mi ez? A teremburáját! Muki mint a veszekedett fene kergetettje, se „gyüté!”-re, se ostorra
nem várva, rántott nagyot az autón, és vad ugrásokkal, inaszakadtig húzta-húzta-húzta! A gépkocsi
vezetőinek, a vén hetesnek alig kellett tolni, lökni itt-ott a nehéz teherautót Muki után.
Így haladtak remekül a város felé. Innenső végén is találhattak egy nagy kovácsműhelyt, ahol a
motort megjavíthatták.
Mindenki jókedvű volt, csak a buta birkák bégettek szomorúan az autón, vágóhídnak szánt
életüket siratva…
Hát igen! De ez volt a titka Muki példátlan iparkodásának is. A birkabégetés! Muki a régi,
boldog ifjúságának hangjait hallotta maga mögött a csúnya birkabégetésben. Azt hitte: végre a
puszta érte jött, meghallgatta sok keserves esengését. Az utált hámját majd lehúzzák róla! Akkor
újra a birkanyáj elé kerül, mint a puszta boldog, szabad állata!…
Hát lélekszakadtig dűlt neki az erőfeszítésnek, amiről azt hitte, hogy az utolsó!…
Ez az! Amikor szekerével Muki megbicsakolta magát az országúton, már irtózatos görcsök
dúlták a gyomrát. A szíve csak úgy kalapált már akkor. Gyorsan meg kellett volna trokárolni a
bendőjét. Az évek is eljártak már Muki fölött, akármilyen táltos jószág is volt. Hát ha minden kínját
és veszedelmét elfeledve, még a kovácsműhelyig való eszeveszett vontatást is vállalta Muki, ebből
már jó nem keletkezhetett.
Amint az autó megállott a kovácsműhely előtt, Mukinak mind a négy lába csúnya reszketésbe
fogott. Egy idétlent iázott az égre, ami rögtön csuklásba és hörgésbe fulladt. Azzal Muki
összerogyott, felborult, és egyet-kettőt rúgott még utoljára… Megütötte a guta.
Valóban, a birkák bús kardala volt a búcsúztatója. Mintha a puszta kegyes szelleme küldötte
volna őket egykori büszkesége végtisztességének!
Fegyelem
– Elvem, nem ismerkedni a lakóházban!
Tombor Ervin magántisztviselőnek ez után az ezeregyedikszer ismételt kijelentése után
természetesen az indokok és élmények tömege következik arról, micsoda súlyos hátrányokkal és
kellemetlenségekkel járnak a lakóhelybeli ismeretségek.
Folyamatosan és érdekesen még csak arról tud előadni Tombor Ervin, hogyan jutott a Károly-csapatkeresztjéhez és a frontharcos jelvényéhez, amit a gomblyukában hord.
Beosztották az 1914-es első világháború utolsó éve utolsó hónapjának utolsó hetében Tombor
Ervint. De az akkori általános zavarokban, amikor a menetszázad vonata Tombor Ervinnel a
harctérhez paraszthajszálnyi távolra jutott, hirtelen másik helyre rendelték, megint csak a harctérről
paraszthajszálnyira, ahonnan újra elrendelték… Így aztán az összeomlást a vonatban élte túl Tombor
Ervin. Viszont a menetszázadba való beosztása percétől harctéri szolgálatnak számított szolgálata,
tehát csapatkeresztre jogosultnak tarthatta magát!
Ezen a ponton Tombor Ervin remekül tudja ecsetelni azt a szörnyű izgalmat, amit ő a
harcterekhez ismételten közelítve állott ki…
Tombor Ervin jellemének alapja a békesség vágya. Talán kicsikét a betegességig is, az enyhe
fajtájú üldözési rögeszméig is.
A vállalat, amely kenyerét adja, ötven és egynéhány éve áll bukófélben. A bizonytalanság, a
rémhír, az állásért való rettegés Tombor Ervin életének légköre. Vad szorgalom, önfegyelem, a
legszükségesebbre való leszoritkozás, minden kényes természetű ügytől vagy könnyelműsködéstől
való tartózkodás szigorúan megvont keretein belül zajlik Tombor Ervin élete.
Különben családos ember. A felesége kitűnő háziasszony és egy fiú anyja. A fiút Ervinnek
hívják, apja nevére. Jeles tanuló, tandíjmentes. Egyetlen hibája, ha ugyan az hiba, hogy édesapja
szigorú nevelési módszere sem tudja letörni túlbuzgó virgoncságát.
Vasárnap délelőtt például Ervinke hazajön a kötelező istentiszteletről, és most már szabad a
napja. A tanulmányaival már szombaton délután és este készen lett. Szép, őszi nap van. Tizenegy
óra délelőtt. A vasárnapi ebédelés pontos ideje Tomboréknál egy óra.
Ervinke szépen betartva az otthoni kegyetlen illendőséget, édesapjához járul:
– Tessék, apuka, leengedni a ház elé focizni!
– Nem vagyok elragadtatva tőle, hogy itt labdázol az utcán a szomszéd kölykökkel! Délután
kimégy úgyis a rendes játszóterekre! – hangzik az apa felelete.
A kisfiú elkomorodik, elszomorodik. De engedelmesen várja apjától, hogy kifogása végleges
tilalom-e a focizásra vagy megmásíthatja?
Tomborné szól közbe:
– A gyerek, apukám, azt mondja, hogy a játszótéren rendes, közös, nagy labdával versenyeznek
vagy mit…
– Két kapura játszunk! – mondja a fiú.
– Szóval, itt az utcán Ervinke csak gyakorol a saját labdájával a versenyzésre. És igaza van
abban, hogy minek vettük neki a kis labdát, ha nem engedjük le vele gyakorolni?
– Mehetsz hát! – rendelkezik Tombor. – De ebédtől egy fél percet ne késs!
– A világért sem! – derül fel a fiú, és kezet csókol apjának.
Azzal rohan labdájáért.
Tombor ebédig lakatoskodott. Nagy szerszámosládáját előhozva, a kávédarálót javította.
A lakatos megcsinálta volna egyötvenért bonyodalmak nélkül. De Tombor takarékoskodott
minden filléren. Tehát maga javította meg a darálót. Most már a harmadik vasárnap délelőttjét
áldozta rá, és azonkívül hogy egyszer belereszelt a húsába, kettőötvenjébe került eddig a házimunka,
mert rezet vett, szerszámot vett, és a daráló még eddig csak forgott, de nem darált…
Háromnegyed egy után jött erre a keserű megállapításra Tombor. Dühösködött magára, és
bosszankodott feleségére jó előre, hogy kárörvend a kudarcán.
Ahogy a szerszámosládát kivitte helyére, a cselédszobába, egyúttal kinézett annak ablakán a fia
után. A szemtelenje már itthon lehetne!
A foci egy tűzfal előtt, egy üres telken folyt, és rá lehetett látni a cselédszoba ablakából.
Pont amikor kinéz Tombor, szörnyűséges dolgot szemlél.
Ervinke nekimegy egy másik fiúnak, őrjöng a haragtól, elkapja a másiktól a kezében tartott
labdát, és belerugdos a másik fiú térdébe, hogy az felordít. Akkor megragadja a vállát, fordít egyet a
játszópajtáson Ervinke, és hátuljába intéz ugyancsak több rúgást.
Tomborban gyilkos harag gerjedez fel erre fia ellen. Micsoda súlyos kellemetlenségeket zúdíthat
rá a fia ádázkodása! Elsősorban ez a haragjának oka. Másodrendű, hogy miért verekedik a fia.
Tombor felrántja a cselédszoba ablakát, és ki akar ordítani rajta a fiának.
Ám abban a pillanatban ünneplősen öltözve a házbeli mészáros és hentes jön el nejével az üres
telek előtt.
Az ő Berci fiuk az, akit Ervinke megrugdosott. Éktelen üvöltözést csap szülei felé a
hentesgyerek.
Tombor elsápad! Szégyen, nem szégyen, a csapatkereszt és frontharcos jelvények tulajdonosa
reszketni kezd. Igen! Szívdobogásos a reszketése. Bénulásos! A hang, hogy fiát erélyesen felkiáltsa a
lakásba, torkán akad. Mi több? Ahelyett hogy kihajolna az ablakon, elhúzódik tőle, hogy ne lássa
senki: tanúja volt a jelenetnek… Ajjaj!
A mészáros és hentes második emeleti lakó. Tomborné köszönő viszonyban van a hentesnével.
Tombor, elvei szigorú fenntartásával, nem hajlandó a házban senkivel semminemű érintkezésre,
köszönő viszonyig sem megy!
Nejével már szót váltottak többször erről. Tomborné egy véletlen, ártatlan kis eset kapcsán jutott
a hentesné személyes ismeretségéhez. De tíz napban egyszer váltanak néhány barátságos szót.
Máskülönben Tomborné tartja magát a férje előírta tartózkodáshoz az összes házbeliekkel szemben.
A mészáros hatalmas termetű, domború mellű alak. Szelíd és kedves ugyan a tekintete és
mozgása. De Tombor lelkülete olyan felépítésű, hogy például az is hat rá egy emberből, hogy a
foglalkozása szerint éles késsel húst szabdal, bárddal eleven csontokat zúz szét, eleme a fröcskölő
vér és a lemészárolt állatok nyögése, hörgése…
Úgy van! Tombornak nincs elég lelki és testi és erkölcsi ereje, hogy a tulajdon veszedelembe
került magzatának sorsába avatkozzék.
A hentes meghökkenve, de nyugodtan hallgatja fiát a Tombor Ervinkéje ellen emelt panaszaival
és acsarkodásaival, hogy megbüntetésére keljen. A hentesné az, aki a helyzet megértésének
mellőzésével és az esetleges igazságtevés megkerülésével is, máris indul a fia bántalmazójának
meglakoltatására.
– Te, szemtelen csirkefogó! Hát mert nagyobb vagy, szabad neked ütni más gyereket?
Tombor érzi, hogy gyalázattal végig fogja nézni, amint a hentesné megcibálja Ervinkéje fülét,
vagy el is püföli. Nem mer mutatkozni, apja létére, a hentes nagy mancsaitól való rettegésében a fia
védelmére.
De hát Ervinke kicsikét vörösen és kicsikét hátrálva harsányan, bátran a hentes felé kiáltja:
– Csikós bácsi! Isten bizony! Szavamra mondom, kértem Bercit, hogy ne húzza itt ki a szíjat a
labdámból és mégis kihúzta. Most tönkrement! Tessék megnézni!
– Hagyd a fiút, mama! – szól rá a hentes nejére. – Hátha igaza van, hogy Berci megrongálta a
holmiját?
– Én nem! Nem! Nem akarattal! – sivalkodja Berci, ami már biztos bizonyítéka, hogy Ervinke
fellépése csakis az önbíráskodásban túlzott, a kára tény.
Persze, a hentesné, az anyák másnemű igazságérzetével, nem akar egyebet, mint az erőszakot
erőszakkal torolni meg.
– De szabad neked azért a pajtásodhoz nyúlni? – folytatja előnyomulását Ervinke ellen az üres
telken. – Nem jöhetsz te panaszra hozzánk, hogy a vacak labdádat megcsináltassuk?
A helyzet ott tart, hogy Ervinke valamilyen vakmerő dacból nem él a menekvés lehetőségével,
hanem alig húzódva tova a hentesné ráemelt napernyője csapása elől, erélyesen rivallja rá:
– Apuskámnak kiáltok fel én is akkor, ha bántani tetszik! Ő elintézi magukat!
Tombor nagyot rezzen odafenn az ablaknál a hatalmára való hivatkozásra. Tetőfokára jutott testi-lelki válsága! Már mozdulna, hogy egy életem, egy halálom alapon lekiáltson, és esetleg kitegye
magát annak, hogy a marcona hentes odatakarítson neki a lépcsőházban majd egyet, amivel mehet a
sóhivatalba, mert hiszen egyszerű bírságnak kérdése egy könnyű testi sértés… Ohh!…
De mi történik odalenn?
A hentesné, a Tombor neve említésére, visszavonó mozdulatot tesz az ernyővel. Talán egészen
más, talán szintén megfélemlítő hatású rá is a Tombor kimért mozdulatú egyénisége, szigorú
tekintete, amit minden közeledés, barátkozás ellen ölt…
A hentesné leszerelődött:
– Hát vigyázz, ez egyszer még megúsztad tőlem, hogy a gyerekemet bántottad! De még egyszer
nem viszed el szárazon! – kiáltja Ervinkére.
A hentes ezzel egyidejűleg ráripakodott fiára:
– Takarodj haza! Majd számolunk!
A vész elmúlt! Tombor odafenn az ablaknál mélyet sóhajt. Boldog megkönnyebbülés egész
valója.
Látja odalenn, hogy a fia az eset másik tanújának, egy kislánynak azt mondja a távozó hentesék
után nyelvet öltve:
– Azt hiszik, hogy majd engem gyullasztanak be! Még ezért külön kap néhány flemmet tőlem a
Bercijük, amiért megfenyegettek!
Tombor, mintha most kerülne csak az ablakhoz, kihajol rajta azért is, hogy lássa, eltűntek már
végleg a hentesék, aztán leordít Ervinkének:
– Te komisz fráter! Utánad menjek az ebédhez hívni téged?… Mit parancsoltam neked?
Ervinke erre alázattal, bűntudattal rohan máris fel a sérült labdával.
Az ebédlőbe toppanva, lihegve és szemérmetlen hazugsággal mutatja a labdát apjának:
– Azért késtem, hogy megigazítsam a zsinegét! Tessék megbocsátani!
– És nem értél volna arra rá ebéd után is? – förmed rá kérlelhetetlen szigorral Tombor a fiára. –
Egy óra elmúlt!
– De akkor nehezebb a labdát megcsinálni, ha szelel! – kockáztatja meg a mentegetődzést
Ervinke. – Anyus se kész még az ebéddel! Hát most talán nem baj, ha késtem?… Ne haragudj!
Tomborné éppen hozza a levesestálat.
Tombor kicsikét visszás érzésekkel küzd magában. Mert hiszen rá kellene reccsintenie fiára,
hogy hazudott, ő látta a hentesékkel való perpatvarát, azonkívül rá kellene reccsintenie fiára, hogyan
meri bírálgatni szülője tetteit, édesanyja késésével mentegetni a magáét?…
De hát Tombor már túl zsarnokiasnak érezné fellépését és kényesnek is. Azért tehát megjegyzés
nélkül hagyja fia szavait, és csak a levegőnek ereszti:
– Tessék! Üljünk asztalhoz!
Az emberek jósága
Piskiri, a medvetáncoltató cigány, a fogadóban kifosztogatta a pénzéből kártyán a lókupecet.
Marcona, indulatos, veszedelmes alak volt ez a lókupec. A játék végén fölugrott, és ordítva
gyanúsította meg Piskirit, hogy hamisan játszott! Valamint követelte tőle vissza a pénzét.
Persze hogy vad dulakodás, huzakodás kerekedett. Ebből sikerült a cigánynak kiszakítani magát
és kereket oldania.
A lócsiszár rohant utána kifelé a fogadóból.
Markában kinyitott kacorját szorongatta, és a részegségnek őrjöngéses állapotában a
gyilkolhatnék volt egyetlen vágya.
A fogadón túl folyó szelte ketté a határt. A folyón rozoga palló vitt át. Közvetlen előtte érte utol a
lócsiszár a cigányt.
Azon módon a hátába mártotta a kacorját.
Piskiri, a cigány, borzalmasat üvöltött és összerogyott. A kacor hegye pont a szívén hatolt át.
Kettőt hördült, egyet vonaglott a havas országúton, azzal kampec lett neki.
A lócsiszár bambán hőkölt vissza a hulla elől. Majd mintha igazolni akarná szörnytettét maga
előtt, nagyot rúgott a tetembe:
– Megkaptad! – förmedt rá.
A cigány teteme kissé tovahemperedett a rúgástól, és hanyatt fekve maradt, mozdulatlan.
Ekkor a lócsiszár ráguggolt, kivette a cigány bőrzacskóját a pénzével. Majd a hullát a fél karjánál
fogva tovavonszolta a pallótól a parton.
A part azon az oldalon meredeken zuhant a vízre. A lócsiszár a cigány hulláját egyetlen hatalmas
rúgással küldötte az áradatba.
A loccsanás után körülnézett.
Senki sem láthatta a rémtettet. A havas tájék néptelen dermedezett a kora téli alkonyatban. A
fogadóban ugyan nem méltatták érdeklődésre a kocódást. Napirenden volt az ilyen.
Janka, a medveprimadonna, Piskiri párja, ezalatt egy elhagyott csőszkunyhóban feküdt a falu
másik végében.
Janka orrában karikát hordott, amibe vékony lánc akasztódott. A nyakán szöges örvet viselt
Janka, és abba vasrudat erősített a cigány, hogy táncoltatás közben a medve neki ne mehessen.
Azonkívül még vastag lánc is applikálódott az örvre.
Ennél a láncnál fogva vezette a cigány Jankát. És most is ennél fogva volt odakötve Janka a
csőszkunyhónak egy rozsdás kampószögéhez.
Igazság szerint azonban ez a sok óvóintézkedés csupa fölösleges, inkább is szimbolikus intézkedés volt.
Janka nem volt afféle vérengző, erdői fenevad. Hanem művelt, kedves művésznő. Fogságban,
kultúrában született. Talán a képzeletéből is kiveszett az a lehetőség, hogy valami élőlényt
megrohanjon és széttépje és fölfalja. A főzeléket, gyümölcsöt, kenyeret, édességet jobban szerette
Janka a húsnál, pláne a nyers húsnál. Meg sem emésztette volna ezt a gyomra. Mert már a fogazata
is tönkrement. Janka rég túljárt azon a koron, amit a legmerészebb és legvitálisabb primadonnák
még mindig ifjúkornak tartanak. Janka tulajdonképpen jámbor, okos, érelmeszesedésben sínylődő
medvebanya volt.
Művészi körútjaik alkalmával sok galibát okozott nekik a szállás kérdése. Az embereknek,
sajnos, leküzdhetetlen előítéleteik vannak a vadállatokkal szemben, akármilyen
jól idomított példányok is legyenek. Piskiri, a cigány, tehát úgy oldotta meg a szállás kérdését, hogy
a lakott helyeken kívül kutatott föl valami barlangot, kunyhót, aszalót, szénatartót, és húzódott meg
Jankával. Ha hűvös volt az időjárás, akkor Janka volt a kályha. Piskiri, a cigány, mellé feküdt, és
úgy aludtak.
Na, de hát most Piskiri, a cigány, egyedül hagyta Jankát, és ezt nem tudta mire vélni.
Már több mint huszonnégy órája nyugtalankodott Janka gazdája után. Fájt a szíve,
szorongásokkal telt meg: hol késik a gazdája? Amellett éhes, szomjas is kezdett lenni. Egyszer-egyszer már elbődült kétségbeesésében Janka. És nyüszögött, brummogott, kaparta a földet
kínjában.
A láncát egy vacak, rozsdás szöghöz erősítette a cigány, a csőszkunyhó cölöpjéhez. Hát Janka
ugyan egy kis rántással megszabadíthatta volna magát a szögről. Csakhogy ez súlyos fegyelemsértés
lett volna, amiért a cigány kegyetlenül elveri, ha megjelen. Azért Janka nem merte megkockáztatni,
hogy megszabadítsa magát fogságából.
No jó! Ez nem úgy értendő, hogy Janka a kunyhóból, mint más fenevad, egyenesen az
őshazájába, az erdőbe menekül.
Dehogy! Janka csupán a gazdája keresésére indult volna a közeli faluba. Mert Janka megszokta
az embereket, bízott bennük, szerette őket.
Miért is ne? Hiszen tánca közben az emberek körülállták, csemegéket adtak neki, és soha nem
bántották őt. Piskiri, a cigány, pedig úgy gondoskodott róla, mint az édesatyja.
Janka tehát tűrt és várt a láncán a csőszkunyhóban…
Két nappal történt mindez a karácsony estét megelőzőleg.
Janka most már negyvennyolc órája nyöglődött a csőszkunyhóban.
Nem bírta tovább. Kirántotta láncát a szögről, és egyetlen lökéssel elhárította útjából a
csőszkunyhó madzaggal bekötött ajtóját.
Azzal Janka künn állt a szabad mezőn.
Fehér volt a táj. Aranyos hólepel borította.
Janka megszimatolta a havon a gazdája nyomát, és elindult rajta, egyenest a faluba.
Már sűrű, alkonyi levegőben érkezett a falu szélére. Kezdtek kigyúlni a házak ablakai, és az
utcákon szentestét megelőző sürgés-forgás.
Janka a falu végén pont a betlehemesekkel botlott össze legelőbb.
Ahogy embercsődület láttára illett, Janka, mint régi medveprimadonna, kétlábra állott, és táncolni
akart az embereknek.
De mit tapasztalt?
A betlehemesek vad riadalomban menekültek előle:
– Szent Isten! – ordítozták. – A medvéje megölte a medvetáncoltató cigányt, és beront a faluba
újabb áldozatot keresni. Emberek! Segítség!
Janka nem tudta mire vélni az embereknek ezt a buta, modortalan viselkedését.
De hát elsősorban is a gazdáját, a cigányt akarta megtalálni. Azért nem töprengett, késlelkedett,
hanem újra négykézlábra ereszkedett, és a cigány nyomán most már ügetve indult tovább.
A nyomok a falun keresztül, a másik végében álló Körülszemét nevű fogadóhoz
vezettek.
Mint a betlehemesek, úgy tűnt el minden teremtett lélek a falu házaiba, éktelen riadalom
közepette, Janka elől. A kutyák veszett vonításba törtek ki. Az ólakban, istállókban rémület szállta
meg a háziállatokat.
A fogadó előtt elegáns urasági fogat állt. A két tüzes csikó, amikor a szél orrukba hozta a
közeledő medve szagát, nagyot horkant és ágaskodott. Aztán megbokrosodva vitték neki a kocsit az
úttalan határnak.
A fogadóból kirohantak a vendégek. De Janka láttára azok is hanyatt-homlok menekültek vissza
a fogadóba.
Janka iramodott tovább a cigány nyomán.
Mikor a meredek folyópartra ért, akkor már Janka érezte, hogy valami szörnyű történhetett
gazdájával.
Szinte zokogásnak hatott a nyüszítése, amint lemászott a meredek parton a vízig.
De ott?… Nos, ott eltűnt a gazdája nyoma… Janka panaszosan üvöltött az égre. És bele-belegázolt a folyóba, mintha követelné tőle vissza a gazdáját.
Ezalatt a faluban két puskás ember akadt, akik nagy bátran indultak az elszabadult fenevad
nyomába.
Persze hogy mihamar ráakadtak, merre ment Janka.
A fogadóból is kijött egy fegyveres mezőkerülő. És egy csomó kíváncsi néptől követve, a három
puskás odarohant a folyópartra.
Janka, amint észrevette az embereket a part tetején, tüstént illendően állt kétlábra. Nagyot bődült
esedezően, mintha kérdezné: – Emberek, nem láttátok Piskirit, a cigányt, a gazdámat?
De hát a három hős puskás félreértette Janka ordítását és ágaskodását. Célba vették, és egyszerre
sütötték rá fegyverüket…
Janka összerogyott, és nyögő, vonagló teste befordult az árba…
Így végezte életét, pont a szeretet szent estéjén, Janka, a medveprimadonna, aki bízott az
emberekben, és hűséges volt gazdájához.
Az olvasó
Talán minden újságíró álmainak álma, hogy megírja a maga irodalmi remekét. Próza legyen az
vagy vers, az mindegy! Az író, a költő ott sírja vágyát az újságíró lelkében akkor is, ha a
rokonszakmai betűözön révén a legragyogóbb hírnév elkényeztetettje.
Ma például széles e Magyarhonban mindenki ismeri Csaposs Benő nevét. Éspedig nagyszerű
cikkei révén, amit egyik legnagyobb napilapunk helyez kövér betűkkel a legjobb hasábjainak élére.
Minden kartársának tippelése szerint Csaposs Benő előtt vagy valamely vármegyének főispáni
széke, vagy a sajtófőnöki díszállás, vagy még följebb, az államtitkári, kultuszminiszteri tündökletes
tisztségek, mint könnyen hozzáférhető emelkedési lehetőségek csúcsosodnak, ha az újságírói tollat,
illetve írógépet odacsapja.
És érdekes! Még ilyen komoly pályafutás közben is ráér, hogy magában, a szíve legmélyebb
zugocskájában, az egykori kezdő tollforgató ábrándjait dédelgesse, vagyis magyarán, a komolytalan
irodalmi működéssel foglalkozzék.
Csaposs Benő látván láthatja naponta a szerkesztőségben, hogy a tárcarovat, a regényrovat
anyagát micsoda szerencsétlen alakok hozzák össze. Írók, költők! Ajjaj! A legtöbbje nyomoronc és
félhülye. Már a portás utánuk köp az óriás hírlapvállalat kapujában. Hol állanak ezek tekintélyben
egy rendes, fixfizetéses, kebelbeli újságírótól? Ha persze véletlen nem azok!
Csaposs szíve legfenekén mégis ezek sorsát irigyli. Valaha, amikor az első sorokat vetette
reszkető lázban a kéziratpapírra, azok versek, azok novellák, azok regénytervezetek voltak. Csaposs
Benő úgy képzelte, hogy lelkében olyan irodalmi remeknek kell megfogannia, ami egy csapásra
nevet, pénzt, függetlenséget hoz számára. Dehogyis kívánt, mint egy rossz hivatalnok, naponta
szerkesztőségben kuksolni és cikket agyalgatni ki, olyankor is, amikor a hányás veszi elő a
gondolatára is! Dehogyis gondolta azt, hogy: jobb meggyőződései ellenére, esetleg fajankók, esetleg
csirkefogók előtt kell hajlongania, vagy puszipajtáskodnia velük, mert azt a lapvállalat üzleti
érdekei, pártállása úgy kívánják… És a többi… Ami most remek kilátásokban nem szűkölködő
életét teszi és további előmenetelét.
Csaposs előtt valamikor szent volt a betű! Rovását nem a ravasz, igazságtalanságokat takaró,
könyörtelen, gonosz életharc egyik eszközének szánta a maga számára. Ellenkezőleg! Az Isten
mosolyának sugárzását akarta közvetíteni embertársainak a betűrovásban. Az emberiesség, a
léleküdítés, a művészet egyetlen érdemes munkáját akarta hivatásának a betűrovásban…
Mi térítette el a magának szépen kiszabott útról? Csak az, ami annyi más társát! A kétkrajcáros
gondok!
Csaposs Benő díjbirkozó termetű, jóképű fiú, elegáns és jómodorú. Iszonyatos nyomorokat
szenvedett át egészen zsenge ifjú korában. Valamiféle egzisztenciát, a versíráson és
elbeszélésgyártáson kívül, azzal szerzett, hogy a Köszönő Ember szerepét töltötte be egy éjjeli életre
alapított kávéházban.
A kávéház tulajdonosa iskolapajtása volt Csapossnak. Egészen barátilag folyt érintkezésük. De
hát lényegében Csaposs éppúgy mozgott főnöki utasításra a kis, elegáns lebujban, mint akármelyik
más alkalmazottja.
Érdekes, hogy az őszinteségében darabosabb német szellem, Kidobó-nak nevezi a Köszönő
Ember intézményét. A foglalkozás velejét tekinti, és aszerint kereszteli el űzőjét.
A fortélyosabb és lovagi, illetve külsőséges formákra többet adó magyarok, a hivatása
legkellemesebb pontján látják a Köszönő Embert elnevezésénél. Ahogy a belépéskor fogadja,
üdvözli a lokál vendégeit, nem pedig, ahogy végül bánik el velük… Esetleg!
Ilyen éjjeli lebujokban, akármilyen finomak és elegánsak legyenek, majdnem minden éjjel
megvadul néhány részeg pali, valami marhaságon, de esetleg tisztán deliriumban is. Összetűzés,
garázdálkodás, törés-zúzás nap nap, illetve hajnal hajnal mellett megtörténik.
Ennek levezetése, elsimítása a Köszönő Ember szerepe, sőt főszerepe.
A tulajnak nem lehet, nem szabad az üzlet jó hírneve érdekében az őrjöngő, rendháborító
vendéget a hivatalos karhatalom kezére juttatni. Ugyancsak nem lehet érdeme szerint elagyabugyálni
és kilódítani. Ebből mind kívánatlan, vendégriasztó hercehurca, botrány, hírlapi cikk támad.
A Köszönő Embernek kell megtalálni a helyzethez illő megoldásokat. Lecsitítani az őrjöngőket,
ha kell egy-két négyszemközt odakent, de orvosi látleletre alkalmatlan csapással. Aztán, ha a pali
elájult, akkor odaállni a cirógató dajkájának, bedugni taxiba, esetleg hazakísérni… Satöbbi, satöbbi!
Ez csuda nehéz, bonyolult dolog mind!
A Köszönő Embernek nem lehet ám holmi ijesztő, komor pofának lennie, hogy a nyúlszívűbb
palik tőle való dermedezésükben ne merjenek nekilendülni a vigadásnak, sőt egy kis randaliázásnak
is. Csak hadd éljék ki magukból busás önköltségen cezáromániájukat a legpipogyább fráterek is. De
az átlagos disznólkodás határát azért át ne lépjék! Itt kell állnia ügyes őrséget a Köszönő Embernek!
Őneki sokat kell tudni inni, hogy jó példát mutasson a gyámoltalanabb paliknak. De neki
magának nem lehet elinni az eszét, hogy aztán ez lélekjelenlététől, fogékonyságától, türelmétől,
kedélyétől megfossza őt.
Őneki kellemes társalkodónak kell lennie, hogy esetleg buta, unatkozó, nagypénzű és vigadni
vágyó vendégeket belehangoljon a mulatságba, és elhitesse velük is otromba viselkedésükről és
zagyva beszédükről, hogy csupa kecs és szellem.
Őneki, személyében a társaságbeli, gondtalan úriember minden látszatát kell kelteni. Mert
gondterhelt, szegényszagú alakkal senki sem hangolódik szívesen cécóra.
Bizalmas pletykákat, legújabb viccet, szájíz szerinti politikai vagy osztálymeggyőződést készen
tartani muszáj a Köszönő Embernek. De tanácsos lóversenytippeket is hordozni jegyzőkönyvében,
úgyszintén csalhatatlan kártyaszisztéma pontos képletét, nemkülönben engedékenyebb és
jutányosabb művésznők telefonszámait és címeit. Fújnia kell a legutolsó slágert. Tartania kell
magánál szórni való pénzt, zenészeknek és rendeléseknek is, hogy megszégyenítse a smucig
palit… Persze ő aztán az elherdált pénzt percenttel visszakapja…
Kötélidegzetűnek, hidegvérűnek kell lennie. Keresztényi bocsánatra és hóhéri kegyetlenségre
pillanatnyi fordulatokkal hajlandónak kell lennie. Költekező vendégtől le kell nyelnie a súlyos
sértést, amikor részeg. Sőt ha netán az ő fejéhez vág egy poharat, üveget, azt úgy kell fogadnia, mint
az üzletbe beletartozó kellemetlenséget. Megtorlás, kihívás? Arról szó sem lehet! Egyéni önérzete
nem lehet a Köszönő Embernek!
Nagyjában és általában ezek lennének a Köszönő Ember kiskátéjának cikkelyei.
És hát, ha ezt a tisztséget Csaposs Benő éveken át kifogástalanul ellátta, akkor igazán kár volna
külön – s különb jellemrajzot adni róla.
Áldatlan és gyümölcsöztethetetlen irodalmi működését persze nem hagyta abba.
Szerkesztőségek, napi és havi folyóiratok gyakran látták őt munkáival, leginkább apróbb
lélegzetűekkel.
Ámde közben Csaposs Benő, mint mondani szokják, a szíve vérével írta meg nagy regényét az
évek során. És amikor elkészült vele, akkor több példányban legépeltetve, azzal kezdte meg
házalását…
Sikertelen!
Hat kiadóvállalat utasította vissza élete keserves és egyetlen reménységét. Nem számítva ehhez a
szerkesztőségeket, amiknek folytatásos közlésre ajánlotta föl regényét.
A visszautasítások között akadtak gorombák. Kereken közölték bennük Csapossal, hogy:
munkája tehetségtelen, sőt élvezhetetlen kvacsni, amiben lehetetlenül és unalmasan keveredik össze
a detektívregények korlátolt és erőszakolt érdekfeszítése, a kibírhatatlanul hosszadalmas
lélekelemzéssel!
De ezek a kerek visszautasítások kegyesebbek voltak hozzá, mint a körmönfontak, amikben még
remekműnek is nevezték Csaposs Benő írását. De persze jött a „de”. De a közönségnek magas lesz!
A kiadás üzlet. Az üzletnek nem érdeke, hogy néhány kiválasztott lélek gyönyörködtetésére fogant
művet nyomjon ki. Más tárgy, más hang kell. Majd Csaposs Benő megtalálja ezt idővel!… Meg a
többi!
Összegezve az összegezendőket, Csaposs Benő regénye fiókjában maradt. És Csaposs, mint
üzleti nyelven mondják: realizált! Akkora ábrándtömeget, akkora munkát, akkora gondosságot
fektetett bele nagy munkájába, hogy nem bízhatott benne: újabb hasonló erőfeszítést kibír a
lelkülete! Akár tehetségtelen írónak, akár tehetségesebb, semhogy szellemének kincseit értékelni
tudja kora, és azt egy szebb jövő ássa majd ki… Csaposs sutba vetette egyelőre irodalmi
működését…
Történt pedig ez körülbelül azzal egyidejűleg, hogy Csaposs Benő mint újságíró kezdett bizonyos
sikereket aratni tollával.
Nem volt eleinte elragadtatva effajta sikerétől. De hát minden összejátszott, hogy Csaposs Benőt
ezen az új úton kergesse tovább. Az a rongy kis bukdosó lapvállalat, aminek Csaposs harmadrendű
riportere lett, olyan méretűleg kezdett gyarapodni, sokszorosodni, hogy Csaposst meglepetésszerűleg
ragadta fölfelé a boldogulás kellemes hulláma. Százszor tökfejűbb is lehetett volna, mint amilyen,
akkor is előrejutott volna, a véletlen kegyelméből. Hát még úgy, hogy az újságíráshoz határozott,
átlagon felüli tehetsége volt, és ezt éppen a kellő időben fedezték fel Csaposs Benőben, és
ragyogtatták meg a lapja néhány százból néhány százezer példányszámra emelkedett hasábjai.
A lapvállalat aztán a rokon könyvkiadó szakmába is átcsapott. Eleinte inkább politikai vagy
társadalmi szenzációkra pályázó művekkel szaporította az 1930 és 1940 közötti évtized könyvpiacát.
Aztán mással is.
Ez a könyvpiac, mint tudjuk, szinte megvadult a tekintetben, hogy a válogatást, selejtezést,
ellenőrzést, az írásműveknek minősítésével szemben mellőzze. A legszemenszedettebb,
legzavarosabb marhaságok nemcsak megjelentek, de el is keltek, sikert is arattak. A türelmes papír
és nyomdafesték példátlan pocsékolásával, a kontárkodás szinte állandó diadalünnepeit ülte a
könyvpiacon, a szórványos irodalmi becsű művek mellett, illetve azok rovására. Az embereken talán
már nem is olvasási düh, de veszettség tört ki, és csapott egyre nagyobbra ebben a nevezetes és
emlékezetes évtizedben.
Ha írókat, ha lektorokat, ha üzletembereket hallgatott meg valaki, egyenesen elszörnyedhetett
azon, hogy a szellemi munkáról teljességgel csak mint a lisztről, paszulyról és más árucikkről, úgy
tárgyaltak. Sőt még irodalmi árucikk minősége, mint a bőré vagy szöveté, vagy cukoré. Mert hiszen
azoknál a prímább minőség biztos értékű maradt. Az írásműveknél a középszerű, az utánzat, a
silányság sokkalta inkább megfelelt a kereskedelemnek. A könyv úgyszólván kilóra kelt. Meg aztán
a csomagolási mód, a könyvfödél, a kötés jött számításba. A tartalom? Legföllebb a füzetes
ponyvaműveknél jelentett valamit. Mert ott, ha nem vérfagyasztott, nem émelyített, nem
érdekfeszített, akkor nem fogyott a mű…
Ennek a legremekebb nyomdai pezsgésnek kellős közepén ejtette el csak úgy mellesleg a lapvállalat testvérvállalatának, a könyvkiadónak huszonöt igazgatója és hat vezérigazgatója közül a
legbuzgóbbik és legvakmerőbbik előtt Csaposs Benő, hogy: neki is van a
fiókjában egy talán irodalmilag valamicskét érő, de üzletileg gyönge reményekre jogosító régi
regénye!
Hát a jó vezér csaknem dührohamot kapott:
– Regényed? És te ezzel lapítasz? Most, mikor a fejem majd szétszakad, honnan vegyek
munkákat ebbe az új sorozatunkba? Azonnal add ide!
– De nézd, kérlek! – kezdte Csaposs a szabadkozáson. Mert hát a lelkében rejlő régi
lelkiismeretesség, szerénység és úri nevelés vad harcot vívott a vágyával, hogy a műve
nyomdafestéket lát, talán érdemetlen is. És ez az érzéskavargás elpirította és dadogóvá tette.
Persze a vezér erélye pillanatok alatt végzett Csaposs aggályaival. Öt perc múlva már a vezér
kocsijában ülve robogtak Csaposs lakása felé a kéziratért, majd vissza a nyomtatóüzemhez.
Csaposs a gépkocsiban belepillantott itt-ott rég heverő művébe, és észleletei rettenetesek,
gyászosak voltak műve értéke felől. Tiszta bárgyúságokat fedezett föl írásának olyan helyein is,
amelyek valaha lázba hozták és reményekre buzdították. Most már tökéletesen igazat adott
azoknak, akik visszautasították ezt a szörnyű fércmunkáját.
Majdnem dühvel fordult vezér barátjához:
– Ezt nem adhatod ki, kérlekalássan! Belátom most már magam is, hogy nem sikerült. Ez csak
cégérezhet!…
– A fenét – rivallt rá Csapossra a vezér. És biztonság kedvéért kiragadta kezéből a kéziratot. –
Hiú vagy! Képzelődő vagy! Mint minden tehetség. Csak te – sajnos – az ellenkező végletbe, a
kishitűségbe dolgozod bele magadat. Én a nyakam teszem rá, hogy kitűnő munkád ez!
Csaposs nem tágított. Még huzakodtak is a kocsiban a kéziratért. Végül is a vezér ülőgumói alá
tette, végleges óvóhelyre a regényt Csaposs akaratoskodása ellen. És ezzel sorsa megpecsételődött.
Csaposs könyörgött, hogy legalább átnézze, átsimítsa, meghúzza kissé a kéziratát, aztán
becsületszóra visszaadja! A vezér hajthatatlan maradt: majd átolvastatja a vállalat legjobb hivatalos
lektorával a művet, és annak véleményében Csaposs megnyugodhat!…
A regényt másnap már szedték. A lektornak a vezér huszonnégy órát adott a mű megbecsülésére.
Viszont már eleve fölszabadította a szigorától azzal, hogy: a Csaposs Benő név egy köteten bármi
tartalomnak tökéletes befejezője a közönség számára. Hát a lektor inkább römizett délután, és
bridzsezett este, majd bakkozott hajnalig, és aludt délig, a huszonnégy órai olvasási haladék
kitöltésére, semmint Csaposs Benő remekével rontsa a szemét.
A regény megjelenését óriási hirdetéstömeg előzte meg.
A lapvállalat három nagy és négy mellékújságja, négy szak- és irodalmi testvérfolyóirata és több
érdekkörébe kényszerülő közlöny, valamint napilap, rajzolt és vastag betűs, egész és fél és
harmadfél hasábos hirdetményeken föcskendezte bele az olvasók millióinak szemébe Csaposs Benő
tündöklő remekművének magasztalását. De jelentek meg plakátok is az utcán, Csaposs monoklis
fényképével, és a mozi, rádió is üvöltötte-rikácsolta, nyiszeregte a közönség fülébe Csaposs irodalmi
remekének dicséretét.
A könyvkereskedések csaknem sort állottak megrendeléseikkel a kiadóhivatalnál a Csaposs
könyvéért.
Ez előzte meg megjelenését. Akkor pedig az öles kritikák zúdultak rá a nagyérdemű közönségre,
a Csaposs regényének ismertetéséül és méltatására… De úgy ám!
Csaposs Benő különben sem ostoba fráter nem volt, sem paranójás nem volt nagyobbmérvűleg,
mint amennyi egy átlagos ember lelkiségében annyira szükséges, hogyha nincsen meg, akkor elő kell
idézni az élet rossz behatásai elviselésére, akár egy pohár borral vagy más bódítószerrel és
elszóródással… Szóval Csaposs Benő józan ítélőképességét és egészséges valóságérzését nehezen
kezdte ki valami csinált, valami ál dolog, de hát a regénye diadalmas ügye mégiscsak kikezdte kissé.
Hiszen, hogy úgy mondjuk, annyira elemi vágyálmai vonalán mozgott ez a siker, hogy befolyása
szinte ellenállhatatlan kényszerrel volt egyértelmű Csaposs Benő lelkére nézve. Megszédült tőle ez a
derék, rendes ember, és már ha kezébe vette regényét, ő maga is úgy vélte: betegesen szigorú
önmagával szemben, mert műve tényleg nagyszerű, különös mű, szokványosságában egyéni,
fölszínességében mély, nehézkességében könnyed, és amit akarunk!… Szerelmes emberek így látják
szerelmük tárgyának fogyatékosságait is bájaknak és vonzó érdekességeknek…
Ha Csaposs Benő lelki tabellája nem itt tartott légyen, nem érte volna őt oly keservesen egy
csalódás.
Kikerülhetetlen volt, hogy regénye megdicsőíttetése közben Csaposs Benőnek ne jött volna
alkalma a regényét illető dicséretek ellenőrzésére.
Legelső volt egy társszerkesztő kebelbarátja. Ez bődületes jelzőkkel tűzdelt kritikát írt Csaposs
regényéről.
De hát amikor Csaposs faggatni kezdte őt regénye legjelentősebb fejezetéről, akkor
kisült, hogy a kedves puszipajtása nem is olvasta a regényt. Nem! Bele se nézett! Egy fiatal
kollégával mondatta el magának a regény kivonatát, és így írta a kritikát róla.
Csaposs rácsapott a fiatal kollégára. Ez a fiatal lelkek kaján őszinteségével vallotta be, hogy: ő is
csupán itt-ott belenézett a regénybe, és így értesült tartalmáról, mert tömör irálya miatt hosszú
tanulmányt, türelmet, szinte önmegtartóztatást igényelt volna a regény sorról sorra való elolvasása, s
gyorsan kellett a kritika.
Csaposs megértette ebből a körmönfontan egyszerű vallomásból azt, amit a maga józan esze is
megsúgott neki, hogy: regénye élvezhetetlen és megemészthetetlen!
Rettentően szenvedett a szégyenérzettől, hogy: azok közé az alakok közé tartozik éppenséggel
élete összes álmainak valóra váltódott tárgyával, a regényével, akiket nem önérdemük, de külső,
alantas nyomás juttat sikerekhez.
Dehogyis folytatta tovább puhatolózását: hogyan hatott olvasóira regénye? Ideges lett, ha valahol
csak szóba került. Kitért, elmenekült minden róla való társalgás elől.
Viszont még így is egész sereg gyászos és megalázó értesüléshez jutott irodalmárkodása
értékéről. Sokszor elevenné piszkálódott még sebe elszólások, akaratlan kihallgatott beszélgetések
révén… Borzalmasnak találta annak elképzelését, hogy a könyv agyonreklámozása mennyi
jóhiszemű olvasó kezébe adta művét, és hogyan változtak át olvasása közben nyájasból dühössé az
olvasók, és vágták földhöz regényét…
Hónapok teltek. A kegyes Idő minden kínos sajgást megenyhít. Csaposs is kiheverte lelkében
rossz emlékű sikerének utónyavalyáit.
Tél eleje járta éppen. Csaposs szenvedéllyel áldozott az utóbbi évek kispolgári körökben is
felkapott sportjának, a síelésnek. Remek testalkata a zárt levegős szerkesztőségi munka mellett
áhítozta a mozgást, a vadon metsző, tiszta levegőjét.
Csaposs Benő a karácsonyi három szabad napját hatalmas sítúrára szánta a hegyek közt. Éspedig
nem valami főváros-környéki kirándulást tervezett. Sőt afféle divatos, agyonlátogatott vadregény
zord tájait sem akarta választani körútja számára. Hanem valami hamisítatlan, fölfedezetlen helyet
akart megtudakolni ünnepi üdülése számára. Így döntött a Kányakő nevű, remek, magaslati, szűz
hómezőket rejtő hegység mellett.
Ez félnapos vonatozás Budapesttől, és kocsiút is valamennyi.
Útitársnak Miskát, egyik fiatal szerkesztőségi szolgát vitte magával Csaposs. Miska eredetileg
rikkancsgyerek volt. Mint toprongyos, maszatos alakot emelte ki helyzetéből Csaposs Benő, és rakta
be a vállalat rendes alkalmazottjának. Miska elegánsan kiöltözködött, meghízott, vakmerő,
szemtelen kölyök volt már rikkancsnak is, hiszen ez velejár a szakmával. Most még a szerkesztőségi
állásában hozzátanulta a mosolygós képmutatást is, a szemrebbenés nélkül való szemérmetlen
hazudozást, emberek ügyes falhozállításának tudományát is Miska. Állása könnyű volt és
jövedelmező, bizalmi állás a vezér és főmunkatársak folyosóján. A Miska fizetésének kétszeresét
tették ki mellékjövedelmei. A vállalat minden piszok cselszövényében csalhatatlan biztonsággal s
szakértelemmel igazodott el Miska tevőleg vagy szenvedőleg egyaránt.
A havasi körútra Csaposstól megkapta Miska egyik kitűnő állapotban leledző hegymászó ruháját,
bakancsát. És teljes lelkesedéssel vállalkozott az érdekes, kalandos kirándulásra.
Amikor a rotációs gépek az ünnepi szám megszámlálhatatlan íveit nyomták, Csaposs Benő és
Miska már régen a szabad természet ölén faroltak fölfelé, egy csengős parasztszánkán, a bércek
közé.
Állomásuk helye egy kis nyári fürdőhely rozzant, kényelmetlen, drága, koszos, de bűbájos
kilátású szállodája volt. Innen akart Csaposs mint főhadiszállásról, különböző kiruccanásokra
kerekedni a környékbeli símezőkre.
Egy kis kellemetlenség avatkozott a kitűnő üdülés örömébe. Csaposs a fővárosban, ahol
voltaképpen csak egyik gőzfűtéses helyiségből a másikba robogott át, erős náthát szerzett.
Pesten nem tartotta érdemesnek feküdni vele. Csak izzasztó porokkal és szeszekkel gyógykezelte
magát. A hűlése így, mint szokott, lappangó nyavalyává idült. A síkörútra való készület és az indulás
izgalmában például, úgy tetszett, teljesen megszűnt a nátha. De a vonatban, főleg az unalmas,
döcögő, minden tanyánál megálló szárnyvonalon, újra kitört teljes erejében Csaposson.
Amire a kis szállóba megérkezett, tekintélyes fokú lázat mérhetett magán. Szédületek,
gyöngeségek lepték el egyre-másra.
A szálló nyomorúságos szobáiban álltak ugyan elég rendes vaskályhák. De már ami a többi fajta
ellátást illeti, ebben gyatra volt a helyzet. Téli vendégekre alig számítottak itt. A szállóépülettel
összeragadott kis házban egy család lakott. Egy mogorva öreg ember, hasonló felesége és két lányuk
állt a vendégek rendelkezésére a kiszolgálásban. De hát inkább buzgóságukat értékesíthették csak,
mint más lehetőségeket.
Csaposst ez nem zavarta. A Miska hátizsákja és a sajátja tele volt remek konzervekkel, pecsételt palackokkal. Csaposs kivett két szomszédos szobát a szálloda emeletén. Jól befűttetett.
Egyebet nem szükségelt.
Késő délután érkeztek. Korán, alaposan belaktak. Csaposs beszedett egy csomó gyógy- meg
altatószert és lefeküdt. Hánykolódott és izzadt kegyetlen egész éjjel. De amikor kinyitotta a szemét
reggel, úgy tetszett neki, túladott nyavalyáján. Egy kis remegés, egy kis borzongás, enyhe
szaggatások és nyilallások maradtak még tagjaiban. Ámde mi ez olyan vasszervezetnek és
szerkezetnek, mint amit Csaposs Benő magáénak mondhatott?
Délelőtt máris neki akart vetemedni a bércmászásnak!
Miska természetesen olyan előkelő és költséges szórakozáshoz, mint a síelés, nem értett. Nem is szándékozott valaha is megtanulni. Csaposs sem akarta igénybe venni
őt olyan szerepre, hogy síútjain is magával vigye.
Amikor Csaposs útjára kerekedett, az idő egyáltalán nem rémlett biztatónak a síelésre. A hó
idefönn lehetett úgy kétaraszos már. A hőmérséklet azonban nagyon megereszkedett. A természet
kiszámíthatatlan szeszélye a csikorgónak induló időben hirtelen valami enyhe borulatot hozott a
vidékre. Hajnalban sűrű-sűrű dara hullott. Aztán ez a jeges áradat mindinkább átvizenyősödött.
Végül szabályos havas eső zuhogott egy-két órán át. De olyan bőséges, hogy már erősen fenyegette a
síelésre alkalmas hóréteget is. Aztán hideg szél kelt, anélkül hogy az ég kitisztult volna. Az erdő
csillogó, tündéri üvegerdővé vált. Gyönyörű, de egyben rémes és fenyegető is volt a hegyi táj. A
borulat nemhogy engedett volna, de sűrűsödött. A piszkos, szürke, nehéz fellegek szinte úgy lógtak
alá az égről, mintha éjszakává akarnák változtatni a nappalt.
Csaposs aránylag elég undorítónak és riasztónak találta ezt az időt az ismeretlen hómezőkön való
csatangolásra. Ki nem kergetőzött nyavalyája össze-összerázkódtatta és vacogtatta, mintha a csípős
szél a csontjait hűtené ki a kitűnő, vastag síöltözékén át.
De már hiúsága sem hagyta volna, hogy tágítson a kiruccanástól, és szégyenszemre egy rongy kis
szálló meleg szobájában gubbasszon el egy napot szabadságából.
Indulásakor a következő utasítást adta Miskának:
– Én körülbelül még a délután visszaérkezem. Nekem nyolc, hogy addig mivel lopod a napot,
sétálsz itt valamerre, vagy udvarolsz ezeknek a hölgyeknek. Egyre azonban figyelmeztetlek!
Bedurrantasz a szobám kályhájába. Készen tartasz edényt és mindent, hogy forralt borral várj, ha
összefázva érkezem meg, és meleg vacsorával!
– Tessék rám bízni, Szerkesztő Úr! Meglesz minden! – fogadta Miska.
Délután három óra tájt rémséges köd gomolygott alá a hegységre. A vidékkel ismerős embernek
is dolgot adott volna a tájékozódás benne.
Csaposs a magaslaton kiszemelte magának még a köd leereszkedése előtt, hogy merre siklik le
pompásan a szállója völgyébe, és nekiiramodott a gyönyörű havas lankán.
Hát ez az út remek volt. Csak egy kicsit hosszabbnak rémlett már, mint ahogy Csaposs elbírálta,
hol kellene már lennie. A köd annyira sűrű nem volt, hogy tíz-húsz lépésre ne látott volna benne
Csaposs. Így nem kellett iramát mérsékelnie. Csak nagyobb távra takarta el a köd a tájat
tájékozódása elől.
Amikor már gyanúsnak rémlett Csaposs előtt az, hogy célja felé tartana-e még mindig a szálló
völgyébe? Megállapodott. A tájékozódás lehetetlennek rémlett a sűrű ködben, itt, ahol állott.
Egyszerre, közvetlen a háta mögött, kutyaugatás rezzenti meg őt. Amint irányában sikamlik
vissza néhány métert, hát a ködből épület körvonalai bontakoznak ki.
Kutyaterringettét! Kevés híja, hogy el nem rohant a szálloda mellett a ködben.
Ezt vélte legalábbis Csaposs Benő. Csakhogy amint még jobban megközelítette az épületet, máris
meggyőződhetett, hogy: csalódik! Ez nem a szállója volt. Hanem egy erdővéd-lak a Kányakő alján,
egy másik kis völgyben.
Mégiscsak eltévedt!
Hát szabályos közelharc után egy jókora csapással tovakergette magától Csaposs a rettentően
agyargó házőrzőebet, és besietett a házba.
Az erdővéd hivatalos körútján volt oda. Beleszámított az az idő is ebbe, amit lenn a falu
kocsmájában snapszlizott, egy pohár karcos mellett. Tehát túl hamar nem várta haza őt az
erdővédné, és elég bizalmatlan, barátságtalan fogadta a bezörgető idegent:
– Merre jutok el kérem a Hét vezér szállodába? Csak azt lenne kedves
megmondani! – érdeklődött Csaposs az erdővédnétől.
– Egy ugrás csak innen mindenütt az úton, mindig balkézt! El sem lehet téveszteni! – hangzott az
erdővédné válasza a félig nyitott ajtóból a tornácra Csapossnak.
– Köszönöm! Bocsánat! Jó napot! – köszönt el Csaposs.
De az asszony hozzáfűzte:
– Telefonálhat is innét, ha akar!
Csapossnak minden kis porcikája remegett. Az éjjeli izzadásra újra áthűlt a magaslaton. A
fölkapaszkodás kissé megizzasztotta előzőleg. Arra hűlt rá. A lefelé való sikamlás csak az
összegémberedéshez járult hozzá. Érezte, hogy lángot fúj ki náthától megsebesedett orrlyukán, mint
egy beteg sárkány. Bágyadozott, szeme káprázott, didergett utálatosan minden íze.
Rettenetesen jólesett volna csak öt percnyi pihenés fűtött szobában. Erre számított a telefonálás
alatt. Esetleg egy korty italra is, amit megfizet, s ami megváltás lett volna neki nyavalyás
állapotában.
– Ó, igazán hálás lennék! – rebegte az asszonynak. Aki azonban így szólt:
– Hát akkor csak előre tessék fizetni, ne haragudjék, a díjat. Itt a másik ajtó, nincs bezárva, a
tornácon. Ott a telefon a falon, szembe. Kitapogathatja. Vagy egy szál gyufát gyújt. Én nem muszáj
azért lámpát gyújtsak. Volna villany abban a kamrában is, de a körtéjét kilopták. Tudja kezelni
biztosan a telefont? Meg kell forgatni a kallantyuját, és csak kérni a szállodát. Száma tizennyolc,
máskülönben… Coki te! Nem mégy el Burkus?… Rúgja csak el! Húzzon rá!
Az asszony szavai alatt a házőrző fenevad új meg új támadásra indult a Csaposs lábikrái ellen.
Herregett, vicsorgott. Csaposs nagy üggyel-bajjal húzta le kesztyűjét, hogy a telefondíjat
előkotorássza erszényéből. És közben síbotjával vagy bakancsaival védekezett a házőrző kutya ellen.
Az erdővédné, ahogy átvette a piculát a telefonért, kurta:
– Hát csak ahogy mondtam! Isten áldja! – szavak után berántotta az ajtót máris.
Csaposs bosszúsan, undorral mászott síléceivel a megmutatott ajtó felé a tornácon. Fene egye
meg! Már azon gondolkozott: lecsatolja-e a síléceit? A telefon alkalmasint valami vacak, hideg
hivatali kamrában van. Még leülnie sem érdemes!… Így is volt.
Miután kezelésbe vette a régimódi verklis, fali alkalmatosságot a sötét, fűtetlen helyiségben,
hamar összeköttetést kapott a szállóval. A portásék odahívták Miskát a telefonhoz, és
Csaposs következő ingerült beszédet tartott neki:
– Ide hallgass! Én lekárhoztam a tetőről a másik völgybe, a faluba. Az erdővédlakból beszélek.
Összefáztam, rosszul vagyok. Beletelik, ahogy itt mondták, másfél óra, míg hazavergődöm. Azzal
kész is leszek az ágynak. Hát fűts alaposan, te gazember, és forralj egy-két üveg bort, meg vacsorát
csinálj. Azzal fogadj! Megértettél?
– Tessék csak rám bízni! – recsegett a kagylóban az önérzetes válasz Miskától.
Hát Csaposs megint nekivágott a kegyetlen útnak.
– Bal felé mindig az úton.
Ezt majdnem úgy ismételgette magában, mint tanuló korában a leckét, vagy amikor a boltba
küldték hazulról: – Balfelé mindig az úton! Bal felé mindig az úton!
Az erdővédnének ebből a pontos útbaigazításából azt még könnyen be lehet tartani, hogy mindig
balkézt. De már azt, hogy: az úton?… Nagyon kétségesnek rémlett, hogy sikerül-e?
A hó, a köd, a közben leszálló alkonyatban valami lidércjárta, fehér homályt teremtett. Ebben
nehezebb volt az érzékeknek tájékozódni, mint a vaksötétben. Ez a fagyos, piszkosszürke sötét
kavargott, szemet kápráztatott, ferdített az alakzatokon, tévedésbe ejtett a hangok felől…
Az út?… Ezt aztán legföllebb tapintás által lehetett megérezni, merre visz.
Csaposs rémítő fáradtságot, erőtlenséget tapasztalt tagjaiban, amikor nekiindult. Ha módja van
jobb iramra is, akkor is csak vánszorgással kezdi meg ezt a keserves utat. A völgy itt kiszélesedett, a
mélyén patak nyöszörgött jégbilincseiben. Az út mély vízmosás mellett vitt, és a ritkán rakott
kőcövekek az út szélén legföllebb a fogatokat óvták attól, hogy a szakadékba zuhanjanak, gyalogos
könnyen átsikolhatott közöttük a kanyargó útról.
Amint Csaposs húsz-harminc lépést távolodott az erdővédi laktól, néhány pisla fényecskét
pillantott meg alantabb a fölszakadó ködben. Egyidejűleg a völgybeli hámor dudája vert négyszeres
visszhangot a hegyzugokból.
Csaposs szentül hitte, hogy most tájékozódott helyesen az útiránya felől. Emlékezett, hogy a
szállodába érkezésekor a szánkója elcsilingelt a völgybeli hámor mellett, és aztán kezdett kaptatni
fölfelé a hegynek az út.
Most tehát úgy képzelte: mihamar rájut arra a kapaszkodóra, ami a szállóhoz viszi. És kissé
hőködözött magában azon, hogy eredeti szándéka szerint ellenkező irányban készült fölfelé az úton,
mindig bal felé.
Holott hát éppen ebben tévedett! Az erdővédi lak állt éppen a szállodához kapaszkodó kígyó-úton, és ő indult visszafelé a völgybe rajta, mindig balkézt…
Már jó ideje bukdácsolt lefelé.
Éppen valami rosszindulatú kanyarnál, az utat átszelő patak hídján, tapogatózott át, mikor egy
szánkót ért utól.
A gazdája nem ült a fával terhelt szánkón, hanem előtte haladt pipázva.
Amennyire Csaposs a homályban kivette, az apró, borzas kis lónak izzadságtól gőzölgött a
bundája. Szokatlanabb munka volt számára a menetelesebb helyeken rárohanó szánkót visszatartani,
vagy félrefarolásoktól egyenesbe rántani, mintha egyenletes erőfeszítéssel csak húznia kellett terhét.
– Hejhó, atyafi! Hol érek én a Hét vezér-szállónak vívő útra? – kérdezte
Csaposs.
– Hát merrül jön az úr? – kérdezte vissza a szánkós ember.
– Így lefelé! Ahogy maga! – felelte Csaposs. – Az erdészlaktól.
– Ajha! Akkor épp eljön tőle, ahová menne!… Hóha! Hó! Ne mássz rám, te macska! – hangzott a
szánkósember válasza, és egyidejűleg lovacskáját utasította rendre.
– Nahát azt a!… – káromkodott Csaposs kétségbeesetten.
Most vissza újra az erdővédi lakhoz, és onnan, esetleg újabb eltévedésnek kitéve, kecmeregni föl
tovább!…
Csaposs Benő hátában a rémületnek, az undornak, a csüggedésnek olyan viszolygása keletkezett,
hogy szinte megtántorodott, és összeroskadáshoz volt közel.
– Eltéved itt az ember, ebben az átkozott ködben! – makogta: – Már nem merek magam
visszafordulni. Mondja: valami vezetőt vagy kocsit vagy akármit nem kaphatok itten valahol?
Hogy… biztos legyek!
– Akár én is elszállítom, ha megfizeti! – felelte a szánkós ember.
– Megadom, amit kíván!
– Lerakom a fát itt mindjárt, nem messze. Üljön fel addig is, ha akar.
– Felülök, jó lesz! – egyezett bele Csaposs a kimerültség teketóriátlanságával: – De várjon, le kell
csatolnom a sílécet a lábamról.
A szánkósember feleletül nagy ordítozással kezdte megállásra bírni lovát.
Csaposs Benő pedig, amint a láza növelte vértolulással lehajolt, hogy gémberedett kezével
megszabadítsa lábait a sílécektől, szinte hálaimát rebegett magában Gondviseléséhez, hogy ezt az
áldott szívű szánkósembert vetette útjába. Most a hirtelen mentség éreztette meg vele, hogy mekkora
mérvű rosszulléte… Úgylehet, ha egyedül kockáztatja meg a visszafelé botorkálást ebben a
csikorgóban, valahol ájulás környékezheti meg, és a Természet keze mintázza meg percek alatt
jégszobrát… Borzalom!
Minden erejét össze kellett szednie, hogy a szánkó keskeny ülésére kapaszkodjék összefogott
síalkalmatosságával. Huhh! Be jólesett végre összegubbadnia fáradtságtól,
rosszulléttől remegő porcikáival a szánkó kényelmetlen ülésén.
Az ám! De perceken belül jelentkezett az újabb rémség. A síöltönye egyáltalán nem volt olyan
vastag, hogy megvédje a fázástól. Míg mozgott, ez alig vevődött észre. De most, amikor
mozdulatlan hátát a havas fahasáboknak vetve ült a szánkó ülésén, a hideg egyszerre fenyegetőleg,
zsibbadásszerűleg szállotta meg egész testét.
Előkapart egy cigarettát. Rágyújtott. De a dohányfüst elémelyítette, amint mellére szívta. A
nikotin mérgét valami olyan nyerseséggel érezte ínye, hogy két szippantás után eldobta a cigarettát.
Ettől külön megrémült. A gondolatai mint valami megriasztott madárraj röpdöstek összevissza.
Halálos betegséget szerzett magának legalábbis ezzel a badar, gyógykezelésre szoruló
betegséggel erőltetett kirándulással… Le kellene ugrania a szánkóról és a kocsisával kutyagolni a
veszélyes, mozdulatlan gubbasztás helyett. A mozgás mégis megóvná attól, hogy megdermedjen. De
hát a mozdulás gondolata is fáj! Úgy érezte. És kietlen, nyomorult megadással fásultsággal ült az
ide-oda faroló, meg-megzötyögő szánon.
Szerencsére a szánkózás nem soká tartott. Valami kis dűlőúton egy viskóhoz hajtottak. Az
ablakából messze sugárzott a lámpavilág.
A szánkósember, amint az udvaron belül voltak, így szólt utasának:
– Maradhat a szánkón is, vagy ha akar, bemehet melegedni az úr a házba, de ha segítene lerakni a
fát, akkor egy perc alatt indulhatunk vissza.
Csapossnak voltak már élményei az ilyen viskók belsejének bűze és piszka felől. De most
mindent elviselt volna egy kis melegedésért. Viszont az a remény, hogy minél hamarabb szállóbeli
tiszta, meleg szobájába és ágyába ér, tétovává tette: mit tegyen?
– Nem tudom! Talán! – mekegte föltápászkodva az ülésről: – Talán!…
– Hát hányjuk le akkor a fát. Hányja csak lefelé, akármerre, majd fölgarmadálom úgyis holnap –
tanácsolta a szánkósember.
Azzal ő maga példaadóan meg is ragadta az első hasábot, hogy az udvarra lökje.
Csaposs eddig magához karolt síelő alkalmatosságát keresztberakta a szánkó ülése alá. Ez a
mozdulat arról győzte meg, hogy a szánkózás alatt kipihenték magukat a több órás hegymászásban,
síelésben agyonfárasztott inai. Mint a berozsdásodott gép, az első csikorduló mozdulat után vígan
végzi dolgát, Csapossnak szinte jólesett, hogy valami elfoglaltsága akad. Buzgóan kezdte lefelé
lökdösni a szánkóról a hasábokat.
A szánkósember közben megabrakoltatta, megitatta lovacskáját, és beszólt a házba övéinek.
Aztán szénaköteget hozott ki istállójából a szánkó hátuljára, rá pokrócot kötött, hogy illő ülést
biztosítson utasának.
És már indultak is.
A visszaszánkózás sokkalta kellemesebben telt el, mint Csaposs várta. Kényelmesen ült a puha
szénába süppedve, és hallgatta a szánkósember karattyolását ügye-bajairól.
Az erdővégi lakig tartott az út nagyobb fele, onnan már félórát sem talán. A köd itt ritkult, de a
hideg érezhetően növekedett. Miután az idő alapos előrehaladtával Csaposs láza leszállott, annál
érzékenyebbé vált a fagy hatására. A vacogás lekergette őt az út utolsó kaptatóján csigamódra csúszó
szánkóról, és gyalog sietett előre a szállóhoz.
A szálló személyzete rég aludt. Ridegen, kietlenül, sötéten meredt égnek az egész épület.
Mindössze egyetlen ablakból szűrődött ki világosság, az első emeleten.
Hát persze, hogy ez a saját szobája! Benne a hű Miska, aki rendületlenül rakhatta a fát a
kályhába, és tartja melegen a vacsorát, és szépen megvetve a tiszta ágyat… Ó! Hogy elérkezett végre
ez a gyönyörteljes pillanat!… Forró, rumos teát szürcsöl rögtön követelő szomjára, zabálni fog
rögtön farkaséhére, meleg ágyba búvik… Ó!
– Ha kedve van, atyafi, akkor várjon egy-két percet itt a szánkóval, leküldök magának is egy
pohár konyakot a legényemmel! Fölfér ebben az átkozott fagyban! – mondta a borsos viteldíj
kiegyenlítése után Csaposs teljes fölénnyel és jókedvvel a szánkósembernek.
Azzal fölnyalábolva síelő-készségét a szánról, hatolt be máris a szállóba. Kulcsa volt a hátsó,
személyzeti ajtóhoz, és nem akarta ordítozásával fölverni a szállót, hogy a Miska segélyét igénybe
vegye bevonulásánál.
Nagy üggyel-bajjal, tapogatózva botorkált a lépcsőig, és föl rajta, meg végig a hideg, komor,
kongó folyosón. De már ott állott ajtója előtt.
Akkor már valami kellemetlent kezdett orrontani. A sífölszerelés nekivágódott az ajtónak,
amikor a kilincséhez nyúlt, és egyik bot csörömpölve hullott a folyosó kőpadlatára… És erre nem
ront ki Miska?… Hát megsiketült ez a kölyök?
Mindenre készült! Csak arra nem, ami a szobában várta.
Először is a jólfűtött szoba hőmérséklete alig különbözött a hideg folyosóétól. A sarokban álló
vaskályhában már rég kihamvadhatott a tűz. Az ágy vetetlen. Ellenben a mögötte levő pamlagon
zavartalan, mélységes álomban szuszog Miska.
Erre a helyzetre világított a szobának régimódi, a padlatára szerelt villanybúrája.
A Csapossban elbődült düh elfeledtette vele minden gémberültségét, nyavalyásságát. Ha
ráhallgat, hát mint egy duvad ugrik rá szendergő hátramozdítójára, és kitapossa a belét.
A síkészségét mindenesetre a padlóhoz vágta, hogy csak úgy csattant.
Miska erre nagyot rázkódva ocsúdott föl mély álmából. Már föl is ült. Más föl is ugrott a
pamlagról és közben dendisen nagyra eresztett haját igazgatva, meg szemét dörgölve, a következő
zokszavakat hallatta:
– Hogy a frászba!… Elaludtam! De annyira tetszett késni, hogy azt sem tudtam már…
Idáig ért határozottan szemrehányó szavaival Miska, és még a didergésnek kelletlen
mozdulataival és szisszenéseivel is kihangsúlyozta bosszúságának jogát afölött, hogy gazdája
késésével így össze hagyta fázni álmában a kihűlt szobában.
– Még engem hibáztatsz a végén?… Te!…
Csapossból előbújt a régi köszönőember. Vállon ragadta Miskát, megrázta, hogy a csontja
ropogott, egy hatalmas pofont innen, a másikat túlról kent oda ábrázatára, majd előrerántotta őt
maga mellett, és egy akkorát rúgott a hátuljába, hogy Miska, szegény, kirepült a nyitott ajtón a
folyosóra.
Most aztán Csaposs Benő itt állt a hideg szoba közepén, tanácstalanul, majdnem gyámoltalan.
Indulata a tettlegességgel kielégült, sőt némi megbánásba végletesedett át.
Kezdje talán ebben az újdonsült összeroppanásában a saját maga kiszolgálásán, ha már Miskát
kidobta?
Miska odakünn a Csaposs ökleitől biztonságban, már rátalált hangjára:
– Majd följelentem ezért, vegye tudomásul! Majd a vezérigazgató úr előtt is felelni fog, hogy egy
alkalmazottat tettleg bántalmazott.
– Majd onnan is így rúgnak ki, csak egy szavamba kerül az is! Mint ahogy arra fogadtalak ott föl,
te szemtelen, piszok, gazember, aki engem itt, amikor betegen előre megkérlek, hogyan fogadjál,
dögölve talállak.
– Nem jött, amikor jelezte! Nem vagyok köteles egész éjjel virrasztani magáért!
– Te aljas gazember! A meleg szobában? Jóllakva? Biztosan be is boroztál!… Míg én lázasan,
künn a fagyban kujtorgok?
– Minek vannak ilyen szórakozásai?… Engem is magával kényszerít ide, az Isten háta mögé, az
ünnepi pihenőm alatt!…
– Úgy?
– Úgy!
Ez a párbeszéd folyt már jó ideje. Csaposs a hideg szobában leült a pamlagra. Ernyedtsége egyre
növekedett. Végre is szinte erélye utoljával ordította ki a folyosóra:
– Elég! Gyújts be a kályhába!… Vacsorát és teát adj! Aztán mehetsz!
Az emelt hang megriasztotta Miskát:
– Hogyne, hogy újra tettlegeskedjék velem! Kirúgott, kirúghat a vállalattól is, ha tud,
megpofozott… Hát szolgálja ki csak magát!
– Na megállj! – fújt Csaposs.
– Adja becsületszavát, hogy nagy marha létére nem nyúl hozzám többet… Akkor bemegyek! –
lepelt Miska. – Könnyű a gyöngébbet bántani!
– Engem marházol? És még…
Az újra válságossá ferdült szóváltásba künnről az udvarról beleharsant a szánkósember bosszús
ordítása:
– Hát várjak? Ne várjak? Héhó!
Csaposs arcán egyszerre kajánság váltotta föl az ingerültség torzatát. Odament az ablakhoz,
kinyitotta és lekiáltott:
– Hej, bácsikám! Jöjjön föl maga. Egypár percre még igénybe akarom venni. Megkapja a
jutalmát. A hátsó ajtót nem zártam be, ahol följöttem. Vegye a lámpát a szánkóról. Föltalál a lépcsőn
ide.
– Jó lesz! Megyek! – hallatszott a szánkós ember felelete.
Mire Csaposs visszaült a pamlagra, és onnan mondta kárörvendően, diadalmasam Miskának:
– Hát elmehetsz, te gazfickó! Majd befűt nekem a fuvaros, aki felhozott. De ezt megkeserülöd!
Amíg a szánkósember fölcsoszogott, Miska szünet nélkül darált be Csapossnak a folyosóról:
– Én fölajánlottam, hogy kiszolgálom, ha nem üt. Ehhez nincs joga! Ha hibáztam volna is, hogy
elaludtam, nem akarattal tettem… Mondasson csak föl nekem a vállalatnál, ha sikerül is magának, el
tudok még helyezkedni! Szégyellheti magát, hogy egy szegény fiúval tud hatalmaskodni!…
Csaposs nem méltatta válaszára ezt a karattyolást. Egyszer dörmögte csak, inkább magának:
– Ha még nem akkor teszed meg velem ezt a komiszságot, amikor nyavalyásnak látsz… Akkor
megbocsájtanék!… Így egyenest erkölcstelenség volna büntetlen tűrni ilyen cudarságot!… És utána
ezt az arcátlanságot, pökhendiséget!…
– Nem! Majd kezet csókolok érte, hogy ártatlan megpofoz! – válaszolt Miska az ajtó mögül: –
Fogjon csak magának jobb bolondot, aki ezt eltűri!
Csaposs, ha előbb már hajlandó lett volna némi bűntudatra elhirtelenkedett tettlegeskedése fölött
és kiengesztelődésre, most a Miska vakmerősége olyan fölháborodást, gyűlöletet, bosszúvágyat
keltett benne, hogy szavát adta magának, minden ellene kifejtett fenyegetését beváltja. A
vállalattól kirugatja, ahogy hazaérkezik… Ez visszavonhatatlan!
Förtelmesen érezte magát. Fájt a feje, reszketett a gyomra. Ereje csaknem a bénultságig
cserbenhagyta… Miután visszaroskadt a pamlagra, észrevette az asztali vizestálcára készített
konyakosüveget. De nehezére esett, hogy föltápászkodjék ültéből. Bár mohó szomja jelentkezett egy
csöpp szíverősítőre, nem mozdult…
Ezenközben hallotta, hogy a folyosón előrecsoszogó szánkós embernek hangosan, célzatosan ezt
mondja Miska:
– Ide-ide, menjen csak be bátran! Ez az ajtó! Engemet helyettesít a gazdámnál. Csak majd maga
is pofonokat meg rúgásokat ne kapjon tőle a kiszolgálásért.
– Hát mi a? Mi van maguk közt?… Én nem nagyon kívánok ilyen osztozásban részt venni! –
dörmögte a szánkósember már közvetlen az ajtó előtt habozva.
– Ne pimaszkodj! – kiabált ki Csaposs Miskájára. – Mehetsz folytatni az alvást, ahol
abbahagytad!
– Képzelheti! Ezért vert meg szegény vállalati alkalmazott létemre a főszerkesztő úr! – mondta
Miska a szánkósembernek, és addig hangjában meg nem csendült megtörtséggel tette hozzá: – Most
is kiszolgáltam volna, ha csak megfogadja, hogy nem üt tovább…
– Ejnye, az irgalmát! Hát én nagyon sajnálom, és nem akarom kitúrni a kenyeréből… Én a
viszálykodásukba nem avatkozom! – nyilatkozott a szánkósember. De továbbra is az ajtó mögött
tétovázta el a belépést vagy távozást.
– Eltakarodsz végre vagy nem? – bődült el Miskára odabenn Csaposs. – Maga pedig bujjon be
már, ha akar! Nincs köze hozzá, ha megfizetik a megbízását, hogy kicsoda helyett kapja! – rivallta ki
a szánkós embernek.
– Hát jó, jó! – tolta be az végre az ajtót kedvetlen, és riadtan közeledett.
Csaposs pedig sápadozva, tajtékozva, sőt jótehetetlen gyöngesége miatt szinte őrjöngve kiabálta
feléje:
– Elhiheti, hogy nem ok nélkül fenyítettem meg ezt a sötét gazembert. Most már vinnyog, mint
az áldozat, a maga jelenlétében. Az előbb még marhának titulált itt engem négyszemközt. Töltsön
abból az üvegből abba a két pohárba. Magának és nekem is! – mutatott a konyakra az asztalon
Csaposs. De amíg a szánkós engedelmeskedett fölhívásának, megszakítás nélkül háborogta: – Az
utcáról szedtem föl őt, ha akarja tudni! A nyomorból, a piszokból. Nekem köszönheti, hogy a
rongyos csavargóból elegáns ficsur lett. És ezt szemtelenségével hálálja meg. Beteg vagyok, lázam
van, könnyelműen ezzel mászkáltam ki a hegyre, és ő itt a meleg szobában elalszik, így találom,
amikor arra kértem, hogy egy csésze forró teával fogadjon, mert alig van jártányi erőm! Na, Isten
éltesse! – koccintotta hozzá Csaposs poharát a szánkóséhoz, aki máris meggyőződve, fejcsóválva
mormogta.
– Így akkor már megérdemli… Isten éltesse az urat is!
– Hvvrr! – borzongott össze Csaposs a lenyelt szesz rögtöni kellemes hatására: – Ez remek!
Tölthet még egyet magának is, nekem is. Aztán legyen szíves ebbe a vacak kályhába bedurrantani
gyorsan. Mást nem kérek magától. Minden készen áll itt a csomagokban… Hiszen éppen azért olyan
fölháborító ennek a gazembernek a viselkedése!
– Már elment! – nézett ki a szánkós Miska után a kályha ajtóit próbálgatva. – De van itt, látom,
gyújtós, minden, idekészítve. Rögtön ég ez.
Míg a szánkós a kályhával bajmolódott, és szinte pillanatok alatt föllobogtatta benne a tüzet,
Csaposs további néhány utasítását teljesítette, Csaposs véletlen a pamlag mögé pillantott a földre.
Megrezzent. A földön házfedél alakban, vélhetőleg a pamlag vánkosáról leesve, könyvet
pillantott meg.
Rikító kötéséről azonnyomban megismerte. Saját műve hevert a földön.
Miska szórakozott az olvasásával unalmában? Ez valószínűnek látszott. És Csaposs szinte egyik
pillanatról a másikra kicserélődött egész testi-lelki állapotában ettől az érdeklődéstől.
Lehajolt a könyvért. És közben enyhe öngúny sugalmára mosolyodott el magában az önkényt
adódó ötletén, hogy: az már bizonyos enyhítő körülmény a Miska elszunnyadtánál, ha ezzel a
regénnyel nyomorgatta agyát… De vajon hogyan hatott rá a mű tényleg?
Csaposs Benőnek minden ernyedtségét, rosszúllétét feledtette a zakatoló kíváncsiság: mit tart
Miska a munkájáról? Vajon gyatrának találta-e okvetlen ő is? Értette-e egyáltalán? Élvezhette talán?
Amint fölvette a könyvet, és lapjain pördített egyet hüvelykével, megállapította, hogy szamárfül
éktelenkedik a vadonatúj könyv egyik lapján, mégpedig a közepe táján. Tehát ha Miska eddig át
tudta vágni magát a regényen, mégiscsak érdekelhette őt. Ezt okvetlen elárulja a szamárfül.
Erre a következtetésre Csaposs azzal az éles megfigyelőképességgel idézte maga elé a helyzet
apróbb részleteit, amit a halálosan fontos dolgok elbírálásánál szolgáltat a lélek.
Emlékezett rá, hogy amikor csomagoltatott otthon Miskával, és utasította őt, hogy több
olvasnivalójához rakja bele saját regényét is a hátizsákjába… Miska egyáltalán semmi érdeklődést
nem tanúsított a könyv iránt. Tehát ha itt elszunnyadása előtt olvasta a könyv felét el, akkor itt
kellett fölélessze érdeklődését a mű! Másként nem jutott volna el olvasásában a feléig!
Csaposs maga elé meredt a földre mélységes töprengésben.
Hogyan szedje ki Miskából, mit tart a könyvéről? Hogyan csikarjon ki őszinte vallomást ebből a
minden hájjal megkent csibészből? Hogyan egyengesse az összezördülésük után rögtön itt a
kiengesztelődésük útját? Gyanút a világért sem szabad fognia Miskának, milyen halálosan fontos
bírálata esti olvasmányáról a könyv írójának!…
Csaposs minden találékonyságát összesürítette tépődésébe.
Ezalatt a szánkósember Csaposs utasítása szerint fölbontott két hatalmas konzervet, és a kályhára
helyezte őket. Majd egy borospalack tartalmát ürítette ki lábosba, hogy azt is a kályhára tegye.
A megbízatása ezzel le is járt. Jelenthette volna Csapossnak. De hát az ínycsiklandó szagok a
konzervdobozból, a palack finom nedűjének illata, azt a csábos hiedelmet költötték a
szánkósemberben, hogy amint bevezetésül a konyakkal kínálta meg őt ez a városi úr, és bizalmas
közlésével emberelte meg, hátha most folytatásul a vacsorája és itala maradékával is megvendégeli?
A szánkósembernek úgy rémlett, hogy legjobban azzal húzza az időt és férkőzik a városi úr
további bizalmába, ha utált és elcsapott hátramozdítójáról fejti ki véleményét:
– Tetszik tudni! – kezdte: – Én buta falusi vagyok, de az úrnak kevesebb baja volna velem, ha
engem szegődtetne… Csak tegyük fel… maga mellé. A városban elgazemberesedik mind, aki
odakerül. Itt a faluba is, be kitanultan jönnek haza, legények, emberek, lányok, akik dolgozni meg
szolgálni szegődnek Pestre… Azért olyan mérmondó és rest az úrnak ez az embere is. Mint az úr
maga, úgy néz ki persze, hát bátorságot veszen, hogy hánykolódjék!… Most megkapta a magáét!
Maradhat vele! Hehehe!
Csaposs szórakozottan hallgatta ezt a karattyolást. Értelme, jelentősége azonban lepergett
tudatáról.
– Kész van, bácsikám? – érdeklődött közönyös, jóindulatú hangon.
– Kész lenni kész vagyok azzal, amit tetszett parancsolni! – felelte csalódottan a szánkósember.
– Hát akkor itt van nézze magának a fáradságáért – nyújtott át pénzt neki Csaposs: – Nem
tartóztatom!
– Tartóztatni nem tartóztat! – vette át a szánkósember a pénzt: – Köszönöm! A lovam várhat,
hozzá van ez szokva!
Merthogy a szánkósember mégsem mozdult az ajtónak, Csaposs egyszerre így szólt:
– Tehetne akkor nekem egy szívességet!
– Tessék parancsolni! – tért vissza a szánkósba reménye, hogy mégiscsak részesülhet a városi úr
vendégbarátságában.
– Az enyémtől a harmadik ajtó az emberemé a folyosón! – kezdte Csaposs. – Ha megy, kopogjon
be hozzá és mondja: kéretem! Csak azt, hogy: kéretem! Megteszi?
– Megtehetem! – makogta teljesen paffá téve a szánkósember. – Mást nem parancsol?
– Semmit! – rázta fejét Csaposs. – Mehet! Isten megáldja!
– Micsoda félnótás szeszélyzsákok ezek a városiak! – gondolta magában mogorván kifelé
oldalogva a szánkós. Aztán a folyosón két nagyot dörömbölve öklével a harmadik ajtón, bosszúsan
kiáltotta:
– Hallja! Mégiscsak magát kéreti a gazdája! Menjen be hozzá!
– Sejtettem! – hangzott rá a Miska gúnyos felelete.
Hát hogy mi történt Csaposs és Miskája között?
Csaposs így nyilatkozott róla egyik barátjának:
– Nézd fiam! A kritika, a műértők, a kartársak véleménye mind nem mérvadó egy jobb minőségű
és eredeti irodalmi mű értékének elbírálásánál. Ezeket mindenféle körülmény befolyásolja, hogy
félreértsék, vagy fölszínesen, valódi érdeklődés és elmerülés híján ítéljék meg a becsét. Én tudok rá
példát, hogy emberek hiányos műveltséggel, rongy ponyvákon nevelődött szellemiséggel, de az
irodalom szépségei iránt való romlatlan és bensőséges áhítozással, inkább élvezni, sőt érteni tudják
azt, ami valóban értékes…
Hát íme! Csaposs Benő sorsa úgy akarta, hogy fölpofozza az első, hűséges olvasóját, akitől élete
legnagyobb becsvágyához nyerte vissza önbizalmát.
A nép, az istenadta nép…
Eperjessyék középosztálybeli, jobbsorsú pesti polgárok. Aránylag műveltebbek is, mint osztályuk
átlaga és nagyon egymáshoz illő emberek. Ám ilyen egyének között is lehetnek képtelen világnézeti
ellentétek. Így Eperjessynének valóságos iszonya van az alsóbbrendű emberektől. Ő ezt ilyenformán
mondja ki:
– Nem tehetek róla, de nem bírom a parasztot. A prolit még kevésbé. A szaguk, a modoruk úgy
undorít, hogy meghalok, ha közel kell eresztenem őket magamhoz!
Eperjessyné életének legnagyobb csapása a házi személyzettel való ügyei. Bárha semmi
rabszolgahajcsári nincs a cselédeivel való bánásmódjában, és bőkezű hozzájuk ellátással, kimenővel,
de ingerültsége, türelmetlensége, oktalan fölfortyanásai elűzik minden szolgálóját, bejárónőjét, sőt
varrónőit is. Ha társaságban szó kerül Eperjessyné előtt alacsony sorsú emberekről, akkor szinte
önkívületbe esik. Tajtékzik, szaval a kibírhatatlanságukról, hálátlanságukról, javíthatatlanságukról.
Eperjessy maga, ha nem is az ellenkező véglet az úgynevezett szociális világfölfogásban,
mindenesetre egészséges, tűrhető nézetei vannak e kérdést illetőleg. Feleségét is minden alkalommal
megkíséreli Eperjessy leszerelni a szegény emberek iránt táplált eszeveszettségeiből. De enyhíteni,
mérsékelni nem sokat bír neje vad ellenszenvén…
Minap, egy éjjel, fölkerekednek Eperjessyék egy vacsorázó kerthelyiségből. Az idő már záróra
felé és az utolsó villamosjárat felé tart. A taximegszorítás miatt Eperjessyék is villamosra
kényszerülnek. Eperjessynét kín nézni is a villamosban, ha rosszabb öltözetű, alacsonyabb sorsú nép
közé kerül. Pillantása vág, mint a kés, a mozdulatai rángások inkább az idegességtől.
Jönnek a zsúfolt villamoson. Elég tekintélyes a hazáig való utazásuk ideje.
Amikor fölkaptak a villamosra, enyhén cseperegni kezdett. Ez persze csak fokozta Eperjessyné
idegességét. Drága, féltett nyári ruhája nem készült az ég áldásának elfogadására.
Az ám! De utazásuk háromnegyede után egyszerre vihar kezd el tombolni. Még ez is!
Iszonyú, fehér fények kápráztatnak a villamos hunyorgó villanylámpa fényén át a kocsiban, a
külső villámcikáktól. Egyik dördülés a másikat éri, és reszketteti meg a szíveket. A zápor pedig úgy,
de úgy ömlik, akár vedrekkel öntenék a kocsi ablakára.
– Borzalom! – szól Eperjessy. – Hát hogyan szálljunk le ebben az istenítéletben?
– Sehogy! – válaszolja Eperjessyné. – Inkább körülutazom Budapestet ötször a villamosban,
amíg ez a zápor eláll. A ruhám egy pillanat alatt tönkremegy. Az áráért akár ötven jegyet is
válthatunk, ha sajnálnád!
– Dehogy sajnálom! – feleli Eperjessy. – De nem gondolnád meg, édes szívem, hogy az utolsó
villamost elkéshetjük valahol? Akkor hogyan kerülünk haza?
– Nem kellemes nekem itt, te jól tudod azt! – rázza fejét Eperjessyné, olyan ismétlődő
dührohamok közepette, mint az ég csattanásai. – De most leszállani hűlés, tüdőgyulladás, és akkora
kár a ruhámért, hogy inkább a villamosban éjszakázom vagy szállodában, akárhol.
– Nekem nyolc, kicsikém – von vállat Eperjessy. – Nekem nyolc.
És folytatják a szép utazást a zápor szűntéig.
Csakhogy a zápor nem teszi meg Eperjessynének a ruhájára és náthájára való tekintettel, hogy
abbahagyja dáridóját. A szélvész egy fát döntött a villamos elé. A villamos áll, míg eltakarítják, az
utasok kíméletlenül könyökölnek, taposnak utat maguknak a leszállásnál, és vizes alakok
kapaszkodnak föl helyettük a kocsira. Eperjessyné ruháját a villamosban is fenyegetik csuromvizes
tülekedők. Már több helyütt vízfoltos az Eperjessyné ruhája. Ő maga lelkileg, az őrjöngés csúcsa
után, a csüggedés és fásultság gyötrő völgyébe zuhant. És Eperjessy szelíd megjegyzése éri fülét:
– Sajnos, ezen a villamoson egyenest a förgeteg elé tartunk. Így reggelig is kocsikázhatunk, és
mind távolabb hazulról. Itt most házak között vagyunk. Beállhatnánk gyorsan valahová. Aztán rétek
jönnek. Nincs menedék!… Én nem bánom!
– Nem szállok le! – csattog egyet Eperjessyné hangja.
– Ahogy parancsolod! – rá az Eperjessyé.
De ugyanabban a három másodpercben Eperjessyné hölgyektől nem ritka kedélyfordulattal, ezt
rikoltja urára:
– Itt mégis leszállunk! Törj hát utat nekem!
– Szabad?… Szabad?… Szabad?…
Hát a sok ázott utas Eperjessyné ruháját már így is meggyalázta. Csak egy nagy lélegzetébe
került, mint az uszodai, strandi fejesugrás előtt, hogy a szörnyen csapzó égi zuhogásba hatoljon le a
villamos lépcsőjéről… Aztán már nyugodt!
Legközelebb esett menedékül egy kapualj, tele szorongó ázottakkal. Ugyancsak két-három
lépésre egy kocsmának kivilágos ajtója. Ezt is sűrűn nyitogatták menedékkeresők, és páragomolyag
meg duhaj zene, ének csapott ki vele az özönvízi hangulatba.
– Megfázol velem együtt, és kín állni künn a kapualjban. Gyere ebbe a csapszékbe, akármilyen! –
húzta ezúttal nem ellenkező nejét magával Eperjessy a kocsmába.
Hóha! Könnyebb volt ám elhatározni, mint bejutni a lebujba.
A söntésben ember ember hátán. Minden asztal elfoglalt. Benéztek a fehér asztalos kis lyukba.
Dehát ott reszelt a banda, és a helyszűke még nagyobb volt.
Ott álltak a vizes ruhában, jókicsikét borzongva, a söntés közepén, tanácstalan.
– Szavamra, a víz most is csordogál a hátamon lefelé! – súgta Eperjessyné férjének. – És
didergek! Üljünk le már akárhová. Teát talán kapni itt is! Azokhoz ott, ni! Kérj helyet!
Ahová Eperjessyné mutatott, magukszőrű, beszorult úri pár ült egy sarokasztalnál. De amikor
Eperjessy odafolyamodott hozzájuk, hogy:
– Megengedik? – a nő nemre rázta fejét. Megragadta az egyetlen üres széket, amire holmijait
rakta, és hazudta szemérmetlen:
– Várunk kérem ide valakit!
– Nem adnak helyet! – legyintett nejének Eperjessy. Ebben a pillanatban, a túlsó sarokból, egy
jókötésű, nagybajuszos egyén állott Eperjessyné elé, és így ajánlta az asztalukat:
– Tessék ide hozzánk, nagysága, kezét csókolom!
Eperjessyné fintorgó orral, ijedten nézett a mutatott asztal felé. De alig állott a lábán. A
villamosbeli tülekedés a kissé szűk, új cipő, ráázva a harisnyájára, az undokul tapadó ruha, szinte
ájulatig elgyöngítették. Mozdult arra, amerre a nagybajuszú pofa mutatta, a fal melletti asztalhoz.
Ott egy csúf, őszülő banya ült, ahogy Eperjessyné látta. Nyilván a nagybajuszú felesége. De hozzá
képest a nagybajuszú ritka férfiszépségnek és évekkel ifjabbnak tetszett.
– Tessék ide, nagysága kérem! – biccentett fejével közönyösen, de nem barátságtalanul a csúf nő
Eperjessynének. És a fal melletti székre mutatott.
Közben Eperjessy már fölkapott egy gazdátlan széket, és ő is odatelepedett az asztalhoz:
– Köszönjük! – bólintással tette jóvá ezeknek az egyszerű embereknek szívességére gőgös
pillantásokkal, rideg tartózkodással reagáló neje szótlan modortalanságát.
Erre a nagybajuszos boldogan és kedélyesen így szólt:
– Ahova a nagyságát ültette le a feleségem, az volt eddig itt a kocsmában a legrosszabb hely!
– Hogyan? – érdeklődött Eperjessy csodálkozva.
– Mert a fal a konyha fala. Meleg nyáron megsül mellette, aki odaül. De most, ha még meleg, a
nagyságának átázva-fázva egészen jót tészen.
Eperjessy kacajra fakadt a nagybajuszos ötletességén. Megtapogatta a falat:
– Tényleg meleg! – állapította meg.
– Tényleg meleg! – állapította meg Eperjessyné is. De csakis férjének beszélt. És rosszalló
szemet cserélt vele több ízben, hogy visszatartsa az asztaltulajdonosokkal való további és szorosabb
érintkezéstől.
Jött közben a pincér. Eperjessy bort rendelt magának, és teát a feleségének. A bort persze rögtön
az asztalra tette a pincér, a nyújtásnyira álló söntésasztaltól. A teára várni kellett.
A nagybajuszos fölkapta a fröccsös, tele poharát, és köszöntötte vendégeit:
– Isten éltesse a nagyságos urat és a nagyságát, kezét csókolom!
Eperjessy:
– Isten éltesse! – ütötte össze poharát a nagybajuszúval és nejével is. Míg Eperjessyné hűvös
biccentéssel, rendületlen vasvilla-szemmel ült, és melengette hátát a konyhafalnál. Illetve szólt:
– Ennek a ruhának fuccs!
A söntés sarkában egy biliárdasztalon játszottak ketten. Bábos, lyukas asztal volt. Öt golyója
rettentőket kocogott. Egy görbe hátú, szúró, fekete szemű, karvalyorrú, ingujjas, öregedő pofa
játszott egy tacskóval a biliárdon.
A nagybajszú egy ízben fölkelt az asztaltól. Eléggé tántorgott. A beszédén, viselkedésén kevésbé
tetszett meg, hogy így be van nyalva. Ahogy eltámolygott valamiért, barátságosan, kedélyeskedve
hátba vágta az idős biliárdozót.
– Hogy megy, Muki? – kérdezte tőle.
Erre a biliárdos gorombán rárivallt, és fenyegető kézmozdulattal ugrott el:
– Micsoda paraszt szokás ez? Hagyjon ki engemet a tréfáiból.
A nagybajuszú erre paffá lett. Karikára nyitott szemmel meredt a biliárdosra, aztán minthogy az
hevesen lökdöste tovább a golyókat, rettentően méltatlankodó képpel ült vissza az asztalhoz,
felesége mellé, és dörmögte:
– Hát ezt a szemtelen, ronda rikkancsot!
– Úgy kell neked! – förmedt rá felesége faképpel: – Nem nyughatsz senkitől! Megkapod a
magadét!
A nagybajszosnak hüledezőbbé vált a képe. Eperjessyre és nejére fordította szinte esdően a
tekintetét, hogy mekkora újabb igaztalanság éri őt, és aztán egyvégtében vágta ki ezt a beszédet:
– Hát lássák a nagyságos úrék! Ez a görbe itt szemben az újságárús. Egy rikkancs! Van neki
pénze, hogy délutántól játssza itt a golyóst, aminek negyedórája húsz fillér, és a huszadik pohár sört
igya. Így megy ennek! Ennek a szemétnek!
– Mi közöd hozzá? – mukkant meg a szűkszavú neje.
Eperjessyék ugyancsak riadoztak, hogy kellemetlenség, kocódás, talán verekedés kerekedhet a
nagybajszú becsmélkedéséből.
– Hagyja, ha szemtelen fráter! – csitította Eperjessy halkan a nagybajszút.
De az hallatlanná tette a közbeszólásokat, és rendületlen folytatta:
– Én kérem villamoskalauz vagyok! Legyen nekem krajcárban a zsebemben, ahányszor elnéztem
már, hogy ez a rikkancs a kocsimra ugrik, és a ronda újságját árulja rajta az utasoknak. Engem az
ellenőr megcsíphet, és én kiteszem ennek magamat, ezért a piszokért. Most? Hát mit csináltam neki?
Meglegyintettem egy kicsit a hátát, hogy nyer-é? Ezért én büdös paraszt vagyok? Hát én az vagyok!
Falun születtem! Nem tagadom, nem szégyellem! Tehetek-é róla?
– Nem tehetsz! Elég! – vakkant rá ridegen neje.
– Nem tehetek! Mert én itt mindenkinek csak büdös paraszt maradok. Sajnos! Pedig egy ilyen
görbe hátú újságkupecnek azt kellett volna tegyem, hogy odakenjek neki egy pofont, ha nem ért egy
kis tréfát… És…
A világon semmi fenyegető nem volt a kalauz tartásában. Hangja inkább nyiszerékelő volt. De a
pofon említésére Eperjessy összerezzent. Eperjessyné pláne ideges, szemrehányó, riadozó arcokat
vágott urára. És jelezte, hogy rögtön keljenek föl az asztaltól, és menjenek el!… Eperjessy fizető
után kiáltott.
A kalauzné arca egyszerre még ocsmányabb lett, ahogy a düh összekuszálta vonásait. Nagyot
rántott férje kabátján:
– Elkussogsz már?
És fenyegetően emelte öklét férje arcába. Ez a pillanat aztán valóban minden vésszel terhesnek
rémlett. Eperjessy nejével együtt arra készült, hogy a kalauzné merészsége robbantja ki rögtön a
csihipuhét.
De mi történt?
A kalauz hirtelen kihúzta magát székén, és mérhetetlen bánattal, mérhetetlen elkeseredéssel így
beszélt csúf, vén banyájának:
– Ez vagy te nekem! Ez! Ellenségem! Sose voltál más! Soha nem szerettél! Ezt érdemeltem én
mindig tetőled, a lekussítást!
Hát hogyan lehetett erre elkészülni?
A kalauz hősies bajszával, zömök, erős termetével félrehajolt a székén, és sírva fakadt.
Kezefejével törölte ki öreg könnyeit, és zokogott, zokogott.
Eperjessynek és feleségének szinte a másodpercek hányadai alatt változott át kedélyállapotuk
hökkentté és részvétteljessé és kacajcsiklandottá. Eperjessyné valami egészen furcsa, szokatlan
feloldottságban nézett össze a kalauznéval, úgy, mint egyik asszony a másikkal, tökéletes
egyenjogúságban, összehangoltságban csak tud:
– Milyen különös ember! – motyogta. – Jó ember lehet!
– Na, nekem nem is ugrálhat! – felelte a kalauzné rettentő komolyan.
– Így kinevelte? – szaladt ki egyszerre Eperjessyné száján, és elnevette magát.
Mire a hallgatag, kemény, csúnya, keserű kalauzné arca is először fordult kedélyes mosolyra.
Aztán megsimogatta a kalauz fejét:
– Cégérezed magad itten és engemet, részegen! Idd meg, amid van, mert záróra lesz! – ütögette
gyöngéden a kalauz fejét.
Az bambán, szó nélkül szipákolt.
Eperjessy, jelentős pillantást váltva feleségével, felemelkedett székéről:
– Fizettem! Mehetünk! Elállt az eső, azt mondják! – utalt a kijáratra.
Közben azonban a kalauz engedelmesen fölvette fröccsét és köszöntött:
– Hát Isten éltesse az urat és a nagyságát. Látom, igazi úriemberek. Voltam én ilyen háznál, ilyen
úriembereknél. Ne tessenek haragudni.
– Dehogy-dehogy! – vigasztalta Eperjessy. – Nincs semmi baj. De mi elmegyünk már! Isten
velük.
Borát otthagyta volna, és csak barátságos bólintással búcsúzott volna Eperjessy. De amint
feleségének kezét nyújtotta, hogy fölsegítse ültéből, Eperjessyné nem fogadta el ura kezét:
– Megihatod a borodat. És megvárhatjuk most már, míg végleg eláll a csepergés is! – mondta.
Ilyen csodát! Eperjessy nem hitt szinte szemének és fülének, hogy neje maradni akar ilyen
társaságban.
Kalandjuk tanulságainak összetömörítése mindenesetre az a megjegyzés lehetett, amit Eperjessy
már az utcán eresztett meg karjára fűzött nejének:
– Magam részéről, lásd, sosem tűrtem magamban oktalan ellenszenveket emberek iránt. Mert
másak ám, ha az ember fáradságot vesz megismerésükre!
A megelőzött pofon
Az ostrom után, a rögtönzött Duna-hídon először sikerült átvergődnöm Pestre. A Király utca
torkában, a legnagyobb emberforgatagban találkozom az öreg professzorral. Összecsókolózunk-ölelkezünk, ahogy most teszik szívbéli barátok, sőt jó ismerősök is. És aztán csevetelünk az átélt
szörnyűségekről.
Az öreg professzor is olyan sok évtizedes barátom, akiről fogalmam sem volt, hogy zsidó, és még
ilyen csöndes, derék, munkájával csakis áldást szóró egyénnek is oda lehet kerülni a kivetettek, a
gyilkosan hajszoltak közé.
Amint tárgyalunk, egyszerre az öreg megragadja a karomat, és szinte szenvedélyes örömmel utal
az utca sodródó tömegében valakire:
– Ahán! Végre! – kiáltja. De két pillanat múlva elernyed szorítása a karomon, és csüggedten
motyogja: – Nem ő! Sajnos, tévedtem. Ez a rendőr hasonlít hozzá.
A mellettünk elhaladó, középkorú rendőrőrmester után bólogat az öreg. Én pedig értelmetlen
bámulok hebegek.
– Mi az? Mi…
– Várj! Ezt el kell mesélnem neked! – fog karon az öreg. És így, az utca forgatagában,
lökdösődve kezdi el.
– … Tudod, elvittek engem is a lakásomról, előbb egy csillagos házba, aztán másikba, és végül
már napokon át értelmetlen hurcoltak összevissza, Duna-partra, téglagyárba, újabb csillagos házba…
Elég az hozzá, aznap este rettentő zápor zuhog ránk. Úgy vonulunk valahol a Pozsonyi úton.
Én már itt-ott kidőlök a sorból. Hiába selejteztem egyre a legszükségesebb motyóimat, mégis
olyan bugyor nyomott, hogy tántorogtam alatta. Már-már félő volt, kiszédülök a sorból. Olyan
fáradt, olyan éhes, olyan szomjas voltam. Képzeld, magamfajta öreg legény, aki ülőmunkához
szokott egy életen át…
Na, mellékes!
A falkánk mellé, akkor délután, egy nagyon-nagyon vad és kegyetlen nyilas suhancot állítottak.
Ez pofozott, rugdosott, ordítozott, és természetesen lelövéssel fenyegette azt, aki lemarad a
menetből…
Ha nem ez hajtja a menetet hátulról, és nem én vagyok az utolsó már a menetben, nem bírom
tovább. De a rémület, az ettől a fickótól való rémület sarkallt, és vánszorogtam, támolyogtam, a
sorsomat átkozva…
Viszont a halálfélelem sem elég tápszer ahhoz, hogy egy olyan teljesen elrozogásodott gépet
mozgásban tartson a végletekig, mint én ott… Egyszerre érzem, a sötét, szélrohamoktól csapzó este
fényes kavargássá válik a szememnek… Ajjaj! Rosszul leszek! Szédülök. Összerogyok…
Mindenesetre, tapodtat sem bírtam tovább menni… Megállok és dülöngök ott…
Erre a következő játszódik le pillanatok alatt velem.
A nyilas kölyök hátulról, szinte kaján vérszomjú örömmel, ront rám, és emeli a puskájának
egyelőre csak a tusát, hogy fejemre sújtson… De közvetlen mellettem kíséri a sort egy hallgatag,
középkorú rendőrőrmester is.
Ez a rendőr egyáltalán nem mutatkozott valami kegyes, jólelkű alaknak. Hiszen nem is tehette.
Éppúgy förmedt rá a csillagosokra, és hát böködte őket, taszigálta a sorban… Satöbbi. Legföllebb
hát nem ütlegelt úgy senkit, mint a nyilas suhanc…
Most azonban, amikor a nyilas puskatussal ront a fejemnek, a rendőr megelőzi őt, és egy rémes
pofont sóz oda nekem. De akkorát, hogy menten a falnak dűlök. Azaz egy kapunak. És ott lerogyok
a kövezetre.
– Hagyja rám! – mordul a rendőr a nyilas suhancra, rám mutatva. – Majd én utánuk kergetem.
Vigyázzon csak maga a többire a sötétben.
Azzal a rendőr rúg egyet a hátuljomba a földön.
A nyilas röhög:
– Csak gyerünk, gyerünk vele! Kelj föl, Mózes!
Azzal otthagy, és zargatja tovább a menetet.
Hát ott fekszem, félig aléltan és halálraszántan, a zuhogó záporban, a lucskos aszfalton.
A rendőr tovább is a csizmáját használja, hogy lelket verjen belém. Majd ugyancsak a
csizmájával rúgdossa mellém a motyómat. És aztán a kapu alá rúgja. Ugyancsak
engem is üvöltve, fenyegetve rúgdos:
– Másszon, másszon már be a kapu alá. Ne ázzak itt magáért!
Amikor valahogy, föl sem tápászkodva, csak négykézlábra, bemászom a kapu alá, az én
rendőröm kikémlel a menet után, és bekémlel a kapun.
A menet tovahaladt. A lépcsőház néma.
A rendőr felém hajol, és tagolva, értelmesen súgja:
– Tanár úr! Szedje össze magát az Istenért, ha bírja. És jöjjön velem. De egy mukkot sem. Én
kísérem magát, hivatalosan.
– De hát!? – lelkendezem.
Mire a rendőr magából kikelve ordít rám, hogy így és úgy, rögtön lelő, ha nem mozdulok.
Maradék erőm visszatért a heveréstől. Föltápászkodom, és támolygok a rendőr előtt.
Ő a nehéz bugyromat úgy segít cipelni, hogy hátulról emeli. Ha jön valaki? Akkor a bugyromra
csapkod hátulról, hogy iszkoljak…
Így jutunk el jó messze, a Váci útnak egyik bérhodálya elé.
– Na! Itt már átveszem a csomagját! – szól a rendőr. – A hatodik emeletre nem bírja fölcipelni. Itt
már mentve lesz. De ne beszéljen. Csak előre, gyorsan!
– De az Istenért! Honnan ismer?
– A fiamat tanította a tanár úr! Csak most fogjuk be a szánkat. Egyszer szivarral is kínált
engemet, amikor a fiamért kértem… Elég! Gyerünk!
Úgy másztunk föl a hatodik emeletre a liftje romlott hodályban, hogy a rendőr vitte az én
bugyromat, és én az övét.
Ez nem volt más, mint egy hosszú, frissen sült kenyér. Úgy adta a kezembe, hogy:
– Ezt meg vegye át maga tőlem. És ha nagyon éhes, csak majszolja bátran. Puha! Magának
adom…
Nem érdekes a szökésem, bujkálásom további sok változata. Egy műterem tűzfala mögött, egy
elhagyott oduban tartózkodtam hétszámra. A rendőr táplált. A rendőr szöktetett meg falura…
A fia, a tanítványom elesett a hadseregben. Ő maga nem jelentkezett aztán. Végigkutattam,
amennyire ma lehet, az összes elöljáróságokat érette. Nyoma veszett. Rettentően bántana, ha nem
tudnám megjutalmazni vagy megjutalmaztatni, de csak viszontlátni is ezt a embert… Na, de sietsz…
Hát csak ezt akartam elmesélni neked…
Én pedig íme, maguknak tovább… Mert érdemes az ilyet.
A pecsét
Budapest ostroma javában folyt. Minden élet a föld alatt zajlott már. A rettegés, a mocsok, az
ínség együttes és külön-külön is jelentkező rémei uralták a kedélyeket.
Ilike, az édes, tizennyolc éves, újsütetűleg érettségizett Ilike ott ül a budai nagy bérház
óvóhelyének gádorában, és keservesen zokog.
Mindenki, aki csak látja őt, meg van győződve, hogy az általános környülállás valamelyik
borzalmából jutott ki neki is. Vagy gyász, vagy kár, vagy elhurcolás, vagy… Hát választék volt
ezekből a csapásokból.
Ámde aki odament és érdeklődött Ilikétől a bánata okáról, az kissé csalódottan, vagy éppen
megrökönyödve vonult el.
Hát mi történt tulajdonképp vele?
Ilike ma reggel az óvóhelyről fölment harmadik emeleti, jól bezárt lakásukba.
És ott romok és pusztulás fogadta?
Nem!
Hanem talán vad alakok vettek erőszakos szállást maguknak a lakásban, és összeforgatták,
bemocskolták, kifosztották?
Nem!
Hát akkor talán Ilikét érte valami? Rossz értesítés várta ott? Levél, cédula?… Micsoda esett hát
vele?
Az utóbbi két eset mindketteje.
Ilike fölment a lakásba. A ház nagy. Alig kapott még egy-két kisebb aknát. Meg se kottyant a
födelén, falán. A harmadik emeleten sok holmit hagytak, azaz sok maradt még ott olyan holmi, amit
nem tudtak vagy nem akartak begyömöszölni az óvóhelyre cipelt csomagokba, bőröndökbe.
Ilyen holmi volt az Ilike hosszú, művésznőiesen szabott, világos színű, őszi-tavaszi kabátja. Ezt
Ilike meg is találta sértetlen, vasalatlan, vállfán, szépen lógva a sifonérban. Rögtön fölpróbálta, és
magán is hagyta.
Ez lett a veszte. Nem Ilikének. Csak a kabátnak.
Ugyanis a spejzban, a legfölső polcon Ilike talált egy befőttes üveget. Az üveg félig tele volt
drága kinccsel. Azaz: folyékony, sárga libazsírral.
Mennyit keresték ezt, amikor lecipekedtek az óvóhelyre!
Ilike elfeledkezett mindenről. Mohón kapta le a befőttes üveget a polcról.
De hokedlin állott, és a hokedli megbillent alatta. A síkos üveg megcsúszott a marka között, és
totty! A spejz kőpadlatán zúzódott szét az üveg, és ott fröcskölt, folyt szét a drága libazsír.
Ez lett volna a kisebbik baj. De hát a libazsír zöme odaömlött az Ilike gyönyörű kabátjára.
Borzalom! A keble alatt egy óriási zsírfolt a kabáton. A hasa táján egy még óriásibb libazsír-mocsár. A kabát szegélyénél is egy tetemes harántcsík a zsírból… Borzalom!
Na, és a cédula, amit Ilike az ajtójuk kulcslyukában lelt összesodorva?
Rajta nagy betűkkel következő sorok díszelegtek:
Temetőben ugyanott, fél négyre. Akkor pont odatűz a nap, és már nemigen jön sok repcsi
bombával. Film van elég.
Cs. Dénes.
A színhely, a temető, valóban a gyász helye. De hát a találka sokkalta vidámabb természetű
ügyben arranzsálódott.
Cs. Dénes fotós. Sőt filmes is volt. Amorozónak vagy jövendőbelinek gyönge eset. Göthös is,
meg púpos is. Ha szerelemről volna szó, ez csakis egyoldalú érzelem a Cs. Dénes részéről, kettejük
közt.
Mellékgondolatai bizonyára voltak Dénesnek, a fotósnak, amikor fölajánlotta, hogy ingyen
ajándékba készít Ilikéről egy remek, nagy, teljes figurájú képet. Ám amikor első ízben találkoztak, a
Dénes gépében mind össze egy lemez volt, és azt is elrontotta. Vagy csak füllentette ezt? Azért,
hogy második találkozásra is kénytelenítse Ilikét? Oly mindegy!
Ilikének is megvoltak a maga mellékgondolatai. A teljes figurájú képét Martonek Rezső egyetemi
hallgatónak és önkéntes káplárnak szánta, aki a háztömb egyik remek búvóhelyén settengett álnéven
és álminőségben. De naponta látták egymást Ilikével a legkülönbözőbb és leglehetetlenebb helyeken.
Ilike már meg is ígérte a teljes figurájú képet Rezsőnek. Sőt Rezső előre elhozta cserébe a maga
képmását, a hátán: Emlékbe, Rezső dedikációval.
Most aztán a teljes figurájú képben, igenis, óriásilag fontos szerepe volt az Ilike világos, őszi-tavaszi, művésznőies szabású kabátjának.
Hölgyek varázslatnak sem, hipnózisnak sem, semminek sem tulajdonítanak nagyobb
jelentőséget, mint annak a ruhadarabnak, amiről mindenki azt állítja, hogy az ennivalóan,
ellenállhatatlan fest rajtuk.
Ennek a kabátnak pedig példátlan sikere volt Ilikén. A családban, ismerősi, baráti körben,
idegeneknél csupa sikert hozott neki. Az utcán, autóbuszban, villamosban mindig megnézték….
Több ismeretlen hölgy érdeklődött Ilikénél: honnan a kabát szövete, és ki szabta? Ezren fordultak
utána!
Hát lehet-e teljes figurájú képhez más ruhadarabban odaállani? Pláne havas, lombtalan fás
háttérrel? Vegye talán magára nyiszlett, közönséges téli felsőjét vagy szőrehíjas félbundáját erre az
alkalomra?
Lehetetlen!
Ilike már megvívta sikertelen keserű küzdelmét a foltokkal. Összes benzinkészletét eldörzsölte
már a kabátra. Hasztalan!
Most itt zokog, vigasztalhatatlan, az óvóhely szűk, dohos, homályos lépcsőgádorában Ilike.
Odakünn pedig, a verőfényes téli délelőtt egén, megkezdődött a gépmadarak húzása.
Borzalmas vijjogásuk, ahogy aláereszkednek pusztító bombáikkal, majd rá a robbanások,
megdermesztik a vért. Minden szemből a rémület sugárzik. Minden szív kínzó szorongásban ver.
Az óriási bérhodályt alapjától a csúcsáig rázzák meg az egyre közeledő robbanások. A
legbátrabb, legkíváncsibb házbeliek sem tolonganak már az óvóhely gádorában. Lenn kuksolnak
mentül mélyebben. A parancsnoknak nem kell erélyeskednie, hogy lezavarja őket. Maga is
lehúzódott.
Ilike az egyetlen a házban, aki teljességgel érzéketlen a rémségek iránt. A kabátja foltjai tartják
most is guzsban agyát, érzékeit. Oly emésztő kín ez számára, hogy határozottan, tudatosan gondolja
néha egy-egy közeli dörrenésre, rázkódásra: bárcsak őt, a házat, az egész világot zúzná össze ez a
vész!
Ott kucorog továbbra is a lépcsőgádor kiszögellése mögött, egy széken, moccanástalan. Merően,
vadul, fájdalmasan, komoran bámulja annak a gyönge fénycsíknak játékát, amit a bejárat nyomorú
lámpája vet a mocskos téglapadlatra. A lámpa fénye megrebbenik a légvonattól, és reszket, mintha
az ideszorult kétségbeesett lelkeket jelképezné.
A kabát ott lóg a szék karfáján.
De most valaki nem lentről, az óvóhelyről, hanem a kapuból csoszog aláfelé. Aztán újabb
botorkálók a nyomában.
Csoszogjanak! Mit törődik vele Ilike!
Négy katona keres ideiglenes menedéket útjában a ház óvóhelyén. Mert jelen pillanatban a
repülőgépek egészen alászállva, közelről gépágyúzzák és fegyverezik az utcát.
A katonákkal egy civil is leszaladt. Ez a házbeli öreg kereskedő:
– Mi az? Maga itt ül, Ilike? Miért nem jön le? Jöjjön! Nem tanácsos itt maradni. Ha a kapuba
csap bele az akna, a légnyomás halálos veszedelem ebben a lépcsőgádorban.
– Nem érdekel! Hagyjon, kérem!
– Mi baja? Talán nincsenek lenn az öregek? Őket várja itt? Ezzel nem segít rajtuk. Jöjjön le!
– Hagyjon! Lenn vannak! Nem bírok most lenn ülni, és hallgatni a csiricsárét.
– Ideges! Ki nem az? Ha, hogy csattog ez az átkozott lövedék!… Nem segíthetek, ha valami
külön baj érte magácskát?
– Esetleg!
– Nos?
– Nem tud valami vegyszert, ami kiveszi a gyapjúszövetből a libazsírt?
A kereskedő kicsikét tátog. Pecséttisztítás legyen a legfontosabb dolga valakinek ebben a poklok
farsangjában? De szakmabeli nyugalommal így válaszol:
– Van még tán három tégely a lakásomon. Az biztos és kitűnő foltpucoló. Én is azt használom.
Gyöngén forrósított vasalóval az éves zsírt is kivonja akármilyen szövetből. De ez a gondja most
magácskának?
Ilike egyszerre kicserélődött.
– Adjon nekem ebből a szerből, az Isten megáldja. De most kell, azonnal, míg végleg bele nem
veszi magát a kabátba a folt. Próbáltam benzinnel… Jöjjön! Adjon!
– De hát az istenért, csak ráér ezzel a pecséttisztítással, amíg legalább csöndesedik ez a
szörnyűség. Nem hallja?
– Hát az udvaron átszaladunk egy pillanat alatt. A földszintig nem hat a bomba. És most távolabb
robban már.
– De új gépek jönnek, hallgassa csak!
– Gyöjjön! Ne tanakodjunk! Ne gyáváskodjék férfi létére…
A tompa zúgás az égen, az iménti sűrű éles vijjogás és csattogás helyett, azt jelenti, hogy kilences
rajokban, óriási bombavető szörnyek húznak a légben.
Az öreg szatócs és Ilike már a ház udvarán iszkolnak át. Már el is érték a lakást. Ez a szatócsüzlet
kiegészítő része az udvar sarkában.
Viszonylagos csönd van. A fenyegető égi zúgás is tovahalkult. Az első bombavető-raj másutt
pottyantotta le terhét, nem a környéken. Messze-messze dördülnek süketen, hosszan a bombák.
Behatoltak a lakásba, és munkába veszik a kabátot. Holmi pernyetűz elég a kabát vasalójának
meglangyosítására. Dolgoznak ketten, nagy sebbel-lobbal, az öreg szatócs és Ilike.
Az eredmény? Megujjongatóan remek. A csodaszer kiszívta a zsírfoltokat egytől egyig. A világos
szövet megint olyan ragyogó, mint egy holdas éjjel a rónán.
Ilike éppen ugrál, tapsol örömében, és nagy cvikipuszit nyom a szatócs borostás képére.
Ebben a pillanatban…
A nehéz bombavetők újabb raja zúg förtelmesen, fenyegetően. Borzalmas süvöltések hasítanak a
légbe. A föld szinte hideglelősen rázkódik, reng…
Jajj! Rettenet!… A szoba szinte fölszökken. A falak szinte összehúzódnak, mint a harmonika. A
malter zuhog róluk. Ilike száradni, szellőzni akasztott kabátja lengeni kezd hintamódra a szobán
áthúzott telefondróton… Az egész ház gerendázata egyetlen huzamos recsegés… Aztán fültépő
robaj, földindulás… Ing a padló…
A rég kitört szobaablakokon porfelleg dűl be… Rá csönd… Szünet…
Félig aléltan, félig fulladtan kecmereg elő Ilike és öreg gavallérja a szobából az udvarra, és ott
bámulnak riadtan, az első emeleti erkély alól, ki az utcára.
Az épület homlokzata eltűnt. Kapustul szörnyűséges törmelékhalommá vált kétharmadában. A
megmaradt rész szobái, mint a gyerekjáték-szobák, egy oldalukon nyitva tátonganak a levegőbe…
Ilikét megmentette a kabát. Talán hálából, hogy ő viszont a kabátot mentette meg. Ez
letagadhatatlan tény.
A találkára a fényképezőgép elé ugyan aznap nem juthatott el a művésznős, tiszta kabátban Ilike.
Mivel romot hordott és lapátolt az óvóhely bejárata elől. Aztán pedig első segélyben részesített
sérülteket.
Volt bizony elég. Az óvóhelynek egyik részét érte a robbanás. Sok lakót megsebesített, többet
megölt a légnyomás. Többen megfulladtak a belső odúkban.
Szerencsére Ilike szüleit nem érte baj, az ijedtségen kívül. Sem szívszerelmét.
De hát mindez érdektelen eseménysorozat már itt.
Tény, hogy Ilike kabátja csodát tett, azon felül a varázshatalmon felül is, amit föltételez róla ő és
az Ilikék, Rózsikák, Ibolykák… megszámlálhatatlan serege. És ha a régi irodalmi módszer mintájára
tanulságnak kellene biggyesztődnie a történet végére, hát ez bizton az lehetne itt, hogy: semmiség
egy világromlás is ahhoz, hogy az Ilikék sok bájos tévhitét megmásítsa, vagy éppenséggel
megsemmisítse… Ne is tegye!
A próba
Ez a történet Manyossy Dezsőnek, a Sztárnak a története. Ő valóban olyan nagyság, mint a
királyok. Nagysága Isten különös kegyelméből való, nem önmagából fakadó. A véletlen, a szerencse
kifürkészhetetlen összejátszásának eredménye a Sztár példátlan sikere a boldogulásban.
Hát szép férfipéldány, annyi tény. De aztán ezenkívül semmi más tulajdona nem indokolhatja,
hogyan jutott az embertömegek imádatához, a bőségnek zuhatagához. Nem!
Alakító készsége? Az átlagnál jóval alábbvaló. Minden második fodrászsegéd különb
színésztehetség nála. Talán beszédhangja kellemes, érzékzsongító? Szó se lehet róla! Kopott, szesz
és dohány túlzott élvezete rongálta hápogás a Sztár hangja. Táncolni remekül tud talán? Azt sem!
Pókosan, gyönge inúlag lötyög, ha táncra kényszerül. Hanem az énekhangja? Dehogy, dehogy!
Vacak, rekedtes, foszlott kornyikálás az, ha a Sztár énekel. Pedig hát énekel színpadon, filmen. És a
nőket megőrjíti. Nem érzékelik, hogy a Sztár danája nemcsak rossz, de határozottan hamis is…
A Sztár tehetségtelensége pályáján olyan szembeszökő a jóérzékű embereknek, elfogulatlan
műértőknek, hogy egyenesen kínos nekik nézniök őt. De ha a tömeg bálványozza őt, a sajtó ordít
mellette, az üzlet hiénái dobálják eléje a pénzt, a körülötte riadozó állandó csinnadratta elhallgattat
minden más hangot, ami nem a Sztár magasztalása!
Na és ő maga? Ő maga boldog butaságnak örül. Se műveltsége, se értelmessége nem tudja
ellenőrizni, micsoda üvöltő igaztalanság az, hogy ott van, ahol van! Ő elhiszi magáról, hogy oda
való. Ő a képes folyóiratok hízelgő szólamai szerint gondolkodik magáról és mindenről. Sőt aszerint
érez is.
Ez a férfiú a Sztár.
Amikor hatodikos gimnazista lett a Sztár, akkor, ahogy az érettségihez közeledőben, az ifjak, a
tanárok folyvást foglalkoznak a majdani pályaválasztás esélyeivel, hát a Sztár mint szép fiú
elhatározta, hogy a színi pályára lép majd! Elhatározása családját nem túlságosan kápráztatta el. De
bizonyos ellenállás és eszmecsere után beleegyeztek a dologba.
Édesapja azon a nézeten volt: a színészi pálya okvetlen igényli azt, hogy aki rászánja magát, az a
zenében, énekben némi jártasságot szerezzen. Mindjárt is egy távoli rokonra gondolt, egy zene- és
énektanárnőre.
Hát elmentek a tanárnőhöz.
Gyöngyikének hívták a tanárnőt, és sorsa körülbelül annak a tökéletes ellenkezője, a Gondviselés
kiszámíthatatlan akaratából kifolyólag, ami a Sztáré.
Gyöngyike nőnek bűbájos, művésznek ragyogó tehetségű, embernek jóságos és igazságos lelkű.
Talán éppen ebben rejlik az indok, hogy kétszer annyi képességgel felényire sem boldogult soha,
nála ostobább, csúnyább, de ravaszabb és könyöküket, valamint egyéb, női harcban alkalmazható
idomukat jól használó társnői mellett.
Gyöngyike kissé már öregedő kisasszony volt akkor. Keserves, sovány keresményéből nemcsak
magát, de rokkant édesapját és egész családját ő tartotta.
Amikor az ifjú Sztár édesapjával beállított hozzá, Gyöngyike készséggel állott a rendelkezésükre.
Zongorához ült, és megejtette azt a szokványos próbát az ifjú Sztár hangját és hallását illetőleg.
Aztán őszintén nyilatkozott:
– Azt nem állapíthatom meg, hogy ilyen szép fiúban milyen alakító készség rejlik, és ha ez fontos
a színészpályán, mekkora sikereket érhet meg. De egyet aztán biztosan állíthatok: mint énekes, mint
zenei tehetség, a gyöngénél is kevesebb! Se hangja, se hallása!
– Nos, mit szólsz Gyöngyike néni véleményéhez? Gondolod, hogy egy előadóművésznek lehet
rossz hanggal és hallással is boldogulni? – firtatta az ifjú Sztártól édesapja.
– Miért ne? – vont vállat az ifjú Sztár. – Szorítkozhatom tisztán drámai szerepkörre is a színészi
pályán.
– Hát igen! – vetette közbe Gyöngyike. – Viszont zenéhez és énekhez kell minden művelt
embernek konyítani, hogy az alapelemekkel tisztában legyen. Tehát az oktatásodat, ha akarod,
megkezdhetjük gyatra képességed ellenére is.
Ebben maradtak. És így történt, hogy a Sztár évek során át szorgalmasan járt Gyöngyike nénjéhez
zongora- és énekórákra. Bárha aztán, amire vitte, az a semminél nem volt sokkal többnek nevezhető.
Ez a műfaj ellenáll a vasakaratnak és vak becsvágynak.
Hát aztán mégiscsak pályájának egyik királya lett a Sztár, minden vonalon, énekes szerepekben
is, rossz és hamis gajdolása ellenére. Pályafutásáról meg lehet azt is állapítani, többek között, hogy
az a fehér emberi társadalom polgáriasultságának és műveltségének kacagtató torzképe volna, ha
utálatot, szánalmat és fölháborodást le lehetne küzdeni jobb szemlélődőknek.
De hát itt ez mellékes. Különben is a Sztárnak már megjelent, saját kezűleg írógépelt, életrajza
körülbelül hússzor akkora példányszámban kering a tömegek rajongástól remegő keze közt, mint
hazája legkülönb szellemiségű íróinak legjobb művei. Aki kíváncsi rá, elolvashatja.
Na, de hát, legutóbb mindenkinek, az élet elkényeztetettjeinek a kényelmét is megzavarta a véres,
bombazajos és füstös világfelfordulás. A Sztár is menekülésre kényszerült sikerei terepéről, a
fővárosból. És menedékhelyének szülővárosát, a csöndes kis vidéki várost szemelte ki.
Hogyan érkezett meg és tartózkodott rangrejtve szülőhelyén, hogyan fedezték föl, és hogyan
ünnepelték?… Bátran kieshet ebből az elbeszélésből.
Egy délután, amint a városkának gyönyörű gyümölcsös és szőlős dombjai egyikén vásárolt
villájában kissé unatkozott a Sztár, élvezetes eszméje támadt. Gyöngyikét, első tanárát még nem
látta ittléte alatt. Nem jelentkezett, mint más ismerősei, közöttük hajdani ellenségei vagy ellenfelei
is, illő alázattal, nagy elégtételére. Gyöngyike, aki őt tehetségtelen fráternek merte bélyegezni első,
tapogatózó mozgása idején a Művészet felé, amely most már minden zászlaját meghajtja és lengeti
fennen a dicsőségére… Gyöngyike nem jelentkezett. Hát nem volna pedig gyönyörteljes az a
pillanat, ami alatt Gyöngyike ott rebeg előtte, és bevallja és sajnálja szörnyű tévedését?
A Sztárt úgy fölhangolta, fölizgatta, föllelkesítette a gondolata, hogy máris cselekedett. Lefutott a
garázsba, és sofőrjétől kocsiját kérte.
Az utca, a régi ház alig változott. Kellemesen cirógatta a Sztárt az az érzés, amikor kissé már
erőltetett rugalmassággal kiugrott kocsijából egykori tanárnője hajléka előtt, hogy íme, a szakemberi
tévedés eleven cáfolataként tündököl, és a hajdani gyászos hangulatú, tehetségtelenségén lesújtott
középiskolai tanuló helyett mint valami káprázatos kísértet, jelenik meg itt a hír, a dicsőség
dédelgetettje.
Gyöngyike éppen órát adott. Csak hozzátartozói rohantak ki a Sztár fogadására. Tőlük élvezhette
csak csodálkozó, magasztaló ömledezésüket a Sztár.
De aztán mégis odakerült végre, egykori tanárnője színe elé.
Igazán alig változott. Csak a hajában szaporodott el túlnyomólag a fehér szál. A mosolya,
nyugodt, kissé vizsga, kissé tiszteletet parancsoló tekintete szép szeméből a Sztárra, egészen a régi
volt:
– Örülök, igazán, hogy meglátogatott. Hogy van?
Gyöngyike hangjában nem tudta egyáltalán fölfedezni a Sztár a meghatottságot, megrebbenést,
ámuldozást nagy személyisége iránt. Majdnem az a hökkedelem támadt benne: ez a szegény, világtól
elmaradt teremtés nincs tájékozva, mivé lett az egykori gyönge tanítványa!
De nem! A Sztár néhány puhatoló mondatára máris kisült, hogy Gyöngyike ismerős
pályafutásával:
– Ó, több kottám van a slágereiből! – mutatta az ócska zongora kottagarmadái tetején díszelgő,
képes, jól ismert füzeteket a Sztárnak.
– Na, és mi a véleménye rólam és mindenről! – érdeklődött nevetve a Sztár. – Még mindig a
régi?
Gyöngyike valami elmondhatatlanul különös pillantást vetett erre a Sztárra. Őszinteséget és így
gúnyt, majdnem szánakozást tartalmazott ez a pillantás. Mintha azt fejezte volna ki: „Hát olyan
alacsony tényleg a szellemiséged, hogy nem vagy tisztában azzal, mit érsz? Hogy nem vagy
tisztában azzal: a Szerencse nélkül az utolsók közt is megjegyzett figura lennél?”
A Sztár kellemetlenül rezzent össze erre a pillantásra. Ugyancsak Gyöngyikének pillantását
kísérő, egyszerű szelíd szavának mellékhangzatára, ahogy mondta:
– Csodálkozom nagyon, őszintén!
– Szóval, még most sem tételezi föl rólam: valamicskére mégis vittem? – faggatta fölényt
erőltetve modorára a Sztár, de hát valójában elég összezsugorodottan. És minthogy erre Gyöngyike
nem tartotta érdemesnek válaszolni, csak újabb, nyíltan gúnyoska pillantással felelt,
a Sztár hiúságának ez több volt már, mint amennyit elbírt. Ideges lett, ingerült lett. Egy ilyen rongy,
vidéki zongorista meri őt afféle jól reklámozott selejt árucikknek tartani? Ez már sok. Röhintett egy
nagyot, aztán szellemes akart lenni a Sztár, amint így felelt: – Talán magának külön vizsgáznék le
újra?
Ezt a kihívást nyájas szemvillanás keretében és egy bólintással fogadta a tanárnő:
– Ha akar?… Nagyon szívesen!… Énekel?…
A zongoraszékre ült mindjárt, és fél kézzel egy futamot kergetett végig a billentyűzeten.
A Sztár kissé fanyalgón, sőt kissé riadtan, majdnem olyan szurkolást nyomva alá magában, mint
valaha tanítvány korában, újra hangos röhejbe menekült a kihívása elfogadásán. Most már nem
térhetett ki a vizsga elől.
Hirtelen azt a sztári tartást vette a Sztár, amelyet oly sok indokolatlan diadala támogatott, és így
szólt:
– Meghallgatja tőlem? Tessék!
Gyöngyike egy pillanatig nem adta föl szelíd, gúnyoskás mosolyát:
– Jó-jó! Nagyon érdekel, milyen előhaladást tett! – fordult máris készenlétbe a zongorához, és
leemelte a Sztár slágereinek kottáit: – Na, melyiket közülök?
A Sztár valami olyan lelki széljáratot érzett, amely semmi biztatót nem hoz. Harákolt. Valósággal
egyszerre dühöngött és remegett. A kedélyének mércéje fagypontra ereszkedett. A legszebb
teljesítményei egyszerre silánynak vagy legalábbis nem kielégítő értékűnek és hatásúnak tűntek
előtte. Csak bizonyos szünetre tudott dönteni, mit énekeljen itt, ebben a kopott bútorú, ócska
limlomokkal éktelenkedő szobában, ő, a Sztár, egy szürke, vidéki, századrendű tanárnő előtt.
– Az Északi fény! – vágta ki végül, szinte nyersen. – Az talán megfelel!
– Nekem mindegy! – mosolygott Gyöngyike.
Az Északi fény vagy Sarki fény világsláger. Ki ne ismerné? A
női szív ridegségén érzeleg, majdnem csuklik és nyávog, a szerző kegyes jóvoltából. A Sztár
nekifohászkodott.
De mi ez? Mintha életében először hallotta volna meg a saját hangját. És először állapította volna
meg igazságosan, józanul, kérlelhetetlenül, hogy milyen reménytelenül ocsmány nyiszerékelés!
Vadul, nagyokat fújva készült neki, hogy valamicske zengéssel eressze ki a torkán az éneklést. De
hát nem ment. Ő maga is keserves csüggedéssel érezte végül, amikor befejezte, ismétlésbe nem
bocsátkozva, az énekét, hogy szánalmas volt:
– Nem vagyok ma diszponálva! – reszelte torkát. – Gondolom, van egy kis hűlésem is.
– Úgy érzi? – szólt rettenetes mosolyával a tanárnő. – Én azt hiszem, itt sem volt rosszabb, sem
jobb, mint ahogy magától ezt a dalt filmen, sőt egyszer gramofonlemezen is hallottam!
Hát ez a megállapítás aztán szinte hullakamrát csinált a Sztár öntudatából. Kezét-lábát afféle
nyikorogva mozduló, rozsdás gépember tagjainak érezte. Azt sem tudta már jóformán, mit zagyvál
még össze szavakból. Búcsúzott. Menekült. És mint valami gyötrő részegségnek zsákmánya, maga
körül ostobán kóválygó valósággal, mintegy saját nyomorú, igazi lelkiségének visszfényétől
vigyorgó valósággal, aggastyáni tötyögéssel vonszolta ki magát gyönyörű, drága gépkocsijához.
Ezt érdemelte!
Rózsit elsiratom!
Rózsival való ismeretségem a következőleg zajlott le. Téli hajnalon vizet hozok a Délivasút
rommá lőtt teherpályaudvarán át. Két nagy vödör húzza alá karomat. A jobb karom már béna ettől a
nap nap melletti vízhordástól. Inrándulás tetejébe még meg is csípte a fagy a jobb kezemet. De drága
kincs ez a két vödör víz.
Inni kell és főzni kell. Sőt mosdani és mosni is esetleg. Vízvezeték pedig rég nem szuperál ezen a
környéken. Villany? Gáz? El is feledtük, hogy volt.
Buda ostroma folyik.
A végső szakasznál tart. Csak ezt mi, a benne vergődők nem tudjuk. Legföljebb számítgatjuk.
Az oroszok már a Sashegy alatt vannak, három utcával odább. A repülőgépeik úgy jelennek meg
naponta, akár gyakorlótér fölött berregnének és süvöltöznének veszélytelen. Német vagy magyar
elhárítás rég nincs. A Naphegy romhalmaz. A pályaudvar romhalmaz. Most is ropogva ég egyik
raktár a túlsó végében.
Sínek között csetlek-botlok tova a piszkos, koromlepte, lövedéktúrta hóban.
Ekkor jön velem szembe Bakó Pál szekerésztizedes.
Bakó hatodmagával a mi bérházunkban szállásolódott el. Hatvan lovuk sínylődik a pályaudvaron.
A raktárakba zárták ezeket a szerencsétlen állatokat. Minő sorsra?
Még a legirgalmasabb e boldogtalan lovakhoz a bomba. Azután pedig a szúrókés és
revolvergolyó volna. Mert az legalább gyors halál. Másként a gyötrelmek gyötrelme környékezi meg
őket. Éhen-szomjan pusztulnak vagy benne égnek elevenen egy-egy raktárzugban.
Már hetek óta szűkölködnek ezek a szegény párák. Most már napok óta sem egy szem
takarmányt, sem vizet nem kaptak.
Így találkozom Bakóval a sínek között. Bakó földim. Odahaza hentes. Tudom, azért jött le a
pályaudvarra, hogy egy lónak megadja a kegyelemdöfést. Aztán a húsa javát, máját fölszállítsa az
óvóhelynek.
Megbecsülhetetlen ember most ez a Bakó Pál. Egy falat hús az életet jelenti itt most akárkinek.
Akik legjobban finnyáskodtak előbb, hogy lóhúst nem ízlelnek meg, inkább éhen halnak, most már
kidülledő szemmel falják.
– Hahó Pali! Jóreggelt!
– Jó reggelt, hadnagy úr!
Meg akar emberelni ezzel a titulussal a földim. Hallotta, hogy tartalékos tiszti rangom van.
Mindig dühbe gurít ezzel. Örülök, hogy elszabotáltam a behívásomat. Nemhogy most itt, ahol a
nyilas testvérek házról házra járnak gyilkolni, fosztogatni, igazoltatni, katonaszökevényt vadászni,
nagyon dobra verjem katonai rangomat.
Éppen mérgesen fogalmazom magamban, hogyan reccsintek rá földimre: – Ne hadnagyurazzon!
– de elállítja szavam valami.
A reggeli párában néhány lépésre Bakó háta mögött egy lónak körvonalai bukkannak ki a vasúti
kocsisor mögül. Jó alakú vasderes, hóka is, karmantyúja is van. Azaz fehér csillag fénylik a homloka
közepén, és a két mellső lába csülke szintén fehér. Csinos jószág. Alig támolyog a kimerültségtől.
Félő, hogy a sínek közt elvágódik az árva, hogy az isteni sok szép halálnem közül a fagy végezzen
vele.
– Ahol ni, Pali! Itt a vágóbarom a kése után szalad. Tudja szegény, hogy még a legjobb, ha
megöli őt.
– Ahá! – fordul vissza Bakó. – Ez Rózsi. Hová tartasz, te szamár? Itt is csak azt kapod, amit a
raktárban.
Ott áll Rózsi, a csinos lómenyecske, előttünk. Rövideket horkantgat, szagolgat felénk, halvány
sugarakban fújja a téli párába gyöngülő lélegzetét. És bízóan, könyörgően veti ránk két barna
szemét: segítsünk rajta!
Bakó, a hentes, borongóan, komoran vonja össze szemöldökét rám.
– Hát már ezért is külön istenverése kell érje a mi gazember hadvezetésünket, mi történik ezekkel
az állatokkal.
Rózsi, a vasderes, a gebévé aszott fiatal kanca, közben lesunyta nyakát, és nyújtogatja a földnek
felém. Persze, kétoldalt ott áll a havon mellettem a két vödör víz. Bennem valóságos vad viaskodás
folyik: föláldozzam-e az egyik vödör vizet a szenvedő állat utolsó gyötrelmes óráinak enyhítésére, és
fosszam meg feleségemet és magamat a drága víztől?
– Odaadom neki az egyik vödröt! – döntök.
De Bakó tiltóan tartja mellemnek tenyerét.
– Hát hogy tetszik gondolni? Főzni kell otthon ebből máma. És nem biztos, holnap ki lehet-e
mozdulni vízért. A kút is elapadhat.
– De nem bírom nézni, hogyan rimánkodik, figyelje csak! – utalok Rózsira, aki majdnem feldől,
ahogy nyakát nyújtogatja a sóvárgott folyadék felé.
– Na, várjon – szól erre Bakó. – Majd tartom a tenyerem. Löttyintsen bele a vödörből. Azzal
megitatjuk Rózsit, amit így is kilötyögtetne a vödörből hazáig.
Megitattuk Rózsit a víz kevés fölöslegéből. És aztán úgy könyvelem el magamban szegényt, mint
aki odaveszett sok más társával együtt a pályaudvar gyehennájában.
Nem kérdeztem meg Bakót sem később felőle, hogy talán leszúrta-e, és mi is lakmároztunk a
Rózsi húsából pörköltet?
Lovaik pusztulása után Bakóék parancsot kaptak a távozásra. Bevetették őket a tűzvonalba.
Az orosz fölszabadítókat megelőző napon egy csöndesebb félórát arra használok, hogy
levegőzzem, körülnézzek a ház közvetlen környékén.
Vannak afféle felejthetetlen, filmszerűleg részletesen visszapergethető emlékképeink. Ilyen ez.
Amint az alkonyatban egy falrésből mászom elő, hogy körülnézzek, a levegő a sugártöréstől
valahogy giccsesen rémes. Lángol és lobog a piszkos hó, a bombalyukakkal tele fal, a szürke téli ég,
a házromok… Gyönyörű ez és közönséges is.
Borzalmas délután befejezése ez a giccsesen gyönyörű alkony.
Egyszerre csak az udvar végében Rózsit, a vasderes, hóka, fiatal kancát veszem észre. Valami
szalmaköteget szimatol a havon, és a kiöntött krumplihéjat szemerkéli. Lám, élelmesen ide
furakodott a bérház oltalmába, nyomorultul elpusztult társai közül.
Az ám, de hát most látom, hogy a nyakából vastag sugárban ömlik a vér a hóra. Ugyancsak a
farának egyik részén lyuk tátong. Aludt vér szárad benne. Így áll ott, és eszi a krumplihajat a téli,
csípősödő fagyban. Mégiscsak elérte a végzete szegényt! Elvérzik itt.
Nem tudom, vajon ez érzékenyít-e el? Vagy már az általános, elbírhatatlan lelki vigasztalanság,
keserűség, testi-lelki leromlottság, életútálat késztet rá, hogy sírás fogjon el, sokat próbált kemény-legény létemre?
Ott állok és sírok. Agyamban pedig csak ez ismétlődik: – Ó, be kegyetlen, nyomorult, átkozott az
élet, és benne az ember!
Nyáron, a kánikulában, verejtékezve kutyagolok át a Szabadsághídon.
A púpjánál elakad előttem egy kocsi.
Többen, jóakaratú emberek, nekivetemedünk hátulról, és toljuk a kocsit. Amint már ott tart, hogy
a bakon a kocsis a szekér fékjét kallantyúzza, le ne rontson a híd púpjának túlsó felén a szekere,
mert már felérkeztünk, és közben hálálkodik nekünk a segítségünkért, én rápillantok a lovára.
Semmi kétség! A ló az én Rózsim! Ott van a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem
lehet még egy vasderes, hóka, karmantyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más.
Ejnye az irgalmát! Rózsi te, hát átvészelted, átvészeltük mégis a sok borzalmat. Mégiscsak szép
az Élet! Hagyjuk a csüggedést, az átkot!
Buta zúgolódás
A méltóságos úr, név szerint Zsenditze Elek doktor, megtörüli homloka izzadságát és (bocsánat!)
csöpögő orrát a kabátujjába, majd nagyot köp a markába, és nekifohászkodik, hogy megragadja a
nehéz fejsze nyelét.
Foglalkozásbeli favágók szakasztott így cselekszenek. Kivéve, hogy a kabátujjuk nem valódi
angol szövet, és a markuk nem puha, elkényeztetett marok.
De hát az idő Budapest ostromának kellős közepe. A helyszín egy úri, kétlakásos budai villának
óvóhelye. Helyesebben mosókonyhája. Mivel ez a legbiztosabb hely az épület alatt. Félig sziklába
robbantva, a domb hajlásának természetes védelme alatt.
A villát hatalmas légiakna telitalálata érte. Rémségesen füst. Szörnyű kár a drága bútorokért.
Többek közt a második emelet egyik falán egy valódi, Paál Lászlótól való őszi hangulatban lehet
gyönyörködni az utcáról. Meg egy ófrancia, kézikovácsolású csillár is ott lóg a fél mennyezetről.
Az óvóhely azonban semmi kárt nem szenvedett. Még csak ablaka is épen maradt a rettenetes
rázkódás után, és tejüvegén elég világossággal látja el a helyiséget.
Viszont a legnagyobb csapás mégiscsak az óvóhelyen érte a villa lakóit. A villany, a gáz már rég
tönkrement. A vízvezeték tartotta ki legtovább az óvóhelyen. Azonban amikor a csap elállt,
egyszerre kívánatlan csatornavíz tör föl helyette. Olyan gyorsan bugyogott föl a szennyvíz, hogy a
villa lakóinak az óvóhelyre, a pincébe lementett összes holmiját tönkreáztatta. Ruhaneműt, cipőt,
fehérneműt még csak valahogy használhatóvá lehetett tennie a villa lakóinak. De az éléstár!? A zsírt,
a lisztet, a cukrot, a babot, borsót, még a gyümölcsíz nagyobb részét is élvezhetetlenné áztatta a
büdös csatornavíz.
Ez a villának és lakóinak jelenlegi helyzete. Ínség, a rémségek tetejébe.
Zsenditze őméltósága nekifohászkodik az égett végű gerendának fejszéjével, hogy felaprózza a
tűzhely számára, a reggeli főzéshez. De félbehagyja, hogy fölnézzen a kertbe. Mert ahol működik, a
téli nap éppen most fröccsent halvány fényt a villa hátsó lépcsőgádorára, és további küzdelmet
folytat az érvényesülésért a piszkos, makacs, égalji felhőzettel és párázattal, hogy áttörjön rajtuk.
Az első repülőcsapat már burrog az égen. Mint holmi óriás fémmadarak, átkozott, pusztító
tojásaikat kezdik már potyogtatni a Délivasút tájékára.
Zsenditze úr remekül figyelheti a villa kertjéből az egyelőre még távoli bombázást.
Nem tehet róla! Az ilyen látvány, a borzadáson kívül, valami önkéntelen, lelke mélyéről kavargó
gyönyörűséget is kelt benne. Iszonyatosan szép!
Egyáltalán, Zsenditze őméltóságát a hadászatnak egészen közel került szörnyűségei furcsa,
érthetetlen, ismeretlen izgulatokba hozzák. Az ostrom óta valóban ki van vetkőzve önmagából,
megszokott valójából. Új ember. És és, és maga se tudja, mit tartson erről az új emberről, aki ő maga
és mégsem az. Meg van döbbenve! Ez biztos.
Zsenditze urat rettenetesen elkényeztették szülei gyerekkorában. Cseléd kísérte iskolába.
Nevelőkisasszony, orvos, szülők figyelték, őrizték ellen minden moccanását, szavát,
gyomorkorgását. A tornából föl volt mentve, végig iskoláin. Kirándulásokon sem vett részt.
Állítólagos gyönge szíve miatt. Zsenditze úrból egy puhány lett. Ringy-rongy izmai úgy petyhüdték
meg testét, mintha egy nagy, szotyós körte lett volna az egész ember. Fulladás és szívdobogás érte
utol, ha záporban kissé gyorsabban iramodott föl a gépkocsijából, a villa kapujától a bejáratig.
Katonáéktól fölmentődött hivatala miatt. Ott sem edződhetett meg.
Hát most már ötvenen túl jár Zsenditze őméltósága. Bár húszéves korában is csak olyan tötyögő
aggastyánnak tisztelhette magát, mint később.
Azaz lassan csak!
Jelenleg Zsenditze úr más ember. Mi történt vele? Hogyan történt?
A villa kétlakásos. Az utcára szolgáló első emelet a domb felől csak földszint. Itt laktak a
házmesterék és sofőrék.
A házmester katona. A sofőrt elvitték munkaszolgálatosnak. A házmesternét bombaszilánk érte.
Egyszerre halt szörnyet a Zsenditze őméltóságáék szakácsnéjával. Sírjuk a kertben horpadozik.
A sofőrné rokonaihoz ment vidékre a villából, közvetlen az ostrom előtt. Ugyanakkor, amikor a
villa első emeletének tulajdonosai is elhurcolkodtak vidékre. Illetve csak a család. A családfő
maradt.
Ez a Gáborffy, a valaha jól ismert, kiváló sportember. Akit azonban féloldali gutaütés ért. Jobb
karja bénán lóg, jobb lábát húzza, dadog, és szája torzan fölfelé ráng, ha megszólal.
A szerencsétlen nyomorékot Zsenditze őméltóságáék fogadták gondozásukba. Persze, nem sejtve
akkor még, hogy nemcsak otthonuk, nemcsak éléstáruk, hanem beszerzési lehetőségük is mind
elhagyja őket, sőt házi személyzetük közül csak a szobalány marad meg.
Ezzel szemben idegenekkel szaporodott meg az óvóhely szűkös helyisége. Két úrihölgy keresett
náluk menedéket, egyik idősebb, másik középkorú, és ennek tízéves kislánya. Állítólag menekültek
lettek légyen. Kinézésük és kilétük nem is gyanút, de biztos hiszemet gerjesztett, hogy zsidók.
Viszont papírjaik kitűnők voltak, és főleg Zsenditze őméltóságáék rendes, derék, okos emberek.
Tehát a menekültek ottragadhattak a nyakukon.
Egy szó, mint száz, a villa, illetve az óvóhely hivatalos névjegyzéke öt nőt és két férfit mutatott
ki. De hát ezek egyike magával jótehetetlen nyomorék volt.
Jött és növekedett egyre a vész. Minden korty vízért bőrét kockáztatva kellett valakinek messze
ruccannia el naponta. Meg fát vágnia. Meg minden nehéz, ház körül való munkát elvégeznie.
Már most Zsenditze úr, mint egyetlen férfi, vagy vállalta ezt, vagy pedig a gyalázatot, hogy
gyönge nőkkel szolgáltatja ki az óvóhelyet és magát. Ilyesmit pedig álmában sem tűrt volna meg
Zsenditze őméltósága jelleme.
Inkább vállalt elpuhult testével, beteg szívével akármi megpróbáltatást.
Nos de hamarosan mi derült ki? Először is az, hogy Zsenditze úr elkényeztetett fizikumának nem
árt a megerőltetett mozgás. Másodszor, hogy beteg szíve egyáltalán nem beteg. Vagy ha az volt,
akkor a testi hajszoltságban erőre kapott és mindent bír.
Ugyan már kérem! Az orvostudomány is tévedhet.
Van egy remek csodakuruzsló és varázslómester: a végszükség.
Zsenditze urat, amint a repülőktől hajigált aknákat figyeli a légben, és a dörrenéseket hallgatja a
Naphegy oldalán, nyiszlett, idétlen, de követelő, rendelkező, parancsoló hang szólítja alulról a pince
gádorából:
– Elek-Elek-Elek! Lefele, lefele, lefele, kérlek! Nem szabad mutatnod magad, hogy kite-te-te-tedd a ve-szészé-szé-széhherre-rrerrere!…
Ez Gáborffy hangja.
Dadogásba, majd köhögésbe fulladt.
Zsenditze úr máskor hanyatt-homlok, engedelmesen ugrott volna rá. Most egy kis összerezzenés
és ingerültség keretében viszonozza:
– Ugyan! Messze bombáznak! Ne tedd magad nevetségessé már, éppen mint volt katona, azzal,
hogy fönn egy repülő, ha erre is száll, majd direkte rám célozva, egy rongyfigurára, lelök egy aknát.
Ez marhaság! Ülj le! Majd jövök.
Gáborffy dadog és harákol, de vitatja, alulról, hogy a megmenekülési percent háborúban mindig
azok közül való, akik szükségtelen nem teszik ki magukat veszélynek.
Zsenditze úr dohog magában odafönn. De nem mozdul. És a mérges dohogása is csinált.
Valójában élvezi a helyzetet, hogy: íme, ez a bölényvadász, aki valaha oly sokszor csúfolta őt,
leckéztette őt puhánysága miatt, most itt vinnyog neki, aggodalmaskodva a bátorságán, hidegvérén!
Azért készakarva marad még másfél percig odafönn Zsenditze őméltósága a favágás és csevegés
elől, holott már a bombázók raja eltűnt, nincs látnivaló!
Üssed, a kutyairgalmát!
Zsenditze úr nekihuzakodva csapkodja a cementhez a göbös, hasadni vonakodó gerendavéget. És
közben társalog Gáborffyval.
Az rettentően nyavalyog. Mi lesz? Meg kell dögleni! Bomba, éhínség, szomjúság, szenny! Ez
mind gyilkosuk lehet, vagy lassan kihóhérolhatja őket a világból. De ha átvészelik mindezt, akkor
még hátra van az, hogy át kell viharzania fölöttük magának az ostromló sereg harcának. Rémes!
Tarthatatlan! Elviselhetetlen!
Ez a mottója Gáborffy siránkozásának, és ebbe, mint valami folyvást rotyogó üstbe az újabb
főzni valót, egyre-másra dobálja bele a zagyvábbnál zagyvább politikai, filozófiai,
társadalomtudományi fejtegetéseket.
Zsenditze úr unja? Ez nem szó rá! Hányhatnék már ettől! Egyetlen tény bíratja ki vele ezt a
nyomorékot, nyavalygásostul, mindenestül, és ez annak tudata: hogy ő az erős, neki kell lennie itt a
támasznak, a türelemnek, könyörületnek, jóakaratnak!
Huhh! Be felségesen jó érzés ez! Ő volt valaha nyavalygós? Most ő a kemény legény, a
fenegyerek.
Kijön a szobalány: Gizuska. Csinos, fiatal fruska. Egészen afféle gyereklány benyomását teszi.
Holott hát tizennyolcon túl van, és ugyancsak érett nő.
Ránéz Gáborffyra, és utálatra fintorog csinos pofija. Hirtelen határoz és így szól:
– Úgy rémlik, a méltósága akart valamit Gáborffy úrtól!
– Igen! Biztos? – tápászkodik föl nyögve, botján, a lépcsőre tett piszkos díványpárna ülőkéjéről,
Gáborffy.
Míg Gizus, megragadva a kezét, felrángatja, és így felel közben neki:
– Ha nem? Akkor tévedtem.
Gáborffy megy, azaz biceg, csónakázik befelé a mosókonyhába.
A lány megvárja, míg hallótávolon kívül van. Akkor hirtelen kulcsot vesz ki köténye zsebéből, és
odanyomja Zsenditze úr markába:
– Máma tán utoljára mozdul ki ez a vén nagynéném hazulról. Így gondoljuk meg!
Hát persze, hogy találkáról van szó. A nagynéni egy nyomortanya földszintjén lakik. Négy emelet
van fölötte. Elég óvóhely a lakás. Kettes távozási ürügynek remek a vízhordás.
Ezt az őszinte, édes viszonyt is most szerezte melegében magának Zsenditze úr, férfiasságával,
lovagiasságával. A méltóságos asszony most sem tűri, hogy egyedül menjen vízért, két vödörrel a
férje. Sok volna ez már a kíméletből! Menjen csak a szobalány is vízért.
Hahaha! Majdnem házirendi utasítás a méltóságos úr és a szobalány naponta való kettes
együttléte.
De Zsenditze úr különben legföljebb sorba engedi állani Gizust a kútnál vagy mélyen fekvő utcák
vízvezetékénél, ha sokan vannak. A két tele vödröt már ő hozza. Nem tudja nézni, hogyan tántorog a
gyönge kislány a nagy vödörrel a szörnyű, csapinós, törmelékes, tüskés romhalmazokon, falak
résein, lódögök, emberhullák közt vívő ösvényeken.
Megérdemelt jutalma ám a kislány komoly, odaadó szerelme.
És ő maga, Zsenditze úr, milyen ifjú! Sosem tudta ezt magáról. Soha eddig!
A leány a nyakába ugrik, és hosszú, forró csókot váltanak hirtelen. Aztán:
– Vigyázat! – néz körül a lány, és komikusan a vezényszót utánozza hangja.
– Vigyázat! – utánozza őt a méltóságos úr is hangsúlyában.
De alig ugrik el Gizus a folyosón az épület pincéje felé, ahonnan konyhaholmit hoz, jön már
kifelé Gáborffy.
Természetesen morog, és korholni akarja a szobalányt: mit bolondítja be őt hiába? Mivel pedig
nem találja, a lányhoz címzett zokszavai alkalmas bevezető mindjárt a megszokott zúgolódás,
panasz, átkozódás, dühöngés áradatához.
Zsenditze doktor őméltósága pedig most kivételesen kezefejével mázolja el homlokán a mocskos
verítéket, mivelhogy az óvóhely kályhájának korma ellen nincs menekvés, és a piszokréteg általában
már föl sem vett állapot itt. Aztán nagyot pök a markába, és megint nekivetemedik a faaprításnak.
Alig hallgat oda Gáborffyra. Inkább tulajdon gondolataival foglalkozik.
Viszont Gáborffy agresszív kedély. Minden karattyolási bekezdése előtt így zárja le az előzőt:
– Nos, szólj hozzá, kérlek! Szörnyűség ez vagy nem? Ki lehet ebből a slamasztikából mászni
vagy sem? És egyáltalán bírja ezt az ember, vagy belegebed? Szólj kérlek!
– Hát bele! – szólal meg erre Zsenditze doktor őméltósága. – Belegebedünk!
Vitázzék? Társalogjon? Nincs értelme! Ha ráhagyja Gáborffyra a szószaporítást, akkor szabadon
foglalkozhat saját gondolataival és érzéseivel.
És Zsenditze úr tudatos egyéniség. A tűnődése mélyén hatalmas jóérzés az uralkodó elem. Ennek
tudomásulvételével fogalmazza meg magában körülbelül a következő szöveget:
Voltaképp buta zúgolódás volna tőlem, ha ennek a szerencsétlennek a szemszögéből ítélném meg
és ítélném el jelen testi és lelki állapotomat. Voltam ilyen egészséges, ilyen kiegyensúlyozott
kedélyű valaha is életemben? A reggelt a torkomban összegyűlt undok éjjeli nyálka kiöklendezésével, böfögésekkel kezdtem. Valóságos iszonyaim támadtak
néha a feleségem és orvosom által rám erőszakolt diétás reggelitől. A keserűvíz, a pilulák, az
emésztésem, a szívbántalmaim, a képzelődéseim beteges raja alkotta voltaképp életem javát és
savát. A léghuzattól jobban rettegtem, mint ma a halálos bombák közeli robbanásától. Hol lehetett
ennél megalázóbb, kínzóbb testi-lelki nyomor? Ma? E pillanatban, ahogy ezt a fejszét lecsapom,
gyönyörűség fog el, szinte ujjongás fog el annak tudatára, hogy nem az unott hivatalba megyek
ásítozni, hanem majd végigheverek a piszkos fekhelyemen itten, és mennyei élvezet a pihenés, majd
a fokhagymás, zsíros lángos újabb mennyei élvezet, amit farkasétvággyal kebelezek be, és aztán a
büdös bakadohányból sodort cigarettát olyan gyönyörrel szívom, mint soha a legdrágább ópiumos
cigarettát. Majd a vízhordás alatt… Ejnye, azt a kutya irgalmát is! Majdnem azt merem gondolni, ha
netán valóban belém csap valami buta bombaszilánk és kivégez, hát olyasvalakit talál, aki élete vége
felé ismerte meg végül, nem bőségben és kényelemben, de ínségben és piszokban, viszont az igazi
munka, az igazi csók, az igazi férfiörömök érzését… Nem nyújthat ennél lényegében jobbat és
többet az élet senkinek, méltóztassam csak elismerni!
Ez az!
A Motyogó
Megyek az utcán. Eszembe jut valami mulatságos dolog. Elröhintem magam. Néha hangosan is.
Megesik, a járókelőket is magamra figyeltetem. És érdekes, hogy a vigadó emberre idegen szemből
szinte gyűlölség sugárzik, a megütközésen és sajnálkozáson kívül. Mert hogy: – Minek örül úgy ez a
szerencsétlen eszelős magában?… – vélik, és ezen dühbe jönnek!
De megesik, hogy az utcán menet valami rémületes, döbbenetes ötlik elmémbe. Megállok,
föltartom karom, és iszonyodva makogom magamnak: – Ó, szörnyűség!… – Avagy dühroham csap
meg valami eset, valami észlelet fölött, és kivágom az öklöm: – Azt a hét irgalmát!… – Ugyanígy
kaján kárörvendés, diadalérzet pattintatja meg velem ujjamat: – Ahán! Majd meglátjuk!… – Sőt,
üzleti okumulálás kezd motyogtatni: – Megálljunk csak!… – Nem is szólva édesebb fajta
érzelmekről, amikor hamiskás mosollyal susogod magadnak: – Jaj, édes kis pofám!… – Esetleg
azonban legyintesz: – Áhh! nem éri meg!… – És sóhajtasz!…
Mindenesetre ilyenkor, ha meg tudod figyelni, akkor járó-kelő felebarátaid, éppen fordítva, mint
amikor magadban vigadni kapnak rajta, ha azt észlelik, valami komoly belső válság késztet a
magánbeszédre, illetve gesztikulációra és színjátszásra, akkor ők röhögnek szívesen rajtad!…
Véletlen többször járok együtt, egy időben, egy utcán, sőt egy irányból jövet is egy derék
úriemberrel.
Jól öltözött, kedves ábrázatú, középkorú, kicsit zömök, könnyűsúlyú birkózó egyén az illető.
Kereszteljük el mindjárt őt Motyogó úrnak.
Tudniillik arról van szó, hogy ő ebben a műfajban javíthatatlan, és messze túlméretezett valaki a
normálisnál.
Jövünk együtt, egy mellékutcából, és befordulunk a sarkon. Motyogó úr szakadatlan, félhangon
tárgyal önmagával. A külvilág nincsen számára.
Azaz hát van számára külvilág is. De ennek ő testi és lelki életéből csak az elemi, a
selejtmozgásokat és érzéseket szánja. Teljesen magába van merülve. Csakis állati ösztön az, ami
kikerülteti vele a szembejövőt, ami észrevéteti vele a pocsolyát, hogy bele ne lépjen, ami felfigyelteti
az utcai plakátra is…
Nos! Ez volt éppen az első, egészen furcsa eset, ami, hogy úgy mondjam, bizonyos közösséget,
majdnem ismeretséget teremtett közöttünk.
Azelőtt is észrevettem, hogy Motyogó úr magában motyorékolva jön mindig az utcán, mögöttem
vagy előttem. De hát ugyan hány ilyen magánhadonászó van Budapesten? Hát érdemes különös
figyelmet szentelni rá?
Ámde akkor ragasztották ki a Száz Sztár Estjéről való plakátot. Ezt a
plakátcsodát, amin rikított több fotomontázs, ékeskedett teméntelen rajz és torzkép, és hívogatott
varázsos arcsokaság… Hát ez a plakát valóban volt hivatott arra, hogy még a túlvilágról is magára
figyeltessen embereket, mint ezt a Motyogó úrnál is megtette.
(Mellesleg, ha korunkat valóban elkeresztelik úgy, mint a keresztes háborúk kora, népvándorlás
kora és a többi, akkor így fogják elkeresztelni: a plakátok kora…)
Szóval Motyogó úr előttem haladt motyogva szüntelen. De a plakát az utcasarokról, mint egy
parancsoló jelenés, látomás, rendőr, utcalány, hirtelen útjában állt. Mire ő megállott.
Megállott, de olyan furán, hogy egyszerre vad röhej fogott el látványán, a háta mögött.
Mert Motyogó úr úgy állott meg, hogy a teste a lépés mozdulatában mered meg. Csak a nyakát
fordította oda a plakátra. És közben így motyogott:
– …Nem-nem-nem-nem-nem! Ilyesmi nincsen!… Majd ő jön nekem!… Esetleg!… Ide menjünk
el?… Eszti úgyis elcipel!… Hülye!… Már mindent hallottunk ezektől… De ő még egyszer, még
ötvenszer is kíváncsi rájuk… Hát bánom is én… De most hagyjuk ezt… Ha a pasas visszajön az
ajánlattal, akkor azt én… Azaz, mindjárt csak!…
Én onnan értesültem ilyen szó szerint Motyogó úr motyogásáról, mert a plakát teljes jogú ürügyet
szolgáltatott nekem, hogy onnan bámuljak rá, ahonnan és amikor akarok. Hát én bátorságot vettem
közvetlen a Motyogó úr háta mögül figyelni a plakátot és a motyogását…
Itt ő aztán neki akart indulni útjának. De közben, úgy látszik, a plakát annyira visszaejtette
föllengős magántárgyalásából a valóságba, hogy megneszezett maga mögött. És továbbhaladása előtt
visszafordult rám.
Amennyire jó megfigyelőt vagy pszichológust véltem lakni magamban, az e percek alatt
összeomlott bennem.
Mit vártam? Motyogó úr kínos zavarba jön. Én még kínosabba, mint nagyon érzékeny kedélyű.
Azzal én vagy elfordulok, és hátramaradok a plakát tanulmányozására, vagy hirtelen előresietek,
hogy ne kellemetlenkedjem Motyogó úr kellemetlen pillanatainál…
Ugyan kérem!
Motyogó úr egy olyan pillantást vetett rám, amely alulról föl mért végig, mint egy ostor, amivel a
lovas a térdelő lovat fölugrasztja. És Motyogó úr pillantásában határozottan sugárzott is az a
föltétlen kényúri jelleg.
De a következő pillanatban, mint aki valami tárgyat, valami vacak cölöpöt, árnyékot, levegőt
látott csak személyemben, Motyogó úr már indult is tova, nyugodtan folytatva magánértekezését…
Én pedig kicsikét megdöbbenve, furcsálkodva, töprengve, lapítva követtem őt. Micsoda egy
furcsa jellem ez? Jogát érzi, hogy félőrült módra viselkedjék! Nemhogy szégyellené magát előttem,
aki rajtakaptam a magánbeszélgetésén, de leckéztető és megvető szemet vet rám!… Hát igen!…
Nem ritka korunkban, hogy itt-ott a bolondokházának logikájával szavaló, sőt, sajnos, cselekvő
egyének biztosabbak felőle, hogy helyükön vannak, és hozzájuk kell igazodni annak, aki magát
normálisnak akarja tartani, és főleg tartatni.
Hát aztán, mint említettem, Motyogó úrral, sorozatos együtthaladásaim révén, sorozatos
élményekben részesültem még.
Egy ízben, közvetlen a plakátjelenetre, nem úgy botlottam össze vele, hogy egymás mögött
haladtunk tova, hanem egészen váratlan, ugyanezen a sarkon szemközt találkoztunk. Sőt, majdnem
összeütköztünk.
Én érthetetlen zavarba kerültem. Ez pedig azt eredményezte, hogy, mintha futó ismerősömnek
tartanám Motyogó urat, megrögzött szokásom szerint, szeretve megelőzni az üdvözlést, önkéntelen
kalapom felé emelkedett a kezem.
Erre Motyogó úr valami határozott lenéző, kicsinylő biccentéssel, így köszönt vissza nekem:
– Jó napot! Jó napot!
Az üdvözlete ismétlésében és annak hangsúlyában volt valami lebecsülő. Mintha azt adta volna
értésemre: „Jó, jó, úgysem hat az énrám, ha tolakodó köszöngetéssel zavarsz, és akarod észrevétetni
magadat akkor, amikor fontos ügyeket tárgyalok meg magammal… Hiszen azt sem tudom,
ismerlek-e. Honnan ismerlek?…”
De a ragyogóját neki! Ez már bosszantott. Egy ilyen félkegyelmű, aki rendes körülmények közt
tébolyda vagy legalábbis hidegvíz-gyógyintézet-töltelék lenne, magánhadarása szünetében belőlem csinál ügyefogyottat, hülyét?!…
Ez a két eset maradt Motyogó úrral való közvetlen, illetve valamelyest közvetlenebb
érintkezésem.
De miután érdeklődésem legjavát költötte föl, tehát megfigyelésem távolabbról egész tömeg
apróságot idéz elém róla.
Egyszer, amint rendes tempóban haladok mögötte, hirtelen megállásra kényszerít Motyogó úr.
Mivel? Mivel egy kapu előtt ő maga is megállott. A kapu régi ház kapuja. A tetején
szőlőgerezdek között egy szatírfej vigyorog ránk.
Motyogó úr úgy, mint aki valami megcáfolhatatlan konklúziót ad közre, elkezd a kapunak
magyarázni.
Előbb az volt az érzésem, a vigyorgó kőszatír támasztotta benne azt az elképzelést, hogy értelmes
lénynek fejteget. De nem!
Motyogó úr a kapufélfának beszélt. Az egyik, a bal kezét felemelte, derékszögben tartotta, és
ujjait összefogta, mint amikor a tanító a gyerekre rábömböl: – Haszontalan! körmöst kapsz! nem
tudsz semmit!… És aztán a léniával a nebuló eléje tartott, összefogott ujjhegyeire csap.
Így, összefogott ujjheggyel magyarázott Motyogó úr a kapunak.
Sajnos, a szöveget nem hallhattam. Mert sokkalta távolabb álltam, mint fülemig juthatott volna.
Ellenben láttam, hogy Motyogó úr, amint már teljes sikerrel lehengerelőleg befejezte
mondanivalóját a félfának, és már tova is lépett onnan kettőt, egyszerre visszaugrott, és még két
erélyes mondatot vágott oda a kapunak… Hogy azzal azután végérvényesen tovahaladjon.
Tehát mégis valakinek, valaminek, ott, azon a helyen, vagy amint hangsúlyosan mondják, azon a
szent helyen volt hozzáintézendő zokszava… Na, mihez?… Szelleméhez?… Mihez?…
Mindegy!
Még egy rövid eset.
Abban a szerencsében részesültem, hogy Motyogó urat ugyanarról az autóbuszról láttam leszállni
elöl, amelyről én hátul szálltam le.
Mármost át kellett haladnunk egy olyan útkereszteződésen, ahol fehér karszalagos rendőr forgatja
a vörös, sárga, zöld jelzőlámpát.
Na, a rendőr zöldre állította az útunk előtt a lámpát. Hárman álltunk és vártunk és mehettünk
volna át az úton a járda folytatására.
Igen ám! De a zöld jelzés a bekanyargó autóknak is szólt, és abból véletlen hat darab várt arra,
hogy azon előttünk beforduljon, teljes joggal. Viszont, ha soká várunk, míg a zöld fényen a hat autó
befordul útonkban, a rendőr már újra vörösre állítja a lámpát, amikor aztán várhatunk az újabb
zöldre, úgyhogy esetleg addig újabb autók gyűlnek szintén össze befordulásra…
Hát hisz ez minden fővárosi közlekedésnek valahogy áthidalt kis bökkenője és zökkenője.
De itt egy olyan egyéniség jelenvoltáról van szó, mint Motyogó úr, aki mély álmot alszik, a
valóságon belül, kívül, fölött, alatt, mit tudom én… Szóval furcsa, fél éber álomban cseveg
önmagával.
És higgyenek nekem, hogy Motyogó úr ott is megszakítatlan motyogott magának, amíg az autók
hármunkat föltartóztattak…
Aztán mi lett?
Az ötödik autó után, amit már mi is sokallottunk útunkban, Motyogó úr hirtelen és jelentősen a
zöld lámpára tekintett át, és azzal vakmerően lelépett a járdáról az úttestre, mégpedig akként, hogy
akárcsak a közlekedési rendőr csinálja, a hatodik, már sokallott autónak megálljt parancsolt
kinyújtott karja.
Hát az autó, nyilván a teljes elszántságot respektálva Motyogó úrban, lefékezett, és hagyta, hogy
áthaladjon előtte Motyogó úr a másik járdára, az úttesten.
A sofőr valami enyhe becsületsértést eresztett meg Motyogó úr után a kocsiból. De ő ezt
hallatlanná tette.
Ment, átkelt bátran a vészes úttesten, és láttuk, hogyan kezd még tiltakozásra nyújtott karral,
fontos magántárgyalásába az úttesten magán, hogy aztán folytassa a járdán is…
És mi?… Nyomorultul nem mertünk nyomába hágni!
A rendőr az orrunk előtt állította át vörösre a lámpát. Másik szenvedő társam haragosan ordítozni
kezdett: – Micsoda eljárás ez?!… Meg a többi…
Én?
Sokkalta érdekesebb, hangtalan, belső tanakvást végeztem magamban Motyogó úr és a helyzet és
mi és a közrend és általában a világrend és… efféle elvont, de szörnyűségesen mulatságos dolgok
fölött… Én, bár óvatosan útitársamnak is helyeseltem, igazán nem tartottam érdemesnek, sőt
jogosnak személyileg a zúgolódást, tiltakozást a helyzet fölött, amikor az olyan élvezetes számomra
különösségével…
De ezek után összegezzük csak!
Igen! Mégpedig egy újabb, egészen-egészen meglepő esemény kapcsán.
Két napja, hogy Motyogó úr már igazán unalomba fakult személyisége, mint a lazurral átkent
föstmény, új fényben ragyog előttem.
A színhely egy nagykereskedés.
Ott ülök egy bőrlócán és várok.
Mint vevő? Hát van nekem, vagy volt nekem valaha pénzem arra, hogy nagykereskedésben mint
vevő szerepeljek?
Az a helyzet, hogy kivételesen is ritka barátaim egyike ez a nagykereskedő. Diák- és
katonapajtások vagyunk, és hosszú évek óta nem találkoztunk. Le akarunk ülni egy kaffában egy
fekete, vagy kocsmában egy fröccs mellé, és kicsit elcsevegünk a régi ügyekről. Azt mondta nekem,
hogy:
– Várj meg, szépen kérlek! Egy halaszthatatlan és fontos üzletet röviden le kell bonyolítanom, és
már roboghatunk is.
Hát ezért várok a kereskedésnek hátsó részében, egy kényelmes bőrkanapén. A gépírókisasszony,
egy gyönyörű, félbarna hölgy, cigarettát és konyakot hozott, és biztat, hogy az igazgató úr rögtön
végez!
Amint tűnődöm magamban ottan, és nézelődöm, hát a tőlem jobbra nyíló üvegkalitka-szerű
irodában hangos tárgyalás indul meg.
Akarva, nem akarva odafigyeltet magára.
Barátom, a tulaj hangja szintén bele-bele-beleharsog a tárgyalásba. Többek közt most így:
– Hát kérem, tessék most már, vegyük sorra a számlákat. Vita nincs! Geréb úr diszponált. Az ügy
el van intézve. Nekem már nincs időm. Várnak rám… Valamivel jobb üzlettel, mint ez!
Ejha!… Ez csak én lehetek, itt a lócán.
De bocsásson meg nekem Hermes, az üzletek istene, ha egészen nyugodtan azt gondolom a
barátom megjegyzésére, hogy: – Rettenetesen igaza van! Az sokkal jobb üzlet, ha az ember egy régi
baráttal egy fröccs mellé ül, kicsikét elcsevegni, eltárgyalni, vagy esetleg egy új barátnővel, mint az,
ha kedvtelen, sőt szükségtelen halmozza a mammont…
A magam gondolatával azonban nem foglalkozom, mert ezek után jobban érdekel, hogy mi zajlik
le az irodában.
A barátom hangjára egy szintén elég nyers és furcsán nyiszlett hang válaszol:
– Nem én arranzsáltam ezt az üzletet! Hát tessék, olvassuk össze a számlákat!
Következik, hogy egy harmadik, női hang, édes és dallamos csengésével, undorító áru- és
pénztételeket sorakoztat fel.
Mindenik után összevissza hadrálja a férfikar:
– Mehet!… Rendben!… Kész!… Gyerünk tovább!… Stimmel!…
A hatodik, hetedik tétel után már elfutott előlem minden értelme és érdeke, hogy odafigyeljek.
Ekkor egy tételnél, az a hang, amelyik a barátom éles megjegyzésére nyikorgóan visszavágott,
megszólal:
– Stopp!… Ez nem stimmel!
– Mi nem stimmel magának? – csattan bele egy újabb hang.
– Mi? Itt maga csekély hatvan százalékban téved, apuskám! – válaszolja a nyiszlett hang.
Erre az előbbi hang nevet. Éspedig bántóan, dühösen, agyarkodva:
– Honnan veszi ezt? – kiáltja végül.
– Azt maga ne keresse! De így maga nem keres tőlem… És hagyjon kibeszélni! Ne húzza az
időt!…
– Micsoda beszéd ez? – ordít a másik. – Azért, mert maga Geréb Arnold?
– Ide figyeljen! Lezárjuk a vitát rögtön. Ha maga tartja magát ehhez az árhoz, akkor én itt, tanúk
előtt, azt kérdezem magától, akar-e keresni? Mert én ezen az áron minden mennyiséget szállítok
magának. Sőt, húsz percenttel olcsóbban! Na? Itt tanúk előtt, szavamon foghat!
Csönd!… Sepetelés, mormogás, sziszegés zagyva nesze hangzik csak át egy darabig az
üvegkalitkából hozzám.
Akkor a barátom hangja dominálja a tárgyalást a következőképpen:
– Ezt ejtse el! Mit akar maga Gerébbel kikezdeni? Ejtse el!…
– De igazgató úr! – nyöszörög az előbbi hang. – Ráfizetek! Úgy éljen a családom! És úgy
dögöljenek meg ezek a rablók. Behúztak a csőbe! Ráfizetek.
– Ez már a maga dolga! Becsapták! Becsapták!… Részemről el van intézve. Egyezkedjék
valamiképp ővele, Gerébbel!
Úgy hangzott ez már, mint a nóta vége. Aláírások és összevissza csevetelés következett. Egyet
tudtam csak még megfigyelni, hogy teljes csöndben hangzott el az úgy hívott Geréb úrnak az erélyes
szava:
– Hol nyomoztam le az árat? Maga kis naivista! A konkurrenciánál rendeltem egy kis tételt
ezelőtt két héttel, és opciót vettem egy nagyobb szállításra. Mit szól ehhez?
Röhögés és zenebona támadt a szavakra. Geréb úr tornászta föl magát, úgy látszik, a nap üzleti
hősévé…
De már jött a barátom.
És amint kinyitotta az üvegkalit ajtaját, hát mögötte, az ajtóból kinézett… Geréb úr.
És ki volt ez a személyiség?
Az én Motyogó barátom.
Hogy milyen boldogan vonom én le ennek a történetnek a tanulságát? Arra nincsen kifejezés!
Barátom, ez az ügyes, okos, rendes ember, amikor pedzettem, hogy kihallgattam üzleti
tárgyalásukat, és tanúja voltam a Geréb úr diadalának, hát valósággal hősköltemény hangján
nyilatkozott arról, hogy micsoda megkontrázhatatlan üzleti tudása, szimatja van ennek a Gerébnek.
Nos, én szörnyen egyszerűen és kedélynyugtatólag gondoltam magamban: én már eleve,
pendelyes kölyök korom óta megdönthetetlen ténynek tudtam azt, hogy a pénzszerzés a világ
legnyomorultabb tudománya, és nincs olyan hülye, hogy sikerre ne vigye ebben a válfajban, ha ráveti
és bedolgozza magát! Legföllebb jellemző, hogy dicsőséges fehér emberi kultúránknak a pénz
szerzése, megtartása és erkölcstől mentes felhasználása a támasza és talpköve.
Az állatbarát
Gipsy egy pedigrés, ritka, fekete drótszőrű, nyolchónapos szukakutya. Nevezhetnénk cigánynak
is, mert Gipsy angolul annyit jelent. De hát ez nem előkelő. Inkább budapesti fonetikával Csipszinek
szólítják Gipsyt.
Csipszi iszonyúan jól nevelt ebkisasszony. Nemcsak szobatisztaságra szoktatták. De leszoktatták
a hangos ugatásról is. Csipszi csak ildomos nyüszintéssel jelzi kívánalmait és más érzéseit. Tud
persze pitizni két lábon, tud átugrani pálcán, helyére lapulni, keringőzni is tud vezényszóra.
Minderre a legfinomabb eszközökkel és módszerrel, verés nélkül tanították meg Csipszit. Hiszen ő
egy elfinomodott érzékű, tanulékony, előkelő, fajtiszta kutyahercegnő.
Csipszi gazdái is előkelő, gazdag emberek. Maguk villájában laknak, egészen maguk. Mert a
villa tizenhat szobájába csupa álrokont költöztettek bele, a lakásrendelet kijátszásával. Sofőr,
szobalány, szakácsnő, a személyzet. A villa mögött nagy kert húzódik. A villa előtt is rácskerítésű
kert szolgál ki az utcára.
Csipszit nem kell naponta megsétáltatni az utcán, mint más közönséges kutyákat a
bérkaszárnyákból, Csipszi akár egész nap künn ugrálhat a hátsó, nagy kertben vagy elöl, a villa
utcára szolgáló kertrészében. Ő ennek a kertrésznek ad előnyt. Csipszi nem magánykedvelő,
regényes kedély. Inkább a valóságos, zajgó életre kíváncsi. Sőt!
El lehet árulni, hogy Csipszi kisasszony életének legédesebb órái itt játszódnak le a villa
előkertjében. De csak bizonyos időszakokban.
Hogyan?
Hát ha a háziúrék otthon vannak, vagy a szobalány otthon van, akkor Csipszinek nem sokat ér a
villa előkertjében való tartózkodás. Akkor legföllebb illedelmesen sunyítva sétálgathat az
előkertben, és bámulhat a kert rácsán át a járókelőkre. Ha netán csak egy hangosabbat vakkantana
Csipszi? A villa ablakából rögtön hallhatja:
– Na de, Csipszi! Micsoda dolog ez? Ugatni? Fuj! Fuj! Csipszi!
Csipszi tudja, hogy az engedetlenkedés rögtönös szobafogságba vonultatást és undok, hosszú
oktatóleckéket von maga után. Hát Csipszi inkább ődöng alamuszi, kínzó, bosszantó némaságban, és
unatkozik az előkertben.
Más az eset, ha csak a rokonok vagy a sofőr vagy a szakácsné van csak otthon. Ezek nem ideges,
pedagógiai hajlamokkal nem terhelt lények. Csipszi bátran ugathat, vinnyoghat, acsaroghat,
hempereghet. Ami csak neki tetszik.
Nagyon tisztában van ezzel Csipszi. Alig várja, hogy elkövetkezzék naponta az a pár szép óra,
amikor a háziúrék távoznak otthonról, és a szobalány is elpályázik.
Akkor aztán hajrá! Illik-e, nem-e egy fajtiszta, drótszőrű hercegnőhöz? Csipszi vad irammal kezd
el föl és alá rohangálni az előkertben, főleg a vasrács hosszán, és megugat, megvicsorog minden
utcai járókelőt.
Tyű! Be csuda mulatság ez!
Csipszi őnagysága csuklást kap a kacagástól, ha valami gyanútlan járókelőt hirtelen ráugatásával
sikerült megijesztenie. Remek az, amikor a járókelő ijedelmében ugrik egyet a járdán, és elejti
kalapját, botját, szidalmakat dünnyög szívdobogva, míg tovamegy. Az meg aztán éppen Csipszi
kedvére való, ha a járókelő odaáll vele veszekedni, kötekedni. Kivált gyerkőcök, akár szóval, akár
pálcával kezdik meg a kocódást Csipszivel a rácson át, ez pokoli mulatság. Akkor Csipszi
kisasszony ugrándozhat, neki a rácsnak, el a rácstól, és közben ádázul herreghet, tajtékozhat.
Megjátszhatja a haragnak, a gyilkolhatnéknak minden változatát.
Hiszen a jónevelés nem ölhette ki Csipsziből egészséges, vadállati ösztönét úgy, hogy lelkülete
egészen az irgalmasság, türelem érzéseiben olvadozzék föl, mint egy zárdaszűzé. Mégiscsak az
öldökölhetnék önkívülete Csipsziben a legnagyobb gyönyör, ha mindjárt tetteti is csak félig.
Csipszi ősi vágyálmait álmodja, éli végig, amikor odaront a rácshoz. Ha az utcán közelgő
járókelőt szimatol? Akkor Csipszi úgy képzeli: gonosz dúvad kerülgeti tanyáját! Kicsi, gyönge
kölykeit kell saját maga mellett megvédenie tőle!… Nosza! Itt a harc! Halálra szántan kell
nekirontania a gaz ellenségnek. Ne merjen többé tanyája közelébe férkőzni!
Van más helyzet is! Ha Csipszi azt álmodja, hogy vadászatra indul, zsákmányra les, nem
ellenségnek támad. Ilyenkor Csipszi ugatása diadalmas, vérszomjas vakkantások sora. Nem a rács
hosszán, hanem hatalmas karikákban iramodja össze a kertet, és csak végül ront neki a rácsnak, és
harapja a gyilkolás önkívületében a vaslécet.
Huhh! Mintha már a vergődő áldozatra vetné magát. Huhh! Döglődsz már az éles fogam,
körmöm között… Hát lehet ennél édesebb játék egy fiatal, izmos, jól táplált, unatkozó kutya
számára? Ettől akarják visszariasztani ildomossági rendszabályokkal!?… Tiszta sanyargatás!
Ez mind jól van! De a villa előtt gyakran jár el egy úriember. Csipszi, persze, őt is megugatja a
többi járókelők közt, ha úgy éri.
Ám ez az úriember egy széplélek. Többek közt állatbarát is!
Csipszi fenekedésén sem nem ijedezik, sem nem bosszankodik, sem nem mulat. Fejcsóválva,
megbotránkozva szokott megállani a rácsnál Csipszi őrjöngésekor. És türelmesen szelíd, szép
szavakat ejt:
– Ej-ej, kiskutyám! Hát minek vagy oly dühös kedvedben? Minek akarnál engem megharapni?
Hiszen én szeretlek téged, te kis bolond! Na, gyere ide a rácshoz, hadd simogassalak meg! Na, ne
ugass! Ne vicsorogj így!
Így áll meg ez az úriember Csipszivel szemben ötször is, míg el nem halad
a villa előtt. Csipszi annál jobban dühöng feléje a rácson át. Nekem ugyan sáppoghatsz,
gügyöghetsz! Azért sem akarok megszelídülni! Nem! Utálni, gyűlölni akarlak! Van nekem elég
itthon a kényeztető szóból és cirógatásból. Vessz meg a papolásoddal… Kapd el a kezed! Mert
beleharapok!…
Na, de egy nap mi történik?
A szelídségben megátalkodott úriember, amikor Csipszi csökönyös háborodottságában fejét
csóválja, egyszerre gondol egyet.
Szemben az utcán hentesbolt. Megy a széplelkű úriember, és vesz ottan egy darabka nyershúst.
Ezzel tér vissza, és a véres húscafatot odatartja a rácson át Csipszinek.
– Na, nézd! Ha kibékülsz velem, ha nem ugatsz rám többet, ezt kapod. Ha jó kutyuska leszel,
szeretni fog mindenki!
Rémes! Az ajánlat teljesen paffá teszi Csipszit.
A helyzet az, hogy Csipszinek a vágyálmai közt szintén főhelyen áll a nyers, a véres hús élvezete.
A pecsenyéből, kalácsból jut elég Csipszinek. De a nyershús tilos. Tilos neki az eleven állatok
vadászata is. Macska, gyík, egér, madár hajszolása tilos. Legföllebb legyekre vadászhat… Fujhá!
Pedig az élő, meleg hús és vér íze után úszik a Csipszi nyála.
Hát Csipszi a gyöngéd lelkű úriember felé máris csóválni kezdi farkcsonkját kiengesztelődése
jeléül. Erre megkapja a húscafatot. Már tűri, hogy a finom lelkű úr a rácson benyúlva megsimogassa
őt. Odaengedi neki a fülét is, tarkóját is, hogy megcibálhassa.
Teljes a barátság! A vajlelkű úr elégedetten távozik. Nem kíséri már Csipszi dühös ugatása. Nem
is fogja többé soha! Mert az már soha vissza nem csinálható erkölcsi alapszabály kutyáknál, hogy
akivel egyszer megbarátkozunk, arra nem acsarkodunk többé, ha szaga orrunkba jut, ha
észrevesszük.
Másnap, amikor a puha lelkű úr megjelenik az utcán, Csipszi éppen a legveszettebb üvöltözésben
leledzik. De hát amint a rácshoz ér az úriember, Csipszi a baráti szövetség értelmében azonnal
abbahagyja az ugatást, és előzékenyen, nyüszögve a rácshoz jön. A húsdarab? Az már nem szerepel
újra! Arra nincs többé szükség! Átkozott kutyaerkölcs! Egy falat, és örökre békét csikart ki vele az
adója!
Az érzékeny lelkű úriember váltig gondolja enyhe mosolya mögött: – Lám csak, egy kis
okossággal, türelemmel, áldozattal le lehet szerelni, sőt barátivá tenni a legelvetemültebb, legizzóbb
gyűlölködést!
Okvetlen! Okvetlen! De hogy ezzel szemben mi a Csipszi véleménye, amint a lágy lelkű
úriemberrel való enyelgés után savanyúan, némán, fejlógatva somfordál tova a kertben?
Hát Csipszi nagyjában ezt gondolja:
– Hogy a sárga fene ett volna meg téged, te szép lelkű ismeretlen, a húsoddal együtt. Hiszen
ezentúl már hiába mennek el hazulról undok gazdáim, nem ugathatom ki és nem acsarkodhatom ki
magam kissé kedvemre, mert állandóan reszketnem kell: – Megjelensz te, érzékeny lelkű kísértet, és
az átkozott illemre kényszerítesz… Vuhh! Vadulj meg!
Közibük tartozol te is!
A régi, nagy-békebeli május elsejére virradt. A madarak még csak csipogtak, fészkelődtek a körút
fáin. A homály éppen-éppen csak lehelte a föltartózhatatlan diadalmaskodó fénynek reményét.
A pesti utcák ilyenkor szokott csöndjét azonban elég háborgatás érte. Most szállingózott
legsűrűbben a Városliget felől a mulató nép.
A Szondy utcán egy négyes csoport jött. A két jó cimbora két lánnyal.
Az egyik Zurdukán Árpád vasesztergályos segéd. A másik Damkó Elemér festőművész
növendék.
Egy kapu előtt állottak meg most véglegesen:
– Nem várnátok meg a kapunyitást velünk? – javasolta a festő. – Azzal is kevesebb a
kockázatotok, ha a házmester nem árul be anyátoknak, hogy most érkeztetek haza.
– Anyánk? Na, nem mondom! – csacsogta az egyik lány. – Abból a sok becsületsértésből, amit
ránk rak, megélne egy járásbíróság egy évig. De az a húsz pofon, amit apuci helyez el rajtunk, ha
nem nagyon részeg és felébred! Az a beszéd!
A házmester kicsoszogott, és tudósítása eloszlatta a feszültséget és aggodalmat. A lányok
édesapját még nem volt szerencséje beereszteni, mind ez ideig.
A két lány megkönnyebbülten surrant be a házba.
– Na! – szólt a festő, a nyurga, de vállas fiatalember, a köpcös, de bikanyakú, nehéz súlyú
vasesztergályosnak: – Na, mégy tüntetni?
– Kéne! – bólintott Zurdukán. – De nem túl nagy a kedvem. A Váci út tetejéről indulok a
gyártelepről, a szaktársakkal. Most még villamos sincs. Kutyagoljak? Vagy fizessek konflist? Azt
hiszem, nem dől össze az ég, ha elmaradok a kivonulásról. Legföljebb azt hiszik, benyaltam. Mit
gondolsz?
– Ha neked nem fontos? Nekem aztán nyolc! – vont vállat Damkó, a festőnövendék. – Gyerünk,
kávézzunk meg valahol. Nekem az ivásból elegem van!
– Mehet! – egyezett bele a vasesztergályos.
Körúti kávéház bádogvirágos teraszán foglaltak helyet.
A villanykörték még égtek. Kínos, nevetséges volt a szerepük a hajnalban. Mintha halálraítéltek
hencegnének.
A terasz több asztalánál ültek. A legvégében nagy, hangos mulató társaság sörözött. Azaz
locsolta az italt, és marhaságokat ordibált meg művelt. Egy részeg pofa fogadásból a márványasztal
közepére állt fején.
A gumirádlik, konflisok egyre-másra kattogtak végig a körúton. A járdán elég járókelő bukkant
fel egyre.
A vasesztergályos három évvel volt idősebb a festőnél. Ez a korkülönbség most nem látszott már
meg közöttük. Valaha annál jobban számított.
A két cimbora földi volt. Óriási vidéki bányatelepen születtek mindketten. A Zurdukán apja
bányamunkás volt. A Damkóé bányaaltiszt. A házuk tőszomszédságban állt, és a két fiú a
porbanjátszástól fogva tartotta rendületlen a puszipajtásságot. Az idősebb és rettentő erős Zurdukán
megoltalmazta a kisebb Damkót minden gyermekkori kocódásban.
– Hej! Emlékszel nálunk, otthon, a május elsejére? – kavargatta haboskávéját a festő. –
Kétkilométeres út a bányáig, a tárnáig, csupa nyírfagally! Nyírfaszag volt az
egész város. És éjjel, amikor a bányászok elindultak a mécsessel. Be gyönyörű az! A legények
szalagos nyírfát állítanak az udvarokra. Itt Pesten semmi sem volt még a május elseje, amikor nálunk
már olyan ünnep volt ez! Olyan nagy nap!…
– Mit nap? Három nap! – dörmögte közbe a vasesztergályos. – A tyúkok is berúgtak az udvaron a
vörös május előtt és után egy nappal… De mit akar ez a sok rendőr ott? Nézd csak!
A Körútnak egyik mellékutcájából nagy sor rendőr vonul elő. A parancsnokuk rém idegesen
kiabálta a vezényszavakat nekik. Végül is egymástól alig néhány lépésre kordont állíttatott velük a
körút mindkét oldalán. A kávéház elé is jutott belőlük vagy három.
– Én tudom, miért vezényelték ezeket ide! – mondta a festő. – Tavaly ezen az egyetlen helyen
zavartátok meg a rendet. Betörtetek néhány kirakatot, és elpáholtatok néhány alakot.
Már fizettek is. Éppen távozni készültek.
A Körút hosszán egyre jobban gyűlt a járókelő a járdán. A rendőrök csak bizonyos helyen,
egyszerre eresztettek át a Körúton. Különben azon csak járművek közlekedhettek szabadon.
Most mozgolódás támadt.
– Jönnek a vasasok! Itt vonulnak el a vasasok! – Ez a két mondat terjedt szájról szájra.
– Te! Üljünk beljebb, hogy ne vegyenek észre a sorból. De nézzük végig a tüntetést! – javasolta a
festő cimborájának.
Ezt tették.
A terasz kiszögelléséhez húzódtak, egy kis asztal mellé.
A kocsiúton már dübörgött a vasasok menete.
Kifogástalan, szinte megfélemlítő rendben vonultak hatos sorban. Nem csapták egyszerre a
lábukat. Nem csinnadrattázott előttük rezes zenekar. Mégis, valami szívszorító döbbenet támadt a
Körút levegőjében.
A festő megigézetten meredt oda a kocsiútra. Ránézett cimborájára, a vasesztergályosra. Majd ezt
makogta:
– Ez a nagy dolog! Ez a valóság! Ez a jövő! Én érzem!…
És egyszerre tele lett a szeme könnyel.
A vasesztergályos lomha jónási vállai lassan emelkedtek:
– Gyere! Illik velük mennem nekem is. Rosszul tettem, hogy elmaradtam.
– Gyere!
– De nézd! Nem eresztenek senkit át a rendőrök! – aggályoskodott a festő.
– Bízd rám! – vetette oldalt fejét a vasesztergályos.
– De én, hát én?… – vonakodott a festő.
– Gyere csak! Te is közibénk tartozol! – mordult rá cimborája. – Miből élsz? Nem a munkádból?
Áthatoltak a teraszon, átfurakodtak a járda járókelőin. És pont egy rendőrnek szaladtak neki.
A vasesztergályos elment volna mellette, mintha ott sem állana, de a rendőr kötelességszerűleg
elébe tartotta karját:
– Tilos, kérem, az átjárás!
– Jó, jó! – bólintott mosolyogva a vasesztergályos: – De én közibük tartozom, és ő is!
Azzal, minthogy a rendőr mell mellnek állotta útját, a vasesztergályos szelíden megkapta a két
karját, levegőbe emelte, és félretette útjából.
A rendőr még meg sem találta elakadt szavát. Már az úttesten át a menethez csatlakoztak.
Elbeszélés egy költeményről
1839-et írtak. Április vége felé járt.
A Nagykunság végeláthatatlan homokbuckái között magános alak bukdácsolt a késő délutánban.
Diákfélére vallott kissé kopottas ruhája.
A szeszélyes április felkerekedő alkonyati szele homokförgetegeket kotort föl itt is, ott is a tájon.
Ha valaki ilyenbe belekerült, állapotát nem lehetett kellemesnek tartani.
A szegény fiatalember éppen most kecmergett ki egy ilyen homokviharocskából. Szeme-szája
tele ment porral. Ruházatáról nem is szólva.
Megállott, és mérgesen köpködött a tovasodródó porfelleg után. Majd végignézett a nap végső
sugaraiban sütkérező vidéken, és ezt dörmögte magamagának.
– Na, Sándorkám! Kellett ez neked? Inkább szekérre vagy postakocsira adtad volna ki utolsó
krajcárjaidat. Már Pesten lennél. Míg most szépen eltévedtél. Azt sem tudod, melyik irányba tarts
tovább!?
Szembe valami mocsárféle rémlett a távolban. Ennek tartana? Keveredjék bele valami feneketlen
lápba? Nem tetszett okosnak! Jobbról falu vagy tanya rémlett a puszta szélén. De jóval messzibb,
mint a láp. Balról az a porfelleg nyargalt tova, amiből kimászott, és egy nagyobb homokbuckára
gomolygott fel éppen. A bucka tetején valami alak állott. De már magába is kavarta őt a porfelleg.
A fiatalember hirtelen döntött útirányát illetőleg. Majd attól a derék embertől ott a dombtetőn
megkérdezheti az utat.
Hát amikor jobban megközelíti a bucka tetején meredező alakot, akkor észleli, hogy az kopott,
régi kőszobor. Nyakában, mint a madárijesztőknek, elrongyolódott tarisznya lóg.
A fiatalember elnevette magát:
– Hát kedves szent komám! – mondta a szobornak: – Belőled bizony nehéz szót kicsikarnom. De
hátha mégis Te léssz útbaigazítóm? Majd körülnézek mellőled.
Azzal máris hágni kezdett a buckára.
És tényleg!
Amint odaér a kőszent mellé, és alápillant, nem messze néhány nyárfával és akáccal körülvett
tanyát vesz észre a bucka mögött. Mellette kanyarog az országút. Az országút túlfelén pedig az
Alföld jellegzetes építménye, a faoszlopos kocsibeszálló és a düledező csárda.
A fiatalember, úgy-ahogy, leporolta a csárda előtt ruháját. Alacsony mennyezetű, mestergerendás,
kármentős, füstös helyiségbe hatolt be.
Az egyik sarokban, hosszú, iksz-lábas asztal mellett, két juhász könyökölt az iccése előtt. Hosszú
botjuk és viseltes subájuk átvetve az asztalon. A másik asztal mellett toprongyos házalóféle
gunnyasztott. A kármentő alatt, cimbalmára borulva, aludt egy öreg cigány.
A kármentőben kiaszott nénőke mérte az italt. De oda kellett menni érte a kármentőhöz. Mert
hogy a kármentő mellett ülő potrohos egyén, vélhetőleg maga a csapláros, megmozduljon
kiszolgálni a vendégét? Ezzel nem sok remény kecsegtetett. Még hosszú szárú tajtékpipáját sem
vette ki a szájából, amikor fogadj Istent morgott a fiatalember adjon Istenére.
Hát az való, hogy a fiatalember nem tűnhetett valami bőkezű, pénzes vendégnek. Mielőtt egy fél
icce bort és egy fonatost kért a kármentőnél, összeszámolta pénzét és megtudakolta:
– Mibe kerül?
Aztán, amikor kiegyenlítette számláját, és megkapta borát, odatelepedett a harmadik üres
asztalhoz egyedül.
Ez az asztal legközelebb rogyadozott a kármentőhöz.
Szomjas volt láthatólag a sok lenyelt portól. Mohón hajtott föl a borból. De utána nem az
enyhület kifejezése jelent meg az arcán, hanem olyan fintor, mintha ecetet nyelt volna. A kemény
fonatost is több igyekezettel, mint étvággyal rágcsálta.
Végre ezt a kérdést intézte a vén, mogorva csaplárhoz:
– Nagyon szépen kérem, ha napnyugatnak tartok ezen az országúton, Pestre jutok én?
– Ha szusszal bírja, még Rómába is. Mert csak tudja, kigyelmed, hogy minden út oda vezet! –
felelte a csapláros. Aztán mindjárt hozzákérdezte: – Nem valami kóborló diák kigyelmed?
– Nem éppen! – vágta rá a fiatalember a kérdésre olyan szemvillanással, mint aki vállalja az
évődést.
– Nem mindenkinek fog ám az esze a tanulásra. Azért csapja el magától. Énnekem fogott, és be
is írattak a debreceni Kollégiumba az öregeim. El is végezem, ha apámuram nem vesz ki belőle
maga mellé. Aztán valami így is ragadt rám a diáknyelvből. Tud-e rajta kigyelmed? – kérdezte a
csapláros.
– Folyékonyan! – biccentett a fiatalember.
– Hallhatnám-é? – várta a csaplár.
– Hogyne! – bólintott komolyan a fiatalember. Azzal a következőt kezdte el hadarni: – Ág – veris
– szuris, rák – mászis – csuszis, kan – turis – ásis, farkas – ordináris, tyukémusz – kaparémusz…
A csaplár, amíg a fiatalember ki nem ejtette a farkas és tyukémusz szót, feszülten, busa szemöldökét fölhúzva fülelt rá. Most egyszerre kikapta a pipát a szájából, és dühre torzult arccal
ordított a fiatalember mókás hadarásába:
– Velem járatja a csúfot?! Pernahajder, nem diák kigyelmed!
Az öles termetű, vén csaplár olyan fenyegető tartással indult a vézna, nyurga fiatalembernek,
hogy a helyzet nem jósolt további tréfát.
Ám ugyanabban a pillanatban éktelen disznósivalkodás hangzott az udvar felől, fölváltva valami
fenevadat sejtető mély herregés és vonyítás acsarkodó hangjával. Mindezt még túl is harsogta egy
szolgálólány visítása a csárda nyitott ajtójából.
A vén csaplár korát megcáfoló fürgeséggel rugtatott ki nyomban az udvarra.
A fiatalember eléggé megdöbbenten és elámultan maradt az asztal mellett.
Akkor az egész fura mozgalomnak egészen új, bűbájos szereplője toppant a csárdába.
Egy aranyos lányka, piros szegélyű köténykében, a kármentő hátsó ajtóján jött ki. Egyenest a
fiatalember asztalához tartott, és így szólt:
– Akárki legyen kegyelmed, az égre kérem, ne ellenkedjék és ne mókázzék nagyapámmal.
Borzasztó izgága és házsártos ember. Őneki hóbortja az, hogy két hónap alatt, amit a debreceni
Kollégiumban töltött, mindent megtanult, amit tudós ember a fejébe szedhet. Már vert ki vendégeket
a csárdánkból, mert ezért kinevették őt. Míg ha valaki ráhagyja, amit állít, és hízelkedik neki, hát
ingét is elcsalhatja tőle. Tartsa magát ehhez kigyelmed is, nem bánja meg.
A fiatalember előbb olyan tartásban hallgatta a kislányt, mint akit bátorságában és önérzetében
nem lehet megalázni. De most hirtelen elkacagta magát és válaszolta:
– Jó, édes tündérkém! A maga kedvéért megteszem, hogy megijedjek a nagypapuskától. De csak
a maga kedvéért. Itt a kezem és a szavam rája.
A kislány elpirult. Lassan emelte kacsóját a fiatalember eléje tartott tenyerébe, majd hagyta, hogy
másfél pillanattal tovább maradjon abban, mint alkura csapnak föl.
Aztán nagyon gyorsan kilibegett a csárdából. De ezúttal az udvar felőli kijáraton.
Az udvari hajcihőt az összeverekedett kannal és komondorral a vén csárdás már elintézte egy
karóval. Verejtékét törölve, fújva tért vissza.
Ez sem az a lelkiállapot, aminél arra lehet számítani, hogy valakinek gorombasága lecsiszolódott.
De nagyapja sarkában tartott a kislány is. Belecsumpajkodott az öregbe, símogatta borostás képét,
megcibálta bajúszát, megcsókolta ráncos képét, és csacsogott neki összevissza. Mellé ült, amikor az
öreg újra helyet foglalt szemközt a fiatalemberrel.
No! Amint a vén csaplár pillantása a fiatalemberre esett, arca rögtön elsötétült.
A fiatalember látszólag egykedvűen mélázott maga elé. Sűrű, hosszú, göndör üstökéből istenadta
fésűvel, az öt ujjával gereblyézte ki a port.
A kislány izgatottan figyelte őt és nagyapját. Aztán, mint aki mindent kockára vet, hogy
megelőzze és elsimítsa az összetűzést nagyapja és a vendég között, hirtelen így mutatott rá:
– Látja, apóka, milyen szép, hullámos a haja ennek a vendégnek. Vajon magamagától olyan-e
vagy göndörítteti?
– Vagy ő maga nem valami csavargó fodrász, ahogy nézem! – mondta erre elég sértően és
lesajnálóan a vén csaplár.
A kislány, mivel erre a fiatalember odafigyelmezett, kedvesen ráhunyorgott, és megkérdezte tőle:
– Az?
– Az! – bólintott egyetértőleg a fiatalember, és elmosolyodva érdeklődött:
– Talán ki akarná süttetni velem a haját, kisasszony?
A kislány erre a legnagyobb komolysággal felelte:
– Ma már nem érdemes. De ha holnap reggelig itt maradna, akkor szívesen kibodoríttatnám
magával a hajamat, mert lagziba vagyunk hivatalosak. A munkadíját megfizetnénk a frizuráért,
ugye, kedves nagypapa?
– Vállalkoznék rá? – kérdezte erre a vén csaplár. – Vacsorát és szállást kap.
A fiatalember láthatólag meghökkent és megrökönyödött erre. Másra készült, úgy látszik, de
rögtön bátorságra kapott, ahogy a kislánynak ravaszdi fintorgásából és biccengetéséből megértette:
az egész csak ürügy a kiengesztelődés, a vacsora és a szállás érdekében. Ne rettegjen a fiatalember,
majd idején kereket oldhat.
– Megpróbálhatom! – bólintott.
Hát aztán a fiatalember a csaplárékkal együtt kitűnő birkapaprikást vacsorázott. A bor pedig, amit
rája hörpintettek, nem az a lőre volt, amit az előbb megízlelt, hanem jóféle óbor.
A szolgáló már leszedte a terítéket. Az öreg csaplárné és unokája, az édes lányka, félreülve kötni
kezdtek. Csak a vén csaplár és a fiatalember pityizálta tovább a maradék bort az asztalnál.
A vén csaplár szava ugyan megeredt. Mesélt a betyárokról, a pandúrokról, különös utasokról,
akik megfordultak a csárdában. Majd rátért kedves emlékeire a debreceni Kollégiumban. Többek
között is így szólt:
– Tudok ám még mindig egy nagyon szép diákverset. Hallgassa csak meg:
| Ante, apud, ad, adversus – |
| Circum, circa, citra, cis – |
| Contra, erga, extra, infra – |
| Inter, intra, iuxta, ob – |
| Penes, pone, post, et praeter – |
| Prope, propter, per secundum – |
| Supra, versus, ultra, trans. |
|
A fiatalember ezúttal irgalmatlan komoly képet vágott az öreg szavalatához. Azaz az
accusativussal járó praepositiók versbe fogott sorára. Sőt, végül megjegyezte rá:
– Ejnye! Mintha valahol, mégpedig valami nagyon tudós professzortól, én is hallottam volna ezt
a szép verset. Miről is szól ez?
– Hát iszen tanítják ezt minden deák oskolában. Sajna, az értelme már kipárolgott a fejemből! –
válaszolta a csapláros.
– Tyű! Várjon csak, én most már visszaemlékszem, hogy a professzor elmondta, mit jelent! –
vágta rá a fiatalember.
– Ugyan! No, mesélje! – várta kíváncsian az öreg.
– Hát ez a vers egy Hannibálus nevű rómairól szól, aki összeveszett a városával. A római várfal
legnagyobb kapujának volt a portása. Aztán mikor a mi eleink, a hunok, Attila fővezérlete alatt
megverték a rómaiakat, és már ott állottak a várfalak alatt, akkor Hannibálus, a portás, bosszúból
kinyitotta a kaput eleinknek, hogy pusztítsák el a várost. De hát az öreg római pápa kiszaladt Attila
királyunk eleibe, letérdepelt, és könyörgött neki. Így aztán Attila nem pusztította el a várost, csak
adót vetett ki rá, hogy egynéhány pipadohányra valót adhasson az embereinek, ne zúgolódjanak.
A vén csaplár mindinkább teljes hitelűnek tarthatta a fiatalember tudósításait, mert egyre jobban
bólogatott rá:
– Ne mondja! Ne mondja! Csakugyan, most már mintha az én fejembe is harangoznék valami
erről, amit elbeszélt.
Ilyen szép egyetértésben társalkodtak ott, bele a késő éjjelbe.
A fiatalember, a kitűnő vacsora után, szép tiszta, huzatos ágyban pihente ki fáradalmait.
Pitymallatkor aztán megszökött, és Pestnek vette útját.
Évek teltek el. A naptárak födelén 1847-es évszám díszelgett. A fiatalember sok keserves, vidám
és különös viszontagság után a tollforgatás hivatásával jutott szerény révbe. Dalai, költeményei,
útleírásai népszerűvé tették nevét magyarhonszerte. Ott ül éppen szerény szállásán, és emlékei
között kotorász, miről is írhatna. Egyszerre eszébe szökken kóborlásainak egyik kedves, rövid
állomása, egy csárdában. Már kezdi is papírra vetni:
KUTYAKAPARÓ
| Kívül-belül szomorú csárda ez |
| Éhen-szomjan szokott itt maradni |
| Mert eledelt nem kap, és hogyha csak |
| Megátkozza Noét, hogy szőlőt is |
|
A költő mosolygó ihletben hevülő agya bőven ontja az első versszakra a többit… Már ott tart,
hogy:
| A csárdától vagy száz lépésnyire, |
| Senki által meg nem látogatva, |
| Ennek is valaki egy kopott tarisznyát |
| Mintha mondta volna: menj isten hírével, |
|
Aláfirkantotta a nevét:
Petőfi Sándor
De vajon miért nem folytatta a Kutyakaparó csárdának ilyen remekbe készült
leírása után, mint egy csodálatosan sikerült bevezetés után, a benne átélt, édes kaland megírását, egy
hosszabb költői beszélyben?… Mi akasztotta meg? Talán sürgették a kéziratot a nyomdából a Pesti Divatlap vasárnapi számába, aminek Petőfi segédszerkesztőjéig vitte? Vagy
a szerény tiszteletdíj volt sürgetőbb a verséért? Mindegy, a költemény így is a világirodalom egyik
remekműve.
A költő édes kalandja csak prózai elbeszélésekből maradt fönn. Életrajzírója is följegyezte. Én is
csak onnan böngésztem ki, hogy itt közreadjam.
|