Egy biciklifék története

A hajdani boszorkánypörökben, amikre Európában először a bölcs, magyar Kálmán mondta ki intézményesen, hogy „boszorkányok pedig nincsenek”…de más képtelen és kegyetlen istenítéletek leírásában is, unos-untalan olvashatjuk a következőket: Egyszerű lelkeket megszáll a Gonosz. Akkor elkezdenek tőlük, jellemüktől, tudásuktól teljesen idegen hangokon szólalni meg, embertársaik megbotránkoztatására. Természetesen erre kínzópad és a végén kivégzés várja a szerencsétleneket.

Hát ez a folyamat lényegében egészen átszármazott a sötét múltból a legfölvilágosultabb jelenünkbe is. Csak persze kissé átalakult. Nem helyezik okvetlen vád alá és nem feszítik kínzópadra azokat, akik személyiségüktől esetleg teljesen idegen hangon és modorban szólalnak meg. Sőt esetleg megbecsülés és kitüntetés az osztályrészük. A Gonosz Lélek emlegetése, a bilincs, a bitó igazán ritka esetek közé tartoznak velük szemben, ha még meg is esnek. Inkább fordul elő, hogy az illetők hivatottságuk vagy hivatásuk és foglalkozásuk révén furcsa, mulatságos vagy netán kínos helyzetbe jutnak.

Miről legyen itt szó, mint az irodalomról és az írókról? Az irodalom sohasem adhatja föl az ősi babonák és rémek járta terepet, hogy művelői a legkülönfélébb egyénekbe bújjanak, és azokat cselekedtessék, beszéltessék történeteikben, esetleg végig több köteten is. Utóvégre az írónak csak értékét emeli és érdemeit sokasítja, ha személyiségétől különböző jellemek sorát födözi föl az életből, és alkotja meg gyönyörködtetés és tanulság okából.

Itt jönnek azonban a kisebb mesterségbeli galibák és kellemetlenségek.

Néhány esetet mindjárt elsorolhatok közvetlen tapasztalatból.

Egyszer, zavaros és hányatott életem folyamán megírtam egy boldoguló tolvajnak a történetét, egy munkás becsületes barátjával szembeállítottan. A tolvajnak, érthetőleg, nem általánosan, mindennapian használt nevet adtam.

Hát erre az utcán utam állja egy gyerekkori ismerősöm, méghozzá ügyvéd az illető, és számon kéri: micsoda eljárás az, az ő nevét ilyen piszkos vonatkozásba állítani be, méghozzá egy napilap nyilvánossága előtt?

Mert a regény ott folyt.

– De kérlek szépen – hebegtem –, csak nem gondolod, hogy én tudatosan cégérezni akarlak téged?

– Hát mit csinálsz? – förmedt vissza.

– No nézd csak! – feleltem erre: – Te tekintélyes ügyvéd vagy, az én hősöm egy kültelki semmittevő, a Te neved y-nal van írva, a keresztneved más, hát támadjon föl Hunyadi János halottaiból, és az összes rajongói, névrokonai tiltakozzanak, amiért egy hashajtásra való keserűvizet neveznek el róla világszerte?

Nem! Barátom megrendíthetetlen bömbölte vissza:

– Ez, kérlek, nem azonos eset! Ezt jóvá fogod tenni!

Kicsit gondolkodván, boldogan vágtam rá:

– Hát ide figyelj! Minden jóvátételre hajlandó vagyok, csak ne haragudj rám. Szövegezd meg sérelmedet akár olyan alakban is, hogy én, az író, meggondolatlanságból kisajátítottam a neved egy méltatlan hősöm számára, és ezt szánom-bánom, és nem Téged gyanúsítottalak meg azzal, hogy valaha félrevitted az éneket, mint ezt a mi hazai tájszólásunk mondja szépen a tolvajokról. Ezt a nyilatkozatot el is helyezhetjük a napilapban. Na?

Némi morgás után barátom elfogadta ajánlatomat. De aztán nem jelentkezett többé egyáltalán nálam az üggyel. Most beszámoljak még ennek az esetnek az ellenkezőjéről is? Amikor én magam személyemben voltam és vagyok kénytelen eltűrni, hogy az írói működésem teremtette alakokkal sértegessenek?

Mert hisz még az hagyján, hogy állítólag legjobban sikerült regényalakommal, egy becsületes csavargóval, a Kakuk Marcival azonosítanak. Mi az hogy! Vannak fiatal kartársaim, akik egyszerűen Marci bácsinak hívnak a Jenő bácsi helyett. De miután ezt a népszerűség dicséretének is lehet tartani, sosem berzenkedem ellene! Más, amikor A félbolond című regényem megjelent, ha akadt szelíd kajánsággal kérdezősködő, hogy hát: Nem életrajzot írtam-e? Azt aztán ne is említsem, hogy Két zöld ász című művemnek Buzikán Mátyás, a hamiskártyás lévén a hőse, nagyot kellett nyelnem, amikor egy kritikában azt olvastam, hogy: az első személyben mesélő hamiskártyás alakja oly élethű, és az írónak olyan remeklése, hogy szinte kulcsregénynek kell tartanunk a történetét.

Tessék! Illetékes, bűnvádi célzás. Egy olyan jellemről, akihez semmi közöm egyénileg, a tényleges, közvetlen megfigyelést leszámítva.

Hát ennyi bevezetőt kellett okvetlen tartanom ehhez az írásomhoz, mert ez valóban kulcsregény, mivel nemcsak minden szakasza tökéletesen hiteles tudósítás valóban megtörtént dolgokról, hanem én magam, az író, személyemben vagyok az egyetlen vezéralakja. Csak nem mint író, hanem mint egy roppant tömegben használt világcikknek megújítója, és nem elméletben, hanem a gyakorlatban, bár sajnos, csak a magam használatára. Épp ez a történet tárgya. Hogyan nem vált közhasználatúvá egy olyan eszköz, amit én magam sok-sok tanú előtt öt hosszú éven át sikerrel használtam, sőt utánam más is, talán mások is; az sem lehetetlen, hogy jelen pillanatban is, még mindig használják.

Aggályaim nem alusznak. Most nyilván azt fogom hallani, hogy: a képzeletem remekül tudja a kieszelt történetet valószerűsíteni! Magyarán: hazugságok halmazát úgy tudom tálalni, hogy az minden hiszékeny olvasót megtéveszthet.

De már a bevezetésből, fejtegetésből elég. Vérbeli író kifejezési eszköze a mesélés.

Legsikeresebben a végén kezdhetném, és mint a héber írás, visszafelé tartanék az eseményekkel.

Most, most, 1951 októberében, az utcán egy kerékpárnak tértem ki a forgalmas Körúton.

Illetve a kerékpár sebes iramban fékezett, kanyarodott egyet, és így alkalmat adott rá, hogy elugorjam előle.

A kerékpáros halkan, de annál ádázabbul szövegezte meg pár szóban véleményét ügyetlenségemről.

Ez már elmaradhatatlan. Minden kerékpárost örjöngő düh fog el azon, ha valakit elgázolna. Ennél nagyobb dühre csak akkor fakad, ha gépkocsi elől sikerül elkarikáznia, ami viszont őt gázolná el.

Hasonló rövid szitokkal toroltam meg a kerékpáros goromba teremtettéjét. Csak úgy szokásból. Mert igaza volt. Az úttesten szabálytalan loholtam át. Hivatalos vizsgálat engem büntetett volna meg.

De mi következett?

A kerékpáros hirtelen megállott a következő ház kapuja előtt. Majd a járda szélére farolt. A gépet odatámasztotta kengyelével a járdához. Szájába dugta két ujját, és élesen füttyentett föl a ház valamelyik lakójának. Aztán várakozóan a gépe mellett maradt, és föl-fölkémlelt a házra.

Ugyanennek a háznak az egyik üzletéből vártam én is valakit. A túlsó járdára közben épp azért szaladtam át, hogy egy levelet dobjak a postaszekrénybe. Ami különben arról nevezetes, hogy mindenütt találsz egyet, kivéve, ha szükségeled. Akkor búvócskát játszik veled. Épp ezért ragadtam meg az alkalmat, hogy átszaladjak az úttesten, a kezemben óraszám hordott levéllel, míg az üzletnél várakoztam.

De akit vártam, a zsúfolt üzletben, a hölgy késett. Akként, amint az én kerékpárosom embere sem jelentkezett az emeletek valamelyikéről. Már ötödiket füttyentette utána.

Most összenéztünk, a sikertelen várakozásban.

Ő kis zavarral kapta el pillantását. Nyilván áldása jutott eszébe, amit fejemre szórt imént.

– Magának volt igaza! – mondtam erre. – Szabálytalan keltem át. Szerencsémre jó a fékje!

Abban a pillanatban, amikor ezt kijelentettem, egyúttal szemügyre vettem a kérdéses féket a kerékpáron.

Kissé elhűltem. Fülem mellett eresztettem el a kerékpáros válaszát. Emlékek tömege rajzott elő agyamban a kerékpár alakját látva. Aztán megismételtem legutóbbi szavaimat a kerékpárosnak. De már kérdés alakjában:

– Tényleg jó a fékje?

Olyan pillantást nyertem erre tőle, mint amit gyöngeelméjűekre szánnak. És ezt a feleletet:

– Hát nem hallotta, hogy megfelel? Miért érdekli?

– Ez az a bizonyos Bowden-fék? – firtattam én válaszul.

– Mit tudom én! – vont vállat kerékpárosom. – Ez szakmája talán?

– Nem egészen! – feleltem. – De valamit konyítok ehhez. És különösen ezzel a fajta fékkel egy keserves ügyem volt. Ezt hosszú volna elmondanom. Ez egy világszabadalom, ha nem tudná. Már rég nem figyeltem, hogy vajon szerelik-e most is általánosan gépekre? Most szökött szemembe a maga gépjén.

Miután kérdezősködést rejtett tekintetem, emberem újra vállat vont:

– Mit tudom én! Így vettem a gépet, készen ezzel.

– Érdekes! És ennyire beválik! Tévedtem nyilvánvalóan! – motyogtam magamnak inkább.

A kerékpárost, ezúttal mintegy megrögzött hülyeségem egy röhintésre bírta:

– Magának ez valami hápja! Úgy vélekszem!

– Majdnem! – bólintottam. – Tudniillik nekem ez a fajta fék nem vált be.

– Ja, csak ennyi? – jegyezte meg szinte csalódottan a rejtélytelen ügyön.

– Csak ennyi! – igenlettem.

Ezzel csevegésünk be is rekesztődött. Emberem vadul, fültépően füttyentett újra a magasba. Én pedig mélázgatva szemléltem a gépet.

Karcsú, kecses, könnyű jószág volt. Olyan, mint egy nagy, ezüst színű szöcske. A hasonlóságot tökéletesítette a fékje. Szakasztott, mint egy nagy bajusz a kormány előtt és a sötéten meredő rovarszemszerű lámpa, mögötte.

Most leleplezem magamban itt az írót.

Az előző fejezetben leírt jelenet kész koholmány. Úgy értve, hogy ügyesen össze van olvasztva benne a hazugság az igazsággal.

A jelenet sohasem történt meg a valóságban úgy, ahogy leírtam. Csak legföllebb megtörténhetett volna úgy. Mert különben lényeges részletei valóhűek.

Kerékpárossal nem egyszer és nem tízszer tűztem, tűztél, tűztünk már össze az utcán, hebehurgyaság, rosszindulatú véletlenség vagy más körülmények okozta alkalmakkor. Csak nem a fönti leírás szerint zajlott aztán le a dolog.

Viszont bevásárló hölgyre várakozni, postaládát nem találni, jelző füttytől megsiketülni az utcán, gondolom, szintén elég gyakori!

Mármost ami ezt a világszabadalmat illeti, a róla való érdeklődést kerékpárosoktól szintén volt alkalmam néhányszor megejteni. Csak egészen békés helyzetekben. És az érdeklődésemre nyert válasz is körülbelül mind hasonló volt. Ez már aztán, itt, okvetlenül leszögezni való tény. Mert a következő történetnek a gerince ez a kerékpárfék. Valósággal úgy, mint egy hatalmas ellenfél, amellyel én sikeres harcot folytattam. De mint a régi lovagi törvény írja elő, az ellenfelet nem szándékom kisebbíteni, rágalmazni, mert hiszen akkor saját magamat, a győzelmes ellenfelet kisebbítem és feketítem be ezzel ugyanakkor.

Vigyázat! Vigyázat! A legügyesebb hazudozók mesterfogása az, hogy túlzásba menő őszintéskedéssel szédítik meg az áldozataikat, hogy azután könnyen, fölényesen csúsztassanak hitelt lódításuk alá.

Ezért is ünnepélyesen fölszólítom nyájas olvasóimat itt, hogy akár egy rendőri nyomozás, kutassanak föl és ellenőrizzenek minden adatot ebből a történetből. Mert most már tréfa nincs. Minden helyszín, minden név, minden személy, minden helyzet pontos, tárgyilagos naplóban szerepel ettől fogva itt emlékezésemben. Van, ahol kihagy? Megmondom, nem költök bele, nem költöm át az eseményeket. Az írónak időleg fölmondok magamban.

Voltál-e már valaha, kedves felebarátom, albérlő? Mégpedig nemcsak legényállapotban, hanem feleségestől? Mert ha nem? Akkor kicsikét nehezebben hozzáférhető számodra annak a folyamatnak jelentősége, hogy az albérletből, a hónapos rókalyukak sorából előlépsz egyszerre saját, főbérlői otthonod tulajdonosává.

1929-ben, a Baumgarten irodalmi alapítvány, azzal az alapszabályi főindokkal, hogy meggyőződéseimtől sosem tértem el írói hivatásomban, hitvány boldogulási szándékból, arra méltatott, hogy egy nagyon tisztességes összegű ösztöndíjat bocsátott rendelkezésemre.

Én az ösztöndíjat annak az eredeti tervemnek megvalósítására akartam fordítani, hogy kissé utazzam erre-arra a világban. Elvégre az akkori irodalmi kávéházaknak gazdag szappan- és nadrágtartó kereskedői fölénnyel regéltek íróknak párizsi, londoni helyszíni tapasztalataikról, míg maguk az írók, nem biztos, hogy a legértékesebb százalékuk kivételével, a kávéház és a többnyire hónapos lakásuk közötti taposómalomszerű életben szereztek megírásra való élményeket az életből, és regéltek róla embertársaiknak.

Feleségemnek ellenvéleménye volt. Az utazást nagyon is helyeselte. De a nők helytállóbb ésszerűségével vitatta, hogy: legelső végre egy olyan otthont szerezni magunknak, ahol megmaradhatunk, ahol megőrizhetjük könyveinket, ahová bármi körútból visszatérhetünk, és nem téblábolunk többé holmiinkkal a zálogház és az elfecsérlés Szküllája-Kharübdisze közt.

A tervezgetéseinkben és vitáinkban nem mi döntöttünk végül is. Hanem egy külső értesülés.

Kedves ismerősök körében következőket hallottam. A népjóléti minisztérium nagyszerű államtitkára, Dréhr Imre, áldásos tervezetet bocsátott ki annak érdekében, hogy kispénzű emberek is szerezhessenek maguknak Pest környékén, akár közvetlen, villamosközlekedési távolban, kis, kertes otthont.

A tervezet szerint egy nagy bank (vagy éppen a Nemzeti Bank maga, erre már nem emlékszem) óriási területet parcelláz föl, elsőnek Albertfalván, a Duna mellett. A lakók szerény lakbérükkel, amihez valami csekély fölülfizetés csapódik, egyúttal letörlesztik azt a bankkölcsönt, amely a háztelkük és házuk árának örökáron való megvételére szolgál. Az egész folyamat aránylag rövid idő, pár év csak. A Bank és a Népjóléti segíteni akar a kisembereken és nem nyerészkedni rajtuk. Az ötlet ott válik óriási távlatúvá, hogy a kisemberek fuccsba, illetve a háziurak zsebébe költöző lakbérét a bank úgy tőkésíti, hogy a nyomorult lakót mindjárt háziúrrá változtatja.

Most tessék hozzáképzelni, hogy mi, e szerint a tervezet szerint, nem is lakásbérlet, de nyomorult hónapos szoba hányt-vetett bérlői, micsoda áldásban részesülünk, ha a mélypontról a csúcsra heppenünk, háziurakká. Szédület!

Hanyatt-homlok rohantam ismerőseim útmutatására abba a hivatalba, ahol ezt a varázslatot intézték, hogy alávessem magam a ragyogó irodai hercehurcának.

Hogy támadtak azért halovány aggályaim: netán egy-két apróbb bökkenő-zökkenő mégis tornyosulhat az otthonfoglalás elé?

Viszontagságos életem folyamán, nehányszor én is ültem hivatali irodai asztalnál. Tudtam: az sok volna, majdnem lehetetlennel határos, hogy csak úgy, az utcáról kukkantva be egy népjóléti minisztériumi ügyosztályba, minden simán menne, mint a pinty, mint a karikacsapás. Hiszen ezekről a szólásokról is látszik, hogy költészeti, népköltészeti, azaz képzelődés szülte remekek.

Csakugyan! Már a derék, kapuban álló potrohos bácsi felvilágosított, hogy a telekigénylők jegyzékébe fölvétetni több biztosíték kell, mint amivel rendelkezünk.

Visszavágtattam jó ismerőseimhez némi csüggetegséggel.

Nosza, azok keresztbe-kasba és széltibe-hosszába több távbeszélő tudakozódást bonyolítottak le. Eredményképpen megtudtam, hogy a soron kívüli elintézés Iksz Ipszilon képviselő úr támogatásától függ a telekigénylésnél.

A név hallatára megint nagyra duzzadt a bizalomtól behúzott mellem. A képviselő úr iskolapajtásom volt. Alább járt két osztállyal. Ez borzasztó nagy előny! Két osztállyal följebb járni akkora tekintélyt jelentett valaha, hogy mindig boldog lehetett az alábbi évfolyambeli, ha meg nem gyomrozta a felsőbb korosztály. És valahogy ez a viszonylat későbbi hatályú is, mint hivatali nyelven szövegezik meg.

Haladéktalanul fölkerestem a képviselő urat. Mégpedig hivatalában. Elég zsúfolt előszobát találtam nála.

Bejelentésem után a titkár leültetett. Udvariassága kifogástalan volt. De mégis azt tartalmazta, hogy: méltóztassam várni, míg sorra kerülök!

Hát kiültem a várakozók közt vagy másfél órát. Akkor a titkár közölte az ott várakozók maradékával, akik közé én is tartoztam, hogy: sajnos, a képviselő úrnak sürgősen el kell utaznia, tehát szerencséltessük holnap a hivatalt!

Püff neki!

Határozottan érzem, hogy kettős idegrendszerem van. Egyik birkatürelmű, öszvérmakacsságú, nyűhetetlen, mint a vasfű. Ez a hasznos dolgokkal szemben való idegrendszerem. A másik tigrisdühű, izgága, esztelenségekre hajlamos. Ez pedig a haszontalan időpocsékolással szemben való idegrendszerem. Várakozás közben észleltem, hogy az előszobázó áldozatok mind jótékonysági könyörgéssel ülnek ki tyúkszemet az ülepükre. De hiszen én egyszerű acinesze ügyletben kívánom csak a képviselő úr közbenjárását! Nem volt igazam persze. Mert kérés – kérés. Mégis teljes jogúnak éreztem, hogy fölfortyanok magamban. Szerencsétlenségére, szerencsémre, a titkár azzal tüntetett ki, hogy külön hozzám fordult:

– Önt talán, ha holnap korábban méltóztatna idefáradni, soron kívül is fogadhatja a képviselő úr, úgy vélem.

– Nézze, uram! – feleltem erre. – Én elmondtam Önnek, hogy nem koldulás vezetett ide, és hogy a képviselő urat, bár gyermekkori pajtásom, sosem zaklattam semmivel. Majd ha összebotlom vele valahol, meg fogja hallani a véleményemet. Kujtorogjon utána a nyavalya! Nékem akkora úr ő sosem lehet! Jó napot kívánok!

Bevágtam magam után az előszobaajtót. Isten hozzád, főbérlet, kertes lakás, háziúri állapot!

A hivatallal szemben sörcsarnok nyílt. Amikor előtte elhaladok, a képviselő úr pont akkor bukkan föl az ajtajában. Megismer, és nyájasan elvigyorodik rám:

– Szevasz, koma!

– Szevasz! – biccentek rá. – De légy szíves, és pukkadj meg hivatalostól, ha egy általatok agyonkürtölt házbérleti ügyben ötször kell valakinek előszobáznia! – fűztem hozzá.

– Miről van szó, kérlek? Nem értelek!

Úgy rémlett, hogy színleli csak az ámulást. De tájékoztatásom után tüstént jóvátett mindent. Öt szóra és két baráti hátbaveregetésre kirántott egy aranyszegélyű névjegyet a tárcájából, ráfirkantotta, hogy:

…Azonnal intézd el az író úr szerződését!…

Ráírta a címet, borítékba rakta a kártyát, és kész volt a kocsi.

Még aznap a másik hivatalba is eljutottam.

A tisztviselő a névjegy hatására minden mogorvaság vagy időtologatás nélkül elém tett egy szerződésblankettát azzal, hogy:

– Méztassál ezt aláírni!

Bizalom ide, bizalom oda, mégis átfutottam. Hát mint a krampusz ugrik elő a ládából, úgy rebbentett meg a szerződés szövege.

Dehogyis azt rögzítette meg a szerződés, amiről a sajtó ujjongott, meg kedves ismerőseim meséltek, hogy: a lakbér a kertes ház örökáron való megvételének letörlesztésére szolgáland! Szó sincs róla!

A szerződés a részletesen földicsért kertes lakás igénylőjének kötelezettségeiről szólt. Aztán, mint valami jótéteményt csúcsosította ki föltételeit abban, hogy: az igénylő a szerződés aláírásával négy évre kap elszállásolást a lakásban, vagyis annak idő előtti elhagyása ilyen és ilyen szabványokba ütközik. Majd záradékul a szerződés kikötötte, hogy: miután a kertes lakások építése csak most tétetett folyamatba, és befejezésük, illetve az igénylők beköltözhetésének határideje, bárha erre és erre az időpontra köttetik ki, amennyiben azonban az építés befejezése, illetve a beköltözhetés, nem várt akadályok miatt haladékot szenvedne, az igénylőnek semminemű jogorvoslatra nincs joga az építtetőkkel szemben.

Hökkedelem borsóztatta kissé a hátamat.

Mit jelent ez? Az igénylő a kertes házacskákba való költözésig állandó bizonytalanságban tartatik ezzel, hogy hát: mondja-e, ne mondja-e föl már vagy még, a meglevő lakását. Miután pedig beköltözött a kertes házacskába, a főváros környékére, és az meg nem felelt neki, négy évig meg nem szökhetik onnan büntetlen.

Őszintén közöltem enemű aggályaimat a barátságos hivatalnokkal. Nyomatékául pedig hozzáfűztem, hogy: ha én még a Népjóléti nagylelkűsége iránti teljes bizalommal elfogadnám is ezt az egyezményt, nem tehetem, nem merem ezt cselekedni nejem hozzájárulása nélkül, miután ő előzetesen egészen más föltételekről tud a kertes házak birtoklását illetően.

Amikor ezt megmondtam a szívélyes hivatalnoknak, kissé hűvösebbé vált magatartása. Röviden ezt jegyezte meg:

– Ám legyen! De kötelességem figyelmeztetni önt, hogy a lakásokért akkora a tülekvés, hogy a lakást még a képviselő úr támogatásával sem tudjuk fönntartani huzamosabb ideig. Sürgős értesítését fogom hát kérni!

Ilyen baljóslatú és nem tegező hangra legelőször néhány percnyi meggondolási időt képzeltem arra, hogy: aláírom-e a szerződést, vagy sem? De hát talán azért is, mert itt az előszobában egyáltalán nem födöztem föl tülekvőket a lakásokért, hát néhány órát mégis elképzeltem haladékul, míg hazafutok nőmhöz, és értekezünk az ügyben. A zárószavakra pedig, hogy: sürgős értesítésemre vár a hivatal, egy két napot már föltétlen föltételeztem:

– De mit értsek ez alatt, hogy sürgős? – érdeklődtem.

Mire a tisztviselőm újra teljes szívélyességgel mosolygott rám:

– Legföllebb hat-nyolc hétig tudom az aktát számodra…

– Ó, kérlek – ó, kérlek! Rendben van! – csaptam örömmel szavaiba. Ha itt a sürgős kifejezés ilyen távokba nyúl, akkor kár az izgulatért.

Már búcsúztunk is.

Két szobán kellett áthatolnom a kijáratig. A másodikban rettentően ismerős ábrázattal találkoztam. Ő azonnal rám ismerhetett, mert fölkelt, és felém tartott:

– Szervusz! Na, mit keresel nálunk?

Miközben elmeséltem szabatosan, mi járatban vagyok, ráriadtam már, kicsoda az illető. Egy görbe éjszaka után találkoztunk és barátkoztunk össze egy bablevescsárdában. Darabomat adta a Magyar Színház. Minden képes és képtelen újság tele volt a képemmel. Rám ismertek a csárdában, és egy délelőttbe húzódó utómuri lett az eredménye.

A budapesti tájszólás érdemesnek tartotta, hogy a borosasztalnál kötött bizalmas kapcsolatoknak nevet adjon. Szesztestvér! Ez a szó sokat jelent. Szesztestvérek olyan állapotból ismerősök egymással, ahol kevesebb az alakoskodás, teketóriátlanabb a dolgok nevén nevezése.

Hát szesztestvérem körülbelül így tájékoztatott:

– Nézd, öregem! Mi aránylag elég sok disznóságra vagyunk képesek, de ebben az esetben, attól eltekintve, hogy rögtön becsaptak benneteket ezzel a lakóteleppel, nem hiszem, hogy további zűrök legyenek azokkal, akik lakást igényelnek itt most. Itt inkább eltólálhatod azt, hogy lakbért nem fizetsz. Az meg, hogy kivonulsz a bérletből? Hát ki állja utadat? A szerződés ötödik pontja? Az fogja rád a kérdőjelet, és sújt agyon a felkiáltójellel? Papír – papír! Állami hivatal, állami hivatal. Mire megmozdul!… Értsd meg!

– Értelek! És magamtól is rájöhettem volna erre! – hagytam helyben szesztestvérem beszédét, amit aztán ő ezzel rekesztett be:

– Különben nem tudom, mit kellett neked ahhoz, hogy tőlünk szerződést kapjál, egy képviselő támogatása? Én is rögtön megcsinálom veled a dolgot, ha rám nyitsz egyenest itt. Inkább előítéletesek az emberek a főváros környékére való költözés iránt, mint olyan nagyon kapkodnának ezekért a vacak lakásokért.

– Ahán!… Így van!

Az aranymondások közé vehetnénk azt, hogy: mélyből emelkedők szerencséje, amitől a magasban élők meg vannak fosztva, miképp a közbeeső fokok elérése is örömükre szolgálhat.

Feleségemmel körülbelül abban állapodtunk meg egymással, hogy: minket nehéz becsapni egy főbérlettel a háztulajdon helyett. Hiszen albérlő létünkre akkor dühönghetnénk, ha a Népjóléti akciója napi ágyrajáróvá kényszerítene négy évre. Így azonban…

Így, hogy elébe vágjak, íróiatlan módon minden érdekfeszítésnek, amikor már csakugyan a kis, kertes házikónkban és előkelően külön szobában laktunk, márhogy az egymásba nyíló két szobánkban, reggelenként ilyen módon ébresztgettük egymást:

– Alszik-e még, főbérlő nagysám?

– Jó reggelt, főbérlő úr!

Viszont az odáig való kis zökkenők és bökkenők és rémledezések sem érdektelenek.

Az épülő telepet rögtön siettem megszemlélni.

A mi kis telkünk az albertfalvi országútra nézett közvetlen, egy hosszú sor összeépített kis házzal együtt. Parányi előkert mindeniknél és néhány négyszögöl hátsókert. Nagyzoljunk! Gazdasági udvarocska és mögötte kert. A telep utcáinak saroképületei emeletesek voltak. A mi sorunk előtt néhány régi lakóház és mindjárt az orrunk előtt egy fűszer-, azaz vegyeskereskedés. A megálló egy operaénekesi visításnyira tőlünk.

Hát persze, amikor először jártam itt, az építkezés irtó zűrzavara zajlott a telkecskéken. Ocsmány törmelékhalmok, homokkupacok, meszesgödrök. Daloló munkáslányok a tragacsokkal, daloló kőműveslegények a malteroskanállal.

Egy aránylag elegáns, feltűrt nadrágú, jóképű fiatalember vezette a munkát, mint pallér, azon a házsoron, ahová a mi számunk tartozott. Biciklijét tolta mindenfelé magával, és szemmel láthatóan tökrészeg volt.

Csak úgy dűlt belőle messzire a szesz és a dohánybűz. De rendkívül kedves modorral lepett meg. Ismerte írói munkásságomat. Bókolt, hogy:

– Boldog vagyok, kedves mester, hogy én építem föl magának ezt a kis otthont! Meg lesz vele elégedve!

Körülvezetett, összevissza a förtelmes telepen, és magyarázott nekem, fölváltva azzal, hogy vad és rekedt ordítással adta utasításait a munkásoknak.

A biciklije ide-csetlik, oda-botlik folyvást, itt beleakad a drótokba, ott nekivágódik a deszkahalmaznak.

Félő, hogy lerántja a fiatalembert a maszatba, szépen vasalt nadrágjában.

Meg is jegyeztem neki, hogy:

– De miért nem támasztja oda valahová ezt a gépet? Kényelmetlen így hurcolnia, míg vezet és intézkedik!

– Megyek be anyagért Pestre mindjárt! Meg különben is, ami biztos – biztos! A szomszéd rajon már csupa idegen munkás, fele csibész. Egy ilyen gépnek hamar lába kél. Érdemes ilyen gépért egy heti napszámot a pénztárban hagyni! Majd maga is vigyázzon, kedves mester, hogy a kárán ne tapasztalja ezt, hogyha vesz!

– Hogyan? Nem értem! Nekem nincs…

– Majd lesz! – vág szavamba: – Majd beszerzi, kedves mester, míg saját kis kocsit nem vehet magának, amit nem kétlek. Itt gyönyörű dolgokat fog írni, ebben a szép kis lakásban, itt, a jó dunai levegőn. Dűlni fog a tiszteletdíj a tárcába!

– De hát amikor egy macskaugrás ide a HÉV. Mit kell nekem kerékpárt vásárolni?

– De be tetszik szerezni, kedves mester! Nem túrom ki a szentírásból Éliás prófétát, ha ezt biztosra jósolom magának. Itt hátul, a Budafoki úton – egy pillanat kerékpárral Pest. Nincs tolongás, nincs várakozás, nem nyomják agyon a sváb asszonyok a motyókkal a HÉV-en. Venni tetszik egy kerékpárt záros időn belül. Hát hisz magának dolga van az újságoknál, kiadóknál, naponta.

Közben majd elszédített bagó- és szeszfuvalmaival a képembe, mint egy hipnotizőr.

Elkísért a telep gondnoki irodájába is. Ott ugrott föl aztán hihetetlen ügyességgel gépére. Annak ellenére, hogy időnként előbb hatalmasakat támolygott. És karikázott végig a szörnyű terepen a Duna irányába. Úgy, hogy a bicikli élő reklámemberének vélhetted, tisztára.

A gondnok még kedvesebb, javakorú úr volt.

Amikor már a leszúrt háromhavi lakbér nyugtájával zsebemben érdeklődtem tőle, hogy:

– De hát amint látom, kérem, még olyan kezdeti állapotban leledzik ez az építkezés, nehéz elhinnem, hogy kész a kitűzött időre, és beköltözhető is. Merjem fölmondani szobabérletem? És maradjak az ég alatt? Miután az egyezményt elfogadtam, és önökön nem kereskedhetem, ha nincsenek készen akkorra…

– Nyugodtan, kérem! – válaszolta: – Az önök rajonja aztán okvetlen elkészül. Azt ez a fiú vezeti, akivel ide tetszett fáradni.

– Üm! – buggyant ki belőlem a hitetlenkedés indulatszava. Miután lelki szemeim előtt a vizes, zavaros tekintetű, tántorgó pallérfi nagyon is bizalmatlanságot gerjesztően jelent meg.

– Mert részegnek tetszett őt látni? Ez nem számít. Mindég az. Tessék hajnalban idekukkantani, ez már benyalt. Tessék este jönni, akkorra már az eget bőgőnek látja. Pont azalatt iszik, amíg dolgozik. Józan csak kimenőkor lesz. Mert akkor udvarolni megy, és a kisasszonya, egy itteni jobbrendű család lánya, kirúgja részegen. Ezt a kis nőt magába gabalyította a gazember, és zsarolja és cégérezi. Itt mindenki suttog róluk. De amúgy a szakmájában ez az ember egyszerűen veretlen. A munkások reszketnek tőle. Mert ledobja a kabátját, és nem mutogatni kezd, vagy mi, egy-két percet, hanem napestig ott robotol velük, hogy példát adjon a munkára. Kérdezze meg itt akármelyik munkást. Nem orrolnak rá. Imádják! Ezért, a szaktudásáért!

– Bámulatos!

– Az! – hagyta rám a gondnok: – Ha senkinek a hajléka nem lesz készen, író úréké biztos, és minőségben is túl tesz a többin, ha ő megígérte. Ezt meg tudom jósolni!

A beköltözésre kitűzött idő aránylag gyanús pontossággal érkezett el. A hivatalos eljárás, amennyire én szemügyre vettem, aligha siettette az építkezést. Az építkezés gyorsíthatta a hivatalos eljárást, hogy mindkettő időre lett kész.

De aztán a kettő közül az építkezés valóban „kész lett” – ahogy azt Pesten másra értik, mint a tökély meghatározására.

Az egész akció lelkét, főnökét, mozgatóját, Dréhr Imre államtitkárt, bedugták a dutyiba. Miért? Ezt illetően a pesti csibésznyelv szolgál egy finom kifejezéssel: azért ültették le Dréhrt, mert rossz gyerek volt, és nem ette meg a mákos tésztát!

De hát aztán kiderült, hogy az államtitkár úr nem is egyszer volt rossz fiúcska. Sokszor-sokszor nem ette meg a mákos tésztát. Sőt munkatársait is rászoktatta. Az, amit ő és munkatársai a mi kis lakótelepünk körül műveltek, csak csekély hányada volt teméntelen félkézkalmárkodásaiknak, sikkasztásaiknak, hűtlenkedéseiknek a hivatalos pénzzel és hatáskörrel…

A telep több helyén elfelejtettek a kertes házak alá kellő alapot rakatni. Mint a sátorlakó ősmagyarok, mindjárt a hajlékuk falának felállításával kezdték. Aztán ezekhez a falakhoz is, az új tégla mellőzésével, lebontott romok selejttégláját termelték ki. Úgyszintén a lakásokhoz szükséges berendezés csupa salak, dibdáb, limlom, vicik-vacak, műanyag, átabotában összecsapott ringy-rongy gyártmány volt.

Eredmény?

Gyönyörű repedések a falakon, amiken néhol ember átbújhatott. Leszakadt padlások, beomlott kapuoldalak. Pokolian füstölő, eldugult kémények, fölpuffadt parketták, gombásodott padló, fölnyirkult fal stb., stb., stb.

És a mi kis otthonunk?

Hát a gondnok és az iszákos ifjú jól jósoltak. Aránylagosan véve, az a tömb, amelyik a fiatalember keze alatt készült el, legkevesebbet szenvedett a disznóságoktól. No jó! Baj akadt csőstül itt is. De az elhatározó rémségeket inkább a szomszédoktól hallottuk a kerten át, az inogó drótkerítésen keresztül. Mert az utcasor, szemben a háttal épített utcasorral összevégelt a hátsó kertekben. A tizedik szomszéd sivalkodását is kapcsolta a lég, a torok és a hallóidegek ereje szerint itten.

Ha idillikus nyugalomba képzeltünk itt elvonulni előző zaklatásos életünkből? Az álom maradt csak, egyelőre legalábbis.

A régi albérletek átkának átka volt, hogy a főbérlők a takarítás, az ellenőrzés, a barátkozás, a puhatolózás, az unatkozás minden ürügyével szabadon zaklathattak, nyaggathattak, zavarhattak, ki- s bejárhattak rajtunk, bekandíthattak, kileshettek minden percben éjjel-nappal az albérletekben. Ettől illett volna mentesítenie bennünket itt a főbérletnek.

De itt, a saját külön kertes hajlékban ezt a hercehurcát, minden látszat szerint soha vége nem szakadóan, a tatarozási munkálatok helyettesítették. Bizottság szállt ki bizottság után, szakértők egymás hegyén-hátán, kőműves, ács, cserepező, parkettázók, csatornázók és vízvezetékszerelő, lakatos, szobafestő nap nap után egymás kezéből kapta ki a kilincset otthonunkban. Vagy egyszerre rohantak meg éppen.

Már nem mertünk valamire panaszkodni. Elvitték a rossz tűzhelyet, és hoztak egy rosszabbat, alig tudtuk visszakapni a jó régi rosszat. Elvitték a fürdőkályhát, hoztak rosszabbat és a hozzátartozó lyukas kádat. A cserepezők tönkretették a padlás padlatát, a padlás padlatának helyreigazítói leverték a cserepet, és kezdődhetett újra a folyamat. A víziórás a vízművektől díjat követelt rajtunk. Mikor pedig kifizettük, a szomszédok rontottak ránk, hogy: a követelés jogtalan, de a vízművek a mi ostoba, begyulladásos fizetésünkre mint precedensre hivatkoznak majd, és mindenkin bevasalják a telep gondnokságát illető vízdíjat.

De legyek tárgyilagos.

Ahogy egykori főbérlőink között számos kedves, jóságos, előzékeny személyiség akadt, sőt jótékonyságot is élveztünk tőlük nem egy ízben, úgy a javítási hajcihők eszközlői is túlnyomóan jó órákat szereztek nekünk a kellemetlenség helyett.

Az értelmiségi körök általában alább becsülik a karimunkás népet, mint joguk volna rá. Már hogy szellemiekben! Igaz, hogy pláne akkoriban kevesek előtt nyílt meg munkásszáj vagy munkásszív teljes nyíltsággal.

Nekem személyileg, mint nem túl elkényeztetett írónak, igazi, bensőséges örömöt és elégtételt adott az, hogy egy-egy iparos vagy gyári szakmunkás szinte többet tud személyemről, mint saját magam, úgy a szétrombolt szakszervezetekben dívó fülbesúgás révén. Én rég elfeledtem esetleg, micsoda magatartást tanúsítottam helyzetekben, kivált válságosoknál, ők megjegyezték és számon tartották.

Jóformán ők voltak azok, akiktől sokkalta szabatosabban és részletesebben értesültünk a lakótelep körül moslékolódó ügyekről. A gyárigazgató hanyatt esett volna, ha hallja, hogy a szak-, sőt segédmunkása hogyan lát a gyomrába, hogyan ismeri az üzeme jelen ügyleteit is, azon végezve, hogy a babájáról is tudták, hány szemölcs van a lapockáján, és mibe kerül az irtása.

Nohát a sajtó is eleget foglalkozott különben ezzel a kis teleppel. Akár mint valami béke-harctéren sínylődő és gyötrődő szegény áldozatokról hozott egyre-másra cikkeket a telepünkről.

Mi pedig, a szerencsétlen áldozatok, egészen jól éreztük magunkat otthonkánk birtokában, ha gyatra volt, ha nem!

Birtok? Nagybirtoknak neveztük el a ház mögötti kertet.

A talajt magát romlásba juttatni már nehéz a legsötétebb hivatalos beavatkozásnak is. Itt pedig ez már azért sem történhetett meg, mert telkünk talaja a többivel együtt gyalázatosabb már nem lehetett, mint ahogy átvettük. Kavicsos, sárgamárgás szörnyűség volt ez a néhány négyszögméter. Egykori ártér valószínűleg. Nem növényzetet lehetett ebből kitermelni, de inkább terméketlenítő, út- és térburkoláshoz való anyagot és még azt is vacakot.

Kosarakban, a szomszéd mezőkről hozott földdel, verejtékező munkával, igenis, legtöbb szomszédunkkal együtt miniatűr virágtenyészetet, sőt mintagazdaságot varázsoltunk. Terményeinkből később még télire való gyümölcsíz meg szörp is készült. Málna- és ribizlibokrokat ültettünk a drótsövény alá. Nemesített földieper lepte el a középső ágyásokat, nyári nagyevésre nagyon is jutott, még vendégeknek is. Három gyümölcsfa közül egy éven belül már termett egyik. A barackfánk, a kert éke, a kellős közepén.

A mezőgazdálkodás lázában sürgött kezdettől fogva az egész lakótelep. De még nevezetesebbé lendült a lakótelepen kitört és általánosan elharapódzott iparosodás, egészen az eszelősségig.

Miután a lakóházak berendezése vacak volt, és miután a hivatalosan bejelentett sérelmek orvoslására várni kellett, és miután a saját zsebemre azonnal megjelent iparos és szerelő költséges volt, és miután sok berendezési tárgy javításával várni nem lehetett, és házilag, ideiglenesen meg kellett, vagy meg lehetett tatarozni… hát a lakótelepen majdnem mindenki szerszámokat szerzett be, és beállott fuserálni. A kontárkodást sűrűbben nevezik így. Mi több! Az ügyesebb vagy merészebb kontárkodás újításokra is vetemedett.

A szomszédom például, egy magánhivatalnok és képzett zenész, naponta átrohant hozzám valami ügyes találmánnyal. Legnevezetesebb volt ezek között egy, gondolom, később értékesített és gyártott ruhaszárító megszerkesztése. Ez ügyesen akasztódott bárhová, le lehetett ereszteni és följebb húzni a ruhával is, és háromannyi száradt rajta a fortélyos madzag és fakeret rendszerével, mint egy közönséges kötélen, mert több madzagot és széltében is nyújthatót, azaz gombolyíthatót vagy tekerhetőt tartalmazott.

Egy rendőrtiszt, a telep közkedvelt Lacukája, a második szomszédunk, szintén egy elmésebb, ablakokra szerelhető szélvédőt eszkábált.

És így tovább. És így tovább.

Közöttük azonban én voltam a legrégibb és legfölszereltebb barkácsoló. Szobám tisztára iparosműhely jelleggel hökkentette meg a belépőt. Satuk és vasfűrészek, gyaluk és vésők, franciakulcsok, kalapácsok hevertek, lógtak, csillámlottak szanaszét szobám többemeletes állványán, néhány könyvvel és kézirattal békésen összekeveredve a polcokon. Ugyancsak odaakasztva gitárom az állvány egyik sarkára és oldalához támasztva összehajtható vászonkajakomnak immár harmadízben tökéletesített példánya.

Ez a csónak saját készítményem volt. Lehetett nevetség tárgya is. De többször vált bámulat tárgyává is.

Ennek a történetnek a keretei és levegője megengedik, sőt kívánják, hogy eldicsekedjem ezzel a vízi járművel. A napi sajtó rajzosan és szövegben foglalkozott vele. Képes újságaink legelterjedtebbjében, egy színházi lapban többször is örökített meg fénykép, szellemes aláírásokkal a csónakommal vagy csónakomban.

Persze, mily nevetséges szó is ez a: megörökítés, és hol van a szellemeskedés? Még azt sem lehet mondani, hogy: a múlté. Mert mikor ássák ki azt a múltat?

De tény körül csak a tálalása vész el. Maga a tény marad, sőt ha életrevaló, föltámad újra. Mint ebben az esetben meg is történik.

A színházi lap egyik fényképe úgy ábrázol, amint pucéron, lesülve – vagy szellemeskedően: leégve – félkarral magasra emelem a kajakomat, az orránál fogva. És az aláírás: T. J. J. a legizmosabb magyar tehetség.

A kép valóban elképesztő kissé. De az olcsó szellemeskedés mögött vitathatatlan technikai tények lappanganak, az egész csónak, evezőstől, 13 kiló, írd: tizenhárom kilót nyomott. Nádból volt a váza szerkesztve, rézcsövekkel illesztve egymásba, szétszedhetően. A burkolata pedig közönséges csíkos ponyva. Mert a lenvászon fő tulajdonsága, hogy minél jobban átitatja a víz, annál ellenállóbb, és annál kevésbé ereszti át a likacsain a vizet, minden olajos vagy szurkos beeresztés nélkül.

A Dorogi-féle gumigyár igazgatójának kedve lett volna ennek az ügyes kis tákolmánynak gyártására. Ott bukott meg az egész számítás, hogy a gumival burkolt vászon csekély 25 kiló súlyra emelte volna a 13 kilós járművecskét. Holott hát fő előnye az volt, hogy összehajtott állapotban hátizsákszerűen vagy kézben hordozható volt a kajak. Vele szó nélkül feleresztett a villamosra a legszigorúbb vezető is.

Ezzel a kis vacak vízi járművel én le és föl száz és száz kilométereket tettem a Dunán, hullámban, szélben, viharban. Noha sohasem készítettem el egészen az eredeti tervezetem szerint, lustaságból, kényelemből. A külcsínjával nem törődtem. Nem födtem be, hogy beleköthessem magamat, mint az eszkimók. Volt eset rá, hogy a hátulját rá sem szereltem, úgy cikáztam át és vissza a Dunát vele, mint a hazug Münchhausen lovával, amelynek szerinte elvitte az ágyúgolyó a hátulját, de a csatát így, fél lóval is, végigharcolta, mert akkora lendülettel sarkantyúzta neki kezdetben a lovat, hogy ez vitte tovább.

A nyomorult kis jószágot Tahiban állítottam össze, és szabtam rá és férceltem rá saját kezűleg a burkolatát. Majd istenneki-alapon ugyanazon a délután leereszkedtem vele azt a 30–35–40 kilométer víziutat Budapestre a folyamon. Késő éjjel szerencsésen megérkeztem, és az Országház lépcsői alatt kötöttem ki.

Ott várt rám barátom, Harsányi Miklós, nagyon tehetséges, de nem túl népszerű, munkaszolgálatban kínhalált halt szegény színészünk.

Ezt nem véletlen részletezem. Hanem annak ábrázolására, hogyan kerülnek a nyilvánosság elé tények. Harsányival hazafelé tartva, találkoztunk az utcán közös barátunkkal, az ekkor már nagyhírű Jávor Pállal. Jávor rendes, talpán járó, kisportolt egyén létére, méltányolni tudta a kis kajakkal való teljesítményt, és locsogott róla. Mire megjelent egy érdekes cikk arról, hogy Jávor Pál emelt ki engem az Országháznál a Dunából, ahol végkimerülésben küzdöttem életemért a hullámok között. A szellemesség magva: Tersánszkyt Jávor húzta ki a vízből!

De hiszen, ami a csónakom biztonságát illeti: hát a gyávák gyáváját, a feleségemet több órás úton csónakáztattam meg benne, a megyeri Dunának azon a helyén, ahol a vadevezősi képzelet mindenkinek vészes örvényekről regélt.

Ugyanott egy bokszbajnoknak hároméves bűbájos kislányát, Marczinek Évikét a nyakamba ültettem a csónakban. Így eveztünk körösztbe-kasba a Dunában, sok száz tanú láttára és a kicsike szüleinek aggódása nélkül.

Azt a borzalmas jégvihart, amelyiknek 1929-ben vagy 1928-ban nyolc-kilenc áldozata lett az evezősök közül a Dunán, én a kis kajakban, félmeztelen, elveszett evezővel evickéltem végig. Kezemmel hajtottam kifelé az árból, és végül kihalásztam az evezőmet is.

A szépirodalom – szépirodalom, az újságírás – újságírás, az elmélet – elmélet. Ezek, amiket itt elsorolok, gyakorlatban lezajlott tények.

Függelékül ragasszam ide a csónak utóéletét is. Nem a Dunán, nem a fagyban, hanem a fűtetlen szobában gubbasztva, regényem firkálásával, beszereztem egy azóta is hurcolt deréknyavalyát. A csónak vásznát egy szegény kerti munkásnak ajándékoztam. Mert házasodott, és szavai szerint még: lepedőjük sem volt. A csónak vázának rézcsöveiből és azok selejtjéből szerkesztettem egy kis harangzongorát billentyűzettel. Akkorát, mint egy kézitáska. Ez a használatban tűrhetően bevált. De tökéletesítése céljából, környezetem meglehetős elszörnyedésére, szétszedtem. Hogy soha többé időm és erélyem ne legyen az összeállítására!

Ám ugyanezen lakótelepi műhely ihletett a kontárkodásomnak csúcsteljesítményére.

Ez a nagy nyilvánosságot látott alkotásom egy színpadi díszlet. A Képeskönyv Kabaré díszlete. Miniatűrben tökéletesen megoldott kis forgószínpad. Nagy képeskönyv alakjában gördül ki. Kinyitva, minden lapja előtt folyamatosan játszhatóak kellően stilizált énekes, táncos jelenetek. Lapjai hátul észrevétlenül akaszthatók rá. Az egész befér egy nagyobb bőröndbe.

Ezt a Képeskönyvet a Nyugat folyóirat irodalmi szalonja szülte. Állta sikerrel a Vígszínház elfinomult közönségének bírálatát. Állta a munkás- és parasztemberek sokkalta nehezebben kielégíthető, egyszerű, egészséges ízlését. Állt kávéházban, moziban, állt az utcán, szabadtéren. Soha még előadás vele meg nem bukott.

Kavargott botrány is körüle. A Belvárosi Színház igazgatója kisajátította ötletét. Egy asztaltársaság ügyvédtagja beugratott, hogy pereljem. A bíróság, annak ellenére, hogy az igazgató úr ellentmondó nyilatkozatokat tett, egyszer azt, hogy: sohasem látta díszletemet! másszor azt, hogy: külföldön már látta!… engem marasztalt el. Viszont akkor már nem pereltem, amikor a milánói világkiállításon díjat nyert kikölcsönzött és át nem alakított díszletemmel egyik színpadi tervezőnk.

Jelen pillanatban, kamrámban, ahol e sorokat rovom, két nagyobbacska bőrönd áll. Egyik a Képeskönyv tíz perc alatt fölállítható díszlete. A másik a kajakom új, csinosabb, tökéletesítettebb példánya. Tisztán kedvemtől, időmtől és erélyemtől függ, hogy újra útnak eredjenek kamrámból.

De ezzel már itt is az ideje, hogy berekesszem ezt a hosszas kitérőt, vagy, ha tetszik, előzményezést, és visszakanyarodjam a kerékpárfékhez.

A fiatal pallér jóslata megvalósult. A szegény emberek paripájának, a biciklinek beszerzése egyre sürgetőbbnek bizonyult számomra a telepen.

Leszögeztem, hogy nincs szándékomban írói képzeletem igénybevételével belekölteni a történetnek homályosabb vagy teljesen elfelejtett részleteibe.

Annyi rémlik, hogy valami üzleti nyomozó vagy ügynök lakásomban látogatott meg. Őáltala bonyolítottam le végérvényesen a biciklivásárlás ügyletét.

Szintén csak rémlik, de lehet, hogy más, sőt mások is mind le akarták szerelni azt a makacs hiedelmet, amiképp nekem a Csepeli Művek kerékpárgyártmányai közül egy vaskos, nehéz strapagép felel meg leginkább.

Többször is hallottam:

– De hiszen maga nem csomagszállításra, iparcikkek, kosarak, ládák hurcolására vesz gépet! Magának könnyű, gyors, csinos gép köll! Kifutónak akar elszegődni egy nehéz strapakerékpárral?

Hiába! A tudatlanság önfejű. Valahogy aggódva képzeltem azt, hogy vékony vázú, kecses, könnyű gépet összeroskasztok, összetörök, hamar agyonnyűvök.

Megrendeltem, részletre, a gyárüzem legvaskosabb gyártmányát.

Enyhén beteges iszonyaim közé tartozik, hogy várakozzam megrendelt árunak házhoz küldésére, ha azonnal átvehetem azt.

Az ügynök előzékenyen választásomra bízta:

– Néhány nap alatt meg tetszik kapni az árut, ha elküldjük. De azonnal is kiadják a raktárban, ha kívánni méltóztatja. Ott ki tetszik választani, és ki is lehet próbálni mindjárt a megfelelőt. Bár gyártmányaink tökéletesen egyformák, tökéletesen jók, és különben is jótállásuk fix, ha valami kis hiba fordulna mégis elő. Hát ahogy parancsolja!

A közvetítő ajánlatának az a kitétele, hogy a gépet az átvételnél mindjárt ki is próbálhatom, kicsikét zavarba ejtett. Sohasem ültem addigelé semmiféle kerékpáron. De várakozásiszonyom tüstént elfújta zavaromat. Nem vallottam be, hogy: végeredményben amennyit konyítok a kerékpárhoz, rám sózhat bárki bármi vacakot! Döntöttem:

– Majd inkább érte megyek. Mikor legjobb?

Az ügynök vállat vont:

– Bármikor! Hivatalos idő naponta nyolctól ötig. A raktár fél ötkor szünteti be a kiadást.

Az ügylet készen volt. Sejtelmem sem jött, mi különbséget rejt a gyakorlatban számomra a gép házhoz küldése vagy azonnali átvétele a raktárban. Másnap reggel érte mentem.

Ott állok immár a hatalmas gyárüzem raktárának üvegkalickája előtt. Az utalvány vagy nyugta, mittudomén, a másik irodából már a kezemben van.

A kalickabeli ember átveszi a cédulákat tőlem. Majd rábíz egy gépészruhás egyénre. Nem tudom, mi okból, valami kajánságot érzek villogni rám apró disznószeméből:

– Tessék! Van itt választék! Fogjon ki egyet magának! – biztat a ménkű hosszú raktáron átkísérve a gépészruhás.

Ha jól emlékszem, két vagy három biciklisor is töméntelenkedett jobbra-balra tőlünk, ahogy a padlaton végigkopogtunk. Kísérőm rámutat a kezében tartott cédulára pillantva a strapagépek hadseregére:

– Tessék! Ezek a magáéi! Válasszon!

– Megbízom én magában, kérem. Adjon egyet! – mondom erre.

Mire ő teketória nélkül leakaszt vagy kigurít egy biciklipéldányt a sorból. Fordít egyet rajta, nekem ijesztő gyakorlattal, a kijárat irányába. Azzal várja, hogy birtokomba vegyem.

Ráteszem a kezem a kerékpár kormányára. Ügyefogyottságom gyalázatának érzete körhintát csinál nekem a raktárból.

Megragadom a kormányt az egyik végén. Pont ott, ahol a fékjének karja válik el a kormány csillogó vascsövétől.

Ostobán, erélyesen összefogom a fék karját a kormánnyal. Másik kezemmel ösztön sugallta szabályossággal kapok a kerékpár kormányának közepéhez.

Azzal tolni akarom előre a gépet.

Na persze! A fék lefogja a kereket. A gép nem gördül. Legföllebb csúszik, mint a szánka a padlón, ha erőltetném. De hát, mint a riadt gyerek, állok és révedek bután félpillanatra a levegőbe.

Akkor a gépészruhás kísérőm borzalmas nyugalommal int:

– Hogyan menjen magának, ha lefogja a kereket? Eressze el!

– Áhh! Ez a fékje! – adom a szakértőt. Azzal a már nem fékezett kerék, szó szerint, féktelen ront előre mellettem… Csak győzzek nyomába jutni.

A kaján gépészruhás mukkot nem ejt. Érzem! Megérdemlem a leckét, hogy gyakorlatlanságom rühellve, nem kezdtem azzal ennek a derék szakembernek, hogy: nézze! először érint kezem itt kerékpárt! Most már egyre megy! Nekem kínos szótlansággal vonulunk a kijáratig, úgyhogy mind könnyebben, simábban vezetem vasparipámat.

A kijáratnál enyhe deszkameredély visz lépcső helyett az udvar talajára.

Itt már úgy fogom a gépet, akár mindig ezt csináltam volna életemben. A gépészruhás utánam hatol az udvarra. Azt hiszem, tovább kísér itt is. De így szólal meg:

– Ráugorhat, kérem, bátran. Hosszú az udvar. Csak a kapunál kérik el a számlát magától.

Ajjájajjá jaj! Ölő gúnyt érzek a gépészruhás szavaiból. Hogy a pácból kiemelkedjem, pillanatnyi lelki tusa után, következőre határozom magam. Borravaló jár ennek a rendes embernek. Előbb azt folyósítom, mintegy lekenyerezésül is, hogy megbocsásson, ha végre itt bevallom neki: sosem kerékpároztam még, és örülök egyelőre, ha tolni tudom ezt a szerszámot, nemhogy hajtani ráülve.

Mindez meg is történik teljes gördülékenységgel. Átadom az obulusokat, és vallok.

Emberem már csupa buzdító jóindulat, amikor megjegyzi:

– Gyerekjáték, kérem, megtanulni ezen az úrnak! Ha itt próbálni kezdi, délig már elkarikázik vele haza! Ott tetszik kitartani a gyárból egyenest. Én erre megyek. Isten áldja!

Kijutok baj nélkül a gyártelepről.

Most aztán itt van előttem jó néhány kilométernyi út a kerékpárral. Legközelebb a vasúti összekötő hídon át.

Nyilvánvaló, hogy kényelmetlen és fárasztó tolni a gépet a forgalmas műúton. Igyekszem mindenütt a járda szélén tartani. Azon az útszakaszon, amely már elég néptelen és elég gondozatlan is volt akkor, a műútról föl a hídig, ahogy küszködöm előre vezeték vasparipámmal, vastag, szeszillatúnak rémlő hang reccsint rám hátul:

– Hát mit kínlódik kézben ezzel a tragaccsal?

– Mi tetszik? – fordulok hátra a veszkődés teremtette kis ingerültséggel.

– Hát mit tolja? Minek nem ugrik itt a hegyibe? – kérdezi emberem, egy toprongyos, borostás, kötényes fickó.

– Rossz itt az út. Tolom inkább! – vágom ki magam. Miközben emberem utolért, és amíg meg is előz, folytatja:

– Na ja! De ha a hídon fél áthajtani, mert idegen errefelé, az marhaság! Mindenki hajt itt a gyalogjárón. Nincs erre rendőr soha, orvosságtul sem. Üljön csak rá bátran a hídon át.

A fene nem ette meg. Fogadatlan útbaigazítóm, ez a toprongyos, nyilvánvaló jóindulatból végig nyelette velem a bosszúságot a Duna pesti partjától a budaira. Mert annak ellenére, hogy megelőzött, és én is iparkodom elmaradni tőle, a hídról visszafordult ellenőrzőleg, és kiáltotta:

– Kapjon csak rá!

Majd amikor már én is a híd kerékpározásra tilos gyalogjáróján toltam a biciklit, műkedvelő útbaigazítóm újra visszafordult, és szinte méltatlankodva ordította vissza nekem, hogy: miért nem fogadom meg jóindulatú tanácsát, és ülök a gépre?… És újra visszafordult vad biztatásával. Hogy a híd végéről már tisztára fölháborodottan, szidalomszerűen üvöltse:

– Áj! Maga élhetetlen! Látja, hogy senki sem fittyent itt magára, ha biciklin jön. Nem hallgat okos szót. Köszörűs volt maga valaha? Viszi a gépjét, nem az magát.

Szerencsémre lekárhozott valahová, a híd végén előmből. Különben új kínokat zúdít még rám a budai részeken is támogatásával.

Nyakig porosan, fáradtan, magamra mérgesen robogtam be a lakótelepre vezeték vasparipámmal, fényes délben.

A lakótelepen érthetőleg teméntelen kerékpár karikázott. Tiszta véletlenség tette, hogy az én utcasoromon senkinek sem volt. De azért olyan egyén nem akadt, beleszámítva még a süldő lánykákat és fiúkat is, aki nem tudott kerékpározni! Mert valaha mindnek volt gépe. Egyáltalán ki hallott olyat, hogy valaki minap kerékpározni ne tudjon, hacsak nem béna? Még fél lábbal is elegen hajtanak biciklit!

De mármost előállott az a helyzet, hogy az egész szomszédságban egyedül nekem volt gépem, aki nem tudtam hajtani. Hát fogcsikorgatásig és hátborsózásig kellett tűrnöm, a kedélyes baráti érintkezés nevében, hogy szomszédaim apraja-nagyja egymás kezéből kapkodja ki járművemet azon a címen, hogy segítségemre lesznek, hogy megtanuljak én is. Még ki sem fújtam magam az úttól, megkezdődött a tanítás. A csöndes utcán közvigalomra a biciklim hegyébe ültettek. Egyik szomszédom elölről, a másik hátulról, a harmadik oldalról húzott, nyomott, támogatott a gépen. De a vége az lett mindig, hogy magam előre, hátra vagy oldalt, de kidőltem a játékból. Arra hajrá! Oktatóim egymás után szökkentek a gép nyergébe, és karikáztak hatalmas körutat a telepen, a telepen túl, óraszámra. Persze, szemléltető oktatásom céljából.

Tartott pedig ez az első nap fönntartás nélkül. Tartott másnap némi zúgolódásom és csüggedésem mellett, hogy ennek megszűnését megérjem, és én üljek saját gépemre úgy, hogy mások csak nézzék!

Harmadnap összegeztem magamban nyomorúságos tanulmányaim eredményét. Ha a gépen mások támogatnak, akkor sohasem vagy nehezen tanulok meg. Azt már veszem észre! Hátha magam kísérlem meg a gépemre pattanni?

Fölkeltem hajnalban. A szomszédság még aludt.

A gépemet orvul kitoltam a telep mögé. Ott hatalmas tér nyújtózkodott a Duna és a lakótelep között. Rajta körösztbe-kasba utak. Széltében-hosszában árkok. Mindenféle kupacok. A szeméthalmokon kilyukadt éjjeli edények és vad tökök és indák, lapuk zöldje között.

Nosza, nekivetemedtem vasparipámat betörni magam erejéből, mint lócsiszár, bányaszekeres véreim a havasi csikót. A nézőközönségről szívesen lemondtam.

Először kerestem egy meneteles helyet. Ott csak éppen ráálltam a gép hátuljára, és nekieresztettem, hogy egyensúlyt tartva kormányozni tanuljak. Előbb persze a gép kormányzott engem. Beletenyereltem tövisbe, gyanús anyagokba, üvegcserépbe, összemaszatoltam ruhámat, egy-két tépést is ejtettem rajta, amíg a gépem tőlem önállósítva magát, ellenkező irányba vágódott a földre.

De a harmadik ereszkedésnél már én szabtam az irányt kettőnknek. A kormány kezemben maradt, és én a talpamon.

Erre ugyanezt megcselekedtem úgy, hogy már a nyeregbe ültem föl közben. Ez is hamar ment. Lelógó lábbal szépen mentem.

Nehezebb volt lábam a pedálra rakni és engedni, hogy emelje-eressze, ahogy forog. Legtovább ezzel vesződtem.

De ettől már csak órányi, félórányi verejtékezést jelentett az, hogy egyenletes terepen tudjak egyenes irányban hajtani, kényszerfordulatoknál is a gépen maradni és végül készakart fordulatokat is megeszközölni a géppel.

Két óra alatt többre haladtam magam, mint oktatóim támogatásával két nap alatt.

A mezőről már, hogy úgy mondjam farkasügetésben tértem haza vasparipámmal. A farkasügetés ugyanis fölváltva erős iram és mérsékelt léptetés. A gépet hol toltam egy darabon, főleg nehezebb terepen, hol nyergébe merészkedtem, és hajtottam vele. Ha nem az út közepén, akkor neki egy-egy kőcsomónak vagy ároknak, és újra vezettem, újra ráugortam, újra vezettem…

A napközben jelentkező tanítómesterek plűre estek. Közöltem velük, hogy a gépen megtanultam, és a röhögésre az alkalmat és alanyt nem szolgáltatom tovább becses személyemmel.

Reggeltől estig tartó gyakorlatozás következett, természetesen mind tágabb karikákban, a lakótelepen és körüle. Gondolom, ötödnapra már bemerészkedtem Budapestre. Egyelőre csak a Gellért-kávéházba és onnan vissza. Majd tovább, át a hídon, nagyobb, teljes forgalmú helyekre, ugyancsak környékbeli körutakra a telepről.

Elhajtottam Visegrádig a Duna mellett fölfelé. Elhajtottam a Velencei-tóig lefelé. A Velencei-tóig Gárdony alá, számtalanszor. Azt az oda-vissza kilencven-száz kilométert úgy tettem meg, hogy pihenésem az úszás volt a tóban. Esetleg hevertem is egy órát, másfelet a napon. Ezt nem mindig. Mert néha délfelé indultam el, és estére már otthon akartam lenni. Hogy Pestre naponta többször is behajtottam? Ne is említsem.

A kerékpár nekem igazán kifogástalan megszolgálta árát. De végül is úgy járt, mint a szerelemben történik az első odaadó szerényebb társsal vagy társnővel. Csappan a hév, a rajongás, és növekszik a különbre való igény.

Fölfedeztem, amit eleve tudtomra adtak, hogy gépem otromba, súlyos jószág. Lépcsőn föl, vállra venni, elég feladat. A kerék-áttétele, emelkedőn föl, kimerítő munkát igényel stb…

Szóval ki kell cserélnem egy könnyebb, csinosabb gépre!

A tanakodásom folyamatának emlékei egy kedves, egyszerű nőszemély fölvilágosításaival és tanácsaival kapcsolódnak össze.

Szerény háztartásunkat ugyan feleségem vezette mindenha. De úgy, hogy ő emellett a házon kívül is dolgozott, újságot írt, nyelvleckéket adott. Ez okból kezdettől fogva tartanunk kellett a vaskosabb házimunkákhoz bejárónőt.

Az akkori egy zömök falusi asszonyka volt. Félénk, érzékeny, halk teremtés. Egy olajkereskedésbeli kifutó felesége. Éber Józsefné névre hallgatott.

Mint megtudtuk, Éber József több kerékpárversenyről hozott el díjat. Mígnem valamiféle baleset miatt fölhagyott a versenyzéssel. Ellenben kevéske kifutói keresete megtetézésére kerékpárokat, alkatrészeket csereberélt, adott-vett, nyerészkedésre. Ebből sikerült később szerezniök egy kis saját házat Érd mellett.

Éberné sokat beszélt férje viselt dolgairól. Mindenkorra megrögződött agyamban a kerékpáros lelkiségről ez a néhány mondata:

– Tetszik tudni, a kerékpárosok olyanok, mint az egytestvérek. Őközöttük igazi összetartás van. Nem úgy, hogy egyesületbe tömörültek. Mert ez inkább szétzilálja a sok tagot, ahogy egyre-másra új és új egyesületbe tömörítik őket, mindenféle vezetők, csahosok, haszonlesésből… Nem! Hanem tessék csak megfigyelni, ha egy kerékpárosnak elromlik a gépje, és leáll vele az útfélre, hogy megtajkolja. Ne adj isten, hogy a másik oda ne kucorodjék hozzá, még sürgős dolgából is, hogy megsegítse. Mert magára gondol, ha bajba jut. Kerékpáros a kerékpárost útbaigazítja legjobb tudásából. Még jobban támogatják egy a mást, mint némely rossz édestestvérek!… Ez így van!

Hát Ébernének vagy talán közben látogatásunkra jött férjének tanácsa a nagy gépem kicseréléséhez az volt, hogy: akkor járok jól, ha Éber cserebere üzletei által sózom el a gépemet, és szerzek újat. Éberben a legjobb szakemberre bízom azt, hogy a gépet eladja, az árán beszerez alkatrészeket, és ezekből olyan gépet állít össze, amilyet parancsolok. A minőségért jótáll, hogy jobb lesz, mint a vadonatújon vett gép. Ő a rozsdállt, ócska holmik közül rögtön látja, mi az olyan márkájú, hogy többet tart, mint az új, sőt egy kis kenceficézéssel, fényesítéssel jobban is mutat.

Erre az ügyletre nem tudtak rávenni. Igaz, nem is erőltették nagyon.

– Majd rá tetszik arra jönni, mindenre, amit az uram és én mondunk!

Legföllebb ezzel a szelíd intelemmel zárult szóváltásunk a tárgyban.

De a kerékpárcserét azért sikerült megejtenem magával a csepeli gyárvállalattal. Pontosan nem is emlékszem már az ügylet tételeire. Fölemelt részletfizetéssel kaptam az új, könnyű, kecses jószágot a nehézkes strapagép helyett. Úgy tudom.

Fecske! Így hívták az új gépet. Azt állították róla, hogy többszörösen kitűnt versenygép.

A külseje mindenesetre megvesztegető volt. Az előző gép kormánya mint a magyar marha szarva állt szét. Ezé az újé mint a bivalyé, lefelé hajlott. Úgy, hogy csak kukkra hajolva hajthattad. De ez a versenyzőtartás. A súlya, a másikhoz, a régihez viszonyítva úgy aránylott, hogy ha azt erőlködőn fél karral fölemelted, ezt az újat viszont egy ujjadon is levegőben tarthattad.

De!… Minden előny mögött akad valami hátrányos is.

Az első gépemen elöl, a kormányra szerelve, roppant kezdetleges és gyatra fék díszelgett. Derékszögben, nyomójával a kormány végén, a fék felülről nyomta le a forgókereket. A fék vége gumizva volt. De így is rontotta horzsolásával a kerék gumiját. Eltekintve attól, hogy nagyobb, erőszakos nyomás ki is pukkanthatta a gumi hurkáját.

Ámde ez a fék csak dísz volt a kerékpáron. Használatba sohasem vagy alig vevődött. A gépet a hátsó kerekének tengelyébe szerelt, úgynevezett kontrafék állította meg. Ez úgy működik, hogy kissé hátrafelé kell nyomni a pedált. Ezt használta mindenki. A látható fék hatósági előírásnak köszönhette létét. Mihasznaságával tüntetett, mint a fényes nappal égve felejtett villany. A rendőrség látható féket követelt a gépre. Vita nincs!

Már most a Fecske, ezzel ellentétben, a kontraféket nélkülözte. Azt állították nekem, és miért ne hittem volna el, hogy: azért versenygép a Fecske, mert nincs kontrafékje, miután versenygépen tilos a kontrafék! Ez nem volt túlontúl ínyemre.

Viszont a Fecske kormányán egy furcsa, nagy acélbajusz, egy mindent felülmúló alkotmány, a fékek világában. Világszabadalom! Bowden-fék a neve. A szerkezete bonyolult rugórendszerből áll, amely acélhuzalon kapcsolódik egymásba. Ha nyomod a fék nyomóját? A rugórendszer ellenkező irányba rúg, mint nyomod, viszont a huzal végén a kerékre harapófogószerűen alkalmazott féket a rugók így szoríthatják rá a kerék acéljára kétfelől a gumi lenyomása helyett. Ez gyakorlatiasabb!

Az már nekem azonban túl magas volt, hogy tökéletesen fölfogjam rugórendszerének lángelméjű találmányát. Megelégedtem azzal, hogy ha nyomtam a nyomót, a fék működött.

A külalakjánál rémlett annyi kifogásolnivalóm, hogy a gép rugórendszeres, csápszerűen messze álló fékhuzalja, bizony, holmi cserjésben hamar beleakad ágakba. De viszont különös, érdekes, dísz a kormányon. És mint a divatot, el kell fogadni olyannak, amilyen. Kész!

Egy szép nyári napon arra határoztam magam, hogy átröppenek a Fecskémen Gödöllőre.

Minden viszontagság nélkül tettem meg az utat a gödöllői halmokra kanyargó, gyönyörű műúton, melynek sima burkolata, néhol mint egy aranypatak, szemkápráztatóan veri vissza a napfényt. Egy csomó látogatást tettem. Úgy, hogy visszaútban már az alkonyat homálya ért úton a Fecskén Budapest határában.

Az utolsó, hosszú, elég lejtős ereszkedőn nekieresztettem a Fecskét.

Ha emlékezném rá, hogy kanyar vészellett előttem, vagy megvadult fogatnak tértem ki? Vagy hirtelen gépkocsiroham kergetett bajba?… Semmi sem rémlik! Nem is környezett ott semmi. Csak a sebes iramnak fülemet metsző szele és az üres levegő, néptelen út, tanúskodott annál a százszor ismételt műveletnél, hogy a kerékpár világszabadalom védte fékjének kajmóját hirtelen megnyomtam az iram mérséklésére a lejtő vége táján.

A következő pillanatban már zuhantam, hatalmas bukfencben, az útárkon túlra, a gépről.

Nyekk! Féloldalt lapockámra, vállamra estem. Legföllebb elég kemény homlokcsontomat csaptam kissé valami vacakba, átfordulás közben. Tehát jelentékeny sérülés, rázkódás vagy mi nem ért.

A gépem szépen beszaladt az útárokba. Mintha tudná, hogy bicikli létére nem illik feküdnie, csak támaszban maradnia, az árok oldalának dőlt.

Mi az átok volt ez? Az ördög keze taszított le a gépről? Hisz a világon semmi szabályellenesre nem bírok emlékezni a viselkedésemben. Ezerszer fékeztem így már!

A hajnaltól való kerékpározás, a sok csiri-csári Gödöllőn az ismerősöknél, meglehetősen éreztette már velem bágyadtságát az úton is.

Szinte jólesett ez a kényszerpihenő az útféli gyepen. Éppenséggel azóta, hogy a testgyakorlás adta tapasztalattal hamar számba vettem porcikáim teljes épségét.

Nyújtóztam egyet, kirúgtam lábam, kicsaptam karom. Majd föltápászkodva, megszemléltem az árokban a gépet. Annak sem leltem semmi baját. Fél kézzel ide-oda toltam néhányszor. Azután odalöktem, ahová esett. Jó helyen vagy!

Magam levágtam magam újra a gyepre. Kényelmesen kinyújtózkodva, két karom fejem alá rakva, tűnődtem az égre. A korán csillámló esthajnal csillagra. Utána egy rózsaszín hasú felhőkecsege úszott a halvány égen, mintha be akarná kapni.

Ráérek nekiindulni. Kicsit üdültebben, jobban nyomom a pedált aztán.

Az országút, amely időleg néptelenné vált, megelevenedett. Szénásszekér-sor nyekergett végig rajta. Autók tülköltek dühösen innen is, onnan is, ahogy nem tudtak a szekerek mögött vagy előtt előzni, vagy kitérni mellettük.

Ez figyeltetett le újra a földre az égről.

Hát erre az út szélén egy női alakot pillantok meg, amint merőn szemlél engem. Kerékpárt fog ő is. És mondom, egyenest rám mered.

Már meg is szólal:

– Nem bír mozdulni? Nagyon megütötte magát? – kérdezi teljes szánalommal, fejét ingatva.

– Ahh! – legyintek. – Kutya bajom! Maga látta tán, amikor lebukfenceztem? – érdeklődöm föl rá hanyattfektemből.

– Persze hogy láttam! – vallja úgy, hogy az arcára kiül a rémület, amit bukásom csalt rá: – Azt hittem, nyakát szegi! Ilyet esni! Uramisten! Ezt még megsínyli, maga szegény!

– Ugyan, ne bánkódjék miattam! Mondom, nincs komoly sérülésem. Ruhám sem szakadt el! Gépem sem tört össze!

– Csak nem bír mozdulni! És így néz ki! – mutat rám a fejem irányában.

– Hogyan? – tapintok homlokomra. És kissé megrebbent, hogy nedvesnek érzem a hajam tövét, majd lefelé fél arcomat is: – Tyű, az egerét! Megvéreztem magam?

A nő már odahelyezte biciklijét az enyém mellé, és átugrott az árkon hozzám. Tükröt kapott ki valahonnan a ruhájából, és a kis kerek kézi jószágot arcom elé tartva mondja:

– Jujj! Csúnya biz ez! Ezt megnézheti!

Most már ujjaimon is veszem észre a ragacsos, félig alvadt vért. A tükörben látom az esti homályban, hogy alaposan fölszakadt homlokomon, a szemöldököm fölött. Az első dörzsölésre nem fájt. Azért nem ellenőriztem a szivárgó vért. Ez gyorsan meg is aludt. A horzsolásnak némi kis piszka is segítette. Most azonban kellemetlen a hatása.

Miközben zsebemhez kapok zsebkendőmért, a fiatal nő részvéttel guggol mellém:

– Nyálazza meg csak jól a zsebbevalója csücskét, és adja ide, majd én vigyázva letörlöm!

Megtörténik, sűrű hálálkodásom közben. A seb félig behegedt már, és az aludt vér eltávolítása után, egy kis gyöngén vérző vonalat leszámítva, felényire sem ijesztő a sérülés, amint újra megszemlélem a nő elém tartott zsebtükrében, már fölülve a gyepen.

– Tán nem is köll bekötni – jegyzi meg –, bár tanácsos!

– Persze hogy nem! Semmiség ez az egész!

– Vagy nem biztos! – állítja a nő.

– Hogyhogy nem biztos? – firtatom.

– Nem tudom, megmondjam-e magának? – tétovázik őszintén aggodalmas képpel.

– Nyugodtan! Bármit! Maga mentőangyalom lett itt! Bizalommal hallgatom! – vágom rá.

Mosolygok. Mosolyog. De vonásain nem enged föl az aggodalom semmiképpen sem. Így kezdi el:

– Nézze! Az úgy van. Aki megsérül, az néha nem is hiszi, nem is tudja, micsoda érte, csak egyszerre ropp!…

– Mi az a ropp? – kacagok most már hangosan.

– Nevethet! – rázza a fejét komolyan. – De én magam, a szememmel láttam egy gyereket, aki lebukott a házfödélről, fölugrott, és szaladt a lábán. Egyszerre megáll, megtántorul, és vége lett bizony, azon szent pillanatban.

– Ez nem az én esetem, drága szívem! Bár nagyon meghat az, hogy így félt engem. És ápolt itt. Azt sem tudom, mivel viszonozzam! – mondom visszadőlve a gyepre.

– Na, mit nem! – legyint erre. – De komolyan, azért jöttem át az úton magához, hogy esetleg orvoshoz kísérjem. Vagy addig segítsem, míg hát a maga lábán is meg bír jól állani…

Az egész szóváltás másnemű volt, semhogy észrevegyem valamiféle jelentőséggel azt, hogy a fiatal lány egészen csinos.

A mezők már sötétlenek. A költői békakuruttyolás kerítő hangulatú. Majdnem sértés, ha csinos nőnek nem kezd férfiember legalább néhány széptevő szóba.

Hirtelen fölugrok, és mellé állok:

– Sajnálom szinte, hogy épkézláb vagyok, és nem köll dajkálni. De hát ilyen édes teremtés, mint maga, hogy elkísérjen, illetve, hogy megengedje, hogy én kísérjem, mindig esedékes! – mondom, s enyhén átkarolom az induláshoz.

Nem tehetek róla! Ha nem is nagyon szorosan, mégis a kerékpárfék történetéhez tartozik az, hogy a kislány nem fogadta elutasítással udvarlásomat.

Előszedtük a gépet az árokból, és sétalépésben együtt indultunk el.

Nagyjában Budapest irányában tartottunk. És én abban a hitben leledzettem, hogy a lányt útja irányában kísérem. De hát tévedtem. Rokonszenvének köszönhettem, hogy velem tartott. Mert végül kisült, hogy ő gépén visszakarikázik Pest környéki falujába, ahonnan munkába jár be naponta egy vállalathoz.

Meg kell figyelni, hogy a baleset is, mint az elemi csapás, az élet olyan jelenségeinek egyike, ahol a köznapi ésszerűséget babonás érzetek kezdik ki. Hátha még ilyen gyöngédebb természetű kis esettel fonódik egybe a dolog!

A kislány pattant először gépére búcsúzásunk után. Én még egy darabig utána integettem. Aztán valami ilyesféle tűnődés szállt meg: Mit tudni az életben zajló események valódi indokáról és összefüggéséről? Hányszor állapították meg már a női akaratról, vágyról, vonzalomról, hogy csodákra képes? Netán ez a kislány hirtelen, öntudatlan, erős akaratából történt, mert meg akart ismerkedni velem, hogy ez a titokzatos erő zúdított le a gépről, egyébként teljességgel érthetetlen!…

Na, gyerünk, ugorjunk a hegyibe végre, és hajts!

Abban a pillanatban vettem észre, a külvárosi ívlámpa fényénél a gépen, hogy micsoda, nagyon is titokzatosságmentes oka volt a zuhanásomnak.

A világszabadalom-reklámozta Bowden-féknek alsó része, ami a kereket megfogja, csúnyán ki van fordulva a formájából. A kerék irama egyszerűen kétfelé ficamította.

Ezért vetettem én bukfencet a gépről. Nem érzékfölötti sejtelmes erők beavatkozására!…

De hát ez már különösebb csapást nem jelentett. Voltam már olyan gyakorlott kerékpáros, hogy a féket a pedálról levetett lábam kifogástalan helyettesítette. Legföllebb cipőtalpam bánta.

Nagyobb baj volt, hogy a gépem lámpája is bedöglött a zuhanás következtében. Így kénytelen voltam mellékutcákon hajtani hazáig. Hogy el ne csípjen a rendőr, és föl ne írjon a tilos sötétbeni lámpa nélküli közlekedésért.

A munkáslány tapasztalati tényekre hivatkozó intelme részben bevált.

A zuhanás utólag éreztette jobban hatását. Már éjjeli alvásomból is többször riadtam arra, hogy csontjaimba nyilall, és inaim sajognak, a fejem zúg, és bizony tisztességes daganat támadt a homlokomon. Reggel éppenséggel megállapíthattam tükrömben, hogy az eredeti kis vérző vonal körül festői kék, zöld, vörös foltok ékeskednek.

E miatt és a majdnem hajnali hazaérkezésem miatt is, szokásomtól eltérőleg, nem keltem föl kora reggel. A takarítónő, Éberné, még ott talált az ágyban heverve.

Feleségemtől már értesült a balesetről. Az ő korholásait ellátta mintegy függelékkel, a könnyelműségről, vakmerőségről, óvatosságról, meg a többi, meg a többi, meg a többi. Nők számára efféle tiszta élvezet.

De Éberné számára kétszeresen az volt. Diadalom, elégtétel! Miután megtudta, hogy bukfencemet nem az ügyetlenség, nem hebehurgyaság, hanem az új gépnek egyik rossz alkatrésze okozta, nekem esett:

– Mit mondtam! Ha Józsi, az én uram állítja össze és szereli föl Tersánszky úrnak a gépet, azt leejtheti a toronyból, olyan! Azon úgy tetszik ülni, mint a hintón!…

Az utólagos vizsgálatot a gépen ketten ejtettük meg újra. Az asszony nagyobb szakértő volt nálam. A világszabadalomra pihá!-zott. Majd megegyeztünk abban, hogy ha Ébert arra hozza útja – ami sűrűn megesett –, ő majd hoz egy féket a kerékpáromra, minden fékek remekét; bízzam benne!

Ez a bizalom most már valóban kezdett, főleg daganatom és nyilallásaim nyomására, megalapozódni bennem, azt illetőleg, hogy: szakemberekre hallgassak! De mindenesetre furán megütött az Éberné beszédéből a Bowden-fék árának emlegetése. Ő méltatlankodva mondta:

– Ezért elkérnek a boltban egy pengő huszat. És ilyen vacak!

Én rémséges olcsónak találtam ezt az összeget, egy ilyen bonyolult szerkezetű holmiért.

De itt okvetlen meg kell jegyeznem a következőt. Én jóhiszemű vagyok teljesen, ha itt emlékezőtehetségemben bízom. Viszont ez, amilyen átlagon fölüli arcokra és helyzetekre nézve, olyan rossz számokra és nevekre nézvést. Ez mindenkinél más. Vegyük: feleségem húsz telefonszámot is megjegyez és hord évekig emlékezetében, pontosan. Én a saját számunkat is elfelejtem néha. Nevekkel is így vagyok.

Hát ha ez az egy pengő húsznyi összeg tévesen vésődött emlékembe? Ez egyre megy! Mellette, mint mindjárt rájövök, még egy nyolcvan filléres tétel is szerepelni fog itt. Ha az is téves? Egy biztos! Az arány a két összeg közt. Az utóbbi összeg föltétlen fele vagy kétharmada volt a gép Bowden-fékje árának. Ez hangsúlyozottan biztos! És végeredményben az arány a fontos.

Egyszóval az új fék beszerzéséhez vártam Éber Józsefet.

De vagy nem jött aznap, vagy később jött. Ezzel szemben hatékonyabb volt a lakótelepnek ismertetett kontárkodási szelleme.

Azaz műhelyemé éppenséggel!

Ahogy ennek levegőjében vizsgálgatom a féket, hirtelen ötlet cikázik át agyamon.

De hiszen a Bowden-féle féknek lényege nem a rugózata a huzalán, hanem ahogy alant harapófogószerűen kap rá a kerékre. A fék lenn X-alakú. Tehát a rugózat által összerántott két felső szára nyomja össze a két befelé görbülő alsót. Rugózattal vagy nem, az mellesleges!

Mi lenne akkor, ha az X-nek felső szárát olyan módszerrel, mint a gyerekjátékok krampuszánál történik, több X-ből összenyomható, szétnyitható alkotmánnyal látom el? Vagy esetleg csak egy tetejébe alkalmazott fölső, összecsukható X-szel?

Abban a pillanatban rázúdult agyamra és minden idegszálamra a hideg forrongás. Úgy nevezik: az alkotás láza! Ugyanaz a fogalom: az ihlet is! Bizonyára ez is más mindenkinél. Nálam, úgy fejezhetném ki szavakkal, hogy: egy szabályozható, józan, sőt szinte rideg önkívület! Csak utálat, nevethetnék, düh és lekicsinylés fogadhat bárkit, bármit, aki beleavatkozik ebbe az állapotba, akár jóindulatúlag is, akár előnyösen is. Csak megzavar, csak tönkresilányít!

Bezártam az ajtót magamra, mind a kettőt. A házi hölgyekkel való csacsogás volt ezzel kizárva. Sőt, mint az őrszemek, ők akolbólították ki a látogatókat is.

Legelőbb a féknek azt a részét kellett megalkotni, amelyik kifordult. Keményebb anyag volt szükséges hozzá, mint a Bowden-féké. Vaslécem is akadt. Kalapálni, hajlítani is meg tudtam volna, sőt lyukasztani is a kiszabott vasléceket X-alakúnak, középen mozgathatónak szögecselve össze őket. De sajnáltam az időt efféle inasmunkával pocsékolni. Türelmetlen akartam tudni: beválik-e elgondolásom a gyakorlatban?

Tehát csak a Bowden-fék szorító, gumis részét fűrészeltem le. Vagy, lehetséges, hogy le kellett szerelni, mert lejárt. Csak arra emlékszem, hogy ezt használhatónak ítéltem, és az új fékre ezt akartam szerelni.

A vas helyett kemény kartonpapírból vágtam ki gyorsan egy X-et. Azzal elrohantam hazulról.

A szomszéd utcában ismerős műlakatos műhelyébe rontottam.

Érdekes, hogy nemcsak a nevére nem emlékszem, de külsejére sem. Holott annyi jelentéktelen alak idéződik előmbe mellette abból az időből, akikkel egyszer-kétszer botlottam össze. A műlakatosnál többször jártam, a fúrógépével lyukasztani.

Csak rémlik, hogy idősebb bácsi volt.

Rettegtem, hogy megvárat ilyen vacak munkával. Azért teketória nélkül ezzel kezdtem:

– Kedves mester úr! Minden árat kifizetek, amit kér ezért a kis vacak munkáért, ha azonnal megcsinálja. Nekem életbevágóan sürgős!

– Ezt? Így? Meglehet!

Ennyit mondhatott, miközben abbahagyta munkáját, és átvette tőlem a papír X-et.

Tíz, legföljebb tizenöt perc alatt a markomba rakta, valóban azon melegében, a kalapálástól, lyukasztástól ki sem hűlt vasat.

Az anyagot ő adta, a munkáját halasztotta vele. Legalábbis néhány pengőre voltam elkészülve, amit érette kér. De mindössze nyolcvan fillérben állapította meg fáradsága díját.

– Csak? Tényleg? – habogtam. – Hát én, izé…

– Hát miért taksáljam meg? – felelte.

De erre aztán nagyon emlékszem! Jellemzőnek is! A mi sokszor kicsinyelt kisiparosaink jellemét illetőleg.

Rohantam haza.

Megint csak zárt ajtók mögött összesrófoltam a fékemet. Ráillesztettem a kerékre.

Megfelelt.

Most dűlj bele! Vékonyabb vaslemezt kerestem, hogy két kis egyforma darabot fűrészeljek le belőle. De nem akadtam kellőre. Hát rézből csináltam meg. Ha kicsit elüt a vas fekete színétől, annyi baj legyen!

Két-két lyukat daráltam kis amerikáneremmel a lécek végébe. Vágtam megfelelő csavarmenetet, és kerestem hozzá anyacsavarokat.

Már készen is állott az új fék.

Mindezt csak szemmértékre csináltam. Alig méricskéltem rajta.

Elgondolásom szerint elég lett légyen a fékemet az eredeti helyére erősítve, csak úgy kezemmel próbálni ki egy dróttal vagy egy darabka vékony drótzsineggel, a biciklire ülve.

De mielőtt még erre vetemedném, oda esik pillantásom a biciklinek kormányára. Hiszen ott van rajta hibátlan a világszabadalom rugórendszerét nyaggató kallantyú. Hátha ezt is igénybe vehetem?

Egy perc alatt lefejtettem róla a rugós huzalt. Aztán megbecsültem a mozgását. Úgy találtam, épp annyit ránthat az én új fékem a rája szerelt huzallal, amennyi nekem megfelel.

Nem lehetetlen az sem, hogy valami erős bakancs-csapló vagy éppen gitárhúr volt az első huzal, amit a fékről a kormány közepére, majd onnan a kallantyúra vezettem, és ráerősítettem.

Azzal amennyi hely volt körölésre a műhelyben, indultam neki a géppel, hogy a féket kipróbáljam.

A sikertől szó szerint leszédültem a gépről. Magam alkotta fékem nemcsak hogy megállította a kereket, de pontosan annyira mérsékelte forgását, amennyire markom nyomása akarta a kallantyún. Ha pedig erőszakosan, hirtelen nyomtam a kallantyú szárát? A kerék szinte halálmerevségbe jutott.

Jelen pillanatban is átrobog rajtam az izgulat, amikor itt beszámolok erről a pillanatról.

Mit tagadjam? Ezzel a sikerült kerékpárfékkel azon nyomban lefolytattam magamban egy gyors erkölcsi és anyagi számvetést. Magva a következő volt:

A kerékpár főleg a szegénysorsú nagy tömeg táltos paripája. Én nem kezdem az eltört Bowden-fék ócsárlásán. Hiszen nincs kizárva, hogy csak az a példány volt a gyártmányból hibás, amelyikkel én pórul jártam. Máskülönben a világszabadalom bizonnyal beválik. De! De! De! Akkor is le lehet szögezni azt, hogy az én újításom először is olcsóbb, másodszor is biztosabb, harmadszor is csinosabb, mint a világszabadalom.

Ha én egy iparcikket házilag, egy példányban, egyharmaddal olcsóbban tudok elkészíteni? Akkor olyan vásárlóknál, mint a bicikliféké, akiknek fillérek is számítanak, győztem. Ha az én fékem anyaga biztosabb is, kevesebb is, könnyebben javítható, pótolható, mint a világszabadalom bonyolult rugórendszere? Akkor ezt szereltetik vagy szerelik a gépeikre. Ha az én fékem szépen odalapul a géphez, nem kunkorodik, nem akad mindenbe? Akkor ez játszva kiszoríthatja hatalmas vetélytársát. Tehát?…

Tehát ezt a találmányt mind a közjó érdekében, mind a magam dicsőségére és hasznára, sürgősen értékesíteni érdemes.

De hogyan és hol köll az ilyesmit sikerrel elkezdeni?

Ha jól rémlik, házbelijeim után a legelső személy, akinek a féket megmutattam, Éber József visszavonult kerékpárbajnok és biciklikupec volt.

Meglepetése, művem sikerén való elismerése teljes megelégedésemre szolgálhatott.

De, kérdezem, mi más is történhetett volna? Éber maga is ráült a gépre, és kipróbálta új fékemet. Ő aztán igazán ezer és ezer eset kapcsán tarthatta számon, mi a különbség jól fogó és nem jól fogó fék között.

Ott döbbentett meg, amikor természetszerűleg eléje tártam, hogy: ha ilyen kitűnőnek bizonyul ez az alkatrész, hát nem volna-e érdemes vele mint üzleti cikkel foglalkozni? És mi volna ennek leghelyesebb útja? És nem kapcsolódnék-e bele a dologba?

Erre, úgy tetszik, az én biciklibajnokom kissé elsavanyodik, és csak hümget.

Én el tudtam képzelni, hogy a lelkesedés kavarog föl benne ajánlatommal. De hát még helyeslését sem tudtam kicsikarni az ügylet iránt. Mindvégig ezt a határozott kelletlenkedést tapasztaltam nála.

Mi legyen ez tulajdonképpen? Ez az Éber olyan nyílt, olyan talpig rendes ember. Sem kapzsiságot, sem irigységet nem födöztem föl soha jellemében, ha tárgyaltunk valamiről. Inkább azt, hogy érdekei ellen is az igazság mellett marad. Hát most micsoda érzületét vagy érdekét horzsolja így ajánlatom, és egyáltalán a fék sokszorosításának, értékesítésének témája, míg a fék különben teljes elismerésével találkozik?

Amikor vitatom, hogy: mint a meglévőnél olcsóbban előállítható és beválóbb gyártmány, ez a fék rögtön nagy népszerűségre törhet föl a tömegnél?… Éber véleménye: meglehet, meglehet, de tömegesen inkább a kontrafék dívik, és ezzel meg vannak elégedve, mert ezt a kerékpárba építve kapják, és a hátsó kereket fogja, ami nagyon gyors hajtásnál kikerülheti az olyan bukfencet, amilyet én vetettem gépemről, elülső fékkel…

– Na de hát! – vágom rá: – A versenygépek tulajdonosai, akik kontrafék nélkül boldogulnak, és hát a kerékpárosok kiválóságai éppenséggel?

Erre fejét rázza, legyint és ötöl-hatol, hogy hát: ó, azok, egyáltalán nem hiszi, hogy kapnának ilyen újításokon, mint az enyém, miután javarészt közismert kül- vagy belföldi cégek gyártmányait használják, sőt népszerűsítik, és, és, és kísérletezésre egyáltalán nem sokan és nem szívesen vetik magukat emberek!…

Nagyon-nagyon csüggesztőnek éreztem magatartását!

Gyárüzem, szaküzlet, kisiparosok, saját gyártás – mind ilyen aggályoskodásával, sőt fitymálásával találkozott, a fékem értékesítését illetően. Legföllebb hát kereken nem beszélt róla. Vállát vonogatta, hogy: esetleg, ha van összeköttetésem és tőkém és kedvem!…

Mi legyen e mögött? Nem bírom kiszedni belőle!

Csak az volt, hogy én tökéletes ésszerűséggel, gyakorlati, sőt üzleti érzékkel beszéltem, ő pedig tökéletesebb ésszerűseggel, gyakorlati és üzleti tapasztalattal gondolkodott. Az ékesszólás nem volt kenyere, arról nem is csevegve, hogy az élet őt bizonyos jelenségeivel szemben óvatosságra törte be… Míg engem még nem, ezen a terepen!

Mindenesetre maradt még számomra a fő ésszerűségi vonal, az ésszerű cselekedet vonala!… Vágj bele? Magad tudod meg!

Magyarországnak abban a csücskében, ahonnan származtam, van egy közmondás: „Ha ki beléd botlik, előbb üsd nyakon, aztán kérdezd meg: mi a neve neki?”

Más megfogalmazásban ez a látszólag durva és hetyke életelv a légüres térben mozgó szép elgondolások, sőt ugyanilyenekhez való szép tanulmányok hiúságát döngeti, nagyon is helytállóan. Csakis a cselekedet terén mutatkozhatik meg a dolgok igazi arculata.

Kaptam magam meg a gépemet, és átmentem a műlakatoshoz.

Ismétlem, még a külsejére sem bírok visszaemlékezni. De arra igen, hogy egy mozi közelében volt a műhelye. Udvaron, vörös tégla gyalogösvényen, csalán-, laboda- és ócskavas-tenyészeten kellett körösztülhatolni egy fészerhez. A fészerben dolgozott a lakatosom.

– Adj’isten! Már megint itt vagyok!

– Hozta isten! Mivel szolgáljak?

– Meg akarok mutatni valamit magának, mester úr! Kifáradna az udvarra két percre?

– Miért ne?

Előrántottam a műhely füstös deszkafalától a gépemet, és ráugrottam:

– Figyelje meg ezt!

Erős iramot vettem, és egyet körölve a szűk udvaron, a lakatos előtt fékeztem.

– Látom! Látom! – bólintott, mint aki megment a szószaporítástól: – Jól működik!

– Ezt maga lyukasztotta nekem, mester úr!

– Nagyon tudom! Használhatja! Örülök!

Bennem is kurjongatni kezdett az öröm! Itt jobb helyen vagyok, jobb személyiséggel kezdek. Simának ígérkezik szándékom kifuttatni. Hát így kezdem:

– Ért a kerékpárfékhez?

– Csak annyit, mint mindenki. Én is azzal járok. Itt van a kulipintyómban.

– Úgy! Hát akkor nem kell sokat fejtegetnem, hogy én a most használt Bowden-fék helyett, ami világszabadalom, egy jobb féket fuseráltam. Azzal majd a nyakam törtem egy lejtőn, mert kifordította a kerék. Ezt nem fordítja ki az istennyila sem, ha megrántom. A kerék hamarabb törik össze.

– Ezt nem! – helyesli, miközben elismerőleg vizsgálja művemet.

– Hát akkor mit gondol, mester uram? Érdemes-e ennek a féknek a gyártása, a másik helyett?

– Okvetlen! – vágja rá habozás nélkül.

Tyű! Azt a csavar- és rugórendszeres ámmenét neki! Ez az én emberem! A diadal szinte szétzilálja fogalmazó képességemet. Hogy rendbeszedjem, hallgatok kissé, és közben farkasszemezem a lakatossal. Végre megszólalok:

– Hát ide hallgasson, mester úr! Én sem iparos, sem üzletember nem vagyok, nem is akarok lenni. De ebben pénzt látok. Nagy lehetőségeket a gyártásában, és könnyű lehetőségeket. Mert ez tömegcikk. A fillérekből nagyobb összegek jönnek össze, mint a százasokból.

– Úgy van!… Ahogy mondja! – biccenget emberem mindenre. Mire olyan lelkesedés fog el, mint amikor a hajráá-ba tör ki a lendület. És beledurrantok:

– Hát mit mond? Szabad-e ebbe a fékbe benne hagyni a lehetőségeket?

– Kár, kár volna! – helyesel.

– Nos, én mondok egyet. Nézze, én átadom magának ezt a találmányt. Magának van iparengedélye. Magának van műhelye. Van gyakorlata. Gépei vannak. Vágjon bele ennek a gyártásába. Ha valami kis percenttel benne vagyok az üzletben, a méltányosság szerint, majd meghatározza. Nem veszünk össze!

– Azt nem! – szól.

Mert én már befejeztem. És természetesen várom a válaszát. Azaz a szavaiból már igenlést vettem tudomásul, csak hát hozzászólása mégiscsak nagyobb terjedelmű lenne légyen egy ilyen közös vállalkozáshoz.

De hallgat. Összenéz velem. Hallgat. Összenéz velem. Utoljára már sürgetem:

– Nos!

– Az nem megy!

Nemcsak elhűlök, de lehűlök válaszán. Szenvtelen, nyugodtan hallgat tovább. Mire ez érthető szózuhatagot indít belőlem:

– De hát az istenért! Ez csak a szakmájába tartozó teljesítmény?! Úgyszólván játék, és jövedelmezősége biztos. A munkáját százszorosan fizeti vissza. Még csak tőke sem kell, beruházás, anyagbeszerzés, mit tudom, új gép, új szerszám sem kell a gyártásához. Hát mitől riad vissza? Hogy nem vállalkozik rá! Hogy eldob magától ilyen lehetőséget! Talán a cikk elhelyezése, terjesztése?

– Na látja! Az is. Többek közt! – mondja szenvtelenül, dactalanul, ridegen, lemondóan.

– De hiszen egy ilyen egyszerű, közhasznú cikket átveszi talán a teméntelen szaküzlet az országban, sőt még külföldön is. Az ügynök biztosra megy. Helybe jönnek, ha már fogy a portéka! – hadarom kétségbeesve.

Nyugodtan hallgat végig. Majd irtózatos rövidséggel ismétli:

– Nem megy az úgy, ahogy tetszik gondolni!

– De hiszen legelőbb azt állította, hogy érdemes ezzel a cikkel foglalkozni! – csapok rá.

– Ezt meg se cáfolom! – vonja vállát. És rögtön tájékoztat: – Csak én nem vállalkozhatom rá. Az én lehetőségeim nem azok, hogy ezt áthajthassam!

Borzalom! A Magyar Anekdota Kincs egyik kötetéből jelenik meg a szegedi bugylibicska-készítő esete. Ez a derék iparos saját titkú edzéssel fillérekért olyan minőségű bugylibicskát tudott készíteni, hogy talán borotválkozni is lehetett vele. Árusította házilag, árusította vásárilag, szépen keresett, szépen megtollasodott a bugylibicskán. A gyártmánya minősége és híre elhozott hozzá egy nagypénzű üzletembert, aki illő alku után százezer bicskát rendelt első tételnek az iparostól. Mire az mosolygott, és fejét rázta:

– Annyi bicska, kérem, nincs talán az egész világon!

Ezzel a szelíd, mosolygó elutasítással kellett beérnie a nagyszabású megrendelőnek, továbbra is, végül is. A szegedi iparos nem volt hajlandó vállalkozni nagyobb keretű üzem felállítására, mint amiben könnyen, kényelmesen mozgott.

Pontosan ebben maradtam én is szomszéd műlakatosommal. Legföllebb hát vonakodása nem csüggesztett úgy, mint a kerékpárbajnoké. Ő maga nem vállalkozhat. Ellenben buzdítólag bocsátott el magától a tekintetben, hogy a fékem kirobbanhat nagy üzletnek, ha ügyesen járok utána.

Selypíteni azért gyerekmódra nem akarok, hogy nem voltam tisztában azzal, mik azok a jó összeköttetések, ha egy szabadalmat el akarok sütni.

A Szabadalmi Hivatalban mint bíró, véletlen, akárcsak a telekértékesítő népjóléti osztályon, egy iskolapajtásom ült. Ha csak tanácsot akarok, bátran rákopogtathattam volna akár hivatalában, akár magánlakásán. Más ügyben meg is tettem.

Ugyanúgy, ha a legnagyobb magyar kerékpárüzem hatalmas uralkodóházától kívántam volna támogatást, nem tartozott a lehetetlenségek közé, hogy körükbe férkőzzem. Szűkebb családom egyik tagja volt bensőbb, megbecsült alkalmazottuk.

De, bár hihetetlenül hangzik, éppenséggel magyarul, erős és egészséges gátlásaim vannak az iránt, hogy ha valahol, valami ügyemmel, illő önérzettel kopogtathatok be, akkor ne keressek melléklépcsőt és hátsó ajtót.

A lakatossal lezajlott tárgyalás után aztán éppen fölajzódott kíváncsiságom: micsoda lehet az a titokzatos varázslat, ami ennyire visszarettent embereket önként kínálkozó lehetőségektől és pénzszerzési alkalomtól? Ilyesmit pedig sokkal nehezebb párnázott ajtók mögött kipuhatolni, mintha valaki a nyers modorú és bizalmatlan portásnál kezdi az utcáról. Azonkívül, ha olyan jelenségbe ütközöm, ami mögött tisztességes valóságérzetemet sértő, érthetetlen dolgokat sejtek, akkor tisztára afféle műkedvelő detektívbecsvágy rohan meg. Megállj! Várj! Szimatolj! Hol csap orrodba gyanús bűz?

Az egész kerékpárfék-üggyel szemben lehiggadott izgulatom. Majd kivárom, mi mozdul körüle.

Hát az ilyen lakótelep egy kis falu. Mindenki mindent megtud a tizedik szomszédjáról is. Nincs olyan kis pletyka, esemény, különösség, ami rögtön át ne szivárogjon a kis kertes házak falán. És el ne kezdjenek karattyolni vagy suttogni róla.

Ahogy én elejtettem a fékügyet, úgy kapta föl közvetlen ismerőseim kis köre. Két embert biztosra említhetek, hogy fönntartás nélkül rágta a fülemet, és élhetetlenezett, ha ilyen remek találmányt, mint ez a biciklifék, kiaknázatlan hagyok!

Lipeczky Kázmér zenész és magántisztviselő, közvetlen szomszédom volt az egyik. A másik Incze László nevű rendőrtiszt. Harmadik szomszédom. Ennek a kisfia, ami nem ritka eset kisgyerekeknél, már tipegett, de még egy árva mukkot sem tudott kiejteni. Viszont az már a ritkább esetek közé tartozik, hogy az első szó, amit a picike kiejtett, nem a szokott: mama és apa volt. Hanem bicikli! Így: biszikli! Mert a műhelyemben kampós szögön lógó kerékpárom könnyen nekiperdülő kereke engedett a fiúcska gyönge kis keze érintésének, és úgy látszik, ez a csodás szerszám igézte meg zsenge agyát, és nyitotta meg ajkát.

Hogy két szomszédom minemű fölvilágosításokkal és tanácsokkal látott el a biciklifék értékesítését illetőleg, nem tudom visszaidézni kifejezetten. Mindkettő fiatalon halt meg később.

Ellenben él Moór Zoltán nevű harmadik barátom, a lakótelepről. Ő a legközvetlenebb tanú, és közbenjáróként szerepelt a következő esetnél. Ma Haifában él, családostul.

Moórék messzebb, a lakótelep emeletes saroképületében laktak. Tőszomszédságukban pedig egy gépészmérnök. Nevét feleségem jobb emlékezőképessége Molnár Istvánnak raktározta el.

Molnár mérnökék éppoly puszipajtási viszonyba keveredtek Moórékkal, mint mi, és majdnem mindenki a telepen szomszédságával.

Moórék erősen szabadelvű, irodalom- és művészbarát voltukkal majdnem tüntettek. Ami akkoriban bárkit körülbelől a kívánatlan elemek közé vetett. Ruscsák Lajos, a Népszava-beli bátor cikkeiért többször büntetett, féllábú újságíró mindennapi társaságukhoz tartozott. Moórék segítettek nekem a „Képeskönyv” színpadi díszletem összetákolásában és ragasztásában. Moórék hozták át ennek megmutatására Molnárt, a mérnököt. És most is Moórék cipelték át őt kerékpárfékem megszemlélésére otthonomba.

Szerény házi uzsonna keretében zajlott le a bemutató. Úgy rémlik, mindenki jelen volt az utóbb fölsoroltak közül.

Ahogy még addig mindenki, a gépészmérnök is szó szerint remeklésnek találta készítményemet. Nagyképűség, köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy: ebben a kis találmányban igenis van ipari és kereskedelmi lehetőség. Ő maga vállalta, hogy saját, kiterjedt gyárüzemének is megkísérli fölajánlani találmányomat. Minden valószínűség szerint el is fogadják és megveszik a szerszámkészítő osztályuk számára. Hát ha még ez sem döfi? – ahogy mondják –, akkor semmi sem! Mindenki gratulált, mindenki hitte, hogy a fék sorsa eldöntetett. Hiszen jobb kézbe nem juthatott, mint a gépészmérnökébe.

Ahogy ennek a gépészmérnöknek nevét nem jegyeztem meg, úgy megőrződött emlékemben ő maga. Középtermetű, tagbaszakadt, barna férfi volt, olyan fejjel és vonásokkal, amilyet magyar típusnak tartanak. Erősen hasonlított apámra. Így rajzolódik elém ma is.

Akkoriban több mint tizenkét évig nem ittam szeszes italt. De a vendégeink olykor hatalmas házi mulatságok keretében, akadálytalan nyakaltak. Alighanem ez a kis összejövetel sem volt kivétel e tekintetben.

Lehetséges, hogy a mérnök nem tartozott a szeszkedvelők közé. Hát hogy kiábrándító, józan képünkkel ne zavarjuk a duhajkodókat, fölkerekedtünk egy sétára a szellős Duna-part felé.

Molnárt nagyon érdekelte: honnan szedem ezt a készséget, hogy sikerrel tákolok, szerkesztek?

Tájékoztattam, hogy: hiszen ez hazámnak, Erdélynek levegőjében van. Ahogy a franciák között a Gascogne-beliek kiütköznek erős jellegzetességeikkel, a Királyhágón túli magyarokról is azt tartják, hogy velük születik a barkácsolási, eszkábálási hajlam. Amellett én meg bányászgyerek is vagyok, fémek, gépek közt nőttem föl.

Eldicsekedtem neki édes jó apámmal, aki, ahogy javíthatatlan iszákossággal volt terhelt, a munkájában aztán soha eléje nem került senki. Csak bányaiskolát végzett, ami altiszti rangig és minőségig kvalifikál. Ezzel szemben száz és egy olyan teljesítménnyel kérkedhetett, ami végzett mérnököknek is kemény föladat. Amikor például, önerejéből magán-bányaigazgatónak törte föl magát apám egy nagyobb bányaüzemnél, a vállalat számára megépített egy elég terjedelmes vízművet. Szakszerű kifejezéssel egy: turbinát! Hihetetlen, de az egészet majdnem szemmértékre állította össze. Wienből egyre-másra küldték az üzemnek az árjegyzékeket, szemléltető ábrákkal, gépekről, gépalkatrészekről. Édesapám meghozatta a turbinához okvetlen idegenből kellő alkatrészeket. Majd igénytelen bányaácsaival és gépészeivel megépítette a turbinát. Kifogástalan működött. Talán még ma is működik. A színhely Szatmár megye, Láposbánya, Misztbánya vagy Sikárló községe. Biztos, hogy gyermekkoromban én is láttam ezt a vízművet (az apám vezette) ostorként csapó hegyipatak zubogójával a hegyoldalban, és hallottam dicséretét, hogy ilyen embertől nyertem életemet.

De szét ne feszegessék hosszadalmas kitérők ezt a szerény történetet.

Nem több telt el, néhány nap.

Molnár mérnök megjelent. De már nem biztató, ragyogó arculattal, hanem savanyúan, keserűen.

Röviden beszámolt róla, hogy a találmányomat a gyár illetékes vezetői elé terjesztette. Pontos rajzokkal látta el beadványát és pontos szöveggel. De hát az igazgatóság ridegen elutasította a tervezetet rajzostul, mindenestül.

Indoka egyszerűen az volt a visszautasítással, hogy: bármennyire megfelelne is ez az iparcikk, teljesen kezdetleges tákolmány, és egyébaránt is a kétkarú emelő teszi vázát, ez pedig már ősidő óta nem szabadalmi tárgy!

A gépészmérnök aztán nyíltan és felelőssége teljes tudatában nyilatkoztatta ki előttem, hogy: az igazgatóság döntése gazság és butaság! De ilyennek aztán egyáltalán nem egyetlen ténykedése!

Hát természetesen hosszasabban is elcsevegtünk erről a témakörről.

A mérnök kifejtette, hogy: a gyár vezetősége, ha nem volnának bizonyos, súlyos mögöttes okai a találmányom elutasítására, akkor éppenséggel rögtön, szabadalmaztatás mellőzésével kezdhetné meg egyéb gyártmányai terjesztési vonalán a fékemet is. Mert egy tömegcikkre való berendezkedés egy nagy üzemnél annyi, mint sima, biztos út. Kisüzem, az más! Azt elfojthatják, akárhogyan ugrál és veszkődik és költekezik árujára. Majdnem akként van, hogy kisüzemnek akkor kezdődik a szerencsétlensége, ha portékája sikerült és kapós! Akkor másznak rá a nagyok, és vagy fölszippantják, vagy bedöglesztik!

De mégis, mi húzódik meg hát kifejezetten a gyárvállalat vezetőségének viselkedése mögött?

Ennél a kérdésnél a mérnököm biztossága is megcsappant. De ennek értelmében is magyarázta tovább.

Hogy a nagytőkés és vezérigazgató és főmérnök urak ténykedése mögött csakis üzleti okok és vonatkozások rejtőznek, az nem kétséges. Ők és más vállalatok pénzeszsákjai, mozgatói egymás közt bicskára mehetnek, vagy kiegyeznek, és együtt nyúznak, handléznak – akárhogy van, ennek a folyamatnak változatait szorgosan maguknak tartják. Itt egészen a fillérekig szabatosan dolgoznak el egészen az eszelősségig. Ha egyiküknek cikk valamely cikk, akkor a másik azért nem bántja, hogy a másik se bántsa az ő cikkét. Ez minden indokaik fő indoka. Mert a torzsalkodásnak is fix ára van egy nagyüzemnél, mint a sajtónak, mint a hivatalos kenésnek stb.

Hirtelen eszembe ötlött egy olyan esemény, amely csontvelőig megrázott annak idején.

Egy filmrajzsorozathoz gépet talált ki egy újságíró és író kartársam. Valóban szerencsém alapjai lerakásának tarthattam, hogy meghívott munkatársának.

A gépe már üzemben állott, gondolom, a skandináv államok valamelyikében. Tehát fémjelzett, komoly szabadalom volt.

Ott ülünk már hárman vagy négyen, mint a szervezkedés vezetősége, párnás ajtók mögött. Az előszobában Kerberusz és Kerberuszhölgy. Titkár és gépírókisasszony, a betolakodók elhárítására, kellő leleményességgel fölruházva, hogy: értekezünk! várni köll! elutaztunk! csak a jövő héten érkezünk meg! csakis másnap, harmadnap fogadunk! Stb., stb.

Kartársam konyak és szivarszó mellett kiosztja ránk a szerepeket. Tőlem természetesen fölhasználni valónak ítélte egyik szerény művem részletét, a rajzfilm számára. De elvárja, hogy további megfelelő anyagon törjem a fejemet. Azonfölül én vagyok a vállalkozás dramaturgja is.

Sosem fogom levetkőzni csúnya, ostoba, világtól elmaradt makacsságomat, hogy: az üzleti anyagnak is a művészit tartom legmegfelelőbbnek. Kicsit összekoccantam kartársammal, kicsit korholását nyelve; mint Pesten mondják: föl vagyok paprikázva, vagy zabos vagyok, magyarán: ideges! De azért főbb vonásokban már megegyeztünk!

Mintegy végszó gyanánt kartársam így beszél:

– Szóval a tied megy! Ez külön illően fölemelt tiszteletdíj. A továbbiakon gondolkodol. És aztán az anyag, ami máshonnan, másoktól befut, szintén magadénak tekinthető. Hacsak nem név az illető, ami nyom a latban.

Egyszerre őrjöngésszerű állapotba gurulok. Fölugrom, odacsapom a cigit a fényes parkettára vagy talán épp a drága Bokhara szőnyegre, és így szónoklok:

– De kérlek? Minek nézel te engem? Tolvajnak? Hát olyan lelki koldus vagyok én, hogy éppenséggel ismeretlen, szegény kartársaim kivéresverejtékezett ötleteiből csaklizzam? Ez már sok, barátom!

A jelenlevők összenéztek. Pontosan úgy, mint gyógyíthatatlan elmebajban szenvedő szavaira illik. Mit makogtak nekem, mit nem? Azzal oszlott föl az ülés, hogy behívták a titkárt:

– Maga, fiam, értesíti az urakat, mikor jövünk össze újra, és ugyanakkor az első esedékes pénzösszegeket is elküldi.

Úgy igen!

De soha nem kaptam meg az értesítést. A pénzt még kevésbé. Sőt a titkár, valami állatian finom kutyaérzékkel, már föl sem segítette a kabátomat kimenet. Holott ideérkeztemkor úgy cibálta le rólam felöltőmet és kapta el kalapomat, akár egy rablótámadásnál.

A mérnök úgy nevetett, hogy könnyei fröcsköltek tőle.

– Csudára vált az eszed ezekre a piszkosságokra. Akartam ilyesfélét is eléd tárni, mint várható veszedelmet, de elhallgattam, nehogy elkedvetlenítselek, ennek az épkézláb találmányodnak az üzleti áthajtásától. Az igazgatóságom utalása kicsikét tényleg előttem is vallott arra, hogy: tőled leszólják és elutasítják a találmányt, aztán egy idő, egy év múlva, hamarabb is, más néven megjelennek vele. Hiszen van találmány, ahol egy csavart vörösre föstetnek zöld helyett, és máris mehet védettségbe, fémjelezdébe az újítás.

Leverni épp eléggé levert ez a kudarc, azaz már kudarcsorozat. De szerencsére soha életemben egyebet nem csináltam, mint hogy egyszerre több dologhoz kapkodtam, és lehetőleg különféléhez is.

Úgy látszik, bizonyos fajta egyének bizonyos fajta ténykedésnek vannak eljegyezve egész életükre. Kisfiú koromban, ha az ágyba bújtam, akkor a párna és a paplan göngyölgetésével harckocsin képzeltem magam, rohamban, nyilazva és szúrva-vágva, de ugyancsak a szomszéd torony harangját is vadul húztam képzeletben. Két legellentétesebb ténykedés nem zavart. Az áhítat hangját és a harcizörejét szépen összepárosítottam.

Hamarosan és szándék szerint végérvényesen napirendre tértem a fék fölött. Azaz afölött, hogy gyártókra tukmáljam, és másokat is boldogítsak vele. Mert magam nagyon is boldogultam készítményemmel.

A regényírás napi adagja mellett elbeszéléseket, cikkeket is firkáltam. Zenés jeleneteket szereztem. Zenét gyakoroltam. Színpadi jelenetekhez hátteret rajzoltam. Kelléket terveztem és készítettem.

Hát ekkora munkasodratból a fék nehezen rántott ki maga számára.

De ha mint embert és mint újítót nem foglalkoztatott többé találmányom, annál jobban foglalkoztatott mint írót.

Legelőbb az ország legnagyobb példányszámú lapjában sikerült elhelyeznem egy humoros cikket az újítások furcsaságairól.

Abból indultam ki, hogy anyai nagyapám egy drótszőrű skót volt. Ősét, néhányadmagával, mint munkásokat és művezetőket hozatta Mária Terézia királynő a hradoki hámorba acélt gyártani. De nekem nem erről volt nevezetes az öreg, hanem hogy a borotválkozásnál egyszerűen a falnak fordult. Megtakarította a tükröt. Én, az unokája, lepipáltam. Mert kitaláltam, hogy nemcsak tükör nélkül, tapintásra tudok borotválkozni, hanem a szappanyozást is mellőzöm. Mert a szappanyozásból elég annyi, amennyivel így is mosdik mindenki. Aztán nem a szappany, hanem a víz, kivált a meleg víz az, amivel dörzsölve a szőrt, megpuhul. Ehhez pedig elmés reflexiókat fűztem, hogy bár ilyen negatívum a föltalálásban igazi áldás, még sincs rajta áldás föltalálója számára. Azon van inkább, ami költséget, nem áldást zúdít felebarátjára – ha egy borotvaszappanyt, krémet találsz föl. Ez gyárat, munkást foglalkoztat. Pénzt és elismerést hoz. Míg a negatív áldásért utál a gyár, a munkás, a fodrász.

Ezután tárcafélének írtam egy üzletben kihallgatott beszélgetésről. A tulajdonos tárgyalt egy ügynökkel, aki rá akart sózni egy vadonatúj számológépet, ami előkelően surrog csupán, nem kattog csúnyán, mint a régi. Erre a tulajdonos vitába szállt az ügynökkel, hogy: kattogás ide, kattogás oda, az ő számológépe eredeti gyártmány, 150 éves, egyszázötven éves jótállással a cégétől. Az új gépekre húszéves jótállást kapnak, akik beugornak neki. De az úgy van gyártva, hogy egyes alkatrészei okvetlen tönkremennek húsz éven belül, sőt előtte. Míg a régi számológép alkatrészei nyűhetetlenek. Ebből rátértem az eredeti zsilettpengékre. Ezeket, mint a borotvát, végig lehetett fenni. Az új zsilett-késeket már úgy gyártják, hogy az alapanyaga puha fém, csak az élük van megedzve. Ha ez az él megtompul, akkor bárki jobban megborotválkozhatik a zsebkésével. Tanulság: A technika nagyon is halad. Csak nem mindig a fogyasztók érdekei szerint.

Ezek apró írások voltak. Viszont megjelentek.

Ellenben soha a befejezésig nem jutott egy nagyszabású, jelen pillanatban is nagy értékű irodalmi és társadalmi műnek tartott, vegyes műfajú, félig drámai, félig vígjátéki elemekből összeolvasztott színpadi tervezetem.

Tartalma következő:

A Divatárus úr föltalál egy csodálatos nadrágtartót. Ez tekintettel van alakjánál fogva és engedékenységénél, illetve lazíthatóságánál fogva úgy a karcsú férfitermetre, mint a pocakra. Nem nyomja a vállperecet, nem tépi a nadrággombot. Lehajlásnál nem pattan el a háton. Ez már szinte művészi alkotás, ez a nadrágtartó.

A közönség méltányolja is a találmányt. Kisüzemből nagyüzemmé alakul a Divatárus úr nadrágtartó-műhelye. Hazai szabadalmaztatása után diadalútját futja a földgömb körül. A Divatárus fölveszi a Nagrágtartó-király címet. Sőt nem sok híja: minőséget is. Ugyanis pisszenést nem tűrő zsarnok ő. Kivált kiszolgáltatott alkalmazottjaival szemben. Gőgje és házsártossága millióival együtt duzzad egyre.

A főváros nagy művészi ünnepre készül. A Nemzeti Csarnok képzőművészeti kiállítását harsogják a lapok. A kiállítás hatalmas összegű pályázatok árán, az Emberiség Jótevőinek, a nagy föltalálóknak szobrait népszerűsíti. Az ókor nagy matematikusai, csillagászai, orvosai, vegyészei, a középkor nagy alkimistái, az újkornak hasonszőrű nagy lángelméi, akik a haladás forradalmait robbantották ki, mind ott díszelegnek. És közöttük na, kicsoda ne volna? a Divatárus, az Egészségügyi Nadrágtartó-király. Szerényen? Mi az, hogy szerényen?

Éppen ez kavarja föl a második fölvonás drámáját. Az óvatos Csarnok Igazgató, mégishát botránytól tart, csak azért, mert a Divatárus élethű szobra életnagyságnál nagyobb. Míg a többi mű csak életnagyságú legföllebb. Ezért egy eldugott sarokba állíttatja. Itt is rikít, pöffeszkedik a Nadrágtartó-király mint szobor. Hát még életbeli mása mekkora patáliát csap a rendre és jó ízlésre való szorítása miatt. Azért ölt vagyonokat a sajtóba? Azért tömte pénzzel a kócos művészhadat a pályázatnál és azon kívül is? Azért vásárolta meg a főváros legdrágább professzorát, a hírneves anatómust, hogy a kiállítás megnyitásán előadást tartson arról a mérhetetlen horderőről, amit az olyan nadrágtartó jelent, amely a férfikor csapását, a potrohát hivatva van szabályozni, és kímélni a haladó orvostudomány legjobb útmutatásaiból kiindulva!… Végül azért dobott ki súlyos ezreseket a kiállítás keretében föllépő művészi táncegyüttesnek, amelynek férfitáncosai a világszabadalmazott nadrágtartó arany és gyémánt példányaiban rúgják a port, és a világhírű énekeseknek a világhírű zongoristával, akik szintén tiroli népviseletben jódlereznek, amely tüntet a nadrágtartó használattal!…

Mármost a harmadik fölvonás bizarr színekkel kápráztat el. A Nadrágtartó-király álmodik. Azt álmodja, hogy személyesen kell szobrot állania a kiállításon. Ordító fájdalom számára, hogy az álom lehetőségei szerint alakja életnagyságnál nagyobbra puffad. A bőre pukkan, reped, vért fröcsköl. Iszonyatos! De már ott áll a nagy szellemek hasonmásai sorában, a kiállítás termében. Ekkor valami borzalmas történik. Állatbőrbe bújt, bozontos, félmeztelen, rémséges inú és izmú, bozontos ősember ront a terembe. Üvölti, hogy őt szellemtársai ide küldték, neki itt a helye. De hol? Ő találta föl a kereket! Akkora bunkót sodorintgat kötélinú karja, mint egy emberfej. Sorban odaáll a rémült szobrok elé, és faggatni kezdi őket: mivel érdemelték ki itt a helyüket? Néha elismerően koccant bunkójával a kérdezett kobakján. Néha rámordul: haszontalan, léhűtő! Néha dühödten bömböli: ilyen semmiséggel pofátlankodik itt a nagyok közt, mint egy elméleti, számtani képlet?… És így tovább, tetszés szerint. Végre ott áll a Nadrágtartó-király előtt. Az szó szerint vért izzadva vacog. De az Első Kerékgyártó fölgerjedése megenyhül, amint a nadrágtartóból vizsgázik a Király. Ez nem ostoba ötlet! Úgy véli. Egyáltalán a nadrágviselet fényes találmány, és a kötője szükséges holmi. Végre helyére talál az Első Kerékgyártó. De most vad riadalommal újabb ősember robog be. Ez irdatlan íjat cipel, tegzet és nyilat a kezében készenlétben. Ez az első Lószelídítő. Végigjátszódik a szörnyűség, míg végre a Lócsiszár helyére talál. Berohan a csavarnak a föltalálója, aztán a hajóé, majd a méhészeté, majd az első Búzavető, majd így sorban az ismeretlen Jótevők, Lángelmék sokasága. Közöttük szélhámosok. Egy francia köznemes és hamiskártyás, aki valamelyik Lajosnak egy új kártyafigurát eszelt ki, és főnemességet kapott a királytól, megfelelő birtokkal. És így tovább, így tovább… A Nadrágtartó-király testi mérete szembeszökik a tömegnek. Váddal illetik arcátlanságáért. Ítéletet tartanak fölötte. Halálbüntetésre szavaznak… Már jön az Első Hóhér, aki az akasztást föltalálta… Nehéz sóhaj, hörgés… A Király fölébred!…

A befejező részhez vagy nem tudtam csinálni csattanót, vagy elfeledtem.

De íme! Egy rongy kis biciklifék, mint a szerzői ihlet kifakasztója.

Az emberi képzelet úgy van alkotva, hogy élettelen jelenségeket is személyek gyanánt fog föl, egyszóval megszemélyesít. Ennek a folyamatnak a túlzása a déli népek elevenebb képzeletében, a szellemekben való hit. Az arab vagy török is a dzsinnt, a szellemet képtelenül, minden ténykedésébe beleviszi. A jó dzsinnek éppúgy, mint a rosszak, szüntelen, sötét éjjel, fényes nappal az ember körül leselkednek, és beleártják magukat gondolkodásába, érzéseibe. A dzsinn belebújhat holt tárgyakba, állatokba, növényekbe, testrészekbe. A halandó nyelvét más mondat kiejtésére kényszerítheti valami csintalan vagy gonosz, ártó dzsinn. De éppúgy a jó, az illető előtt is ismeretlen ékesszólásban fejezteti ki mondanivalóját a halandóval, akit kedvel…

Ez mese és képzelődés! Legyen az! De vannak napjaink, amikor ez a furcsa dzsinnkísértés olyan erőszakos, olyan tolakodó lesz szemléletünkben, hogy majdnem az araboknak kezdünk hinni, nem a modern lélekbúvárlatnak.

A tárgy kiugrik kezedből. A tárgy bosszantóan nem akar engedelmeskedni ezerszer megszokott mozdulatodnak. A szerszámodhoz mintha először nyúlnál életedben, itt, ahol már elkopott, kifényesítődött a használattól. Az agyad badarságokat szállít gondolataid sorai közé. Szíved és füled és hangod nem a tiéd. Megcsal, megtréfál, félrerángat, félrevezet.

Ilyen dzsinnek járta napra ébredtem.

Már kora hajnalban legédesebb szendergésembe betört egy szó szerint rongyos, piszkos papírlap.

Nagyon is, egész az önutálatig a fecsegők közé tartozom. De amiről hallgatni kívánok, azt semmi fortély, semmi éleslátás nem födözi föl, és nem ejteti el velem.

Feleségem, aki szemfüles hölgy ugyancsak, és művészi munkálkodásomra éppen föl van ajzva kíváncsisággal, három hosszú évig nem tudta, mit csinálok, amikor a gitárt értelmetlen pengetem, és közben meg-megállok, jegyzőkönyvembe firkantok. Ő azt hitte, hogy irodalmi működésemhez jegyzek. Én pedig zenét szereztem.

Azokat az összhangzatokat, amikből néhány, vagy együtt egy sorozat a gitáron hangulatba ejtett, megrögzítettem. Ugyancsak ilyen dallamtöredékeket is. De csak afféle ökörkottá-val, mint nevezik. Ütemjelzés, beosztás nélkül. Más zenész ugyan el nem ment rajta. Néha én magam is alig tudtam kihámozni a saját kottámat, magam részére.

Hát Albertfalván már nyilvánosságra kerültek kísérleteim a zeneszerzés terén. Annyira, hogy utánpótlás kellett új és új kis zenés jelenetekhez.

Volt egy régi papírlapom, teleirkálva dallamfoszlánnyal. Piszkos volt, rongyolódott, hányódott a többi vacakjaim közt. Már néha beteggé tett, hogy le nem másolom végre, és el nem rakom. De a lustaságom visszatartott ettől mindig. Most hajnalban eszembe jutott a papírlap. Kiböngészek belőle néhány ütemet, hogy fölhasználjam. De álmosságom a másik oldalamra fordított. Ráérsz illő időben! Ne zavarkodj most, a hajnalórán!… Jó!… De a papír megint visszafordított. Legalább nézz meg, megvagyok-e, hol vagyok? És ha belém kukkantasz, akkor én foglak újra álomba zsongatni.

Így beszélt a papírlap hozzám. Leintettem: Hagyjon békén! És visszafordultam a párnán. Mire a papírlap újabb érvvel újra visszafordított. Vessz meg már! Ebadta rongy papírja!

Dühömben felugrottam, és elkezdtem kajtatni a papír után azon a polcrészleten, ahol százszor láttam eddig hányódni… Nincs! Összekotortam a polcot, összemaszatoltam kezem a porral. Mert itt nem volt szabad takarítani, porolni, féltett kézirataim közt, a hölgyeknek! Nincs a papír!

Pedig csak most éreztem, hogy nélkülözhetetlen a készülő korszakromboló művemhez, hogy tomboló kudarcot arassak vele!

Ez a képtelen mondatsor, mint föl nem használt szellemeskedés, szintén a papírlap egyik csücskén volt.

A hajnal már reggelbe fordult. Még mindig ott talált, hogy a papírlap után kutatok. A polc alá hasaltam érte. Türelmetlenségem feltörette velem legjobb ládám zárát, mert nem találtam a kulcsát… Káromkodtam!… Magamban társalogtam, mint egy gyöngeelméjű… A papírlap eltűnt!

Ekkor egyszerűen ráeszméltem: milyen marha vagyok! Hiszen úgy nagyjában harangoz valami a papírra jegyzett, fölhasználandó tíz taktusból a fülemben. Így is változtatnom kellene rajta. Hát fogjam a gitárt, kezdjek a próbába. Jegyezzek, és kész!

Nekidűltem!

És most gyötrelmeim további sorozatát az okozta, hogy ez a remek öntanács százszázalékosan beválott.

A gitár adakozta, nyújtotta, kínálta a dallamot. A szöveg előre készen állt, csak rá köllött húzni. Itt-ott kicsikét sántított, egy-két ütem kiszaladt a szöveg alul. Oda se neki! Ezen aztán lehet segíteni.

A sikerült munka láza, mint megszoktam, fölugrasztott. Végigsétáltatott a műhelyemen. Majd odaállított a nyitott ablakhoz, hogy húzzak egy nagyot, diadalmasat a tüdőmbe a reggeli napsugár langyosította levegőből.

Közben pedig kárörömmel gondoltam a papírlapra. Te piszkos, hitvány cafat! Lásd, nélküled is boldogulok. Még jobban talán, mint veled. Megkerülsz, nem kerülsz? Már nem érdekelsz.

E pillanatban az előkert talajára vetem a szememet. Hát mit látok? Az én rongyos papírlapom hever a földön. A reggeli szellő föl-fölbillenti fektéből. Hiszen ő volt a papírlap fuvarosa, aki kivitte az ablakon át a polcról, a csellengő papírlapot… a huzat! A papírom, mintha kajánul integetne és kurjantana, mint a gyerekek: hukk! itt vagyok! Találsz még rajtam dallamot!

Kihatolok gyorsan a kertbe, hogy fölszedjem ezt az átkozott jegyzetet.

Azzal újra visszavonulok, hogy összeegyeztessem sikerült művemmel a papírlap tartalmát. Kegyetlen nehezen megy már a jegyzet kibetűzése is.

Ne felejtsük: a zeneszerzés nekem új, fárasztóbb művelet. Az idegkimerültség tünetei már akkor jelentkeztek, amikor éppen ellene való védekezésül fölugrottam a gitár és a kottalap mellől.

Ebben az állapotban gyatra apró különbségek naggyá dagadnak. Úgy rémlik, a papírlap ütemei több helyt százszor hatásosabbak, minőségben jobbak, újak, mint a visszaidézésük nyomán szerkesztett dallam. Ahol sántít a szövegre a dallam, vagy fordítva, a papírlap segít jobban.

Azt a hétfelségét neki!… Már érzem teljes súllyal a kínzó zavart. Érzékeim bénábbak már, semhogy tájékoztassanak a helyes felől. Választom egyik pillanatban az új dallamváltozatot, rám cáfol a régi. Választom a régit, szívszorulást kapok az újnak mellőzésétől!…

Van annyi gyakorlatom a szellemi munkában, hogy tisztában legyek vele: amit ilyen idegállapotban erőltetsz, eldobhatod aztán!… De elemi vágy gyötör, hogy befejezzem munkámat.

Ez az idő már inkább azzal telik, hogy átkozom a papírlapot, átkozom magamat, és átkozom az ártatlan zeneművészetet és -szerzést. Fölváltva édes kis bárgyulások húznak végig agyamon!…

Ettől az állapottól szabadulni kell… Egy nagy szusszantással kirántottam magam a bűvkörből.

Ott lóg a biciklim előttem. Leakasztom! Gyerünk egy alapos sétakarikázásra. Kiszellőzöm fejemből ezt a lehetetlen dzsinnkavargást.

Segédhivatali tisztviselő lakott családjával második vagy harmadik telekkel odább. Növendék lánykájuk, süldő fiok ügyes és nagyon rendes gyereknek mutatkozott.

Amikor kifordulok az udvarról, a fiú közeledik az úton, mégpedig kerékpáron.

Azt sem tudom, szüleitől kapta, vagy kölcsöngép? De a mintája az én előző, nehézkes gépemé. Fékje elöl lenyomós, hátul pedig kontrafék.

– Na, hová, merre?

– Csak ki egy kicsit, a telep körül.

– Tartsunk együtt!

A telep végéről merőlegesen tartott egy kövezett, széles kocsiút a Dunának. Puszta, virágos mező, valami gazdasági csűrökkel, házzal, kazlakkal, egy víztoronyféle vagy mi, volt az út mellékén. Aztán a Dunával párhuzamosan egy használatból kirozsdált vagy nagyon ritkán igénybe vett, rendes nyomtávú sínpár vonult, a Duna elég magas töltése alatt. A töltésen túl a rendes, kockaköves Duna-part. Hellyel-közzel halászbárkák. Kis kulipintyóval rajtuk vagy a parton.

Kamaszi lélek fő vonása a kalandvágy, csínytevés, vetélykedési ösztön. Élemedettebb, higgadtabb kedélyre is átragad tőle alkalomadtán.

Kerékpározhattunk volna együtt rendes, jó úton akár Rómáig, a lakásunktól. Ehelyett nekivetemedtünk ennek a szekérútnak, amelyik aztán csak lehetetlen, kerékpárgumit rágó, göröngyös, kavicsos, kátyús terepekre csábíthatott, ha végére érünk. Pont ennek a lehetetlen terepnek vágunk neki!

Hol karikázunk végig, hol nem, mellékes itt.

Az én szomszéd Tibimnek egyenes kihívásai hangzottak folyvást:

– Na, le tetszik itt ereszkedni, Jenő bácsi?… Na, fölhajt itt velem?…

Nemcsak testi erőben, de szerszám tekintetében is előnyben voltam ezeknél a merényleteknél, hogy kupacok tetejébe kapunk föl, árkokba le, és ki belőlük. A nagy géppel bizony nehezebb volt minden mutatvány, mint az én könnyed, kecses versenygépemmel. De Tibi győzte a versengést. És mikor ez nem elégítette ki? Akkor jobb terepen elkezdett artista mutatványokkal kérkedni. Eleresztette a kormányt, és úgy hajtott körben. Állt a géppel, szétvetett lábbal. Fölhágott és fölállott a nyergére, macskahátat csinálva, és úgy karikázott. Féloldalt állt a biciklijére, így hajtotta.

Izmos, fürge gyerek létére, szinte tobzódott abban, hogy közönsége, mégpedig jó közönsége vagyok. Megdicsérem, ámulást színlelek mutatványainál. És csüggedést is, hogy: én magam utánozni bírjam őket!

Csak ez alakoskodás volt némileg tőlem. Kevés erőltetéssel talán le is pipálom őt, ha akarom. De hát erős iszonyom van attól, hogy elérhetetlen dolgok után kapaszkodjam. Még második sem szeretek lenni valamiben, ha rávetettem magam. Ez nagy hibám!

Ha azt hiszem, hogy más is tudja, amit tudok, vagy éppen jobban tudja nálam, rögtön tágítok tőle, végleg!

Hát Tibi látta-e vagy nem, a cirkuszban mit művelnek kerékpár-művészek? Én aztán elképedtem rajta néhányszor. Már akkor, amikor még mint kisgyerek, az akkori divat szerint kunkorbajszos artistákat bámultam, emeletmagas kerekekre kapni a porondon. És ez hova fejlődött máig? Amikor hajmeresztően magas pózna hegyében ül és inog és leng a művész a porondon, egy pirinyó kerék az alapja, és kézen áll, és ketten állnak és ugranak egymás nyakába… Ohohó!

Itt aztán nincs mit keresni új babért, egy kis levelet sem!

Egészen másnemű eset volt a következő.

A Duna töltésén hajtunk. Tibi a nagy géppel megfordul a töltés lejtőjének.

– Itt lemegyek! Le tetszik jönni?

Aránylag elég nyaktörő vállalkozás. Éppenséggel azért, mert alant a rozsdás sínpár és korhadt, kiálló talpfái várnak, a lejtőn magán pedig szúrós tüske, csúszós laboda, omló homok, bevájások fenyegetnek.

Tibi vakmerően, ügyesen lekarikázik. Lenn hirtelen kormányfordítással a töltés alján indul tovább, és mint szokta, diadalröhejt hallat.

Most következem én!

Hát én amint indulok a meredélynek, egyszerre ösztönből a fékemet markolom meg. A kerék irama mérséklődik. A kerék majdnem rezeg mérgében, hogy nem képes kiszabadulni fékem növekvő szorításából. A gép azért alig csúszik, hanem lassan forog. És a lejtő közepén, erős nyomásomra, a gép áll.

Rajtam a sor, hogy örömrivalgást hallassak:

– Na? Hahaha!

Tibi alul őszintén meg van lepve. De persze válasza:

– Ez semmi! Ide süssön, ezt én is megcsinálom!

Hatol föl a nagy géppel, és két pillanat alatt, már ereszti is le a töltésen, mellettem.

Mert hát én, ahogy művészek a mutatvány megrögzítésére teszik, ott állok még a töltés meredélye felén. Mindössze egyik lábam eresztettem a csalánba.

Tibi is ezt cselekedné. De hát gépe nem engedelmeskedik úgy neki. Az első kereke forog lefelé, a másik, a hátsó, a kontrafékes pedig csúszik. Ha megnyomja az elülső féket, ha a lábát ráereszti, akkor végre megáll, valamivel lejjebb, mint én.

Már erre megjegyzem, a lábára utalva:

– Na, ez nem azonos azzal, ahogy én álltam meg.

– Hogyan? – csattan föl Tibi. – Hát nem állok? Maga, Jenő bácsi, nem eresztette le a lábát?

– Hohó! Kis különbség. Én előbb megállítottam a fékemmel a gépet. Aztán rakom le csak az egyensúly miatt a fél lábam. De te?… Nézz ide!

Fölemelem a lábam. A gép tovább is áll. Csak imbolyog keresztben.

– Na ja! Belefúródott a földbe! – kifogásolja Tibi.

– Bele? – válaszolom. – Hát tessék! Megindítom a gépet és fél lépéssel alább megállítom.

Tibi utánozni akar ebben. De lekarikázik a töltés aljába. Onnan felesel velem. De most már nem oly fönnen:

– Ezt tulajdonképpen Jenő bácsi nem a gépének köszönheti, hanem a fékjének. Ez tényleg jobb, mint a kontrafék. Csak azt nem értem, sőt apuskám is mondja: miért nem tetszik kiverekedni, hogy ezt a féket gyártsák? Nagyon kényelmes Jenő bácsi és sértődős!

Erre a kamaszi korholásra majdnem rikoltoznom jön örömömben.

– Ezt te nem érted, Tibikém! Sőt apuska sem! Én nem megyek fővel a falnak, semmi pénzért. Olyan akadályokra bukkantam, amikor a féket gyártásra ajánlgattam, hogy nem érdemes pocsékolnom haszontalan lótás-futással, kilincseléssel az időmet érette. Nekem jó! Más után nem futok. Nem erőszak a disznótor. Így mondják nálunk odahaza ilyesmire!

Azt hiszem, hazamenet egyszerű szavakkal felvilágosítottam a fiút, miről van szó. De nem tudtam meggyőzni. Nyilván ha őt akartam volna abba belevonni, hogy nyissunk ketten fékműhelyt és árudát, tétovázás nélkül beleegyezett volna… De ilyesmibe már nem vágok. Nem is a dolog komolytalansága vagy reménytelensége miatt. Hanem mert gyümölcsözőbb elfoglaltságom is akad a biciklifék gyárnál.

Ám a belső ember mindenkiben erősebb, mint a külső. A fiú szerint konok elhatározásom teljes és végleges érvényét kikezdte ez a diadal a töltésen.

A kontraféket, a nagy tömegek maradéktalan kegyencét vertem le az enyémmel. Ez már mégsem kutyafityula!

Vagy már az úton, vagy csak hazatértem után, egyszerre újra fortyogásba kezdett agyam. Hogyan lenne, ha a fékem a bicikli elejéről hátra szerelném, a másik kerékre, a kontrafékes kerékre?

De mivégre? Így is jó. Mit vesztegeted tovább a drága idődet ezzel a vacakkal? Így tűrtőztetett a mindennapos ésszerűség szava.

Ám, hej, azok az együgyű kifejezések, hogy magánszorgalom meg műkedvelés meg rögeszmeség meg privát időtöltés, micsoda hatalmas fogalmat födnek. A belső ember bizony ehhez igazodik, ennek uralma alatt ujjong vagy senyved. Ehhez képest a külvilág minden hatalma, kincse, elismerése subick! Sutra tenni azt, ami jó érzést, békét, reményt kölcsönöz a szívnek, és kapkodni az után, amit általában néha tömeghibbantság tart becsesnek és örvendetesnek. Hát ez is ésszerű! És néha be is válik.

Itt a belső ember győzött bennem. A zeneművészetet így is pihentetni kell időleg. Nézzük csak meg, hogyan dolgozik ez a fék a kontrafék helyén, a hátsó keréken?

Rögtön vizsgálatba kezdtem: hova rakhatnám sikeresen a féket a hátsó kerékre, és milyen vezetékkel?

Nem merem állítani teljes pontossággal, vajon a csomagtartó kerete vagy sárvédő bádogja volt, amit meg kellett kissé csonkítanom, hogy a féket ráerősítsem a kerékpár vázára úgy, hogy a fék a hátsó kereket fogja.

Amikor a vasfűrészt kezembe fogtam, éreztem, hogy egy szigorú, ádáz Dzsinn rám förmed bensőmben: abbahagyod-e ezt a buta szerelgetést, amivel megcsúfítod eszelősségből a gépedet, vagy megbánod?

Kuss! – rivallom vissza a Dzsinn-nek, és fűrészelni kezdek. Hamar megy. Mi az: bádogot átfűrészelni? Semmi. Megy, mint a vajban. Már kész is vagyok. Csak a bádog lejáró darabját köll leszednem. Kis rész tartja. Türelmetlen rántom meg.

– Hű! Az isten egerét!

Az üveg meg a bádog szakította seb a legfájdalmasabb. Ez éppenséggel krómozott vagy föstött bádog. Beleszakítottam vele alaposan a bal kezem hüvelykjének fonákjába, ahol sok a véredény. Ömlik, majdnem fröccsen a vér kifelé a sebből.

Számba kapom az ujjamat addig, míg kínnal egy zsebkendőt vagy tiszta rongyot hajszolok föl. Feleségemet dehogy hívom! A nők ilyenkor ördögöt-poklot, kórházat, műtétet lamentálnak össze.

Veszettül lüktet az ujjam. A Dzsinn huhog és ujjong és vihog rajtam! Na, mit, mondtam? Keservesen megbánod!

A baleset eléggé keserves, többoldalúlag is.

Ezzel a kézzel le köll mondani a fék további szereléséről. Csak kínlódás lenne a munka. Sőt kockázat is, hogy újabb sérülés ér.

Ám most már a gitárhoz sem menekülhetek enyhületért. A bal kéz a játék alapja. Hüvelykjét ugyan nem használom, mint több gitármester tanítja. Erre is magam jöttem rá, hogy kezdetleges módszer és mindössze néhány viszonylatban használható a hüvelykujj legfölül, a gitár nyakán.

Itt a sérüléssel arról van szó, hogyha valami idegesít a játéknál, akkor folyvást magára tapasztja figyelmedet, és eredményeként fércmunkát kapkodsz össze. Megállapodtam tehát magammal, hogy néhány napig szüneteltetem zenei működésem is. Nem gyakorolok, nem szerzek, föllépni éppenséggel nem fogok.

De elhatározásom fölborult. Annyira izgatott szerzeményem, hogy végre is hozzányúltam a gitárhoz.

Mindig emlékezetes lesz, akaraterőm vagy nyakasságom jellemzésére, ahogy azt a zenei művemet befejeztem. Mert befejeztem, az áldóját, csak azért is! Föl-fölugráltam közben, körültáncoltam a szobát, és kezemet a levegőbe rázogattam, hogy legyezgessem a csikaró fájdalomtól. És sziszegtem… Majdnem csak úgy, mint duhaj mulatozók a cigánybanda előtt, szi- szi- szi-, huj -hujj -hujj!…

A vérmocskos biciklit azon módon felakasztottam helyére. A nyomorult fék rajta, csakugyan, mint valami kisded, karikalábú Dzsinn figyelte kajánul gyötrelmemet.

Mesteremberek babonája, hogy: vérmaszatolta készítmény mintegy megszenteltetik a reá hullt vérrel, és az szerencsét hoz a készítményre, csak rajta köll hagyni száradni a vért.

Hát a kerékpáron, a féken már ott éktelenkedett a véráldozat.

Amikor zenei művemet, végre, szó szerint kínok között, megszültem már, a reszkető örömben nem vigyázok többé az ujjamra alkalmazott kötésre. Meglazult, és abban a pillanatban, amikor a gitárt le akarom tenni, beleakad a kötés, letépődik, a vér zuhanyszerűen ömlik rá a kottapapírra.

Tessék! Az ősi babona másodszor is hitelt kért tőlem aznap.

A kottával, valóban, nagyon is teljesült. Aránylagosan életem legnagyobb anyagi és erkölcsi sikerét hozta. Többször is újjászületett az elmúlt két évtizedben, és mindig édes, zavartalan volt sikere. Sőt a jövőnek is biztosan áll a lábán. Tisztán tőlem függ, megújul-e vagy sem?

Csak a fékkel maradt adósom a babona jóslata, csökönyösen, fölháborítóan.

Azután a fék történetében furcsa időszak következett.

Aki bakkozott valaha, tudja, mi az „intermit”. Aki nem bakkozott? Annak is érdemes tudnia.

A hazárdjátékoknál a játékszenvedély áldozatai, de úgyszintén martalócai is, állandóan és állhatatosan lesik, jegyzik a nyerés-vesztés valószerűségét, és tudományos rendszerek egész halmaza épült már ebből.

Nagyjában ezek a jegyzetek a következő változatúak: A bank üt hosszan, többször, vagy a játékosok hosszan, többször. A bank hosszan, a játékosok röviden. A játékosok hosszan, a bank röviden. De a két utóbbinál az ütés többszörös, legalább kettő. Aztán van a teljesen rendszertelen, a meglepetésszerű időszak is, amire azt mondják: kiesik minden formából. Ugyancsak van időszak, amikor a bank is, a játékosok is, makacsul fölváltva ütnek egy-egyet. Ezt nevezik intermit-nek.

Ilyen intermitbe jutottam lelkileg a fékkel.

Egyik nap azt gondoltam: még egy középiskolás fiú is megállapíthatja, hogy ezt a féket nem értékesíteni, más emberek javára, saját haszonra, már-már erkölcstelenség tőlem! Mindenki kiharcolja javát, igazát az életben. A kényeskedő és kényelmeskedő a társadalom heréi közé tartozik. Rajta! Járjak a fék értékesítése után.

De másik nap pont ellenkezőjére fordult nézetem. Most már utálatos könyöklés és buta pofátlankodás lenne törtetni olyan találmánnyal, amit legjobb esetben eloroznak tőlem, ha csak irgek-forgok is vele. Becsületes szegény embertársaimnak mi haszna ebből? Üzemi betyároknak és pénzeszsákoknak csinálok vele érdemetlen hasznot. Ez aztán okvetlen erkölcstelenség! Lapítsak vele addig, míg tisztességes útja nyílik értékesítésének? Csitítsam le, ha ostobán, hiábavaló izgulat kerekedik bennem a fék terjesztésére?

Milyen hosszan tartott ez az intermites időszak? Hónapok vagy talán évek hosszat is?… Fogalmam sincsen!

Közvetlen környezetemben megszűnhetett a zaklatásom, buzdításom a féket illetőleg. Magam is és körülöttem mások is megszokták, hogy: kitűnő, saját készítésű fékkel biciklizem! Az is mutatta kitűnő voltát, hagy elfeledkeztem róla, mert a hatalmas, állandó használatban soha semmi hibája nem esett.

Maradt egyetlen körülmény, ami néha megbirizgált. Miért nem fejeztem be azt a kísérletet, hogy: rászerelhető-e a fék a bicikli hátsó kerekére is, vagy nem? Puszta egyéni kíváncsiságom is szót emelt néha bennem emiatt. Azonfölül az a csonkítás is szemembe szökött olykor a biciklim hátulján, a sárvédőn vagy a csomagtartón. Ha már elkezdtem, miért nem járok végére a kísérletnek?

De hát a Dzsinn, úgy látszik, alaposan megfenyegetett, hogy eltántoruljak a további géprongálástól. Az első sérülést még kettővel tetézte meg. Mindenki tudja, hogyha sérült része van, és valahová beleüti magát az ember, akkor a sérült részt okvetlen éri az ütés. Sőt, mintha kiválasztaná, hogy azt érje egyenesen! Hüvelykem két ízben hegedt be félig, és két ízben szakadt föl újra véresre, gennyesre. Egész kis koszorút alkotott már a seb körül a száraz hús és bőrcafat… annak idején.

Egy nap azonban, üres órámon, hirtelen, meggondolás nélkül, Dzsinn ide, Dzsinn oda, vettem szerszámaimat, és nekivetemedtem a fék átszerelésének.

Megint, szinte elkeserítőleg, fényes lett az eredmény.

A fék huzalja, a kormányon levő kallantyúról hátravezetve, kanyargós és kétszer annyinál hosszabb utat tett meg, mint a gép elülső részéig. Ez nagy erőveszteség egy vezetéknél. Előzetesen azt gondoltam, apró csigakerekek nélkül meg sem oldható az egész. Mégis egyelőre enélkül szereltem föl a fék huzalját, türelmetlenségből. És mi történt?

A kallantyú lenyomásánál a fék a hátsó kereken észre sem vehető különbséggel működött. Pontosan, hibátlan, a nyomás erejére fokozta le a kerék forgását hátul is.

Tehát most már a féket itt hátul is hagyhattam. Visszaszerelhettem előre. Mi több? Már azt is számba vettem a kallantyún, hogy nem tudnék-e, egy vagy párosított huzallal, ugyanegy vagy külön nyomásra két féket is működtetni, elöl is, hátul is.

Ez persze a gyakorlatban túlzott biztosítás volt. De elméletileg azt jelentette, hogy az én biciklifékmintám egyesíti magában az összes biciklifékek minden készségét. Amellett olyan egyszerű, mint egy pofon!

Újra nagyra gerjedt bennem a visszás, csüggesztő érzés. Miért maradhat ilyen sikerült jószág egyetlen ember használatában? Ez olyan bál, ahol az épkézláb petrezselymet árul, és a sánta ropja helyette.

Mit köllene itt tenni?

Hasztalan! Akkorák és olyan változatúak voltak számomra az első megtorpanások a fék népszerűsítésénél, hogy ez az utódiadal már a gyönyörű, de halva született gyerek sorsára kárhoztatta őt hitemben…

Legföllebb az „intermit” módján, hébe-korba fölhorgadt, majd újra lelohadt minden érzet és gondolatsor bennem mihaszna remeklésemet illetőleg. De már ez a játék is untatott és émelyített…

Hiába töröm a fejem, kicsoda volt az az egyén, aki ezt a hanyatló intermit-kort megszüntette fékem körül, és újra tettre sarkallt. Névtelen Tanácsadónak hívhatnám az illetőt. Rémleni pedig a következők rémlenek róla és egy tárgyalásunk körülményeiről és helyszínéről:

Biciklimen fog el az utcán. Legvalószínűbben az akkori Váci körúton. Alkonyattájt van. Nagy a forgalom. A járdán társalkodunk.

A Névtelen Tanácsadó ügyvéd lehet. Jogász okvetlen! És valamiféle közös irodabeli múlt távlata leng közöttünk.

Megtekintette kerékpáromon fékemet. Elsoroltatta velem népszerűsítésének kudarcos kalandjait. Ő unszolt a tüzetes regélésre. Végül aztán ő vágott ki nekem egy terjedelmes beszédet.

Ő nem technikus, nem is kerékpáros, hatökör ilyen holmikhoz, mint fékem. De az az érzése, hogy betű szerint tökéletes hitelt köll adnia a fékről minden szavamnak. Csak egyet nem ért. Hogyan nem jut magamtól eszembe a legegyenesebb út akkor, amikor egy közhasznú kelendő árucikk birtokosa vagyok? Hiszen szülővárosom két legjobb ügyvédi irodájában működtem, és közigazgatásnál is és bíróságnál is és Budapesten olyan irodákban is, ahol a legagyafúrtabb árverési hiénákkal nyüzsögtem együtt bíróságokon. Hát ha van valami vagyontárgyam, amit védenem kell, mert a saját ötletem alkotta, és az ötlet a legbecsesebb magántulajdon, míg nyilvánosságra nem kerül, hogy aztán számomra csákiszalmája váljék belőle és másoknak haszon… így összevetve mindent, miért nem fordulok vele gyorsan közvetlen ahhoz a hatósághoz, ami a vagyontárgyamat megóvja nekem? Miért nem futok lóhalálba vagy kerékpártörésbe a Szabadalmi Bírósághoz? Nemhogy lármázni kell valakinek is ilyesmiről, nemhogy mutogatni kell, hanem megnémulni, titokban tartani, és nem csalárd vagy gyámoltalan eleven tanúkat toborozni körüle, de tárgyi bizonyítékot teremteni róla, minél többet, fényképet, rajzot, leírást és kérvényt mellé felzettel, és iktatni az aktát a Szabadalmi Hivatalban, és kikérni az iktatóból a hivatalos pecséttel ellátott ügyszámot, bele a tárcába… Ez az eljárás!

Valóban, tisztán emlékszem, hogy Névtelen Tanácsadóm szónoklata nem küzdéslázzal, nem szivárványos reményekkel töltött el, hanem száraz, durva meggondolással és nyugodt eltökéltséggel.

Inkább csak hiúságom mentegetőzött kissé akként neki, hogy hiszen: valószínűen azt cselekszem, amit tanácsol, ha annak idején egy becsületes és jóhiszemű szakember közbenjárása nem jár kudarccal saját vállalatánál, olyan indokkal, hogy találmányom szerkezete lejárt a tekintetben, hogy szabadalmazás tárgya lehessen.

Erre Névtelen Tanácsadóm hangos hahotában tört ki az utcán.

– És te bevetted ezt a subickot? – huhogta. Majd egyszerre a Váci út végén a közben megvastagodott esthomályban kigyulladott óriási, vörös Schmoll paszta fényreklámra mutatott és mellette a Kakas paszta szemléltető fénykukorintására.

– Hát mit vélsz, te szerencsétlen pikulás? A régi halzsíros és subickos és aztán huszár és boksz és kecske és tudomisén micsoda nevekkel és védjegyekkel gyártott lábbeli fénymázak között soha nem ismert vegyi eljárások lángelméjű fölfedezése szabadalmaztatik és védetik hivatalosan?… Ki fogja jelenteni egyik gyártmány telepének vezetősége egy új készítményre, hogy az védeni való és terjeszteni való, ha mindjárt Múmia-kenőcs is a neve és jellege, amely az örökkévalóságnak pácol meg minden rongy bőrdarabot, amihez hozzá kenik?… Huhhahahahaha!…

Már eltökéltem, hogy másnap, a hivatalos óra kezdetére a Szabadalmi Hivatalba indulok. Névtelen Tanácsadóm ráeszméltetett, hogy ezt kell tennem.

Aztán a kerékpáron hazafelé andalogva, már nem a Névtelen Tanácsadó befolyására, hanem magamból fakadó hangulatban tűnődtem dicsőséges fehér emberi társadalmunk furcsa szerkezetén. Mi is nem teremt és tart fönn dúskálkodást, hatalmat és uralmat embersorsok fölött? Élelmes széltolóké, törtető tökfilkóké a világ. Törvény, társadalmi erkölcs, írott malaszt, annyi köze van az élethez, hogy tájékoztatja a gátlástalan gazembereket, hol vannak a tisztesség gátlásai, aminél fogva kijátszhatja, félrevezetheti és maga alá taposhatja. Be szerencsés, aki ebben a harcban semleges szemlélő maradhat!… Mert elég az ereje és tehetsége rá, meg a kedélye.

És itt magamra gondoltam!

Ha ebben a történetben folyvást ilyen tétovázó modort használok, hogy: úgy rémlik nekem, úgy tetszik, azt hiszem, lehet, hogy… stb… ez nem véletlen! Szó szerint vizsgáztatom emlékezőtehetségemet, s ha itt-ott összevonok is több jelentéktelen eseményt, azért az egész hitelessége teljes marad. Legalábbis jótállok az egész jellegéért.

Megtehetném, hogy utánajárnék helyszínnek, személyeket felkeresnék és nyilatkozhatnék. De ebben már szomorú gyakorlatom van, mennyire képtelen eredményekre vezet. Százan százféleképp emlékeznek ugyanarra a tényre. (Ezt már százszor megírták.) Hát én magam-magamat is odasorozom a gyarlók közé, és kiszolgáltatom itt a tettenérésnek. Rosszul emlékszem? Rosszul emlékszem!

Naponta autóbuszon át a Lánchídon. Megkérdezhetném ott is: vajon ott van-e az Akadémia körül a Szabadalmi Hivatal, vagy ott volt-e valaha?… Készakarva nem teszem meg!

„Úgy rémlik”, „azt hiszem”, itt volt, és talán itt is van. Ha nem? Megfogtak! Kihagy az emlékezetem. Ha ott van? Akkor jól emlékezem.

Gondolom, kerékpár nélkül érkeztem oda. Komor, hivatalos kapun hatoltam be. Hogy az első személyt, akit a hivatalhoz tartozónak véltem, megkérdezzem:

– Hol lehet itt, kérem, fölvilágosítást kapni?

– Ahol az ajtóra ki van írva: Fölvilágosítás – kaptam egyszerű feleletül.

De kérdezhettem volna ezt is, hogy:

– Hol van X. Y. bíró úr szobája? És hogy lehet vele néhány szót magánügyben beszélni?

Mert említettem, hogy itt is ült egy iskolapajtásom. Két osztállyal feljebb járt a középiskolán végig. Ő volt a legjobb szertornász évfolyamában. Akkor létesítették az úgynevezett előtornászi tanfolyamokat. Ott eltűnt a különbség. Mindnyájan csapatvezetők és oktatók voltunk.

Hát miért nem fordultam hozzá bizalommal? Holott egy kerékpáralkatrész nemcsak tömegközlekedési eszköz, hanem sportholmi is, úgyhogy szívesebben összehoz minket a róla való tárgyalás.

De hát nem győzöm hangsúlyozni, hogy életem álma sohasem volt, hogy technikus, föltaláló legyek. Éppenséggel efféle Schmoll pasztás alapon. Hiszen akkor bányamérnöknek megyek, amikor mint bányászgyerek aránylag óriási ösztöndíjjal kezdhettem volna őseim pályáját.

Most szinte kelletlen volt az nekem, hogy simán befut a találmányom. Inkább érdekelt, talán mint írót, micsoda szennyesládája ennek a gyártási, szabadalmaztatási folyamatnak, ami már orromba bűzölt?

Hát a rózsával hintett hátsó ajtó útja helyett a göröngyöset választottam. Benyitottam a Fölvilágosítások termébe!

Én egy hivatalnak, irodának, velem született szimatból, de gyakorlatból is, a levegőjét mindjárt érzem, ha egyet szippantok belőle.

Itt a szippantás kellemes és biztató volt.

Az a hivatali közeg, akihez fordultam, egyszerűen, barátságosan fogadott. Úgy hiszem, idősebb, régivágású bácsi volt az illető.

Amikor mesélni kezdtem volna neki találmányomat, megszakított:

– Kérem, hogy mi az a találmány, milyen az a találmány, nem tartozik most ide. Találmánya van. Ipari eszköz. Tessék egy kérvényt írni hozzánk és abban kifejteni, mit tetszik akarni szabadalmaztatni. Leírni részletesen szóban a találmányát, és úgyszintén rajzokat, esetleg fényképet mellékelni róla. Azaz a kész mintájáról. Ezt be tetszik adni, mi itt iktatjuk, meg tetszik kapni a számot… Aztán…

Most rám került a sor, hogy szavába vágjak:

– Ennyit én is sejtettem a dologról, kérem. De én bevallom, nem vagyok szakember, hogy rajzokkal vesződjem!…

– Értjük! – vetette közbe most ő. – Erre nézve kéri tanácsunkat. Hát kérem, van egy csomó iroda, amik egyenest ezzel foglalkoznak. A másik kartársamtól tetszik kapni címeket. Bár mi nem ajánlhatunk hivatalból semmiféle magánirodát. Valamelyiket tessék kiválasztani. Meg lehet aztán az irodával egyezni, amibe, abba. Esetleg meg is veszik öntől készpénzen, ha mondja: ön nem kíván foglalkozni a dologgal. Esetleg százalékban szerződnek. Ők aztán megcsinálnak mindent, ha nekik beválik találmánya. Ide beterjesztik, fizetik a díjakat. Utánajárnak annak, hogy vállalatoknál elhelyezzék. Esetleg előleget sem kérnek öntől… Ez az egész!

– Szóval, ezt tetszik tanácsolni? Más útja ennek nincs!… Köszönöm szépen!

Éreztem, hogy jóhiszemű és becsületes ember szavait hallom. Azért nem akartam rabolni az idejét. Mindent megmondott körülbelül, amit meg kellett itt tudnom. Az üzleti és ipari élet minden kis morzsájára épült szerv. A találmányi iroda a kontárkodásra épít főleg. Mivel a szakember maga is utána tud járni ügyeinek. Viszont az öreg hivatalnok tisztességét dicséri előttem, hogy úgy fogadott mint szakembert. Nyújtsam be így és így ide találmányomat Ezzel kezdte és nem a szabadalmi irodákkal. Tehát itt tisztának rémlik a levegő.

Körülbelül ez az észlelet kergetődött tova agyamon, amikor távozni akartam. Illetve a másik hivatalnokhoz fordulni, akitől szabadalmi ügyvivők címét kaphatom meg.

De az öreg, mintegy kötelességén felül, ezekkel a szavakkal állított meg:

– Más útja ennek? Hát hogyne volna! Közvetlen a gyártóhoz fordulni a találmánnyal. Az aztán a legbiztosabb. Ha ön magával a gyártóval egyezik meg, és ő jár utána a találmány értékesítésének? Ez a legrövidebb és legcélravezetőbb út, kérem!

– Na és mit tetszenék szólni ahhoz, hogy ezt már én megtettem. Sőt szakember közbenjárásával tettem meg? Egy gyárvállalatnál. De az elutasított, nem az én fölháborodásomra, hanem a szakemberére, egy gépészmérnökére!… És éppen…

Az öreg egyszerre elvigyorodott:

– Egy gyárvállalatnál! – ismételte, és vigyorgott hozzá.

Zavarba és egy kis ingerültségbe taszított ezzel.

– Hát minél, ha nem gyárnál? – kérdeztem.

– Egy gyárnál. Tetszett mondani! – vigyorgott tovább. – De hát ha jó a találmánya, úgy véli, akkor mit fél? Hiszen csak a népdal szerint van csak egy kislány a világon! És az sem igaz! Hát csak egy gyárvállalat van, amelyiknél használható esetleg a találmány? Próbálkozzék másnál is!

– Értem! Köszönöm szépen!

– Kötelességem! Ezért fizetnek itt! Jó napot és sok szerencsét! – búcsúzott tőlem a kedves öreg.

Ebben a vidám hangulatban távozva, elfeledkeztem a szabadalmi ügyvivő címekről. A lépcsőn jutott eszembe. De nem mentem vissza érettük. Bizonyára az öreg irodamanónak a vélekedése tette. Fölösleges közvetítő hivatal, ha mégis sikerülne közvetlen gyártót felhajtanom a féknek.

Okvetlen végére akartam most már sommás úton járni annak, hogy olyan vállalat vagy műhely után tapogatózzam, amely ráharap a találmányomra. És ha nem leltem, akkor még mindig hátra vannak a szabadalmi ügyvivők.

Ahogy ez a gondolatsor végigfut agyamon, egyszerre, mint a villámcikázás ötlik föl utána: de hiszen a Csepeli művektől való a gépem, és eszembe sem jut, mint a hülyének, hogy ennek az üzemnek köllene fölajánlanom a külföldi, költségesebb szabadalma helyett az én olcsóbb, egyszerűbb és bizonyára beválóbb gépalkatrész-újításomat.

Teketória nélkül hazamentem a gépemért. Meg köll nézzék a helyszínen illetékes egyének a gyártól, mit tud a fékem! Ha köll, a lépcsőn lehajtok nekik vele, és fölszólítom őket: tegyük meg ugyanezt mellettem a külföldi szabadalom fékjével, hogy lássák a különbséget is mindjárt! A többi aztán szakembereik dolga!

Akkoriban az óriás csepeli gyárüzemek Metalloglobus nevű fő- vagy mellékképviselete kivette hajlékul magának a Vígszínházzal szemben álló bérházat.

Ehhez hajtottam el:

– Hogyan beszélhetnék magával a vezérigazgató úrral?

– Tessék fölmenni a titkársághoz.

Megtettem! De úgy tetszik, még a titkárság előtt is valami előszoba-szűrésen kellett kezdenem.

Az biztos, hogy az az egyén, akivel ott tárgyalni kezdtem, olyan tenyérbe szaladós képű volt. Jó magyar kifejezés ez, a szemtelen, komisz, eleve rosszindulatú pofára.

– Mi dolga volna magának a vezér úrral? – méregetett, mint egy betörőt.

– Azt, kérem, majd neki mondom meg, ha megengedi.

– A vezér nem fogad! – rázta erre rögtön a fejét.

– Hát honnan veszi ezt, ha be sem jelent? – kérdeztem, szintén nem finomítva hangomon. – Kicsoda maga itt, hogy így bánik a felekkel, akiket nem is ismer?

Erre kissé alább eresztette a tenort:

– Hát kicsoda maga, kérem? – már így firtatta.

– A nevem itt ugyan nem fontos. De ezt joga van megtudni. Tersánszky Jenőnek hívnak.

– A vívóbajnok rokona? – érdeklődött, de a mogorvaság nem enyhült hangjában.

– Rokona vagyok, távolról! – bólintottam. De már valóban úgy, mint aki „en garde” áll, és odavágni készül: – Mit tartozik ez ide?

Erre valahogy átváltott a mogorvaságból idegességbe:

– A vezérigazgató urat olyan sok zaklatás éri, hogy tudnunk kell, kit eresztünk be hozzá és milyen ügyben?

– Ezt aláírom, hogy igazuk van. De én biztosítom magát is, sőt a vezér urat is, hogy sem támogatásért, sem jótékonyságért nem kopogok be hozzá, sem máshova. Valamit föl szeretnék ajánlani a vállalatnak.

Erre emberem éppoly lassan tagolt szavakkal, mint házőrző kutya vakkant ádázul, azt mondja:

– Nem hi-szem, hogy ma-gát a vezér-igazgató úr fogadja. Elég ez ma-gá-nak?

A vér a fejembe szökött. Már a nyelvem hegyén volt, hogy kifakadok. Azt a kutya teremtését magának és a vezérségének a hozzáférhetetlenségével! Ha már kihegyezetten rólam van szó, akkor sokkalta többször fordult elő, hogy ilyen nagy urak fogadni szerettek volna. Csak rajtam múlt, nem rajtok, ha nem tudtak. Még ez fordítva sosem volt. Ez az első eset! És most is inkább a vállalat haszna, mint az enyém, ha szóba állunk egymással.

Legyűrtem indulatomat. Ez itt egy ronda fráter. Nem képviselheti a vállalatot nekem. Felelőtlen, szemtelenkedik velem, nyilván:

– Hát kérem! – mondtam nyugodtan. – Ha mégis létesülne valami kapcsolat köztem és a gyár között, akkor maga bizony felelőssé tehető, hogy kezdetben elállotta az utamat.

Már meg is fordultam. Ő szólt utánam:

– Legyen szíves, és közölje, miről van szó? Akkor meg tudom ítélni, hogy zavarhatja a vezérigazgató urat vagy sem?

– Egy közhasznú cikkről van szó, amit a gyár valószínűleg szívesen fogad.

– Találmány?

– Olyanféle.

– Na lássa! – tárta ki a kezét prófétai méltatlankodással. – Ezen is kezdhette volna. Akkor mindjárt tájékoztatom magát, hogy a vezér ilyesmivel nem foglalkozik. Itt az első emeleten találja azt az ügyosztályt, ahol tárgyalni fognak magával erről. Ki van írva mindenütt, mivel hová kell fordulni. Másutt csak alkalmatlankodásképpen veszik a látogatását.

Nyeltem egyet:

– Köszönöm, majd odamegyek. De az biztos, hogy magánál jobb modorú embert is tehetne a vezér ide. Jó napot.

Bevágtam az ajtót. Nem hallottam, mit süvölt utánam. Kétségkívül nem hasonlított a névnapi köszöntőhöz.

Lehatoltam az első emeletre.

A szoba, ahová bekopogtam, sokkal szerényebb volt. Tele műszaki képekkel. De csak egy gépírókisasszony kopogott benne a sarokban:

– Csókolom a kezét!

– Tessék?

– Ne haragudjon, de megkérdem először, hogy nagyon sok tarhás vagy szélhámos vagy miféle jár ide?

– Hozzánk? – meresztette rám szemét hökkenten.

– Mert nézze, ilyen mérvű goromba bizalmatlansággal, mint az imént fogadtak itt a fölsőbb emeleten, csakis azt tehetem föl. Valami illetékes és rendes társadalmi nevelésű emberrel szeretnék itt két percig beszélni nyugodtan. Egy közhasznú cikket szeretnék megismertetni vele, és esetleg fölajánlani a vállalatnak.

A nő mérhetetlen közönnyel szóra sem érdemesítette tudósításomat. Egy nevet kiáltott át a szomszédos csukott szobába. Onnan kihangzott a rövid:

– Igen!

– Tessék ide bemenni! – mutatott a hölgy az ajtóra.

Beléptem.

Kicsit fürkésző, de nyájas arc fogadott az íróasztal mögül. Az tele volt, úgy rémlik, rajzokkal és ugyancsak aktával. Mérnöknek vagy műszaki embernek kellett lennie az illetőnek.

– Mi tetszik?

– Kérem, uram! – kezdtem: – A hosszadalmas szószaporítást megtakarítom. Szeretnék megmutatni önnek valamit. Itt áll lenn a földszinten. Fáradjon le velem, kérem. Az udvaron megmutathatom.

– De mi ez, kérem? – ámult és mosolygott.

– A biciklim van lenn, az önök Fecske gépje. De rajta nem a Bowden-féle fék van. Mert azzal csaknem a nyakamat törtem. Hanem egy saját szerkesztésű fék. Az udvaron rögtön látni fogja, hogyan válik be. Ön szakember?

– Föltétlenül! – bólintott. De semmi jelét nem adta, hogy hajtani akar fölszólításomra.

– Nos? – vártam.

– Megértettem önt. Csinált egy kerékpárféket.

– Úgy van! Tessék megnézni.

– Hát, kérem, én azt hiába nézném meg. Ha ön a cég számára valónak tartja, akkor nekünk ezt úgyis szakbizottságunk vizsgálja fölül. Be kell nyújtani a rajzait az igazgatóságnak…

– Nem nyújtok én semmit, kérem! – vágtam közbe.

Kicsit összerántotta szemöldökét. És ezt kérdezte:

– Kegyed iparos?

– Az vagyok – biccentettem hazugul. Mert már tudtam, hogy ezzel az emberrel szögletre nem jöhetek. Azt a szót, hogy iparos, nagyon szelíden, nagyon nyugodtan ejtette ki, de valami olyan csendült ki nekem belőle, mintha azt kérdezné, kegyed világfölforgató, kegyed rendszerellenes, kegyed üzemromboló, kegyed veszedelmes közellenség?

– Hát akkor szakember! – fordította ki tenyerét az emberem. – Tudja, hogy mindennek van hivatalos útja. Attól eltérni nem lehet.

– Köszönöm szépen! Jó napot kívánok! – hajtottam meg magam.

De itt már tudtam, hogy: befejeztetett. Én már többé soha semmiféle hivatalba, gyárba, semmi személyiséghez nem fordulok ezzel a fékkel.

Jóval-jóval később, a csepeli művek mindenható urainak, alapítóinak egyik hölgytagjával huzamosabban cseveghettem.

A német nácizmus javában garázdálkodott már Európában, vagy talán nálunk belföldön is. Az alkalom a szorongatott szegény zsidóság javára rendezett jótékonysági előadás volt, amin fölléptem.

Eszembe jutott, hogy csak mint érdekességet, elmondom a bárónőnek, micsoda furcsa kalandom volt üzemi képviseletében, Mennyire hozzáférhetetlen volt vezérigazgatói egyike, milyen durva a házőrző ebe, és mennyire nem tudtam a vállalatnak egyik rendesebbnek látszó alkalmazottjában az elemi, a természetes, az emberi kíváncsiságot fölkelteni olyan tárgy iránt, ami a cég büszkeségének, a Fecske kerékpárnak gyöngébb alkatrészét javította meg. Az első emeletről a földszintre nem jött le megszemlélni.

Akkor már nem vádaskodás, nem besúgás lett volna tudósításom. Csak éppen a társalgásba vetett kis élénkítő. De nem meséltem el mégsem a dolgot, valahogy még fecsegési tárgynak is érdektelenné vált.

A Metalloglobusnál lefolyt látogatásom után még egy olyan fura csalódás ért ezzel a fékkel, hogy teljességgel szétzilálta abbeli hitemet, hogy vannak fogalmaim a tömegfogyasztás lélektanáról.

Történt pedig ez a tömegfogyasztók egyik legjellegzetesebb tagján körösztül.

Már az albertfalvi lakótelepnek a Budafoki útra végellő részén beépült és elzáródott az út. Az akkori Hangya tésztagyára és az EMAG gyártelepe nem vetett akadályt annak elébe, hogy kerékpárosok átvághassanak rajta. A Duna melletti förtelmes nyomortanyák és valami kőfal kerítette robbantószerek raktára rémlik az út mellékén akkoriból. Ha ugyan ezek is el nem tűntek már.

Ezen a tájon barangoltam egyet a kerékpáron, minden cél nélkül.

Micisapkás, fiatal kerékpáros szólít meg.

Megállt, és leszállott kerékpárjáról távolabb tőlem, és így kiált rám:

– Apucikám! Mondja csak, jól tartok én itt le Ercsinek?

A karja egyenest lefelé mutat a Duna vonalán. Itt ugyan a tereppel nagyon ismerős elkecmereghet keskeny gyalogösvényeken Albertfalván túl is. De kockázatos ismeretlennek.

Jószívvel odaközelgetek hát a fiatalemberhez, hogy pontosabban tájékoztassam őt, mire vállalkoznék.

Közelről a fiatalembert egész külseje, öltözéke afféle kitenyésztett fővárosi gyereknek tünteti előttem. Micisapkája a feje búbjára lökve, göndör, fekete haján imbolyog. Nyakában könnyű, vörös sál. Ugyancsak könnyű gyapjúszvetter feszül derekán. És puffos nadrág, térdharisnya a lábán. Tekintete kissé alamuszi, bátor, élelmes tekintet.

– Hát nézze, barátom! – kezdtem. – Én olyan nagyon nem merem magának ajánlani így az utat. Nem tudom, ki ajánlotta?

– Itt az imént egy pacák!

– Az akkor vagy nagyon is ismerős, vagy teljesen ismeretlen lehet ezen a tájékon. És pimaszul beugratta a mártásba, ha arra irányította.

– Úgy rémlik most már nekem is. Az anyja! – köpött ki a fiú.

– Tudniillik itt egy csomó, összevissza téringélő út van. És ha rosszra tér, belemászhat olyan helyekbe, hogy a gépe tönkremegy, és összetépi, mocskolja magát! – magyarázom.

A fiatalember eközben leborította gépjét a fűre. Ő maga is leült oda. Cigarettásdóznit vett elő. Sodort egy cigit. Rágyújtott és füstölt. Közben pedig gépét nézegette. Megtörülgette, de oly gyöngéden, mintha simogatná:

– Ezt nem féltem, se magamat! De idővesztegetésben nem vagyok benn! – mondta pont akkor, amikor végül hanyatt vágta magát a füvön. Tehát látszott, hogy igenis időt veszteget.

A gépe ugyanaz a Fecske volt, mint az enyém. Csak az övé vadonatúj még. A kormányán a Bowden-fék kunkorgó rugórendszer bajusza.

– Látom, szép új gépe van! – bólintottam. – Jók ezek!

– A magáé is ugyanilyen rendszerű! – szólt erre.

– Úgy van. Csak egy kis különbséggel! A fékem más.

– Látom! – figyelt rá fékemre, s kissé mintha kuncogott volna rajta. Mire így kérdeztem tőle.

– Mondja! Bevált magának ez a Bowden-fék?

– Hogyhogy bevált?

– Tudniillik ez egy külföldi világszabadalom. De én kis híja a nyakam nem törtem ki vele. Azért érdekel, hogy magánál hibátlan működik-e? – faggattam.

– Akár húsz országos versenyre beneveznék vele! mondta.

– Maga versenyző? – érdeklődtem.

– Attól függ, hogyan érti ezt?

– Hát hogy szokott benevezni versenyekre vagy nem? Esetleg nyert valami bajnokságot is? Kapott kitüntetést? Hogyan lehet ezt másképp érteni?… Részt vett versenyen, tehát versenyző! – fejtegettem tanári szabatossággal.

– Vettem részt, igen, vettem! – válaszol.

– Nahát! És kapott is valami…?

– Kaptam! – biccentett rá, és vigyorog kicsikét hozzá.

– Mit? – kérdezem komolyan.

– Egy olyan alapos vérhast, hogy a vízvezeték nem csurog annyit, mint én csurogtam.

Kénytelen voltam hangos hahotát hallatni. Ő nagyon jópofa módjára, csak enyhén vigyorgott, és pöfékelt cigijéből.

– De hogy jön össze a verseny a vérhassal? Talán meghűlt, vagy járványos helyen járt? – firtattam.

– Nézze. Az ember föl van hevülve a gépen, szomjas, megy keresztül falukon, ahol a gyümölcsfa az útra hajlik, és potyog róla a gyümölcs, vagy a gépről is téphet le… Hát én szomjúságból megettem egy marok éretlen szilvát úgy a fáról. Mert azt hittem, hogy csak a hullott gyümölcs ártalmas. Erre aztán másnap már futóversenyre nevezhettem volna be… Ujjé!

Nagyon élvezte, hogy megkacagtat. És újra rácáfolt iménti kijelentésére, hogy a viszontagság nincs ellenére, csak az idővesztegetés. Mert egy kockakövet, ami mellette hevert a földön, feje alá hömbörgetett párnának, rácsavarta micisapkáját, hogy föltámasztott fővel kényelmesebben heverhessen tovább.

És bennem közben, persze, nem szabályos eszmesorakoztatással, hanem csak ösztönszerű, zilált gondolat- és érzetfoszlányokban, körülbelül a következő lelki folyamat ment végbe: Íme, a véletlen most itt elfogta nekem azt a tanút és azt a bírót is egyben, ami találmányomnak igazságot szolgáltat, a magam lelkiismerete számára is. Ez a tipikus, pesti, kedves tucatgyerek pontosan meg fogja nekem mondani, mennyit ér a fékem az övével szemben. Itt a természetben, azonnal kipróbálhatjuk. Ez a Fogyasztó, nagy effel! Ez a tömeg. Ez a Fillér, amiből több ezres tevődik össze, mint magukból az ezresekből.

Hát, hogy folytassam az eszmecseréinket, sőt tápot és lendületet adjak neki, mindent elkövettem.

Kacagás után így kezdtem:

– Szóval ez a betegség okozta, hogy lemaradt a versenyben?

– Ahh fenét! – legyintett. – Hát egy vérhas nem tör ki senkin se azon nyomban, ahogy lenyeli az éretlen vackot. Megnyomtam én a versenyen, ahogy bírtam. De tudja maga, micsoda pofák hajtanak ilyen versenyben? Egy gőzgép tolattyúja semmi ahhoz képest, ahogy begyakorolt pofák nyomják a pedált. Lemaradtam, mert lemaradtam!… Aki bírja, marha!… Már hogy marhaerős!

Szinte ujjongás fakadt bennem ezeken a tiszta jellemföstéshez mintául szolgálható szavakon. Ez rendes, eszes ember. Nem holmi képzelődő, hogy rögtön tódításon, ferdítésen, más érdemei ócsárlásán építsen föl nekem egy regét arról, miért marad le a versenyen. Ez az én emberem! Tárgyilagos! Okos!

A könnyem kicsordult előbb nevettemben. Aztán így szóltam:

– Maga kivételes, józan ember. Hányan nem látják át, mire képesek, és vacarkodnak halálig, és bolondítják magukat…

– Mi az hogy? Hülye pali akad dögivel, mindig, mindenütt. De engem nem lehet csőbe húzni, hogy szagot ne kapjak! Engem többet nem állítanak sorba, hogy falazzak a rendezőségnek…

A magyar nyelvészettel én mint író, nem szállhatok pörbe, ha igazát hangoztatja irtóháborújában a fővárosi tájszólás ellen.

De itt inkább mint ember beszélek. Ez hiteles emlékirat. A pali, aminek ellenében a balek szót lehet használni, a csőbe húzás, ami helyett, ha leírom, hogy svindlerség, a szagot kapni helyett, hogy stichje van valaminek, sőt, ha a befonás helyett remek magyar szólást vagy még tőrőlmetszettebb magyar kifejezéseket alkalmazok egy pesti fiúnak előadásában, egyszerűen valószínűtlenítem elbeszélésemet. Tehát bocsánatot kérek, ha a legjobban elterjedt pesti szólásokat megengedem itt elbeszélésemhez férkőzni. Csak jellemzésül. Mert hiszen, ha még nagyobb hitelességre törnék, akkor valóban hajmeresztő szólásokat ereszthetnék meg abból, amit a pesti, átlagos, minden rendű-rangú nép használ.

Elég hozzá, hogy a fiatalember kissé kérkedő hangú beszéde után időszerűnek láttam bevetni:

– És tényleg sohasem volt baja ezzel a fékkel?

– Nem énnekem soha! – rázta fejét.

– És másoktól nem hallotta, hagy alkalmakkor, például meredekről lefelé, gyorshajtás, gyors fékezésre veszélyes ezt a világszabadalmazott csecsebecsét használni? – utaltam valóságból merített tapasztalatból, enyhe gúnnyal, a fiatalember kerékpárján kunkorgó fékre.

Pillanatra félrenézett. Már rám. Mint aki kihívásnak veszi a tulajdona becsmérlését. Majd így felelt:

– Maga miféle mesterember tulajdonképpen?

– Mit tartozik az ide? – feleltem. – De ha akarja tudni, elárulhatom. Újságíró vagyok.

Azért mondtam ezt, mert semmi sem hangzik nevetségesebben, mint az, ha valaki azt közli foglalkozása gyanánt, hogy: író! Az írót névről, elterjedt munkáiról ismerik. Nincsen kínosabb, mint annak, aki hírét sem hallotta esetleg, megmagyarázni, hogy akadhat érdemes műveknek érdemes szerzője úgy is, hogy nem forognak közkézen remeklései… De újságíró? Annak nem köll okvetlen ismertnek lennie.

– Újságíró! Ja? – vette tudomásul.

Egyáltalán nem volt meghatva. De meglepődve igen. Titkolatlan vágott egy fintort szavaihoz. Azért így szóltam:

– Miért csodálja?

– Mert azt hittem, valami…

– Nos?

– Lakatosféle.

– Miből következtette?

– Hát, apucikám, nézze csak. Maga kifogásolja a biciklim fékjét, amit az egész világ használ, és látom, hogy maga elrontotta ezt a féket, és azt fabrikálta belőle a magáén… Minek tart? Vaknak? Hülyének?

– Nagyon is nem! – válaszoltam. – Csak néhány tévedését kell kijavítanom. Én nem rontottam el ezt a világszabadalmat. Ez sajnos magától romlott el. Akkor az alkatrészei felhasználásával, ami különben nem is lett volna okvetlen szükséges, szerkesztettem egy új, sokkalta jobb féket…

– Ezt maga mondja! – vágott közbe leplezetlen gúnnyal és kicsinyléssel a fiú.

– Ha kedve van rá, megejthetjük a két fék közt itt helyben a próbát. Akkor meggyőződhet, hogy az enyém különb, biztosabb és még csinosabb is.

Na, ezt az utóbbi mondatot igazán kár volt hozzábiggyesztenem szavaimhoz, és éppenséggel a tüzes önérzet hangján.

Az én fiatalemberemre, ahogy előbbi élcelődéséhez alig vigyorodott el, most tisztára kacagógörcsszerű roham jött rá. Ide-oda vetette magát a füvön. Rázta, rángatta a nevetés.

Nem képesztett el aránylag eléggé modortalan és meglepetésszerű viselkedésével. Még ingerültséget sem kavart bennem. Ez a mérkőzés, a hic Rhodus, hic salta-elven, csakis javamra dőlhetett el. Az egyenlőtlen küzdelem gyöngébb ellenfelétől legalábbis nem illik elszedni a csúfolódás mulatságát. Végül majd én nevetek.

Nyugodtan kezdtem:

– Na mégis, micsoda az a kiröhögnivaló az én fékemen?

– Hát nézze, drága apucikám! – kezdett mutogatni a gépemre szavainál a fiatalember: – Ahol a gépkereket fogja a fék, ott fehér, aztán fekete vas, aztán sárgaréz, aztán barna drót, aztán újra fehér. Hát egy ilyen holmi csak az ószeresek kiállításán nyerhetne első díjat, hogy ennyi vacakból is össze lehet kopácsolni valamit. Hihhhi, hihihihi!… Engedjen meg!…

Furcsállottam, mennyire szabatosan megjegyezte a fékem alkatát. Erős megfigyelővel kezdtem ki. Hát így szóltam:

– Mondjuk, hogy tisztelem az ízlését. De komolyan! Bár ezen az alapon én is mondhatnám a maga fékjére, hogy úgy föst, akár egy hőscincér: a két szarva végét a szájába kapja, és ezzel hivalkodik… Azon is lehet röhögni! Nos?

– Hohohoho! Apucikám! – mondta erre. – Valami kis különbség, ha valaki egyedül kacag ki mindenkit, vagy mindenki őt kacagja ki.

Püff! Legyűrt! Itt már elő köll venni a nagybunkót. Micsoda hatalmas ötlet és visszavágó készség lakik egy ilyen gyerekben.

– Győzött! – mondtam. – De most valamit megenged: mi fontosabb egy ilyen féknél, vajon a külseje vagy a minősége?

– Mind a kettő! – vágta rá. – És az enyém ennek is, annak is megfelel.

– És hátha összehasonlíthatnánk a kettőt a használatban? Nézze! Úgyis arra irányították magát, a Duna mellett el. Hát ez az út valamivel-valamivel csakugyan rövidebb, mintha kihajt innen az országútra. Én elkísérem magát a falu végéig, és megmutatom az utat. De közben itt, a Duna töltésén lehajtunk egyszerre a két géppel a töltés alá. Ha a maga fékje bizonyul jobbnak, elég a büntetésem azzal, hogy rögtön leszerelem gépemről a magamét, és veszek újra egy ilyen Bowden-féket rá. Ha azonban a magáé a gyatrább?… Na! Ajánlhat fogadást. Én egyet teszek tíz ellen, hogy a magáé gyatrább!…

Az eszes és elmés fiatalember mintha érezte volna, hogy itt hátrányára fejlődik a helyzet, föltápászkodott közben. Aztán olyan védekezőn fölényes tekintetet lövellt szeme közé, mint aki kicsinyli és unja ezt az egész csiricsárit.

– Nos, jön? – érdeklődtem.

– Nincs időm rá, apucikám, és nincs kedvem. Én elhiszem azt is, hogy maga ezzel a fékkel a fa tetejébe hajt. Elég ez magának?… Én nem tenném a gépemre.

– Hogyan, ha jobb is, mint amit használ?

– Először is nem jobb… De legyen!… Ilyennel én akkor sem csúfítanám el a gépemet, hogy kiröhögtessem magamat.

Hirtelen nemcsak a fékkel vonatkozásban éreztem valami csüggesztőt, reménytelent, kietlent a levegőben. Íme, az átlagos kerékpáros döntvénye, érdekei ellen is, kifürkészhetetlen lelki nyomásra. Tucatembernek tucatáru kell. Az a bizonyos bevezetett áru. És kész.

– Ha ez is szempont magának, akkor igaza van! – mondtam. – De hát csak kíváncsiságból is ejtsük meg ezt a próbát a két géppel!

Újfönt fölényes tekintetével találkozott szemem. Fölemelte karját, és az országút felé mutatott:

– Arra mutatta? Nem?

– Úgy van! Ez a szekérút egyenest kivisz a nagyútra, és akkor egyenest a HÉV mellett tovább. Egy aluljáró jön, ott megkérdi valakitől, merre hajtson a műút felé…

– Köszönöm! – kiáltással sapkája ellenzőjéhez kapta kifordított tenyerét. Kerékpárjára pattant, és elkarikázott.

Tényleg én nevettem utoljára. Mindössze nem a meghátrált ellenfél szemébe, hanem saját magamon. Ez a nevetés a megkönnyebbülés jókedvének hangja volt. Így vesződjem és törődjem többé közhasznú dolognak tényleg közhasznúvá tételével, és csináljak magamnak lelkiismereti kérdést belőle valaha! Hahhahaha!

Még egy utolsó, furcsa kegyelemdöfés is ért azon a síkon, hogy föltalálói, újítói becsvágy kísértsen valaha is.

Aránytalanul kiterjedt ismeretségi és baráti körömben van egy régi kártya- és ivócimborám. Foglalkozására nézve álhírlapíró. Mert bár állandóan újságírói körben élt és él, csakis a pálya ködös kezdeti éveiből tud fölmutatni néhány nyomtatott sort magáról és magától is. De dicséretére legyen mondva, azért fortélyos alkalmi munkával mindig fölszínen tartotta magát. Sőt, egész a butaságig jó pajtás volt, amellett, hogy mulatságos, eredeti fickó volt mindig.

Hát egy nap találkozunk Budán, az éppen újonnan és csak felében átkeresztelt Fehérvári útnál.

– Szervusz! Hogyan kerülsz ide?

– Megyek a HÉV-vel Budafokra. És te?

– Én is arra megyek, de villamoson.

– Ugyan! Gyere velem a HÉV-en!

– Nézd! Nekem… – kezdek szabadkozni.

– Ne okoskodjál! Ha akarsz látni egy neked való, őrült jó figurát, akkor kísérj el! – ragad karon mindjárt.

– Nézd, én most nem iszom, már évek óta, nem kártyázom már évek óta. Hasznavehetetlen vagyok rendes korhelyek közt, ahová te cipelnél.

– Ne marhulj! Nem erről van szó. Én hivatalosan megyek valahová, pénzt behajtani, egy rém érdekes helyre és egy rém érdekes alakhoz. Egy többszörösen megrögzött föltaláló az illető. A díjakat köll bevasalnom tőle. Elájulsz már a helytől, olyan érdekes!

– De hát hol vagy te alkalmazásban?

– Hol? Hát ismered Iksz Ipszilon ügyvédet? A bakkon játszott… Ő egyúttal hites szabadalmi ügyvivő is.

– Ismerem, ismerem. És?… Ő a gazdád?

– Ahh! Van neki egy jó elve. Nem hagy elveszni keresményt. Egy büdös vasat sem. Elajándékozza! Azt igen! Nekem néha idead egy csomó behajthatatlan költségszámlát. Csak úgy!…

– Szóval hiénáskodik? És engem falazni akarsz vinni? Ugyan kérlek!

– Dehogy, semmi szereped nincs velem. Én elintézek mindent. Csak mint író, látsz egy olyan pofát, olyan környezetben, amilyenre így csettintsz!… Így fogod csámcsogni!… Ilyet írsz róla!

Rávett, hogy tartsak vele.

Hát néhány állomással tovább mentünk a HÉV Albertfalvai kitérőnek hivatott helyétől, ahol nekem köllött volna leszállnom. Aztán valahová Budafok külső területére, vagy éppen a Rózsavölgy nevű, tündéri, kertes, villás kis domboldalra vitt utunk.

Már szőlős, gyümölcsös, sőt erdőnyúlványos táj fogadott bennünket. Végre ezen a kies helyen egy rozoga, régi épületre mutatott barátom:

– Ott lakik! És most ide fülelj! A te kedvedért megkerüljük a házat. Még jobb is hátul hatolni be, mert két mérges kutyájuk van elöl. Míg hátulról rajtaütésszerűleg is ott vagyunk a tornácon, ahol már biztonságban lélegzünk a kutyáktól.

– De mi ez? A nadrágom épségével fizessek neked ezért a látogatásért?… Süsd meg!

– Ne bomolj, kérlek! Gyere csak velem!

Megkerültük valahol a házat, és a hátsó felén, egy kiugró épületrész két ablakához vitt barátom. Nyár lévén, nyitva voltak.

Amint benéztem, hát pokoli rendetlenséget láttam. Olyat, amilyet csak én magam tudtam még összehozni egy lakószobában. Szerszámok, könyvek, képtelen alakú szerkesztmények. Összevissza, bútorokon, padlaton, polcokon, falon…

– Hű, az istállóját! – hüledeztem.

– Ebben dolgozik! – tájékoztatott barátom.

– És mi a találmánya?

– Találmányaa?… Találmányai! Egész tömeg van neki.

– És mik?

– Mit tudom én! Vasból fakarika, fából vaskarika. Amit akarsz!… Ide gyerünk!… Láttad! Ez a fontos!

Karon fogott, és cipelt a ház körül. Közben mégis eszembe jutott megkérdezni tőle:

– De hát miért az ablakon át mutatod meg nekem ezt a tanyát, ha bemehetünk az ajtón?

– Ja! Várj! Ezt nem mondtam meg! – állt meg velem barátom. – Én folyvást azt hangsúlyozom ennek az őrültnek, hogy a legfontosabb senkinek meg nem mutatni a találmányt, mert lemásolják. Hát most vigyelek be a szobájába magammal?… Te maradj a tornácon. Vagy… vagy… Gyere, majd meglátjuk!

Szerencsésen odajutottunk a tornácra.

Javakorú, még mindig szép, de láthatóan sok gond és munka megviselte asszony nézett ki egyik ajtón a tornácra.

– Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom! Itthon van X. úr? – mondta a ház urának nevét barátom.

– Itthon – felelte az asszony, és szenvtelen jártatta rajtunk sötét árkos szemét. Így tette hozzá: – De nem hiszem, hogy érdemes volt kifáradniok hozzá az uraknak. Tessenek parancsolni!

Barátom itt előbb bemutatott engem. Aztán így szólt:

– Ő csak elkísért. Nem viszem be magammal. Talán leül addig itt a verandán.

– Parancsoljon, kérem! – utalt szívélyesen nekem a hölgy a tornácon álló rozoga asztalra és nyomorúságos székekre.

– Tudniillik! – mondta barátom erre. – A nagyságos asszony és a gyerekei tulajdona itt minden. A ház, a szőlő, a bútorzat, az állatállomány. Nekem csupán a kötelességem, hogy a Szabadalmi Irodából fölszólítsam X. urat az elmaradt díjak fizetésére.

– Tessék csak! – bólintott az asszony. – Bár lefoglalnák és elvinnék az uram találmányait. Ha érnének valamit, akkor biztoson meg is tennék maguk.

– Ezt én nem vagyok illetékes megítélni, nagyságos, asszonyom! – szólt a barátom. Azzal szemszögletéből egyet vágott rám, és besietett a lakásba.

– Parancsoljon helyet foglalni! – kínált az asszony.

Aztán, amikor leültem, tétován, mintegy illendőségi okból ott maradt velem.

Az elég kellemetlen hatású szünetben megéreztem ennek az otthonnak visszás levegőjét.

Az asszony szólalt meg:

– Az uram elherdálta mindenét ezekre a találmányokra. Amit megmentettem, nem magamért tettem, hanem a gyerekekért… Ezekért!… Megbocsásson!

A tornác másik ajtaján kócos kislány bukkant ki. Utána csöpp fiúcska. Utána nagyobbacska borzas kislány. Majd még egy.

– Anyu! anyu! – sikították.

Amikor anyjuk bement utánuk, csönd lett. Márhogy csak a kacsahápogás, borjúbőgés meg madárdal hangzott a ház környékéről. Bennről pedig egy érces férfihang szavalatát hallottam, meg a barátom halkabb közbeszólásait.

Aztán kis idő múlva megjelent barátom.

Odarontott hozzám ragyogva:

– Minden rendben! Mehetünk!

– El se köszönjünk? – utaltam arra az ajtóra, ahol a ház úrnője tűnt el.

– Ugyan! Nem fontos! Usgyé! Jobb, ha mihamarabb távolodunk!… Majd aztán mondok még ezt-azt…

Én a vad házőrző ebekre gondoltam a gyors távozás kapcsán. Lehet, hogy barátom is. Mert hogy eddig az udvaron nem jelentkeztek. De jelentkezhettek. Hát használjuk föl a kedvező alkalmat a zavartalan távozásra.

Elhagytuk a házat.

Már túl a kert félig kidőlt kapuján kérdezősködtem barátomtól:

– Levágtad?… Ha egyszer nincs semmije?

– Hallgass ide. Ha már eddig velem voltál, most már maradj még egy órát. Lemegyünk ide egy kocsmába. Oda jön utánunk az ipse.

– Hagyd, kérlek, ezt a maszlagot! Nem érted, hogy én nem iszom? Most te bezsebelsz ettől néhány pengőt, és azt hiszed, én bedűlök neked? – mondtam.

– Nem hiszel nekem, szerencsétlen! – üvöltötte az égre mozdulatokban kétségbeesését barátom, csupán hangját mérsékelte: – Ha nem iszol, nem iszol. Vagy iszol málnaszörpöt. De nem vagy kíváncsi erre a pofára, akivel tárgyaltam?

– Na úgy, mérsékelten!

– Hát ez itt nem adott egy vasat sem nekem. Mert óvatos. Óvatos? Mert őrült. Azt hiszi, hogy összejátszhatom a feleségével. Érted? Hát ez egy szabályos töltelék a dili-hajlemből.

– Mi az?

– A bolondok háza, csibészül! Be is dugnák oda őtet, csak azért nem teszik, mert különben ellátja a gazdaságát, már hogy a feleségéét és gyerekeiét, amellett hogy a találmányain piszmog. Meg a botrány is visszatartja a családját. A keze már meg van kötve. A felesége, a gyerekei vagyonát nem pucolhatja el… Ellenben!…

– Mit ellenben?

– Ellenben van neki még gubája. Ebből úgysem lehet kicsipázni tőle. Én most bebizonyítottam neki, hogy egyik találmánya rögtön a piacra kerülhet. Vétek, ha nem újítja meg a díját, és átsiklik más kezébe… Gyorsan elő a gubával! Míg itt vagyok!… Érted? Megígérte, hogy idehoz két húszast a kocsmába. A nyugtát megkapja tőlem a helyszínen…

Nem állhattam ellen a kísértésnek, hogy ezt az alakot személyesen meg ne ismerjem.

Alig vártunk valamicskét a csárdában, már megjelent.

Mondhatom, az volt a legijesztőbb, ahogy ez a föltaláló külsejével, magatartásával szinte egy illemtani tanfolyam mintaembere lehetett volna.

Mindössze kopaszodni kezdő fejének fürtjei voltak kissé hosszabbra eresztve, mint általában szokás. De tekintete, mozgása csupa nyugalom, csupa szelídség, csupa értelem.

Kicsikét rezzent a szeme láttomra. De rögtön barátságosra változott.

Barátom így mutatott be:

– Őelőtte bátran beszélhetünk akármiről. Kartárs. Hozzánk tartozik.

– Ó, kérem! Hiszen nem forralunk itt összeesküvést. El is intézhetjük a dolgunk hivatalos részét mindjárt. Kapok öntől egy hivatalos nyugtát negyven pengőről.

A diadalmenet zászlóját bontják ki úgy és lobogtatják fönnen, ahogy barátom előrántotta tárcájából az előre megírt pecsétes nyugtát. Aztán átvéve a pénzt, harsányan még egy fél liter bort rendelt és szódát, az után a fél liter után, amit már megivott. Ugyancsak poharat kért a föltalálónak is. Az elfogadta, és letelepedett hozzánk.

A társalgás elég döcögve indult meg. Szép az idő. Ha nem szép, akkor nagy a sár erre. Jó ez a kis bor. Érti ez a sváb kocsmáros a dolgát. Miért nem iszom én?

Már ahogy vizsgáztattak, mért nem iszom, untam ezerszer elmondott saját érveimet hallgatni ebben a tárgyban. Már ahogy nyaggattak vele, hogy: csak egy kortyot ízleljek a kitűnő kövidinka levéből, azt is untam. Már az egész ellaposodott együttlétet untam. Mehetnékem nőttön nőtt.

Ám eljött a pillanat, mégpedig barátom ügyes közbenjárásával jött el, hogy a társalgásba pottyant feltalálónk legutóbbi találmánya.

Tanulmánynak szolgálhatott volna a rögeszmés osztályon, az elmegyógyintézetben, rögtön. Az egész szelíd, csöndes ember átalakult. Két szeme lobogni kezdett, mozdulatait mintha eszeveszett rugók rángatták volna. Vad indulatban hadrált, szavalt.

Voltaképpen beszédének egész tartalma egyetlen mondatösszetétel változataiból állt. Ő minden találmányával az emberiség ügyét szolgálja önzetlen, de ebben megakadályozzák!

Hússzor megcsinálta ugyanazt a mozdulatot, föltartott két tenyerével és széttárt ujjaival:

– …Én nem gyanúsítok senkit!… De hogy amögött nem egészen tiszta ügyek lappanganak, ahogy eltaposnak!… Távol áll tőlem minden gyanúsítás!… De hogy az én ügyeimbe mocskos kezek nyúlnak bele, az észlelhető, észlelhető tény…

Barátom csibészvillantásokkal, hunyorításokkal kereste folyvást tekintetemet. Hogy közben műkomolysággal és álérdeklődéssel ugrassa a föltalálót újabb szóförgetegekbe…

Majd szusszantási szünetekben vagy hatásos végszavak után következett az ivási alkalom.

Utoljára is egy óvatlan pillanatban ellógtam a társaságból.

Már esteledett.

A halványzöld égen pisla csillag erőlködött, hogy észrevétesse magát. Míg lenn ezer fénymása gyúlt ki a budai dombsorokon és a pesti síkon.

Egyszerre csak messzi, tompa surrogással óriás gépmadár röppent az égre és kezdett keringeni a főváros fölött. A gépmadár mellén tűzpiros betűvel: SCHMOLL PASZTA virított az esthomályba.

Íme, a másik véglet. Az utolérhetetlen cipőfénymáz ki tudja bérelni hirdetőjének a kor dicsőséges gépmadarát, hogy óva intse a társadalmat egy másik lábbelikenőcs káros hatásától, amivel boldogtalanok összetéveszthetik, és akkor megtörténhetik, hogy még egy fénymázfeltaláló lángelme kacaghat a markába sikerén, és számlálhatja ezreseit, ha nem millióit…

Valahol rádiózene hallatszott egy villa nyitott ablakán át, és a divatos kuplét énekelték:

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem!

Boldog belső kacagással gondoltam arra, hogy akad még harmadik eset is: én magam – aki nem kíván sem az egyik nyomorúságából, éppúgy, ahogy nem áhítozik a másik dúskálkodására sem.

Ötévi kifogástalan használat után túladtam a gépemen. Éber József vette meg tőlem. A fék rajta maradt a gépen azonmód. A történet ezzel az egyszerű ügylettel be is fejeződött itt.

Ám föltétlen hozzá kell fűznöm valamit.

Budapesten mindig van valami kedvenc kiszólás. Például: nagy kedvem van! Vagy: Isten vele, Mihály! Vagy: Mondja már. Stb…

Manap minden olyan dologról, ami leszögezhető tény, azt mondják, nincs mese! Vagy ugyancsak azt is, hogy: nincs vita!

Hát kérem! Itt van mese. Igen, maga a leszögezhető, hiteles valóság. Ellenben vita nincs. A mesével szemben.

Legföllebb egy kérdést szögezhetnek nekem. És ez az, hogy hát: a mai változott világban miért nem kíséreltem meg értékesíteni találmányomat?

Ezer és egy ok közül csak a legegyszerűbbet hozom mentségemre. Nem tudtam és nem tudom elképzelni azt, hogy ma, amikor a leleményesség gátlás nélkül működhetik, illetékes üzemek illetékes elméiben ne fordult légyen meg az én kolumbusztojásszerű ötletem. Hát minek kezdenék vele okvetetlenkedni?

Ezzel be is fejeztem!