Egy kézikocsi története

A kézikocsi gazdája tagbaszakadt, nagyon jóképű, göndör hajú, ragyogó fekete szemű férfi volt. Foglalkozására nézve kárpitos. A kézikocsi oldaláról kis pléhtáblán olvasható volt, hogyan hívják, és hol az üzlete vagy műhelye.

 

NEVENINTS JÁNOS

kárpitosmester

I., Pántlika utca 9.

 

A Pántlika utca Budán kanyarog, a Vároldal legalján. A kézikocsi szintén olyan zömök, arányos, jól megépített jószágnak tűnt, mint gazdája. Tölgyfából készült, a legidő- és vízállóbb fából.

Ámde tüzetesebb szemlélet mindjárt hibát fedezett fel a kocsin is meg a húzóján is.

Nevenints János a jobb lábára erősen bicegett. Ez rögtön megmagyarázta, hogy miért nem vonultatták be katonának, ilyen jól megtermett férfi létére.

A kézikocsi pedig furcsán bal felé farolt. Úgyhogy Neve nints kénytelen volt mindig egyet-egyet jobbra rántani a rúdján, hogy keresztbe ne tartson kocsijával az úton.

Gyártási hiba vagy későbbi baleset, vagy kopás nyomorította el a kocsi járását? Akármi! Nevenints már úgy megszokta, minden tíz lépés után rántania kell egyet a kocsirúdon, hogy bizonyára az útszélre rángatott volna egy egyenesen járó kocsit.

A Pántlika utcán elég sok az üres telek, és rozoga, öreg viskók mellett emelkednek modern, sokemeletes házskatulyák.

A 9-es számú ház ilyen egészen új, fölállított gyufásdoboz alakú épület, elég hosszú házsorba ékelődve.

A ház közepében nyílik, egynéhány lépcsőfok fölött, a kapu. A kaputól balra, alagsorban, de szép, nagy, világos ablakokkal és csak pár lépcsős lejárattal nyílik az utcára Nevenints kárpitos üzlete, illetve műhelye.

Mellette van a házmesterlakás, ugyancsak az alagsorban.

A kaputól jobbra, rémes magyarsággal: „Italház”-nak keresztelt csapszék cégére hívja a vendéget mélyére, és még egy bokorugrós, nemzetiszínű szalaggal körített szoknyájú honleány kacér kacsintása is csábítja le az italmámor ráadásának, „A menyecskéhez” felírással.

A kocsma mellett még egy lakás ablaka néz fel az utcára. Az ablakban papondeklitábla, és rondírással rajta:

 

Harmonika, gitár, zongora, hegedű

oktatást vállalok.

ANDORFFY KÁROLY

okl. zenetanár

 

Amikor Nevenints a ház elé érkezett, a következőt cselekedte:

Fölhúzta a műhelye vasredőnyét. Behatolt, és pillanat múlva egy mocskos, boldogult zsákkal bukkant ki az utcára. A kocsiját közvetlen a kapu lépcsője alá rángatta, és a zsákot mellédobva, először a kocsirakományt bedobálta a műhelybe. Majd a redőnyt lerántotta újra, és a zsákkal gyorsan megtisztogatta a kocsi kerekeit a sártól, hólucsoktól.

Akkor a kapunak betett félszárnyát kitárta, és a kézikocsit aránylag elég üggyel-bajjal bevonszolta, a lépcsőház két lépcsőjén föl és az udvarra szolgáló kis terasz két lépcsőjén le, hogy a fal mellé állítsa.

A keramittéglával kirakott udvar bizony rémesen szűk helynek rémlett még egy kézikocsi elhelyezése számára is. Tisztára úgy föstött a magasba meredező három bérhodály és egy egyemeletes magánház között, akár egy beomlott akna feneke.

A kézikocsi mögött pince, illetve óvóhely lejárata tátongott. Mögötte a porolóállvány már a tűzfal alatt állott közvetlen. És még egy terebély vadgesztenyefa is dacolt az udvarakna nyirkos homályával. És még a fa alatt, egészen a falig, egy nagy garmada fatörzs foglalta a helyet. És még azon fölül két nagy létra ágaskodott, a falnak dűlve, az udvaron. Nem számítva a kocsma udvari bejárata előtt fölhalmozott láda-, hordó- és demizsontömeget meg a zenetanár lakása ajtaja elé kirakott vackokat.

Hát itt hagyta Nevenints kézikocsiját.

Aztán nem ment vissza az utcára, hanem kinyitotta a műhelye udvari bejáratát, és ott hatolt be, hogy belülről gördítse fel a vasredőnyét.

Ugyanekkor a csapszék ajtójában két eléggé visszariasztó külsejű és nem tiszta józan pofa közül az egyik így szólt a másiknak:

– Nahát, itthon van már ez, az anyja tejit! Szevasz! Én megyek. Várj meg itt, míg megfordulok a kocsival. Negyedóra, félóra az egész… elkérem a kocsit!

A kárpitos éppen félrerugdosta a disznószőrös zsákokat a műhely szögletébe, és leült egy aranyozott XIV. Lajos-korabeli bútorstílust másoló székre. Cigarettát sodort bádogdóznijából, amikor bebukott ajtóján a csapszékből jött ipse.

Nevenints rávetett pillantása nem túl kellemes meglepetést árult el:

– Na, mi az, Vicispán? Be vagy kávézva? Korán?!

Így fogadta a kárpitos vendégét.

A Vicispán gúnynév úgyszólván kézből kínálkozó szójáték eredményeként ragadt a vendégre. Mert Viciánnak nevezték. Vicián Sándornak. És a házban viceházmester szerepét hanyagolta. Könnyen tehette. Tenyeres-talpas felesége és annak húga minden házimunkát elvégzett Vicispán úr helyett.

Sőt már négy gyereke közül a legnagyobb, a tizenhárom éves Sanyika, a férfimunkával is megbirkózott apja helyett.

Vicián itt-ott pénzes, alkalmi munkát elvállalt azonkívül, hogy feleségét és sógornőjét zsarolta. Egész nap ivott és politizált. A nyilas párt úgyszólván legmozgékonyabb pillérét tisztelhette a személyében.

A kárpitos gyanúsítására, hogy részeg, bambán, de fölényesen vigyorodott el:

– A nyomás még csekély, hülye apukám! Számít itt hat fröccs? – ütött a hasára. – Külön melót vállaltam a művésznőnek. Egy bödön kocsikenőcsöt hozok neki… a hentestől… Lehet kocsit is kenni azzal… hehehe!…

Vicispán kacsintott és röhögött.

– Nem bírsz egy bödön zsírt elhozni kocsi nélkül a túlsó sarokról ide a házba? – morogta a kárpitos. – Nem szívesen adom a kocsit. Ugat rám miatta így is a házmesterné, hogy hurcolom át a lépcsőházon.

– Szűnj meg! – legyintett a vice. – A művésznőnek nem pofázik vissza a házmesterné. Akocsi órabérét megkapod.

– Tőled? – vetett Nevenints utánozhatatlanul megvető szemet Vicispánra. De az rögtön rávágta:

– A művésznőtől. Kikötötte. Nemcsak a bödönt hozom. Konzervet is, két ládát… Csak rakja meg jól a spájzát. Majd ha jön Szálasi, jó lesz nekünk!

A kárpitos indulatosan akart valamit közbevetni a Szálasi név bedobására. De egyszerre vad sikoltozás akasztotta el szavát. Az udvar felől hangzott. Mind a ketten odafüleltek.

– A házmesterné – állapította meg a Vicispán.

– És fogadom, engem készít ki a kocsi miatt. Hallod? – ugrott fel a kárpitos a székről.

Azzal mind a ketten az udvari kijáratnak tartottak.

– Várj! Ne bújjunk ki! Halljuk, mit ordibál – hárította vissza Vicispán Nevenintset az ajtóban. – Elmaradtunk a légóból. Ne mutatkozzunk!

Így aztán a félig megnyitott ajtóból hallgatóztak ki az udvarra.

A házmesterné éppen a gőzfűtés kazánnyitogató vasdorongjával mért rémes csapásokat a Nevenints kézikocsijára, és ezt visította hozzá:

– Szétverem, szétverem, saját kezűleg ezt a büdös, ronda tragacsot. Ha még ma el nem viszi innét ez a kócdaráló gazember. Megfizeti nekem ezt a drága szoknyát, hogy elszakítom a nyomorult tragacsán? Itt mától fogva nincs helye! Innen elviszi! Innen elviszi! Innen elviszi!

A házmesterné szörnyűséges kifakadásainál előbb csak az ura tanúskodott. És ez így csitította:

– A kocsi nem akadt beléd. Másutt is elszakíthattad a ruhát, ha nem figyelsz, és nekimégy mindennek az udvaron. Ne ordíts, ne hatalmaskodj! És ne törd be a kocsideszkát! Megfizeted?

– Te pipogya Jankó! Ezen a szűk udvaron nincs helye fogatoknak. Csuda, hogy társzekeret nem engedsz elhelyezni itten!…

Így visongott férjének a házmesterné. Sőt, most már egyre szaporodó közönségnek visongta tovább.

Ugyanis az óvóhelynek ajtajából egyre-másra érkeztek föl a ház lakói. Szó szerint a háznak minden épkézláb lakója összecsődült az udvaron.

Hogy mi okból?

Az óvóhelyen előzőleg gyakorlat folyt. Mégpedig úgynevezett elsősegélynyújtási gyakorlat.

Erre szigorúan, büntetés terhe alatt meg kellett jelennie a ház lakóinak egytől egyig.

A ház parancsnoka aktív tiszt volt, őrnagyi rangban. Roppant szigorúan vett minden légó- és egyéb intézkedést. Többen keserves hivatalos hercehurca és bírság, sőt rövid szabadságvesztés elszenvedésével is lakoltak meg a ház lakói közül hanyagságukért vagy engedetlenségükért, amivel kutyába vették a háborús óvintézkedéseket.

Jelenleg az őrnagy úr nem jelent meg a gyakorlaton. Tudniillik egy nagy gyári üzemnek vállalta el legutóbb egyik fontos vezetői tisztét. Igazgató, vagy mint az akkori pesti tájnyelv elkeresztelte: Aladár, illetve ejtőernyős lett.

Az őrnagy félelmetes szelleme azonban itt a házban lebegett a gyakorlat fölött. A helyettesétől pontos jelentést várt. Sőt a helyettese felől is tájékoztatta magát a ház besúgóitól. Jelesen a házmesternétől.

A parancsnokhelyettes Amurszky Vera színművésznő lett. Indoka, hogy: legkevesebb pozitív elfoglaltságra tudott hivatkozni a lakók közt, és egészségi állapota, valamint szellemi fölfektetettsége – mint az őrnagy szövegezte meg – kifogástalannak nevezhető.

Amurszky Vera, igenis, a nagy Amurszky Lindának, a világhírű énekesnőnek és filmsztárnak édeshúga. Őt magát is majdnem fél világhír övezte. Többször vállalt már színházban, filmen kisebb szerepet szintén.

Amurszky Linda csak a filmen szép, az életben, mint köztudomású, kissé ripacsos és nem csinos nő. Angyali hangja és játéka avatta őt nagy csillaggá. Míg a húga, Amurszky Vera különösebb hang és játéktehetség nélkül csodaszép, majdnem megdöbbentően, félelmetesen szép hölgy volt.

Hát az ő kötelességévé tétetett, hogy: miután tanfolyamon kiképzést nyert, a ház lakóit bevezesse a légvédelmi, illetve jelenleg elsősegélynyújtási készség elméleti és gyakorlati titkaiba.

A művésznő egész estéket magolt, és a tükör előtt gyakorolta be ezt a meglehetősen száraz szerepet. Sőt gyakorlati felét a szobalányával, Ágival is átvette többször, hogy bele ne süljön a nyilvánosság előtt.

Ennek köszönhette a művésznő, hogy előadása ragyogóan sikerült. Az óvóhelyen, a padokon szorongó közönség megtapsolta, majdnem megújrázta előadását az életvédelemről.

És aztán a gyakorlati rész? Hát abból aztán más fejlődött ki, mint a hivatalos légvédelmi gyakorlat.

Utolsó számnak maradt az a föladat, hogy: meg kell játszani a gyakorlatban, hogyan emelnek egy tagjatört vagy sebesült urat vagy hölgyet a hordágyra, hogyan kötözik be sérüléseit, avagy ha csak ficamodást szenvedett, hogyan rántják helyre tagját, majd hogyan szállítják fel lépcsőn az illetőt sérülten.

– Tessék, ki legyen a sérült az urak közül? Vállalkozzék valaki! – így hangzott a parancsnoknő fölszólítása.

Nagy választék nem akadt férfilakókban. Hatan voltak mindössze. Azok közül is kettő elesett, szó szerint alaki hiba miatt.

Az alagsorból csak a házmester és a zenetanár volt jelen. A csapláros vidéken járt borért. Felesége kiszolgált. Lánya, egy gyönyörű teremtés jelent meg kisdiák öccsével. A kárpitos megrendelést szállított igazoltan, és a vici, aki nyilas volt, egyszerűen elmaradt családostul.

A földszintről a varrodásné ura a harctéren küzdött. A varrodásné eljött lányostul, és két kisasszonyát is elhozta. Az őrnagy a gyárban tartózkodott, és felesége beteg volt. Klein, a fűszeres, munkatáborban sínylődött, feleségének az üzletben kellett lennie. A szomszéd férfiszabó szintén katonáskodott, csak feleségével és lányával képviseltette a családot.

Az első emeletről az ügyvéd, dr. Jáger, aki különben közismert volt nyilas érzelmeiről, magával hozta unokabátyját is. De ez csak fél embernek számíthatott. Méter magasságot meg nem ütő törpe lévén. Kegyelemből tartották a háznál, és alkalmazták az ügyvéd irodájában, és röstelkedtek miatta.

Ugyancsak odafáradt az első emeletről Weinberger Ármin, a visszavonult divatárus és dugárus. Viszont ő százhúsz kiló súlyú és vesebajos egyén volt. Felesége támogatta jártában.

Szomszédjuk, a bárónő őméltósága oly göthös, öreg hölgy volt, hogy a liftből is sok volt neki a lakásba átpihegnie. Gondozónőjét küldte le.

A második emeletről, a mérnökéktől két hölgy, a nyugalmazott pénzügyigazgatóéktól az özvegy és sógornője, a bankkönyvelőéktől három lányka, az órásnak a felesége és cselédjük jött le.

A harmadik emeletről a művésznő és Ági, a szobalánya, a tanáréktól két hölgy, a szomszédjaikból is csak nő, és a negyedik emeletről úgyszintén csupa nő vett részt a gyakorlaton.

A ház ormán kulipintyónak csúfolt műterem és hozzá tartozó lakás gazdái is csak nőkkel képviseltették magukat. Munkatáboros volt az ott lakó fiatal festő is és házaló lakója is.

Hát a parancsnoknő fölszólítására az ügyvéd könyökkel odabökött jó barátjának, a zenetanárnak hasába, és szólt:

– Itt neked a legesedékesebb, hogy fiatal kis növendéklánykák megszédítése miatt letöri a derekadat valami hozzátartozójuk. Tessék, veled tartsunk egy főpróbát! Ajánlkozz!

– Kérem, uraim! Több komolyságot! – vetette közbe a művésznő. Majd Andorffyhoz fordult: – Nos, vállalja a szerepet, művész úr?

– Egy föltétellel – felelte a zenetanár. – Ha nem férfiak kezelnek! Rajtam ne markolásszanak férfimancsok, mert idegesít. Hölgyektől boldogan tűrök mindent. Majd aztán cserélünk. Visszakezeljük őnagyságáékat!

Általános vihogást támasztott a zenetanár az egybegyűltek közt. És összevissza beszédet, elméskedést, évődést.

Az ügyvéd dörgött újra közbe:

– Na, kezdjük hát! Rogyjál össze, és nevezd meg, mid tört el? Várnak engem az ügyfelek. Ne lopjuk itt az időt!

– Tessék parancsnoknő, rendelkezzék! – emelte föl karját Andorffy. Mire a művésznő utasította:

– Hát vegyük, a sípcsontja törött el. Arról könnyen felhúzhatja a nadrágját, és megejthetjük a kötözést, hordágyra emelést, elcipelést. A hölgyek közül lesz szíves kegyed és kegyed és kegyed működni közre a gyakorlatnál…

Öntudatlan vagy tudatos kajánságból mutatott a művésznő három nőtársa közül a második emeleti órásnéra? Talán önmaga sem állapíthatta meg.

Az a tény, hogy ebben a pillanatban összeomlott az összejövetelnek legparányibb komolysága is.

Az órásné rémisztő, vicclapos testi arányokkal rendelkezett. Az hagyján, hogy elhájasodott. De akkora potrohot növesztett magának, hogy rövid, vaskos két lába szinte eltűnt alatta.

Mivel pedig izgékony, mozgékony, aránylag fiatal teremtés volt, amellett végtelenségig bizakodó, gyermeteg lelkiségig hiszékeny és közlékeny, hát úgyszólván a kirakatban vívta meg szörnyűséges harcát kövérségével. Orvost, masszőrt, gőzfürdőt, kártyavetőnőt, régi naptárakban hirdetett csodaszereket, falusi boszorkányok kuruzslását, mind mozgósította hája ellen, szó szerint meghajlíthatatlan eréllyel és egy napilap rikoltó megszövegezésével az órásné.

Ennyi nő együtt! Még szórakoztatóbb összejövetelnél is elkerülhetetlen a kuncogás, vihogás, fülbe súgdosás. Csak úgy, semmiségek fölött. Hát ha még valami csemege akad a vigadásra.

Hát ha még ilyen! Akadhat-e elemi erő, ami megfékezi a nőknek mohóságát, irgalmatlanságát, ha egy társukon mulathatnak?

Ahogy az órásné kerek, pufók ábrázata először rémületre torzult a parancsnoki rendelkezésre, és aztán rögtön büszkévé lett, hogy igenis, kiszemelhették őt légóteljesítményre, és rá, azon nyersen, kétség tükröződött szeméből: vajon megfelelhet-e a megbízásnak?…

Hát az egész női sereglet már ezen repedezni, pukkadozni kezdett a kacagástól. Többen szájukba dugták zsebkendőjüket, hogy ki ne prüccentsék ellenállhatatlan hahotázhatnékjukat.

A parancsnoknő és minden hivatalos fegyelem állhatott ott a feje tetejére! Ha egy csomó nő, egy csomó fiatal lány kacagásra ilyen tápot nyer? Akkor kacag!

A zenetanár szintén kékült-zöldült, amint balett-táncos mozdulattal felemelte egyik lábát a levegőbe, és ilyen szavak kíséretében hanyatlott a pince fala alatt álló padra:

– Engedjék el, hölgyeim, hogy a piszkos talajon essek össze. Vegyék, hogy a pad a föld. Így könnyebben hozzám férnek! Parancsoljanak!

Puff! Ezt a megjegyzést sem az órásné teljesítőképessége ellen irányította a zenetanár. De hát mindenkire így hatott. Mivel az órásné mozdult meg buzgóan, jóhiszeműen először, hogy az Andorffy fuszeklijét lehúzza a sípcsontjáról. És hát elképzelni is képtelenül nevettetőnek tetszett, hogy az órásné ugyanezt földig hajolva teszi meg hordóhasával.

Így is fél keze, ennél a padra való mérsékelt lehajlásnál is, többször odakapott pocakjához, hogy benyomja, és ezzel elősegítse gutaütéses görnyedését, amíg az Andorffy szőrös lábára tekeri a kötést.

Hogy nagyobb legyen a megvihogni való ellentét, az órásné társa a műveletnél a kocsmárosék liliomkarcsú kislánya volt.

Valami, valami kis önfegyelmezést még mindig termelt a gyülekezet.

A művésznő parancsnoki szava még némi hatással hasított bele a zsivajba:

– Őrizzük meg, kérem, a komolyságot… Tessék odafigyelni a műtétre!…

Akkor borította el végleg a gyakorlatot a nyílt derültség árja, amikor a kötözés után Andorffyt a hordágyra kellett emelni, és fölvinni a lépcsőn.

Andorffy a kötözés alatt élethű nyöszörgést, sziszegést eresztett meg. Ezt éppen az órásné találta édesnek, akinek keze alatt szenvedett, és ő fakadt bátor, őszinte kacagásra.

Nosza! Alkalom, hogy az elfojtott viháncolhatnék kiutat nyerjen. Az egész óvóhely harsogott egy pillanat alatt.

Most aztán a hordágyra emelés művelete jött. Amint a zenetanárt hónaljától és két lábától átemelte a padról az alacsony hordágyra három ápolónője. Köztük hangosan szuszogva és hangosan kacagva az órásné. Amin a társaság most már szinte megvadulva, sikoltozva, lökdösődve vihajgott.

A parancsnoknő is megadta már magát. A szobacicával egymásnak dőltek, úgy nevettek.

Más hang, mint ez, ide már nem férkőzhetett.

Azazhogy mégis!

Mint valami zordon ellenvarázslat hatalmában, a házmesterné egyetlenegyszer sem prüsszintette el magát. Sötét, epés, fenekedő képpel figyelte a történteket.

Éppen most vigyázta a házmesterné férjét, amint az is az általános hangulatnak engedve, szívből röhög a zenetanár kezelésén.

A házmester elsodródott neje mellől. Éppen azért, mert neje többször rászólt előzőleg:

– Ne adj rossz példát te magad itt. Ne vigyorogjál minden sületlenségen!

A házmesterné megkerülte a gyülekezetet, és férje mellé furakodva, ezt süvítette a fülébe:

– Tisztában vagy vele, hogy az őrnagy úr megparancsolta nekünk, okvetlen rögtön a gyakorlat után felhívjuk a szobájából, a gyárban, és jelentést teszünk neki, hogy rendben folyt-e le? Hogy viselkedett helyettese? Hát tessék! Mi ez? Nyilvánosházban sem viselkednek így!

– Ugyan – legyintett a házmester. – A gyakorlatot elvégzik.

– Igen? Hát én most itt hagylak, csak vigadozz ezekkel, és telefonálok! – indult a házmesterné. Mire ura megszeppenve akarta visszatartani, és somfordált utána csitítólag, békítőleg föl a lépcsőn:

– Hallgass hát ide, őrült marha, te! Ki kezdte a viccelődést idelenn? Nem a nyilas testvéred, a doktor úr? Őt is befújod az őrnagyodnak?

– Nincs szavunk, majd én befűtök nektek! Nyakunkba kerülhet, hogy te is a piszkos zsidóbérenceknek falazol a házban, akik így viselkednek, és le akarják járatni a hivatalos intézkedéseket, és kinevettetik a házirendet. Majd az őrnagy úr ellátja a bajukat… Jézus, Mária!

Ez a teljesen összefüggéstelen sikoltás a házmesterné dühtajtékzó ajkát akkor hagyta el, amikor a férje békítgetése alatt visszafordult, de továbbhaladt, és a kárpitos kocsijának rúdjából kiálló vaspecekben elszakította szoknyáját.

Közben az óvóhelyen lezajlott egy hölgynek bekötözése és hordágyazása. Ez már megközelítőleg sem szolgált olyan mulatsággal, mint a zenetanáré, és gyorsan végbement.

Amurszky Vera, a gyakorlatozást berekesztve, a parancsnoknőből újra művésznővé vedlett át, és a gyülekezet mögött felhatolt az udvarra.

A kárpitos és Vicispán feszülten hallgatta az udvaron rögtönzött tárgyalást.

Vicispán röhögött, és oldalba bökdöste Nevenintset. Azt viszont sokkal jobban megdöbbentette és megrökönyítette az udvaron folyó vita, semhogy kedélyesen kívánta volna fölfogni.

A kézikocsi ellen zúdult tulajdonképpen az egész ház.

A bárónő gondnoknője kontrázott legelsőnek a házmesterné zokszavaiba:

– A méltóságos asszonynak két perzsáját piszkította össze kocsikenőccsel ez a taliga, hogy alig tudtuk kitisztíttatni. A bejárónő a porolásnál véletlen rátette a kocsira a szőnyegeinket. De hát való-e az, hogy ilyen szűk udvaron, ahol az egész ház porol, egy ilyen mocskos taliga álljon?

– Már csak kerülgetni is sok ezt az embernek, a szőnyegekkel megrakodva, ha porolni jön! – kottyant bele a varrodásnő lánya. – Ez igaz! Miért nem tartja a műhelyében vagy a ház előtt ez a kárpitos?

– Na, mert a műhelye ajtaján be sem fér, és az utcán félti, hogy ellopják – mondta az órásné szolgálója –, de én is azt tartom, hogy az ilyen szekérnek másutt a helye. A lépcsőházat is összemaszatolja, míg áthozzák ide.

Így csaknem minden hölgy ellenségesen nyilatkozott, a házmesterné teljes diadalára, a kézikocsiról.

A házmesternét ez úgy a ház női népe iránt hangolta, hogy már el is ejtette azt az imént még oly ádázul fortyogó szándékát, miszerint az őrnagy büntetését zúdítja a házra. A kézikocsin kitölthette minden rendszabály-eszelősségét és bosszúvágyát.

Így szólt:

– Az őrnagy úrnak jelentést kell tennem a gyakorlatról még ma! Hát én teszek róla, hogy ez a büdös, ronda jószág innen, az óvóhely ajtaja mellől, ahol a közlekedést akadályozza, el legyen távolítva!

– Hol akadályozza ez a közlekedést? – förmedt nejére a házmester. – Ilyenekkel ne gyere elő az őrnagy úrnak… Nem? Doktor úr? Mit szól? – fordult az ügyvédhez.

Az első ellenvélekedés a kézikocsi mellett szinte hökkent csöndet teremtett.

Az ügyvéd jogtudósi nézetét akarta hallani a ház.

Jáger doktor harákolt és szólt:

– Ha valóban légvédelmi vagy életvédelmi szabályt sértene ennek a kocsinak ittléte, akkor rövid úton el volna pakolható innen. De hát ez nem egész könnyen bizonyítható rá. Hely marad az udvaron az óvóhelyre való lemenetelhez elég.

A nők hada csalódottan, sőt csüggedten fészkelődött és pusmogott.

– Na! – vakkantott a házmester lesajnálólag nejének.

De hát az ügyvéd fölemelte karját, mint aki további szót kér:

– Ellenben várjunk! Akinek teljes joga van diszponálni a ház udvara fölött, az a háziúr. Ha ő nem tűr meg az udvarán egy közkellemetlenséget idéző tárgyat, bármikor eltávolíthatja.

Itt az ügyvéd jelentős pillantást vetett a házmesternére. De ebben a pillanatban érkezett föl a parancsnoknő, illetve a müvésznő, férfias pizsamanadrágban, hosszú szárú szipkából cigarettázva és Ágival, mint egy szoknyás szárnysegéddel, az óvóhelyről.

A férfiszabónő naivan közbevetette:

– Hát itt van a művésznő, teljhatalmú házparancsnokhelyettes, és állandó összeköttetésben van a háziúrral, tehát ő szóljon neki a kocsi miatt.

– A művésznő befolyása egészen más irányú a háziúrral – jegyezte meg rosszmájúságát nem is leplezve az ügyvéd. – Maga az őrnagy, az más.

– Miről van szó? – érdeklődött a művésznő.

De senki sem tájékoztatta egyelőre.

A házmesterné szintén leplezetlen gyűlölséget rezegtetett hangjában, amikor közbeszólt:

– El van intézve! Én megmutatom, hogy az őrnagy úr rá fog parancsolni a háziúrra: takaríttassa el innen ezt a tragacsot!

– Hogyhogy parancsolni? Észnél vagy? – vetett rosszalló szemet nejére a házmester. De az visszamérte őt dacosan, miközben visszavágott:

– Én észnél vagyok! Te nem vagy annál!

– Hogy érted ezt, ha szabad kérdeznem? – ment bele az eszmecserébe nyilvánosan a házmester, szokása ellenére. Mert már rühellette, sokallotta neje zsarnokoskodását, és dühbe jött.

A kíváncsiság csöndjébe azonban az ügyvéd szava vágott:

– Úgy érti, kedves házmester úr, a maga felesége őnagysága, hogy a háziúr mint kikeresztelkedett zsidó, nemigen fog a mai viszonyok mellett egy magas rangú katonával kikezdeni.

– A viszonyokat hagynánk ki! – szólalt meg itt Weinberger, a leszerelt divatárus. – Azok már változtak, és változni fognak! De hogyan?

– Boldog ember maga, hogy bízik hitsorsosai jövőjében! – vetett az ügyvéd olyan szemet a hatalmas termetű divatárusra, hogy az tiszta öklelésnek számított.

– A politikát a politikusokra hagyjuk! Ez légó-összejövetel! – rikkantott közbe a zenetanár. – Parancsnoknő! Oszlassa föl ezt a légvédelemhez nem tartozó kézikocsi-forradalmat!

– Én már megtettem! – szólt a művésznő, és eléggé indulatreszketve fűzte hozzá: – A magánügyeimre tett szemtelen megjegyzéseket pedig kikérem magamnak! És a zsidózás szerintem is kimegy hamarosan a divatból! Gyerünk, Ági, föl! Nem vitatkozunk!

Úgy tűnt, ezzel a puskaporos mozdulattal vagy befejeződik, vagy új változatba csap az összejövetel.

De nem ez történt.

Az ügyvéd törpe unokabátyja, idétlen hangján, váratlan így rivallt rá az őt nagyságban ötszörösen meghaladó divatárusra az ügyvéd mellől.

– Mióta lett olyan kényes maga, hogy nem bírja a zsidózást?

– Hallgass! – förmedt le az ügyvéd rokonára.

Későn! Későn!

Weinberger a komoly válasz helyett lefelé nyújtotta dupla tokás nyakát, mintha a földön keresné a hang tulajdonosát.

Egyidejűleg az udvar zengeni kezdett a hahotázástól.

A házmesterné sápadozott, dúlt-fúlt. Mégiscsak úgy döntött magában: meg fogja telefonálni a ház parancsnokának ezt a minden hivatalos komolyságot nélkülöző gyakorlatot, és ennek keretében elintézi a kézikocsiügyet is!

Ezen szavakkal ment be a házmesterlakásba:

– Fogadhat velem bármibe bárki, hogy ez a kocsi nem lesz itt holnap, és még egy ilyen zsinagóga sem lesz!

A kárpitos összerezzent az ajtóban.

Vicispán már szintén alábbhagyott a kedélyeskedéssel. A kézikocsi neki is hozzátartozott a jövedelmi eszközeihez. Fejét vakarva mondta:

– Csak már szétoszolna ez a banda az udvarról, hogy kihúzhassam a kocsit. Mert képes hazatoppanni az őrnagy, és ez a piszok nő tényleg ráveszi, hogy ki kell dobni a kocsidat az udvarról. Mit lehetne itt csinálni?

– Majd meglátom! – vont vállat Nevenints rosszkedvűen és elmélyedten.

– Látod? – karattyolt tovább Vicispán, kinézve az udvarra, a lépcsőházban vonuló lakókra, és a szüntelen búgó liftet hallgatva, ami előtt sort álltak a felső emeletiek. – Látod, ha belépnél a nyilaspártba, amit én neked egy nap alatt elintézek, ez mind nem történne veled. Így is nyilasnak tartanak már mindenütt, mert velünk látnak mindig sülve-főve. Hehehehehe! Csak mi, nyilasok, nem tartunk nyilasnak. És én a sapkám megenném most is, hogy te ezekhez az aljas zsidóbérenc cocolistákhoz tartozol, a házmesterrel együtt. Pedig látod, már a felesége a házmestert is megpuhította nekünk. Már itt-ott hogy be nem hozza a pártba hozzánk. Holott a házmester öreg vasas, és még nemrég is járt a bújhelyeikre velük. Már itt úgysem lesz többet zsidóvilág. És a házmesternének van igaza. Ha te belépsz hozzánk a pártba, akkor a házmesterné ilyen kicsi lesz előtted, mint előttem. És az őrnagy, akár puszipajtásod. Hát gondold meg!

Ez alatt a darálás alatt a kárpitos agyán körülbelül az húzott végig, mint egy tibeti imagép szakasza:

„Majd Ági megmondja, mit tegyek! Mert mit tudom én, hogyan álljak ezekkel? De majd Ági megmondja nekem, mit tegyek. Mert én nem tudom, hogyan álljak ezekkel a házban? Azért Ági majd megmondja…”

Arra a bizalmas, unszoló bökésre, amit a kárpitosnak Vicispán a véknyába helyezett el most, Nevenints marka kiszaladt a zsebéből, megragadta Vicispán vállát, és bár enyhét taszított rajta, Vicispán messze tántorodott tőle:

– Menj már a francba, dolgodra, a kocsival. Kell, vagy nem kell?

– Ez a feleleted? – morogta hirtelen elsötétülő ábrázattal Vicispán. – Szerencsétlen marha! Ha a németek megnyerték a háborút…

– Mivel? Hogyan? Mikor? – vágott közbe ezúttal ingerülten Nevenints.

– Vannak ezeknek olyan fegyvereik, amiket…

– Nem vesznek elő, most sem, amikor a harctéren az oroszok is, az angolok is verik őket!…

– Kis buta állat, te! Hát ezt készakarva teszik a németek. Mindenütt elfutottak, elbújtak előlük az angolok, a bolsik, hát most előreengedik őket, hadd gyűljenek össze, és akkor egyszerre reccs, a nyakukba!… Kvakk! Végük!… És itt Szálasi lesz az úr!… De ez még előbb lesz. Hitlernek már beköpték, hogy itt csak az segít!… – szavalta Vicispán tűzzel.

– Menj már a kocsival! Menj! Menj! – tuszkolta kifelé az udvarra a kárpitos.

A lépcsőház már elcsöndesült. Vicispán némi zokszavak kíséretében tényleg rászánta magát a kocsi elvontatására.

Nevenints hallotta, amint a lépcsőházban hangos szóváltás ered meg a házmesterné és Vicispán között. De ez is elült.

– Pusztítana el az Isten benneteket! – motyogta magának egyedül a kárpitos. – Az őrnagy? Ha ezt rám készteti? Kész vagyok! Csak Ági kell ezt nekem elintézze!… Megyek!… Ági tanácsot ad!… Ági segít ezen!

A kárpitos lehető nesztelen, a lift mellőzésével surrant fel a lépcsőn a harmadik emeletre. Ott becsöngetett a művésznő lakásába a konyhaajtón.

Ági helyett azonban fogadott szakácsnő nyitott ajtót. Ideges volt, maszatos volt, a kövér keze csöpögött valami folyadéktól:

– Jó napot! Ágicával akarok…

– Ajjaj, mit akar vele?

– Én a vőlegénye vagyok.

– Jó, hívom!

– De bent ne hangoztassa, csak azt, hogy a kárpitos akar beszélni vele.

– A kárpitos? Hívom… Üljön le itt valahol.

A konyhában rettenetes készületnek szinte orkánja tombolt. Fazekak, lábosok gőzölögtek a gázon, sütemény illata párállt a sütőből. Vagdalódeszkán, darálókon, potyolókon működtek itt. Nyers húsok bűzöltek és fűszerek.

Dehogyis akadt itt üres ülőhely a kárpitosnak. Kicsit kábultan, megilletődötten, elbátortalanodva várta, hogy a szakácsné harsány rikkantásokkal előhívja a szobacicát a lakásból.

Ági is rém izgultan szaladt ki:

– Jaj! Jancsikám, irtó rosszkor jöttél. Bolondokházát nyitottunk. Nyolc vendéget vár ez a dög. A születésnapja van. Azt mondja: a huszonnyolcadik. Igaz! Huszonnyolcra veszi ő ezt a sok palit!… Mi kell?

– Te! Nagyon fontos! A házmesterné most már el akarja, talán még ma, vitetni velem a kocsit az udvarról. Az őrnagyot másztatja rám… hogy légvédelmi okból ne állhasson a kocsim lent. És hova tegyem?

– Ez baj! Az őrnagy?… Ez vadállat!… De azért gondolod, hogy a házmesternének elég, izé… befolyása van arra, hogy?… Egyél ebből a puszedliből!

– Az ügyvéd, talán hallhattad is, lent azt állította, hogy az udvarral a háziúr rendelkezik. A kocsi pedig nincs az óvóhely útjában!

– Ez fix?… Nesze, egyél ebből a vacakból is!

– Ez fix!

– Akkor hiba nincsen! A méltóságos vén kuvaszt arra vesszük rá, amire akarjuk. De ma este bajos vele társalogni erről. Itt reggelig lesz a ricsaj. Velem se igen találkozhatsz, hacsak föl nem jössz ide… Egyél ebből is! Ne!

– Hát mikor? – firtatta a kárpitos tele szájjal, majszolva a csemegét, amit a lány szájába nyomott.

– Gyere holnap, úgy délfelé. Tán fönt lesznek már. Mert úgy van, hogy holnap vidékre kocsizunk, hozni holmit a birtokról… Most pucolj! Kiáltanak!

Belülről úrnője kiáltotta a szobacicát, és a konyhába szolgáló csengőt is berregtette nagyobb nyomatékul.

A háziúrnak névjegyén, nemesi korona alatt, ez díszelgett:

 

szabadpércsi GARA FERDINÁND

kormányfőtanácsos,

az Ingatlanforgalmi Rt. vezérigazgatója

 

Gara kormányfőtanácsos második feleségétől vált el már. Az első többszörös nagyapává tette őt. A másodiktól is mondhatott magáénak két nagyobbacska gyereket.

Szóval, ahhoz képest, hogy mintegy hét háznak és két üzemnek, valamint földbirtokoknak birtokosa, lehetett több családja és több otthona is.

Amurszky művésznőhöz való gyöngéd barátsága nemrégen keletkezett. Viszont egyre erősbödött. Nemrégen húzatta át, többek közt, a művésznő bútorait.

Nevenints húzta át. És az áthúzás ideje alatt fejlődött ki komoly szerelem a kárpitos és Ágica, a művésznő szobalánya között, kedves párhuzamban.

De Ági akaratából viszonyukat titkolták a házban és mindenkitől.

Ági, amikor a művésznő felfogadta, annak bizonyságára, hogy ő nem hord a lakásba férfibarátot, és nem jár ő maga sem senkihez, egy regényes történetet talált ki és tálalt ki a művésznőnek.

Vőlegényét halálos szenvedéllyel szerette, és az őt viszont. A harctérre vitték szegényt. Ott elesett, vagy fogságba esett. Ő hírt vár róla és visszavárja. De ha nem jön vissza soha, akkor is csak őt fogja szeretni örökké, és senki más nem pótolhatja szívében.

Hát ezek után a művésznőnek Ági nem állhatott elő hirtelen azzal, hogy Nevenints kárpitost a házból babájának választotta.

Nevenints fölzaklatottsága mindenesetre elmúlt, amint lefelé baktatott a lépcsőn. Ha Ági vette kézbe kézikocsija sorsát, akkor az jó kézbe jutott!

Begubózta magát műhelyébe, és egy kis rendet teremtett abban.

Sürgős munkája nem akadt egyelőre. Épp aznap szállította el nagyobb megrendelését. A kapott pénzt számlálta át újra, és osztotta be magának a hétre.

Így lepte meg őt a Vicispán, másodmagával, Kozák Karcsival.

Kozák is iparosmesterséget hanyagolt el mint hivatalszolga. Kényelmes állásában reggel héttől délután háromig működött. Azután a „Menyecske” ölébe vetette magát, nyakalta a fröccsöt és politizált. A nyilas párt szép elveit vallotta szintén.

Nevenints úgy keveredett bizalmas barátságba ezekkel az alakokkal, hogy filléres snapszlit játszott velük naponta a „Menyecské”-ben.

Hatalmas jókedvben törtek rá.

– Ide süss! Ezt kaptam a művésznőtől. Mert ma kivételesen a születésnapjára lettem udvari szállítója! – tartott egy tízest a kárpitos orra alá, s azután zsebre gyűrte. Hogy a másik tízest lendületesen átnyújtsa Kozáknak: – Ezt ő kapta a művésznőtől, csak azért, mert ott volt velem segíteni, felhordani a szajrét.

– Ezt bontsd ki – vigyorgott Kozák, a tízest szerelmesen simogatva két ujja közt.

– És most a java! – rikkantott a Vicispán. – Én már ezek után nem bírtam volna pofával, hogy még ahogy megegyeztünk a művésznővel, a te kocsidért is levágjam. De hát megszólalt mellette ez a csinos szuka, Ági: „Hát a kocsiért, művésznő, a kárpitosnak ne folyósítsunk valamit?” – „Adjon nekik az ő számára is tízet! – mondta erre a művésznő –, születésnapom van…” Ne, te gazember – nyújtotta Vicispán Nevenintsnek a tízest. – Ez aztán uzsorabér a kocsidért. Csak a szobalánynak köszönheted. De gyanús is vagy nekem, hogy búbolgatod.

– Mi? Jóba vagy vele? – hunyorgott Kozák Nevenintsre. – Úgy essen ki az a disznó szemed?

– Úgy essen ki a tiétek! – vágta rá a kárpitos. – Úgy essen ki!

– Hogy igen! Érted, te marha? – röhögött Kozákra Vicispán. És a Kozák szemét eltakarta tenyerével: – Fogd is be, hogy ki ne ugorjon a fejedből. Azért szökik ez a disznószemű a snapszlitól, azért nem iszik egy fröccsnél többet soha, azért smucigoskodik, azért nem eresztett be záróra után minket soha a műhelybe, mert a szobacica suttyan le hozzá éjjel. Büdös gazember, a tízesen is osztozik a lánnyal.

Nevenintset mind kényelmetlenebb szorongás környékezte. Most megragadta mellén kabátostól, ingestől Vicispánt:

– Te! Az orrodat ledörzsölöm a falon, ha ok nélkül rágod annak a lánynak a tisztességes fenekét!

Vicispánnak a szeme ijedten révült a kárpitosra.

De a szája idétlen röhejét és karattyolását nem szüntette meg ez.

Az iszákosok szenvedélyük vonalán csoda fortélyosak tudnak lenni.

– Bizonyíthatsz, hogy nem Ágicáddal élitek közös kasszán a világotokat! – hadarta. – Idd meg velünk ma a művésznő születésnapjára és egészségére a tízest.

Nevenints, miután úgy szoktatta még ezeket a jellemmentes alakokat is, hogy adott szava szent, pillanatig összevonta sűrű szemöldökét, úgy mérlegelte, mi legyen a válasza?

Hát ma megrendelése elszállítva. Ma Ágihoz úgysem férhet, csak hajszás percekre, néhány szóra, a konyhában. Ma talált pénz ez a tízes. Szégyen, hogy ezekkel a csirkefogókkal szereztessen ő magának olyan borravalót, amit ők érdemelnek meg, és ne részeltesse belőle őket.

– Rendvicsek – eresztette el Nevenints a Vicispán ruháját mellén. – Amíg ebből a tíz ficcsből futja, én fizetek!

– Hujha! – üvöltötte közbe Kozák. – Három lityi csopaki, három nagy szóda. És még vissza is kapsz két pengőt. Gyerünk! Te vagy a császár! Még itt állsz?

– Lassan! – szólt erre Nevenints. – Én nem dűtöm magamba éhomra a szeszt. Van egy kis jó császárhúsom, megkínállak benneteket is.

– Hát ez ma a pillanatnyi elmezavarból, hogy egyszer rendesen iszik, átment az időszakiak osztályára! – állapította meg Vicispán, aki többek között elmegyógyintézetben, vagy mint ő nevezte, dilihajlemben is ápolóskodott, a saját bevallása szerint, de rossz nyelvek szerint őt ápolták ott magát, mégpedig a bűnözők osztályán.

Kozák hirtelen rongyos télikabátja feneketlennek tűnő zsebének fenekén kezdett kotorászni.

Végre-végre, nagy üggyel-bajjal kihámozott kabátja zsebének szájából, néhány reccsenés árán, egy tekintélyes hosszú, henger alakú bádogdobozt.

– Jujj! az anyád! – ordított rá a Vicispán. – Ezt a konyhából emelted el?

– Nix trallala! – rázta fejét Kozák.

– Ezt pedig, öregem, azonnal vissza! A szobalányt nem fogod tolvaj hírébe hozni! – szorult ökölbe fenyegetően Nevenints keze.

– Észnél légy! – kiabálta Kozák, hátrálva a bádogdobozzal: – Én a konyhába be se tettem a lábamat. Csak Vicispán. Nyilatkozz!

– Hát te loptad? – ment neki Nevenints Vicispánnak. – Te lopsz a szobalány rovására?

– Kérhetek egy szót? – harsogta eréllyel Kozák. – A hentestől, a raktárból csórtam ezt, amíg Vicispán rakta a kocsit velem.

– Szóval az én terhemre? A hentes engem fog gyanúsítani – bődült el Vicispán.

– Hajjaj! és te nem bírod ki? – röhögött Kozák.

– Nincs kedvem miattad a Markó utcába kerülni! – tiltakozott Vicispán.

– Eredj már, hülye állat! – förmedt ekkor szinte szaktársi szigorral Kozák a vicire. – Mit bizonyíthat rád a hentes? Én lehetnék csak a tanúja, akit nem is ismer.

– Csinos kis társaság! – röhögte el magát Nevenints is végre.

– Úgy is van! – mondta Kozák. – Mit ugrál ez? És te? Kit sajnálnál, a hentest, ezt a csibészt, aki többet árul a pult alatt, mint felül? Vagy őtet, Vicispán testvért? Csak ne vágjon ő pofákat rám! A Markó utcában éppen évfordulóra sétálna be a sitibe!

– Dögölj meg! – zárta le a szóváltást Vicispán. – Muti csak, milyen konzerv ez?

Hárman kezdték vizsgálni:

– Ee… várjatok! – nyögte Vicispán, mint a legműveltebb. – Tonfi-fich-fiss in cel!… Fiss! Ez hal!… Elő csak valamit, amivel fölbontjuk!

A kárpitost a konzerv bontogatása közben erkölcsi aggályok lepték meg:

– Én úgysem szeretem az olajos halat. Egyétek. Én a császárhúst nem adom…

– Ide figyelj! – ripakodott rá komolyan Nevenintsre Vicispán. – Ha én zabálok a tiedből és ebből a halból… nézd, milyen pompás fehér húsa van… akkor vagy eszel te is velünk, vagy teszünk a borodra is meg rád is. Válassz!

– Úgy is van – bökött rá Kozák.

Hát Nevenints kis tétova után kötélnek állott.

Rettenetesen bezabáltak a kitűnő tonhalból. A bádogdobozzal Kozák kiment az utcára. Fölfeszegette egy csatornalyuk rácsát, és elúsztatta a dobozt… A bűnjelet eltüntette.

És amikor visszajött a másik kettőhöz, szellemesen így nyilatkozott:

– Na, ha eddig féltetek, most már csakis a leggyorsabb élve boncolással állapíthatja meg a hentes, hogy a hala bennünk van. Döglött hal pedig szintén szeret úszni, de nem vízben. Gyertek, mert megveszek egy fröccsért!

A szokott fröccsök helyett Nevenints egy liter bort kért és nagyszódát, úgy csináltak maguknak fröccsöket a nemes snapszlijáték közben.

A kocsma néhány esti vendége befutott. A csaplárné és gyönyörű kislánya horgolták kiszolgálás közben a téli meleg ruhát a harcosoknak, és megtárgyalták a jegyeket, a feketeárakat, rémhíreket, mint rendesen.

Azaz, ma külön beszédtárgyat teremtett a bérház előtt burrogó-surrogó, dudáló gépkocsik nagy forgalma.

Alapos szapulás alá vették Amurszky Vera művésznőt meg Gara kormányfőtanácsos háziurat, minden szempontból. De főleg abból, hogy micsoda házrengető dáridót csapnak, a hadigyászos és sorállásos világban.

És zsidóztak-zsidóztak netovábbig.

Az agg, delirium tremenses ipariskolai igazgató, a csapszék legelőkelőbb és legállandóbb vendége, ötezredszer elmondta, fennkölt és zordon hangon, páratlan elmésségét:

– Békében csak a francia négyesben alakítottak sort rendes polgáremberek! Ez a különbség az akkori és mai viszonyok közt.

– Irtsák ki a zsidókat, akik mindent fölszippantottak a polgárok életteréből maguknak, és visszatérnek a békeidők! – vágta rá a nyugalmazott iktató, az igazgató rendes asztaltársa. És amikor elkönyvelte az úgyvan-okat és ezaz-okat, fölkapta kisfröccsét: – Szevasztok! Éljen Szálasi!

Nevenintset, mint az iszákosok tájnyelve mondja, hamarosan elkapta a gépkerék.

Ha már az ő borát itták, ő is meg akarta inni belőle a maga részét. Egy szokott fröccs kellemes zsongást gerjesztett idegein. Azonfölül, hogy szomját oltotta vele. De az ital további kártékony varázslatának már ellenszegült. Most megadta magát neki. És ennek hatása úgy jelentkezett, hogy már észre sem vette, nincs sem önuralma, sem öntudata birtokában.

A literes üveg kiürült. Nevenints hozatta a másikat. A második is kiürült. Az asztalra került a harmadik.

A társai, az edzett két iszákos, szinte kéjjel állapította meg a snapszli közben, Nevenints akadozó nyelvén, szokatlanul széles mozdulatain és ki-kimenet enyhe tántorgásán, hogy ez egyszer, ahogy a csibésznyelv mondja: a palit behúzták a csőbe.

Elérkezett azonban az az időpont, amikor a kis lebuj forgalma, záróra előtt jóval oda csappant, hogy a szép csaplárné már nem tartotta érdemesnek a virrasztást a csekély fogyasztásért.

A söntésasztal előtt már egyetlen hullarészeg toprongyos egyén horkolt, az asztalra borulva. Az utca alkalmi kihordója. Egy félkegyelmű.

Ezt a szerencsétlent néha ki sem lökték a csapszékből. Hagyták, hogy aludjék ott reggelig. A nyitásnál, a takarításnál használhatták a kocsmárosék, egy féldeci pálinka tiszteletdíjért.

Ezenkívül már csak a snapszlizók lármáztak a csapszék sarkában.

– Bezárok, urak! Fejezzék be! Szedd le, Ilonka, az asztalokat! – hallatszott a kocsmárosné megföllebbezhetetlen utasítása a kártyaegyüttesnek, ezúttal erélyesen.

– M-m-megyünk! – válaszolt szófogadóan a kárpitos.

A szavai úgy jöttek már a szájából, mintha valami idegen, ismeretlen nyelven akadoznék. A székén előre és oldalt imbolygott, amint a kártyapaklit az asztal közepére csapta, és vigyorgott bambán.

Az ital minden jellemre másképp hat. A tagbaszakadt kárpitost mennyei jóérzésben, angyali jóságban, elérzékenyültségektől itatott mélázatban tartotta a mámor.

A két társa közül a nyápic Vicispánt az ivás kapcáskodó, vad, szertelen dúvaddá tette, míg Kozák afféle bölcselői és társadalomtatarozó magatartást kapott a szódavizes bortól, akinek agya szédületes hatóerejű eszméktől forrong.

– Édes nagysád, kérem! – metszette a sűrű levegőt Vicispán éles szava. – Hol tartunk még a zárórától! Fogyasztottunk, és fogyasztunk annyit, hogy itt ülhessünk! Kérünk egy…

– Nincs több, Vicián! Fáradt, álmos vagyok. Igyanak másutt! Ilonka! Szedd le náluk is – mondta kurtán-furcsán a csaplárné.

– Hagyjátok! – makogta Kozák. – Ez az átka a mai berendezkedésnek is. Egy alsó sorsú, izé, alacsonyrendű, rendületű ember, teljesen aszerint kell forogjon…

Ilonka, a kocsma gyönyörű tündére, fehér kacsóival bátran kapkodta lefelé ezalatt az asztalról az üveget, poharat. Úgyhogy a részeg Vicispán mindig későn kapott oda Ilonka műveletét megakadályozni. Csakis a saját poharát sikerült kézben tartania, amit a lány édes gúnymosollyal hagyott neki:

– Kötelesek kiszolgálni, kisasszony! Eljárásnak ez piszok, engedje meg! Maradj, Nevenints! Te sánta lific! Nem megyünk.

Vicispán nyavalyás alakjáról, ahogy poharát szorongatva, megrögzött székén, az Ellenszegülés nagy szobrát lehetett volna megmintázni.

A kocsmárosné már baljóslatú szemet vetett oda. És két szép karja olyanféle mozdulatra egyengetődött, mint ahogy nehézsúlyú birkózók a mérkőzés lebonyolítása előtt kezet ráznak.

De ebben a percben nyílt a kocsmaajtó, és három egyén zúdult be rajta.

Nem részegség, hanem valami jelentős intézkedés lázának lendülete érzett minden moccanásukon.

A csaplárné, amint megismerte őket, egyszerre csupa nyájasság, csupa szolgálatkészség lett. Elibük szaladt. Kezelt a vendégekkel:

– Jó estét! Hogy vannak? Értekezletről tetszenek? Három kupica barackot és kispohár szódát?… Ilonkám! Ilonkám! Ilonkám!…

Ilonka a Vicispánék asztalára már az új vendégek megpillantásakor egyszerűen visszahelyezte az üveg- és pohárgarmadát. Most futott.

Kozák háttal ült a kocsmaajtónak, hát a nagy mozgadalom hirtelen megértése után harsányan felemelte hangját:

– Micsoda gezeresz? Á… hja?… Jöttek?… Hát ide hallgassatok! Itt a mai berendezkedés átka. Mi fogyasztunk, de mert alacsony társadalmi rétegbe tartozunk… hát mindenféle…

– Mit vered a pofád? – ripakodott rá Kozákra Vicispán: – Kajlingerék jöttek be!

E pillanatban szerencséltették az újonjöttek a sarokasztalt pillantásukkal. Vicispán hanyatt-homlok kijózanodva várt feszülten székén erre a pillanatra. Most tenyerét magasba lökve, félig felugorva székéről, a vendégek felé hallatta üdvözletét:

– Harc! Éljen Szálasi!

A Kajlingernek nevezett, magas, szőke, erélyes, szép vonású egyén, éles, nyugodt és nem túl elragadtatott pillantással fogadta a köszöntést, csak alig billentve tenyerén…

– Szevasz, testvér! Harc!

Kozák kis híja, hogy föl nem borult székestül, amint Vicispán példájára hátraarcot csinált, tenyérlóbálással és köszöntéssel:

– Kitartás! Éljen Szálasi!

Csak Nevenints nem vett tudomást a nagy mozgadalomról egyáltalán. Boldogan, hülyén vigyorgott a székén.

Vicispán minden moccanásán látszott, hogy elemébe került, fölvillanyozódott, szereplési ingerei fogannak, szeretne odakapcsolódni a másik asztal érdekkörébe. De egyelőre nincs mód rá, nincs ürügy rá. A másik asztal vendégei ügyet se vetnek a sarok testvéreire. Összehajolva fontos dolgot tárgyalnak.

Vicián mindenesetre szónoki hangharsogtatással fordult a kocsmárosnéhoz:

– Kapunk, nagysád, egy fél… egy litert tessék!

– Ilonka! Egy litert az uraknak! – rendelkezett kurtán a csaplárné.

Nevenints vigyorgott, és azt akarta kérdezni, hogy: „iszunk még?” De közben akként fogalmazódott meg benne, hogy „Ivás lesz még?” Hát végül is ezt motyogta ki:

– Iszás?

– Iszás? Hühühü! Iszás? Hallod? – röhögött Kozák. – Mi az, hogy iszás? Iszás!

Vicispán arcán eközben fura gonoszság torzult. Egyetértő kacsintást akart váltani előbb Kozákkal, amint így szólt, sokkal hangosabban, semmint csak az asztalával akarná közölni:

– Tulajdonképpen erről a sánta lificről te se, én se, senki se tudja, ki fia, ki bornya. Falusi ez? Városi? Hunnan való vagy tulajdonképpen, Jancsi?

– Hejjejej, én aztán sehonnan! Így, ahogy mondom! – sóhajtott Nevenints.

Vicispán újfent Kozákra vágott szemmel és feltűnő hangossággal, mint valami vallatást, úgy folytatta a tökrészeg Nevenints kikérdezését:

– Hogyhogy? Hogy érted? Szíves légy és meséld… De szevasz! Igyál előbb!

Nevenints nyúlt a pohárért. Magába dűtötte a bort, és egyszerre váratlan sírásra torzult az arca.

Kozák hangosan röhögött. Vicispán hökkenten vont vállat. Ilonka, aki ott állt az asztaluk előtt, kíváncsian is, szánakozóan is érdeklődött:

– Mi baja? Megbántották?

– A kórság! – nyilatkozott Vicispán. – Azon bőg, hogy honnan való. És azt mondja: sehonnan! Hát te! Nevenints! Ne primadonnáskodjál! Meséld, honnan való vagy?

– Jó! – törölte könnyét Nevenints. – Nektek elmondom! Tudjátok, én a templomajtóból való vagyok…

– Félrebeszél! – rikkantotta Kozák, és vad röhejétől a falak szinte beomolni készültek.

– Ez bolond! – biccentett rá Vicispán is. – A műhelyben is kereszt lóg a falán és vagy tíz szentkép. Izé!… vak… izé… vallási tébolya van… vagy mi.

Nevenints a röhejre újabb elérzekenyülési rohamot kapott:

– Én hazudok? – zokogta. – Én? Hát engemet ott leltek a Rózsák terének templomajtójában, csak akkor másnak hívták, Szegényház téri templomnak…

– Pfuj, hát – harsant bele újra Kozák röheje – talált gyerek vagy? És ezen bőgsz? Hány zsidó aranyat adna azért, hogy rábizonyítsák, hogy nem az apja és anyja fia, hanem az utcán lelték… Huhahahaha!

Eközben az egész csapszék figyelme a kárpitosra összpontosult. A három vendég is abbahagyta értekezését és odafülelt.

A kocsmárosék gyönyörű Ilonkája adott hangot a közkíváncsiságnak:

– Mit rontja viccekkel a levegőt, és bántja őtet? Érdekesebb, amit mond!… Bár mesélné!

– Hát kezdd az egészet, mit szenteskedsz? – förmedt rá a Vicispán a kárpitosra, a közhangulatot buzgóan kiszolgálni akarva. – Ott találtak, és?…

– Ahogy anyám szült! Mint kisbabát. Egy újságpapíron. Csak azt terítette alám. És egy kutya feküdt mellettem. Augusztus volt, meleg volt. Énnekem mind elmesélte utólag egy öreg ápolónő a kórházból. Mert odavittek. És nagy-nagy izé… ramazuri volt… hogy anyámat kinyomozzák… A kutyát eleresztették utána… De nem akadtak nyomára sem… Erről az újságok is írtak. Megvan a kórházban, az ápolónőnek… mutatta nekem…

– Bámulatos! Ki hallott ilyet? – susogta őszinte megilletődéssel a gyönyörű Ilonka, és odament a zokogó Nevenintshez, belemarkolt göndör, sűrű, fekete hajába. – Na és mi lett magával, Jancsi? Folytassa hát.

– Hát semmi! – folytatta Nevenints. – A lelencbe tettek. Ott nem volt nekem rossz, mert mit tudtuk mi, apróságok, hogy jobb sors is van? De aztán kiadtak falura, valami kegyetlen, vén banyának. Az vert, koplaltatott meg dolgoztatott. Én meglógtam tőle… Nem bántottak érte… Aztán már egy kárpitosnál inasnak szegődhettem… Ott nem volt baj. A gazdám rendes volt, csak cuculista. Mindig az Istent szidta, és azt mondta… Nincs Isten! Hol van az? Az csak agyrém… Hát én pedig tudom, hogy van! Azt is a sorsomból. Azt is most tudom!…

– Mondom! Egy kicsit nincs ki ennek mind a hatra! – dünnyögte a társaságnak Vicispán. Mert már nagyon is sokallotta a kárpitos népszerűségét, részeg szavai komoly hatását, a nevetség helyett. És főleg Ilonka kegyét irigyelte tőle.

– Ne zajongjon! – szólt rá a kocsmárosné Vicispánra. – Hadd vallja ki ez magát! Na, mondja csak, Jancsi?

– Mit mondjak? Nincs mit több! – bóbiskolt már félig-meddig Nevenints.

– Hát a lábát hol törte? Valamit egyszer említett, hogy katonáéknál vagy mi? – érdeklődött Ilonka.

– Nem! Azt inaskoromban katonák törték el puskatussal!

– Hogyan? Hogyan? – kérdezték többfelől.

– Én még inas voltam. De kifejlődtem, kis bajuszom nőtt már. Akkor volt az első kommün. A segéd mellettem, mint egy macska, hitvány növésű volt. De ő már szolgált mint Lenin-fiú, és járt vidéken, mit tudom, miket csinált… ha igaz!… Felhúzták a Gyűjtőben, és kifőzték az üstben a csontját is…

– Phü ha! Még utóbb kisül erről, hogy!… – vetette közbe Vicispán.

– Ne zavarja, testvér! – förmedt rá az enyik nyilas vezető Vicispánra.

– Igen! – bólogatott Nevenints. – Amikor már a rumunyok bent voltak Budapesten, vagy izé, éppen kivonultak már, hát a műhelybe egyszerre betoppant egy hekussal két tollas katona, egy tiszt, és rögtön neki a segédnek, csihé, puhé, ütik és viszik. Én akkor jövök be egy vödör vízzel. Megragad engem is az egyik katona. Én rúgkapálok: „Mit akar? Inas vagyok!” – „Inas?” Olyat csapott a bokámra a puskatussal, hogy összeestem. Úgy hurcoltak magukkal, fél lábon ugrálva. És öt napot tartottak bent, és vertek, felkötve, míg kiderült, hogy csakugyan semmi részem nem volt nekem a vörösöknek a cselekményeiben… A gazdám, az megszökött. Én vezettem az üzletet a feleségével… De már nyomorék maradtam, mert nem gyógykezelték idejében a zúzódást. És mit szenvedtem?… Hanem!… Hanem most tudom ebből, mi az Isten keze és akarata. Most vinnének a harctérre!

Hökk! Ebben a társaságban ez a kijelentés csuda veszedelmesen puffant el. Háborúimádók előtt poltrohonságot dicsérni!

A kocsmárosné is, lánya is, megszeppenve nézett össze.

Vicispán sietett kihasználni a helyzetet. Kellő fontossággal húzta ki magát, és így szólt:

– Hát azért elég tréfli alak vagy, hogy a hazádért már nem töretnéd el a tagodat! A pártba sem tudjuk behozni. Hallani sem akar másról, mint zsidóbarátságról!… Ez az, testvér! Meg kell ezt mondani!

A nyilasvezér szép haramiaképén kis borulat húzott át, amint Vicispánról Nevenintsre és Nevenintsről Vicispánra nézett. Aztán így hozta meg határozatát a helyzetről:

– Az ilyet, mint ez az ember, hagyni kell, testvérem. Lehet ilyen-olyan-amolyan, de az nem néz ki belőle, hogy nem tiszta lelkű! Vigyék haza!

Nevenints közben összeroskadt a széken, és horkolni kezdett.

Mint ahogy egy szervezet, mint az óra, italmérgezetten is berendezkedik szokott járására, Nevenints a téli hajnal homályában már fölébredt.

Megrázkódott! Rettenetesen rosszul érezte magát.

Agyán fájó kábulat. A gyomra émelygő, kilúgozott a sok szokatlan, esti szesztől. Öntudatlanságba visszavágyás, megsemmisülni vágyás!

Ez a rendes, zákányos lelkiállapot nyomta vissza a kárpitost párnájára, álomba kóválygó eszmélettel.

Már-már meg is adta magát! Nincs sürgetőbb dolga. Folytatja az alvást, legalább jobban megszabadul ettől az undok macskanyavalyától.

„Sohasem iszom többet! Sohasem iszom le magam ennyire többet!”

Ezt hajtogatta magában Nevenints. És egy hatalmasat, rá másikat, harmadikat és még vagy ötöt trüsszentett.

Közben a szeme rátévedt gyalupadjára és a gyalupadra kirakott órájára, meg penicilusa meg zsebbenvalója mellett észrevette levelestáskáját, két vékony, zöld mozijegy társaságában.

A kárpitos, mintha kést döftek volna a hátába, úgy hányta fel magát fektéből ülve. Majd ledobta két lábát is fekhelyéről a földre, és úgy, görnyedve, szemét a gyalupadra függesztve, bámult merően, sötéten, meg-megrángva, sőt egyet-egyet nyögve a belső gyötrődéstől az ágy szélén, ahogy visszaidéződtek torzan, fantasztikus távlatokkal éjjeli emlékei.

Első kép. Elalhatott részegen a „Menyecské”-ben, mert durván rángatják és röhögnek. Megkapja Vicispán karját, hogy a csontja megropog, és a vice fejbe vágja dühös ordítással.

Második kép. Már fölocsúdott félig, és előtte a szép csaplárosné és lánya állt mosolygóan, nyájasan. A csaplárné ezt a két mozijegyet kínálja neki. Így:

– Nézze, Jancsi! Ezt a két jegyet a körzetvezető úrtól kaptuk magának is a moziba. Gyönyörű német filmhez szól. De magának, szegény feje, úgy tudom, nincsen senkije, akit elvigyen magával. Elég egy jegy is.

Hát erre ő bárgyúan, aljasan, kikotyogja:

– De van nekem! Édes, áldott kis szívem! Hozzám jön még az idén, ha Isten segít!

– Tyű! A másik két részeg lurkó diadalröhejek közben gágározik erre a csaplárnénak és lányának:

– Ági! A művésznő szobalánya a cucikája! Sunyi, ravasz tolvaj ez! Lapít, és leszedi lábukról a tyúkokat!

Erre ő felugrik dühösen:

– Te! – ordítja a Vicispánra.

De ott áll előtte az édes, mosolygó Ilonka.

– Hagyja, Jancsi, őket! Mit törődik velük? Tegye el a jegyeket! Fogja!

Na, erre ő előveszi levéltárcáját, és részeg, ügyetlen markából a földre hull le úgy, hogy az Ági fényképe messze repül a tárcától.

Kozák fölkapta a fényképet és körülmutatta:

– Itt van! A szobacicuska! Hahaha! Tessék!

Harmadik kép. Juj! A legkínosabb!

A kocsma hátsó ajtóján hatoltak ki az udvarra. Ő hajszát indít Kozák és a Vicispán után a síkos, friss hó behullatta udvaron. Egyszer orrára is zuhant. Persze hogy a fényképet akarja visszaszerezni!… Már rövid dulakodás is lezajlott hármuk között, és a fénykép kezében van újra, a mozijegyekkel együtt. De akkor a házmesterné visong a lépcsőházból:

– Mi van itten? Lófuttatás? Megmondtam, hogy az üzleten át nem ereszthet ki senkit, senkit éjjel, csak a kapun! Fönt is ricsaj, lent is ricsaj!

Nahát, aztán a nagyobb handabandát leszereli a Vicispán magyarázata a házmesternének, főleg a körzetvezető urak és mozijegyek hangoztatásával. De hát rémes-rémes! A művésznő szobalányának nyílt cégérezésével is!

Így támolyog be végre odvába. És ott még ilyen részegen is baljóslatú riadozás közepette rogyik vackára.

Nevenints dühében és kétségbeesésében legszívesebben széttépte, szétmorzsolta, megette, lenyelte volna Kajlinger körzetvezető két propaganda mozijegyét.

A végszükség, a szorongatottság egészen bizarr távlatokat nyit a mentség iránt.

Nevenintsnek egyszerre az az eszméje jött, hogy rögtön készülnie kell, és átmennie Pestre, mégpedig a szerkesztőségbe, a fényképész utasítása szerint, korán délelőtt, és szereznie egy lappéldányt, még a nyilvános kihordás előtt, amelyik az ő képét tartalmazza.

Ez sokat, nagyon sokat fog hárítani azon a botrányon, hacacárén, amit Ági, sőt a művésznő, sőt még a háziúr is csaphat afölött, hogy ő a ház veszedelmei, a nyilasok előtt föltárt bizalmas titkokat!

Hogyan képzelte Nevenints? Ági és a művésznő és a háziúr egymás fején keresztül reszkető kíváncsisággal és fölajzott szenzációszomjjal nézik a kézikocsis fényképet a képeslapban, amit ő diadallal nyújtott át nekik, és ezzel feledésbe, melleslegességbe kallódott a mozijegyek kipattantotta titok.

Sebbel-lobbal mozgott, öltözött Nevenints, és üzletére kiakasztva a táblát:

 

Mindjárt jövök

 

elrobogott át Budáról Pestre.

A szerkesztőséget aránylag könnyen megtalálhatta, hiszen a bérpalotának mintegy fele homlokzatát foglalta el rajzos, színes, két embernagyságú figurákkal ékeskedő plakátja.

Egy órát kellett várnia azonban a kárpitosnak, míg a szerkesztőségbe jött a fotós.

De nem ment egy fröccsre, mint máskor, a kocsmába. Megrázkódott az undortól, a szesz gondolatára is. Az utcán ténfergett inkább, és szedte elkényszeredett tagjaiba a téli hideget.

Végre beállított a szerkesztőségbe. A fotóst valóban ott találta.

Elég barátságosan fogadta Nevenintset. Odaszólt egy gépelő kisasszonynak:

– Rézi, lelkecském! Nincs nálad egy lappéldány? Adjad oda ennek a derék embernek!

És amikor a kisasszony kivett fiókjából egy vadonatúj lapot, és átnyújtotta a kárpitosnak, a fotós saját kezűleg kívánta megmutatni neki a képet a lapban, kedélyesen, szívélyesen.

Ám abban a pillanatban, a szerkesztőség másik szobájában, egy fiatal, hosszú fürtű munkatárs rohant át, a főszerkesztő párnás ajtójú szobájából hatolva elő, és lelkendezve rikkantotta:

– A fotós azonnal a főszerkesztő úrhoz!

A fényképész:

– Várjon! Rögtön! – szólt rá Nevenintsre, és ugrott befelé a főszerkesztő színe elé.

Nevenints, bár már megtalálta, megnézte a kézikocsi-képet, a saját nevető arcával, sőt a kocsma nevető közönségével, engedelmesen várt a fotósra.

Percek múltán jött csak ki. De hát az iménti kedélyes, szívélyes arculata eltűnt. Ingerültség, idegesség rángott a fotós ábrázatán.

És amint megpillantotta a kárpitost, tiszta őrjöngés tört ki rajta:

– Megvárt? – ordította. – Tűnjön el, maga barom. Magáért kapok orrot! Mit vigadott nekem a kocsijánál?… Tűnjön el!

Szegény Nevenints egyik ámulatból a másikba zuhant. Mi baja ennek a pofának vele?

De már a másik szobában is kitört a hirtelen érthetetlen balhé, ahogy a pesti csibésznyelv szövegezi.

A lap vezérkara vonult ki, a tördelőszerkesztővel az élén, és nyomukban a főszerkesztő üvöltve, dührohamoktól rángatózva.

– Úgy van! Ennyire nem bízhatok meg bennetek, mint taknyos, vásott kölykökben! Gyalázat!

– Máskor azért csaptál már, kérlek alázattal, ilyen lármát, mert bele mertünk szólni a cikkednek szövegébe. Hogyan igazodjék el az ember? – feleselte főnökének bátran; nyugodtan a tördelő, kijövet.

Míg a főszerkesztő, ahogy a kocsiverseny kocsisa hajtja a többesfogatot, hadonászva hatolt ki szintén munkatársai mögött, és harsogta:

– Rosszhiszeműség is lehetett ez! Vagy átfutni a cikkemet, vagy a fotót megmutatni nekem. Tönkretettetek! Kiröhögtettek a város, az ország előtt, hogy vigyorgó pofákkal húzatok egy kocsit, és a cikkem ezt rabszolgamunkának bélyegzi. Állítom, hogy rosszhiszeműség is lehetett ez.

– Ezt visszautasítom! – feleselte a tördelő.

Míg az a fiatal, hosszú hajú munkatárs, amelyik imént a fotóst berendelte, mintegy indulatlevezető-elvezető útért szorongva, hirtelen odamutatott a főszerkesztőnek Nevenintsre:

– Ez volt! Ez a röhögő állat!

– Minek röhög maga, ha szamárként taliga elé fogják? Az istenfáját magának! Gyöngeelméjű? Az istenfáját magának!… Legalább ne mutatkozzék! Kotródjék dolgára!

A szerkesztőségi altiszt megragadta Nevenints vállát, és kipenderítette az ajtón. A képes újságot elejtette. Ezt utánahajították a folyosóra, a sapkájával együtt.

Az árva Nevenintscsel forgott, hintált a Körút, amint leért, és meg-megállt révedezni.

Valahogy már megértett mindent. És most már nem volt tisztában, mit érjen kezében ez a vacak képes újság? A kép a komor hangú cikkénél fogva vicclapos hangulatot kelt, és a kép vicclapos hangulatúvá teszi a cikket.

Nevenintsben hirtelen az a gondolatsor fakadozott föl, vad harag örök tüzétől átvilágítva:

Ez az átkozott kézikocsi az oka minden bajnak. Nemhiába utálja az egész bérház! Tán babona tapad hozzá, hogy szerencsétlenséget hoz mindenkire.

Ha a kézikocsival nem jön Pestre, nem veszi le a fényképész. Ha a kézikocsit nem viszi Vicispán, nem rúgnak be a borravalóból. Ha nem rúgnak be, nem fecsegi ki az Ágival való viszonyát!

Most aztán kerüljön az Ági színe elé, megint csak ennek az átkozott kézitragacsnak érdekében, és bonyolítsa tovább a házmesterné és háziúr közbejöttével ezt a rémes, kínos halabalát.

Nevenintsre olyan düh jött rá, hogy azt gondolta:

Hazamegy, veszi a szekercét, és szétdarabolja forgáccsá ezt a büdös, ronda tragacsot. És majd szerez egy olyan keskeny, ügyes kis kocsit, esetleg triciklit, ami beférjen műhelye ajtóján, és álljon ott.

Hát igen! Még a kézikocsi gazdája is elpusztítására tört.

És a kavargó események központja, a nyomorú, balra húzó kézikocsi ott szomorkodott az udvaron. És azt kérdezhette volna:

– Ugyan, ugyan, ugyan már! Hát kinek tudok én véteni? Ha nem mozgatnak, hát moccanok én?

A porolók még csattogtak az udvaron az erkélyekre, folyosórácsra rakott szőnyegeken. Egy makacs ószeres énekelte már harmadszor szerelmi fölhívásnak szójátszható:

– Ó-szeres!-ét, az udvar lármája közepette.

Nevenints éppen jókor kukkant ki az udvarra, hogy saját magáról és ügyeiről nyerjen értesülést.

A házmesterné tárgyalt ajtója mellett a csaplárnéval.

A csaplárné valami mentőkörülményt említhetett a kárpitos politikai magatartása mellett, mert a házmesterné így felelt neki:

– Ez? Vörös ez, fiam, színtiszta hupivörös. Tán nem is szocdem, mint az uram volt, hanem kommunista. Nem törik le a bokáját Horthy-bakák senkinek csak úgy műkedvelésből.

– Gondolod? – szólt a csaplárné.

– Mi az hogy! Még a ronda kocsija is balra húz! Hehehehehe! Az ügyvéd testvér mondta róla.

Nevenints nesztelen nagyobb rést nyitott lakása udvari ajtaján, hogy jobban hallja a csevegést.

Most két újabb hölgy szegődött kettejükhöz. A szabóné és a tanárék rokona.

Úgy látszik, ezeket nem akarták bevonni a nyilas politika rejtelmeibe, mert a házmesterné egyszerre így szólt:

– Ők még nem hallották a szenzációt. A művésznő kis lotyójának a kárpitossal van, ezzel az alamuszi betyárral, izéje…

– Nekem bevallotta az éjjel részegen. Azaz kiszedték belőle a vendégeim. A lány képét hordja tárcájában, és el akarja venni! – mesélt a csaplárné.

– Jól mulatok! – picsogott a házmesterné. – Elveszi? Amit ad! Neki is ad a kis szotyka meg másnak is.

A kárpitoson vad méreg tombolt erre a szemtelen, becsmérlő hangra, édes Ágija ellen.

Sőt ez még fokozódott, mert itt a hölgyek ismeretlen okból hallótávolon kívül vonultak az udvaron ajtójától. De annyit észlelhetett azért, hogy a csaplárné védi, míg a többi nő csepüli Ágiját, és vihognak, tudósításokat cserélnek róla.

Nade Nevenints tisztában volt, ha kiront és nekikront? Csak ő marad alul. Asszonyok hegyes nyelve ellen nincs fegyver.

Lapult és emésztődött.

Ági, amikor összebonyolódtak, elismerte a kárpitosnak, hogy nem első szeretője. A vadregényes harctéri vőlegényt vetette itt is Ági védőpajzsul maga elé, aki miután eljegyezte már őt, könnyen eltévelyítette a valláserkölcsös ártatlanságától.

De aztán több férfi nem volt életében! És a kárpitos lesz a második, az egyetlen, az utolsó.

Nevenints érezte, hogy nehéz, hosszú idő lesz most neki a műhelyben délig várni, amikorra Ági jelezte, hogy fölmehet a kocsi miatt. Nyűglődni fog csak!

Egyszerre gépkocsidudálást hall a műhely előtt, az utcán.

Gépkocsi, tíz közül kilenc a művésznő és a háziúr számára állott meg az utcán. A háziúrnak már két kocsiját sorozták be. Most úgy segített magán, hogy egy egész napra, egész hétre bérelt autót.

Mintha ismerős volna ez a dudaszó?

Csakis! Amint Nevenints kiugrott üzletéből az utcára, a nagy, vörös sofőr furakodott ki bundájában a kocsiból, a bérautós, és káromkodott.

– Az anyjuk ne sirassa őket! Dudáljak, lejönnek. Ezt mondják. Dudálok félórát, rontom a dudámat, végre is föl kell menjek.

– Majd én fölszólok! Úgyis kell nekem! – ajánlkozott Nevenints a sofőrnek.

Azzal bezárta üzletét, és az utca felől indult a házba. Nem szükséges az udvaron tereferélő házmesternének és társainak értesülni róla, hogy a művésznőhöz megy föl.

Ágit nemcsak fönt találta Nevenints, de utcának öltözve fityegett a konyhában.

Kiadós csók után a szobacica így szólt:

– Na, ki vagyok? Ezt olvasd!

Egy papírlapot tartott Nevenints orra elé. Azon girbegurba női írás, de gyakorlott férfi aláírás.

 

„Nevenints János kárpitosmester kocsijának egyszer s mindenkorra helyet adok a ház udvarán.

Gara

kormányfőtanácsos”

 

– Jól van! Nagyszerű! – ujjongott Nevenints.

– De ezt majd akkor dörzsöld csak a házmesterné képébe, ha már vitetni akarja a kocsidat – hunyorgott Ági gonoszkásul.

– Baj van! – szólt Nevenints. – Valaki megleshetett, hogy nálam vagy, mert a házmesterné ezt terjeszti a házban, de még hogy máshoz is jársz.

– Rágjanak – vont vállat Ági. – Ezt így sem akadályozod meg!… Ez a képeslap, a képeddel, a kezedben?

Nevenints némi megkönnyebbüléssel vett tudomást róla, hogy Ági nem szippantja a mellére a szóbeszédet maga körül. A képes újság átadása előtt:

– Hova készülsz? – kérdezte Ágitól, s az tudatta vele:

– A vén kuvasz segíteni visz, holmikat hozni a kocsival egy vasútállomásról, ahová a birtokról hozzák neki!… Tyúha! Mi ez?

A belső szobából vad veszekedés hangja kavargott át az ajtón, szalonon, előszobán.

Nevenints a lánnyal gyorsan az előszobába surrant a konyhából, értesülni a veszekedés tartalmáról is.

A külső szoba ajtóján az üvegtábla nyitott volt félig. Minden suttogás is észlelhető lett volna, hát meg a művésznő vad rikácsolása:

– Maradsz? Vagy végeztünk! Maradsz? Vagy végeztünk! Én kívánom, hogy maradj!

– Hát ismételjem, édes angyalkám? Nem arról van szó, hogy nem kapsz konyháravalót, hanem arról, hogy a kasznárom, ládával, csomaggal, az állomáson vár, és finánc, csendőr, vasutas fölfedezheti, hogy tiltott feketeárut őriz ott. Le akarsz csukatni? – könyörögte a háziúr hangja szánalomra méltóan.

– Le! Inkább le! – üvöltötte a művésznő. – Loptak, csaltak, bilincset, akasztófát tűrtek nőkért olyanok, akik szerették őket. Te a városi bundádat már fölvetted, és már nem veted le értem. Ezen kezdted, amíg fürödtem.

– Jó, angyalkám! Ostobát beszéltem. Visszavonom! Jobb érveim már tudod. Kár reggel kezdened az iváson. Beteg leszel. Feküdj le. Délutánra itt vagyok a csomagokkal. Pá, kicsikém!

– Örökre. Ne gyere vissza! – süvöltötte a művésznő düh, dohányfüst és italtól rekedtes hangja a háziúr után.

És most a következő, egészen furcsa mozzanat keletkezett.

Az előszoba L-alakú lévén, a folyosóra egyik szára végében, a konyhába a másik szára közepén nyílt az ajtó.

Ági hirtelen ötlettel, mintha most engedné be vagy engedné ki a kárpitost, a folyosóajtó felé lökte őt, a háziúr elé sietett, aki a konyhaajtó felé törtetett ki egyenest.

És mikor a háziúr megpillantotta a lányt, de nem pillantotta meg Nevenintset, félreérthetetlenül bizalmas kézmozdulattal tapogatta meg a lány gömbölyű ülőgumóját:

– Megyünk, Ágicám. Majd észre tér. Menjünk a konyhán át. Majd lefekszik Vera.

Azzal a szobacica elöl, a háziúr utána, kihatoltak a konyhán át a folyosóra.

Ottmaradt Nevenints az előszoba végében és borzalmas döbbenettel a szívében.

Jól látta még, hogy édes szerelmese, menyasszonya, a háziúr bizalmas tapogatását nemcsak tűrte farocskáján, de rá is vigyorgott a vén kandúrra, kacéran, szófogadóan.

Most egyszerre eléje idéződött Amurszky Vera művésznőnek istenien gyönyörű, de mégiscsak sok festék és éjjelezés és tivornya cserzette ábrázata, összehasonlításban a szobacica fitos, üde, tizenkilenc éves szépségével… és ez a vén kujon… és most együtt távoznak vidékre… míg a művésznő hisztériásan sóvárogja, hogy barátja mellette maradjon.

Micsoda magyarázó szöveg kell egy ily világos moziképhez?

Csakhogy a kárpitos nem érkezett össze sem szedni magát megrendültségéből.

Az előszoba ajtója kivágódott, és abban a művésznő jelent meg, szemtől szembe fordulva vele.

A kárpitosnak fogalma sem volt a Monna Vanna-történetről. Különben ez kapcsolódott volna össze agyában a fölzúdultsággal és bamba zavarral, azon a látványon, amit az ajtót kicsapó, fürdőköpenyes művésznő nyújtott. Nem is nagyon sietett összekapni magán leplét. Erősen imbolygott gyönyörű alkata csodaszép lábán.

– Nahát!? – bámult Nevenintsre. – Magát itt hagyták? Ági is itt van?… Ági! Ági! Ági!

– Hiába tetszik hívni! Őt magával erőszakolta a méltóságos úr! – közölte leplezetlenül keserű hanghordozással Nevenints.

Erre Amurszky Vera egy hosszú, merő pillantást vetett a kárpitosra, mint aki hiába szedi össze minden eszét a helyzet megértésére. Végre ádázat, kajánt villant a szeme:

– Pruhahahaha! – kacagott föl. – Magát békekövetül küldik nekem? Pruhahahaha! Nem rossz! Akassza csak föl a kabátját a fogasra, és jöjjön be!

A művésznő mutatóujjával bökött a levegőbe, az előszoba fogasa iránt. Majd, mint egy kis ostorral, a feje fölött hátraintett ujjával.

Megfordult, és bement a szobába.

Nevenints minden porcikájában az remegett, hogy rohanjon ki a lakásból, Ágija után és a méltóságos után. Ne nézzen se istent, se embert, se közrendet, se rangot, se érdeket… üsse agyon a lányt is, a vén kant is!

Ehelyett tisztára bábszerűleg kezdte lefelé vetni téli felsőjét. Majd engedelmes házieb módjára, hunyászin tartott be a belső szobába, a képeslappal kezében.

Amurszky Vera a pamlagon félig ült, felig hevert már. Előtte gumikerekes, nagy asztal, halikra, kalács, méz, gyümölcsíz, vaj, tejszín káprázatos kirakata.

– Parancsoljon! Mit parancsol? Reggeli után? Előtt? Üljön oda. Mutassa azt a képeslapot. Ez a maga képe?

A kárpitos a sok kérdés és utasítás közül a helyet foglalásnak tehetett csak előbb eleget. Leült, és valahogy ostobán rémledezett rajta: tényleg, már délfelé jár idestova, és még csak az éhkoppot nyelte eddig, éjjeli italozás rontotta gyomrával.

Odaült az asztal mellé és makogott:

– Még… még… még… nem… ugyan… de…

– Lásson neki! Ne sajnálja! – buzdította a művésznő. – De előbb igyunk ebből. Ez fölülmúlhatatlan keverék. Tiszta szesz és gyümölcslé. Ne féljen tőle, ettől nincs főfájás, rosszullét. Ebből addig ihat mindenki…

Egy tele vizespohár sárgaszín löttyöt nyújtott a művésznő Nevenintsnek, és maga is fél vizespohárral fohászkodott ivásnak.

– Ó! – hebegte Nevenints.

– Szevasz! – csapta a művésznő poharát a kárpitoséhoz! – Idd ki! – parancsolta, és amikor ő maga fölhajtotta a sárga nedűt egészen, de Nevenints csak félig, megint ráparancsolt: – Igya hát ki! és egyék!

Nevenints tulajdonképpen még a részeg állapotnál is ziláltabb eszmélettel ült le itt. Az italt valóban fölséges zamatúnak találta. Fölhajtotta a vizespoharat. És hirtelen, követelő étvággyal, de rém ügyetlenül nyúlt egy sonkaszeletért az asztalra villával, és metélni kezdte késsel.

A művésznő hagyta őt vesződni, és nagyokat fújt cigarettájából. Csak még egy fél pohár nedűt töltött.

Majd amikor a kárpitos végre néhány szelet sonkát és egy darabka kenyeret bekebelezett, a művésznő átmutatott az asztalon egy tálra, amin fehér, gyermekjáték-kockaszerű halszeletek álltak:

– Ebből szúrjon a villájára! Ez remek!

– Ó, köszönöm! – fogadott szót Nevenints, hasonlíthatatlanul bátrabban és ügyesebben.

– Az én számba is nyújthat egyet! – követelte kedvesen a művésznő vendégétől, miután nem látott hirtelenében evőeszközt az asztalon.

Nevenints bekapta a kitűnő halat, etette a művésznőt is. És valósággal nem ismert magára.

Előbb egy vad, mafla alak révedezett itt. Most? Nevenints észrevette a drága bútorokat, amiket újra lehet nemsokára húzatni, és alkun fölül kapni a munkáért busás fizetséget ettől a tündérien bőkezű, csibésznősen jópofa teremtéstől. Ági? Majd annak idején ellátja a baját. Úgy fölrúgja, hogy pörög, mint a szellőztető… Mert nincs más nő? Hajjajja!…

A művésznő most már a harmadik vizespohár nedűt töltötte ki. Ehhez föl kellett egyenesre ülnie a díványon. Közben így beszélt, eléggé akadozó nyelvvel:

– Maga az a fajta ember, aki nekem rokonszenves, azért, mert nem sokat szól. Magából nem esik ki a szó, még kiszedni is nehéz. Ez a rendes férfi szerintem. Na, igyék! Igyék! – nyújtotta át poharát a művésznő, majd egyszerre visszakapta a poharát: – Jöjjön, ide üljön, mellém! Na, fél?

– Azt nem! – emelkedett föl Nevenints, és átült a pamlagra, a művésznő mellé.

Összeütötték a poharukat. Fölhajtották.

Összenéztek. Amurszky Vera szemében pajkosság, vásottság villogott Nevenints szeme közé, és Nevenints viszonozta.

Egyszerre a művésznő, egy mukkanás nélkül, félig nyitott ajakkal és kinyíló lepellel dőlt Nevenints karjába.

Hát hogy ilyen őrült, visszás környülállásba keveredjék valaki! Mi bonyolódjék ki ebből?

Nevenints délután jött le a művésznő lakásából. Hullamély álomban hagyta ott a művésznőt. A házat nyugodtan lebonthatták volna körülötte. De ő csak a képeslapot hozta el magával tőle. A kézikocsi és a saját maga képével.

Egyelőre a kárpitos is csak egyetlen egyenes irányú érzést nevezhetett magáénak.

Álmos! És nem tépelődhetnék, hanem alhatnék!

Végigvetette magát fekhelyén, magára terített a hideg helyiségben minden mozdítható gúnyát, mert nagyon didergett.

A ház gőzkazánja csak meleg vizet adott a lakóknak. Különben a lakások fafűtéseseknek épültek.

Úgy egy órát, másfelet aludhatott Nevenints, de nagyon mély, kiadós álmot.

Amikor fölébredt, szinte elrémült, hogy az ép esze nem bír megbirkózni kusza, fonák gondolataival!

Mi folytatása lehet ennek a művésznővel való kalandnak? Tovább is igényt tart vajon szolgálataira a művésznő? Ilyen kifejezett selyemfiú-pályára lép? Vagy?

Hát Ági aztán nem jöhet többé számításba!

Ennél a gondolatnál Nevenintsnek már nem játszott közre bizonytalanság. Csak indulat, csak megtorlási vágy.

Hevert, nyitott szemmel, tűnődve, komoran.

Már besötétült. Akkor rezzent össze az ismerős gépkocsitülkölésre és berregésre a ház előtt.

De nem bújt ki vackából érdeklődni.

Még hevert vagy félórányit. Akkor megfordult a kulcs udvari ajtójában.

Kívüle ehhez csak Ágicának volt kulcsa.

Amikor a lány bájos mozdulattal becsapta az ajtót, benn állott, és édesen mosolygott Nevenintsre, az meg sem moccant ágyán, egykedvű, szigorú, szúrós változatú pillantásokkal várta, mivel kezdi menyasszonya. Ági így érdeklődött:

– Miért nincs itt befűtve? Nem vártál?

– De! Nagyon is! Csak még nem ilyen hamar! – felelte Nevenints. – Jutott időtök mindenre?

Ági még nem vett ki semmi ellenérzületet a vőlegénye szavaiból. Kedvesen csacsogott:

– Ide fülelj! Ez a dög fönt, úgy leszopta magát, hogy hanyatt, meztelen horkol az ágyán, mint a fatuskó. A méltó nem bírt lelket verni bele, velem együtt sem. El kellett mennie. Már el is pályázott. Mi mindent hoztunk? Nézd! Vajat, húst, szalonnát, császárhúst, hoztam neked.

Amíg Ági a faladékot az asztalra rakta, Nevenints lassan feltápászkodott, és mivel ruhástól hevert, egyet ropogtatva csontjain, a lány felé közeledett:

– Ezt ő adta neked? Talán a számomra? Bánatdíjban?

– Félrebeszélsz? Miket habogsz? Kiről beszélsz? – rebegte rémülten a lány, és az ajtónak hátrált.

De Nevenints egyetlen, tigrisszerű mozdulattal megragadta Ági vállát, és innen-onnan képen cserdítette.

– Megölsz? Megtébolyultál? – reszketett a szegény kis szobacicus halálra váltan.

– Azt hiszed, nem vettem észre, hogy ez a vén gazember a farod tapogatta, és te a szemébe pislogtál? Elmégy vele fajtalankodni, és utána hozzám? Talán nem tett eleget neked?

– Hát mire esküdjek meg teneked, hogy ennyi-ennyi-ennyi sincsen köztem és a méltóságos úr között? Anyámra, az életemre, a boldogságunkra, a gyermekünkre esküszöm, terád esküszöm!…

– Ide hallgass, te utolsó! – szólt erre Nevenints. – Most elmondod itt nekem, mi volt köztetek a háziúrral, és akkor nem bántlak egy ujjal sem! De tagadd le, akkor itt fojtalak meg a két kezemmel. Nem bánom, ha a tömlöc priccsén döglök meg érte, vagy a bitófán. Na! Beszélj!

A kárpitos leült egy rekamiéra, amiből erre dűlt a por. Mert rég javításra várt. Viszont ez a rekamié az ajtó és Ági közt állott. Hogy ki ne szökhessék.

– Tagadjam le, hogy igen, kerülget a vén kuvasz? De én, de én, kitértem, és kitérek minden, minden ajánlata, ígérete elől, hogy kiházasít és kiruház… akármit ígért már…

– És erről énnekem nem lehet tudni?

– Hát szóljak? Hogy leszúrd? Hogy balhét csinálj? Én magam is le tudom szerelni a szemtelenkedését!… Várj! Gyanakszol a mostani útra?

– Hát nem gyanakszom? Maszlagot, mesét nyelek tőled? Hozzád nem nyúlt, amíg együtt mentetek valami útszéli fogadóba? – mondta Nevenints.

– Tessék! Akkor legalább tisztázva leszek előtted most és ezentúlra is, ha nem veszted el az ép eszedet! – mondta élénken a lány.

– Hogyhogy, ha szabad tudnom!

– Egyszerű! – hadarta Ági. – A sofőrtől mindent megtudhatsz! Így féltem, hogy befújja neked, hogyan visítottam a kocsiban, amikor hozzám nyúlkált, és mindennel főzött a vén disznó… akarod, kikérdezzük a sofőrt? Itt iszik a Papp kocsmában.

Nevenintsben egyszerre tótágast fordult minden gyanakvása és vallatói vágya. Már érezte, hogy igaztalan! A lány ártatlan. Ő maga a kozmás. Az is marad! Mert ha kiderül az ő kalandja?…

Mégis szigorúan vetette be a faggatásba:

– És amikor elvonultatok? A sofőr akkor is hallott visítani?

– Gazember vagy hozzám! – vágta rá a lány. Mintha érezné, hogy most őrajta már a felülkerekedés sora: – Szedjük magunkat, és menjünk a sofőrhöz. Én nem szólok. Te kérdezd ki őtet mindenről.

A sofőrt tényleg ott találták a Papp kocsmában. De hát nem egyedül.

Le kellett ülniök, rendelniök egy fél litert. Aztán Nevenints átintette magukhoz a vörös, tulokszerű sofőrt.

Ide-oda beszéd, picsi-pacsi. Ági a képeslapot mutogatta a sofőrnek. Végre Nevenints a tárgyra tért.

– Mondjad? Csakugyan a te segítségedet kellett kiáltsa Ágica a kocsiban?…

A sofőr már elkészült a faggatás tartalmára. Közbevágott:

– Sejtettem! Ezért buktatok be! Hát ha a kisasszony azt állítja, hogy a méltóságos úr pitizgálni akarta kicsit a kocsiban, és ő visított? Ez igaz! De én amondó vagyok, kár volna, ha belevesznél ilyen vén trotyiba egy kis évődésért. Ilyen korban már csipkedhet a pali. Lefelé áll már neki, mint a göncölszekér rúdja. Mint szegény nagyapám mondta. Ez jó ember aránylag különben. Keresni lehet tőle.

– Te így gondolod? – hallatszott a kárpitos tartózkodását, szigorát mutató kérdése. Aztán fűzte ehhez a továbbit: – És amikor nélküled együtt voltak?

A sofőr képe egyszerre álmélkodóvá vált. Majd kissé bosszúsan kacagott:

– Hehe! Hát értem! A kisasszonyal van bajod? Őtet félted a megtántorodástól? Hát remélem, rám nem vagy féltékeny.

– Miért lennék? – kérdezte bután Nevenints.

– Mert ma csak velem volt együtt a kisasszony kettesben, egyedül a kocsin is meg a csárdában is, míg a méltóságos úr odajárt. Maradj eszednél! Légy szíves!

– Itt van! És ki fogja letörölni az arcomról azt a két pofont, amit gyanújában kent le nekem a gyalázatos sintér!? – szólt Ági teljes diadalommal.

– Csak csókold meg akkor a kisasszonyt. És engeszteld ki. Mert disznó vagy és hülye, ha bántottad – összegezett a sofőr, Nevenints teljes megszégyenítésére.

Hátha még Nevenints lelkébe láttak volna! Hogyan nyüszített ott, mint a kurtakutya, bűntudata, saját elvetemültségén. És hogyan fúrták aggodalmai.

Az már aztán több lett volna a nevetségesnél, hogy a lányt a sofőrrel való elhajolással kezdje gyanúsítani.

Nevenints megtörve, megbárgyulva nézett Ágira, és kezét nyújtotta neki…

– Hát akkor… izé… akkor…

– Vessz meg! – morogta Ági, és elcsapta maga elől Nevenints kezét. – Ilyen simán nem megy! Lepiszkolni és lenyalni?

A sofőr röhögött és búcsúzott. Fuvarért hívták.

– Na, bocsáss meg! – kérlelte a lányt Nevenints. – Meddig van időd most a házon kívül?

– Miért házon kívül? – kérdezte Ági úgy, hogy hangjából félreérthetetlen kirezgett az: vajon mi megoldás lehet a teljes kibékülésre, mint hazamenniük a kárpitoshoz?

De Nevenints a két nyilas-zöld mozijegyet húzta elő:

– Mert elmehetnénk a moziba.

– Előre megvetted a jegyet? Hát honnan szagoltad, hogy este szabad leszek? – firtatta most már Ági olyan gyanakvóan, hogy Nevenints arca lett kadarkaszínű. – Vagy? Hát mi volt?…

– Ezt a két jegyet a nyilas körzetvezető tegnap este a „Menyecské”-ben osztogatta, amikor én áldomást kellett fizessek abból a tízesből, amit te csikartál ki – makogta Nevenints.

Ági merően méregette, és fejét csóválta:

– Annyira befontak már ezek a kapcabetyárok? Nagyon lerí már rólad a puszipajtáskodásuk. És csak egy nap ne lehess velem, már kerítenek. Tán a kocsmatündérek is rád pályáznak?

 

Nevenints sokszor visszaemlékezett arra az estére, amikor a moziból kijöttek.

A film igézete akkora maradt lelkükön, hogy Nevenints is, Ági is szinte megsemmisülésnek engedték át minden korábbi valóságérzetüket, és csak a film hatásán át tudtak szemlélni minden életrezdületet.

A film hőse, egy német származású, de szláv nevű előmunkás, a gyárigazgatónak kedvence, az okossága, szorgalma és hűsége miatt. Ugyancsak a gyárigazgatóék szobalánya is erős befolyással bír a családra. Az előmunkás szinte teljhatalmú a munkásfelvételnél és elbocsátásnál. A környéken munkanélküliség, ínség dúl. Különösen az a néhány minta, tiszta német telepesközség sínyli, nagy emberfölöslege miatt, a munkanélküliséget. Mert a gyárigazgató nem szenvedheti a németeket, és lassan kiirtja az üzemek minden telepéről.

Mármost a felügyelő és a szobalány között titkos barátság fogamzik meg. A lányról is kisül, hogy német eredetű és németbarát. Karöltve pártfogolják a sápadt, rongyos, német munkanélkülieket, és csempészik be az üzembe őket.

Aztán jön a németek diadalmas bevonulása.

A gyárigazgató menekül. De kegyenceit, a szobalányt és a felügyelőt lefülelik.

Már-már ott tart a helyzet, hogy a börtönbe hurcolt és bántalmazott felügyelőt és társát, a szobalányt kivégzik a német katonák mint a bőrnyúzó gyárigazgatóék segédeit.

De akkor a becsempészett német munkanélküliek előállnak, tiltakoznak. A felügyelő meg arája kiszabadul, és ásó-kapa, boldogság nyakig.

Hát Nevenints és Ági egymás kezét szorongatták, és személyüket, sorsukat teljességgel azonosítani tudták a filmhőssel és hősnővel az előadás alatt. Ági bőgött, és Nevenints is nyeldekelt a válságos szorongattatások, megindító mozzanatoknál.

Most ez értelemben tárgyaltak az utcán, egymásnak dőlve a hűvös, kora tavaszi estében, hazáig.

– Nemcsak nyilasoktól, de a házban is, legtanultabb és legtekintélyesebb emberektől azt hallod, hogy: a németek győzni fognak! Ide csalják az oroszokat, átcsalják a tengeren az amerikaiakat, és akkor vesznek elő olyan csodafegyvereket, hogy máról holnapra megsemmisítik őket. Figyeld csak, kik vetnek ez ellen szót? Hát a te asszonyod. Egy ká. És a háziúr. Egy kikeresztelkedett zsidó. A zeneművész, itt lent, mellettem, aki egy félbolond, és zsidó tanítványaiból él. A tanárék, akik árja-párja, félzsidók a gyerekeik. Meg a zsidók a házból. Más senki! Ezt vesd össze!

A Nevenints értekezését ezúttal fönntartás nélkül áteresztette a szobalány a maga hiedelmének is.

– Én sem tudom már, mit véljek! – szólt. – De azért szerintem sem nekem, sem neked nem érdemes sem ide, sem oda szegődni. Dolgozni így is, úgy is kell, és akarok is, a kenyeremért, ha németek az urak itt, ha nem. Pártoskodjék és élősködjék, aki ebből akar hasznot. Szerintem erre én se szorulok, te sem, és akkor nem reszketek, ha az ellenpárt jön is akasztani és harácsolni. Aki tőled rendel, zsidó vagy nem zsidó, megfizessen, az a fontos. Engem is, aki dolgoztat. És ezzel kész a kocsi!… Hopp!

Az biztos, hogy Nevenintsnek még a politikai háborgásait is Ági szerelte le legsimábban. Ám ezúttal az érzelmi és érzéki belvilágát, a megnyugtatás helyett, teljes feldúlással fenyegette:

– Mi az? – nézett rá Nevenints Ágira itt, a szokatlan önmegszakításra.

– Az jut eszembe, hogy a dög fönt is lehet már, és murizhat, hogy ellógtam hazulról. Hát a kocsidról és rólad való képet fölvisszük most neki, és ha te velem jössz be, nem randaliázik velem. Elfoglaljuk a kocsiügyedel azt a gaborgyás eszét.

Nevenints arca kétszer is színt váltott a sötétben. Egyszer verejtékezésig sápadt, rá tűzvörösre lobbant. A lélegzete is kihagyott.

Nem tudta: említheti-e fölényesen, hogy: már a művésznő látta a képeslapját? Emlékszik-e a művésznő, hogy látta? Milyen magatartásra lehet egyáltalán elkészülve a művésznőtől? Ő is, de főleg Ágival, hogyan lesz ez?… Rémület! Rémület!

Azt a legszokottabb módszert érezte még legjobban beválónak a kárpitos a kiútra, ha hirtelen durva hangba csap:

– Ugyan, már megegyeztünk, hogy nem mutatkozunk lehetőleg nyilvánosan együtt! Most fölborítod? – fortyogta. – Nem megyek sehová!

Ági semmi gyanút nem fogott:

– Nana! Mit vagy ilyen zabos? Nem jössz? Rendben van. Te mondtad, hogy a házban már úgyis tudják, mi van köztünk. A képedet én most megmutatom neki.

– Mit kell azt mutogatnod? – förmedt újra gorombán a lányra Nevenints, és ki akarta kapni kezéből a képeslapot.

De hát Ági újra nem táplálta a legcsekélyebb gyanút sem. Elugrott babájától a lappal kezében, és hangos kacajjal beszaladt a kapun.

Mert már odaérkeztek közben a házhoz.

Nevenints tehát választhatott a két rossz között. Vagy hagyja a lapot Áginál, és odújában emésztődik: mi lesz fönt, ha a képeslap őrá tereli a beszédet a művésznő és Ági közt? Vagy pedig szalad Ági után, és feltűnést, esetleg botrányt, összeveszést kavar… még rosszabb utólagos kilátással?

Ági már a lépcsőház mélyén, az ötödik lépcsőfokon fordult vissza teljes biztonságban. Onnan süvítette le óvatosan:

– S-ss-s-s! Ide fülelj. Ha nincs magánál még a dög, akkor lejövök hozzád.

Azzal fölszaladt a lift mellőzésével a szobalány.

De hát Nevenints hiába várta kétség, szorongás, rémképek gyötörten Ágit. Nem jött vissza hozzá aznap éjjel.

„Sándor, József, Benedek hozzák el a meleget”! – szól a kikeletről a régi versike.

Hát abban az emlékezetes ezerkilencszáznegyvennegyedik évben valóban jól befűtött egész Magyarországnak a József-nap a német bevonulással.

Nevenints március 15-re könnyű, jól megfizetett munkát kapott egy díszterem fölékesítésével.

Ám a magyar szabadság gyönyörű ünnepségébe belebőgtek a légvédelmi szirénák. Sőt akkor már a rádiók is belevakkantottak.

És aki látta a magyar légitéren áthúzni roppant ezüstsasokként az amerikai és angol bombavetőket minden elhárítás nélkül, akárcsak gyakorlatoznának… bizony megremeghetett a szíve közepe is ettől.

Nevenints kézikocsija nem állott szokott helyén, az udvaron, vagy négy-öt napig. Otthagyta munkahelyét.

A házmesterné fölhasználta ezt az alkalmat. Az óvóhelyről fölhordta a tartalékkádat, a homokzsákokat meg más ilyen légószerszámot, és fölgarmadálta a kézikocsi üresen maradt helyén.

Nevenints ezt észrevette. De hát a háziúr menlevele birtokában ravaszdin azt gondolta: majd ha hazahúzza kocsiját, egyszerűen továbbrakja a légó-retyerutyát helyéről, vagy a kocsit állítja mellé, nem az ő dolga, ha ott már valóban útban lesz az óvóhelyre vonulásnál.

A kézikocsi hazahúzására vasárnap reggel jutott ideje. A szerszámmal, göngyölegekkel rakott kocsi rúdja mellett Nevenints egyáltalában nem a világháború esélyeivel, válságaival foglalkozott. Hanem a maga kis egyéni gondjain merült gondolatokba.

„Az istenfáját ennek a rongy kocsinak! – és szidta magában. – Koccanjak össze érte megint ezzel a randa hisztérikával, a házmesternével, és ne respektálja a háziúr céduláját, akkor csakis a művésznőhöz folyamodhatom!… és ott is kitörhet a gyalázat!”

A kárpitos még mindig nem tudta: hányadán áll a művésznővel?

Ági, amikor másnap este lejött hozzá, elhozta a képes újságot, és csak úgy melleslegesen jegyezte meg:

– Mit féltetted ezt a képet, hogy megmutatom a dögnek? Hisz te már megmutattad neki. Azt mondta legalább, hogy látta már!

Nevenints félájult lett erre a firtatásra. Már nem gyűjthetett hirtelen erőt arra, hogy nyerseséggel dörögje le az ügyet. Maflán makogott csak.

– Mit hápogsz? – vágott rá Ági nagy szemet. – Miért nem szabadna látni ilyen képet akárkinek? Hát azért hozzák ki egy lapban?

Nevenintsnek képzeletén rémképekben pergett le, hogy: ha a művésznő emlékezett a képre, akkor emlékeznie kellett a történtekre is, és ha igen, akkor hogyan vágta ki magát szobalánya előtt?

A szorultság végre segélyötletet sugallott neki, hogy ezt nyögje ki a lánynak:

– Hát nem értettem meg veled, hogy rossz a cikk, a röhögő képemmel? Lekutyateremtettéztek a szerkesztőségben is ezért. Most mutogassam neked?

– C-c-c-c! Ugyan! – legyintett a szobalány, és egészen napirendre tért az eset fölött.

Viszont Nevenints már ott tartott képzelgéseiben és rémledezéseiben, hogy gyanú gerjedt benne azon is, hogy babája így semmit se gyanakszik! Hát talán nincs egyetértés közte és asszonya között?

Most is ezen évődött magában Nevenints, a kocsi rángatása közben, és irtózattal gondolt a lehetőségre: esetleg ma szemtől szembe kell állnia a művésznővel Ági jelenlétében e miatt az átkozott tragacs miatt.

Amikor Nevenints a lépcsőházon át zakatolt kocsijával, idegesebben ráncigálta a szokottnál. Ennek eredményeként a kocsinak oldalt csapó rúdja a lépcsőház falának éppen a föltűnő, pirosra mázolt falában ontott ki egy jókora lyukat.

Nevenintsben meghűlt a vér.

Rögtön elhatározta, amint az udvarra állítja a kocsit, maga ront be a házmesterlakásba, és töredelemmel vállalja a kár teljes elsimítását.

Csakhogy amikor az udvaron zötyögött előre a balra húzó kocsi, a házmesterné már kiugrott a lakásából, és már észrevette a bordóvörös falban éktelenkedő fehér lyukat is.

Iszonyú randa randaliát csapott.

– Gyere ki! Jöjj ki azonnal! – sivalkodta férjének, mint egy vészsziréna. – Tönkreteszi a falat, a házat… oda nézz!… Tovább egy percet sem tűröm itt a kézikocsiját. Az őrnagy úr rendelte el, hogy az óvóhelyről föl kell hordani a helyfoglaló holmit, így a kocsinak az udvaron már nincs helye. Útban van. Figyeld csak, hová állítaná?

A házmesterné az utóbbit már az udvar széléről visongta férjének.

És most már Nevenints hiába járult alázatos magyarázattal a házmester elé is. Az is a fejét rázta:

– Keressen más helyet, Nevenints úr, a kocsinak. Vagy kénytelenek vagyunk mi rendőrrel eltávolítani. A légóintézkedés az első.

– Itt van, olvassa, a háziúr írásos engedélye a ház udvarán a kocsimnak! – tartotta oda Nevenints a céduláját.

– Az sem segíthet! – rázta tovább fejét a békeszerető házmester. – Ha bajt akar? Csak erőszakoskodjék.

– Megkapja a magáét! – fenekedett a házmesterné közbe.

– Ne kiabálj, fiam, és ne fenyegess! Gyerünk be! Nevenints úr majd meggondolja, mit tesz.

– Nem be, hanem föl, az őrnagy úrhoz megyek! – mondta dühtől repedezve a házmesterné. Míg ura a lakásba vonult, Nevenints pedig a sajátjába húzódott, megtanácskozni magával kissé a helyzetet.

Tanakszik-tanakszik-tanakszik erősen.

Keverje bajba, törvénykezésbe nemcsak magát, de a jó háziurat is és művésznőt is ezért a rongy tragacsért? Kössenek ki a házparancsnokkal? A légókörzet teljhatalmú atyaistenével? Az őrnaggyal?

Hová dugja el ezt az átkozott kocsit? Kapja a szekercét, és darabolja tüzelőnek?

Egyszerre a ház előtt az ismerős gépkocsitülkölés bődült meg háromszor. Ez a háziúrnak vagy a művésznőnek szól.

Gyerünk ki elejbök, akármelyik vagy mind a kettő is. Adjuk elő nekik panaszunkat. Döntsenek ők: mi legyen a tragaccsal?

Ezt határozta el gyorsan Nevenints. És kihatolt az utcára odvából.

De ebben a pillanatban fölül, a harmadik emeleti utcai erkélyről Ági édes, éles hangja csengett le a sofőrnek:

– Hallja! Szóljon be a kárpitosnak. Jöjjön föl hozzánk! De azonnal! Azonnal!

Nevenints rohant fel a harmadik emeletre.

Az őrnagy aránylag fiatal, délceg, remek férfipéldány volt. A felesége ijesztően csúnya, sápkóros hölgy, gyógyíthatatlan nyavalyában szenvedett. Egész nap a hencsert nyomta, cigarettázott, kártyát vetett, és olcsó rémregényfüzetek tömegét olvasta.

Az őrnagy annak idején egy kis könyvelési tévedés miatt vált meg a hadseregtől. Ügynökösködött, sőt kupeckodott is. A háború alatt a hadsereg visszafogadta őt keblébe. Majd gyárigazgatóvá lépett elő.

Ritkán öltött egyenruhát az őrnagy. De aznap reggel elegáns civil öltönye helyett egyenruhában, sarkantyús cipőben feszített. Tisztelegnie kellett vasárnap délben hivatalosan.

Sándor lévén az őrnagy keresztneve, előző éjjel alaposan berúgott vidám társaságban.

Amikor a házmesterné rácsöngetett, már megfürdött az őrnagy. Rémesen érezte magát. Legszívesebben visszabújt volna az ágyba. Feje fájt, gyomra émelygett.

Szívesebben kidobta volna a házmesternét, mint végighallgassa.

De hát a házmesterné oly drámai színekkel ecsetelte a kárpitos hallatlan merényletét, amellyel a hadsereg intézkedéseit meggyalázza egy kikeresztelkedett zsidó írásos parancsával… hogy az őrnagyot végül is dühbe gurította:

– Majd ezt én intézem el a háziúrral. Ne avatkozzék, kérem, Juliska, többé ebbe az ügybe! – rendelkezett az őrnagy.

– Hát itt tutultatja már a bérkocsiját a ház előtt. Rögtön elmegy. Tessék elfogni! – tájékoztatta a házmesterné parancsnokát.

És az őrnagy valóban fölliftezett a harmadik emeletre. Ott becsöngetett a művésznőhöz.

Nevenints, amikor Ági betuszkolta a lakásba, közel járt az elaléláshoz rettenetében.

– Hívattak! Nyisd ki bátran a szád. A háziúr melletted van. Én is, a művésznő is odapofázunk az őrnagynak a házmesternére! – súgta Ági, Nevenintset karjától rázva férfias erélyére.

Hát pedig ezt a látványt nehéz volt idegekkel állnia a kárpitosnak, ami eléje tárult.

A művésznő szakasztott úgy hever a pamlagján, mint amikor őt fogadta. Félig ül és félig dől.

Előtte szakasztott úgy a reggelizőasztal, megrakva minden jóval. Ő maga igéző pongyolájában.

De az asztal mellett az őrnagy ül, félelmetes katonai díszruhában. Csüngülüngői fölrakva a mellére.

A háziúr felsőkabátban áll. És éppen így szól:

– Remélem, őrnagy úr, kérlekalássan, személyi összeköttetésünket nem érinti az, ha hivatalos minőségben nem értünk egyet. Szerintem nem tartunk ott, hogy én a saját házam udvarán azt ne helyezhessek el, amit jónak látok. Legföljebb hát olyan helyre tesszük a kérdéses tárgyat, ahol nem zavarja a légóintézkedéseidet. De nekem megbocsátasz. Fontos ülésem van. Távoznom kell.

Az őrnagy a háziúrnak nem a szavai tartalmán, hanem pökhendi hangján sértődött meg katonatiszti, parancsnoki és éjjeli kimaradástól érzékenyebb önérzetében. Így szólt:

– Attól félek, hogy egész sor kellemetlenségnek vagyok kénytelen kitenni téged. Azon kezdve, hogy a kérdéses tárgyat azonnal, karhatalommal távolíttatom el az udvarról, és téged meg a tárgy tulajdonosát ellenszegülésért előállíttatlak!… Nos?

– Ennek viszont súlyos jogi következményei lehetnek! – mondta ridegen a háziúr, és kemény pillantást cseréltek az őrnaggyal, majd a háziúr enyhítésül gúnyos mosolyt engedett vonásaira, és ezt fűzte hozzá:

– Most elrohanok mindenesetre, míg szabadlábon hagysz!

– Ne veszekedjenek! Könyörgöm! Parancsoljon, őrnagy úr, ebből a felülmúlhatatlan étvágygerjesztőből! – töltött a művésznő az őrnagynak ugyanabból a sárga nedűből, mint a kárpitosnak töltött volt. Aztán a még kötekvő kedvében késlekedő háziúrra rászólt: – Te pedig menj már, fiacskám, arra a fontos ülésre! Ne mérgesítsd el ezt az ügyet. Majd mi, az őrnagy úrral, kiegyezünk.

– Tegyétek ezt! Szervusztok! – búcsúzott ezúttal végérvényesen Gara méltóságos.

Ági pedig szó szerint el-ellökdöste Nevenintset a távozó háziúr mellett, ezt mondva neki:

– Nanana, eredj! Ki akarnak hallgatni!

– És maga ne engedjen, és ne féljen, Jancsi! – buzdította Nevenintset a háziúr. – A kocsijának eltávolítása egyszerű, magántulajdon elleni erőszak bűntette, magyarul rablás és hivatali hatalommal való visszaélés is egyben!

– De Dini! Megőrültél? – ugrott fel a művésznő. – Ne vegye komolyan őt, őrnagy úr! Menj már!

Az őrnagy fölényes mosollyal csak ennyit válaszolt:

– Szörnyen megjárhatja! Miben bízik?

A háziúr maga után most csapta be, föltűnően, az ajtót.

Az őrnagy poharához odakoccant a művésznőé, és ittak:

– Na, maga kis delikvens! – vette észre ekkor az őrnagy Nevenintset. – Vajon megéri magának, hogy esetleg dutyiba kerül a szekeréért?

– Dehogy, őrnagy úr! – rémüldözött Nevenints. – De hol tartottam volna a kocsimat? És hova is vinném? Azt se tudom. Hacsak föl nem aprítom a tűzre.

– Azt utoljára hagyhatja! – kedélyeskedett az őrnagy. – Csak innen el kell raknia az udvarról.

– Őrnagy úr! – kottyant bele ekkor Ági. – Hát ez a maflaszerzet nem nyitja ki a száját az igaza mellett. A kocsi egy kárpitosnak életszükséglet. És nemcsak ő, hanem a vici és minden szegény ember, a nyilas testvérek mind használják a kocsiját. A tegnapelőtt is a körzetvezető úr két ingyen mozijegyet adott neki azért, mert a szegény nyilas párttagoknak ingyen kölcsönzi a kocsiját. A házmesterné? Rosszindulatú, kényelmes és úrhatnám szegényember-gyűlölő!

– Ebben van valami! – bólintott Amurszky Vera is az őrnagynak. – Végtére farakások is állnak az udvaron, hordók is… csak a kocsival legyen kivétel?

Az őrnagy kissé gondolkozott. Majd Nevenintsre nézett, és őszinte nevetésre fakadt.

– Hát hallja, maga, kárpitosmester, az nem elveszett ember, akit a hölgyek így támogatnak. Mivel babonázta meg maga így őket? Tanulni szeretnék magától.

Nevenints csak idétlen fintort vágott a kedélyeskedésre. Jobb szeretett volna már három emelettel lejjebb lenni ebből a kínos tárgyalásból.

– Jó gyerek Jancsi, és ellene a házmesterné igaztalan áskálódik folyvást! – nyilatkozott a művésznő.

– És maga, galambom, úgy nézem, még inkább Jancsi-párti! – somolygott az őrnagy Ágira.

Mire Ági hirtelen, elszántan hadarta:

– Minek ne valljam be az őrnagy úréknak, hiszen a házmesterné, csaplárosné úgyis terjesztik a házban, hogy nekem vőlegényem Jancsi, és már megegyeztünk, hogy egybekelünk!

– Úgy, úgy? Hát fogadják szerencsekívánatomat! – kacagott az őrnagy. – És az ugyan vacak nászajándék tőlem, hogy visszakegyelmezzük az udvarra a kézikocsit, de fogadják ezt el tőlem. Majd én elintézem Juliskával hivatalosan.

– Köszönöm!

– Köszönjük! – hangzott egyszerre Nevenints és Ági szájából.

Nevenints mindvégig hüledezően figyelte a művésznőt. Sőt, szinte odaragadt rá a tekintete, mintegy nem tudott neki hinni, hogy a művésznő is elfogulatlan, kedvesen mosolyog és helyesel Ági vallomása után Ágira is, Nevenintsre is.

– Gyere most már! Mi végeztünk! Hagyjuk az őrnagy úrékat.

Ági rángatta magával a szobából Nevenintset kifelé. De az ajtó mögött, a süppedő perzsán, visszarántotta az ajtóhoz, hogy behallgatózzanak a másik párra.

– Micsoda újabb vicce van? Vagy most már ezek is kihagynak? – érdeklődött a művésznő az őrnagytól.

– Hallotta Churchillről?

– Attól függ!

– A jó Isten hívatja őt és Hitlert, mert már unja a vérontást a földön. Hallotta?

– Hallottam! Remek! – hahotázott a művésznő, majd hirtelen elkomorodó arcocskával, kissé hanghalkítva fordult az őrnagyhoz:

– De most mondja mégis, maga katona, törzstiszt, mint lehet mérlegelni a helyzetet? Ez után a mai harctéri tudósítások és beismerések után, megnyerhetik-e még ezt a háborút a németek?

– Hát nézze, művésznő, nekem nem volna ugyan szabad nyilatkoznom, csak derűlátóan, mint most mondják! – felelte az őrnagy, és látszott, hogy körülbelül minden második agyába surranó mondatát kiselejtezi óvatosságból. – Egy biztos! A németek még nagyon erősek. Végletekig húzhatják el ezt a háborút. És talán kicsikarják az egyezkedést az Egyesültekkel.

– Hol van ez már a Hitler kezdetben való fölényes bizakodásától?!

– Hát igen! – biccentett fanyalgóan az őrnagy.

– És mi van a csodafegyverrel? – érdeklődött Amurszky Vera. Aztán az őrnagy csüggedt legyintéssel így folytatta:

– Most én mondok egy rövid viccet a csodafegyverről magának.

– Nos?

– Megtalálták! Ez mindent megold, és a németek kezére játssza a győzelmet.

– Ne mondja! Halljuk!

– Ez Göbbels írógépe. Ez a csodafegyver!…

– Na! Még egy kicsit ebből a remek italból. Nem remek?

– Kitűnő, tényleg! De tisztelgésemnél nem tudok majd vigyázzban állani.

– Hát egy picikét!

– Na egy kicsit, kicsit, kicsit!…

A művésznő itt felöltötte komolyabb képét, és így szólt:

– Tudja, mit mondok? Könnyű ezeknek a nagyoknak, akik mögött akkora hatalom és százmilliók állanak. De ilyen kis országnak az államférfia igazán nagy, mint Magyarországé. Lebutázták ezt a Kállayt és lecsirkefogózták. Most, lássa, kipakliz mindent, Magyarország az idegen menekültek menedéke, és azt hiszem, Churchill leülne a földre sírni, mint a taknyos gyerek ott, ahol a mi államférfiaink játszva kivágják magukat a csávából. Tudok egy csodaviccet Kállayról.

– Nos?

– A semleges követek már roppant idegesek, hogy végre valahogy eligazodjanak a magyar kormány álláspontja felől, hát sarokba szorítják Kállayt, a miniszterelnököt. Erre Kállay őszintén nyilatkozik. „Ide figyeljetek: én magam és Keresztes-Fischer, a belügyminiszter angolbarátok vagyunk, bevalljuk, de én és Reményi-Schneller pénzügyminiszterem, mi németbarátok vagyunk…”

Az őrnagy kitűnően mulat a viccen. Majd elgondolkozva kissé elszólja magát:

– Hát nekünk, magyaroknak, nehéz megúszni ezt a fölfordulást sikerrel. Mert az is keserves tapasztalat, hogy amilyen jól tudnak harcolni a németek, éppen olyan végletekbe tudnak összeomlani.

– Dini szerint már napokra vannak ettől! Azért olyan hetyke ő! – mondta a művésznő.

Míg legnagyobb meglepetésére az őrnagy nem kezdett tiltakozásba. Komor képpel, bár mosoly fintorával dünnyögte:

– Még ez is lehet!

Az ajtónál Ági meglökte Nevenintset:

– Figyelted? Ezek szerint a németeknek kámpec.

Ebben a pillanatban búgni kezdett a telefon.

Hogy?… Nem értelek!… Beszélsz hangosabban?… Nem mersz?… Igen?… Borzalom!… Várom, várom!

Amurszky Vera gyönyörű arca színtiszta hüledezés és döbbenet. Vadul fújdos bele a telefonkagylóba. Végre fölfedezi, hogy az őrnagy is ott ül és kérdezi:

– Mi az? Mi történt?

– Csekélység! – szólt drámailag. – A németek, míg Horthyt a főhadiszállásra csalták, bevonultak hozzánk. Ma hajnalban szórták szét a gyanútlan határőrségünket. Már itt vannak Budapesten. Szedik össze a politikailag számottevő egyéneket… Dini el akar lógni előlük!… ide sem jön többé!

– Hát ez várható volt! Sőt érthetetlen a németektől, hogy eddig nem tették meg! – mondta látszólag csekély izgulattal az őrnagy.

– Magának személyileg mit jelent ez? – firtatta a művésznő.

– Nekem? Magam sem vagyok tisztában! – vallotta az őrnagy. – Ezek után kell tájékozódnom. Legföllebb ez a tisztelgésem már tárgytalan.

– Értem! – bólintott a művésznő.

Aztán, mintha valahogy azt várta volna, hogy az őrnagy felugrik, és rohan értesülésekért, de mert nem teszi, csak ül tovább, összeráncolt szemöldökkel, a művésznő szintén töprengésbe kezdett:

– Kiszámíthatatlanok a következmények! – motyogta magának az őrnagy.

– Tudja mit? Maradjon nálam ebéden. Elsőrendű ebédünk lesz. És Dini telefonon értesít ide, mi történik. Bízza őrá. Rém eszes és mozgékony ő. Hamarabb kiszimatol mindent, mint egy hadsereg összes földerítői.

– Hát várjon csak! – gondolkodott az őrnagy. – Ez az egyenruha rajtam most vagy előnyös, vagy hátrányos. Inkább levetem. Különben is szólnom kell a feleségemnek, hogy nem ebédelek itthon. Most lemegyek és visszajövök.

– Helyes! – biccentett a művésznő. – De biztos?

– Okvetlen.

– Ezt a csöppet még igyuk ki. Idegcsillapítónak is jót tesz! – emelte fel poharát a művésznő.

– Egészségére, művésznő! – akart koccintani az őrnagy.

– Ne művésznőzzön engem! Ez oly rideg dolog! Verának hívnak, és maga Sándor! Pá, Sándorkám!

– Pá, Verácska! – ütötte még egyszer poharát a művésznőéhez az őrnagy.

Az ajtóból pedig hanyatt-homlok ugrottak el, és nyomultak a konyhába a hallgatózók, amint az őrnagy csengve-bongva távozott.

– Puff! – mondta Ági megrökönyödve. – Mégis a németek győztek, ha megszállnak. Ezek sem tudták.

– Na! Ez olyan! – szólt a kárpitos. – Akár valakivel mint barát együtt verekszel egy harmadik ellen, és hirtelen leken neked egyet. A magyar határ Németország felől meg se igen lehetett erősítve. Könnyű volt nékik betörni.

– És itt annyi a barátjuk!… Mi lesz most? – találgatta Ági.

– Olyan gyalázat tör ki itt, amilyen sosem volt! – jósolta Nevenints.

Minden és mindenki szempontjából lehet figyelni az élet kavargását.

A kézikocsi egyelőre újra biztonságban maradt az udvar sarkában.

Míg körüle, az élőlények elsői, az emberek közösségében, megkezdődött a rémségek vad viháncolása.

Néhány nap múlva már nem légógyakorlatra, hanem föld- és eget remegtető dördülések, szirénabömbölés és rádióüvöltözés közepette rohant le a ház az óvóhelyre.

A kézikocsi valóban eléggé a le- és fölrohangálás útjában állott. De hát most már nemcsak a helyettes házparancsnok, hanem a valódinak is oltalmában állott ott.

Az őrnagy hivatalos meg hódolói minőségben is mindennapos látogatóvá lett a művésznő lakásán. Pótolni akarta az ismeretlen helyre távozott kormányfőtanácsost.

A művésznő erkélyéről nézték a vész lefúvása után az amerikai bombavetők szörnyű munkájának eredményét, a csepeli és Soroksári úti gyárak és főleg olajfinomítók felől az eget sötétítő, borzalmas, fekete és piszkossárga füstgomolyagokat.

A Weinberger családon akkor már sárga csillag rikított. Úgyszintén a műterembeli szegény zsidóasszonyon és lányán is.

A házmesterné kiutasította őket az óvóhelyen addig elfoglalt helyükről a pincegádorba. Onnan, hogy ne lökdöstessék magukat a ház többi lakójával, inkább feljöttek az udvarra.

Ott ültek éppen a kézikocsin, suttogva, szepegően, amikor a házmesterné újra rájuk csapott:

– Hogy mertek feljönni légiveszély alatt? Tessék az óvóhely lépcsőjére húzódni le!

Az egész házból csak egyetlen lakó volt elég vakmerő, hogy tüntessen a szerencsétlen csillagosok mellett.

Andorffy, a zeneművész.

Tanítványa, a házalóék lánya mellé ült a kézikocsira.

A házmesternére rászólt:

– Az óvóhelyről fölzavarja nagysád őket, innen lezavarja őket?

– Rendelet! Nem én hoztam! Zsidók nem tartózkodhatnak a rendes lakóknak fenntartott helyen! – sziszegte szúró pillantással a házmesterné. – Zsidók, zsidók!

– Emberek ők is azért! – vélte Andorffy.

– Magának! – vakkantotta fenyegetően a házmesterné. – Csak bajba ne keveredjen értük.

– Bízná ezt rám, édes angyalom! – felelte a zenész megvetőleg.

És tényleg ő volt újra az, aki még egy ízben szó szerint csattanósan jelét adta, ugyancsak a kézikocsi tanúskodása mellett, egyéni tiltakozásának a házból a sárga csillagosok védelmében.

Aznap jelent meg a falragasz, és vartyogták a rádiók, hogy a zsidók csillagos házba tartoznak áthurcolkodni.

Weinbergerék társzekeret fogadtak. Az költöztette el őket a csillagos házba.

Amikor már a kocsirakományt fölrakták a társzekeresek, a csapszékből nyalka nyilas egyenruhában a körzetvezető bújt elő.

Kozák kísérte az ajtóig. Őrajta is fekete-zöld, vadonatúj egyenruha feszült, és csizma ragyogott a lábán.

A körzetvezető, megpillantva a társzekér mellett idegesen topogó óriás Weinbergert és nejét, rájuk ordított:

– Hogyhogy? Mi ez? Mi ez? Zsidók állanak, és emberek rakodnak nekik? Lerakni! És visszarakni! Zsidók! Tessék!

Weinberger és felesége, rémült szemmel, már támolyogtak volna a kocsi elé. De szerencsére a fuvaros fordult könyörgőleg a pálcáját suhogtató nyilasvezérhez:

– Kajlinger úr! Ne tegyen tönkre engem! Két fuvarom van még. Hogy bírjam az idővesztegetést, itt, ezekkel?

– Hát rendben van! Csak magáért! – biccentett a körzetvezér. – De meg ne tudjam, hogy zsidók helyett dolgozik itt valaki. Ez a kézikocsi kinek áll itt a ház előtt?

Kozák ott röhögött a kocsmaajtóban a jeleneten:

– Nevenints Jancsi kölcsönzi ezeknek a koszosabb zsidóknak a ház tetejéről! – tájékoztatta a főnökét.

– De gondoskodj róla, testvér, hogy ne segítsen nekik! Rakodjanak, és húzzák el maguk. Tanulják meg a munkát! Itt maradnék. De muszáj elsietnem. Kitartás!

A körzetvezér elpályázott. Kozák pedig vigyorogva visszavonult a fröccséhez, a csapszékbe, egyelőre.

Andorffyt harmadszor hívták be aznap a hadsereghez.

Irtón dühöngött. Anyagi romlásba és erkölcsi züllöttségbe döntötte őt a katonáskodás. Tanítványokat vesztett el itthon, és a szolgálatban delirium tremensbe itta magát az undortól. Keze reszketett már a hangszerén néha.

Éppen előhúzta, kirázta, kikefélte, folytonos káromkodás, átkozódás közepette tüzérzászlósi egyenruháját.

A SAS-behívó ott hevert a szoba szőnyegén. Kis gyűrődés, kis tépés látszott rajta, ahogy Andorffy átvételekor dühében összemorzsolta markában és a földhöz vágta.

Most hajolt le érte, és vizsgálta meg újra.

Csoda, hogy a hivatalos papírlap lobbot nem vetett a kezében attól az őrjöngéstől izzó pillantástól, amivel Andorffy rátekintett.

Ezenközben a ház ormáról rémes üggyel-bajjal Nevenints és a félkegyelmű Muki, az utca mindenese költöztette lefelé a házalóék kevés holmiját.

A balra húzó kézikocsit már félig megrakták. Most hurcolták le a házalóné lányának kopott pianínóját. Egyetlen kincsét, reménységét, vigaszát.

A lány szintén segített a pianínó lehozatalánál Nevenintsnek. Lent az utcán arra kérte a kárpitost:

– Ezt csak fölállítva szabad vinni a kocsin, kárpitos úr. Vigyázzunk rá nagyon!

– Jó, Sárika kisasszony. Vigyázunk! Gyerünk, Muki, emeld csak óvatosan! – szólt a hülyének. – Emeld csak!

Ebben a pillanatban Kozák bukkant elő a csapszékből. Sőt mögötte a szép csaplárné is.

Kozák fején egyszerre ragyogó ötlet cikázott át. Így adott neki hangot, a csaplárnéhoz fordulva:

– Nem tud eléggé nyomoronc lenni egy zsidó, hogy kétszer annyija ne legyen, mint egy kereszténynek. Ilonka mennyire szeretett volna zongorázni tanulni! És nem engedhették meg maguknak! Ez a zongora itt marad!

– Mit akar? Ne cégérezzen bennünket – rázta fejét a csaplárné.

De Kozák már előreugrott az utcára, és mielőtt Nevenints meg Muki megragadhatták volna a pianínót, eléjük állott:

– Te Jancsi! Internáltatni akarjátok magatokat a zsidókért?

– Miért? – ámult Nevenints.

– Mert a körzetvezető úr itt az imént a másik zsidó pereputty költöztetésénél megparancsolta: zsidóknak költözésnél segíteni nem szabad! Dolgozzanak csak! Rájuk fér! Keresztény nem szolgálhatja ki őket semmiben, semmikor!

– Na? Emeljük? – sürgetölőzött Muki, a félkegyelmű, egyedüli ember az egész utcán, aki lerakodás utáni pálinkájával és nem a körzetvezető hatalmaskodásával törődött. Dühösen villant a szeme Nevenintsre, amikor az rászólt:

– Várjál!

– Mit várjunk? Tegyél Kozákra! Menj Kozák, a…! – ki is mondta, hogy hová: – Dolgozzunk!

A félbolond berzenkedése a nyilas vitéz ellen derültséget keltett. A ház ablakából, az erkélyekről, az utca túlfeléről is, a járókelők is odafigyeltek a szóváltásra.

Kozák megtorlásul egyszerűen hatalmasat rúgott Muki ülepébe. De azután nevetségessége miatti ingerültséggel ordításba fogott Nevenintsnek:

– Hazudok neked? Ki hallotta itt, mit mondott a körzetvezető? Hallotta, nagysád? Hallotta, kisasszony?

A kocsmárosnét hívta Kozák első tanúnak, de annak kínos volt ez a jelenet:

– Hagyjon ki engem ebből! – rázta meg vállát, és vissza akart húzódni a csapszékbe.

Kozák azomban tettlegesen visszatartotta:

– Hát tetszett hallani vagy nem? Engem tetszik pácba hagyni itt a zsidókért?

– Hallottam! Úgy van! – vallott erre a csaplárné.

És fentről, az ablakból a szabóné tanúskodott meg a lánya is.

– Csakugyan! Ezt rendelte neki a vezető!

– Na lásd! – villogott Kozák Nevenintsre.

Nevenints zavarban leledzett. Sajnálta a zsidólányt. Fájlalta a helyzetet. De hát kisebb embernek érezte magát, mintsem a körzetvezetővel, sőt a ház és utca közhangulatával kikezdjen.

Ránézett a halálra váltan, kéztördelve topogó házalónéra, és nyakával meg szemével is, kézmozdulattal is jelezte teljes csüggedtségét: ő már itt nem segíthet!

Csakhogy közben a zsidólány a Kozák merényletével még nem is jött tisztába, csak azt vette tudomásul, hogy Nevenintset feltartja Kozák, a nyilas ellenség, hát gondolta: fölhasználja ezt a kényszerű haladékot arra, hogy elbúcsúzik Andorffytól, mesterétől, aki eddig elég bátor volt zavartalan közösködni zsidókkal.

Andorffy, kezében a SAS-behívóval, hallja, hogy kopognak az ablakán, az utcáról. Megpillantja a zsidólányt. Mintha sejtené, hogy szüksége van rá odakünn, int a lánynak, hogy: várjon, majd kijön!

És Andorffy, minthogy neki csak az udvarra nyílt ajtója, kijött a kapun az utcára:

– Csak el akartam búcsúzni! Nem háborgatom magát – szólt a zsidólány, és kezelt Andorffyval.

Andorffy azonban észlelte, hogy valami nem rendes dolog zajlik itt. Odafordult a kárpitoshoz:

– Mi az? Mi van itt?

– Kozák testvér azt mondja, nem szabad zsidók hurcolkodásánál keresztény munkát igénybe venniök! Internáltat, ha segítünk!

– Valóban? – kérdezte Andorffy Kozáktól.

– Mi az, hogy valóban? – felelte Kozák. – Keresztény nem végezhet munkát zsidónak!

– Ez, kérem, csak háztartási alkalmazottakra vonatkozik egyelőre. Zsidók tulajdonában még X. üzem, üzlet, iparvállalat működik, keresztény alkalmazottakkal! – felelte Andorffy.

– Elég baj az! De itt, ebben a körzetben már ez nincs! Nem is lesz! A körzetvezető úr beszüntette! – jelentette ki Kozák.

– A maga körzetvezetője nem előzheti meg és nem szüntetheti meg az országos törvényeket. Mert ez hatalmaskodás, és eszerint lehet eljárni vele szemben! – nézett eréllyel Andorffy a csibész szeme közé. Majd Nevenintshez fordult: – Csak bátran! Segítsenek! Rakodjanak!

Nevenints elhalványult. Andorffy mellett állott közvetlen, hát súgta neki:

– Merjek én ezektől…

Andorffy látta, hogy tőle függ most, vajon egy ilyen kisembert martalékul vet-e a nyilasok bosszújának? Megértette helyzetét, és bár látta, hogy Nevenints már gyürkőzni kezd a rakodásnak, rászólt:

– Hagyja! Igaza van! Magát könnyebben kikészíthetik ezek a haramiák! Majd én segítek. Fogja a kabátomat!

Andorffy gyorsan levette ujjasát, és Nevenintsnek a vállára dobta.

Muki, a félkegyelmű értette a dolgot. A lényeg nála az volt, hogy lezajlódjék a munka, és hozzájusson a pálinkájához:

– Hü, hü, hü, ganéjankó! – mutatott fügét Kozáknak.

– Te nem félsz, Muki? – mosolygott Andorffy a hülyére.

– Fél a fene ettől! – válaszolta Muki.

De hát ez már több lett, mint amit Kozák viharverte, sok fordulatú jelleme is kibírhatott.

A közönség körében is hallatszott itt-ott vihogás.

Ha ezt szó nélkül tűri el, akkor vége minden talajgyökeresi, dacos téglahordói, harcosi, rémuralmi tekintélyének a negyedben.

– Az anyád! – rivallt a hülyére. – Látszik, hogy csak a színtiszta tébolyult az, aki ezeket az ország-világ csapásait, a zsidókat támogatja még! Kirázlak abból a rongyos nadrágodból!

– Jó, jó! – a félkegyelműt esetleg elagyabugyálhatta volna Kozák, de a kettő között állt a zenetanár. És az csak szó nélkül arra farolt, Kozák és Muki közt, amerre Kozák elérhette volna Mukit, aki változatlan röhögött.

Most vett hirtelen új fordulatot a jelenet.

A zsidólány körülfigyelt, hogy a környezetnek csak egy része találja mulatságosnak a helyzetet. Másik része fenekedően, morogva árulja el állásfoglalását Kozák mellett és Andorffy ellen.

Hát a legrosszabbat cselekedte, tiszta önfeláldozásból a zsidólány, amit tehetett.

Odaugrott Andorffy elé és könyörögte:

– Miattunk ne tessék!… félek, hogy…

Kozák, minthogy Mukin nem tölthette ki mérgét, hasonló áldozatául jónak rémlett a zsidólány is neki:

– Féljen is, randa zsidó rifke! – rikkantással megkapta a zsidólány karját, és elpenderítette.

Abban a pillanatban Andorffy, minden szöveg nélkül, egy akkora pofont mért a Kozák képére, hogy az félfordulattal és két tenyerét maga előtt tartva, nekizuhant a falnak.

Botrány, terefere, vita, szélsőjobb, szélsőbal, küzépúti véleménynyilvánítás… Hát az fölcsapott alaposan az eset körül az utcában.

Az esemény magvában azonban az maradt, hogy a házalóékat elköltöztette Andorffy zenetanár, Nevenints kárpitosmester és Muki, a félnótás csavargó a csillagos házba zavartalan.

Kozák bődületes fenyegetéseket hallatott, és elrohant a nyilasházba, megtorló csapatokért.

Visszavágni nem kísérelte meg Andorffynak, mert az a pofon, amit kapott tőle, még a csaplárnét is meghökkentette, pedig ő aztán edzve volt, és értékelni is tudott az ütlegek terepén.

Andorffy aztán, a költöztetői tisztét ellátva, hazajött, és a kapuban a következő szóváltást bonyolította le a házmesternével:

– Tanár úrnak beküldtem a vicinével a SAS-behívóját. – Meg tetszett kapni?

– Meg!

– De az istenért, tanár úr, bevonulás előtt tetszett rendezni ezt a zsidómentést, és egy nyilas testvérünkre kezet emelni? – sápogta a házmesterné.

– Emelniii! Mi az, hogy emelni? – szólt Andorffy… – Belemásztam neki úgy a pofájába, hogy nekiment itt a falnak…

– Hát azért most le is fokozhatják. És ezek itt a kocsmából megrohanják. Már négyen gyűltek össze.

– Ide figyeljen, nagysád! – mondotta Andorffy. – Egy országnak törvényei vannak, és a hivatalos kormányzat felelős a betartásukért. Én csak a törvényt tartottam meg betű szerint. Magyar törvény eddig tudtommal nyilas körzetvezetőt vagy párttagot nem ruházott fel olyan hatalommal, hogy áthághassa magát a törvényt, és útonállóvá, rablóvá aljasodjék. Én mint ember és mint katona is, egy útonállót, nem egy nyilast lakoltattam meg, amikor tetten értem egy hölgy bántalmazásán és egynéhány adófizető, munkájából élő magyar polgár fölött való, jogtalan önkényeskedésén. Ha a kocsmából egyik is kidugja a pofáját, és az utamat keresztezi, akkor lelövöm, mint a kutyát. Súgja meg ezt nekik! A lakásom kulcsa Mari néninél van. Isten vele, kedves nagysád!

Ezzel Andorffy lakásába vonult vissza, ott csomagolt. Majd fölöltötte egyenruháját, és a revolvertáskájába csúsztatta ismétlőjét, amit máskor a kofferjében szokott hagyni, mert nyomta az oldalát.

Nyugodtan bezárta a lakást, mire a megrendelt taxi odaért a ház elé. Nyugodtan beszállt abba, nyugodtan elhajtatott az állomásra.

De már a parancsnokságán nyugtalanul jelentkezett szolgálattételre, mert ott azt tapasztalta, hogy a katonák közül, különösen az az elem, amit a régi hadseregnek rendszabálya nem is nevezett katonának (bár egyenruhában járt, igaz, kizárólag a harctér mögött…), hanem csak „alakulat”-nak, hát ez az egyenruhás „alakulat” már nem a magyar hadsereg szabályai szerint tisztelgett, hanem a klasszikus római, illetve németes, illetve nyilas tenyérlendítéssel.

Ezzel szemben Kozák, amikor a nyilasházban a körzetvezetőt nem találta, és így két nyilas társát hozta magával, azokkal ült be a csapszékbe, a „Menyecské”-be, azt állította utólag, bárkivel beszélt, hogy: Andorffy, a zenetanár, gyorsan megszökött hazulról, míg a fegyveréért ment a nyilasházba, hogy megfenyítse.

Na hiszen! Akadnak eseményátírások a legkomolyabb, leghitelesebb történelmi munkákban is. Ott kezdődik a baj, amikor már csak a hamisítások közt akadnak elvétve hiteles adatok is.

Ez a történet ragaszkodik ahhoz, hogy a balra húzó kézikocsi a főhőse.

Tehát, ha a világot a legbődületesebb események is forgatják föl fenekestől körüle, ezek csak annyiban folyhatnak be a kézikocsi történetébe, amennyiben sorsába közvetlen tényleg befolynak.

A politika erénye az, ha pontosan a világkonjunktúra szerint tájékozódik. A művészet nem tűr kitérőket, köpönyegforgatásokat, mert akkor kontár fércmunkát végez.

Vér, verejték, borzalmak, az Emberi Lélek példátlan, állatinak sem minősíthető elfajulása járta viháncát a földgolyón.

A kézikocsival azonban semmi említésre méltó nem történt aztán.

Mind egy nyári éjszakáig.

A telehold kinek ábrándos, kinek rémes, kinek gyönyörletes, kinek babonás fénye áradt az elsötétített fővárosra.

Az Andorffy lakásából zongorajáték hangzott ki a nyitott ablakon. De nem a zenetanár zongorázott, hanem nővére. Jelesen húga, és a nénje hallgatta.

A zenetanár a harctéren harcolt ütegénél. Néhány napos szabadságán intézte el, hogy az előnyomuló szovjet hadsereg és a romániai zavarok elől menekült hozzátartozóit jó papírokkal magánál elhelyezze.

Bár szembeszökött, hogy a barna, hosszú képű zenetanárnak hogyan lehet két ilyen kerek képű, szőke édesnővére?

A harmadik emeleti erkélyen szintén két ilyen különös rokon társaságában beszélgetett a művésznő meg az őrnagy a gyönyörű holdas estben.

Úgyszintén az árja-párja tanáréknál is húzódtak meg ilyen menekültek.

Tele volt Buda ilyen menekülttel, Nyugatra tartó, ideiglenes lakókkal. Az őrnagy felesége is Nyugatra költözött a kiürítési felhívás kapcsán, rokonaihoz.

Valamivel tíz óra előtt Ági lejött Nevenintshez.

Ó, most már szabályos engedéllyel, a vőlegényéhez. Egészen rendellenes meleg volt az éjjel.

Nevenints eloltotta lakása villanyát, kinyitotta ajtaját az udvarra, és kiült cigarettázni a kézikocsijára. Itt találta őt Ági.

– Te – kérdezte Nevenintstől. – Innen a sötétből nincs rés, amin beleskelődhetnék valaki tehozzád?

– Nincs! Miért? – érdekelte Nevenintset.

– Gyere be! Húzd be az ajtót!

Nevenints engedelmeskedett. De akarta tudni:

– Minek sietsz? Nem érünk rá bemenni?

– Zárd be az ajtót! – vezényelte Ági. Aztán ő maga fordította rá kétszer a kulcsot az ajtóra, és a kezében hozott divatüzleti, kis szatyorrá alakított papírzacskó mélyéről egy tégla alakú dobozt vett elő. – Ezt akarom neked megmutatni! – tette az asztalra.

– Mi van benne? Drágaságok? – becsülte meg első pillantásra Nevenints a kazetta tartalmát. De egyidejűleg ábrázata baljóslatúvá, riasztóvá vált Ági számára.

– Mit, mit, mit nézel úgy rám, mint egy gyilkos? – mondta Ági. – Én is bánom már, hogy magamra vállaltam ennek az őrzését. De olyan rimánkodást, ájuldozást, sírást, amilyet Weinbergerné művelt nekem ezért a dobozért, te sem bírtál volna ki.

– Ezt én nem szeretem! Ássák el maguknak. Mit kellünk ehhez nekik mi? – vallotta röviden Nevenints.

– De csak bennünk bíznak! A testvérük vidékről, a sógoruk itt Pesten ezt a néhány ékszert kuporgatták össze, és ők is húsz évig talpaltak az üzletükben, hogy megszerezzék, ami az övék a kazettában. Ideadta Weinbergerné a kulcsát is: nézzem meg, mi van benne, és tegyem el neki. Nem lesznek háládatlanok!… annyira, annyira, hogy elfogadtam tőle. Most aztán hova dugjuk el?

– Azt a hétfelséges nemjóját! – fakadt ki a harag Nevenintsből. – Sodorj bele minket a bajba!

E párbeszéd végeztével mégiscsak valami gyakorlati megoldásra kellett térni a kazetta elhelyezése felől.

Előzetesen mindenesetre megszemlélték, mi van a bádogdobozban.

Kicsikét elhűltek. Nehéz aranyláncok, gyöngysor, aranyórák, gyűrűtömeg, drágaköves melltűk, szikrázó, ékköves fülbevalók, nehéz karperecek csinos tömegét tartalmazta a doboz. Meg két tekercs Napóleont.

– Én tán egyet javallok! – mondta Nevenints. – A kocsim alatt kijár egy keramittégla. Ez a kazetta pont akkora. Alárakjuk. Ki keresi ott? Kiülünk, te figyelsz, én szépen temetést rendezek ennek a kazettának.

– Jó! – helyeselt Ági. – Ennél jobbat nem is lehet kitalálni. És nézd! – fűzte hozzá, mielőtt kimentek. – Mi lesz ezekkel, ki tudja? Nekem azt mondták: aki majd jelentkezik közülük a dobozért, az tudja darabról darabra, mi van benne. Ebből tudhatjuk, hogy az illető tulajdonos. Ha más, akárki akármikor követelné rajtunk az ékszereket, dobjuk ki csak bátran. Ne tudjunk semmiről. Legyen inkább a mienk!… ezt mondta nekem Weinbergerné. Erre fogadtam el a dobozt.

Hát a balra húzó kézikocsi tanúskodott csak aztán egyes-egyedül a kincsek elásásánál.

Ági rajta ült. Nevenints egy lapos vésővel működött. A fölösleges földet a keramitkocka alól, majdnem szükségtelen óvatossággal, leeresztették a vízvezetéken, az árnyékszékben.

Amikor már bent feküdtek együtt, a rádiók ordibálni kezdtek, a vészszirénák bőgni. Az óvóhelyre kellett rohanni.

De hát, tekintve, hogy a Vár alját alig érte még bombatámadás, az őrnagy belenyugodott, hogy a földszinti lakók lakásukban maradhatnak a légiveszély alatt.

Nevenintsék tehát ágyukból figyelhették, hogyan népesül meg az udvar rosszkedvű, álmos lakókkal. De hát a kutya se sejti, mit rejt a kerülgetett, tereferéző lakóktól megült kézikocsi alatt egyik keramitkocka.

Nevenints és menyasszonya éppígy feküdtek együtt az ágyban. Csakhogy akkor már csípős, őszi szél dudált, huhogott a kéménylyukakban.

A kocsmába Kozák és két nyilas társa a szerencsétlen Weinbergert lökdöste be.

A kocsma zárva volt az utca felől. Mert csak megszabott napokon árultak már szeszt. Vendég nem volt benne. Azaz Vicispán horkolt a fal mellé állított három széken.

Ugyanis őrá bízták addig az üres csapszék őrizetét, amíg Weinbergert elhozták taxin a nyilasházból.

Weinbergert azért hozták ide az utcába, mert a nyilasházban már kiverték, kidögönyözték a boldogtalanból, hogy egy pinceraktára tele van textillel és a pince wertheimkulcsát a volt takarítónéjuk őrizetére bízta. Ezt az asszonyt megrohanni és a kulcsot elvenni tőle, nem találták célravezetőnek a nyilas pribékek. Sokkalta egyszerűbb, ha Weinbergert magát hozzák hozzá, elkérni a kulcsot.

Ez már megtörtént. A raktárt is számba vették. Most csak azért jöttek a kocsmába, hogy szomjukat oltsák a Vicispánra bízott két nagy üveg borból. Ámde Vicispán a huzamos várakozás alatt megitta az egész boradagot. Sőt részegen Nevenintset és Ágit is megitatta.

A kocsma pincéjét vaspánt lakatja védte a kifosztástól. A csapláros csak két cilinder bort bocsátott nyilas testvérei rendelkezésére.

Hát előbb kegyetlen veszekedés kerekedett, amikor Vicispánt eszméletre rázták.

Aztán elhatározták, hogy megkísérlik italt szerezni a másik kocsmában, mégpedig egy göngyöleg kanavász felajánlásával.

Weinbergert természetesen hurcolniok kellett magukkal. Ezúttal gyalog, mert a taxit elbocsátották.

Itt tartottak éppen, amikor Vicispán, némileg hogy a bor elfogyasztását is jóvátegye, egyszerre így szólt:

– De hát, hékások! Ennek a gazember zsidónak, én láttam, annyi drágasága volt, a felesége tiszta ékszeres kirakat, és őneki is nagy pecsétgyűrűje, órája, vastag aranylánccal.

– De az életemre, a családom boldogságára mondom, uraim! Én minden értékemet beszolgáltattam! Semmim az égvilágon! Könyörgöm, higgyék el! – vinnyogta Weinberger.

– Zsidó – üvöltött rá Kozák, és gumibotjával végigvágott Weinberger hájas fején. Míg a hátán a másik nyilas húzott végig bikacsökjével.

Weinberger állati kínüvöltést, borzalmas nyögéseket, nyöszörgéseket hallatott.

– Tömd be a száját! – vezényelte Kozák Vicispánnak.

És már az tömte is piszkos zsebbevalóját a Weinbergernek két hatalmas pofon kíséretében valósággal szétrángatott szájába.

– Nem akarsz beszélni, zsidó? Minek legyen nyitva a szád? Majd intsél, ha nyilatkozni kívánsz.

Azzal rémes ütlegelés, rúgás özönét zúdították a szerencsétlen divatárusra.

Mígnem Weinberger kínjában felemelte karját, jelezve, hogy: vallani kíván!

– Na? Hol az ékszer? Hol a pénz? – fújt, köpködött a fáradtságtól lihegve Kozák Weinberger vérző képébe.

– Hacsak nem! – ennyit nyögött ki Weinberger, majd ájultan roskadt le a padlóra.

Rúgták. Vízzel locsolták föl, majd Kozák ráhajolt és szellemesen így szólt:

– Nna? Énekeld a fülembe, zsidó, ha nem bírsz beszélni!

– Hacsak nem a feleségem!… – nyöszörögte Weinberger.

– Világos! – rikkantotta a Vicispán. – Ahogy a takarítónénak adta a raktárkulcsot, így adhatta át az értékeit is.

– Nem, nem, nem! Nem nála hagyhatta a feleségem! Inkább – hörögte fakó és egyre fakóbb hangon Weinberger.

– Nna?… ugatsz hát? Azanyád? – rázta életre Kozák.

De hát a vesebajos, agyonhajszolt, összevert áldozat egyszerre nagyot rángott, és kinyúlt a padlón. Szívszélhűdés érte.

Nem is támadt túl nagy riadalom a halál rémének megjelentére.

– Ezt jól megcsináltad! Ennek kámpec! – rúgdosta Vicispán a Weinberger remegő potrohát.

– És te?

– És én is! Na? Egy zsidó megdöglik?

Ezzel a néhány szóval tették túl magukat a derék emberek a gyilkosságon.

– De hová szállítod innen ezt a mázsás dögöt? – tért rá Kozák az emberölés eltussolásának gyakorlati részére –, mert innen még most el kell húznunk valahová.

– Elkérjük a kézikocsit Jancsitól – javallotta Vicispán.

– Kicsit kényes dolog! – vélte a harmadik nyilas. – Nem gondoljátok?

– Mit keresi ez a hülye pofa, mit viszünk a kocsin? – legyintett Kozák. – Még jó, hogy Vicispánnak kapukulcsa van! Eredj csak, és szólj be Jancsinak, hogy viszed a kocsit! Mert rosszabb, ha a zakatolás ébreszti föl, és arra rohan ki. És én meg te addig kihúzzuk ezt a dögöt a kocsmaajtóba. Egy szőnyeggel leborítjuk, azt majd visszahozzuk.

– De meddig húzzuk?

– A Dunáig.

– Az messze! Megállíthatnak mégis éjjel!

– Ki? Rendőr?… Ugyan!… Minket!…

Ez a szócsere már a kocsma ajtajában zajlott le.

Míg Vicispán ezzel dörömbölt be a Nevenints lakásába:

– Én viszem a kocsit, ne fázz!

– A rosseb rágjon meg! Még éjjel is zavarogsz? – fortyogta Nevenints az ágyból Vicispánnak, aztán mintha álomkuszálta érzékeivel megérezne valamit a szomszéd rémségekből, ezt súgta Áginak: – Vajon nem gyanítanak ezek valamit a kocsi körül?

– Fenéznek! – susmogta a szobalány. – Akkor nem a kézikocsit keresnék, hanem alatta ásnának.

Hát ebben Nevenints megnyugodott.

És így lett nevezetes kocsija a szerencsétlen Weinberger divatárus ravatala és halotti batárja.

Mint az eset mutatja, eleinte még némi gyakorlatlanság jellemezte ezeknek a jeles zöldingeseknek a viselkedését, ha gyilkoltak és raboltak. Később ezt mindjobban levetkezték. És könnyű szívvel, mind nagyobb szakértelemmel nyitottak embervágóhidakat.

A kézikocsi közvetítésére azonban többé nem szorultak munkájuknál.

Egy ízben vették csak az utcabeliek alaposan igénybe a kézikocsi szolgálatait néhány héttel utóbb.

Eladdig az amerikai és angol nehézbombázók nem tisztelték meg látogatásukkal a Pántlika utcát. Annál kiadósabb munkát végeztek aztán.

A kilenc számtól balra emelkedő bérpalotát ripityává zúzta egy nehézbomba. Ugyancsak a harmadik sarokház is elvesztette a fele emeleteit, akár roppant késsel metszették volna ketté.

Szemközt, jobbra, ugyancsak a ház elé, az úttestre zuhant nehézbomba bedöntötte a ház homlokzatát, és hatalmas krátere a fölszakadt víz főcsövéből mihamar megtelt színtiszta vízzel, majd szép kis patak csordult ki belőle, és csörgedezett le a várdomb legalja felé.

Akkor már lehullott az első hó. Az utcabeli tó vékony jégréteggel vonódott be. Majd olyannal is, hogy az utcagyerkőcök sikankó és korcsolyapályát nyitottak rajta már a bombázási szünetekben. Viszont a hadihelyzet úgy állt akkor, hogy a légiveszély miatt többet lakták a budapestiek az óvóhelyet, mint kibújhattak belőle.

Úgy föstött már valóban minden a tengelyhatalmakkal, mint az a rongyos ruha, amin több a folt, mint az eredeti szövet.

Az őrnagy a helyi bombapusztításra kiadta a rendeletet, hogy az utca házainak alján minden ajtó, minden ablak föltöltendő! Ezt a rendelkezést, saját biztonságuk érdekében is, az utca lakóinak kellett végrehajtani.

A kézikocsi átmenetileg nagy becsben állott.

Micsoda, hogy állott? Egy percig sem állott napokig a helyén. A ház lakói, a méltóságos asszonyékat sem véve ki, ott trógeroltak kézfújdosva, topogva a fagyban, és adták egymásnak a romház tégláját a kocsira, vagy lapátolták, csákányozták a földet. Na, természetesen csak a ritka légószünetekben.

A rádiók németül üvöltöztek még valameddig. Valóban, mintha megtébolyultak szótárából vennék a szövegüket, mindenféle tréfás szavakat hallattak: gólyák, szegfű, paraj, satöbbi, satöbbi… Az összes rádiószerkezetek már csak azoknak közvetítettek drót nélküli hullámokon értelmet, kitartást, bátorságot, hitet, akiknek volt szívük az orosz, angol, amerikai adást venni még.

Minden más hang a rádióból csak viccesen borzalmakat jelentett, vagy borzalmas vicceket jelentett be. Akkori nagy államférfiaink bíztak az éterre olyan kijelentéseket, hogy tiszta veszettségnek lehetett minősíteni.

A viccek vicce magáé államfőnké, a kormányzóé volt. Aki nem az ellenséges vonalakból, hanem a sajáton belül hirdette ki, hogy: beszünteti a háborút! Jó kézbe került! a barátaiéba!

De maradjon a történet a balra húzó kézikocsinknál!

A Pántlika utcai dacos és keserves téglahordást mindenkinek vállalnia kellett az utcában. Kivéve azokat, akik szerették azt a kifejezést használni, hogy ők a nemzet épületének dacos téglahordói! A nyilasoknak egyetlen tagja sem trógerolt!

Hogyisne! A hatalom tényleg a nemzetvezetőjük, Szálasi Ferenc kezébe roskadt. Ők, a nyilasok lettek az uralkodó osztály. Most már ritkán mutatkoztak ilyen rongy zugokban, mint régi Pántlika utcai otthonuk. Akkor is elegánsan, ötgrófosan, fegyverrel, kézibombával az övükben és az akkori legnagyobb kiváltsággal megáldva. Vagyis, hogy ők mindig leihatták magukat. Helyes! Ne kelljen látniok, érezniök, tudniok, mi van körülöttük, és mi készül még.

A Pántlika utca 9. szám aztán, mint egy bástya, alul, a kapuját kivéve, feltöltődött.

Eltűnt Nevenints ajtója, a zenetanár ablaka, cégérestől. Ki húzatott volna bútort már, és ki kívánt zenét tanulni? Eltűntek a házmesterék ablakai és a csapszék ajtaja, ablaka is, a kackiás menyecske képével.

A „Menyecské”-hez aztán már csak hátulról lehetett férni. A kapun keresztül.

Pesten, sőt még Budán is, fölfordulhat a világ fenekestül hamarabb, mint lakóik kihagyjanak önként adódó elmésséget.

A „Menyecské”-ben aztán sem szűnt meg a forgalom. Sőt dugacsban, éjjelente, néha napközben is, harsogott a duhaj, részeg zenebona.

De már csak a goromba csapláros szolgált ki, meg a félkegyelmű Muki segített neki. A csaplárné és gyönyörű Ilikéje vidékre, Nyugatra, rokonokhoz távoztak. Édes női hang nem vegyült már a vad férfizsivajba.

Ugyancsak a kézikocsi is mintegy a kiürítés, nyugatolás divatjának hódolt. Az udvartól, rendes otthonától megvált a dacos téglahordás után.

Nevenints, amikor a közrobot befejeztével vissza akarta hozni kocsiját a lépcsőházon keresztül, az utcáról, dideregve, ellankadt inakkal, hirtelen megmásította szándékát.

– Ugyan, ki lopná el már a kocsit, ha az utcán, a ház sarkán, a fölhalmozott téglagarmada mögött hagyja? Alig járt teremtett lélek a Pántlika utcán a vízvezeték tava miatt és a belőle kiszakadt patakok miatt.

Hiszen azután, hogy befagytak, akár északi-sarki gleccseren csúszkált volna láb- és kéz- és nyaktörés veszedelmek közepette, aki a Pántlika utcának ezen a részén végigvetemedett.

A balra húzó kézikocsi ott maradt az utca rideg, távlatos magányában, az udvar meghitt, visszhangos öle helyett.

Akkor már körülzárták Budapestet a szovjetek csapatai. A kétségbeesett lelkek számára karácsonyi ajándékul és reménységül. De hát az őrültség számára meg a mindenre vetemedett gonoszság számára még mindig nem elég megriasztásul.

Megszűnt működni villany, gáz, vízvezeték.

Illetve a vízvezeték tartotta magát legtovább. Itt, a Vároldal legalján, a pincékben, óvóhelyeken, sőt földszinten, alagsori lakásokban is csurogtak a vízcsapok sokáig még.

Ahol nem csurogtak már? Onnan emberek egész karavánjai indultak a vízadó helyekre. Kerti kutakhoz meg ilyen tavakhoz, mint a Pántlika utcai.

A tó jegét fölvágták. Kötélen, telefonhuzalon sort állva merték a piszkos, büdös, éhes, óvóhelytöltelékké süllyedt budaiak a főző- és az ivóvizet.

Mert aztán tisztálkodásra igazán csak az olyan szerencsés házak gondolhattak egyelőre, majdnem rendesen, mint a Pántlika utca 9. számú.

Amurszky Vera művésznő naponta még fürdött is. Hogyan? A tűzszünetekben fölment a Nevenints műhelyébe. Ott vizet forraltak a Nevenints tűzhelyén, és a fürdőkádba zúdították. Mert annak csapja már bedöglött, és csak az óvóhelyről, vagy csak a Nevenints lakása melletti udvari csapról lehetett vizet szerezni.

Onnan sem már, ha a bombázás szünetelt.

Akkor a víztelenek sorai álltak az udvaron, kannákkal, üvegekkel.

A kaput már rég nem csukták. Kifordította felét, és bezúzta minden üvegét egy utcai légiakna.

Ugyanez leterítette egy SS-motocikli két utasát, amint fölfelé kínlódtak a jeges utcán. Ott feküdtek egy üres telek szélén. Ugyanott, ahol vagy tíz félig ripityára marcangolt lódög is feküdt, ahogy egy szekerésztábor közé vágott a bomba.

Csak hajnalban és alkonyatkor bújhatott elő valamelyes emberforgalom a föld alól.

A kézikocsi a saroklakás hosszú erkélyének oltalmában, a ház fala alatt arra szolgált, hogy a „Vizesek” rája helyezhették edényüket.

Hát a lecsurgó sok víz jégcsapokat fagyasztott a kocsira fölül, és hozzárögzítette kerekeit a talajhoz. Egy csomó röpcédula is odafagyott a kocsi lapjára.

El lehetett olvasni ezt a néhány sorát, a Vörös Hadsereg parancsnokság jóakaratú intelmeivel és híveinek buzdításával:

 

„…Magyarok! Hóhéraitok odáig vetemedtek, hogy a nemzetközi egyezmény megcsúfolásával lelőtték a parlamenterjeinket.

Ez nekünk jogot adna a város férfilakosságának lemészárolására és a város teljes lerombolására.

De mi kímélni akarunk benneteket, és arra szólítunk fel, űzzétek el hóhéraitokat!…”

 

Ez mind szép, és a fővárosnak esetleg más helyein lehetett, és volt is foganatja az ellenállásnak! De itt? Ahol percek múlva az ellenséges elemek és garázdálkodó pribékjeik fülébe jut még a fülbesúgás is, és három ember közül egy okvetlen besúgással foglalkozott?… Itt csak hallgatag tűrés és a jó Isten segíthetett akármilyen ellenszegülésben.

A következő szakasz a kézikocsi életében átmeneti teljes magány ideje lett.

A szomszédos, óriási bérház, valósággal bizonyos tétovázás után, mert egy nagy bombától alapjaiban és falaiban is megrendült, beomlott az utcán keresztül. Egészen a szemközti, alacsonyabb épület tetejéig halmozódott fel az utcát végleg elzáró törmeléke.

Most hát az utcabeli tavat és más vizet adó helyet csakis a tó felől, a másik oldalról lehetett a „Vizesek”-nek megközelíteni.

A kézikocsinál nem állott meg senki útjában. Ki mászott volna át a törmelékhegyen?

Akkor jelent meg egy este Andorffy, a zenetanár a házban.

Hadnagyi egyenruhában érkezett, mert előlépett. Ütegének ő lett a parancsnoka. Csak éppen hogy ütege a tűzvonalban maradt. Csak lovait mentette meg. Szám szerint négyet. Jól táplált, erős tüzérlovak.

A házparancsnok, sőt háztömbcsoport-parancsnok, az őrnagy fogadta hivatalosan Andorffy jelentkezését.

Az őrnagy, roppant ravaszul, egyenruhájában járt az óvóhelyen, de azonkívül már nagy civil bundáját vette föl és hosszú juhászkucsmáját.

Tudomásul vette, hogy Andorffy a tűzvonalból szabadságolta saját magát hivatalos szolgálati jeggyel néhány napra, de újjászervezi legénységét, és hamarosan beveti újra csapatát a tűzbe.

Az Andorffy helye az óvóhelyen fönn volt tartva. Illetve nővérei elfoglalták. És véletlen ugyanabban az óvóhelyrekeszben tartózkodtak, ahol az őrnagy és a művésznő meg Nevenints és Ágija, a személyzetük.

Hát Andorffy, mint regényes hős, nővéreinek meg az őrnagyéknak elmesélte tűzvonalélményeit. Azaz, hogyan engedett a vörösök túlerejének boldogan az első nyomásra.

Andorffy legénysége öt főből állott. Csupa derék magyar fiú. Ezek elhelyezkedtek valahogy az óvóhelyen. De a szegény négy lovat nem tudták hová kötni be, a ház udvarára nem vezethették őket.

A ház udvarán, gyöngén, még mindig csurdogált a vízcsap. Tolongás, szorongás, közelharc támadt ott naponta. A „Vizesek” tábora nőtt, egyenes arányban a víz fogytával.

Végre is a tüzéreknek nem lehetett más választásuk, mint az, hogy a négy lovat a ház sarkán, a kézikocsi négy kerekéhez hurkolják. Ott legalább felülről az erkély és oldalt a téglarakás védte valahogy őket.

Ám Andorffynak néha egy-két napra el kellett tűnnie embereivel, álharci szolgálatra. A harctér egy másik bérház óvóhelye volt, ahol szintén szabályosan jelentkezett Andorffy ideiglenes menedékért a parancsnoknál. Hogy onnan időnként a tűzvonalba távozzék, azaz a Pántlika utca 9-be vissza.

Igen ám, de a szegény négy párát nem cipelhették magukkal a tüzérek.

Az a kevés takarmány, amit magukkal cipeltek, mihamar elfogyott. Az az eleség, amit az óvóhelyről hoztak a lovaknak, egy kis krumplihéj, moslék, hulladék, amíg a tüzérek távoztak, kihagyott. Kinek-kinek elég volt a maga baja és nyomorúsága, semhogy négylábú istenteremtményekkel is törődjék.

Hát a kézikocsi, ha történetesen élőlények szervezetével bír, rettentő veszélyre riadhatott.

A négy ló elkezdte előbb nyalni a jeget a kézikocsi peremén, aztán a fához érve, elkezdte rágni a kézikocsi fáját.

Rágták-rágták a nyomorultak, míg végre mindegyik egy-egy szép kör alakú hiányt rágott a kézikocsi peremébe. Sőt tovább is rágták volna, a kézikocsi teljes romlására, a közepéig, ha a vaspántja nem védi meg. A vastól belenyilallt a lovak fogába, ha bele-belerágtak. Így abbahagyták.

Végre is egy irgalmas szovjet légiakna szabadította meg szenvedéseiktől a szegény párákat.

Egy pillanat alatt ölte meg mind a négy lovat.

És mentette meg foguktól a kézikocsit.

A 9-es számú ház aránylag remekül bírta élelemmel. Rengeteg liszt, cukor, kávé, zsírban eltett sült meg üvegekbe rakott tojás egész raktárai akadtak az óvóhely zugaiban. Aztán a házbeli kocsma sokáig szolgáltatott szeszt is a lakóknak. A szesz az óvóhelyek nyirkos, mocskos, rémjárta világában testi-lelki életelixirnek számított. Aztán a fafűtésre is berendezett bérháznak a pincéi és udvara is rakva volt tűzifával. Az óvóhelyen egy csomó takaréktűzhely adott meleget meg kotyvasztási lehetőséget a lakóknak.

Eleinte még meghívások, vendégeskedések, enyhe dorbézolások is lezajlottak a Pántlika utca 9. számú ház óvóhelyén.

Később aztán már csak a gazdagabb és előrelátóbb családoknak akadt dugacs eleségük és italuk.

Köztük elsősorban Amurszky Vera művésznőnek.

Ám ő igazán emberségesen viselkedett. Az óvóhely rekeszébe került Andorffy nővéreknek alig volt valami élelmiszerük. Úgyszólván teljesen a művésznő kegyéből éltek, a saját vendégeivel együtt. Különben nélkülözniök kellett volna mindnyájuknak az éhhalálig.

De a művésznő pompás, amerikai rendszerű, kőolaj-tűzhelyén és kályháján állandóan váltott fazekak rotyogtak, és tepsik, lábasok sisteregtek. Mindig jutott a főzetek, sültek maradékából az ínségeseknek is.

Sajnos ezzel is akként történt, mint a vízzel.

Minél jobban csappantak a házbeli éléstárak készletei, annál jobban nőtt a kérencsélő házbeli, környékbeli, majd vadidegen ínségesek száma.

Andorffy csapata után fél század rémes külsejű, keresztény munkaszolgálatosnak kellett elhelyezkednie a házban. Az óvóhelyre jöttek főzni, melegedni, kunyorálni. De jutott belőlük az alagsor, földszint, első emeleti lakásoknak.

A szomszéd házban két orvos lakott. Ezeknek fölállított vöröskeresztes segélyhelye már nem bírta befogadni a sok sebesültet, beteget. Ezek megrohamozták a szomszédos házakat, köztük főleg azokat, akiket nem ért még bomba, mint a szerencsés 9. számot.

Végezetül SS- és tüzér és más műszaki osztagok érkeztek az utcába. Ezeknek egyre-másra kellett kiüríteni az óvóhelyeknek általuk kiválasztott rekeszeit, aztán összezsúfolódni a lakóknak a többiben.

Amikor pedig már úgy rémlett, a képtelenségig, fülledtségig és fulladásig megtelt a ház minden zuga, akkor egy teljes német repülőkórház követelt az utca épen maradt épületeiből okvetlen, rögtönös menedéket…

Na de mi hárult mindebből a rém-kavarodásból a történet főhősére, a balra húzó kézikocsira?

A négy gyi-paci teteme, mint az ostrom keresztelte el a szegény hadra kelt lovakat, még párolgott a kézikocsi mellett a gyilkos légiakna robbanása után.

Alkonyodott. A házakból előbújtak a szorongatott lakók szellőzni és kisebb körutakra.

Andorffy tüzérei között akadt egy böllérkedő falusi. Ez társaival egyetértve, nekivetemedett egy nagy konyhakéssel meg faaprító baltával a lótetemnek. Kivágta legnemesebb részüket, a lómájat és vesepecsenyét.

Mészárszékasztalnak kitűnően használhatta a kézikocsit.

Példájára aztán egyre-másra jöttek a házból, és estek neki késsel, baltával a lóhúsnak a csellengő lakók és munkatáborosok.

A kézikocsi szolgált szeletelőasztalul. Körötte olyan nyüzsgés támadt, hogy netovább!

Az utcán aznap éjjel étvágycsiklandó lóhús- és lócsontleves, valamint lófelvágott illata terjengett az óvóhelyekről kiszivárogva.

Akik eladdig finnyáskodtak, hogy inkább éhen halnak, mint valami lóhúsból egy falatot ízleljenek meg, jól bezabáltak belőle, amikor megismerték, hogy árnyalati különbségeket nem véve, egészen ehető táplálék a pacihús.

Amurszky Vera művésznő is előbb éppenséggel kijelentette, hogy még a tűzhelyén sem tűri meg a lóhúsleves főzését vagy lóhús sütését. De amikor mégis rákönyörögtette magát, végül nemcsak elbírta a lóhús szagát, de meg is ízlelte, és nem találta rémesnek.

Egyedül a kézikocsi sínylette meg némileg, hogy a lóhús keresett közellátási cikké lett, mert a rárakódott föld- és téglamocsok tetejébe, a jégburkolat fölé, most már a lapján fölszabdalt lóhús véres szennye is járult.

Aki ránézett a kézikocsira, csak iszony és undor futhatott végig idegein. De hát időszerű volt általában az iszonyatnak és undornak érzete a földgolyó más pontjain is. Úgyszólván ez volt a divatérzés az egész emberi társadalomban.

Ezúttal valóban érthető lett volna, ha a kézikocsi mocskos, jeges, véres látványa visszariaszt minden lelket a közeléből.

Ám akkor éjjelente, mint óriási, földöntúli lepkék, szálldostak alá a lőszert és élelmet szállító ejtőernyők az ostromlott budai részekre.

Hát egy éjjel ilyen vörös ejtőernyőn lógó lőszereshenger hullott le közvetlen a kézikocsi mellé.

Majd kisvártatva, az utcát elzáró törmelék oldalába, szintén leereszkedett egy fehér ejtőernyő.

A fehér ejtőernyő bádoghengerében kötszer, alkohol, csokoládé és konzerv pottyant az ostromgyűrűbe.

Az SS-osztag, a Pántlika utca 9. számú házban, aznap éjjel fölfedezett a kocsma pincéjében egy titkos, téglával elrakott lyukat, ahol nagy mennyiségű szeszt rejtett el a kocsmáros. Mégpedig jó minőségű rumot, konyakot meg likőrt.

A szolgálat az SS-csapat számára akkor már olyan beosztású lett, hogy négy órát pihenhetett egy harcos, és négy órát a lőrésnél ült.

A szesz ilyen testi-lelki idegkimerültség idején gyógyszer és áldás.

A németek rávetették magukat, és megitták az egész, rettentő mennyiséget egyszerre. Hatás nélkül rájuk ez nem maradt. Ordibáltak, énekeltek, lövöldöztek, itt-ott mérsékelten megháborgatták a ház lakóinak nyugalmát is. De különben a szolgálatot, zsoldos fajtájuk beidegzettségével, óramű pontossággal látták el.

Amikor pitymallott, az egyik nagyon fiatal és nagyon részeg SS ugrott fel a többi társaságából, hogy leváltsa társát a hosszú Pántlika utca végében levő kis gépágyú mellől.

Kijön a kapun, és elsőnek az utca másik oldalán a fehér ejtőernyőt veszi észre, a törmeléken. Majd a vöröset is, a kézikocsi mellett.

Még annyi ideje volt a szolgálat előtt, hogy a fehér ejtőernyő hengerének tartalmát számba vegye. Hát odaszaladt, és csúszva, bukva fölkapaszkodott a törmeléken.

Sikerült is fölnyitnia a hengert, és aztán legelőbb is azt az alumínium kulacsot húzta ki belőle, amiről tudta, hogy tiszta alkoholt tartalmaz.

Éppen a kezében tartotta, és mérlegelte magában: vajon még mindig jut-e pár perce arra, hogy a társainak beszóljon.

De a Pántlika utcának pirkadati csöndjében egy másik német hatolt fölfelé. Mégpedig maga az SS-osztagok ellenőrző úton tartó parancsnoka.

– Hans, te! – kiáltotta fel a fiatal SS-nek. – Mit keresel ott fönt? Ahá!

Hans akkor már szó szerint halálra készülten rontott le a törmelékről a parancsnoka elé, és jelentkezett:

– Parancsára! Szolgálatra sietek. Éljen a vezér! – Felemelte a kezét.

A parancsnok lassan elővonta pisztolyát, és minden felindulás nélkül így szólt:

– A szeszt lopod ki a hengerből? A lőszereshengert észre sem vetted? Nem vagy elég részeg még?

Hans vigyázzban, a részegségtől kissé ingadozva, tiszta tudatában leledzett, hogy most lélegzi az utolsókat, parancsnoka agyonlövi.

De az SS-tiszt valahogy elábrándozott a levegőben. Majd kissé összerezzent, amint újra rápillantott a fiatal SS-re, és így folytatta váratlan:

– Add ide azt a kulacsot, és menj be az osztaghoz. Ezt a vonalat föladjuk itt. Följebb, a következő utcát tartjuk, ugyanígy. Mehetsz! Éljen a vezér!

A félig gyerek Hans boldog kábulatban tisztelgett, és rohant társaihoz.

Akkor az SS-parancsnok kitekerte a kulacs dugóját, és ivott a tiszta, erős szeszből. Fintort vágott rá, és megrázkódott undorában. Aztán valahogy egészen megenyhült ábrázattal a kézikocsinak tartott a ház sarkán.

A pitymallat szele fölkapta az ejtőernyő finom, könnyű, tulipiros selyemvásznát, és ráborította a jég- és vérmocskos kézikocsira.

Az SS-tiszt ráült. A kulacsot maga mellé tette és tűnődött.

Arcvonásait hirtelen irtózat, rémület kuszálta össze. Talán sok-sok szörnyű emléke, véres, hörgő áldozatainak árnya idéződött vissza?

Hirtelen, akár vezényszóra, kirántotta a pisztolyát, és halántékának irányítva, eldurrantotta.

Odaroskadt a kocsiról véres fejével az egyik balra húzó kereke mellé, a mocskos hóra. Az ejtőernyő piros vászna hol betakarta, hol kitakarta, ahogy a szél fújta.

Az SS-osztag feljebb hurcolkodott egy utcával a Vár oldalán, a teljes pitymallati csöndben.

Az első dördüléssort éppen Hans visszhangoztatta a Vár oldaláról gépágyújából, mintegy önnön menekülésének üdvére.

A dördülésre két furcsa alak riadozott a Pántlika utca alján.

Egyik hosszú szakállat eresztett, és fekete szemüveget viselt. Zsidó bujkáló volt. A társa egy kommunista munkás, aki bújtatta.

Csakhogy aznap éjjel az ágyúlövedék szerencsétlenül elvitte a kis földszintes házat fejük felül, aminek pincéjében menedéket leltek. És lakhatatlanná tette a pincét magát is. Most aztán mi történjék velük?

Kénytelenek voltak rendes igazolópapírjaikkal ellátva, más zugot keresni maguknak.

A Pántlika utca aljáról, amint a dördülésre falhoz lapultak, legelőször a kézikocsi mellett libegő hupipiros ejtőernyő szökött szemükbe.

– Te, hirtelenében arra gondoltam, hogy vörös zászló leng már odafönt. De hát, sajnos, ejtőernyő – mondta társának a munkás.

– Nem soká késik már! – felelt a társa.

– Megállj! Hű! Az anyjuk!… Már észrevettek! Maradjunk!… Ne fuss! Ne bújj!

Az utóbbi fölkiáltás annak szólott, hogy a Pántlika utcából, a Várnak kanyarodó, több lépcsős sikátorból, váratlan fegyveres csapat vonult alá.

Furcsa egy alakulat látványát nyújtotta. Vagy öt-hat öreg rendőr haladt elöl, hosszú, nehéz puskával a vállán. Aztán civil ruhás, de katonaövvel átkötött, télikabátos alakok sora követte őket, övükben kézibombával. Aztán berekesztette a sort egy csomó rendes magyar egyenruhás, fegyveres katona.

Elöl, a vezérnek nyilas egyenruháját bőrkabát födte. És egy géppisztolyt vetett át vállán keresztbe.

Ugyancsak hátul másik nyilas, szintén géppisztollyal, kísérte az alakulatot.

Az első nyilas maga a Pántlika utca büszkesége, nagy fia, Kozák volt.

Egész magatartása a végletekig parancsnokiasnak tűnt. Csak valahogy a géppisztolyt lökdöste ide-oda, ügyefogyottan, honmentői keblén. Mintha idegesítené.

Oka az volt, hogy a fegyverszakértő aznap reggel magyarázta meg neki, hogy a géppisztoly nagyon könnyen bezápul a párás, hideg, téli levegőn. Naponta okvetlen ki kell ropogtatni belőle egy sorozat töltényt, máskülönben a tulajdonosát megsebesítheti, meg is ölheti, ha fölrobban.

Hát igen! Kozák szívesen kilőtt volna, már csak hősies buzdulatból is, egy sor golyót, de az a meggondolás tartotta vissza, hátha máris bedöglött a géppisztolya, és a kipróbálásnál jár vele pórul.

Mi járatban tartott itt Kozák csapatával?

Embervadászatot tartott.

A nyilas parancsnokság utolsó előtti székházul a Duna melletti Radetzky laktanyát foglalta le. Onnan küldte ki megbízható pribékjeit a már végleg összeszűkült ostromgyűrű minden zugába, hogy ami mozdulni bíró emberanyagot fölhajtanak, azt vessék be védőcsapatnak a tűzvonalba.

Aki ellenszegül? Azt stante-pityere, a helyszínen agyonlőni vagy lövetni!

Kozák és társa aznap éjjeli körútjának az eredménye volt ez a csapat.

Kozák nem véletlen vonult ide a szülőutcája ellen. A Radetzky-laktanyában egy bárgyú, megfélemlített jelentkező befújta Kozáknak, hogy a Pántlika utcában megjelent néha a zenetanár mint tüzérütegparancsnok, hadnagyi rangban, és onnan szervezi meg emberei tűzvonalba vetését. De legeslegutóbb már katonaszökevényként, civil ruhába búvik az óvóhelyen a zenetanár. És a katonái is ellazsálják a harcmezőt.

Nosza, Kozák! Most visszaadhatod Andorffy zenetanárnak csőstől a bevonulási pofont!

A nyilas parancsnokságon Kozákot már századosi rangra léptették elő. Hát még ha kósza hír is csak a zenetanár bujkálása, akkor is megtáncoltathatja mint följebbvalója.

Hohó! De micsoda két pofa lapít itt a Pántlika utcán, a piszkos, téli szürkületben?

– Állj! – vezényelte csapatának Kozák. Aztán a két alakra rivallt: – Hé! Ott! Micsodák maguk?

A munkás, sokat próbált lélektani tanulmányok kapcsán, örömmámorosan, lelkendező modort kapott föl magára, amint a nyilas pribékhez sietett:

– Na végre! Csakhogy megtudok valamit! – kezdte és karlendített: – Kitartás!

– Kitartás! – lendített Kozák is, de ő meg vizsgálóbírói modort sajátított el sokrendbeli tévedése és csalódása árán, amikor beugrott legutóbb álnyilasoknak. Hát szigorúan méregette a két embert: – Honnan jönnek maguk?

– Hadiüzemben dolgoztunk, testvérem! – felelte a munkás, és papírjaiért tapogatta a kabátját. De még nem húzott semmit elő, amikor hadarta tovább: – Tegnap küldtek jelentkezni egy laktanyába, erre valahol. De itt rossz helyen csavarogtunk, amint nézem.

A fekete pápaszemes zsidó szó nélkül átadta már iratait. Kozák félig azt vizsgálta, de félszeme a munkás karján függött, ahogy a Pántlika utca tetejébe mutat.

A törmelékház fehér ejtőernyője odarikított a szürkületben, és a megadást, a véget, a végveszélyt jelképezte. Úgyszintén a kézikocsiról föl-föllibbenő vörös ejtőernyő csücske a ház sarkán a rögtönös ellenséges golyótól való halál rémét képviselte. Nem volt tanácsos közelében mutatkozni.

– Mi van ott? – érdeklődött Kozák. – Hol vannak?

– A bolsik? Hát nem tudja, testvérem? – kérdezte valóban jogos szemrehányás hangján a munkás. – Hiszen harcos alakulatnak csak jobban illik ismerni a harctéri viszonyokat.

– Már odáig jöttek? – riadozta Kozák.

– Azt mondták nekünk, ott a rom mögött már ők vannak, és végiglövik ezt az utcát.

– Tyű! a kirelájzumát!

Kozák vadul ugrott a fal mellé, és vezényelte csapatának:

– Vissza! Hátra arc! Nem mutatkozni! Lapuljanak maguk is a falhoz! – parancsolta a munkásnak és társának. Aztán gyors magyarázatot is kivágott nekik: – Harcot fölvenni nekünk nem szabad! A tervszerűséget nem zavarhatjuk meg. Maguk is velünk jönnek!

– Ne nézzük meg inkább, testvér, mi van itt? – javallotta a munkás. – Azt mondják, civilekre nem lőnek ezek a disznó vörösök. Megyünk mi aztán utánatok, és jelentjük, mi van, ha itt megfigyeltük.

Kozák egyszerre kihúzta magát:

– Derék ember vagy, testvérem! – mondta. – Csak itt egyenesen gyertek utánunk felfelé. Aztán föl jobbra. Éljen Szálasi. Harc!

– Kitartás! Bátorság! – lendítette föl a karját a munkás, társával együtt.

Aztán, amikor Kozák visszasürgette csapatát a Vároldal sikátorán, mind a ketten nekilendültek a falnak, hogy kiröhögjék magukat a sikerült csínyen és főleg megszabadulásukon.

Fogalmuk sem volt arról, hogy saját magukon kívül hány embert mentettek meg az utcában.

Az SS-tisztet ugyan fölfedezték a kézikocsi mellett, de azt hitték, ellenséges golyó vagy szilánk érte.

Az emberi hulla, ha nem közvetlen hevert valahol útban, igazán nem keltett már különösebb megrebbenést azokban a napokban.

A ház kapuja mellett is feküdt egy katona, véres nyakszirttel. A Nevenints lakásából is csak az udvar fája mögé húztak ki egy sérüléseibe halt munkaszolgálatost.

A földszint két lakásában három fagyott, végkimerült, részint sebesülésbe, részint betegségbe halt munkaszolgálatos hevert.

Ezeket a szegény, öreg, rokkant párákat förtelmes és szükségtelen kegyetlenséggel hajtották ki éjjelente lövészárok ásására pribékjeik. Végre végleg elvezényelték őket a Pántlika utcából más terepre.

A munkaszolgálatosok már nyíltan tárgyalták, hogy ahol lehet, tömegesen szöknek át a bolsikhoz, és maradnak el, ahol tehetik, az alakulattól.

Az SS-ek is eltűntek a házból. A repülőkórház személyzete is följebb vonult valahová. De azért a zsúfoltság ugyanaz maradt, mert a nyomorult betegek, kötetlen, bűzlő sebesültek ott maradtak.

Hol vannak már, hol késnek már az orosz csapatok?… Még a legvadabb németbarát lakók is szerettek volna végre átesni a bevonuláson, csak ezekből a hadiszörnyűségekből kikecmeregjenek.

Andorffy már rég civil ruhában cserkészett a környéken összevissza, és hozta a híreket: merre, milyen távol vonul a harcvonal. De hát közben a hadivész és hadiborzalom tartott változatlan. Ágyú, akna dörömbölt. Gépfegyver ropogott.

Az orosz repülők üvöltöztek napestig. Úgy zúdították a bombát lefelé, akár gyakorlatoznának. Minden hárítás megszűnt már az ostromgyűrűből.

Az utcabeli hölgyek, ahogy még csak néhány hete is, divatszín zöld harisnyában és zöld sálban és zöld satyakban, sőt zöld cipellőben mutatkoztak nyilvánosan, most már átmeneti, más színek után, mind túlnyomóbban raktak ki magukra piros díszt.

A művésznőék óvóhelyi rekeszében, a legutolsó napokban, már nem hosszában, hanem csakis keresztben lehetett feküdni a zsúfoltságtól a fekhelyeken. Járkálni csakis a padlaton nyögő sebesülteken és betegeken átugrándozva lehetett. A levegő dögletessé vált az óvóhelyen.

A szabadmozgás kérdése, a tűzhelyek használatának kérdése, az árnyékszék körüli közelharcok, sorállások és azzal összefüggő, beosztott takarítószolgálat kérdése teméntelen perpatvart kavart.

Andorffy a végínség enyhítésére föltalálta a fagykenőcs- és lóbablángost.

A ház egyik zugában több zsák óriás szemű lóbabot és több zsák fagykenőcs-tégelyt hagytak hátra a németek.

A zenetanár állította, hogy a fagykenőcs a legtisztább zsiradék. A disznó-, szárnyaszsírnak van szaga, bárha étvágygerjesztő is, a fagykenőcs tiszta, egészséges zsiradék. Szaga nincs, csak afféle túlvilági. Ugyancsak a lóbab a legnagyobb cukor- és vitamintartalmú bab.

Nosza, a lóbabot megpörkölte a zenetanár, és kávédarálóban összezúzta, majd egy kis lisztet kevert hozzá, és pogácsának, lángosnak sütötte ki a rántottasütőben föloldott fagykenőcsön.

Amurszky Vera művésznő orrfacsarónak, gyalázatosnak találta a tanár kotyvasztását. Tiltakozott ellene, és átkozódott miatta.

Ámde az első kísérletnél a művésznő, amikor otthagyta az óvóhelyet, nem figyelmeztette az őrnagyot. Az őrnagy odament, és kíváncsian érdeklődött Andorffy kuktálkodásánál:

– Mi az? Lángost sütsz?

– Igen, új módszerrel. Parancsoljál belőle!

Az őrnagy megízlelte a lángost, és egészen jónak találta.

Ekkor tört rájuk a művésznő.

Rémséges patáliát csapott belőle, hogy az őrnagy nem éri be az ő ellátásával, és moslékra jár a szomszédba.

Az őrnagy erre már szabadkozott, hogy ő ugyan érzett valami gyanúsat a sültön, de hát!… így és amúgy!…

A művésznőt tette nevetségessé a helyzet keserves, de önkéntelen humora. Összekoccant miatta a vihogó Andorffy nővérekkel is, két másik nővendégével is. Sőt, az egész óvóhellyel föl kellett volna aztán vennie a harcot, mert nemcsak helyeslőkre akadt a zenetanár kísérlete, hanem követőkre is.

Hát a művésznő fölpaprikázódott az aznap következő, vészesebb hadiélményre már eleve.

A Pántlika utca 9. számot eladdig csakis a közeléből érték bombarobbanásoknak megrázkódtatásai.

Aznap délután egy hármas repülőcsoportnak egyszerre négy, szerencsére kisebb aknája zuhant a Pántlika utca 9. számra, tetejétől az aljáig.

A hatás szörnyűséges volt az óvóhelyen.

A lakók itt már elbízták magukat a véletlen különös kegyétől. Hát a ház- és földreszkettető robbanás éktelen, veszett riadalmat és rémületet támasztott az óvóhelyen.

Először is az összes világítóberendezés szűnt meg a becsapódástól. A vaksötétben viszont az összes tűzhelyek lángja, korma, hamuja kicsapódott a vastag, úgyis fojtó légkörbe. A vezetőcsövek néhol izzóan, tűzvész fenyegetésével röpültek ki a falból, tűzhelyből. Füst omlott ki belőlük vastagon.

Ordítás, gyerekbőgés, őrjöngéses sikolyok, oktalan, túlzó sivalkodás és segélykönyörgés szította fokozhatatlanná az iszonyatot, rémületet.

De aztán a riadalomnak semmi vészhozóbb folytatása nem következett.

Amint az első mécs, gyertya, lámpa fénye föllobbant, már megállapíthatták, hogy az ijedelmen kívül komolyabb baj egyelőre nincs. Sőt egyszerre az ellenkező kedélyállapot futott át a lelkeken.

A mérsékelt világítás is megláttatta, hogy a sűrű füst, por és korom minden óvóhelylakóból fekete ördögöt, négert csinált.

Itt-ott már hangos, vidám vihogás is hangzott. Végül pedig az erősebb idegzetűek erélyesen, élénken, maguktól kezdtek óvintézkedésekbe.

A tűzhelyeket megigazították, szellőztettek, amennyire lehetett.

Az idő odahaladt már, amikor a repülők megszüntették támadásukat.

Az óvóhelyek népe kibújt.

Hát a szabad levegőn, az alkonyati fényben tisztára vigalomjellegűvé vált a kormos lakók közt a kiállott vész utóhulláma.

Hóval, vízzel, sőt fagykenőccsel és homokkal próbálták ledörzsölni magukról a ragadós, maradós kormot. Ruhájukat rázták ki tőle. Tetvészkedtek, akik rászorultak.

Olykor csak közelgett még a délutáni tűzszünet, Andorffy már elvágtatott hazulról kémszemlére.

Ma ezzel kikerülte azt, hogy kéményseprővé váljék az óvóhelyen. Nem éppen ragyogó fehéren és az állán jó néhány napos szakállal és piszokréteggel, még mindig emberi formája maradt, a ház többi lakójához mérten.

Miután kiröhögte magát Andorffy a pocsék koromfronton, nagy hírrel robogott elő.

– A harmadik utcában azt hallottam, hogy a lakók már érintkezésbe léptek a vöröskatonákkal. Sőt, ezek már tudják, hogy a Pántlika utcában sincs ellenség. De előbb teljes nagytakarítást végeznek, óvatosan a kiürített terep körül, hogy oldaltámadás ne érhesse őket, akkor sétálnak be kényelmesen az utcába. Kár minden csöpp vérért már.

Amikor mindezt elmesélte Andorffy a ház előtt meg a ház udvarán, épp akkor vonult föl Amurszky Vera az óvóhelyről, hogy meghallgassa ő is Andorffy tudósításait.

Ámde mintha ez csak nagyobb tápot adott volna a művésznő korábbi idegkóros nyafogásának:

– Én ezt nem bírom tovább! Értsd meg! – kiáltotta az őrnagynak a művésznő: – Ha nem segíttek fürdőhöz, akkor én magam, saját kezűleg készítek magamnak!

– Hol fogsz, édesem, fürödni? – szólt az őrnagy. – A Nevenints lakása árnyékszéknek is rémes, ahogy a munkaszolgálatosok otthagyták. Honnan szerzünk egy fürdőre való vizet? Honnan szerzünk fát a melegítésre?

Az ügyvéd fáját az udvarról, sőt a környék kerítéseit, romház hulladékfáját mind rég fölemésztette már a lakók, a kórház, a németek, a munkaszolgálatosok fapusztítása. Vizet, de azt is csak afféle szennyes latyakot, csakis az utca tavából és két messzebb kútból lehetett merni, sorállással és közelharccal.

A művésznő azonban nem engedett:

– A takarítást én magam vállalom Ágival a kárpitosműhelyben. Jancsi és te csak vizet szerezzetek egy fél káddal. Különben megőrjíttek!

Nevenints az őrnagy háta mögött állott. Így beszélt:

– A dézsa ép, őrnagy úr. Ha a kocsimon tolnánk el, akkor talán hozhatunk egyszerre fél káddal.

– Maga aranyos fiú, Jancsi – sikoltott a művésznő.

Hát ezzel megkezdődött a csata, egy fürdőért. A művésznőnek bűvmosolya önkényuralmat jelentett itt mindenkire.

Az őrnagy és Nevenints az SS-tiszt hulláját félrerugdosva és a kézikocsit szekercével kiszabadítva a jégből, a sárból, rárakták a dézsát, és elszekereztek az utcai tóhoz. Majd, amikor a jég alatt már nem találtak elég latyakot, az egyik kútból egészítették ki híg sárral. Viszont ebbe a folyadékba annyi tiszta jeget és havat raktak, hogy a dézsa púpozva megtelt.

Ezalatt Ági és a művésznő lapáttal rendbe hozták a kárpitoslakást a dögletes szemét öregjétől. A kádat valahogy hóval és homokkal használhatóvá sikálták.

Most már csak a fa kérdése maradt hátra a Nevenints tűzhelye számára.

Öreg este lett már. Ott álltak a kézikocsi mellett, az udvaron.

– Honnan hozzunk fát? Vagy mit tüzelnénk el? – vakarta tetves szakállát az őrnagy.

Nevenints tetves fejét vakarva a kézikocsijára nézett:

– Ezt? Rokkant vacak úgyis!

A kézikocsi végveszélybe jutott. Gazdája maga ítélte halálra a művésznő iránti hódolatában.

A jégvágó szekerce ott lógott a kárpitos vállán.

A kézikocsi nem sikoltott: „Ó, ti háládatlan gyilkosok! Annyi minden szolgálat után ez a jutalmam, hogy még használható koromban megöltök!?…” Megadással várta a végét.

Ám az őrnagy így szólt:

– Tölgyfa ez. Szenesedik, nem ég, és most át van itatódva vízzel is. Azonfelül, míg szétdarabolnánk, azalatt lophatunk itt valahol valami gerendát és deszkavéget.

Így történt. A művésznő megtisztálkodott.

És a kézikocsi nemcsak megmaradt, de visszakerült az utcáról eredeti otthonába, a Pántlika utca 9. szám udvarára.

A Pántlika utca 9-nek abban is szerepe volt a fölszabadulásnál, hogy magasabb rangú orosz parancsnokság választotta szállásául.

Kétségkívül az volt az oka, hogy aránylag sértetlen épület maradt.

Az események gyorsan torlódtak egymásra.

Néhány nap múlva elesett a Vár is.

És a romok közt rögtön megkezdődött az átalakulás és az újjáépítés.

Az őrnagy házparancsnoki helyét házmegbízott néven az Andorffy nagyobbik nővére foglalta el. De hát már az első nap kisült róla, hogy nem is a nővére a zenetanárnak, hanem Vermes Magdának hívják, és a húga sem a húga, hanem csak barátnője. Ugyancsak az Amurszky Vera két menekült rokonáról is kiderült, hogy azok a háziúrnak távoli rokonai.

Megszerveződött a rohamos, általános robotolás az utcák, házak rendbehozatalára. El kellett kaparni teméntelen lódögöt és embertetemet. Aztán a rémséges állapotba került otthonok berendezése, egyidejűleg a legelemibb szükségletek, a betevő falat, a tiszta víz, a világítóeszköz nehéz megszerzése következett.

Hát ebben az első keserves küzdelemben a balra húzó kézikocsinak hatalmas szerep jutott.

Páratlanul kapóssá és népszerűvé vált a kézikocsi.

Nevenints az őrnaggyal együtt még a legelső közmunkásokkal ismeretlen helyre került. Ági falura ment rokonaihoz.

A kézikocsinak nem volt többé gazdája. A ház közzsákmányának maradt. A használatára, a házmegbízottnő elnökletében, külön bizottság alakult, külön értekezletek tartattak.

Ahogy valaha ellenérzület, agyarkodás, áskálódás tárgya volt a kézikocsi, most féltő gond és sóvárgás fakadozott a ház lakóiban a kézikocsi birtokáért.

Kiváló élet kivételes befejeződésre tarthat igényt. A kézikocsit népszerűsége teljében érte különös vége.

Amurszky Vera művésznőnek, miután sem gáz, sem villany nem működött a házban, remek szolgálatokat tett az óvóhelyi, kőolajjal fűthető, amerikai rendszerű tűzhelye, illetve kályhája.

A baj csak abból származott, hogy elfogyott a kőolaja, és egyelőre beszerzési forrásnak se híre, se hamva.

Ámde szerencsés véletlen folytán egy katona két nagy petróleumoskannát hozott, és rárakta, az udvar sarkában, a kézikocsi lapjára. Azzal eltűnt.

Az ám! De az egyik kanna kissé sérült volt a fenekén, és szivárgott. Most, ahogy a kézikocsira rakta a legény, jobban kilyukadt, és patakzani kezdett belőle a kőolaj.

A legény nem vette észre.

A művésznő este kijött kissé az édes, hűvös, tavaszi levegőt élvezni az udvari erkélyre. Ugyanott elszívott egy cigit.

Az egész ház mélyen, mélyen aludt a sötétben. A művésznő, szokott gondatlanságával, a még égő cigarettacsutkát ledobta az udvarra.

Pötty! Az égő csutak odakeringélt le pont a kézikocsira. A kézikocsin pedig már jókora tócsát alkotott a kannából kifolyt petrol.

Azon nyomban lángba borult az égő csutaktól.

De ezt már nem látta a művésznő, mert az erkélyről befordult szobájába, és ahogy a regények mondják – nyugodtan az álom karjába dobta magát.

A kézikocsi kiszáradt, petróitatta fájába hamar belekapott a láng. A hőségtől a másik kanna dugasza is kilőtt, a tartalma meggyulladt, szétolvasztotta a bádogfalat, és hozzájárult, hogy a kézikocsi teljes egészében, vasalkatrészei kivételével, szépen elégjen az udvaron. Olyan képet nyújtott ez, mint valami vértanúnak a megdicsőülése. Csak hát senki nem tanúskodott mellette más, mint a ház puszta fala és az égbolt hunyorgó csillagai a tavaszi éjszakában. Viszont a kézikocsi pusztulását valóban őszintén fájlalták, majdnem megsiratták a Pántlika utca 9. számú ház lakói. Ez se minden elhunytat kísér.

Hát igen! Aki most megkeresi a Pántlika utca 9. számot, ott találja Nevenints János kárpitosüzletét most is a régi helyén, csupán új cégérrel.

Láthatja a vékony fruska Ágicából menyecskére gömbölyödött Nevenintsnét egy kis Nevenintscsel sétára indulni nagy játszadozva.

És ha benéz valaki a kárpitosműhelybe is, akkor az egyik sarkában megpillanthatja a kárpitos fényezett fájú, gumikerekes, könnyű, karcsú, kecses új kézikocsiját, amit nem kell künn az udvaron tartani, hanem be lehet húzni az üzletajtón.

Kétségkívül, ez az új kézikocsi használhatóbb, mint a régi, rokkant, balra húzó elődje volt, de hogy olyan érdekes jószág lenne?… Azt nem!