„Itt eszem Villach vasúti állomáson egy sültet. Két koronával olcsóbb, mint Wienben. És itt kenyér is van. Sőt fehér tisztikenyeret is lehet kapni néhol vendéglőkben. Ezt adjátok össze. Wienben sort állanak még fekete kenyérért is.

Viszont még csak három állomás, és a hadizónában vagyok, ahol, mint itt beszélik, már jól látszik este az ágyúlövések villanása, és hallatszik a dördülés a frontról. Mit írjak egyebet?”

„Kelt…

Édes életem, Ellukám!

A címemet teljesen jól írattam föl Veled otthon. Tábori posta 512. Tökéletesen elég ennyi.

Arra nézve, hogy Dieterle barátunk azt mondta, hogy ez nem harctér, ahová jöttem, megmondhatod neki, hogy még innen két kilométerrel hátrább is belőttek már az olaszok egy falut odaátról messzehordó hajóágyúkkal. Ide pedig, ahol a hadosztálytörzs van, az olasz 24-esek is elhordanak.

De azért értem mégsem kell aggódnod, Ellukám. A városnak ezt a részét, ahol a hadosztály épülete van, megközelíteni csak ellenséges légitámadásnak lehet. Ugyanis a hegynek az innenső meredek oldalán vagyunk, egy főúri palotában, és a repülőgépek elől is pillanat alatt bemenekülhetünk egy óriási pincébe, közvetlen az irodából.

Dieterle vagy akár a felesége is fordul Hozzád kölcsönkérni, ezeket a bagatell összegeket add nekik szó nélkül, Dieterle még sokat kijárhat nekem, és most innen az ő keze alá megy az, akit én váltok föl innen, egy nagybérlő. Ahol vagyunk, a városnak ez a része teljesen ép. Mind itt vannak az olasz civilek is. Persze sokan elmenekültek. A jobbmódúak úgyszólván mind. De a házakban van mindenütt civil lakó.

A vasútállomás itt van két lépésre tőlünk. Egy örömhír, Elluka! Én minden tíz napban egyedül, egy legénnyel, hazautazhatom bevásárolni. Hát szóval ez igaz, ahogy eleve értesültem róla. A napokban már megyek, és látlak Benneteket. Innen, a harctérről.

Csak látnád, micsoda romhalmaz a város másik fele, amit nem takar el a hegy. De azt mondták itten mindjárt, hogy ezt a részt még az offenzívánk idején lőtték össze előbb a német, aztán az olasz ágyúk. Azóta egyáltalán nem lőttek ide. Sőt azt mondják, hogy a mi harminc és feleseink a Monte Bellvistáról minden ágyústandjukat rögtön belövik. Azt nem tudom, hogy ezt elhiggyem-e.

De Te azért ne aggódj értem, drága Ellukám. Az Isten majd megsegít, és talán elkerülöm a legrosszabbat.

Nézz utána, légy szíves, hogy Hermann megvásárolja okvetlen azt a wienerneustadti raktárt, amiről beszéltünk. Emlékezhetsz, mennyivel gyöngébb áru, úgyszólván tiszta bóvli volt az Eisenkrantz utcai raktár és milyen bombaüzletet csináltunk vele. Itt is ajánlottak már nekem üzletet. De egyelőre itt nekem kényes a helyzetem, és inkább azon vagyok, hogy kissé benyaljam magam a kommandónál, hogy ki ne vágjanak innen a frontra.

Izidor öcsém mint szakaszparancsnok itt van légvonalban, tőlem nem több mint tíz-tizenöt kilométerre, a Piave mellett. Ő könnyen jöhet ide. Mindig tele van frontcsapatokkal a város környéke. De csak az. A városba, a kommandószállásra nem eresztik be a csapatokat. Mert akkor hamarabb felhívódik ránk is az ellenséges légihaderő figyelme. A tisztek azonban bármikor bejöhetnek a városba is. Egyáltalán nincs szigorúság itt.

Itt van a trénnél dr. Gelbfusz is. Az előbb láttam kucsírozni őtet olasz kisasszonyokkal. A tisztilegénye lovagolt utánuk. Na, mint egy gróf, éppen. Mit szólsz? Azt hiszem, nem sajnálja sem az irodáját, sem a Rózáját, ha így megy neki itten. De nehogy visszamondjad Rinteréknek vagy magának Rózának, Ellukám. Mert itt mindenki tehet rosszat nekem a tiszti társaságban, Gelbfusz is. Kiről lehet ma biztos az ember?

Ó, hogyan szeretnélek megölelni Benneteket, a drága Klárikámat (ne nagyon engedd egyedül azokba a gyerekzsúrokba, Rinterékhez. Ez a háborús levegő, mindenki mondja, még a gyerekeket is megmételyezte, és Klári már egy kifejlett nő tulajdonképp). Vigyázz Bertikénkre nagyon. Borzasztó, hogy az ember el lesz szakasztva a családjától. Írjál, Ellukám, Életem, ilyen kimerítően. Milyen szerencse, hogy mindjárt elküldhetem ezt a levelet az őrmesterrel, aki már ma este utazik vissza Wienbe. Reggelre megkapod soraimat. Most már csókollak milliószor, drága életem, és a gyerekeket milliószor. Apukád.

N. B. Írjanak, persze hogy írjanak nekem a gyerekek is. Pá! Csók! Apukátok.”

„Desentorek-Fingazzo zu Dreigaul grófnénak

Drága Tinkám! Pár órája, hogy visszatértem az első vonalból. Útközben majdnem kaptunk egy srapnelspriccert, de szerencsére ma aránylag csönd volt a vonalaink előtt. Tehát kitűnően megfigyelhettem azt a terepet, amelyen csapataim élén meg fogom támadni az ellenséges vonalakat. A haditerv értelmében két helyen kelünk át a Piavén, és ollószerűleg előrenyomulva, mintegy hatvanöt kilométeren göngyölítjük föl az ellenséges vonalakat. A támadás súlypontja nem az én hadtestem. A fő lökést lejjebb intézik a folyón. De az én hadtestem balszárnya, amely az én hadosztályomat jelenti, okvetlen a legveszélyesebb szerepet juttatja nekem és katonáimnak.

Három napja, hogy megkaptam a részletes parancsot a hadtestnél történt megbeszélés után, és bízom Istenben és katonáim bátorságában, hogy mindent végre fogok hajtani, amit tőlem kívánnak. Természetes, hogy úgy írok itt az offenzíváról, mint aki biztos benne, hogy Te már férjedtől úgyis hallottad az egész tervezetet. Mit nem tudtok Ti ott, a kabinetirodánál? Mire hozzánk, szegény frontkatonákhoz jut valami, Ti már rég napirendre tértetek fölötte. Viszont, ha mégsem úgy volna, és tőlem hallod először offenzívánk tervét, benne való részvételemmel, akkor szeretném, ha nem Te említenéd meg Egonnak. Hadd beszéljen Neked ő róla. Ez okos. Aztán inkább azt írnád meg nekem, mint vélekedik Neked Egon maga offenzívánk tervezetéről. Na természetes, hogy nem hadászatilag értem. Hiszen Egon is éppolyan tökfej e tekintetben, mint minden társa, aki odabenn ül vele a kabinetirodában. Ne haragudj ezért! Szóval úgy értem, hogy férjedtől csak azt tudhatnád meg, siker esetén körülbelül mire számíthatok érdemeim elismeréséül, aki kiverekedtem nekik a győzelmet?

Egyébként itt a tisztikarban, beleértve nemcsak a törzstiszteket, hanem a kisebb tisztikart is, néhány napon belül már teljes részletességgel fogom közöltetni a parancs szerint offenzívánknak egész tervezetét. Néhány napon belül az egész nagy akcióban az utolsó kis srófnak is precízen kell működnie, és ez csak úgy lehetséges, ha ezeknek a kisembereknek is a fejükbe rágjuk kötelességüket.

Hiszen, sajnos, hadseregünknek tulajdonképpen csak a roncsai vannak meg. Ez az emberanyag, amivel itten diszponálnom kell, csupa civil bagázs. No, nem akarom kisebbíteni érdemeiket, hiszen utóvégre a győzelem útján haladtunk eddig, de hát mégis ez nem hadsereg, ez egy vasárnapi lövészegylet nívóján áll legföljebb, akármit beszélnek nekem, és ezt ennek értelmében kell kezelni.

Pünkösthy gróf, ez a magyar mágnás, akinek családja kétségkívül sok érdemet szerzett a felséges uralkodóház védelmében, egy ilyen viccet engedett meg magának a hadtestnél, természetesen a megbeszélés után, a menázsban:

– Az mindegy, hogy elveszítjük a háborút vagy sem. A hadseregre nézve csak az a fontos, hogy az inspicírungnál laposan álljon a nadrágzsinóron a bakák keze.

Ez egy vicc, amely nekünk, régivágású katonáknak szól, és elsősorban nekem, aki a megbeszélésnél a régi diszciplína sok, teljesen mellőzött formája mellett emeltem szót, miután rémítően elpolgáriasodott hadseregünk egész szelleme, amire nézve semmi sem jellemzőbb, mint hogy ilyen alpári viccek a legmagasabb tényezőinkig furakodhatnak, és ott a fölháborodás helyett derűt keltenek.

Természetesen nem kell tartanod attól, hogy gróf Pünkösthy főhadnagy úr nem kapta meg tőlem a magáét. Nem mint föllebbvalója, hanem azon a hangon, amely éreztette, hogy privátim veszi tőlem a leckét, körülbelül ezeket mondottam neki:

– Méltóságodnak azonban be kell látnia, hogy ha vannak is kinövései diszciplínünknek, azokat nem okos dolog nevetségessé tenni, mert aztán kegyeskedjék említeni valami erkölcsi ragasztékot a hadsereg fegyelmi és egyéb ténykedésein kívül, ami államunk népeinek konglomerátumát összetartja. Én is tudom, hogy a zászló, a dob, a színes egyenruha, a zárt mozdulatok rég anakronizmusok a hadviselésben. De tessék helyette, mintegy előkészítő módszerül, valami mást, jobbat ajánlani, ami az összetartozás, együttműködés motorikus érzéseit, a fegyelmi tudatot fönntarthatja és fejlesztheti. A lovasság is improduktívnak hat az álló harcban. Mégis ki meri tagadni fontosságát a mozgó harcok idején? Egy áttörés, egy előrenyomulás alatt, amikor tulajdonképpen ez a döntés, és minden más csak előkészület? Nos hát én részemről szívesen állítom párhuzamba ezt a tényt azzal, hogy viszont régi diszciplínünk komikusnak látszó megnyilvánulásai, amilyenek a parádék és szemlék, végtelen fontosságúak a hadsereg szellemének, vagyis a hadviselés előkészületi módozatainak kifejlesztésénél. Igen, én azt mondom, vegyék csak föl a front mögötti kiképző csoportoknál a csákót és a waffenrockot, pergessék és fújják a generálmarsot, mert az igen jó behatással lenne egyre jobban elpolgáriasodó ármádiánknál és teljes plebejusi allűrökbe süllyedő vezetőségének szellemére.

Nos, ugyan mondd, Tinkám, nagyon nevetségessé tettem magam ezzel a kijelentéssel? Mert ez történt. A waffenrock és a csákó említésére ugyanúgy nevetett az urak legtöbbje, mint a magyar grófnak a viccén. Kérdem: miért?

Hiszen, istenem, az urak legtöbbje csak emlékezhetett, milyen fölemelő volt egy békebeli hadgyakorlatunk precizitása, elánja, külső megépítése, amely igenis elsősorban demonstratív célokat tartott szem előtt. Éreznie kellett mindenkinek, hogy egy hatalmas birodalom katonája. Ez mellékes talán? Szeretném akkor tudni, hogy az erkölcsi, a pszichikai nevelés teljes mellőzésével teljesen elegek-e a felsőbb hatalomnak puszta terrorisztikus eszközei arra (mondjam ki), hogy embertömegek életüket áldozzák érte?

E felfogásomért nevettek ki. Hiába, ez a léha szellem jellemző reánk, és mindig jellemzőbb, ahogy visszafelé megyünk a frontról. A hadtestnél már százszor fontosabb a tábori színielőadások gondja, ahol operettlik szórakoztatnak a haza és császár iránti hűség ábrázolása helyett, mint ezt régi darabokból olyan pompásan lehet a katonai szellem fejlesztésére használni.

De hát elég a zúgolódásból, talán még lesz idő, amikor serpenyőre kerülnek másokkal szemben a legfölsőbb Haduramnak és hazámnak tett szolgálataim. Aki az első vonalban posztjaimat vizsgálom, és bűzös dekkungokban sajtkereskedő zászlósok és falusi tanító kadétok társaságában tízóraizom, mialatt mások előléptetésük érdekében a Felség körül furakodnak.”

„Most pedig leveled záradékáról, Tinkám. Nem, az legalábbis túlzás, akárki mesélte Neked, hogy Lumpenkranz am Dorfmund báróék abból a vasúti szállítmányból vásárolták vissza magát Dorfmundot is, amit apjuk innen az előző offenzívánk után küldött hátra. Lehet, hogy üzletet csinált itten Lumpenkranz, de kisebbet, és legitime csinálta, az szentigaz. Ő egyszerűen az olaszoktól pénzért megvásárolta az árukat, és ezen nyert. De ha még ezt sem teszi, akkor sem okozott volna a kincstárnak kárt, mert az áru itten így is tönkrement volna.

Természetes a hadviselés egész történetében, hogy mérhetetlen értékű dolgok mennek romlásba. És abban is igazat adok Neked, hogy mi, akik Lumpenkranzéknál szegényebb nemesek vagyunk, de tízszer több szolgálatot tettünk már a hazának, nyugodtan húzhatnánk hasznot olyan anyagokból, amik így is tönkremennének.

Legyünk végre okosak? Ezt írod? Nézd, Édes Tinkám, annyit okvetlen be kell látnod, hogy állásom és mocsoktalan nevem számára kényes az, ha csak szóbeszéd is támad velem kapcsolatban ilyen hadiüzletekről. De hogy ne kelljen keserű szemrehányásaidat elviselnem, hát a következőket proponálom Neked. Most a napokban kapunk ide egy új bevásárlót. Ez egy wieni nagykereskedő, valami Feldmann nevű. De minden oldalú információt kiállt hűségű ember. Ő minden héten bemegy Wienbe, majd bemegy Hozzád, és ővele aztán fönntartás nélkül közölheted szándékaidat. Ő mindent el fog intézni.

Az offenzíva alatt egészen biztos, hogy a hadizsákmánynak olyan tömege kerül majd kezünk közé, hogy valóban Isten ellen vétek, ha mint előzőleg, nagy része pusztulásba menne.

A magánvagyonokkal való diszponálásra tudtommal nincs a hadizónákat illetőleg újabb rendelkezés, mint a régi nemzetközi egyezmények, ezek szerint pedig nincs semmi akadálya, hogy tulajdonosokkal üzleteket köthessünk tulajdonaikra. A mostani bevásárlónk, ez a Wriscsek, igazad van, egy fecsegő cocolista. Legfőbb ideje, hogy menjen innen. Személyileg én természetesen kimaradok terveidből, Tinkám. De annyit megígérek és megteszek, hogy amennyiben az utánpótlás és egyéb tekintetek csapataim számára nem vallják kárát… szabadkezet adok majd ennek a zsidónak, hogy részedre bevásárlásokat tegyen itten, ellenséges földön, azaz fölszedje a földről, amit úgyis sárba taposnának, mint ezt a 11-es offenzívánkban láthattuk.

Most pedig befejezem hosszú levelemet. Csókolom a kicsikéket, Egonnak ölelésem és kézszorításom, Neked csókjaim

Lajosod”

„Édes kicsi Tinkám! Hamarabb, mint 15-én, tehát három hét múlva, ki van zárva, hogy fölrohanhassak innét Hozzád.

Érthetetlen előttem, minek foglalkoztatnak Téged folyvást az előítéletek. Én sem vagyok demokrata születésű és érzésű ember. De hát be kell látnunk, hogy bizonyos igazuk és jogaik a polgári osztályoknak is vannak.

Gondold el, hogy tulajdonképpen egyes-egyedül a mi ügyünkért, a nemesi kormányzati Monarchiáért áldozzák föl e percben fiaikat derék adóhivatalnokok, iparosok, rőfösök, sőt munkások és parasztok, akiknek ez tulajdonképpen nem hivatásuk. A birodalom védelme voltaképp a nemesség hivatása volna. Máskülönben, legyünk őszinték, csak az ősapák kétes érdemein élősködő herék vagyunk.

No jó, itt vagyok én, aki sebet hordok, és becsületesen megharcoltam a magam két hónapját az olasz hadszíntéren, de ezzel szemben két öcsém lóg, és a bátyám föl van mentve. Nézd meg csak, mindenütt ez az arány a mi büszke nemesi sorainkban. Hatvan százalékuk, köztük aktív csapattisztek, mind a tűzvonalon kívül mentik életüket valami hátsó alakulatnál, és húzzák a busás fizetést.

Ha tehát a levegő most már egészen polgári csőcselékszagú lesz a legelőkelőbb termekben, és maguk a fölségek is mindinkább a polgári osztályok dörgölődzését hagyják maguk körül, hát ez csak a dolgok igazságos következménye. Tudod, édesem, én innen jobban látom a dolgokat. Nem állnak olyan kitűnően.

Tegnap künn voltunk a tűzvonalban. No hát, őrülten komikus figurák voltunk, mondhatom neked. A bátyád még hagyján. Ő bátor öregember és az a régivágású katona, aki – ha a mai hadászat is úgy kívánná – tényleg csapatai élén vágtatna az ellenség ellen. De hát vannak a környezetében urak, akik szégyenteljesen viselkednek egyenesen. Képzeld, itt most nincsen semmi tűz. A gyalogságunk sütkérezik a napon, énekel, kártyázik, és este lábvizet vesz a Piavéban. Erre jövünk mi, a szemle, a parancsnokság, akiknek példát kellene mutatni a katonai erényekből. Ehelyett az apróbb-nagyobb fronttisztek és altisztek, sőt közkatonák látják, hogy az aranygalléros törzstiszt urak húsz kilométerről hangzó lövésekre lekapkodják a fejüket, és komikusan buta óvintézkedések közt járnak olyan helyeken, ahol menázshordó kocsik nyugodtan hajtanak fényes nappal.

Egy kép. A Piave töltése mellett jövünk. Egy hadnagy jelent bátyádnak. Aztán, amíg magyaráz, egyszerűen fölugrik a töltésre. Teljes figurát mutat rajta, és a bátyád is melléje ugrik. Attól fogva történik, hogy bátyád kísérete szintén ki-ki mer kukkantani a töltés fölött. Szóval ez a hadnagy ad olyanoknak példát a bátorságra, akiknek neki kéne adniok, hogy ne reszkessenek ott is, ahol nincs veszély.

Most még képzeld hozzá ehhez, hogy ez a hadnagy egy zsidó. Dr. Feldmann-nak hívják, és olyan jellegzetes a képe, hogy Asszíriában rögtön királlyá tennék.

De hát nézd, drágám, ennek a zsidó hadnagynak az egyenruháján ott van sorban a legénységi kitüntetések mellett a sok tiszti kitüntetés. Már megsebesült egyszer Galíciában mint önkéntes, és mint kadét megjárta a Doberdót. Ez a fiatalember vitézség és haditudomány tekintetében óriási fölényben és magasságban áll fölöttünk, a Monarchia törzstisztjei fölött, mint ahogy ott, a töltésen állott.

Hiszen, sajnos, magas rangú törzstisztjeink legnagyobb része csak a gyakorlótérről ismeri a háborút. Közvetlen értesülése, élménye, fogalma alig van egy ütközetnek, egy járőri tevékenykedésnek a lezajlásáról.

Ezzel szemben ez a zsidó hadnagy csupa közvetlen tapasztalat, haditudás, higgadtság, bátorság. Isten bocsássa meg vétkemet, de inkább erre a fiúra bíznám offenzívánk megrendezését, mint bátyádra vagy akár magamra is.

Nézd, én igazságos ember vagyok. Ezzel a zsidóval beszélgettem legtovább a szemlénk alatt. Nem mert visszategezni fölszólításomra sem. Pedig úgy éreztem, most beszélek egy igazi bajtárssal, egy hőssel, egy egész férfival, aki a Monarchia és a császár igazi hű vitéze. Ő egyszerűen meg volt lepve és hatva bizalmasságomtól.

No hát ettől a zsidótól és az altisztjétől, Radocsay őrmestertől hallottam azokat a kitűnő észrevételeket az offenzívánk tervezetéhez, amiket bátyád az én javaslataimnak tulajdonít.

Ne neheztelj, édes kicsi Tinkám, hogy még mindig nem végzek itt ezzel az emberrel. De talán az érdekelni fog, hogy ez a doktor öccse annak a wieni nagykereskedőnek, aki bevásárlónk lesz. Majd mostan ez a nagykereskedő megy Hozzád a helyett a buta Wriscsek helyett. Légy hozzá kedves, mert ez az ember az egyetlen, aki majd ügyesen tud operálni itten a számunkra.

Sejted, az én financiáim is kétségbeejtőek. Tegnapelőtt ugyan nyertem egy elhatározó összeget gróf Pünkösthytől, ettől a hülyétől, akinek valóban nagyon kell az a százezer hold, hogy megéljen a világon. De hát ez az összeg még mindig bagatell ahhoz képest, amiért hiénáim szorongatnak.

Nekem is ez az offenzíva az egyetlen reményem. Talán lehet bízni a sikerében, mert bár nem tudok leküzdeni két rossz előérzetet, mégis hiszek benne. Egyik rossz előérzetem az, hogy a németek nélkül csináljuk. Minket, osztrákokat valami balszerencse kísér. V. Károly óta az Osztrák Birodalom még győzelmes háborúk után is folyvást gyöngül, és zsugorodik össze. Érthető, mert hiszen a mi eszményeink és jelszavaink már majdnem ostobaságokká koptak. A nacionalizmus éppúgy halálunk, mint a nemzetköziség vörös riadója. Amiben mégis bízom, hogy ez az offenzíva sikerül, az, hogy az olaszok nálunk is gyöngébbek. Ezt főleg abból a megvetésből, abból a tökéletes mosolygó fölényből látom, ahogy a mi gyalogságunk néz az olaszokra. Menni fog a dolog, mert a legénységünknek kedve van újra malacokat lövöldözni az ellenséges falvak utcáin, és jóllakni csokoládéval az olasz élelmiszer-depókból, meg leinni magát az olasz pincékben. Nem rajtunk, vezetőkön fordul meg a dolog. Mert úgy érzem, ha rajtunk fordulna meg, akkor menthetetlen volna a kudarc, és ez a vállalkozás volna Monarchiánk temetési menete.

Drága Tinkám! Te provokáltad ki tőlem ezt a hadi és társadalmi érintkezést. Az ember hajlamos rá, ha rosszul alszik, sokat cigarettázik, mint én, és olyan távol van tőle a Te kis édes, puha szájad, amikor hetekig egyedül fetreng az ágyán.

Még húsz nap, és ott vagyok. Most a készületek alatt nem tudok fölszökni. Küldj addig is könyvet. Pompás volt ez a francia regény.

Nagyon vágyik már utánad, és millió csókot küld

Szlódid”

Miután Abrakovszky lovag megírta Velem ezt a levelet, végigfeküdt a díványon, és elkezdett álmodozni Tinka grófnéról.

De hát ezt az álmodozást voltaképp fordított álmodozásnak lehetett volna mondani. Abrakovszky lovag úgy érezte, nemcsak unja már ezt a viszonyt Tinka grófnéval, de kibírhatatlan már neki. Bármennyire izgatta hiúságát az, hogy egy ilyen magas rangú dáma kegyeit bírja, hovatovább mind erősebb lett benne a nőtől való elteltsége. Valósággal irtózva gondolt már előre arra az édes találkára, amely három hét múlva várja Wienben. Most éppen azon tépelődött a díványon, vajon hogyan lehetne kitolni ezt a légyottot! Nehéz lesz, az biztos!

Eközben a palota oldalával átellenes kasznárházban, az olasz uraság ittrekedt kasznárcsaládjának fekete szemű kislánya, Assunta, nagy zajjal csapta ki a sikátorra nyíló ablakot, és ragyogó arccal nézegetett ki rajta.

A lovag fölkelt a díványról, és az ablaknak tartott.

Csakhogy ugyanakkor a sikátorban egy légiesen kecses gig jelent meg. A bakján szédületes elegánsra vasalt csukaszürkében, káprázatos, hosszú szárú lakkcsizmában Ormodi Hirsch Manfréd trénzászlós jelent meg.

A zászlós intett Assuntának, és Assunta boldogan intett vissza a zászlósnak. Ormodi Hirsch teketória nélkül fölhajtotta gigjét a sikátor meredek gyalogjárójára, Assunta ablaka alá.

Az ablak körülbelül egy magasságba került a gig ülésével. Assunta az ablak párkányán állt, s a zászlós karjának támogatásával átszállt a gigbe. Azzal a kis kocsi gördült fel a sikátoron a park felé.

Abrakovszky lovag diszkréten, de annál nagyobb utálattal és dühvel húzódott vissza az irodába.

Milyen nagy marha volt, hogy ő nem próbálta meg hozzáférkőzni ehhez a kis olasz tyúkhoz. De hát idejövet a kislányt túlságosan gyermeknek tartotta komoly férfivágy számára. Most pedig már, Hirsch zászlós úr után?…

A kérdés komoly mérlegelésére és eldöntésére Abrakovszky újra a díványra dőlt. Ahogy most csinálta, az már inkább hasonlított álmodozáshoz.

*

Mialatt Abrakovszky lovag álmodozott, az olasz tüzérség elkezdte lőni a Casa Casucchiót.

Ez egy négy-öt épületből álló major volt a Piave felé vezető vasúti töltés mellett. Azonban a házak helyét már csak egy nagy, vörös téglafolt jelezte a kövér, fekete humusz közepett, úgy összelőtték ezt a helyet az olasz tüzérek.

Ezt a helyet már hosszú hónapok óta mindennap pontosan dél felé meg éjfél körül elkezdték gránátozni és srapnelezni az olaszok.

Hogy egy négyzetkilométernyi területen mért csak éppen a Casa Casucchiót lőtték folyvást az olaszok? Ezt csak a nagy jó Isten tudta megmondani, aki nem adott elég sütnivalót ezeknek az olasz tüzérparancsnokoknak. Mert hogy így pazarolják a muníciót mindig egy helyre, ahonnan pedig, gondolhatták volna, hogyha akármilyen fontos pont is, okvetlenül elmentek már az osztrákok.

A Casa Casucchio nem is volt fontos hadászati pont. Az olasz tüzérek bizonyára csak úgy, ahogy hivatalokban betartják a munkaidőt, ha van dolog, ha nincs, ráeresztették azt a tíz-húsz gránátot, srapnelt naponta kétszer a Casa Casucchióra. Az osztrák csapatok pedig már annyira tudták ezt, hogy az olaszok kizárólag csak a Casa Casucchiót lövik, hogy a mellette húzódó vasúti töltés túloldalán nyugodtan zörögtek tova a menázsisszekerek, és vonultak a drótot, spanyollovast és más proviantot hurcoló osztagok akár éjjel, akár nappal. Az olasz gránátokat a Casa Casucchiónál legföllebb kádertől jött újonccsapat vette tudomásul valamiféle respektussal. Öreg harcos rá se hederített. Egyszóval nem csoda, hogy még a hadosztálynál is szokatlan izgalmat és lefetyelést teremtett egy déli telefondépeche, amely azt jelentette, hogy:

A hadosztály izgulata Abrakovszky álmodozásáig hatolt be:

– Mi az, mi történt? – informáltatta magát a lovag az adjutánsa segédtisztjének a helyettese által.

– Kérlek, őrnagy úr, engem akarnak felelőssé tenni ennek a főhadnagynak és társainak haláláért – kezdte izgatottan a segédtiszt. – De hiszen én azonnal kiadtam az összes ügyiratokat, amiket aláírtál. A Keresztes főhadnagy kérvénye nem volt közöttük. Úgy tetszik, ez még itt van nálad, őrnagy úr.

– Nem értem, miről van szó. Magyarázd meg – szólt Abrakovszky.

– Hát kérlek, a Keresztes főhadnagynak sürgős szabadság iránti kérelme itt van nálunk. Ő ma reggel bejött a tűzvonalból, hogy soron kívül átvegye itt. De hát nem adhattam ki neki az aktáját, mert nem volt az aláírottak közt, amiket kiadtál nekem. Téged pedig nem zavarhattalak, miután úgy rendelkeztél előbb, és tudom, hogy elfoglal az offenzíva készületi anyagának feldolgozása. A főhadnagyot holnapra rendelhettem csak ide az aláírt kérvényért. Kissé kiabált és káromkodott, gondolom, kissé alkoholos volt. Végül is a századja szekerén visszahajtatott a törzsőrmesterével és káplárjával meg a legényével együtt a frontra. Mondom, alkoholos volt kissé, és hát a szekérrel nekihajtatott pont a Casa Casucchio tüzérségi meglepetési tüzének, amit itt hátul mindenki kikerül, de ő, tűzvonalbeli harcos létére, erről nem volt tájékozódva.

Abrakovszky lovag megdermedt. Arra gondolt: most négy embernek az életét, akik szabadságra, örömök, pihenés elé indultak, egy légy oltotta ki, amely az elébb rászállt a kezére.

Abrakovszkynak egyszerre mintha a szél fújta volna ki a fejéből minden gondolatát a kis olasz lányról és Tinka grófnéról. A vezetői állásban levő egyének borzalmas felelőssége foglalkoztatta agyát, egyre kegyetlenebb vádakkal, miközben az íróasztalhoz ült vissza.

Abrakovszky lovag a rendkívüli klimatikus óvintézkedések számlájára egy vagon légypapírt rendeltetett a hadosztály számára.

*

Én mindeközben ott feküdtem a kegyelmes úr íróasztalának tolltartóján.

A légyrazzia közben azonban Rosegger, a kegyelmes úr pucere megbotlott a nagy szőnyegben. A szőnyeg felhajlott, és alóla megkerült a kegyelmes úr eredeti tintaceruzája.

Rosegger azt tette vissza Helyettem a tolltartóba. Engem a zsebébe tett, hogy majd visszaad eredeti tulajdonosomnak, Feldmann-nak.

Közben nagy malőr érte Roseggert.

A kegyelmes úr ugyanis sétalovaglás alatt észrevette, hogy lovaglópálcáján nincs rajta az ezüstgomb. Márpedig ebbe az ezüstgombba a kegyelmes úr hadnagykori bajtársainak neve volt belevésve. Egy névnapjára kapta tőlük. Lehet-e egy ilyen kedves emléket veszni hagyni?

A kegyelmes úr hirtelen arra is visszaemlékezett, hogy pálcája ezüstfeje már a tegnapi frontlátogatás alatt inogott, úgyhogy lecsavarta róla. Arra is emlékezett, hogy közben valami fontos jelentés elterelte a gombról figyelmét. Tehát valószínű, hogy a lecsavart gombot szórakozottan letette valahová. Ez a hely valószínűleg a Piave töltésének az a dekkungja volt, ahol legtöbbet időztek és tízóraiztak. Mégpedig dr. Feldmann Izidor századának parancsnoki dekkungja.

Nosza, a kegyelmes úr rögtön a gomb okvetlen megkerítésére szalajtotta Roseggert. Rosegger rohant. Az összes telefonvonalakat fellármázta a front felé a kegyelmes úr lovaglóvesszejének gombjáért. De hát hiába! A tűzvonalból csupa nemleges jelentés jött. A gombot nem lelik. A gombot hiába kerestetik. A gomb valószínűleg elveszett. A helyzet változatlan.

– Ja, barátom! – mondta erre a kegyelmes úr Roseggernek. – Akkor nincs más hátra, mint kimégy magad a lövészárokba még ma. Te majd megtalálod ott valahol a gombot. Úgy rémlik, annak a zsidó századparancsnoknak a dekkungjában hagytam.

Rosegger estig kapott haladékot. A frontlátogatás szabályos ideje a szürkület. De hát abban hiába reménykedett Rosegger, hogy estig talán mégis megtalálják a fronton a gombot, és elküldik. A telefonosok továbbra is csak azt jelentették: a helyzet változatlan.

Rosegger tegnap úgy beszélt Feldmann-nak egy frontlátogatásról, hogy az pipa. Kár miatta szurkolni. Csakhogy közbejött a Casa Casucchió-i négy halott a front felé való békés úton. Rosegger tehát újra drukkolni kezdett a front veszélyeitől.

A nap már a Monte Tremolo gerincén lovagolt, amikor Rosegger izgatott, dühös járás-kelése közben Feldmann Adalberttel és Wriscsekkel találkozott.

Feldmann éppen végzett Wriscsekkel. Végleg átvette tőle a hivatalát. Elfáradt testileg a talpalástól és lelkileg az egész napi megfeszített figyelemtől, amivel a morva leltárait átvizsgálta, hogy az be ne csapja őt.

– Na, mit szól, mit szólnak, hogy ez a vén trotyász egy rohadt pálcagombért kizavar engem a tűzvonalba? – kezdte Rosegger.

Feldmann és Wriscsek természetesen értesültek már a pálcagomb hadtörténelmi jelentőségű ügyéről, és megértően bólingattak. De aztán dolgukra akartak menni. Roseggernek azonban eszébe jutott, hogy más köze is van Feldmannhoz. És így szólt:

– De azt maga, Feldmann, nem tudja, hogy éppen a maga öccsének a dekkungjában keresteti a vén trotyász a gombot. Oda kell mennem egyenesen.

– Ne mondja! – szólt Feldmann nagyon tartózkodóan. Mert mihelyt valaki a frontot csak említette előtte, rosszat sejtett. És tényleg, Rosegger máris így folytatta:

– No, nem jön velem? Találkozik az öccsével a fronton. Ketten nem olyan unalmas kimenni. Éjfélre vissza is jöttünk már. Kocsi visz majdnem egészen be a tűzvonalba.

Feldmannra rögtön rászállott a rettenet. Pillanatokig hangtalan tátogott. Aztán Wriscsekre mutatva, hebegte:

– Őtet hívtam meg most izé… egy kis narancslikőrre. Nem haragszik?

– Minek haragudjam? – felelte erre Rosegger. – Engem is megkínálhat egy pohárral. Mindenki mondja: legjobb, ha egy kicsit bepiál az ember, amikor a frontra megy, ilyen slamasztikába! Szakkrament nohhamol!

Bementek Feldmann szobájába. Feldmann előhozta a narancslikőrt és a hazait:

– Proszit! – emelte föl poharát Wriscsek. Aztán így folytatta:

– Hallod, Berti, erről a likőrről jut eszembe, ha bort vásárolsz újra a menázsnak, akkor itt a kastély pincéjében garmadával találsz üres üveget. Ez nagy tétel.

Feldmann-nak is, Wriscseknek is terhére volt Rosegger, a nagy szájával. Azért kezdtek volna egymás közt ebbe a sáfári beszélgetésbe. Vegye észre magát Rosegger, és menjen a fenébe. De Rosegger itt közbeszólt:

– Ugyan! Csak nem szereznek be most valamit az offenzíva előtt? Pláne bort? Hiszen lesz akkor minden ingyen.

Az offenzíva szó kiejtésével Rosegger nyomban az érdeklődés középpontja lett.

– Micsoda offenzíva? – kérdezte Wriscsek. – Szakácsoffenzíva? Ez átlag minden héten van itten.

– Hogy? Maga nem hiszi, amit a kegyelmes úr mond? Maga három csomó szerencsétlenség? – mondta Rosegger.

Feldmann halotthalvány lett. Révedezve hallgatta ezt a vitát, amin végül is Rosegger győzött. Mert Wriscsek bólogatni kezdett:

– Máskülönben most lehet, hogy itt előremegyünk. Igaza van magának. Pontonok érkeztek a hadtesthez, a Piave partjára. Én is hallottam róla.

Feldmann kezében úgy rezgett a hazai pástétomos kenyér, mint egy árvalányhajbokor a szélben. Dühösen dadogta:

– Az Isten verje meg a nyomorult főhadnagyot, aki ide protezsált. Nem mondotta nekem, hogy itt előnyomulás készül. Máshová is mehettem volna.

– Mit fázol te ettől? – vigasztalta Wriscsek Feldmannt. – Ha offenzíva lesz, megint térdig fognak járni a rizsben a trénlovak, és a pincékben belefúlnak a borba a bakák, ahogy én ezt a szememmel láttam.

– Na ja! – jajongott Feldmann. – De én tudom, hogy mozgóharcnál mindig belekerül a hadosztálytörzs is a tűzbe.

– Hát bizony – tódította Rosegger –, még az is megesett már, hogy a trének csináltak svarmléniát a szekerek mellől. Az öcsém is a nagy trénnél sebesült meg.

– Ne beszéljen maga vadakat! – korholta Wriscsek Roseggert. – Ilyesmi talán megesett Galíciában, ahol száz kilométerek semmik a hadtestnek előre-hátra rohangálni. De itt, a déli fronton? Egy hadosztálytörzs sosem kerülhet nagy veszedelembe. Itt egy offenzíva aranybánya. Mindenki dögre keresi magát. Ez itt az offenzíva! – fejezte be Wriscsek diadalmasan.

Wriscsek dühös volt Roseggerre, amiért itten Feldmannt ijesztgetni kezdi. Képesnek tartotta Feldmannt arra, hogy az offenzíva rémhírére hirtelen megbetegszik. Akkor, amilyen protekciós alak ez a Feldmann, megcsinálja, hogy Wriscseknek itt kell maradni. Wriscsek hivatalosan csak másnap kapta ki a menetlevelét.

De Rosegger, ez az ármány, ez az eleven intrika, hirtelen a szemébe röhögött Wriscseknek:

– Hát akkor, ha itt olyan öröm és népünnepély az offenzíva, maga minek siet most olyan nagyon Wienbe, tatuskám?

Wriscseknek tudománya a torkán akadt. Nem jutott eszébe még az az egyszerű érv sem, hogy: hiszen nem is tudott eddig az offenzíváról. Rosegger volt éppen, akitől értesült róla… Wriscsek csak vörösleni kezdett, csak hápogott erre a meggyanúsításra.

– Ugyan! Menjen, hülye kutyamosó!

– Kuss, gyáva ugrifüles! Szaladsz el a frontról a puskapor szagra! – röhögött Rosegger, aki csak egyszerűen ugrasztani akarta Wriscseket is meg Feldmannt is.

Feldmann-nál ez az ugrasztás, meg kell hagyni, szörnyen sikerült. Feldmannt valóságos rosszullétek környékezték. A gyomra émelygett. Tisztára hányingere támadt a félelemtől, hogy a tegnapi wieni biztonságból ebbe a véres, füstös veszedelembe csalatta ki magát.

– Hát nem kíváncsi az édesöccsére? – kegyetlenkedett Rosegger. – Na, majd kinn a tűzvonalban megmondom ezt neki! Isten áldja magukat!

Én, a Feldmann Tintaceruzája, nem jutottam eszébe Roseggernek a nagy vitában. Ott voltam belső zsebében, amikor felült Rosegger a trénkocsiba, amit öt trabukón szerzett. Velem indult el a front felé.

Feldmannt ezalatt a Wriscsek további biztatásai sem tudták mentesíteni lelke földúltságától. Már jó későre járt, amikor Wriscsek elment. De Feldmann nem volt álmos. Abban a pillanatban, amelyben a legkisebb elszunnyadás jelentkezett Feldmann-nál, a képzelete rögtön iszonyatos éberséggel hozta lelki szemei elé, amint robbanólövedékekből éles vasdarabok hasítják a levegőt, és ezek puha húsának süvöltenek, csontját, mint a torha fát zúzzák szét, és az arcát, a szeme világát érhetik… Iszonyatos!

Feldmann embertelen rettegésében őrültségeket gondolt. Őt csak azért csalták ide Wienből, mert tudták, idegei nem tudják elviselni a háborút. Kényszeríteni akarják valami esztelen lépésre, szökésre, dezertálásra, amiért elkobozzák óriási vagyonát a kincstár számára. Családja koldusbotra, ő maga sáncfogságra jut. Dieterle főhadnagy mint beugratója fölveszi a percentet.

Ilyen sületlenségeket és még ilyenebbeket gondolt Feldmann Adalbert, biztos kis szobájában, kényelmes ágya mellett, miközben a csöndes friauli égen srapnelfüstöt mímelő bárányfellegecskék úsztak a hold elé.

Már a kabátját levetette, már a többi ruhadarabja volt a markában Feldmann-nak, amikor kopogtak az ajtón.

Egy irodista jött be:

– Abrakovszky őrnagy úrnál jelentkezik azonnal. Azonnal!

Rémület!…

Feldmann gyorsan begombolta a blúzát. De mivel a katona ott várta őt türelmetlenül topogva, hát Feldmann úgy gondolta, szaladnia kell máris. Sapkát elfelejtett a fejére tenni.

Már ott is állt Feldmann reszkető inakkal a hadosztály legnagyobb hatalmassága előtt. Nem mulasztotta el megtenni azt a nevetséges mozdulatot, hogy sapkátlan fejéhez kapta tisztelgésre a kezét.

Abrakovszky a Feldmannt kísérő katonát mérte végig dühös szemmel, amiért ez Feldmannon elvigyorodott. Aztán Abrakovszky a leghivatalosabb orrhangján raccsolta a Feldmann képébe:

– Maga, gyalogos, így jelentkezik előttem, derékszíj és sapka nélkül? Tudja, mi jár ezért? Kurtavas, egyes, sötét, koplalás. Békében! Itt, hadiállapotban, kikötés.

Feldmann egyszerűen tetszhalottá vált.

– Te elmehetsz! – rivallt Abrakovszky őrnagy a katonára. Aztán Feldmannra szólt:

– Tegye be csak utána az ajtót! Fordítsa rá a kulcsot. Így, rendben van. Jöjjön ide.

Amikor Feldmann az ajtóból visszajött, Abrakovszky egészen más képpel, egészen más hangon fogadta.

– Megijedt, hogy ki fogom köttetni? Hehhehehehe! Magunk közt vagyunk, ne féljen. De a külsőségekre a legénység előtt vigyázni kell, barátom, ezt meg kell tanulnia. Most, egy félórára nem vagyunk katonák itten. Magánemberek vagyunk. Tessék, foglaljon helyet, Feldmann úr. Sodor egy cigarettát ebből? Elsőrendű, valódi purzicsán. Békebeli!

Abrakovszky kedélyesen lenyomta Feldmannt az angol bőrfotelbe, és kezébe nyomta dohányzósdózniját.

Kis bevezetőnek Abrakovszky elmondta, hogy ő tudja, kicsoda civilben Feldmann. És tegnap óta öccsét is ismeri, a doktort, aki egy rendkívüli katonai talentum stb., stb., stb.

Majd Abrakovszky a maga radikális módján mindjárt rátért, miért hívatta Feldmannt.

Itt offenzívát kezd a hadsereg. Már kijött a részletes parancs. Rettentő nagy tömeg hadizsákmány lesz. Mivel ennek nagy része így is tönkremenne, semmi illegitim dolgot nem cselekszenek, ha fölszedik a földről, amit Isten ad.

Feldmann mindebből csak annyit kapiskált, hogy tényleg a legsúlyosabb valóság a vészes offenzíva. Annyira nem tudott uralkodni az idegein, hogy Abrakovszky is észrevette, ahogy izzad, és levegőért kapkod Feldmann. De szerencsére Feldmann-nak volt annyira szakmája az áruláncolás, hogy félfüllel figyelni tudott rá, mit mond neki Abrakovszky, és megértette, mit vár tőle!

A kihallgatás után Feldmann szédelegve, baljóslatú sejtelmektől bambán ért szobájába. Ruhástól lökte magát bele megvetett ágyába. A növekvő félelemtől szó szerint testileg kezdett szenvedni.

Hogy pedig kissé kívülről is alátámasztódjék Feldmann szánalmas lelkiállapota, ebben az órában kezdte el az olasz tüzérség szokott gránátjait küldeni a Casa Casucchióra.

A sötétzöldnek ható olasz ég alatt felüvöltött a sík, visszaüvöltött rá a dombláncolat. Feldmann első rémületében kiugrott az ágyából. Szentül hitte, hogy máris megkezdődött a borzalmas offenzíva.

Reszketett, homlokáról csurgott a veríték. Szemére szorított kézzel tétovázott Feldmann Adalbert a szoba közepén. Hangosan nyögve fohászkodott föl segítségért.

Persze így nem tölthette az egész éjszakát. Érdekes, hogy az első érzés, amely bizonyos nyugalmat teremtett a Feldmann keblében, egy kevés testvéri röstelkedés volt ekkora gyávaságán.

Eléje tűnt annak a kontrasztja, hogy ő itt egyelőre nyugodt levegőjű szobában reszket, amíg öccse, Izidor, ott van éppen, amerről az ágyúlövedék-robbanások hangzanak. Hátha éppen ezek a gránátrobbanások tépték szét öccsét odakünn, a tűzvonalban.

Feldmann Adalbertnek a saját magán való rettegése az éjjel csöndjében áthangolódott a testvéréért való aggodalomra. Ez az érzés kegyes volt hozzá. Feldmann lassan elálmosodott és elaludt.

Azt álmodta, hogy otthon, Budapesten van. Édesapja nagynénjükhöz küldi kisöccsével, Izidorkával együtt. Ő, Adalbert, már nagy fiú, és édesapja szigorúan inti, hogy el ne eressze az Izidorka kezét, amikor átmennek a Körút zajos forgalmán…

Nos, Feldmann Adalbert felriadt álmából. Most már nem tudta, hogy: vajon eleresztette-e Izidorka kezét a budapesti körút vészes forgalmában, és úgy veszett el Izidorka, vagy pedig öccse, Izidor, a doktor az már, aki egy üvöltő füstgomolyból véres tagokkal jelenik meg előtte…

Feldmann Adalbert álmában eltakarta arcát az iszonyattól, és zokogott álmában.

*

Én, a Tintaceruza ezalatt a Rosegger zsebében a lövészárokba érkeztem, ahol Feldmann Izidor doktor harcolt az ellenséggel vér és füst mocskában. Már ahogy ezt Adalbert bátyja képzelte el a képes újságok után. De hát a valóság nem hasonlított a képekhez.

Elmondhatom például, hogy aznap délután mit csinált odakünn a fronton Feldmann doktor.

Először is nem kapta meg azt a telefonértesítést, amit Feldmann Adalbert küldött a hadosztályból neki. Éppen akkor tiltották be ötszázadikszor, hogy a haditelefon-vonalakat nem szabad magánbeszélgetésekre használni. A telefonosok idegesek voltak. Tehát Feldmann doktor csak azt az értesítést kapta meg, hogy a kegyelmes úr pálcagombjának nála kellett maradnia.

Nosza, Feldmann doktor rögtön kiadta a parancsot, hogy: mindazok a léhűtők, pucerek, ordonáncok, akik a menázsdekkungban segédkeznek, kezdjék el keresni a lovaglópálcagombot.

De hát a gomb nem került meg. Nem került meg azon egyszerű okból, mert az egyik pucer, aki tényleg rászánta magát, hogy keresse a gombot, meg is találta. De zsebre vágta.

Feldmann doktornak a harcmezőn egyéb gondja is volt, mint messze tartózkodó parancsnokának rongy pálcájával törődjék.

Feldmann doktor rayonjában, az egyik rommá lőtt folyóparti házban, egy ép fürdőkádat leltek a bakák. Ezt Feldmann doktor éjjel telehordatta vízzel a Piavéből, és kitette a forró napra. A víz délutánra kellemes, langyos fürdővíz lett. Ebben Feldmann doktor megfürdött.

Fürdő után tisztát váltott, és kieszelte, hogy a töltés mögött két fa közé ki lehet feszíteni zeltet. Abból príma hintaágy lesz.

Feldmann doktor ebéd után kiment a dekkungból a függőágyba szivarozni és magát hajukázni.

Amíg hátul a hadosztálynál Feldmann Adalbert a félelem kínjait szenvedte állandóan, öccse igazán pazarul érezte magát az első vonalban.

Annyi minden édes dolog akadt, amiken álmodoznia kellett, hogy már emiatt is nélkülözhetetlen volt egy hintaágy.

Először is két hete volt még csak Feldmann doktornak a szabadságig. Akkor aztán magán látta Wienben az egész családja és nagy ismerősi köre ölelő karjait. Büszke örömkönnyeiken maga is elérzékenyült. Látta, hogyan mutogatja, invitálja őt minden atyafia, hogyan lesik a pillantását, hogyan keresik a kedvét.

Aztán Feldmann doktor egy nagyon-nagyon bájos, barna, magyar varrónőre gondolt, aki Wienben, saját lakással, igazán csekély figyelmességek áldozata mellett, barátnője. Állandóan leveleztek.

De ugyancsak levelezett Feldmann doktor Wienben, illetve környékére egy másik hölggyel. Ez valódi előkelő hivatalnokcsalád úrikisasszonya volt. Nem olyan bájos és nem olyan fiatal sem, mint a varrónő. De ez az úrilány ápolta Feldmann doktort az első sebével.

Ez a lány szinte hihetetlen módon mutatta ki rokonérzéseit Feldmann doktor iránt. Amikor sápadtan, ájultan hozták Feldmann doktort a műtőasztalról a kórházba, ez a tiszta úrilány ráhajolt, és megcsókolta Feldmann doktor száját. Ezt Feldmann-nak egy másik ápolóhölgy súgta meg…

Akkor, abban a levegőben, az első harcok, az első sebesültek levegőjében légió volt az ilyen kis regénykék száma.

Azóta Feldmann doktor még mindig levelezik és találkozik ezzel az úrilánnyal, és szerelmesek egymásba.

Szóval, a borzalmas tűzvonalban igazán lehetett élni, remélni és jól érezni magát Feldmann doktornak.

Rosegger Velem a zsebében már kora este kiérkezett a tűzvonalba.

Ő nagy pszichológus volt. Tudta, ha a századparancsnok útján keresteti meg a pálcagombot, az csak újabb nemleges jelentésre vezet. Tehát a lövészárokban egyenesen a századparancsnok legényét, kollégáját kereste meg, és így szólt neki:

– Nézd, fiam! Én nem megyek a századparancsnokodhoz a kegyelmes úr pálcagombjáért. Én már rászántam öt trabukót erre a kocsira, amelyik kihozott, rászánok még öt trabukót annak, aki előkeríti nekem a gombot. Hirdesd ki ezt a komáknak.

– Dehogy hirdetem! – felelte a századparancsnok legénye. – Ide az öt trabukót, és meglesz a gomb.

– Nálad van a gomb?

– Nem! Hanem ezeknél a tolvajoknál valamelyiknél.

– És hogyan veszed el tőlük?

Gyurka, a századparancsnok pucerje, tipikus pesti csibészmozdulatot csinált erre a naiv beszédre. Gyurka egészen fiatal éveiben a hivatásos zsebmetszés nemes mesterségét űzte. Csak aztán hagyott föl vele, miután egy kis üzletet örökölt a feleségével.

Gyurka a Rosegger szeme láttára odament a sorban vagy öt bakához a menázsdekkung környékén. Egyiknek tréfásan a hasába ütött, és összebirkózott vele. A másikat hátulról tréfásan lefogta. A harmadiknak a hátára ugrott, és vitette magát vele. A negyediktől tüzet kért a cigarettájára, és egy baráti öleléssel köszönte meg. Az ötödiknek a földre mutatott: „Nézd csak, mi van a lábadnál!” Amíg az lehajolt, Gyurka a nadrágja hátulsó zsebéből kivette az ezüst pálcagombot.

– Hoci az öt trabukót! – szólította föl Roseggert.

Mindez öt perc alatt zajlott le. Rosegger, küldetését befejezve, már mehetett is volna haza Valdiglianóba.

De Rosegger azt ígérte Feldmann-nak, hogy megnézi öccsét a lövészárokban. Méltó volt szemében egy frontlátogatáshoz, hogy egy hadnaggyal barátkozzék.

Feldmann doktor a századparancsnoknak, Kabarcsik Gyula főhadnagynak dekkungjában tartózkodott. Alsóztak éppen hármasban, a legidősebb századparancsnokkal, Topescu Koriolán zászlóssal.

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, a bátyja üdvözli a hadosztálytól! – pattant oda katonásan Rosegger Feldmann doktorhoz.

– Már megérkezett Berti? – csapta össze Feldmann doktor a lapokat fivéri örömében.

Kabarcsik főhadnagy azonban rögtön fölszedte Feldmann doktor kártyáit, és elébe tartotta. Mint ami mindennél fontosabb.

– Nananana! Ultimót mondtam, abszolút elölről és vannakot. A bátyádat nem sturmolják ki a hadosztálytól, amíg ezt a partit lejátsszuk.

Feldmann doktor nem találta nagyon ízesnek a parancsnoka viccét. Nem az a gyerek volt, aki vissza nem bök, ha megbökik, de Rosegger közbeszólt.

– Azt hittem, méltóztatott már kapni, hadnagy úr, telefonértesítést a bátyja megérkezéséről. Az előbb én is hívtam őtet, jöjjön ki a hadnagy úrhoz az én kocsimon. De nem akart.

– Jól mulatok! – szólt bele a zászlós, aki szintén türelmetlen volt a parti folytatására: – A hadosztálytól nem nagyon tolakszanak ide. Játsszuk le csak nyugodtan ezt a partit. Te hívsz, aztán megtárgyaljuk a dolgot. Trén a bátyád? Képzelem! Nem vágyik hozzád, ide a frontra!

Feldmann doktor belátta, nem állhat nagyon a sarkára bátyjáért, aki annyi bátorságra sem méltatta őt, hogy idejöjjön érette. De Rosegger újabb közbeszólása, a hátul dekkoló szolidaritásával, mentesítette Feldmann Adalbertet a nagyobb gyalázattól.

– A kedves bátyja jobban szeretné, ha hadnagy úr látogatná meg őtet. Mivel azt hiszi, arra innen szabadságot tetszik kapni.

– Hát kérem – mondta Feldmann doktor Roseggernek –, mondja meg a bátyámnak, nagyon köszönöm az üdvözletét, okvetlen bemegyek hozzá. Magának is köszönöm az üzenetet.

Rosegger meghajolt, de érdeklődött:

– Nem méltóztatik talán egynéhány sort küldeni velem kedves bátyjának, hogy elhiggye, beszéltem itt a hadnagy úrral?

Feldmann doktor máris a zsebébe nyúlt. Tárcájából névjegyet vett ki, borítékjával együtt:

– De igen! Majd írok! – mondta közben. De hiába kereste a ceruzáját.

Erre Rosegger a blúzához kapott, és kivett Engemet.

– Ne tessék ceruzát keresni, ez a tintaceruza úgyis a kedves bátyjáé. Nálam hagyta véletlenül. Méltóztassék! – nyújtott át Feldmann doktornak Engemet.

Azzal Feldmann doktor a következőket írta Velem a névjegyre:

Rosegger ezt a leragasztott névjegyborítékot vitte el Feldmann-nak a hadosztályhoz. Én pedig ott maradtam Feldmann doktor tulajdonában.

*

Feldmann-nak aztán rém unalmassá vált az alsós. Amint kinézett a dekkung nyitott ajtóján a holdvilágos olasz éjbe, ellenállhatatlan mehetnékje támadt innen valahová máshová. Az csak jó ürügy volt, hogy bátyját kívánja meglátogatni.

De hát Kabarcsik főhadnagy ragaszkodott hozzá, hogy addig nem ereszti el Feldmannt, amíg harmadikat nem keres maga helyett az alsósba.

Feldmann doktor végre is kénytelen volt kölcsönadni pénzt a kadétaspirantnak, Gaffnernek, hogy helyette a partiba üljön.

Azzal Feldmann doktor fölcsatolta alumínium bajonettjét és revolverét. Nekivágott a mögöttes országrészeknek, gyalog, egyedül. Az éjjel gyönyörű volt a holdvilágon. A Piave mintha ragyogó ezüstlapokra karcolt románcokat locsogott volna.

A posztok békén pipáztak a töltés oldalában, és évődtek a komákkal. Túlról, az olaszoktól, vagy ideátról alig-alig röppent föl egy-egy rakéta, vagy villant és dördült egy-egy lövés. Feldmann doktor csöndesen morfondírozva magában, toronyiránt indult neki a mezőnek.

Fák, bokrok, kerítések mögül itt is, ott is összegránátozott, nyomorék házkísértetek tűntek elő a holdvilágon. Egyik romház tetején macska nyávogott a csillagok felé.

Egy helyütt, már jó bent a mező mélyén, bokros árok oldalában, ismerős, rémes szag ütötte meg Feldmann doktor orrát. Pontosan olyan volt, mint a piszkos hólé és az ázott, kénes gyufa egyesült illata.

Egy hete tüzérstandot gázoltak el innen az olaszok.

Feldmann doktor gyönge, belső reszkedelem kapcsán súlyos átkot dünnyögött magában az emberi gazságra. Onnan kezdve valamivel gyorsabban vágott át a réteken.

Végre haránt húzódó, kitűnően kövezett útra tért ki. Ez az út éppen úgy nézett ki féloldalú, magas, elszáradt maszkírungjával a holdvilágon, mint egy maláji falu kerítése a trópusokon.

Itt már nem ment magánosan Feldmann doktor. Minduntalan csapatok vonultak el mellette, kocsik zörögtek. Ordítás, ének, hangos beszéd. Még lámpások fénye is világított néhol a dróttekercsekre, muníciósládákra, hátiterűs lovacska- és öszvérsorokra.

Minél hátrább, annál több őrségbe, rendszabályba, vizsgálatba botlott valaki. Itt, a front közvetlen közelében? Látszólag minden őrizet, fegyelem, fék megszűnt a mozgáson és kedélyeken. Nem törődött senki semmivel és senkivel.

Feldmann doktor hamarosan kapott egy szekeret. Ez egy összelőtt falun és néhány majorságon át végre céljához, kisebb faluba vitte be. Itt tanyázott a századjának trénje.

Feldmann hatalmas kőház egészen sötét udvarán át egy istállóféléhez ment oda. Nyitott ajtójából világosság, harmonikaszó és részeg ének ömlött ki.

Feldmann doktor megállt a kőpajta ajtójában. Nem tehetett róla, de abban a pillanatban régi elveinek, neveltetésének, lágyszívű fajtájának minden érzése tiltakozni kezdett benne az ellen, hogy neki most oka és joga lenne megzavarni ezt a csomó embert vigadásában, és eszükbe juttatni az egyenruhát, az igát, a rabszolgaságot. Feldmann doktor a szívében rebegve-szepegve állt meg ott.

De az arca szigorúságot mutatott. Annál nagyobb szigorúságot, mert erőltetnie kellett, hogy a katona szólaljon meg belőle. Szigorúságára ürügyet könnyen találhatott abban, hogy itt csupa elbujkáló, megkímélt alakot lát együtt. Mégis csupán gunyorosan bólingatni kezdett Feldmann doktor:

– Jól megy maguknak itten! Hol az őrmester?

A társaság felugrált. De nem látszott, hogy nagyon szurkolnának Feldmann doktortól.

– Szabadságon van! – mondta egy rekedt hang.

– Hát ki a helyettese? Gyorsan kocsit nekem Valdiglianóba. Aztán mulathattok tőlem.

Erre ugyanaz a szakács, aki az imént szólt, pár lépést előtántorgott Feldmann doktor elé.

– De hadnagy úr! A lovak künn vannak, csak egy pár van itt. Azok aztán olyan fáradtak…

Feldmann hadnagy most már felingerlődött. Hallatlan szemtelenségnek találta ezt a hangot. Megragadta a szakács mellén kigombolt blúzát, ingestől, és hatalmasat rázott rajta.

– Vigyázzba állsz előttem, és alázatosan jelentesz nekem, te részeg disznó! Mid vagyok én neked?

Feldmann hadnagy pofonra emelte a kezét. Aztán mégis leeresztette. Csak hangját emelte dühösebbre.

– Ki itt a legidősebb altiszt? Miért nem jön és jelent, ha egy tiszt jön be közétek, ronda, piszkos dekkmeiszterek?

Erre az erélyre odalépett Feldmann hadnagy elé egy szakaszvezető. Jelentett, bocsánatot kért, és maga szaladt befogni a szekeret. Feldmann doktor addig leült egy ládára. Rágyújtott, aztán már enyhébb hangon szólt a vigyázzban meredő társaságra.

– Leléphettek! Folytathatjátok a mulatságotokat. Miféle nagy muri ez itten?

Mielőtt még a társaságból valamelyik válaszolhatott volna, a háttér sötétjéből köpcös, marcona, ezüstgalléros alak lépett a lámpavilágba. Most jött be a hátsó ajtón.

– Mi az? Mi az?

– A hadnagy úr! A hadnagy úr, a századtól! – szóltak egyszerre többen figyelmeztetőleg.

Feldmann doktor újra nem tehetett róla, de aggodalom szédülete futott végig agyán ennek a sok gyűlölettel teli, rámeredő szemnek láttára, amelyek közé most új, vad szempár érkezett.

Feldmann doktor valami olyat gondolt: „Vajon mi lesz, ha egyszer ez a sok dühödt rabszolga lehányja magáról a fegyelem igáját, amit szinte bámulat, hogyan rak rájuk egy jogainak hitében már-már ingadozó kisebbség?”

Ámde a marcona, köpcös alak a hadnagy szó hallatára, láthatólag cselédes meghunyászkodás nélkül, majdnem kedélyesen, de szabályos vigyázzba vágta magát Feldmann előtt, és jelentette:

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, Berettás Antal törzsőrmester. Tessék nekünk megbocsátani, hogy itten egy kis ivászatot csináltunk. Én régi komája vagyok ennek a szakácsnak, miattam csináltak egy kis murit.

– Rendben van, kedves törzsőrmester úr! – mondta Feldmann hadnagy, a törzsőrmesternek ellenállhatatlan kedélyétől szuggerálva: Dehogy zavarom én magukat! Tessék csak, folytassák. Mindössze kocsit kapok itten.

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, a lovak be vannak fogva – jött vissza most a szakaszvezető.

Feldmann doktor, miközben kifordult az istállóból, hallotta, hogy a törzsőrmester így szólt a komákhoz:

– Na gyerekek, most már én is megyek.

Erre nagy felzúdulás és marasztalás következett.

*

Már a kocsin ült Feldmann doktor, amikor a törzsőrmester egy kicsit bizonytalan lábakon, de gyorsan odasietett a kocsihoz.

– Hadnagy urat alázatosan kérem, ha a kocsival elvinne engemet is Bellvistáig.

– Tőlem felülhet, de én Valdiglianóba megyek. – Bellvista erre esik, más úton.

– Nem baj, hadnagy úr – felelt a bakra ugorva a törzsőrmester, valami megingathatatlan kedélyességgel a hangjában. – Így is mehetünk, úgy is mehetünk. Ha Bellvistán jön velem keresztül a hadnagy úr, én elviszem egy helyre, ahol négy csuda nő van.

– Miféle nők? – kérdezte Feldmann doktor. – Puff-hölgyek?

– Nahát, nem zárdaszüzek! – felelte a törzsőrmester. – De kettő német, egy egy kicsit magyarul is tud, és a negyedik horvát. Mind fiatal és szép. Csak tiszt uraknak vannak. Persze az urak még a kiképzős századoknál sem tudnak róluk, nemhogy a frontról. Pedig inkább nekik volnának itten.

– Szóval egy puff? – jegyezte meg Feldmann doktor.

– Nahát, igen! – bólintott hátra a bakról a törzsőrmester. – De hát mondom, alig jár hozzájuk egy-két tiszt úr, innen a hátsó kommandóktól. Nem hírelik el nagyon a dolgot. Egy jó komám, egy szanitéc altiszt vezetett rájuk engem is.

Feldmann gondolkozott. Hetek óta volt az állásban, és csak férfit, férfit, férfit, férfit, katonát látott. A puha, más illatú, adakozó női hús közelségének az orrontása egészséges, erős, érzéki szédületet kergetett át idegein.

Egyetlen gyönge hang tiltakozott benne a kaland ellen. Utálta, hogy egy ilyen megkímélt, ronda trén legyen a társa és fölhajtója ebben a kalandban. Büszkeségét sértette az a gondolat, hogy tulajdonképp hazakísérteti magát vele egy részeg törzsőrmester, kétes becsű gyönyörök reményében.

Beleegyezés helyett tehát Feldmann doktor, amikor a szekér elindult, ezt kérdezte a törzsőrmestertől:

– Maga hol van tulajdonképp? Bellvistában van beosztva valahová?

– Én vagyok Berettás törzsőrmester! Hadnagy úr nem hallott rólam?

Az az abszolút önérzet, amit a frontkatona hoz a mögöttes vidékek lógósai közé, egyszerre úgy esett alá Feldmann doktorban társa mellett, mint a jeges vízbe mártott hőmérő higanya. Berettás törzsőrmester ül itt előtte a szekéren. Ez a legendás ügyességű és szerencséjű ember. Ez a repülőaltiszt, aki már jó fél tucat olasz gépet küldött a pokolba.

Berettás törzsőrmester! Kétségkívül minden idők egyik legnagyobb hőse. Itt imbolyog előtte az ülésdeszkán, alázatosan, akiről külön jelentések jönnek a Höferbe.

Ez még semmi! Mert jön ott külön jelentés rangos marhákról is. De Feldmann doktor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mellette ez az ember a bátorság, higgadtság és leleményesség mekkora csodája.

Ez az ember egyedül, ilyen rossz gépeken, amilyeneken már maga a felszállás is bravúr és kész életveszedelem, ő támad meg és gépfegyverez le kilométernyi légi magasságokból fecskegyorsaságú, tökéletes légi járműveken szálló ellenfeleket.

Feldmann doktor tudta, hogy az osztrák-magyar repülő egytől egyig mesterségének csupa vértanúja. Hiszen alulról is látni lehet, micsoda rémesen durrogó, otromba kemencéken repülnek. A német gépek még hagyján. Azok még valahogy versenyeznek az antant pompás, könnyed röptű szitakötőivel. De az osztrák–magyar gép? Amennyi, csupa kacagtató zsibáru, amire tízszeres hősiesség felülni is. Egy ilyen ócskavas masinán repül és győz capronik ellen ez a részegen makogó Berettás törzsőrmester itt előtte, a bakon. Ő meg dekkoló gyávának nézte őt, és szégyellt egy szekérre ülni vele.

– Ja igen? Maga az? – mondta egészen társalgási hangon Feldmann doktor. Míg belsejében sapkalevéve érezte magát a törzsőrmester előtt.

– Én vagyok! Én! Az a rossz pénz! – felelte megrendíthetetlen kedéllyel a törzsőrmester.

– Mondja csak! – kezdte aztán Feldmann doktor, egy kis szünet után. – Vagy három nappal ezelőtt, egy alkonyatkor, egy saját repülőgép majdnem a dekkungom tetejét súrolta, olyan alacsonyan szállt. Utána egy olasz gép. Üldözte. Gyújtógolyókkal gépfegyverezte a mienket.

– Én voltam! Én – bólintott Berettás törzsőrmester. – Lelőttem a büdöst. Ezt lőttem le, amiért most azt mondják, megkapom az izét, a Mária Teréziát.

– Maga lőtte le amazt? – képedt el Feldmann doktor. – Hiszen én úgy láttam, maga a fák közé, a földre zuhant le az olasz üldözése elől… Igaz! – gondolkodott el Feldmann doktor. – Az olasz gépet nem láttam aztán visszaszállni.

– De nem ám! Ő csak a kabátomat lyukasztotta ki. Én meg az ő hasát! – nevetett jókedvűen Berettás törzsőrmester.

– Hát hogyan csinálta? – kérdezte őszintén feszülő érdeklődéssel Feldmann.

Erre aztán Berettás törzsőrmester, naivitásból, természetes éleslátásból és erőltetett tudákosságból kevert, de nagyon szemléltető előadást tartott a módszeréről. A veleje körülbelül ez volt: A mi gépeink sebessége kielégítő volna, csak a fordulat és más mozgási lehetőségeink gyatrábbak. Azért tehát ő úgy segít magán, hogy vad menekülést mímel minden ellenséges gép előtt. És így maga után csalja. A sikló gép a legrosszabb cél. A forduló könnyebb. Szóval, csak ahhoz kell szív, hogy kiszimatolja az ember, mikor hagy föl az üldözéssel az ellenséges gép, és száll vissza sokszor gyanútlan. Akkor aztán megfordulni, és hajrá! Teljes sebességgel neki! Ha szalad, szalad. De ha nem, és visszafordul, akkor, amíg fordul, kész zsákmány.

Előzőleg bizonyára sem Berettás törzsőrmester, sem Feldmann nem gondolt arra, hogy a szekeren egymás mellett üljenek. Most azonban Feldmann doktor, mint aki a kocsizörgéstől nem hallja a szót, maga mellé hívta a törzsőrmestert. Így beszélgettek egész úton. Berettás elmondta, hogy nemcsak a gépeink rosszak, de spórolnak a hadseregnél a fűtőanyagukkal is, sőt ellopják a jó olajat. Olyant adnak ki a repülőknek a depókból, amely már a tűzoltóért ordít a hordóban is. A pilóták hiába jelentenek. Most pedig már szó van sok függelemsértésről is. Sokan egyszerűen vonakodnak fölrepülni rossz benzinnel.

Feldmann doktor aztán szintén mesélt a harcterekről, ütközetekről, amikben megfordult. Elsorolta kitüntetéseit és sebesüléseit.

Végül elkezdtek csevegni a hírlő offenzíváról. Természetesen hadászati szempontból legkevésbé. Inkább mint egy közelgő nagyvásárról vagy sátoros ünnepről. Mit lehet majd szerezni? Cérnát, szövetet, gumiárut? Lesz-e megint dínomdánom a gazdag olasz vidékeken? S a többi…

Így értek be Bellvista egy kis szűk utcájába. Nagy boltozatú kapu előtt álltak meg. Berettás törzsőrmester bekopogott rajta. Természetesen az épületben már nem mutatkozhattak együtt a tiszt és az altiszt. Berettás, miután Feldmann doktort beajánlotta szanitéc komájának, elvonult valahová az épületben.

– Tessék csak ide be, hadnagy úr – mutatott Feldmann-nak a szanitéc egy ajtóra a folyosón. Azzal ő is eltűnt Berettás törzsőrmester után.

Feldmann doktor egyedül nyitott be a tágas, vakítóra világított szalonfélébe.

Idegen helyre egyedül belépni mindig feszélyező, pláne teljes világításban. Feldmann doktor egy pillanatig bámészan jártatta körül szemét. Azt hitte, üres a szoba.

De mindjárt két bajtársát vette észre egy oldalsó sarokasztalnál. Négy hölgy ült velük.

A hölgyek feltűnő háziasan voltak öltözve, ami szokatlan ilyen helyen. Vagy arra vallott, hogy ez valami kivételesen diszkrét, elegáns hely.

Valóban, a két tiszt bajtárs, bár khakit viselt mind a kettő, ez tiszta, vasalt, remekbe szabott khaki volt. Egyáltalán a két bajtársról minden csak fürdésre, kefére, fésűre, illatszerre vallott. Az előttük álló likőrösüvegből is valami nagyon-nagyon finom szeszpárlat illata szállt. A cigarettafüst, ami körüllengte őket, tékozló, előkelő emberek levegőjét juttatta Feldmann doktornak az eszébe. Egyikük hadnagy volt, a másik zászlós.

Feldmann doktor odatisztelgett nekik. A bajtársak visszatisztelegtek. De ez a tisztelgés rideg, kimért tisztelgés maradt mindkét részről. Nem olyan, amilyen tisztek között sokkal általánosabb volt itt a front közelében. Ami után mosoly és nyomban akár pajtási hátba püfölés is következhetett.

Feldmann doktor külseje ellen igazán nem lehetett kifogás. Hófehér, selyem fehérnemű kandikált ki blúza gallérja- és mandzsettáinál. Dressze is elég tűrhető szabású volt.

De hát a lövészárok mégiscsak reányomja bélyegét a gyermekeire. Ha nem füstös és gyűrött, hát a sapka abzeichenjei és más ilyen apróságok árulkodnak a lövészárok szellemére. Ez olyan, mint a bányászgondolkozás. Minél több a bányászegyenruhán a folt és maszat, annál előkelőbb.

Nos, itt, a Feldmann doktor érzése szerint, olyan szalonlevegő terjengett, amiben kivetendő kolduságálás a frontízlés.

De hát Feldmann doktort itt annak a tudatnak a fenyegetése, hogy komikus figura, nem hunyászította meg. Ellenkezőleg! Fölbőszítette.

Keresztülment a szobán. Leült egy másik sarokasztalhoz. Gőggel és dühvel, aminek egyelőre nem volt indoka. Persze rögtön talált.

Feldmann látta, hogy a lányok annak ellenére, hogy négyen ülnek ott két vendéghez, a legnagyobb közönnyel, egyenest ellenérzülettel néznek feléje. Pillantásokat váltanak. Végre egyikük mégis unottan és megvetőleg föl akar kelni helyéről.

Feldmann kitalálta, hogy ez a soros lány, akinek kötelessége őt kiszolgálni.

De hát ugyanakkor a tisztek közül az egyik, a zászlós, csak egy észrevétlen hüvelykujj mozdulattal annak a katonának intett, aki a társaság mögött kiszolgálásukra a falhoz támaszkodott.

Erre a tisztiszolga jött oda Feldmann doktorhoz.

A tény, hogy nő helyett egy katona jött oda hozzá, most már a végletekig felbőszítette Feldmann doktort. Amilyen értő és türelmes lélek lakott különben benne, hát most első indulatában, ha hirtelen ürügy kerül összetűznie ezzel a zászlóssal, azt a zászlóst a pofonon kezdve a bajonettdöfésen át a revolverdurranásig minden fenyegette Feldmann doktor részéről.

A katona kifogástalan udvariassággal folyamodott Feldmann doktorhoz. Rikított róla az intelligens egyén.

– Parancsol, hadnagy úr?

– Mit kaphatok? – kérdezte nyersen Feldmann doktor.

– Csak feketét – felelte a katona.

– Hát akkor mit kérdezed, hogy mi kell? Miből válogassak neked, ha csak feketétek van?

– Hozzak? – kérdezte változatlan udvariassággal a katona.

– Hát azok az urak ott mit isznak? – kérdezte vissza Feldmann doktor.

– Azok az urak a sajátjukat isszák. Magukkal hozták ide az italt.

– Micsoda urak ezek?

– A muníciós raktárból való urak. Hadnagy úrnak szolgálatára, az egyik a volt boszniai kormányzó unokaöccse. A másik… – suttogta a katona.

– Képzelem! Ha muníciós depónál tölti a háborút!… Hozza hát azt a feketét! – mondta teljes sértő hangon Feldmann.

Fél szeme az elegáns bajtársakon járt. Jól látta, hogy hangos, érdes beszédére és sértő megjegyzésére a két bajtárs megrezzent. A zászlós elvörösödött. De olyan arcot vágnak, mint akik nem értenek semmit.

Ez visszaadta Feldmann doktor teljes biztonságát, erélyét, fronton kifejlett fölényét.

Észrevette azt is, hogy a négy nő csak azon igyekszik, lehetőleg a tekintetük se kerüljön feléje. Sőt azon igyekeznek, a két gavallérjuk is teljesen nekik szentelje minden figyelmét.

Amíg a feketét előhozták, jó sok perc telt el. De ez a helyzet változatlan maradt. Végre is Feldmann doktor unalmában tárcáját csapta maga elé, a virágos neccet borító, kerek üveglapos asztalra. A mellékgondolata az volt, hogy a tárcájából vegyen ki képeslapot, és írjon valahová, mint ilyen magányos tanyázások alatt szokása. De sorban elvetette a címeket, ahogy eszébe jutottak, mert ízléstelenséget talált abban, hogy pont egy puffból üdvözölje családját, barátnőjét, ideálját.

Feldmann doktor újra zsebre tette vaskos levéltárcáját. Csak Engem, a tintaceruzát forgatott egy darabig céltalanul ujja között. Majd az asztal üveglapjára ezt a szót írta Velem: „Dögöljetek meg!”

Közben Feldmann doktor a zászlósra nézett át, tehát ezt a két szót a pszichoanalízis szerint elszólásnak lehetett tartani tőle. Elszólás ez mégsem volt azért, mert hiszen nem rejtett, tudat alatti kívánalmat fejezett ki ez a „dögöljetek meg!”. Hanem Feldmann doktor egészen tudatosan is feléjük dünnyögte.

*

A katona végre behozta Feldmann feketéjét. Aztán úgy tetszett Feldmann doktornak, hogy az a nagyon halk beszéd, ami a kiszolgáló katona és a társaság között megindult, róla szól, amikor a katona tőle visszatért a társasághoz. A két tiszt halk kérdést intéz a katonához, a lányok feszült figyelme közben. Majd a katona szótlan visszatámaszkodott a falhoz a társaság mögé.

Meg kellett azonban lepnie okvetlen Feldmann doktort, hogy most egyszerre a zászlós majdnem feltűnően mutat feléje a lányoknak, és egészen érthető, tagolt hangon így szólt:

– De talán egyikőtök odamehetne végre ahhoz a bajtárshoz is, nem? Egyedül hagyjátok ott? Illik ez?

A lányok közt rövid vita támadt, amiből többször ez a szó érte Feldmann doktor fülét:

– Magyar… magyar.

Végre az egyik lány otthagyta a többit. Üzleti kedvességgel mosolygott Feldmann doktorra. Leült melléje a plüsslócára, és ezt selypítette németes hangsúllyal:

– Máttyár? Máttyár? Ighen? Hotty fátty?

Feldmann doktor a zászlós figyelmességéért már félig-meddig megbocsátotta két finom bajtársának, hogy él. Ellenben most összes haragja a négy hölgyre zúdult át.

Talán kegynek tekintse, hogy puffbeli nők reápillantanak?

Azonfelül a négy nő közül tényleg ez tetszett a legkevésbé Feldmann doktornak, aki melléje ült.

Nagyon goromba akart lenni. Szúrósan és megalázóan pillantott a nő szeme közé:

– Honnan tudtad előre, hogy te tetszel nekem? Honnan tudod, hogy éppen téged akartalak idehívni magamhoz a négyötök közül?

A lány finom, kedves arca egyszerre csupa kín, csupa belső sírás lett a nem várt durvaságra.

Feldmann máris szörnyen megbánta sértését. Nemcsak azért, mert hogy semmifajta nővel szemben nem nagy vitézség a bántás. Hanem azért is, mert minek bántja meg négy szemtelen teremtés közül pont azt, amelyik kedves akar lenni hozzá?

Feldmann doktornak maga előtt is érthetetlen boszorkányossággal váltott most itt az esze. Tüstént átcikázott agyán a mentőötlet.

Csak éppen arckifejezését változtatta át Feldmann doktor hirtelen barátságossá, évődővé a lánnyal szemben. A szavait pontosan ugyanúgy megismételte:

– Nos? Honnan tudtad előre, hogy te tetszel nekem? Honnan tudod, hogy éppen téged akartalak idehívni négyőtök közül?

A lányban az a vidám gondolat váltotta át a megrökönyödést, hogy minden idegen ember csupa külön rejtelem. Játszott vele goromba tekintetével ez a magyar. Milyen tréfái is legyenek egy ilyen emberevőnek?

– Te máttyár. Te mind vicc csinálsz! – szólt nevetve. – Megijeszt engemet a te fekete bajusz. Megszúrsz.

Most már minden meg volt bocsátva a Feldmann doktor részéről. Elnevette ő is magát. Hagyta, hogy a lány megpödörje bajusza hegyét, és hirtelenszőke fejét odadugja arcához.

Közben a két muníciós tiszt fölkelt. Fölcsatolták derékszíjukat.

Asztaluk elől majdnem olyan előírásos, komoly tisztelgést vágtak ki Feldmann felé, mint közkatonájuk, aki utánuk vonult ki.

A lányok kikísérték őket. De aztán visszajöttek mind a hárman.

Most is csak a régi asztaluk köré ültek vissza. De már nem fukarkodtak úgy pillantásukkal Feldmann doktor felé.

Feldmann azonban nem küldött hívó tekintetet feléjük. Közben egészen csinosnak találta már szőkéjét, és csöndesen beszélgetett vele. A lány beszélt javarészt. Ugyanő szólt végül így:

– És mondd: hozzám akarsz jönni? Vagy közülük akarsz?

– Nem! – mondta Feldmann. Pedig a másik három közül egy karcsú, fekete hölgy jobban tetszett neki. De fölkelt:

– Mehetünk, ha tetszik.

A lány szobája néhány szőnyeggel, néhány fényképpel, egy hímzett paravánnal és sok fehér csipkével nagyon kellemes benyomást tett Feldmann doktorra. Ragyogott minden a tisztaságtól. Finom parfüm szaga lengett.

Feldmann valóban megközelítőleg sem készült arra, hogy annyira jól fogja érezni magát itten, mint ahogy érezte. Hozzá az a hízelgő érzése támadt, hogy a lány is szívesebben van társaságában annál, ami egy ilyen megvásárolt pásztorórán szokott lenni.

Amikor már párnával föltámasztott háttal cigarettáztak egymás mellett, a lány maga marasztotta Feldmann doktort, majd azt kérdezte:

– Ugyan mondd, minek vágtál olyan dühös képet ránk, amikor bejöttél?

– Nahát – kezdte volna el Feldmann doktor, de a lány közbevágott:

– Értem, hogy zsénben voltál először, és ez bosszantott. Ja és aztán igaz, hogy egyikünk sem ment hozzád, ezért dühös lehettél. Mi pedig… hát…

– Nos? – kérdezte Feldmann doktor, minthogy a lány itt elakadt.

– Hát mi pedig azt hittük, a frontról jössz.

Feldmann doktor erre kissé ámult, majd nevetett:

– Na és hát honnan jövök én?

– Tudjuk, tudjuk – mondta erre a lány. – A szanitéc megmondta. Berettás törzsőrmesterrel jöttél. Az ő barátja vagy. Repülőtiszt vagy. Mit tagadod előttem? Talán szégyelled azt, hogy hozzánk jössz? Mondjam meg neked, hogy kicsoda jár hozzám minden héten kétszer? És a Margóhoz? És a Lolához nem? Súgjam meg neked?

Feldmann doktor a leány szenzációs vendégének nevénél kissé elhűlt. De mégis kíváncsi volt egyébre. Mert így szólt:

– Na de arról beszélj, talán utáljátok, ha valaki a frontról jön?

– Hát nem nagyon szereti őket senki – vallotta be őszintén a lány.

– És mi az oka ennek – firtatta Feldmann doktor.

– Hát először, mert a frontról rendesen olyan piszkosak, mint egy ganéjdomb, és bogaraik vannak nem egynek, hiába van fürdő már a fronton is. Betegségek is a frontkatonák közt vannak elterjedve legjobban. Na és valahová egy tiszt jön a frontról, oda aztán utána nem tíz jön, de százötven. Akkor részegen skandalumokat csinálnak, és összevesznek és hencegnek. Pénzük pedig nincsen. Húsz fronttiszttől nem kap egy lány annyit, mint egy tiszttől innen hátulról, akik rendesen gazdag fiúk és kedves úrifiúk. Ki a fenének kell hát minden fronttöltelék?

Feldmann doktorban eközben nagyon mélyről kezdett harag és undor támadni szőke párja iránt. Tulajdonképpen, ha rágondolt néhány vad, hangos, izgága frontpajtására, némileg méltányolni tudta ennek a kis ápolt, érzékeny bestiának az igazát. De hát akadt egy hang Feldmann doktor lelkében, amely mellett ez az udvarias belátás semmivé foszlott:

– Hát nézd csak, drágaságom! – kezdte Feldmann vontatottan a lánynak. – Nincs igazatok. Abszolúte nincsen, fiacskám. A fronttisztek akármilyen duhajok és szegények, mégiscsak derék, kemény férfiak, ezekhez a mögöttes, vidéki, gyáva disznókhoz képest. Nők előtt aztán éppen fordítva kellene lenni annak, amint te értékeled a frontembereket, a hátsó szemétegyénekkel összehasonlítva. Mert bizony, fiacskám, még előttetek is, akik üzletszerűen foglalkoztok a szerelemmel, sokkal szimpatikusabbnak kellene lenni a fronttöltelékeknek.

– Miért? – kérdezte a lány.

– Nem nagyon tudom ezt megmagyarázni neked. De okvetlen úgy kellene hogy legyen. Mert nézzed, fiacskám, az nemcsak olyan elemi iskolás és olcsó regényes romantika, hogy a bátor férfi akár tetves, akár piszkos, akár beteg, mégis vonzóbb kell legyen nők szemében, kinyalt gyáváknál. Tudniillik ez a természet, a helyes kiválasztódás szava. Ezt én nehezen tudnám veled megértetni, hogy micsoda, hanem érzed. Ez azt jelenti, hogy az olyan emberfajnak, amelynek a női nem azt a hímet érzik ideáljuknak és méltó párjuknak, aki életét is kiteszi érettük a halálnak, hát az a faj szolgaságra, satnyulásra, koldulásra, halálra ítélt faj. És nagyon megérdemli a sorsát. Úgy bizony, kicsi babám. Mert az a legjobban mutatta, hogy a háború elején a nők leköpködték az itthon maradt, jól fürdött férfiakat, és a tetves, véres, sáros, beteg harcosokba voltak szerelmesek, hogy ez a helyes. És ha most az ellenkezőjére fordul, ez nem sok jóval biztat. Azzal okvetlen, hogy majd az ellenség sáros, büdös katonái fognak rajtatok taposni, mint a rongyon.

A lány egészen paffá lett. Nagyon-nagyon megrettent Feldmann doktor szúró-vágó pátoszától.

– Hát én nem undorodom egy frontharcostól, sőt! – hebegte. – Nekem volt egy nagyon kedves zászlós barátom. Ő volt az első barátom. Ő is a frontról jött akkor megsebesülve. És mikor Triesztben egy privát találkahelyen voltam, ott is nagyon sok kedves fiúvendégem volt, akik egyenesen a frontról jöttek.

– No látod! – mondta Feldmann doktor gúnyos mosollyal. – El sem merném máskülönben árulni neked, hogy most én itt egyenesen a lövészárokból feküdtem bele az ágyadba. Nem vagyok repülő. Közönséges fronttiszt vagyok, kétszer sebesültem meg, eltekintve attól az akó vértől, amit a tetűk szívtak ki belőlem Galíciában. Van négy kitüntetésem, nézd csak meg ott a kabátomon. Ezeket megérdemeltem. És le sem tudok köpni egy ilyen trénharamiát meg munícióbanditát.

– Na ja! Na ja! Na ja! – mondta a lány – Ha ez igaz, akkor is te egy tiszta, józan és igazi művelt úriember vagy. De hány olyan kanásszal volt nekem dolgom, aki szemtelen és goromba volt arra, hogy a fronton szenvedett?

Feldmann doktor kiadta már az előbbi disszertációval a mérgét. Most már csak mosolygott egyet a frontharcosok újabb becsmérlésén. A lány erre jobban szavára talált.

– Tudod-e? – sziszegte. – Én úgy utáltam némelyiket, hogy nem tudtam barátságos lenni hozzájuk, még az üzlet kedvéért sem. Mert tudod, mindenki azt hiszi, hogy ha egy lányos mulatóba jön, akkor csupa cseléddel van dolga, akibe belerúghat. Pedig, látod, itt is, ahogy mondtam neked, Lola egy szalonban volt kiszolgálónő, ahová csak grófnők jártak. Én nevelőnő voltam, a nővérem most is tanít. Én is mehetnék innen akármikor, csak akarnék.

– És miért nem akarsz? Itt talán jobban élsz? – kérdezte Feldmann doktor nem szűnő mosollyal.

– Természetesen, hogy jobban! Százszor jobban! Egymilliószor jobban! – felelte erre a lány.

Feldmann doktor nyilvánvalóan más kijelentést várt. Valami körmönfont magyarázkodást, füllentést vagy valami dacos, tragikus hangú sirámot. Ahhoz volt szokva, hogy ilyen puffokban, a legjobb esetben is, fájlalták a nők régi tisztességüket, vagy legalábbis szégyenkezően, töredelemmel, visszavágyakozással beszéltek róla. Ez a szőke frappírozta Feldmannt, a morál komor hatalmának fittyet hányó őszinteségével. Elnevette magát, és újra vonzó és kedves lett előtte ez a szangvinikus szőke:

– Miért nevetsz? – kérdezte a lány – Talán nem hiszed? Az régebben volt csak, hogy rossz volt a lányoknak ilyen üzletekben. Hallottam én is erről. De most már nem zsarolhatnak itt. Kiléphetek innen bármikor, és elutazhatom, ahová jólesik nekem. Legfeljebb egy-két undok vendégtől kell nyelni itt az embernek. És ha az embernek valami utálatos férje van, nem kell tűrni? Még pofonokat is. Ha az ember rendesen akar élni, privátban sem megy másképp, mint hogy barátokat tart. Nem? Nahát akkor mi a különbség? Itt legalább független vagyok. A madámmal elszámolok, és semmi közünk egymáshoz. Pénzt pedig annyit szerezhetek itten, amennyit akarok. A többi smafu. A Marga nővére innen, egy másik puffból, most vett egy házat Ljubljanában. De ni! Már világos van!

A függöny ragyogó fehér volt már a hajnali napsugaraktól az ablakon. A madarak nagyoperájának kardala zengett az épület kertjében.

Míg a lány kihajolt az ágyból, hogy elfújja a lámpát, Feldmann doktor arra gondolt, hogy szekere épp eleget várt rá az utcán, és még van néhány kilométerre innen Valdiglianóba.

– Hát én megyek most már, szépségem! – mondta Feldmann doktor. – A bátyám vár rám. Nála alszom ki magamat.

Feldmann doktor már előbb azt gondolta, hogy ennél a konok szőkénél meg kell mentenie a front becsületét. A tárcájában öt darab százas volt. Ezekből hármat kártyán nyert. A pásztorórák taksáját Feldmann doktor túlbecsülte harminc koronával. Azt hitte, ötven már gálántság. Nyolcvan meg pazarlás… Tehát száz korona egy éjszakáért, itten, egy lánynak fejedelmi gesztusnak tartható. Feldmann doktor száz koronát szánt a lánynak, hogy megváltoztassa vélekedését a frontharcosok koldusságáról.

Mégis, amikor kikelt az ágyból, a következő kérdést intézte a lányhoz.

– Nahát, mondd, mennyit szoktál itten kapni ezektől a léhűtőktől?

– Hát… – tétovázott a lány. – Ma…

– A maximumot mondd!

– Máma? Legtöbbet? – mondta a lány – Hát ma délután annak a kis zászlósnak a parancsnoka volt itt nálam a muníciótól. Egy főhadnagy, gyáros civilben. Ettől ennyit kapok mindig. Nézz ide!

A lány fölkapta a retiküljét az éjjeliszekrényről, és kinyitotta. Feldmann doktor orra alá egy ezrest tartott a retikülből.

És ha Feldmann doktor bele akart pillantani a retikülbe? Ott még láthatta ennek az ezresnek egy csomó társát.

Feldmann doktorból nyomban buta képű, zavart elméjű ember lett. Imént azt a bizonyos százkoronást kicsire hajtogatta össze Feldmann doktor a markában, hogy úgy adja át a lánynak, nagyobb legyen a meglepetése a kihajtásával. Most, zavarában, Feldmann doktor ismét széthajtogatta a százast, hogy talán imponálóbb legyen, amikor átadja. Szerencsére a szőke, az őszinteségnek ez a szőke gyöngye, így folytatta:

– De kapok három-négyszázat is, kapok százat is, és kapok ötvenet is. Legtöbbször ötvenet. Persze azoktól, akik nem szállóvendégeim, és akik nem olyan gazdagok, mint ez a mafla főhadnagy.

– Hát száz! Rendben van? – nyújtotta át szerényen adományát Feldmann doktor.

– Köszönöm! – bólintott a pénz átvételénél a lány –, tőled el sem fogadnék többet. Te a frontról jössz, és olyan drága, édes, okos pofi vagy.

Most már csak egy rövid búcsú következett. Feldmann doktor már künn ült a szekerén.

A Bellvista és Valdigliano közti agyonhasznált műút kátyúin rémségeseket döcögött a szekér. Majdnem kirázta Feldmann doktor lelkét a hűs hajnalban. Ennek ellenére Feldmann doktor pompásan, madárkönnyűen érezte magát. Nem bánta ezt a kis éjjeli kiruccanást.

Így kopogtatott végre a bátyja ajtóján.

*

Feldmann Adalbert négy kilót fogyott három nap alatt. A súlyos lelki szenvedéseitől. Arca hamuszín lett. Kifejezése olyan, mint Szent Sebestyén szobrának, mialatt az összes nyilak átfúrják a mellét.

Feldmann doktor megutálta és megsajnálta bátyját. Látta, tulajdonképpen semmi a világon nem érdekli Adalbertet, mint az, hogy a készülő offenzívának lehet-e olyan fordulata, amelyben a hadosztálytörzs is tűzbe kerül?

A két fivér együtt reggelizett. Aztán Feldmann Adalbertnek rohannia kellett dolgára.

Feldmann doktor ezalatt lefekhetett volna Adalbert szobájában. De meggondolta. A folyosón, az egész házban csapkodtak, poroltak, ordibáltak a tisztiszolgák. Az is megeshetett, hogy abból a temérdek ezredesből, őrnagyból, kapitányból, akik a hadosztály körül lógtak, besúgás útján magára vonja valamelyiknek figyelmét, és kellemetlensége lehet, amiért a hivatalos engedély megkerülésével jött el a tűzvonalból bátyja látogatására.

Feldmann doktor úgy érezte magát itt, mint Napóleon Moszkvában.

Szándéka az volt, hogy estig itt marad. De hát úgy tetszett neki, aludni itten úgysem tud, és álmosan nem bírja kitartani idegekkel.

Délfelé megkereste bátyját, és elbúcsúzott tőle.

Kerített egy szekeret, és visszahajtatott a frontra, kényelmes dekkungja, vidám bajtársai és könyvei közé.

Engem pedig most már végérvényesen ott vitt magával tárcájában Feldmann doktor, ki a tűzvonalba.

*

Feldmann doktor, alighogy megérkezett a dekkungjába, azonnal levetkőzött és lefeküdt. A dekkunggal szemben, a Piave töltés mögött, buja, füves mező húzódott tova, egypár árok, egypár bokor, fa rajta. Nem messze házcsoport állott.

Ha lőttek errefelé az olasz tüzérek, akkor, eltekintve a legnagyobb ritkaságtól, hogy a Piave töltésére is hullt egy-két gránát, srapnel, ezt a pár házat lőtték az olaszok. A házaknak tájára sem ment senki. Pánikot pedig egyáltalán nem okozott a házak lövetése.

Amikor Feldmann doktor lepihent, akkor kezdték el az olaszok lőni a házcsoportot. Feldmann doktor a gránátozásra ki sem dugta a fejét a pokróca alól.

Ámde úgy látszott, hogy ma nem pihenhet zavartalan.

A következő történt.

Kabarcsik Gyula főhadnagy, a századparancsnok kiment kissé kódorogni a töltés mögötti, füves rétre. Közvetlen a házcsoport közelében tűnődött, a réten, amikor lecsapott az első olasz gránát az egyik olasz ház fala tövébe.

Abban a pillanatban Kabarcsik erős ütést érzett pont a szíve táján.

Azt hitte, megsebesült. Megnézi, a blúzán alapos szakadás. Gyorsan kigombolta a kabátját. Keresi magán a sebet, a vért. De egész mellén nem talál semmi sérülésre.

Szaladni akar a házak közeléből. Egyszerre oly iszonyú fájdalom nyilall a lába fejébe, hogy nem bír tenni egy tapodtat sem.

Mi az? A lábán sebesült meg, és nem is érezte? Nézi. Hiába nézi, nem lát csizmáján semminemű sérülést kívülről. Mihelyt azonban megmozdítja a lábát, kiállhatatlanul éles fájdalom cikázik át rajta.

Ez olyan boszorkányos eset volt, hogy Kabarcsik főhadnagy rettenetében leült a fűbe. Aztán, mivel az egyik lába tovább sajgott minden moccanásra, hát óvatosabban maga után húzta a fűben, és így csúszott el négykézláb a Piave töltéséig.

A legközelebbi dekkung a Feldmann doktoré volt. Abba segítették bele Kabarcsik főhadnagyot.

Az egész szanitéc- és pucerhad forgatja Kabarcsik főhadnagy sebesült, csizmás lábát. De a csizmán ők sem találnak semmi sérülést. Mivel azonban a Kabarcsik lába fejét a csizmában mégis kegyetlen szúrja valami, és a csizmát lehúzni nem lehet, végül is fölvágják óvatosan a csizma fejét ott, ahol Kabarcsik főhadnagy lába sajog benne.

Akkor kiesik a csizmából Kabarcsik nadrágtartójának a csatja.

Általános ámulás.

Az eset megoldása az volt, hogy a gránátszilánk először beszakította Kabarcsik blúzát, aztán a blúz zsebében levő jegyzőkönyve szélét és a melléje szúrt tintaceruzát szétzúzta, majd nekivágódott a nadrágtartója csatjának, és azon egy látható kis horpadást csinálva, lekattantotta a csat felét. Azt a külső felét, mely aztán az ütéstől beszaladt a Kabarcsik puffos, bő nadrágjába, illetve a csizma szárán végig a lábfejéhez csúszott.

Tessék! Mik óvnak meg egy életet! Egy nadrágtartócsat, egy notesz meg egy szegény, sebesült ceruzatestvérem.

*

Az én sorsomban is itt esett változás.

Még nem mondottam, hogy Kabarcsik főhadnagy literátus ember volt. A csizmaeset után rögtön a jegyzőkönyvét kezdte vizsgálni aggodalmasan, mekkora sérülést szenvedett?

– Na hiszen, semmi baja a notesznek! – állapította meg Gyurka, a pucer –, csak a ceruza hasadt ketté.

– Elég baj az! – szólt Kabarcsik. – Jegyezni akartam máma éppen, és nincs más tintaceruzám.

Gyurka, a megvitézlett zsebmetsző, eközben már körülnézett a dekkungban. Feldmann doktor kabátját kikefélte már a legénye, és ott lógott a dekkungnak egy szögén. A blúz egyik zsebéből Én kandikáltam ki.

Gyurka az általános megilletődésben megragadott Engemet a hegyemnél fogva, és kirántott a doktor Feldmann noteszéből. Hozzáillesztett a Kabarcsik főhadnagy jegyzőkönyvéhez, és azzal tett vissza Kabarcsik zsebébe Engemet.

Kabarcsik ezt észre sem vette. Csak otthon, a saját dekkungjában. Hogy egy vadonatúj tintaceruzája van.

– Honnan szerezted? – kérdezte Gyurkát.

– Volt nekem! – felelte Gyurka.

Ezzel Kabarcsik főhadnagy lett az Én új gazdám.

Kabarcsik Gyula főhadnagy egy vidéki főerdésznek volt a fia. Érettségije után Selmecen szintén az erdészeti szakkal próbálkozott meg életpályául. De hát az a rémes korhelykedés, szoknya- és játékvágy, ami Kabarcsik Gyulában lakozott, nem bírhatta ki a főiskola unalmas tantárgyait.

Néhány piszkos, piszkosabb és legpiszkosabb adósság meg botrány után, amiket családja nagy nehezen elsimított, Kabarcsik meglépett a főiskoláról. Volt statiszta, vándorszínész és zsákhordó. Sok hányódás után Magyarországnak egy nagyon eldugott zugában sikerült Kabarcsiknak elhelyezkednie. Egy nagy uradalom szerény hivatalnoka lett.

Itt unalmában Kabarcsik az alanyi költészetre vetette magát. Mivel egy fővárosi lap lehozta néhány versét, Kabarcsik nekibuzdult, és kiizzadott egy terjedelmes drámát.

A Kabarcsik drámája olyan volt, mint ő maga. Fantasztikus helyett valószínűtlen, könnyedség helyett pongyola. De rendkívül szuggesztív volt és képtelenül tehetséges.

Egy fővárosi színház elfogadta ezt a drámát, és elő is adta.

Alaposat bukott a darab. De hát Kabarcsiknak egy bukás is előlépést jelentett sorsában. Kabarcsik felülhetett drámaírói babérjaira, és kizárólag irodalmi munkásságának akarta szentelni életét. Ez azt jelentette, hogy Kabarcsik többé nem dolgozott semmit. Hivatalát felrúgta a vidéken. Felment Budapestre; és újra kezdte azt, amit Selmecen abbahagyott. Züllött, kártyázott, szoknyázott, adósságot csinált, szélhámolt. Züllött, egyre jobban. Közben kitört a tizennégyes világháború. Kabarcsik tartalékos zászlós volt, és bevonult.

Ezzel megint felülkerekedett botlásain és hiénáin, mint a harctér hőse.

Hősnek Kabarcsik az volt, okvetlen. Mégpedig irtóztató szerencsével. Annak ellenére, hogy a harctér legrémesebb helyein megfordult, és becsületesen megállta a helyét, egy karcolás nem érte, és egy náthát nem kapott.

Ellenben a folytonos hadiszolgálattól kezdte ki Kabarcsik lelkét az a nyavalya, amit frontbetegségnek kereszteltek el. Ez a betegség kezdi ki a rabokat, a sarkvidék és trópusok kutatóit. Ez a betegség a vad erélynek, kegyetlen cinizmusnak és szeszélyes érzelgősségnek az összetétele.

*

Én igazán csak büszke lehettem, hogy Kabarcsik Gyula jegyzőkönyve mellé kerültem. Ez a notesz egész vaskos album volt. Voltak benne följegyzések a nyugat-oroszországi rónákról, Galíciából, a Kárpátokból, a Doberdóról, az Alpokból. Egyik lapján sáros vérfoltba volt ragadva egy csöpp fenyőgally. Voltak beleragasztva fényképek. Harctériek és nők fényképei, hajtincsekkel. Voltak rajzok benne. Tájképek, arcképek és tervrajzok. Lőnunglisták mellett. A notesz fele már tele volt.

Kabarcsik össze akart hozni egy nagy hadiregényt. A Háború Igazi Regényét. Ebből a sok jegyzetből. Abban bízott, ez lesz a Regények Regénye. Ez majd a világirodalom nagyjai közé emeli őt, és végleg megalapozza anyagi helyzetét is.

De hát Kabarcsik, dicséretére legyen mondva, amilyen mestere volt a hazudozásnak, színlelésnek mint ember… tollal a kezében Kabarcsik majdnem puritán erkölcsű volt. Egyszerűen képtelen volt arra, hogy megírjon egy olyan hadiregényt, amiben a katonák a haza és uralkodó nevét suttogva halnak meg a csatamezőn. Sikerrel és nagysággal pedig csak ez kecsegtetett. Sőt, ilyen mű megírására ajánlatot is kapott Kabarcsik nem egyet. Másmilyen, vagyis valódi haditörténetet egyáltalán nem lehetett közrebocsátani. Így tehát Kabarcsik hadiregényének megírása a jövőbe tolódott.

Ha csinált talán néhány rövidebb hadikarcolatot a nyilvánosságnak Kabarcsik, ezenkívül legföllebb magának jegyzett unalomból. Különben sem maradt sok ideje az írásra az ivástól meg a kártyázástól meg a szoknyaügyektől. Ilyenfélékre aztán kimeríthetetlen kedvet hordott magában Kabarcsik.

Hogy mert a lövészárokban így is megdöglik előbb-utóbb az ember? Hát igen. Viszont az is tény, Kabarcsik a komoly munkával szemben a mulatságokról békeidőben is úgy gondolkodott, mintha a lövészárokban élt volna akkor is.

Elég az hozzá, hogy Kabarcsik legújabban a lövészárok unalmában elolvasott egy csomó filozófiai, természettudományi és társadalomtudományi művet. Leginkább Feldmann doktor kölcsönözte neki ezeket. Ezek hatása alatt éppen akkor, amikor Én kerültem Kabarcsik Gyulához, jegyzetei hangja kezdett az események puszta lerögzítése mellett bizonyos kriticizmusba átváltani.

Most azonban legjobb, ha Magam helyett a Kabarcsik Gyula jegyzeteit hagyom beszélni.

*

Amikor Engem letett a kezéből ez után a levél után Kabarcsik, a karját laposan a tenyerével végigcsúsztatta a dekkung asztalán. Szíve a vágynak olyan zenéjébe kezdett, hogy Kabarcsik feje lezuhant a karjára, és rajta hevert egy darabig.

Kabarcsik előtt két fekete szem jelent meg legelőbb. Csak aztán a fehér női arc, sötét, sima hajjal koszorúzva. Kabarcsik elé úgy idéződött ez a női fej, amint a pamlagon ültükben karjára hajlik, és a másik karja a nő derekát vonja magához. Majd a sötét hajnak fürtjei összekuszálódnak, és a két sötét szem fátyolosan bámul rá a csók közben, a csók után…

Kabarcsikból szinte hosszú, hangtalan kínüvöltés szakadt föl a sóvárgástól. Ezután újra egyenesre ült székén. Összehúzta szemöldökét. Félrefordította fejét, és mint valami átkot, dünnyögte:

– Hogyan őrjíthet meg ennyire ez a nő? Az istenit, a nyomorult!…

A durva és érthetetlen kifakadás újra édes álmodozásba folyt szét. Majd ismét oly mérvű gyötrődésbe hangolódott át, hogy Kabarcsik dühös fejrázással úgy nézett körül a dekkungban, mint aki valami mentségért, elszóródásért kutat.

Az asztal szélén borosüveg állt. Kabarcsik nagy vizespohárral töltött a sűrű, vörös olasz borból, és magába dűtötte. Majd cigarettára gyújtott.

Azután pedig újra Engemet vett föl:

Az utolsó sorok kissé elmázolódtak a papíron. Nem az Én hibámból. Hanem mert Kabarcsik Gyula főhadnagy mongolos vágású szeméből könnycsepp esett a papírra, amikor ezt a szót leírta: „rossz fiad”.

Mert amilyen vad és megtorpanthatatlan erőt rejtett a Kabarcsik Gyula köpcös alkata mindenfajta irányban, éppolyan könnyen tört össze és vált remegő, elpityeredő gyerekké, ha megilletődés érte.

Kabarcsik Gyula ott tartott még Engemet kezében. Borús, de fájdalmatlan tűnődésbe merült… Feje félrenyaklott, és elaludt a székén.

Arra rezzent föl, hogy megjött a tűzvonalba a felváltás.

Néhány óra múlva Kabarcsik Gyula a dekkung helyett már a tartalékban, egy olasz földműveshajlék emeleti szobájában, tiszta, fehér huzatos ágyba pihent le.

Cadorna generalisszimusz azt írta királynőjének, vegyen egy képeslapot, ha látni akarja Triesztet.

Olasz kölykeknél nincs bájosabb a világon. Egyáltalán, mintha az egész népben a gyermeki vonások volnának a legerősebbek. Nagyon és hamar tudnak sírni meg csüggedni. De rá rögtön tudnak nevetni. Hihetetlen, képtelen vakmerőségre készek. De gyávák semmiségekkel szemben. A szívük a nyelvük hegyén. Isten mosolyog, amikor ezt a népet látja. Ahogy ezek beszélnek, izgulnak, mozognak, csak egyszerűen ezen muszáj felvidulni mindenkinek, ha csak egy csöpp kedélye van.

Amikor idejöttünk, ezek közt a taliánok közt alig lehetett látni rémületgyötörte, kétségbeesett arcokat, mint amilyenre északi harcterek lakosságánál emlékszem. Ezek az olaszok itt napok alatt beletörődtek a helyzetbe. Az ember mindenfelé csak kedves, eleven, gondtalan pillantásokat látott.

Mintha egyetlen szájjal beszéltek volna a háborúról. Azt mondták: mit tegyenek ők? Csupa kisember, csupa földműves, akiket a megszállás itt ér. Az urak és gazdagok megszöktek, noha nekik, nem a kisembereknek volt több közük a háborúhoz. Az urak, a király meg a királyné csinálták a háborút. A nép odaadta nekik fiait a harctérre. De hát Cadorna, tábornokaival együtt, ostoba fajankó. Hogyan vívhatnának ki győzelmet a haditapasztalatban gazdag és vitéz német meg osztrák csapatok ellen? Most aztán tessék! Vége Itáliának! Megint úgy lesz, mint hajdan! Idegen hatalmak osztoznak meg virágos, dalos földjén.

Így beszéltek ezek az olasz contadinók és más kisemberek, akik bennszorultak offenzívánk sarlójában. De ha közben sírtak Itáliáért, és öklüket rázva szidták uraikat, rögtön utána készek voltak nevetni Cadornáék baklövésein és kicsavart hadijelentésein. Vagy az első, nekik mulatságos semmiségeken is.

Amikor másodszor jártam itt a tartalékban ezek közt az olaszok közt, akkor már több sötét, keserű arc nézett rám, mint víg és eleven. Csupa panasz volt az egész olasz lakosság. Hogy a németek kifosztották őket, vetőmagot sem hagytak, állataikat elhajtották, és a megszállás miatt nem lehet mozdulniok sem betevő falatjuk érdekében. Mi lesz velük, ha tovább tart a megszállás? Ausztriában ínség van. Ki gondoskodik megszállt területekről és honnan? Éhen vesznek!

De hát még volt szövet és vászon, folyt a zugkereskedelem, cérnával, varrottasokkal, szőttesekkel, selyemmel, csipkékkel. Pincék, hombárok, vermek mélyén, padlászugokban még akadt némi eldugott gabona, olaj, füstölt hús a régi gazdagságból. Még mindig felcsendült alkonyatonként a gyerekek éneke az országút közepén, kis karokban, három-négy szólamban.

Most már mit látok itten? Csakugyan az ő Dantéjuk tudná csak megénekelni egy új fejezetben. A vidék körülöttem a csöndes borzalmak, a hangtalan grand guignolnak vidéke.

A szerencsétlen olasz parasztok és más kis egzisztenciák szó szenrint éhen pusztulnak itt az ember szeme láttára.

Már rég nincsen semmi tápláló ételük. Füveket, labodákat szednek a mezőn, és megfőzik sós vízben. Ezt eszik. Nem lehet másba botlani a civil lakosság közt, mint csontig aszott, alig lézengő, bambán bámuló alakokba. Csak rémlik az embernek, hogy ezt vagy amazt az arcot láttam már előbb pozsgásan, mosolygóan. Rekedten suttogó váz lett belőle… Hát ez szívfacsaró.

Csontvázcsecsemők rágják, tépik csontvázanyák kiapadt keblét. Kisgyermekek néznek rám felnőttes váddal, könyörgéssel teli szemmel. Iszonyatos vénné redőzött gyermekarcok. Van ennél szívtépőbb látvány?

Kiesik a falat a számból, ha ezekre a szerencsétlenekre gondolok. De hát mit tehetek? A tiszti étadagok is csak éppen hogy megteszik. Vannak köztünk jó étvágyú tisztek, akik valósággal koplalnak.

Épp ilyen eset az, amelyet érdemesnek találok idejegyezni.

A reggel Topescu zászlós veszekszik tisztiszolgájával. Azért veszekszik, mert nem tudott reggeli kávéjához tojást keríteni a faluban. Tajtékzik a dühtől:

– Hiszen csak látod mindenütt a tyúkokat az udvaron, te mafla!

– De nem tojnak, mert nincs nekik kukorica! Gyepeléstől nem tojik a tyúk. És az olaszok mindenütt siránkoznak: »Éhen halunk, éhen halunk!«

– Hazugság! Eldugják ezek a tolvajok! – kiabálja a zászlós.

Topescu erdélyi román fiú. Olyan képe van, mint Marcus Aureliusnak. Ha van latin jelleg, hát ez a zászlós egy fajlatin. Nemrég olvastam, hogy a mi erdélyi oláhságunk bölcsője tényleg Észak-Itália volt. Wells, guelf, walach, olá, ez ugyanaz a szó. Szóval ennek az olá zászlósnak ezek az éhen haló taliánok a legérdekesebb fajtestvérei. Különben tíz szavuk közül öt azonos. No lám, és ez az erdélyi latin kiveszejtené a világból ezeket a szerencsétlen vérrokonait a reggelihez való tojásért.

Hol van itt az, amit a vér, a faj szavának hívnak? Én, akiben egy csöpp latin vér nincsen, majdnem megkönnyezve nézem ezt az idegen, szerencsétlen népet.

Mint egyénnek, a zászlósnak igaza lehet. Hatalmas testének nem elég a kincstári ellátás. Ereje kell a saját hazájának. Az olaszok ellenség.

Nem tehetek róla, én mégis szégyellem itten, hogy ember vagyok, hogy katona vagyok. A lelkemből egyformán émelyedik kifelé a keresztény zsolozsmák, humanista krokodilkönnyek, nacionalista himnuszok hazug egyvelege, amiket lelki művelődés ürügyén gyömöszölnek belém.

Hogy mi marad?… Marad!… Én magam, én magamnak!…”

„Kelt…

Azt a salakot, amit a bakák közül a legfalánkabbak sem esznek meg a menázsiskondérok fenekéről, parancsomra a szakácsok kiosztják az olaszok között.

Menázsosztások után összesereglenek szilkékkel, fazekakkal, ezek az olasz kísértetek, és megkapják rendben, sorban a kondéroknak ezt a mosadékát.

A zsírt nélkülözik iszonyúan ezek a nyomorultak. Persze, mit kapnak? Hiszen már a bakáink nyíltan is éneklik gyakorlatozásokon a gúnydalt, hogy:

Érdekes azonban nézni, hogy a bakák, akik rögtön tűzokádó sárkányfiak lesznek, ha a legcsekélyebb megrövidítés fenyegeti menázsijukat, az olaszok ellen nem morognak. Inkább fejcsóválva és megilletődötten nézik, hogyan esnek ebédjük maradékának ezek az ínségesek.”

„Kelt…

Ma itt volt a dandárparancsnokunk.

Az öreg bácsi úgy föst még csukaszürkéjében és összes kitüntetéseivel is, mint a wieni sörcsarnokoknak az a sok tipikus, kedélyes alakja.

Körben állunk tisztek a falu piacán. Az öreg közelgő offenzívánkról beszél nekünk. Az olaszok, ha akarják, az ablakból is meghallhatják minden szavát. És itt minden második olasz tud németül.

Ki bánja ezt? Az öreg beszél. Iszonyú fölényes, kedélyesen fölényes, iszonyúan kedélyes.

Minden tiszt új, fényes térképet kapott. Az öreg a saját térképéről olvassa el és mutogatja végig a helyneveket. Mi a saját térképünkön nézzük, hogy fogunk átkelni a Piavén, hol törjük át az olasz vonalakat, mikor érünk Trevisóba, hol zárul be az az ollómozdulatunk, amivel megint lekapcsolunk néhány százezer olaszt és néhány száz négyszögkilométert Itália területéből.

Az öreg nevet, és azt mondja, hogy az sincsen kizárva, egyáltalán meg sem állunk Rómáig, sőt onnan is tovább megyünk, úgyhogy az olasz csizmának az orráról ugratjuk bele végleg a Tirrén-tengerbe Juliul Caesar dédükeinek egész hadseregét.

Öregünk rettenetesen henceg. Végül már a hadászati kérdések helyett valóban tisztára sörcsarnoki kedélyességgel beszél hozzánk, tisztekhez:

– Nos, ki tudja megmondani az urak közül, miért csináljuk ezt az offenzívát?

Vagy öten jelentkeznek. Egyik, egy aktív kapitány, kifejti hadászatilag, hogy: ezért és amazért a vasútvonalért és vasúti hídért és műútért kell innen hátrább szorítanunk az olaszokat.

Az öreg kineveti. Meghallgatja a másik tisztet.

Ez tartalékos főhadnagy komám. Civilben vidéki ügyvéd. Kifejti, hogy offenzívánk a németek ellen készülő, együttes antantoffenzíva tehermentesítésére szolgál.

Az öreg kikacagja. Hallgatja a harmadik tisztet.

Ez én vagyok. Azzal kezdem, hogy a bécsi kamarilla okvetlen haditényt akar a Monarchiának, amiben bebizonyul, mi önállóan is meg bírjuk vívni a háborúnkat, tehát önállóan is megköthetjük a békét.

Úgy éljek, ahogy én értek ehhez a magas politikához. Feldmann doktor mondta ezt tegnap. Öregünk talán nem is érti jól, ahogyan magyarosan ejtem ki a német szavakat. Csak ujjait billegteti, és tenyerét forgatva inti nevetve nekem, hogy: elég! A következő tisztet akarja hallani.

Csakhogy közben engem hevesen megtámad a tiszti sorból Eggerth főhadnagy. Ő egy magyarfaló tanár. Ausztriában tanít valahol. De nagynémet érzelmű, német nacionalista. Csak éppen le nem köp, hogy szabad legyen olyan eszmét egyáltalán érinteni, cserbenhagynánk nagynémet bajtársainkat!

A vitát félbeszakítja az, hogy maga őrnagyunk kívánt hozzászólni a tárgyhoz.

Őrnagyunk vélekedése következő: ez az offenzíva, utolsó, könnyed, játszi lökésünk az antant roskadozó hadereje ellen. Most egyszerűen átmenetelünk Felső-Olaszországon, új frontunk lesz a franciák hátában. Savoyát és a Riviérát Olaszországhoz csatoljuk. Ezzel örökre felszabadítottuk a tengeri hegemóniánkat az Adrián. Olaszország igazi jogai és életérdekei felé fog gravitálni, a nyugati Földközi-tenger felé, igazi ellenfele, a franciák rovására. Az antant sem bírhatja ki ezt az utolsó húzásunkat a háború sakktábláján. A térdre kényszerített olasz királyság mellé térdepel a többi nagyhatalom.

Az öreg folyton helyesel, de folyton nevet. Most aztán végre titokzatos mosollyal így szól:

– Igen, igen, igen, igen, úgy van, úgy van, úgy van! De az offenzívát mégsem ezért csináljuk, hanem! – kacag, kacag az öreg a csöndbe, a várakozásba. Végre kiböki: – Hanem cérnáért! Nincs cérnánk! Ez a cérnaoffenzíva.

Erre nagy, általános kacaj. Az olasz házak visszhangoznak tőle, az ablakokban könyöklő olaszokkal. De valóban!

Nagyszerűen mulatunk!

Aztán az öreg valamivel komolyabban folytatja:

– Igen! Nincsen cérnánk és gumink. Lőszerben is vannak enyhe hiányaink. Bőr és szövet és posztó és vászon kell. Ezeket szerezzük meg főleg ezzel az offenzívával. Épp ezért, hogy az előző offenzívánk rettentő hadianyagpocsékolását meg ne ismételjük, most előre megszervezzük a hadizsákmányt hátraszállító és megőriző alakulatokat.

Érdekes! Arról egyetlen szót sem hall az ember, hogy ez a támadásunk és főleg a tervezete egyelőre hadititok. Úgy rémlik nekem, máskor ez vezette be az ilyen tiszti megbeszéléseket. Most itt senki sem törődik az ellenséges kémszervezettel. Egyáltalán szó sincs kétségekről, óvatosságról, az offenzíva esetleges kudarcának föltételezéséről.

Tudja a fene! Engem nagyon gondolkodóba ejt ez a dolog.

Először is van egy csalhatatlan kabalám. Olyan dolog, amiről előre és nagyon bátran, hencegve, biztosan és sokat fecseg az ember, sohasem sikerül.

Kabalámat, ha ugyan csupán kabala ez, nagyon is alátámasztja az, ha visszaemlékszem az előző sikeres offenzívánkra.

Azt a nagynémetek csinálták. Illetve ők vezették. Mert hiszen az áttörő csapatok főleg magyar ezredek voltak.

De ha akkoriban az offenzíva előtt szintén hallottam bizonytalan találgatásokat arról, hogy támadásra készülnénk, azért ezeket az avizókat nem lehetett megkülönböztetni a máról holnapra tovasodródó szakácshírektől. Azt, hogy hol támadunk, mikor támadunk, hogyan támadunk? Nem tudta, nem is sejthette senki. Két nappal az előkészítő pergőtűz előtt osztották ki köztünk, tisztek között a parancsot a támadásra. Azt is megmásították a támadás napján.

Az egész támadás szó nélkül, kérkedés, tanácskozás nélkül, a hirtelen akciónak ellenállhatatlanul friss lázában zajlott le.

Így zajlanak le nagy tettek. Ez a sok locsogás, ez a nagy hencegés, ez a beamteri gondossággal előkészített hadművelet nagyon osztrákos, nagyon montekukkolis, nagyon potyorekes, nagyon medvebőr szagú nekem.”

„Kelt…

Ma délután már újabb iskola. Ugyanis esik az eső.

Az ezredesünk tartott nekünk a menázsban stratégiai előadást az offenzíváról. De hát inkább egy jó hazai március 15-ére emlékeztetett az egész.

Ezredesünk szeret nagyon szónokolni. Olyan lendülettel és olyan kottára szedhető hanghullámokkal, mint a kálvinista lelkészek.

– Uraim! Az ellen hadereje végleg megingott. Erkölcsileg teljesen lezüllött. Hadászatilag rég meg van már verve ellenségünk. Mindenütt ellenséges földön állunk. A végső győzelem már csak hetek, talán hónapok, de semmi esetre sem évek kérdése. Nem egyezkedni és alkudozni akarunk, hanem diktálni fogunk…

Előttem legérdekesebb az, hogy az ilyen föllelkezést célzó pátosz a kifogástalan, a rendes testű és lelkű egyénekre hat a legkevésbé, akiket pedig általában a társadalom pilléreinek szoktak tartani.

Akikre másképp, akikre úgy hat ezredesünk szavalata, ahogyan ő szánta ezt nekünk, csupa olyan egyének, akiket általában nem tartanak épeszűnek vagy legalább normális kedélyűnek.

Típusuk Eggerth tanár. A testvérszázadom főhadnagya. Őt mindenki bolondosnak tartja. Már úgy köznapilag.

De Eggerth lázban égő arccal hallgatja ezredesünket. Reszket a lelkesültségtől, amikor az ezredes eléje ábrázolja szavaival, hogyan fognak a német sasok Párizs és London utcáin emelt diadalkapukon büszkélkedni. Amik alatt győzhetetlen ármádiánk vonul be bandaszóval.

Én magam? El kellett hirtelen fordítanom fejemet, és kitörölnöm szememből a könnyet, amit ezredesünknek ez a mondata szökkentett beléje:

– Győzni fogunk, mert az igazság mellettünk van!

Nos, én talán normális kedélyű ember vagyok? Hatást csak ilyen félkótyákon figyelhetek meg minden emelkedettebb dolgok iránt, kizárólag. Nem érdekes ez? Akár ötöt is felsorolhatnék, de csak csupa ilyen Eggerth és magamfajta, beteg lelkű embert, aki izgult ottan. Derék, jó polgár ezt nem teszi! Annak megvan a magához való esze.”

„Springer Richard, az Eggerth földije, zászlós, civilben városatya és vendéglős. Ő nagy cocolista. Mert gyári munkások a legjobb vendégei.

Springer aztán egy fajgermán századíziglen. Le sem tagadhatná lomha derekával, óriási lábával és lenszőke, görögös fejével.

Kész cirkusz, amint Eggerth Springerrel összeakaszt.

Az ezredes beszéde után Springer így nyilatkozott német fajtája dicsőséges háborújáról:

– Én mondom nektek, ez egy rablóhadjárat itten, a mienk, semmi egyéb. Fölösleges vérontás. Amikor ez a vén brigadéros viccel, hogy cérna miatt támadunk itten, én azt kérdem: érdemes-e ezért megint annyi embert a fűbe haraptatni, amikor így is alig bírjuk már a vérveszteséget? Mi a fenének kell nekünk Felső-Olaszországból egy hold is? Nincs elég bajunk a nemzetiségekkel? Ez a háború már csak a nagynémetség hóbortjáért, a világhegemóniáért folyik. Nekik aztán, ha győznek, mi éppoly kutyái leszünk gazdaságilag és mindenképpen, akár a kongói gyarmataik négerei. Persze, az ezredes egy junkerpárti állat. Az öreg brigadérosunk legalább őszinte. Rabolni megyünk, és passz. Ehhez mindenkinek van kedve. Nézzétek meg, hogy legjobban a szakácsok és pucerok készülnek erre az offenzívára, hátizsákjukkal. Csak úgy is sikerüljön!

Eggerth följelentéssel fenyegette ezért a beszédért, és félreköpködött. Végül befogta a fülét, és elszaladt a társaságból.

Tessék: Eggerth szlávba ojtott német, és nemzetének egy igazi nagy hőse, viszont mindenki csak rajta mulat. Springer fajgermán, de poltron, nyárspolgár, viszont őt komolyan veszi mindenki.

Abban okvetlen igaza van Springernek, hogy ennél az offenzívánál hivatalosan és nem hivatalosan a hadizsákmányt illető előkészületek meghaladják a sikeres harcnak, vagyis a hadizsákmány előfeltételének megszervezését. Ma délelőtt például én magam is…”

„Kelt…

Kénytelen vagyok megállapítani, hogy itt Pesten, ahová úgy vágyik az ember a harctérről, alig várom, hogy visszamenjek a századomhoz. Ott az adott helyzet kényszere alatt nyugodt idegekkel foglalom el magam azzal, amivel tudom. Gondjaim nincsenek, egy csomó ember teljhatalmú ura vagyok. Valójában úgy gondolok magamban az ezredemre, századomra, a harctérre, mint igazi otthonomra. Ha pedig nem úgy van? A helyzet mostoha odakint? Akkor még mindig megvan az a vigaszom, hogy utóvégre a harctéren vagyok, és onnan jobb helyzetet remélhetek. De mi jobbat reméljek innen Budapestről, ebből a helyzetből, amiben jelenleg vagyok itten? Itt igazán nincs vigasz a számomra.

Családomtól, édesapámtól és nénémtől is unalmas és kiállhatatlan az az örökös siránkozás, amit véghezvisznek folyvást nekem a háború borzalmain, ínségein és tartamán. Itthon, akivel találkozom, mindenki panasszal van tele. Az egész levegő idegen nekem. Olyan vagyok benne, mint a kutya a házban, akinek az ajtón kívül a házőrzés a dolga. Ilyen ingerült és elkeserült, mint most, sohasem vagyok a harctéren. Ha igen? Kiadhatom valahogy a dühömet. De mit tegyek itten ezzel a rohadt várossal? Tutu, a babám, az orrom előtt lógott meg. A pénz után rókatáncot kell járnom, egészen az ószeresnek csempészett holmikig, mert itten kell a pénz, mozdulni sem lehet nélküle. Mert itten százszor rosszabb ez a harctér pénz nélkül.”

„Özv. Takaross Mártonnénak

Kraszna-Madaras

Ides jó, kedves Édesanyám!

Kévánom, hogy ezen pár sorom a legjob egésségben tanája Magát, amiről én ittend hála Istennek jelenleg nem panaszkodhatom.

De jazér persze, ha megen kórházba vinnének, úgy, hogy egészen Kraszna-Madarasig eljutnék, az még job volna. De meg is gondolom mostand ezt a dolgot is. Mert mint tisztiszolga, a hadnagy úr igen jó hozám és meg vagyok elégedve a helyzetemel. Azér tehát ha kórházba jutnék, nem tudom aztán kapnék é ilyen jó elhejezkedést valaha.

Azér tehát legjob ez nekem. A századoktól az emberek retentő nehezen kapnak szabadságot. Még az idén, hallom, azt is megszigorusitják a ki hadikölcsönyt jegyez és a ki mezőgazdálkodási, aratási szabadságra jogos.

Én pedig már hamarosan mehetek haza szabadságra a hadnagy ural és ő elenged azután haza és akor édesanyám karjába borulhatok. Bár Isten adná, minél előb!

Még talán ujfent egy kis holmit is vihetek haza. Mert megint megnyomjuk ittend a digókat, mint a 11-es offenzívában és akor minden van eben az országban ezeknek a disznóknak, amit otthon nálunk aranyér se lehet kapni, rizsa, kávé és gálic a permetezésre és cérna. Van it ez még véggel most is, ha az embernek volna ideje, hogy keresse és pénze, hogy vegye és heje, ahová tegye és szerencséje, hogy haza vigye, mert ez most a legnehezeb, mert megmotozák a legénységet az álomásokon, ha még tiszturral is megyen.

P. Juhász Katit tisztelem. De ha nagyon ráza magát, minden szabadságos kápláral, amint iten nekem egy koma tudósitot róla, mer akor, én nem az az ember vagyok, aki ezt elnézem tőle, ha 22 nyilas födjük is van. Mert még akad ojan lány nekem a faluban, mint ő. Eztet megmondhattya az annyának édesanyám, aki hallom, olyan nagyra tartya a lejányát. Őneki, Katinak én már megírtam a magam véleményit. És neki édesanyám csak ezt a melékelt verset nyútcsa átal, amiből ércsen, hogy a szivem vele van, csak módjával.

Most pedig tisztelem és csókolom az egész családomat és komáimat az egész atyafiságot, János bácsit és a feleségit Zsuzsanénit és a gyermekeket. Tisztelem és csókolom édesanyámat, a sírig hű fia

Takaross Mihály”

„Irtam eztet Pelengér Juhász Kati kedvesemnek, a harctéren, az olasz fronton, szivemből és szeretetemel:

„Kedves Diamant úr! Legyen szíves adjon e sorok átadójának bakancskenő zsírt. De szíveskedjék nagyobb adagot adni. Mert az egész szakaszom lábbelijére kell.

„Kelt…

Az offenzíva már nemcsak biztos, de úgy látszik, mindössze napok kérdése.

Ma szemléltük meg azt a helyet, ahol a támadásra századonként összegyűlünk.

Egyet okvetlen meg kell hagyni: gyönyörűbb, festőibb vidéket nem kereshettek nekünk arra, hogy halomra dögöljünk az ütközetben.

Középkori olasz várkastély dombja oldalában gyülekezünk össze. Alig van itt-ott összegránátozva ez a büszke, pompás, tornyos, árkádos, bástyás építmény. Sokkalta jobban összelőtték alatta a falut. Ezért is kár.

Kár itt minden talpalatnyi helyért, ami a pusztulásnak van odadobva. Csuda szépek ezek az erdők, ligetek, gyümölcsösök borította dombsorok. Tetejükről átlátni a Piavén a Montello nevű fönnsíkra. Ott húzódnak az ellenség árkai, éppilyen csodaszép ligetek és szőlők között. Ilyen helyen igazán képtelenség, valóságos perverzitás, abnormitás, hogy emberek a gyilkolásra és halálra készüljenek, ne pedig az életet akarják. Ha már okvetlen kell háború, választanák inkább a sivatagokat, puszta ormokat helyszínéül, ahol az embernek valóban búskomor, életundoros hangulata jön. A Karszt, rémes sivárságával, a Krn és a Dolomitok puszta sziklái valóban stílszerűbb terepek az öldöklésre és hullabűzre, mint ez a paradicsom itt.

Úgy látszik, mi most tartalékok leszünk itten. Ez igazságos. A tizenegyes offenzívában a mi ezredünk volt az áttörő csapat a dandárból.

Tartaléknak lenni jó is, nem is. Ha gyönge tüzérségi előkészítés van, akkor jobb tartaléknak lenni. Mert az áttörésnél erős a gyalogsági harc. De ha erős a tüzérségi előkészítés, mint amilyet itten rebesgetnek, akkor jobb rohamcsapatnak lenni. Akkor az áttörés játék. Ellenben ott vetik be a tartalékokat, ahol megakad a támadás. Akkor régen rossz! Ellentámadásra összevont csapatoknak menni neki, új állásoknak, új drótoknak, ismeretlen terepen.

Félek, itt ez várakozik reánk. Viszont az az előnyünk ígérkezik, az ellenséget, ha futni kezd, nem az áttörő csapat üldözi, hanem mi, a tartalék. Az áttörőket kivonják, és mi megyünk elöl, az ellenséges, szűz vidéken, a kávé-, cérna-, rizs-, bor-eldorádókon.

De minek van folyvást az a sötét érzésem, hogy amikor így nagyon tudunk, nagyon várunk, nagyon tutira veszünk mindent egy vállalkozásnál, az bedöglik.

Visszajövet nagyon érdekes dolgot láttunk.

Tegnap fejünk fölött egy ellenséges repülőgéprajból egyik gépet eltalálta gyújtólövedékünk. Lángolva bukfencezett le a levegőből.

Hát most, amint átmegyünk itt egy nagy mezőn, egy hullára akadunk. A hulla annak a kigyulladt gépnek a tisztje lehetett. A gép szenes roncsai, a hamuvá égett pilótával, néhány száz lépésre hevertek tőle.

A hulla éppúgy feküdt itt a réten, mintha ülve aludnék. Borotvált, szép férfiarc, azaz gyerekarc, talán húszévesnél sem több. A mellén mégis több kitüntetés szalagja látszott át repülőköpenye nyílásán. Angol szabócég jele volt a ruhájában. De halálcéduláját már elvitte valaki.

A derekától lejjebb eltűnt a szántóföldben. A két lábszárcsontja fölszaladt a hónaljába, a zuhanáskor, mint két mankó. Többi alsórésze, a belei úgy körítették alul, mint egy… jobb nem beszélni róla!

Egyik társam lefényképezte. Én is kaptam belőle egy levonatot, és ideragasztom.

Különös elképzelnem, hogyan ment végbe ezzel a fiúval a légi tragédia. Kiugrott az égő gépből a biztos halálba? Miért? Miért lett cselekvőleg öngyilkos, amikor szenvedőleg kényelmesebb lett volna neki? Zuhanhatott volna a géppel együtt is halálba, és porrá éghetett volna, mint társa. Sőt, a géppel együtt zuhanni még több reményt is nyújtott arra, hogy megmenekül, mint ha kiugrik belőle. Mégis a gyorsabb, a saját elhatározásából való cselekvőleges öngyilkosság volt kedvesebb neki, amit a katolikus kánon bűnnek minősít?”

„Kelt…

Vártuk a császárt.

A császár tudniillik nem akart előre megrendezett szemlét. Meg akart lepni bennünket. Úgy akarta látni, hogyan tudunk valódi riadóban előre sorakozni, hadra készen.

Erre három nappal előbb már valóságos békebeli kaszárnyatéboly dühöngött itt. Szavamra mondom, egyik aktív kapitányunk még gombtisztítást is végeztetett a legényeivel.

Végre tegnap este megjött a vészhír, hogy a fölséges úr kora reggel akar meglepni bennünket. Mire tisztek, legénység éjfél után már föl kellett kelnünk, és készülnünk arra, hogy a hajnali riadó a legnagyobb rendben menjen végbe.

No hát kivonulunk hajnalban az országútra, a fölséges úr elé.

Hűvös, felhős, szeles a pirkadat. Fölállunk az országút mellett, a falu szélén. Elered a zápor. De nem nyári zápor. Hanem valóságos őszi, hideg, állhatatos és bőséges zápor.

Majd csak elvonul – gondoljuk. – De a zápor, mintha erre az alkalomra készült, szokatlan zápor volna, nem áll el, és nem szűnik egy perce sem.

Rémes zápor. Már órák óta szakad ránk szakadatlan. Fürdőt veszünk. Nem képletesen szólva. A hátamon folyt le a víz, és a félcipőm karimáján túlömlött a víz.

Noteszemet csak úgy mentettem meg, pocsékra ne ázzék a zsebemben, hogy a hónom alá szorítottam. Egész testemen ez az egyetlen hely maradt szárazon.

Csak természetes, a fölség nem jön. Hiába ázunk érte. Már késő délelőtt van.

A fölséges urat nem eresztheti el környezete a szemlére ebben a hideg, zuhogó esőben. Mert okvetlen náthát kap. Csukott autóban mégsem tarthat szemlét a fölség. Oda gyalog kell neki is jönni, vagy legalábbis nyitott kocsin. Már dél is elmúlt. Mi még mindig ott állunk az országút mellett, a szakadó esőben. Az eső nem áll el. Itt már Noéra kell gondolni, a bárkával.

Ázik a legénység. De áznak a tisztek, öreg őrnagyok, ezredesek. Csurog róluk a víz. Ha nem káromkodnak, akkor élcelődnek. Ki kell tartani a császárért az utolsó csöpp vízig.

A fölség nincs sehol. Már három, már négy óra délután. Sem a fölség nem jön, sem az eső nem szűnik. Pirkadat óta állunk így itten.

Na, végre, generálmars! Jön a fölség!

Körülbelül tíz-tizenöt kilométeres gyorsasággal robog el előttünk a nyitott autó, a fölséggel. Ez volt a szemle. Ezért álltunk ki ide virradat óta.

A fölség, mosolyog esőcsuklyája alól. Barátságosan integet nekünk.

Hurrá! Éljen! Az ember lelkesülten ordít, főleg az örömtől, hogy végre túlesik ezen a parádén. Érdekes! Amikor a fölséges úr autóját megpillantottuk, abban a pillanatban szűnt meg az eső. Mondom, ez a zápor erre a szokatlan alkalomra készült szokatlan zápor.

Két percre a fölséges úr megjelenése után már kisütött a nap. Estig gyönyörű néhány óra. Tavaszias, ózonos, üdítő langymeleg. Szivárvány az égen. Amit akarsz.

Az ember úgy érzi, az nem is lehet, hogy az időjárás, az égi tünemények is ne egy ilyen nagyúr után igazodjanak, mint az osztrák és magyar birodalom hadra kelt seregének legfőbb hadura.

Én a fölséges urat már láttam egyszer, amikor nem volt IV. Károly császár. Akkor nem tíz, csak négy órát álltam érette így, az országút mentén. Viszont csikorgó fagyban és hófúvásban, Galíciában, 1914 telén.

Akkor Frigyes főherceg volt a főparancsnokunk. A tisztek úgy nevezték egymás közt: a vén sajtkereskedő. Ő jött elöl, pofaszakállal és szórakozott tekintetével, IV. Károly csak hátul kullogott a kíséretében, huszártiszti egyenruhában. De akkor is föltűnt mindenkinek, hogy a szemlét tartó hatalmasságok közül egyedül Károlynak, a trónörökösnek van elfogulatlan tekintete és egészen emberies mozgása.”

„Kelt…

A fölséges úr megállapította, hogy csapatainak hangulata kitűnő. Tényleg! Ezt én magam is megerősíthetem. Ezúttal ez nem hazugság… Igazság…

Én láttam már néhányszor, milyen az, amikor csapataink hangulata nem kitűnő. Sőt, beharangozott támadás előtt még nem láttam egyáltalán kitűnő hangulatú csapatot. Ahány támadásra vissza akarok emlékezni, amikben részt vettem, és hát volt egynéhány… a csapatok körülöttem és benne énmagam is inkább voltunk olyanok, mint egy sápítozó kolduscsapat vagy mint egy gyászmenet, mint kitűnő, azaz harcias hangulatúak. Legföllebb szórványos hencegéseket észlelhettem ilyen támadások előtt egyes pofáktól. Ez is inkább a belső remegést leplezte. Hát igen! Magában az ütközetekben sok bátor, félelmetlen katonát láttam a tett lázában. De amíg ez az önkívület megérkezett, addig csak komor, vonakodó, átkozódó, siránkozó, kétségbeesett, vacogó embereket láttam támadó csapatokul szerepelni.

Most bámulni tudok csak azon, hogy ennek a lelkiállapotnak nyoma sincsen csapataink között.

Csapataink itt valóban a hősköltemények katonái. Csupa harckészség és bátorság vagyunk. Talán csak Napóleon veteránjai, Hannibál fekete harcosai, Hunyadi bocskoros székelyei lehettek ilyenek, mint itt a mi fiaink. Kihallgattam már az ablakomból is, hogy mit beszélnek egymás közt a bakák az offenzíváról. Hát szavamra mondom, alig várják, hogy nekirontsunk itten az olaszoknak.

Ez nem hőferezés, haditudósítás, ez nem lódítás. Viszont ez a hangulat csak egyetlenegy dologból foganhat. Ezt a harci lelkesedést, ezt a szívből fakadó bátorságot az előző sikeres előrenyomulásban kezünkre jutott, bőséges hadizsákmány emlékei, a szövet, a csokoládé, a csipke, a cérna, a kávé, a rizs, a méz és a bor álmai fűtik.

Ez az! Kapard meg a honfit, a katonát, az embert, a jellemet, a bátorságot, a jókedvet magát, és mindig a zsákmányra számító rabló fog előbújni. Az emberi lélek, az emberi kedély, az emberi szervezet, az emberi közösség ragasztékai, az emberi műveltségek alapja, váza, értelme az egyedeiben rejlő rablógyilkos.

Aki látja itten ezt a készülődést, sohasem fog többé életében mást gondolni erről a tárgyról. Hacsak nem ostoba, hazug, önámító. Hogy én, aki itten ezt leírom? Kivételnek tartanám magam ebből a szellemből? Szó sincs róla! Egyszerűen csak szeretem lényegükben látni és nevükön nevezni a dolgokat.

Hát én, ilyen kis fika, kinek vagy minek a számára akarnék más lenni, jobb lenni hatalmas emberi fajomnál?

Tisztiszolgám azt mondja, az olaszok itt a faluban biztatják őket, hogy meg ne álljunk Rómáig. Igazuk van ezeknek a nyomorultaknak. Ha nem bízhatnak abban, hogy az övéik visszajönnek, kénytelenek abban bízni, hogy mi megyünk beljebb az országukba, és így jutnak valamiféle élelemhez. Máskülönben éhhalálnak vannak kitéve itt.

Ha még az ellenség is imádkozik érette, lehet az, hogy ne sikerüljön az offenzíva?

Holnap indulunk.”

„Kelt…

Meg kell hagyni, hogy indulásunk megrázó volt. Szédületesen hatásos.

A másik század parancsnoka egy hivatásos százados. Szereti megjátszani maradéktalanul az előírást.

Századonként indulunk a gyülekezőhelyre. A százados indult hamarabb. Ezt végignéztük.

A százados előbb beszédet tartott a fölállított századnak. Harcra lelkesítő beszédet. Hát persze, azok a megszokott frázisok, közhelyek tették az egész szónoklatot. De hát itten elcsépelt szólamok egészen visszanyerik eredeti színüket és távlatukat. Ha itten valaki ezt kiabálja:

– …Megyünk, katonák, és vérünket ontjuk a császárért és a hazáért!… – hát itten ez nem afféle követválasztási és országgyűlési hősieskedés. Itt valóban elcsurog néhány akó ebből a sok épkézláb emberből. És egyikük sem tudja, melyik lesz az, akiből csurog majd.

Amikor a kapitány utolsót: – Imához! – vezényelt, és a század ott állt mozdulatlan, csöndben, hát ez hatalmas hangulatú perc volt. Még az olaszok is megilletődötten bámulták az ablakból és az utcáról. Egy kövér, barna Contadino-hölgyet láttam, amint hangosan elsírta magát. Bizonyára valamelyik harcosunkért. Egy szikár olasz parasztsuhanc mellette mindenesetre oldalba bökte a nőt, és a lábára taposott. Majd kölcsönösen leköpték egymást.

De általában nagyon tetszettek az olaszoknak a parádéink. Tisztiszolgám mondja, aki erős barátságot tart fönn a megszállt néppel, hogy csak megvetéssel tudnak beszélni az olasz csapatokról. Azt mondják, soha három olasz harcos nem képes egyszerre lépni. És a haptákban folyvást vakaródznak. Ők mondják ezt, az olaszok, az olasz katonákról.

Őrnagyom visszaparancsolta a századomat egy órára az induláskor.

Én is kivágtam egy beszédet a legénységnek. Ha a kapitány így tett, az én századom is elvárja tőlem, máskülönben lesajnálnak.

Soha még így nem beszéltem életemben emberekhez. Úgy rémlik, egész jó szónok vagyok. Természetesen a beszédem mint jogászi és mint retorikai mű volt kitűnő. Máskülönben szörnyen civil beszéd volt. Közhelyek helyett értelmes és őszinte volt. De hát, persze, így kínos, fájó, elleplezni való dolgokat is érintett. A háború egyetlen megérthető oka körül forgott a beszédem. Hogy tudniillik, vesztes háború esetén az ellenség sarccal, mezőgazdasági elnyomással koldussá tehet bennünket, és kiéheztetheti majd családjainkat, gyerekeinket, kedveseinket otthon, mint ahogy ezek az olaszok néznek ki, lám! Azért tehát nekünk, erős férfiaknak otthon maradt övéinkért ellenségünket meg kell raknunk, akár életünk feláldozásával is. Így ecseteltem előttük a helyzetet.

Megesküdnék rá, hogy embereim az én egyszerű és érthető beszédemre azt gondolták magukban: nahát, egy tartalékos tiszt mégsem beszélhet olyan nagyszerűen, mint egy aktív kapitány, akinek ez a mesterségébe vág.

Ha beszédemmel nem volt akkora sikere a századomnak, mint a századosénak, majd az elinduláskor, az énekben mi győzünk. A százados százada túlnyomóan magyar. Az én századom túlnyomóan román. A magyarok, tisztelet-becsület, de rémesen interpretálják máskülönben gyönyörű nótáinkat. Esetleg van valami vad szépség abban, ahogy egy csomó magyar éneklés címén egymást túlordítja. Ezzel szemben az én románjaim elsőrendű harmóniaérzékkel rendelkeznek. Egy káplár vezeti az éneket, a többi két, sőt három szólamban kíséri. Így nem tudnak énekelni sem a németek, sem a szlávok.

Hívnak! Indulunk, úgy látszik.

…Ezt már egy barakkban írom. Itt várjuk be a hajnali támadást.

Ez a barakksor a domboldalba van építve, egy középkori várkastély alatt. Itt lakott valaha a környék kényura.

Késő alkonyat van. A barakk ajtóján át lelátok az egész vidékre.

Csak suhancszívvel, suhancbátorsággal, suhancképzelettel tudtam hinni a régebbi, polgárias szabványok közé szorult életemben, hogy lehetnek ilyen élményei, érzései, látványai is, mint amilyennek most vagyok a kellős közepében.

Alattam a domboldalon a támadó és tartalékezredeink trénjétől oly embernyüzsgés, hogy a népvándorlás jut az ember eszébe. Csak talán ez a szekértábor sokkal nagyobb, mint a katalaunumi síkon az Attiláé volt.

Ordítás, tolongás. És most már olyan tűzijáték fáklyákból és lámpásokból, hogy ezt már kémszemle nélkül, a hegy mögül is fölfedezhetik az olaszok a Piavén túlról.

De hát, úgy látszik, legkevesebbet az ellenséggel törődünk. Vajha sikerülne is a vállalkozásunk, ahogy bízunk benne!”

„Kelt…

Soha még ilyen plaszticitással nem bontakozott ki előttem ez a roppant öldöklés a látványos, szörnyűséges külsőségeitől a meztelen vázáig. A lelkéig.

A domboldal olyan, mintha páholyból nézhetné az ember ezt az iszonyatos színjátékot.

Sötét van még. Most pirkad. Most kell kezdődnie a táncnak.

Az órám a tenyeremen. Várom a barakk előtt, egy padon ülve, azt a percet, amikor a tüzérségi előkészítő tűznek meg kell kezdődnie az ellenségre.

Pontosan, amikor az óramutató eléri azt a másodpercet, amire a tűzre parancs van, odalenn messze, a sötét homályban, a gőzölgő síkon megvillan az első ágyúcső.

Erre a kis villanásra egyszerre a sötét síkság ezer más pontjáról ezer villanás. Aztán egy kis dörgés. Rá ezer dörgés.

Borzalmas hangverseny. Úgy tetszik, a magas ég és a roppant föld ennek a hangszere. Akárcsak valamilyen megveszekedett titáni húrok, vijjog, süvölt egymásba fölöttünk a lövedékek és dörgések visszhangja. Mint rémes nagybőgő brúgása, szól az öreg negyvenkettes és harminc és feles ágyúk lehetetlenül mély basszusa. Bele szüntelen sikoltozik, huhog a kisebb ágyúk torka.

Innen, a várdomb oldaláról megállapíthatom az összes tüzérstandokat a sík zugaiban, ahogy folyvást előbukkanó és újra eltűnő földi csillagsereg jelzi őket. Néhol egész csillagcsoport jelenik meg. Ott az ütegek folyvást salvékkal sózzák a halált a szegény olaszok nyakába, a Piavén túl.

Ez a gigászi hangverseny nemhogy szűnnék, ahogy egyre jobban virrad, hanem fokozódik.

Mellettem Feldmann doktor és Gaffner hadi költségvetést csinálnak. Vitatkoznak rajta, mibe kerül egy tízes, tizenötös, harminc és feles és negyvenkettes gránát a kincstárnak. Hány üteg lehet itten, és hányat lőnek?

Érdekes, mindenki egész mást jegyez meg az eseményből és általában a dolgokból. Honnan a fenéből tudják ezek a srapnelkapszlik árát is?

Amikor már egészen kivirradott, repülőrajunk elindult négyes-ötös csoportokban megvizsgálni a tűz hatását és általában jelentést hozni az ellenséges hadállásokról.

Az ember mindig félve és sajnálkozva tekint ezekre a mi repülőgépeinkre. Olyan kezdetleges vagy agyonhasznált tákolmányoknak rémlenek, olyan nyomorúságosan prüszkölnek, durrognak a levegőben, hogy úgy tetszik, már az is halálmegvetés, felülni egy ilyen tüdőbajos masinára. Hát még harcolni velük az ellenség kecsesen, gyorsan, halk berregéssel sikló repülőgépei ellen?

De most még mintha a repülőgépeink is különben volnának. Egyáltalán, erre az eget zengető tüzérségi előkészületre az az ember érzése, hogy az olasz front elsöprődik itt előttünk, mint a szemét.

…Az imént fönt voltam néhány tiszttársammal a lovagvár legmagasabb tornyában. Távcsővel onnan egészen jól látszott, hogyan vonulnak csapataink, mint egy hangyasereg, a Montello ellen. Már fönn vannak a fönnsík néhány méteres meredélyén. Úgy rémlik, az első olasz állások már a mieink.

Talán nem is akadt semmi ellenállás az olaszok részéről ez után a kiadós tüzérségi tűz után. Persze ilyen messziről nem lehet megállapítani azokat az apró tragédiákat, amik ott az árkokban és a drótok közt lejátszódnak. De amik ott a helyszínen, közelről, szörnyű nagy tragédiák.

Azt hiszem, kegyetlen dolgunk lesz nekünk, tartaléknak. Minket majd tüzérségi előkészítés nélkül fognak hússzoros drótsövénnyel megerősített olasz árkoknak nekihajtani. Majd így fognak engem is gukkerezni, mint én most ezeket a kis fekete férgeket, a dombok barázdái között.

Itt körülöttem mindenki csak győzelmi híreket portál, és a hadizsákmányon osztozkodik. Türelmetlen mindenki. Soha még így nem láttam katonákat előnyomulásra vágyni. Az emberek szó szerint dühösek, hogy tartalék vagyunk. Mindnyája visszaemlékszik bizonyára azokra a csokoládés-, boros-, likőrös-, kekszes-, mortadellásládákra, amiket a Karszt dolináiban közvetlen az olasz állások mögött leltünk.

De hát azért ebben a türelmetlenségben okvetlen van sok a rettegés lázából is, mihamarabb túl lenni a dolgok legrosszabbján! Okvetlen van sok ebben a hangulatban a szepegés türelmetlenségéből is.

Magamról én ilyenkor mindig azt hiszem, százszor jobban szurkolok, mint mások körülöttem. Készülődéseknél tényleg lerázhatatlan gyávaság fog el. Valósággal nyavalyássá tesz a veszedelem előre való elképzelése. Mindig akkor félek legjobban, amikor még teljes biztonságban vagyok, és ebből kell majd kimozdulnom. Nagy, igen nagy lelki kín a rettegés és irtózat. Sőt egyenesen testi szenvedés. Borzasztó a halál előtt állni. Minden gondolatom a menekvésé, a gyáva, akármilyen módon és ürügy alatt való kibúvásé a veszedelem alól. Ezt a szűkölő, követelő, fojtogató érzést kell az embernek folyvást az akaratával elkergetni. Az öntudatlan, egészséges állat fél, és kegyelemért könyörög az emberben az életéért. Az ember öntudatával tusázik vele, és legyőzi. És azt mondják, az állat, a vadállat a gyilkos az emberben, nem pedig fordítva.

Valóságos csoda, hogy az ember ezt százszor megpróbált, elkoszlott idegeivel bírja. Ez az állapot az idegeinek próbája, nem maga az igazi veszedelem.

Amikor már odakerül az ember, akkor nem szenved többé. A tettnek, a közvetlen veszélynek lázában úgy lemúlik az emberről ez a vacogás, mint a pára a mezőkről. Sőt az önkívület, amibe a veszedelem kellős közepében, tett közben kerül az ember, mintha nagyon egészséges, szinte üdítő érzés volna. Alig merem ideírni, pedig úgy van, hogy boldog vagy legalábbis a gyönyörűséggel rokon érzés az, amikor már az ember revolverét szorongatva szalad, csúszik egy rohamban.

Ez a várakozás, ez a bizonytalanság az átkozott, a gyötrelmes. Vannak azonban hangok az emberben, amik azt súgják, még mindig jobb a gyötrelmes élet, mint az irgalmas halál.

…Azt hiszem, indulunk végre előre. Nagyon ordítoznak itt balra tőlem a szomszéd barakkokban, ahol a telefonosok vannak. Ki kell néznem.

Tényleg indulás. Hajrá, Kabarcsik főhadnagy!”

„Kelt…

Ahová megérkeztünk, és újra letelepedtünk, már közvetlen a Piavéra néző hegyoldalban van. Erdős, északos, szűk hasadék ez.

Szájával az ellenségre nyílik.

Néha úgy rémlik, amint itt pihenek a csapattal, mintha régi, bérces, erdélyi hazámban volnék, mint kisdiák, kiránduláson.

Ez az erdőszag, ez a zsongó homály, ezek a dorongutak, páfrányok, mohák, gombák, labodák, taplók mindenütt ugyanazok. Néha percekre elfelejtem magamat. Aztán furcsán riadok rá: egyenruhában ülök itt ezen a fatönkön, mint egy század katona parancsnoka, és véres ütközetre készülünk.

De hát minek várunk ennyit? Valami baj van talán? Határozottan kell valami bajnak lenni, hogy itten vesztegelünk. Hiszen mi közvetlen tartalék vagyunk.

Dél már rég elmúlt. Mindenki rosszat sejt már a lelkes bizakodás helyett. Már vannak szakácsavizók, hogy a mieinket a jobbszárnyon visszavetették az olaszok. Így tehát mi, a balszárny, akiknek sikerült az áttörés, meg kell várnunk, míg a jobbszárny is átkel a Piavén. Különben egérfogóba kerülünk.

Ilyenkor mindenki százszor dühösebb a saját jobbszárnyára, mint az ellenségre. Valóban, ahogy a mi csapatainkat már a Montello peremén láttam hajnalban, nem valószínűtlen előttem sem, hogy másokkal van baj, nem velünk. Ez a várakozás mindenesetre gyötrő, lelket emésztő. Akár az elítéltek siralomháza.

Koszlott idegeim ellen folyvást megújrázza támadását az éktelen, agylágyító, korai, tehát oktalan félelemérzet. Az imént az egyik tiszt a zászlóaljban fölfedezett egy kis kiugrót a szakadék oldalában. Pár száz lépésnyire van innen. Jól látni arról a helyről, hogyan szállítják át a pontonok a Piavén csapatainkat.

Ez már csak érdekelhet itten jómindnyájunkat.

Minden tiszt elment megnézni magának, hogyan kerül át a folyón. Én nem mentem. Annak ellenére, hogy a zászlóalj leggyávább zászlósa hívott, és ő fölment, én nem mentem oda, arra a kiugróra. Olyan ostoba érzés tartott vissza, hogy amint kidugom a fejem ebből az erdőből, az ellenséges tüzérség egyenest oda fogja sütni rám egyik ágyúját, és telitalálat éri a fejemet.

De hát hiába hangolódik át magam előtt nevetségessé gyávaságom, egyszerűen nem bírja akaraterőm, hogy elszántságot termeljen bennem. A vakmerésnek, halálmegvetésnek van valami külön idegközpontja agyamban. Az már a csőd szélén jár, és valóban csak elkerülhetetlen ténykedések számára takarékoskodik tartalékával.

Mégsem bírtam végre is kíváncsisággal a dolgot. Elmentem arra a kiugróra. Lenéztem a Piavéra, a pontonozásra.

Azóta csak jobban szurkolok. Elborzaszt, eliszonyít, hogy a folyópart egészen puszta, takarástalan. Az olaszok tüzérségi tűz alá foghatják, ha fölocsúdtak első rémületükből.

Azzal vigasztalhatom magamat legföllebb ezért a poltrohon vacogásért, hogy az igazi bátorság éppen az, ha ilyen lelkiállapottal is marad itt tovább valaki, és ilyen rettegéssel is úgy megy előre, akárcsak teljes bátorsággal. Hány esetről tudok, amikor urak beteget is jelentettek rögtön, és hátramentek, ha csak egy kis akció is fenyegetett? Aztán, ha újra csöndes lett a front, visszajöttek és hangoskodtak.

Mégis, hol van az az idő, amikor nem volt probléma nekem idegeim okvetetlenkedése. Visszaemlékszem, Galíciában éppen így vártunk egy erdős hegyoldalban egy támadásra. Akkor puszta, füves domboldalnak akartak nekihajtani bennünket. Mindenki képtelennek, őrültségnek tartotta, hogy ezt a puszta dombot megrohamozhassuk. A parancs után a tisztek közül többen jelentettek beteget. Én ebben a nagy izgalomban, lefetyelésben, háborgásban, a várakozás unalmában nyugodtan elaludtam hátizsákomon a földön. Azzal ráztak föl: lefújták a parancsot a támadásra.

Ezt most már nem tudnám megcsinálni.”

„Mégiscsak rémhírnek kell lennie visszaverettetésünknek.

Imént vonult el előttünk az átkelési hely felé dandárparancsnokunk, törzskarával. Neki már ott kell felütnie a dandárparancsnokságot a Piavén túl, ahol a dandárjának fele van.

Ez az első eset egész hadigyakorlatom alatt, hogy ütközetben törzstisztet magam elé láttam kerülni.

De milyen komor, milyen bús mostan vidám, piros öregünk. Az embernek kedve volna utánakiabálni: »Hahó, tata! Hová lettek az élcek a cérnaoffenzíváról?«

Maguknak a bakáknak az arcán is megilletődést és szánalmat láttam, amikor ezt a szegény, jóságos mosolyú, golyóbisfejű öreg osztrákot látták, amint a véres, átkos harcmező felé tötyög el rossz hadi lábszárvédőiben.

Lám, milyen marha az ember! Ki sajnál engem? Ki sajnál minket, akik fiatalok vagyunk, akiknek most jönne az élet, és akiknek tulajdonképpen semmi közünk ehhez az öldökléshez? Nekünk csak vesztünk, kárunk lehet belőle, hasznunk semmi. Most egyszer látunk egy aranygallérost csávában, akinek mestersége, reménye ez a vérontás, és tessék, majdnem megsiratjuk.

Hát igaz, ez a mi öregünk nem hasonlít más, harapós, ugatós, berregős nagykutyákra.

Ez az öregúr igazi jó atyánkként képviseli azt a hatalmat, amiért nekünk, tűzvonaltölteléknek illik megdögleni a csatákban.

Fontos az, hogy végre indulnánk már el innen.

Éppen most figyelmeztetett doktor Feldmann arra, ha itten kezdene el bennünket gránátozni és srapnelezni az olasz tüzérség, ebben a meredek, szájával feléjük fordult szakadékban, hírmondó sem maradna belőlünk. Valóban, még gépfegyver- és gyalogsági tűz elől is csak a fák mögé bújhatnánk, ha odaátról lőnének.

Szerencsére nem lőnek az olaszok. Talán már rég pánikban menekül a sok csimpolyás, mint a tizenegyes offenzívában. Holnap, holnapután talán már valami kis bájos signorina veti ágyunkat.

Hajrá! Azt a kutya irgalmát! Gyerünk már!”

„Hogy a frontáttöréssel bajok vannak, az már keserves, szörnyű bizonyosság.

Itt veszteglünk már a Piave partján. Összelőtt kis lakótelep mögött, néhány rossz, nyirkos, földfalú födözékbe zsúfoltak. De azért az az érzésem, mi már nem hajókázunk át a folyón.

Akkor már rég átpontonoztak volna bennünket. Hiszen az nem valószínű, nincs ránk szükség odaát.

A szörnyű tény az, hogy az olasz tüzérség tegnap este óta már lövi a Piave partját körülöttünk. Ez azt jelenti, igenis, nem fognak be az olasz ütegek szaladásra, hanem megkezdték a védekezést.

Itt aztán rémséges hullagyár készül, ha a mieinket visszanyomják a Piavén. Az olasz gyalogság? Az pipa! De az olasz tüzérség és a repülők, ha elkezdik munkájukat itten? Akkor ezektől nem lehet élni! De nem ám!

Máris minden pillanatban egy-egy robbanás reszketteti meg a földet velünk az este óta.

Egész éjszaka kettesben alsóztunk Feldmann doktorral. Neki éppenséggel az a véleménye, régen rossz itt nekünk!

A kártyával a kezében nagyon érdekesen magyarázta el az egész helyzetet. Azt mondja:

– Nézd csak meg. Lehet így rendezni egy átkelést, hogy ellenséges tüzérség lőhesse azt? Nem tudni elhallgattatni az ellenséges tüzérséget? Ez azt jelenti, hogy utánpótlásunk meghiúsul. Akkor csak bírjuk visszavonni az átkelt csapatokat, nemhogy átvigyenek minket is. Van egy tercem, és megkontrázom az ultimót.

Így beszél Feldmann. Én megpróbálom vitatni, hogy a tizenegyes offenzívában is lőttek egy darabig az olaszok. És ha mégis sikerül itt áttörnünk a gyalogsági vonalon, akkor majd éppúgy lekapcsoljuk aztán az olasz tüzérséget, mint ottan. Feldmann erre azt felelte:

– Csakhogy te elfelejtesz valamit. A tizenegyes offenzívában nem volt egy ronda folyó előttünk. Aztán megfelejtkeztél az olasz repülőkről. Hallottad, hogy tegnap már volt készen egy pontonhíd is a Piavén, és ezt egy repülőbomba úsztatta el. A repülők még akkor is kész veszedelem lesznek ezeken az átkelési pontokon, ha – mint a dandárparancsnok mondta – az ellenséget vad menekülésre késztetjük itten. De hol van itt vad menekülés? Hiszen kis ütegek is lőnek ránk itt a Piavén túlról, pár kilométernyiről. Talán a második vonalukat sem foglaltuk még itten el. Ilyen vonaluk pedig nekik van vagy húsz még. Egyebet mondok neked. Hogyan lehet egy átkelést úgy rendezni, hogy nem számítottak az ellenséges repülőkre, csak vad menekülésükre? Hogyan lehet egy átkelési helyet repülővisszaverő ágyúk és gépfegyverek nélkül hagyni? Itt semmi légelhárítás nincs. Láthatod. Azért szállhat le olasz repülő pontosan a hidunk fölé bombájával. A visszaverő ütegeink, megesküdhetsz rá, most is a hadosztályt, a hadtestet és a főparancsnokságot védik innen száz kilométerre Udinében a repülők ellen. Így van ez, barátom. Megkontráztam az ultimót, a tercemet bemondtam.

Éjfélig, sőt éjfél után is folyt a vita köztem és Feldmann között, ahogy alsóztunk.

Ez a Feldmann doktor százszor többet ért nálam a hadászathoz, holott nekem minden elődöm határőrvidéki katona, granicsár, plájás és mittudommiféle martalóc volt. De el kell ismernem, jobban ért a hadviseléshez a tábornokomnál is. Én észre sem vettem volna ezeket a dolgokat, amikről Feldmann felvilágosít, pedig pontosan kvadrálnak a helyzettel.

A gránátok egyre dühösebben reszkettetik meg velünk a földet. Hiába fekszem le, nem bírok aludni. Gaffner kadétaspirantom meg a másik szakaszparancsnokom, Topescu, a román zászlós, versenyt hortyognak itt mellettem a födözékben.

Odakünn már pirkad. Az imént kinéztem. A födözékünk dombjáról négy temetetlen hulla ötlött szemembe a füvön. Tíz-tizenöt lépésnyire hevernek. Itt szörnyű cécó lesz még.”

„Kelt…

Álmomból ráztak fel. Szinte alig emlékszem, hogyan indultunk el, és hogyan érkeztünk ide. Egy őrházféle épület alá vájt födözékben írok most.

Az ember a legérzéketlenebbül, tehát a legpompásabban akkor él át borzalmas órákat, ha mocskos, álmos, fáradt.

Gaffner, az aspirantom imént lelkendezte itt nekem, harminc hullát számolt meg azon a rövid távon, amelyen a folyómenti országúttól idáig érkeztünk. Én inkább azt a nyolc vagy kilenc nehéz gránátot jegyeztem meg, amik jobbra-balra fogadtak bennünket útközben. Szerencsére a századomból senkinek sem történt bántódása. Csak föld csapódott ránk.

Érdekes, mikkel kapcsolódnak össze gépileg képzetek az ember agyában. Én nem tudok látni gránátrobbanást, hogy füstjéről az a gonosz szellem ne jutna eszembe, aki a szegény török halász palackjából gomolygott elő az Ezeregyéjszaka egyik meséjében.

De milyen képzetsorozatok teremtődnek Gaffnernek, ilyen tejfölösszájú kölyöknek agyában, ha túléli ezt a háborút? Én az ő korában holmi szelíd kis gyilkosságokról és szerencsétlenségekről a világsajtót teleordító cikkeket olvastam. A gránátfüstről az Ezeregyéjszaka meséinek rémeivel illusztrálódik a rettegésem. Gaffnernek majd nyilván, ha lesz még valaha béke, hát idillikus kéményfüstök fogják a régi ijedelmek és borzalmak képét visszaidézni hajóágyúlövedékekről. Mert hiszen a legzsengébb benyomások a legerősebbek és legmaradandóbbak.

Most hallom itt a födözék szelelőlyukán át, hogy két pontonunkba csapott be az imént repülőbomba.

Szép kis kilátások a mi átkelésünkre! Átlag óránként szerencséltet ellenséges repülőraj bennünket csomagokkal. Feldmann doktor pontosan megjósolta ezt a környülállást. Itt lapít ő is a szomszédban. Egy csűrféle ad menedéket fél századának.

Gondolom, már csak órák kérdése átszállításunknak a Piavén. De lám! Már tizedrésznyire sem kínzó rajtam a szurkolás a vésztől. Már benne vagyunk a táncban. Ez a láz, ami most kezdődik rajtam, úgy látszik, igazibb eleme fajtámnak, mint a nyugodt, rendes, polgári élet levegője. Abban hányszor csetlek-botlok, ámolygok, bizonytalankodom, tétovázom. Ebben? Gyorsan, meggondolás nélkül, mégis kellő óvatossággal merek és cselekszem. Olyan egészségesnek érzem magam, mint egy erős, kitűnő ösztönű vadállat.

A mosdatlanságtól ég kissé a szemem, és tapad a kezem a szutyoktól. De mintha ez volna a legjobb védőpáncél az érzékenység ellen. A cigaretta pedig? Semmi más alkalommal nem ízlik annyira, mint ilyen halálos vész izgulatában.”

„Kelt…

Két dolgot nagyon fájlalok. Első, hogy nem tanultam meg fényképezni. Milyen csuda képeim lehetnének ebből a háborúból! Másodszor azt sajnálom, minek nem készítettem elejétől fogva ilyen részletes, bőséges jegyzeteket helyzetekről, amikben meghengergőztem.

Persze az a gondolat, hogy valami ellenséges szanitéc lökje velem együtt a meszesgödörbe feljegyzéseimet!

De hát lám, még mindig itt ülök írva és élve. És utólag fájlalom itt is régi lustaságomat.

Csuda szerencsém volt, az egyszer bizonyos!

Amíg az én századom leszaladt a köves parton a Piavéhoz, és amíg a ponton átsodródott velünk a vízen, egyetlen lövedék sem esett a közelünkbe se.

Holott előttünk is, utánunk is folyvást, minden öt percben és minden húsz lépésre gránát robbant, srapnel pukkant, az átkelési pontoknál a parton és a folyóban is. Nem beszélve repülőbombákról.

Én a fél századdal pontosan kifogtam egy ritka tűzszünetet. Feldmann doktor, a századom másik felével, már kapott egy stuplit a hátába. Egy súlyos és két könnyű sebesült a vesztesége. A következő századból négy halott és sok sebesült.

Hanem az igazi hős nevet ezek a hidászok érdemlik meg itten. Az szentigaz! Ezek nem egyszer teszik meg ezt a rémes utat a folyónál és a puszta partokon, hanem állandóan ebben a pokolban vannak. Tiszta csoda, hogyan maradt egyáltalán élve belőlük ember.

Igaz, a tüzérségi tűznek van bizonyos pontos ritmusa, amit el lehet lesni és hozzá igazodni. Az ütegeknek be kell tartaniok a tűzszüneteket. Ritka eset, hogy két üteg lő egy helyre, még ezektől az olaszoktól is, akiknek ötször annyi tüzérségük van, mint nekünk.

A tüzérségi tűz valóban a gyáva lelkeket pusztítja, és a bátrakat kíméli. Hogyan? Úgy, hogy a gyáva ember akkor lapul meg, amikor robban a gránát, és arra nem megy, amerre robban. Holott, amikor már robban, akkor egész biztos, szünet jön, és ahol robbant, ritkán esik pont ugyanoda lövedék. Tehát a bátor ember és az öreg harcos akkor vág neki az útnak, amikor a fenyegető lövedék már csak ártalmatlan füst, és a friss gránátlyukat nem kerüli ki, hanem belebúvik, mint a legbiztosabb menedékbe, vagy pedig azon megy át útjában.

Ezt a kis elméletet menázshordó-elméletnek kereszteltem el magamban. Mert a menázshordók ismerik legjobban az ellenséges tüzérségi tűz fortélyait. Némelyik szakácsküldönc jobban ismeri az ellenséges ütegeket, hány ágyújuk van, milyen nagyságúak, jobbra-balra, előre-hátra, és milyen időközben lövik ki őket, mint a vezérkar. Hiszen az ellenséges tüzérség rendesen a menázsit, az utánpótlás útját lövi a gyalogság mögött. Tehát a menázshordóknak legnagyobb érdeke kiismerni az ellenséges tüzérségi tűz fortélyait.

Bizony el kell ismerni az embernek, ezek a segédcsapatok sokszor nagyobb és veszélyesebb munkát végeznek a harcosoknál. Ki meri magát például rettenthetetlenebb hősnek tartani, mint ezeknek a hidászoknak a legutolsója is?

Na, nekünk, harcos gyalogságnak nem lehet elméletünk semmi irányban! Bennünket a véletlen, a meglepetés ural teljesen. Fölöttünk csak az Isten a gazda, ha egyszer belekerültünk a slamasztikába.”

„Egyelőre itt ülök, és írok már egy kiürített olasz födözékben, a Montellón.

Erre az átkozott szőlősdombra a Piave vészes partjáról már játék a fölkapaszkodás. Mindössze egy helyen fenyegetett az, hogy fölfordulok. Mégpedig a legdicstelenebb módon, a saját tüzérségtől.

Két helyütt is el kellett menekülnöm. Oly rémes gázszag csapott meg a bokrok alól. Márpedig nem egy esetet tudok, amikor egy szippantásra fölfordultak bajtársak, avagy örökre nyomorékká lettek a gyomrukkal meg a szemükkel.

Iszonyúan félek a gáztól. Kétszer szippantottam már belőle a mostani eseten kívül. De emlékezni tudok rá, több rémes álmom volt, amikor gázban fuldoklom.

Ez a gázharc már nem is embertelenség, de tiszta őrültség. Öreg komák beszélnek az első harcokban egy gázolásunkról a Karszton. Ezt fúvószerkezetekből bocsátották az ellenséges arcvonalra. Kilométerekre csupa hulla lett. A tücsök, az egér, a madár, mind elpusztult. De nem mert tőlünk sem előremenni senki, mivel rögtön halálfia lett. Így aztán egy holttengerszerű terület maradt az arcvonalon. Mi célja lehetett ennek? Viszont ha megfordult volna a szél, akkor bizonyára a mi arcvonalunkon lett volna néhány kilométeres üresedés a saját gáztól.

Tény, hogy nem csupa áldás követi az emberi leleményt a technika nagyszerű vívmányaival.

Az alattomos gázgomolyagnál sokkal rokonszenvesebb volt mint élmény az a gránátlyuk, amit a Montello fokán láttam. Ennek a gránáttölcsérnek a kerületében és mélyében eltűnhetett volna egy emeletes ház mindenestől. Harminc, ha nem negyven lépés lehetett ennek az üregnek az átmérője. Fenekén jókora tó képződött. Noha a víztelen dombtetőn ásítozott.

Ilyen lyukacskát vájt a földbe a németektől kölcsönkért negyvenkettes.

Több mint tíz lépésre vonult ettől a tölcsértől az olaszok lövészárka, egy födözéksorral. A föld nyomása ezeket a födözékeket egyszerűen az árok másik oldalához sajtolta emberestől-egerestől. Hogy légnyomás mekkora áradhatott ebből a robbanásból? Bődület.

Érdekes, azért aránylag kevés, néhol egyetlen hulla sincs ezekben az első árkokban. Harc itt nem lehetett. Sem tűz-, sem közelharc. Elég volt ezeknek az olaszoknak a tüzérségi előkészítésünk, hogy megadják magukat azonnal, vagy hátraszaladjanak.

Találkoztam néhány osztag olasz fogollyal. De mi ez azokhoz a tömegekhez képest, amik a tizenegyes offenzívában zajongtak körül bennünket? Ott alig-alig villogott egy-egy saját szurony a teméntelen olasz fej között. Háromannyi olaszt fogtunk el, mint ahányan mi voltunk. Úgy rémlik, itt nagyobb a hűhó semmiért. Mi van hát tulajdonképpen?

Most még kevesebbet tudunk itten. Még zavarosabb előttünk a helyzet.

Feldmann azt állítja, a támadásunk megfeneklett. Százat tesz rá egy ellen. Mi már a visszavonulásunk fedezésére jöttünk át ide. Hullajelöltek vagyunk egytől egyig. Próbáltam ellentmondani Feldmannnak. De nem nagy meggyőződéssel. Úgy érzem én is, másként megy az, ami sikerül.

Nem sejtjük egyáltalán, hol van az első vonal.

De hát most már nem olyan emésztő a bizonytalanság. Láz vagy fásultság zsongítja el idegeimet. Valami egészen más erkölccsel, bölcselkedéssel, kedéllyel néz az ember szembe a dolgokkal.

Itt van mellettünk az őrnagyunk födözéke. Az öreg maga is tele van kétellyel afelől, hogy jól menne minden az offenzívával. Ő sem tud semmit. Vagy nem akarja velünk közölni az igazat. Azaz azt, amit ő a kapott parancsaiból sejt vagy tud.

Eggerth, ez a szotyákba ojtott német tanár van az öreggel. A födözék rossz deszkafalán át minden szó hozzánk neszez. Eggerth most is dühös lelkesedéssel biztosítja őrnagyunkat, hogy Treviso mint rothadt gyümölcs fog az ölünkbe pottyanni, ma vagy holnap, legkésőbb holnapután.

– Rothadt gyümölcs! Rothadt gyümölcs! – ismétli az őrnagy Eggerth hasonlatát. – Badarságot mond maga, főhadnagy úr. Hol vagyunk mi még Trevisótól. Egy hét, egy hónap múlva mondaná. Ezt még el lehetne fogadni.

Én azt mondom most Feldmann-nak:

– Azt hiszem, tulajdonképpen mi, magyarok vagyunk a világ legnagyobb palijai. Mi harcolunk legjobban, és mi vesztjük a legtöbb vért atque avenam ebben a háborúban. Holott nekünk igazán mindegy, győzünk-e, vesztünk-e. Nekünk mindenképpen rossz. Ha vesztünk, akkor érthetőleg rossz. Ha győztünk, akkor sem jó. Csak annál sikeresebben nyel magába bennünket a germán tenger. Katonauralom lesz. Az ellen nem lehet majd kaszinózni az országgyűlésen. Hogy hálás nekünk a német szomszéd érdemeinkért és hűségünkért? Volt már ilyesmire egyáltalán példa a történelemben? Meg kell csak hallgatni ilyen Eggerth-féle alakokat, micsoda sorsot és szerepet szán nekünk, magyaroknak az ő Hamburgtól Bagdadig terjedő Nagy-Németországában.”

„Kelt…

Már két nap óta lézengünk ide-oda ezen az átkozott szőlősdombon. Még mindig nem tudjuk, megrekedt-e a támadás vagy sem. Jönnek olyan hírek is, csak egy kis forgalmi zavar a veszteglésünk. Megyünk előre gyorsan.

Sajnos ez esetben minket dobnak be a támadásba. Ha bevallaná magának őszintén az ember, már azt sem érezné nagyon tragikusnak, ha visszavertek volna itt bennünket. Nekünk, lövészároktöltelékeknek ez az élet nagyobb valószínűségét jelentené. Már úgy tetszik különben, ez a huzavona sem gyötör senkit. Mindenkinek az a mellékgondolata, ha ez állandósul, az életet nyerhetjük meg vele.

Egyelőre még alaposan szórja be körülöttünk az olasz tüzérség a vidéket. Itt a baj! Egyre növekszik ez a tűz.

Micsoda rémesen egyszerű kifejezések ezek a hadi kifejezések arra, amit jelentenek! A tüzérség beszórja a vidéket – írom ide. Ez azt jelenti, az elébb is az útkeresztezésnél hat ember szakadt véres cafatokká. Amott egy vízmosásban emberi tagok és belek lógnak a bokrokon. Ott egy pihenő szakaszt vetett szét a gránát. Mellettünk is nyomott agyon egy födözék egy csomó embert. Ezek bennszorultak és megfulladtak, amire kiásták őket.

Az olasz tüzérség ismeri ezt a terepet, mint a tenyerét. Saját területre lő. Ezeket a födözékeket is ők építették maguknak, amikben meghúzódunk. Tehát éppen az ellenkező irányban vannak kiépítve szájukkal, mint kellenének.

Legkeservesebb az egészben az, ha mi panaszkodnánk itten, akkor ez azt jelentené, az itt elérhető legjobb helyen panaszkodunk. Az első vonal még rosszabb lehet előttünk. Az átkelési helyek még elképzelhetetlenül rémesebbek mögöttünk.

Az ellenséges repülők már hajnaltól estig rendszeres rajokban jönnek, a mieink közül már rég nem mutatkozik egyetlenegy sem.

Csoda? Öngyilkosság a mi rossz, döcögő, hörgő légikonflisainkon kikezdeni az ellenség kecses, surranó gépeivel. Ilyeneken röpdösnek fölöttünk az olaszok, franciák, angolok, amerikaiak, japánok.

Tegnap este láttunk utoljára saját repülőt. Alkonyatkor jelent meg az égen, amikor már az antant gépei eltakarodtak. Csak fölibénk szállt és visszament. Saját gépet az utolsó bakánk is megismer mindjárt éktelen durrogásáról. Ez a gép is nagyobb lármát csinált fönn egyedül, mint az antant húsz gépe.”

„Érdemes lejegyezni azt a vitát, amit ez a saját gép keltett? Azt hiszem.

Künn ültünk éppen menetkészen a nyílt domboldalban. Mert estére mindig előrevonulunk az arcvonal mögé, valami rossz árokba, esetleg olasz ellentámadás felfogására.

Hát ülünk a domboldalban. Mi, tisztek, külön csoportban. Alattunk néhány lépésre a század, szakaszokban eloszolva.

Gaffner vesz tudomást először a saját repülőnkről az égen. Az ő gimnazista kölyök módján röhögni kezd:

– Nininini! Ez saját gép! Hallják! Előbb hogyan legénykedtek, most már csak akkor mernek kibújni, amikor az olasz gépek elmentek. Gaffner nevetése rögtön nagy visszhangot kelt szakaszában is. A bakák röhögnek, és gúnyolódva mutatnak a saját gépre. Topescut, a zászlóst dühbe gurítja Gaffner viselkedése. Ugyanis amikor megfigyelő tiszti kiképzésre a repülőosztagok tiszteket kértek tőlünk a gyalogságtól, Topescu ment el a mi zászlóaljunktól. Azóta ő a repülőszakértő. Személyes ügyének tekint minden szót a repülésről.

Topescut remekül lehet ugratni. Elméje is olyan lomha, mint nagy, melák teste.

Topescu ráreccsent Gaffnerre:

– Mit röhögsz? Mit röhögsz itten a legénység előtt a mi repülőnkön?

– Nahát, most jön ki, mikor az ellenséges gépek elmentek? – felesel Gaffner.

– Te hülye vagy ehhez! – leckézteti meg Topescu Gaffnert.

– Mit kell ehhez érteni? Látja mindenki, a repülőink nem érnek egy fabatkát!

Gaffner nem hagyja magát. De Topescu sem:

– Mondom, hülye vagy ehhez. Most nem kell, hogy itt legyenek a mi repülőink, azért nincsenek itten.

– Jót mulatok! Hol vannak hát a mi repülőink? – kacag Gaffner.

– Nem hallottad a megbeszéléseken, te hülye, hogy az olasz arcvonalat lejjebb törjük át, a Piavén. Ott vannak a mi gépeink. Ott van rájuk szükség. Itt ugrálhatnak az antant gépei, ezek a rongyok. Majd nem fognak itt se.

– Hallod, Topescu! – szólt közbe szelíden Feldmann. – Eggerthen kívül már csak te vagy az egész hadseregben, aki hisz benne, hogy sikerült itt áttörnünk az olasz vonalakat. Nem akarsz lemondani arról az olasz kappanról, amit Trevisóban akarnál külön megsüttetni magadnak a menázsban, mint a tizenegyes offenzívában, a Tagliamento mellett.

Gaffner boldog röhögésére Topescu még dühösebb. Így felel meg Feldmann-nak.

– Én nem vagyok szocialista. Én egyenruhában katona vagyok. Nem teszem nevetségessé hadidolgainkat a legénység előtt.

– Na ja! – mosolyog Feldmann. – De hát azzal az ember nem sokat segít a dolgokon, ha marhaságokra és nyomorúságokra azt mondja: »Nagyszerűek!« Talán komolyan hiszed, hogy a mi repülőink itt vagy másutt megállhatják az ellenséges repülőkkel szemben a helyüket? Hát mit keres itt most ez a mi repülőnk este? Ez a gép szerintem is azért nem száll az ellenséges terep fölé, csak fölöttünk kóvályog egyet és visszatér, mert a hadseregparancsnokság azért küldte, hogy tudja, mi van velünk, a saját csapatokkal. A hírszolgálatot, telefont bizonyára elvágták hátul napközben, az ellenséges repülők, bombáikkal. Az ember csakis kacaghat ezen kínjában. Máskülönben nem nevetség az, hogy nem a hadvezetőségünk vezet bennünket a harcban, hanem mi őt. Csak a gyakorlótéren tudja velünk az összeköttetést fenntartani.

– Ha ez igaz, akkor sem tartozik a legénységre! – erősködik Topescu.

De Feldmann nevet.

– Na de hát, édes egy komám! El akarod záratni az eget a legénység elől? Ezt már az írás sem engedi meg a hadvezetőségünknek. Csak látják a különbséget a saját és ellenséges gépek között.

Topescu mindenképpen alul került a vitában.”

„Kelt…

Az éhhalál sem éppen utolsó halálnem.

Ha így megy tovább, végleg elvágják tőlünk az utánpótlást az olaszok, akkor szépen föstünk itten. Mindig kevesebb menázsit kapunk és egyre ritkábban. Most már kizárólag hideg dolgokat.

Ma aztán a következő dolog történik.

Itt várunk parancsra menetkészen a domboldalon.

Jó idő óta valami irgalmatlan bűz árad föl a domb aljáról. Természetesen csapatok tanyáznak ott is.

El kell képzelni, hogy itten, hol rothadó hullák, mocskos embertestek gőzölgése és egyéb bűzei uralognak a játszi szellőn, nem könnyű bevetni egy még erősebb bűzt, olyat, amit mellettem a bakák is kibírhatatlannak mondanak, és köpködnek tőle. Mi ez a szag? Valami égett zsír, pállott víz, pörzsölt szőr harmóniája.

Leküldöm tisztiszolgámat, hogy nézze meg: honnan és miből támad ez a gyalázatos illat.

Gyurka szolgám lemegy. Visszajön a következő tudósítással:

Alattunk, a meredek, bokros vízmosásban valami szláv ezred katonái tanyáznak. Ezek a szerencsétlenek már napok óta nem kaptak élelmet.

Négy napja, hogy lezuhant az útról és nyakát törte egy gépfegyverhordó lovuk a vízmosás fenekén. Ezt a négynapos dögöt fedezték fel pecsenyének. Erre járnak le tömegesen.

Bajonettel, rohamkéssel, tábori fejszével vagdosnak a dögből, aztán csajkában megfőzik. Legutóbb már egy olasz házból kondérokat kerítettek. Azokban rotyog a döghús. Vizet kásás, mocskos kubikgödörből hoznak a főzéshez. Úgyszólván már nem is vízben, de a kubikgödör fenekén maradt híg sárban forgatják a döghúst. De sül nyárson is, félig szőrösen-bőrösen.

Ez az az illat, ami bírja a vetélkedést a friss szagokkal meg a napon rothadó tetemekkel.

Gyurka így végzi be nekem tudósítását:

– Látná csak, főhadnagy úr, hogyan eszik ezt a dögöt ezek odalenn. A szájuk szélén csurog a zsír, ahogy csámcsognak, és egymással verekszenek. Én csak ettől majd kihánytam a belemet, amikor megláttam.

Köpköd, utálkodik, émelyedik minden bakám körülöttem. Vagy a nevetés majd szétrepeszti őket a szomszédok lakomáján.

A baka egy csomóban pontosan olyan, mint a gyerek. Nincsen neki sem veszedelem, sem viszontagság elég súlyos, ha valami furcsaságot lát, hall, és mulathat rajta. A baka legnagyobb réme az unalom. Ha magára marad, ha unatkozik, ha pihen a baka, akkor elfogja szívét a facsarodás az anyóka, apóka, a Lidike, a kertecske, a Bimbó tehénke, a Tündér lovacska és Lábaviszi kutya, az otthon, a falu, a béke után. Jön a búskomorság, a lázadás, az átok, a sírás.

Nagyon jól tudja ezt a hadvezetőség is. Azért nem szabad a legénységet foglalkozás nélkül hagyni egy órára sem. Ha nem gyakorlat és tisztogatás, akkor játék és ének és komázás és kimenő. Mert ha lóg a baka és hever, akkor vagy cocolista lesz belőle, vagy bárgyú életunt.

Hanem itt szép kilátásaink vannak. Tiszta víz alig van. A táplálkozás gyatra. A tisztálkodás semmi. Hamarosan hozzá fog szegődni az olasz tüzérség munkájához itt egy jutányos pestis vagy kolera, vagy tífusz.”

„Kelt…

A reggel abbahagytam, most folytatom ezt az írást. Célját különben nem látom ragyogónak.

Egyáltalán elveszett itt minden ténykedésnek a távlata, ebben a reménytelen helyzetben. Az írás mégis jó arra, hogy elfoglaljam, lekössem magam valamivel, a szörnyű, nyomasztó, bamba rettegéstől és csüggedéstől.

Nagyon kevesen szabadulunk innen, akik most itt lélegzünk. Ez biztos. A tűz már a képtelenségbe erősödik. Itt fogunk megdögleni egy rakáson.

Az olasz, francia, angol, japán, amerikai repülőgépek szüntelen fölöttünk surrognak a levegőben. Ez a szüntelen burrogás megőrjítő. Ehhez járul az ágyúlövedékek vijjogása, süvöltése a levegőn át és az állandó, földrázkódtató, üvöltő robbanások körülöttünk.

Ez már nem a rettegés lelki kínja, amit az ember érez. Ez testi gyötrelmet okoz. Hasogatnak a fülidegeim. Iszonyattól ég minden idegem ebben a szakadatlan hanggyehennában. Ájulás környékezi az embert egy órában tízszer is.

Belül mindenkiben egy kisgyermek sír. Borzasztó értelmetlen itt lenni, és ezt elszenvedni. Iszonyúan fáj a szívem az életért, Budapestért, Tutuért!… Őrjítő! Őrjítő! Itt ülni, tűrni a soknapos mocskot magán az embernek, és kétségbeesett, elgyötört tudattal várni, amíg darabokra szaggatja egy gránát. Hősiesség! Az aztán kevés van ebben az állapotban.

Érdekes, hogy amiért mindez történik, a harcért, a támadásért, ellentámadásért, területi nyereségért, az alig jön számításba itt valakinek.

Valószínűleg azért lőnek itt bennünket tüzérséggel ennyire, mert ellentámadásra készülnek az olaszok. De ki fél az olasz támadástól? Ki törődik itt az olaszokkal egyáltalán? Mint Feldmann mondja, az csak tréfa, hogy az olaszok velünk szemben vannak. Egy géppuska, néhány kézigránát vagy csak vak lövöldözés, és közülünk tíz ember föltartja azt az ezret, amilyen arányban az olaszok szoktak támadást intézni ellenünk. Legrosszabb esetben a fogságukba jut az ember. És az olasz fogság enyhe, sokat hallottuk.

Tulajdonképpen, ha jól meggondolom, még ez a legvalószínűbb, szinte az egyetlen eset arra, hogy valaki életben maradjon itten közülünk, ha az olaszok áttörnek mellettünk, és elfognak bennünket. Hogy visszajuthasson valaki innen a Piavén, egyedül talán lehetséges. De tömegesen, amikor már az olasz ágyúk belőtték magukat az utakra, partra, vízre, kifogyhatatlan lőszertömegükkel? Az majdnem képtelenség.

A baj csak ott van, hogy Feldmann értesülése szerint velünk szemben nem olasz, hanem átszökött cseh ezredek vannak. Ezek nem ejtenek foglyot.

Csudaszép kilátás.”

„Kelt…

Megint egy éjjel, azaz megint egy hajnal. Két óra éjfél után. Ez a mostani csönd a legrémesebb. A méhében már fogan a nap első sugarával érkező borzalmak ricsaja. Az olasz tüzérek már rakják a lőszergúlákat ütegeik mögé. A gépmadaraik tollászkodnak, hogy karmuk közt gyilkos bombáikkal szálljanak majd fölibénk. Szinte átremeg hozzánk ez a hangtalan munka odaátról, hegyen-völgyön át, a kék színű, pirkadati levegőn. Ezen a szelíd, álmodozást színlelő csöndön, amely vissza akarja hitetni ezeknek a madárdalos, gyönyörű szőlőskerteknek régi hangulatát.

Nincs szívem bemenni odúmba és lefeküdni. Éppen az őrnagyunk födözékéből jövök. Feldmann-nal hármasban alsóztunk egész éjjel az öreg meghívására.

Ez az őrnagy egy öreg bohém. Túlságosan ember az egyenruhában. Ő nem fél tőle, mint más sok aranygalléros kollégája, hogy elárulják azt a sötétséget a tartalékosoknak, ami fejükben van, ha nagyon puszipajtáskodnak velünk.

Őrnagyunk egészen más érdeklődésű ember. Mint egy tanárnak vagy ügyvédnek, nyugodt, emberies a világnézete. Műveltsége felől biztos. A mi Gulisits őrnagyunk minden vitába belemegy Evolucionista. Amit akarsz.

Ha az ember hízelgésből vagy udvaronckodásból minden szavát megigenli, az öreg rászól az emberre, hogy: »Na, nem meri megmondani a véleményét?«

Az éjjel iszonyú diadalt ült az öreg. Feldmann doktorral a népvándorlásról vitatkoztak, mint a haditeljesítményeknek szolgáló mintáról. Feldmann doktor nem tudta, hogy a keleti gótok Skandináviából rohantak le Dél-Európára.

Az öreg sokác őrnagyunk a magyar Bulcsu vezért tartja a világtörténelem legnagyobb hadvezérének. Ő maroknyi hadmozdulatokra fegyelmezett lovassággal és annak trénjével, hadizsákmánytól nehéz szekereivel, baromcsordáival Európán végig ellenségtől körülvéve sétált jó pár ezer kilométert. Az erők aránya akkor is ugyanaz volt, őrnagyunk szerint.

Az itteni hadihelyzetről tényleg őrnagyunk sem tud többet, mint mi. Szerinte a kémszolgálat jelentései folytán alattunk, a Piavén, a szegény honvédezredeket olyan tűzzel várták az olaszok, hogy egész századok pusztultak bele egyszerre a Piavéba. Ott talán most sem tudnak tapodtat sem előrejutni. Emiatt rekedtünk meg mi is itten, akik simán áttörtük az olasz arcvonalat.

Őrnagyunk tökéletes egykedvűséggel nézi bekövetkezhető katasztrófánkat. Vállat von rá, ha mégis erőltetik itt velünk az előnyomulást. Akkor végünk van, ezt állítja.

Előttünk a Monarchia legjobb ezrede. Talán a világ legjobb ezrede, a testvérezredünk. Ez az ezred még eddig mindig százegy százalékig végezte el a rábízott munkát. Hát hogy mostan a mi ezredünk még jobban csináljon meg egy újabb támadást az olaszokra? Amikor az olaszoknak már itt egy csomó napjuk volt megerősíteniök magukat, tüzérséget összpontosítaniok, és tartalékokat vonniok be? Hát ez egy a lehetetlenséggel. Arról nem is szólva, hogy mögöttünk az utánpótlás egyelőre a Piavén át nem a kezünkben van, hanem az olaszokéban és az Istenében.

Egy szó, mint száz, őrnagyunk nem hiszi, hogy mi itt már mást is csináljunk, mint védekezésre rendezkedjünk be.

Ez mind nagyon valószínűnek hangzott addig, amíg végül az öreg el nem árulta nekünk, hogy már megvan a parancsa, amely szerint rövidesen mi váltjuk fel az első vonalat. Kicsikét gyanús! Miért hagyta az öreg ezt a mozzanatot a biztatásai végére?”

„Kelt…

Ezt már az első vonalból írom. Tegnap este vettem át a helyet.

A terep? Egy szőlősdomb alja. Jobbra patak, balra országút. Közvetlen előttünk tipikus olasz falu, sűrűn összeépített házakkal. A szemközti emelkedésen van a templom. Tornyából a gyomrunkba láthatnak az olaszok.

Ezt az árkot az olaszok csinálták maguknak a falu védelmére.

Az árokban térden felül ér a víz.

Nem testvérezredünk volt előttünk, hanem valami szotyák ezred.

Jellemző, hogy az én legényeim inkább lelövetik magukat, semhogy vízbe álljanak bele.

Az éjjel a fölváltásnál, annak ellenére, hogy az olasz gépfegyverek eléggé pufogtak, az én legénységem az árok szélén maradt addig, künn a szabad terepen, amíg valamilyen száraz állásokat nem csináltak maguknak a vízben. Most pedig az egész század azon fárad, hogy valamiképp lecsapoljuk magunkról a vizet. Természetesen vagy a szomszéd század, vagy az olaszok nyakába.

Én nagyszerűen kitaláltam, hogyan csináljak itt magamnak tanyát. Az éjszaka félóra alatt harántgödröt vágtam a mély árok puha agyagfalába. Én is dolgoztam a katonaásóval, Gyurka inasom mellett. Úgyszólván segítettem megásni a saját síromat.

Mert ez a kis födözék pontosan úgy néz ki, mint a sírüreg keresztmetszete. Mint egy ábra a temetkezési vállalkozók folyóiratából.

Föld alatti koporsómból kidughatom a fejem az árokba. Láthatom az eget is. Sőt, ha nagyon kinyújtom a nyakamat, majdnem átlátok a szemközti dombon a templomra. Természetes, itt, ebben az álsíromban gyertyát gyújtok, hogy mindezt leírhassam itt. Csak az üreg nyitott oldalát takartam le egy pokróccal.

Pirkadatkor bejött az élelem az állásba. Három levelet is kaptam a postával.

Ez a legvisszásabb érzés a világon. Amekkora öröm az, hogy az ember közvetlen hírt kap szeretteiről és övéiről, egyúttal az ember bánatát és nyomorúságát meghússzorozza egy ilyen levél hazulról ide. Mindenkinek jótékony kéreg támad itt a mocsokból, fásultságból, fáradtságból, elszánásból az eszméletén. Erre egy ilyen levél idehozza a pesti utcát, otthont, kávéházat, az ember babáját és ismerőseit, a fehér ágyhuzatot, fürdőt, és egyáltalán a művelt lénynek érzékenységét a borzalommal és mocsokkal szemben. Az ember tényleg ujjong, dühöng és sír magában egyszerre.”

„Drága Tutukám!

Alig írhatok most pár sort. A menázshordó itt vár a levélre, és még sötétben kell neki elsietni innen. Ebből kitalálhatod a helyzetet. Sajna, azt hiszem, tárgytalanná és reménytelenné vált, hogy valamit vigyek innen a szabadságomra, ha azt egyáltalán elérem. Az is elég hő óhajomnak, hogy el tudjam neked személyesen mesélni azóta való viszontagságaimat. El sem tudom képzelni, hogyan bírnám tovább itt megőrülés nélkül, ha nem gondolhatnék arra a néhány napra, amit valaha Veled töltöttem. De most pá, drágám! Hely nincs több írásra ezen a tábori lapon. Viszontlátásra, drága! Ha igaz! Ezer csók

Gyulutól”

„Édes jó Apuskám!

Az emberem várja a lapot. Csak pár sort írhatok. A dolgok itten kedvezőtlenebbek, mint ahogy reményeket fűztem hozzájuk, hogy ezt-azt hazavihessek. Ne aggódjatok értem, talán megúszok mindent, mint eddig. Csókol

Gyulu”

„Kelt…

Új álsírt kellett megásatnom magamnak, kissé távolabb, az árokban. A szomszéd patak medrében egész tömeggel a hulla. Ezek cafatokban fröccsennek szerte, ha közibük vág a gránát. Kiállhatatlan lesz a bűz akkor itten.

A reggelit még csak meg bírtam enni a hűvösben ettől a szagtól, de már az ebéd nem megy le. A napsütés fölpáráztatja a hullabűzt. Inkább elköltöztem álsírommal a századom másik végére, az út mellé. Az út mellett egyetlen szegény hullát donganak csak a legyek. Ez mérsékelt bűzt terjeszt. Éppen annyit, amennyi ahhoz kell, hogy jobban ízledjék a cigaretta.

Sajnos, ezeknek a szegény tetemeknek az elhantolására gondolni sem lehet. A terep nyílt, és erősen lőnek. Azonkívül hulla fekszik itt minden bokorban, minden gödörben, minden út mellett, amerre mégy. Sőt, előreláthatólag sokkal több lesz még. Az olaszok gondoskodnak róla. Ha ma temetni kezdenél, holnap újra kezdheted. Oszoljatok és enyésszetek hát békén, saját hatáskörben, édes felebarátaim.

Nem! Itt nem tréfa a helyzet. A falu nyüzsög az olaszoktól. Takarásaik be sem bírják fogadni őket. Folyvást látni előttünk emberalakokat és fejeket, fél alakokat állandóan. Esküszöm, legalább hússzor annyian vannak itten, mint mi, akik támadjuk őket.

Egyelőre csak puskáikat ropogtatják ránk szüntelen. Ezt megengedem nekik. Ki a fene izgul már gyalogsági tűztől? Ettől nálunk a manipulánsok sem félnek már. Minden percben várjuk a parancsot támadásra. Most rendetlen a menázsibehordás. Máskülönben okvetlen tudnánk huszonnégy órával a támadás előtt, hogy támadni fogunk. A roham kétségtelen jele az, ha a legénység sertéshúst, a tisztek szárnyast, egyiptomi cigarettát, konyakot és óbort kapnak. De hát itt a tegnapelőtti ebédek érkeznek be hozzánk éjjelente. Elromlott az a csíziónk is, amelyik a támadást jósolja.

Úgy tetszik, valahol ebben a noteszben jósoltam meg, hogy régen rossz nekünk ez a támadás. Tartaléknak nem lesz rendes tüzérségi előkészítés. Viszont az olaszok már rég megerősíthették itt az állásaikat. Öt árkon és öt dróton átvágod magad. A hatodikon mégiscsak csüngve maradsz. Ha nem? Húsz olasz puska vár.

Valóban az egész történelemben hozzá kell írni a Leonidászok, Zrínyiek, Rolandok hőstetteihez jó pár százezer pótlást. Tőlünk hasonló hőstetteket évek óta újra és újra kívánnak.”

„Kelt…

Gyönyörű idő van.

A napsugár mintha erős zöld reflexeket kapna a körülöttünk burjadó, buja növényzettől. Reggelenként előmászunk a nyirkos agyagodúból és sütkérezünk.

Idillikus ez a lövészárok. A kedves, friss, zöld, vidám hangulatot csak az ágyúlövedékek vijjogása, robbanása és a szüntelen repülőgép-durrogás zavarja. De mindent meg lehet szokni, és bele lehet vonni az ember jókedvébe.

A vizet már lecsapolták embereim az árkunkról. Szerencsésen ráeresztették a taliánokra. Lehet sétálni már nappal is a mély árkokban. Leülhetek ide, egy lőszeresládára, és cigarettázhatom a kék levegőbe. Elolvashatom a kéthetes újságokat, amikben a hideg menázsit küldték nekünk a Piavén túlról. Írhatok ebbe a noteszbe.

Ez a teméntelen olasz, francia, angol, amerikai, japán repülő, ami örökösen a fejem fölött száll bombákkal a Piavére, olyan alacsonyan száll, hogy jól láthatják felülről a fehér újságlapot a kezemben, itt a lövészárokban. Távcsővel azt is elolvashatnák, amit írok.

De nem bántanak bennünket a repülők. Csak az utánpótlást, a betevő falatunkat robbantják szét. Vesszenek meg!

A mi repülőink végleg eltűntek.

A hangulat már egészen árokhangulat kezd lenni. Az offenzíva szelleméből legföllebb annyi maradt körülöttem, hogy Gyurka, a legényem, egész nap olaszokra vadászik kedvtöltésből.

Gyurka békében bojtos volt. Céltáblájába úgy lő, hogy három lövése közül kettő éri egymást.

Az olaszok a torony mellett valahová átjárnak. Minden percben mutatkozik egy-egy alak közülük. Ezeket szedi le a szolgám. Néha az ordítás is hallatszik, amint az olasz bekapta a töltést. De ha nem hallik hang a repülődurrogástól, azt jól látni, amint legényem áldozatai lebukfenceznek a dombról.

Sajnálom ezeket a boldogtalan olaszokat. De nem tilthatom meg az ellenség pusztítását egy háborúban.

Valószínűen ennek a vadászatnak megtorlásául lőttek ránk a toronyból vagy két óra hosszat az olaszok egy golyószóróval, aminek éppen olyan hangja van, mint valami gigászi tücsökcirpelésnek.

Ennél, gondolom, kevés furcsább hadikalandot mesélhetne el valaki.

Feldmann megsebesült a lábán egy gránáttól. Ínroncsolás. És a hátán könnyű horzsolás. Milyen szerencse! Hathónapi kórház! Üdülés! Aztán egészen biztosan segédszolgálat. Az élet! Megérdemli ez az ember.

Délután látogatóba megyek föl Feldmannhoz, a zászlóalj segélyhelyére. Mert este viszik őt végleg a harcvonalból.

Árok ugyan nincs tőlünk a zászlóalj fedezékéig, fönn a dombon. De a szőlőbokrok közt föl lehet surranni a nyílt terepen is. Az oda való út inkább undorító, mint veszélyes. Át kell lépni több rothadó, légydongta hullán.

Baj nélkül feljutok a zászlóaljhoz.

Meg kell hagyni, Feldmann nem nyavalyog. A lába kegyetlenül fájhat. Közben többször elájult, amíg én ott voltam. De ahogy fölocsúdott, nyomban kórházvicceket kezdett mesélni az őrnagynak, majd alsózni hívott bennünket alkonyatig, amikor elszállítják.

Én természetesen csak pár percig maradhattam el a századtól.

Elbúcsúztam Feldmanntól. A másnapi menázsimból a hónom alá veszek egy üveg vörös bort és egy darab húst. Kevesebb cipelnivalója lesz ezzel a legényemnek. Meg az éjféli menázsig akartam pár korty bort inni.

Ezzel loholok visszafelé a szőlősdombon századom árkába.

Amikor félúton vagyok, éppen ott, ahol a dombhajlásból ki kell mászni, és ahonnan jobbra is, balra is végiglátni az egész dombláncolaton, megdöbbenve állok meg.

Az én századom az ezredem jobbszárnyán áll. Köztem és a szomszéd ezred között fás és bokros, hullával teli patakmeder. A patakon túl megint sík terep.

A sík terepnek az alján épp abban a pillanatban ugornak ki az olaszok. Támadásra rohannak a szomszéd ezred ellen. Éktelen fegyverropogás és gépfegyverkattogás zúdul nekik tőlünk. Pillanat alatt átterjed a dühös pattogás kilométerekre az egész vonalra.

Most én ebben a cudar zenebonában itt állok egy üveg borral és egy csomag hússal. Olyan a domboldal, hogy nincs semmi védelem a golyó elől. A bokrok csak takarják az embert, nem védik meg. Mit tegyek?

Parancsnoknak ilyenkor emberei közt a helye. Ez, ami biztos.

Hanyatt-homlok kezdek lefelé rohanni a domboldalon. De hát még jó száz lépés van az árkomig. Egyszerre odaátról, az olaszoktól indul meg még kegyetlenebb fegyver- és gépfegyvertűz. A helyzet nyilvánvalóan az, az olaszok támadása tüstént összeomlott a mi tüzelésünkre. Most dühös, oktalan bosszúlövöldözéssel pocsékolják ránk a lőszerüket.

Engem mégiscsak megállít újra a gyalázatos golyósüvöltözés a nyílt domboldalon. Ez elől mégiscsak kész halál le nem feküdni a földre, és úgy csúszni le az árokig.

Mindez, persze, csak pillanatok időtartama.

Egy nagy bokor mögött álltam meg lihegve. Arra az ösztönsugallatra, hogy ebben a kegyetlen tűzben a földre vessem magamat, akkor veszem észre, a föld körülöttem valami kis forrástól vagy vízértől füves tocsogó. Lucsokban kellene feküdnöm, üvegemmel és húscsomagommal a kezemben.

Szinte hihetetlen előttem most utólag, hogy ebben a pillanatnyi tétovában nem az életösztön sugallata győz bennem. Inkább az irtózat, hogy becsutakolom a ruhámat, és kényelmetlen sárban, vízben csúszkálva kell leérnem az árokba.

Hirtelen döntök, kiugrom a bokor mögül. Most már nyílegyenesen, vesd el magad! Le az árokig!

Abban a percben, amikor a biztonságos árokba már leugortam, egészen visszás borzalom fog el. Ilyesmit nem bátor emberek, hanem idegbeteg emberek tesznek türelmetlenségükben.

Szavamra, most, amikor túl vagyok órákkal az egész eseten, többször fog el az a komikus érzés, mint hogyha meg kellene ismételnem ezt a domboldali utat. De most már hason csúszva a tocsogón, ésszerű óvatossággal.”

„Kelt…

Ha így megy az utánpótlással, mire várhatunk itten? Hideg koszton és az erős szolgálaton az emberek fele megbetegszik. Máris sűrűn jelentkezik a vérhas. A trént nem lehet folyvást ellenséges tűz elől teljesen fedezetlen, vízi és száraz úton ellátásunkra kényszeríteni. A menázshordók fele elesett, fele csontváz. Legénységemből kell adnom menázshordásra is, annál súlyosabbá válik a szolgálat.

Imént sétáltam végig őrszemeimet. Soká álltam itt a födözékem mellett, a gépfegyverállásnál. Ilyenkor az éjjeli párában nagyon ajánlatos a vigyázat. Valószínű, meg akarnak lepni egy rohammal bennünket az olaszok.

Az ég csupa csillag.

Elnézem ennek a gépfegyveresünknek sziluettjét az árokból. Ez az ember vigyáz itt rám éjjel. Ez az ember vigyáz háta mögött az egész Monarchiára.

Sokáig elnézem ezt a konok, nyugodt alakot a csillagfényen, szinte állatian előrehegyezett füleivel.

Magyar nevű román fiú. Higedeusnak, vagyis Hegedűsnek hívják. Éppen olyan feje van, mint Dzsingiz kánnak.

Mintha gyönyörűséggel ülne ott moccanástalan, a géppuska kallantyújával a kezében. Csak apró, fekete, foszforeszkáló szeme mozog végig, mint két kis fényszóró, az állás előtt, a bokrokon, a drótunkon, ami egészen elvész itt a nagy fűben.

De hát ha csak egy levél moccan gyanúsat előttünk? Higedeus fiamnak a kezében a gépfegyver már odakattogott.

Míg mellette álltam, oldalvást kacsintott rám és súgta:

– Most mindig, mindig, mindig mozognak. Bújnak a drótok alá. De nincs merjed nekik… Csak gyertek!

Így van! Higedeus utoljára fog félni az egész Monarchiában az ellenségtől. Ha felbukkannának itten tömegben az olaszok, hogy megrohanjanak, hát Higedeus kézzsibbadásig kaszálja le őket ezzel a gépfegyverrel. Míg egyet rúgni bír, nem jön olasz ebbe az árokba. Higedeus komolyan fogja föl hivatását. Már megállta helyét egypár támadásban.

Ezek a Higedeusok tartanak fel és vernek meg a Központi Hatalmak országhatárain túl hússzoros ellenségtömeget. Nem a hadvezérek, akiknek a haditények élére írják a nevüket.

Meghökkenti az embert a gondolat: honnan veszi ez a megrugdosott, lenézett senki ezt a csudálatos erkölcsi erőt? Száz, sőt minden oka inkább arra lenne, hogy más legyen.

Az ember mindenesetre zavarba jön. Ha eléje bukkan az emberi irgalom könnyes szamaritánusa, vagy az emberi lélek sebeinek nagy gyógyítói, nagy apostolok, nagy művészek, nagy szervezők… nem tudják kicsinyíteni előttem a legnagyobbnak, az életet kockára tevőnek, az emberi bátorságnak ezt a névtelen hitvallóját, itt, ezt a félmagyar, félromán őrszemet, a kötelességtudás eleven szobrát.

Ez a valóság nagysága. A létezés harc lesz mindig. Lényege a versengés lesz mindig. Ha nem a vérontás, de a könyörület vívja ki valamikor áldásosabb csatáit, akkor is a legnagyobb erény marad az önfeláldozás, a bátorság, az állhatatosság.

Ez az ember pedig itt az önfeláldozás, a hősiesség élő csodája.

…Tessék! Míg itten okosabb híján ebben az álsírban gyertyánál firkálok, az ellenség okvetetlenségének híre zavar meg. Kiszaladok.

Az emberek folyvást jelentik, az olaszok a fűben a drótok alá csúsznak, és vagdossák azt. Én magam is hajítottam most kézigránátot, az árokból ilyen neszezett mozgás irányába, a drótok közé. Lőttem ki néhány világító rakétát is.

A bakák nagyon nyugtalanok. Ezek, mint a kutya, előre érzik a veszedelmet. Már nemcsak hallják az olaszok ellenünk való készülődését, de fantaziálnak róla. Ezt ők nem szokták ok nélkül. A baka – hacsak módjában van – a pipával, postával, szabadsággal, kártyával, szájharmonikával, tereferézéssel foglalja el magát. A puskát, kézibombát csak a parancs miatt tartja rendben. Amikor már az ellenség, a fegyver érdekli, ott komoly baj készül.

Ez a helyzet jelenleg.”

„Kelt…

Ez aztán a pokol éjszakája.

Este tizenegy órától lő ránk a saját tüzérség, nehéz gránáttal. Most hajnali három óra.

Mi ennél megőrjítőbb érzés? A hátam mögül, amit biztosnak hiszek, minden reményem irányából, a halált várni minden percben. Félórás szünetekkel egy darabig percenként gránát zuhan a drótjaink közé, gránát az árkom mögé, gránát az árkomba és utána a szokásos srapneladag. Ez így megy már órák óta.

A telefonba magam ordítoztam már a zászlóaljnak. De hát az ő összeköttetésük elromlott hátrafelé. Kilőttem már minden jelzőrakétámat. Menesztettem már ordonáncot az ezredhez, jelentéssel:

»Ezredes úr! Én még harminchavi harctéri szolgálat alatt nem adtam föl vonalat, amelynek védelmével megbíztak. De a saját tüzérségi tűz ellen kénytelen vagyok terepszakaszom kiürítésével hátrább vonulni. Második szériát lövi saját nehéztüzérségünk egyik ütege az állásomra, mialatt ezt a jelentést küldöm Önnek. A tüzérségi megfigyelőnek a szolgálati szabályzat értelmében az első vonalnak azon a kedvező pontján kell tartózkodni, ahonnan megfigyelheti a tűz hatását. Hol van itt tüzérségünknek megfigyelője? Kérek, Ezredes úr, azonnali intézkedést, másként saját felelősségemre, belátásom szerint vagyok kénytelen cselekedni.

Már hajnalodik, és nem lőnek többé hátulról. De csak a viszonyokra jellemző, hogy nem hiszem, értesítésre szüntették be rám a tüzet ezek a nyomorult, átkozott, botozni való tüzérek. Bizonyára hajnalig volt parancsuk lőni. Majd holnap reggel újra kezdik lövetésemet. Hiszen az a nehézüteg valószínűleg odaát van, a Piave túlsó partján. Onnan harcolnak vitézségi érmekkel a mellükön a saját csapatok ellen ezek a gazemberek.”

„Kelt…

Őrült meleg kezd lenni napközben itt. Elengedtem Gyurka, szolgámat, hogy vászonblúzt hozzon föl nekem a nagy tréntől, málhámból.

Az egyszer biztos, az oda-vissza úton tízszerte jobban kockáztatja a bőrét az a zsivány, mint itt mellettem, a tűzvonalban.

Nagy lelkifurdalásom maradna, ha a nyavalyás kényelmi szempontok miatt, én zavartam volna le ezt a fiút a trénhez. Hát ha ez a vakmerősködése a kényelmi ügyeimet is szolgálja, nem lehetek felelős valakinek saját unszolására veszedelembe engedett bőréért.

Nagyon rá vagyok utalva erre az ügyes, hűséges fickóra. Valóságos atyai aggodalmat állok ki érette, hogy a nyakát szegheti.

Majd az én Gyurkám pontos hírt hoz nekem a hátsó hadihelyzetről is. Ennél agyafúrtabb, ügyesebb gézengúzt életemben nem láttam.

Kiskereskedő volna ez? Annak vallja magát. De inkább cirkuszi zsonglőrnek vagy bűvésznek, vagy zsebmetszőnek rémlik. Ezer mulatságos gazsággal kacagtatott meg már engem.

Most is, mielőtt elindultunk volna, oldalnyilallást szerzett nekem a nevetéstől. Két barátja között mulatni látom őt. Az egyik a manipuláns írnoka, a másik egy idegen trénkatona. Ennek a trénnek Gyurka a szemem láttára kapta ki a zsebéből egy skatulya cigarettáját. A trén nem vette észre. Ez még hagyján. De mintha hipnotizálná a trént, az még akkor sem eszmélt rá, mi történik vele, amikor Gyurka a saját cigarettásskatulyájából kínálta őt meg. És közben rám kacsint a csínyért.”

„Kedves jó Bertikém! Itt ülök megsebesülve a Piave partján. Semmi! Bal alsó lábszár, ínroncsolás. Nem szállítanak. Küldj ezzel az emberrel, amit lehet, élelmet, italt, cigit. Csak napok múlva kelhetek át a folyón. Biztosan találkozhatunk. Ha esetleg átjönnél addig, keress itt, a hadtest mellett, a segélyhelyen. Ölellek, csókollak!”

„Kelt…

Már azt hittem, elsirathatom noteszemet ezekkel a jegyzetekkel. De szerencsésen újra visszakerült hozzám.

Most érkezett meg ez a csirkefogó legényem, embertelenül kimerülve. Összerogyott mukkanás nélkül a szobám folyosóján. Már órák óta alszik. De a hátizsákot elhozta, és megtaláltam benne a noteszemet.

Itt ülök újra épkézláb ebben a talián falucskában. Ugyanabban a szobában, amelyből azt sem tudom, hány napja, elindultunk erre a szerencsétlen cérnaoffenzívára.

Egyet meg kell hagyni. Ez a vállalkozás egy százszázalékosan osztrák–magyar haditény A támadás szó szerint kudarcba fúlhatott. De a visszavonulás fényesen sikerült.

Még nyugodtan vizsgáltam az őrszemeket alkonyatkor. Ordonánc jött: kéret az őrnagy! Azt vártam, rohamra közli a parancsot.

Nagy meglepetés! Az őrnagy már köpenyben áll. Az egész zászlóaljparancsnokság csomagolás közben fogad bennünket, századparancsnokokat:

– A Piavén innen levő minden állásunkat kiürítjük, és visszavonulunk a Piave vonala mögé, a régi állásba. Az ezredtől egyetlen század osztja föl magának az ezred első vonalát a visszavonulás fedezésére. Ez a század a zászlóalj egyik tartalékszázada, Eggerth főhadnagy úré, kap egy gépfegyvert, hajnali szürkület előtt Eggerth főhadnagy úr géppuskája is leszerel. Százada a legnagyobb csöndben, lehetőleg rajonként gyorsan visszavonul az ezred után, át a Piavén. A többi századparancsnok urak azonnal átadják az állást Eggerth főhadnagy úr őrszemeinek. Köszönöm, uraim.

Az őrnagy már ment is. Utána minden cókmókja. Az ezredparancsnokság már rég a Piave felé szaladt.

Rohanok én is lefelé az állásba, kiadni a századnak a parancsot, hogyan adják át Eggerth embereinek az állást azonnal.

Az olaszok, mintha éreznék, miben sántikálunk, dühös tüzet kezdtek.

Kiadom a rendelkezéseket a szakaszparancsnokoknak.

Elkészülök a szaladásra én is. Két szakaszt magam előtt eresztek el. A másik kettővel várom Eggerth embereit, hogy fölváltsanak, és induljak fél századommal.

Ekkor megjelenik nálam Eggerth. Ez az őrült, ha kellett, ha nem, mindig az árok tetején táncolt. Ezúttal is az árok tetejéről tartott le nekem az árokba egy heves beszédet.

Eggerth stájer tájszólására jól ki kell nyitni az embernek a fülét, hogy megértse. Én már becsomagoltam, siettem. Azt véltem, Eggerth a fölváltás módozataival fontoskodik itt nekem. Oda se figyeltem rá, mit mond. Mindent ráhagytam.

Vettem észre, nagyon meg van elégedve velem. Már lomolt is el. De alig tesz Eggerth néhány lépést, egyik káplárom elállja az utamat, és valósággal rémülten kérdi tőlem, hogy: elfogadom az Eggerth rendelkezését? Hiszen akkor mi maradunk itt az árokban helyette.

Káplárom délvidéki sváb, aki megértette Eggerth minden szavát. Most magyarázza el nekem gyorsan, utólag, mit közölt velem Eggerth az imént.

Eggerth azt mondta, bár őt osztotta be az őrnagy a visszavonulás fedezésére, századával, ez hibás rendelkezés. Épp most hozni be hátulról egy századot, és fölhívni az olaszok figyelmét, kockázatos dolog. Tehát ő, mint jelenleg az ezred vonalán a legidősebb tiszt, saját felelősségére megváltoztatja az őrnagy hibás rendelkezését. Írásban is szívesen kiadja nekem a parancsát, hogy én maradjak vissza századommal az árokban. Az én századom így is benn van az állásban, és föltűnés nélkül oszolhat szét benne szélesebb rajvonalba. Ő a századával most rögtön megy az ezred után.

Ezt mondta nekem az imént Eggerth. Erre bólintottam én udvariasan igent. Azt a hétfelséges tokos ragyogóját neki!

Rohanok kiabálva Eggerth után. Elérem szerencsésen.

Amikor meghallja, hogy visszakoztatom a parancsát, mert rosszul értettem, Eggerth csak még most vesz föl igazi felsőbbséges modort:

– Sajnálom! Jelenleg fölöttesed vagyok. Köteles vagy engedelmeskedni a parancsomnak. Utólag följelenthetsz, de itten nincs szavunk többé!

Csak arra emlékszem, hogy erre a hangra olyan kivételesen veszett indulat fogott el, hogy egy mukkanás nélkül lassan elővontam és felhúztam a pisztolyomat. Okvetlen le is durrantom ezt a bolondot, ha tovább ugrál ott nekem. Igen-igen baljóslatú szelídséggel mondtam neki:

– Kedves fiam! Itt nekem nincs időm veled vitatkozni arról, hány hónappal vagy te idősebb főhadnagy nálam. Én az őrnagyom rendelkezését végrehajtom, és úgy is elmegyek embereimmel, ha te nem váltod föl őket. És most én mondom, hogy nincs szavunk több!

Az én Eggerthem erre mégis okosabbnak találta elejteni parancsnoki fölényét. Dühös, de igenlő vakkantással tovarohant.

Tényleg nem törődtem többé vele: üresen marad-e utánam az állás, vagy átveszik Eggerth emberei? Negyedóra múlva már hátam mögött húzódott az árok. Két szakaszom rendetlen libasorban iszkolt a nyomomban.

Kevés borzalmasabb utam volt egész hadiszolgálatom alatt, mint ez a néhány kilométer le a Piavéig.

A vaksötét, borús éjjelben minden út, minden gyalogút, minden vízmosás, minden zugocska menekülő katonáktól nyüzsgött. Az olasz tüzérség minden harmadik lövedéke embert ölt itten. És hogyan lőttek ezek az ördögök!

A rémületnek, zenebonának, fényviharnak, vaksötétnek azt a dáridóját, ami ott végbement, valóban csak panorámák vásznai és képes-újságok olajnyomatai közelítik meg.

Nem tudom mással érzékeltetni jobban, micsoda szörnyűség volt ez, mint azzal, hogy még most is, ha csak egy pillanatra lehunyom a szemem, folyvást hullát látok magam előtt. De kinyitom szemem is, ahogy itt körülöttem elréved, összerezzent, hogy zeltbe csavart, vérükben, mocskukban fetrengő boldogtalanokat káprázik elém, ismert tárgyakból.

Amitől legjobban rettegtünk, a Piavén való átkelés, az ment legsimábban. Ponton helyett kész, alig ingó hídon keltünk át a folyón. Úgy rohantunk át már a szürkülő ég alatt lélekszakadásig a hídon és a folyó medrén át, föl a biztonságos erdős dombig egyvégtében.

Érdekes! Eggerth alig valami kis késéssel befutott századával ide a faluba, utánunk. Már beszéltünk egymással. De egyikünk sem tett egy mukk említést sem lövészárokbeli utolsó szóváltásunkról. Ha ő hallgat, én szívesen!

…Furcsa! Akárhány más visszavonulásra gondolok, egyikben sem emlékszem, hogy valami olyan drámaiságot állapíthatok meg benne, ahogyan iskoláskönyvek és regények kölcsönöznek különös színt egy ilyen szónak: »vert hadak«.

Most egyszerű bakákon is látom, milyen komoran, szégyenkező képpel sütik szemüket a négyes rendek hézagai közé. Bevonuláskor nem bámultak, kacsingattak, integettek az olasz házak ablakaiba és kapuiba, a leigázott nép hölgyei felé.

Nagyon hencegtünk előttük a támadás előtt.

De nem! Az olaszok, akik pedig alig tudják titkolni érzelmeiket, egyetlen gúnyos vagy kárörvendő képet nem vágtak ránk. Részvéttel, értéssel bámulták végig komor visszaérkezésünket.

Hiszen így van! Ezeknek a szegény ördögöknek éhenhalásukkal, a mi előnyomulásunk volt egyetlen reményük a jóllakásra. Most aztán a hazájuk dicsősége és győzelme talán mindnek az életébe, de legalábbis egészségébe kerül.”

„Kelt…

Visszadobtak ide, a régi állásba.

Három napig feküdtem a régi födözékben a Montellón szerzett náthalázzal. Esténként 39-40 fokra szökött a hőmérőm. Életemben most először nyögtem és nyöszörögtem hangosan betegségtől. Dögrováson vagyunk itt mindnyájan.

De hát nincsen semmi értelme, hogy kórházba menjek. Negyvennapos szabadságom esedékes.

Lidércnyomásos álomnak rémlik csak, ha elnézek ezen a folyón és túlsó partja dombjain, hogy néhány nappal ezelőtt odaát tartózkodtam.

Halálos csönd van. Ideát is, odaát is. Se egy repülő, se egy lövés.

Apró alakok mászkálnak és integetnek a túlpart bokrai és sásai közül. Távcsővel jól láthatjuk, saját, ottrekedt bajtársaink.

De ki mehet tőlünk ezekért?

Ezeknek a kis figuráknak napok óta kell már étlen-szomjan bujkálniok ott. És ide húznak át. Holott nekik a fogság a tűrhető életet jelenti, igazán nem több áron odaát, mint ideát a harctéri szolgálatuk és életük robotja.

Legényem, ez a csirkefogó, rémséges dolgokat mesél nekem itt az ő külön visszavonulási kalandjaiból.

Egy segélyhelyünk teljes elgázosítását látták Feldmann doktorral a visszavonulás éjjelén. Ezernél is több sebesült fúlt a gázba. Azonkívül azt állítja, látta sírni a hadosztályparancsnokunkat. Azt is meséli, hogy egy pontonnal utazott át a Piavén a fiatal főherceggel, aki a visszavonulási parancsot hozta.”

„Kelt…

Tartalékba löktek végre.

Megdöbbentő, hogyan lehet már itt a hadseregben egész nyíltan pletykálni kényes ügyekről.

Egy aktív úr mesélte nekünk. Állítólag a mi déli hadsereg-főparancsnokunkat kérdőre vonta a császár offenzívánk sikertelenségének okai miatt. A fővezérünk így felelt:

– Hadseregemmel együtt engedelmes szolgái vagyunk Fölségednek. De arról aztán nem tehetünk, ha azokról a parancsokról, amik hozzánk Fölségedtől leérkeznek, hamarabb vannak értesülve a Fölséged környezetében levő hölgyek és azok ismerősei köre. Ahogy Donna di Piavénél fogadták az olaszok csapataimat, az csak árulásról beszélhet nekem.

Árulás!

Nevetség!

Hát kell itt árulást emlegetni azért, mert visszavertek bennünket? Hiszen hetekkel támadásunk előtt annak részletes tervét átcsiripolhatták a verebek, átvihette a szél a Piavén, ha már el lehet képzelni azt, hogy a folyóparti bennszülöttek ezrei közül egy se akadt, aki nyáridőben és éhenhalástól menekülve át ne ússzék a folyón, értesíteni honfitársait, merre akarnak támadni az osztrákok. Hát őriztük mi egyáltalán a folyópartot? Hát az olaszoknak egyáltalán nincsen kémszolgálatuk? Nem hagytak volna saját területen egy folyó védelmi vonalán titkos telefonhuzalokat?

Szerencsém van, ez a fontos. A Tutu bátyjától várt itt levél, hogy a Józsefvárosi Színház előadja darabomat, és rendes összegű előleget folyósít rá.

Lógok ma hajnalban Budapestre, a babámhoz. Megölelhetem az apámat és a nénimet.”

„Kelt…

Ez itten Porto Pinchio vasúti gócpont tisztimenázsa.

Tíz perccel ezelőtt beszéltem Feldmann-nal a kórházvonatán.

Ez a Feldmann tiszta hadilexikon. Ő már tudja az offenzívánk veszteségjegyzékét is. A világnak eddig legvéresebb ütközetében harcoltunk. Százezer halott fekszik a Piave két partján, aránylag kicsi területen.

Rám nézve sokkal megdöbbentőbb, valósággal érzéken túli borzongásokat pedz meg bennem Feldmann egy másik tudósítása. Valami egészen titokzatos, furcsa véletlensorozatról mesélt nekem, ami őt attól mentette meg, hogy gyilkos gázgomolyagba kerüljön. Ő maga vesztét kereste volna, ha teljes ésszerűségre hallgat. De mintha külső, titkos hatalom irányította volna cselekedeteit.

Én állítom azt itten magamnak, hogy az ember egészen furcsa módon, minden logika, tudat, természettudományos vívmányok, köztudomású szabványok ellenére és között és mögött, valami sokkal hatalmasabb Énnek a sugalmai, kényszerei között érez meg maga körül dolgokat az életből.

Bizonyára ez az az ismeretlen lélekmunka, amely embereket, tömegeket összeköt, mint valami köznapi érzékkel nem érzékelhető, de téren és időn áthatoló rejtelmes szöveg és zene üteme, amely eszméletünk ellenőrzésén kívül rezeg idegeinken.

De az istenért! Ha megmagyarázhatatlan lelkiállapot és érzésbeli kényszerek ügyéről akarok megállapításokat, akkor megkérdezhetem e pillanatban saját magamat. Hol van egyetlenegy okom arra, minden emberi okoskodás szerint, hogy ne csupán derűt, ne csupa reményt, ne csupa diadalt lássak sorsomnak a jelenre és jövendőre nézve.

Sikeresen szabadultam meg egy szörnyű helyzetből. A halál, ezer halál torkából. Negyven nap szabadság vár. Aztán az új rendelet szerint hátsó szolgálat. Örökké nem tart a háború mégsem. Pénzem van. Még több vár. Csupa öröm vár. Egy édes nő vár. Családom, barátaim. Emberfölötti teljesítmények becsületes elvégzése után emelt fővel járhatok. Sikert ígér pályám. Nos, mi még?

Nem tudok fölfedezni egyetlen okot sem arra nézve, hogy sötét, nyugtalan, lesújtott, komor legyen lelkiállapotom.

És lelkiállapotom sötét, nyugtalan, lesújtott, komor, amióta csak visszajöttünk a Montellóról. Lerázhatatlan búval fekszem és kelek. Olyan nyomasztó búval, hogy az öngyilkosság gondolata kedves előttem.

Hát lehet arra gondolni nevetség nélkül, hogy talán az fáj nekem, hogy az osztrák hadsereg ereje megtört? Hát lehet nevetség nélkül gondolni arra, hogy ilyen hatalmas birodalomnak magamfajta kis nyomorult fikája szívemen viselem a hazám sorsát?

És mégis így kell lenni! Ami rám hat most, ez a saját kis egyéni érzéseimnél hatalmasabb érzés.

Én aztán igazán ennek a felemás államnak felemás vérű gyermeke vagyok. Elhiggyem vajon, hogy amint Feldmann mondja: most már biztos, hogy vége a háborúnak, mégpedig reánk, Ausztriára nézve az ellenségnek kénye-kedve szerint való békével, mert ez az offenzíva volt utolsó erőfeszítésünk? Folyvást elém jön az a kép, amit tisztiszolgám föstött elém a hadtestparancsnokról, amint a visszavonulás éjjelén a kavernában zokogni kezd, mert a segédtisztje azt mondta neki: Finis Austriae!”

A kézikocsi gazdája tagbaszakadt, nagyon jóképű, göndör hajú, ragyogó fekete szemű férfi volt. Foglalkozására nézve kárpitos. A kézikocsi oldaláról kis pléhtáblán olvasható volt, hogyan hívják, és hol az üzlete vagy műhelye.

NEVENINTS JÁNOS

kárpitosmester

I., Pántlika utca 9.

A Pántlika utca Budán kanyarog, a Vároldal legalján. A kézikocsi szintén olyan zömök, arányos, jól megépített jószágnak tűnt, mint gazdája. Tölgyfából készült, a legidő- és vízállóbb fából.

Ámde tüzetesebb szemlélet mindjárt hibát fedezett fel a kocsin is meg a húzóján is.

Nevenints János a jobb lábára erősen bicegett. Ez rögtön megmagyarázta, hogy miért nem vonultatták be katonának, ilyen jól megtermett férfi létére.

A kézikocsi pedig furcsán bal felé farolt. Úgyhogy Neve nints kénytelen volt mindig egyet-egyet jobbra rántani a rúdján, hogy keresztbe ne tartson kocsijával az úton.

Gyártási hiba vagy későbbi baleset, vagy kopás nyomorította el a kocsi járását? Akármi! Nevenints már úgy megszokta, minden tíz lépés után rántania kell egyet a kocsirúdon, hogy bizonyára az útszélre rángatott volna egy egyenesen járó kocsit.

A Pántlika utcán elég sok az üres telek, és rozoga, öreg viskók mellett emelkednek modern, sokemeletes házskatulyák.

A 9-es számú ház ilyen egészen új, fölállított gyufásdoboz alakú épület, elég hosszú házsorba ékelődve.

A ház közepében nyílik, egynéhány lépcsőfok fölött, a kapu. A kaputól balra, alagsorban, de szép, nagy, világos ablakokkal és csak pár lépcsős lejárattal nyílik az utcára Nevenints kárpitos üzlete, illetve műhelye.

Mellette van a házmesterlakás, ugyancsak az alagsorban.

A kaputól jobbra, rémes magyarsággal: „Italház”-nak keresztelt csapszék cégére hívja a vendéget mélyére, és még egy bokorugrós, nemzetiszínű szalaggal körített szoknyájú honleány kacér kacsintása is csábítja le az italmámor ráadásának, „A menyecskéhez” felírással.

A kocsma mellett még egy lakás ablaka néz fel az utcára. Az ablakban papondeklitábla, és rondírással rajta:

Harmonika, gitár, zongora, hegedű

oktatást vállalok.

ANDORFFY KÁROLY

okl. zenetanár

Amikor Nevenints a ház elé érkezett, a következőt cselekedte:

Fölhúzta a műhelye vasredőnyét. Behatolt, és pillanat múlva egy mocskos, boldogult zsákkal bukkant ki az utcára. A kocsiját közvetlen a kapu lépcsője alá rángatta, és a zsákot mellédobva, először a kocsirakományt bedobálta a műhelybe. Majd a redőnyt lerántotta újra, és a zsákkal gyorsan megtisztogatta a kocsi kerekeit a sártól, hólucsoktól.

Akkor a kapunak betett félszárnyát kitárta, és a kézikocsit aránylag elég üggyel-bajjal bevonszolta, a lépcsőház két lépcsőjén föl és az udvarra szolgáló kis terasz két lépcsőjén le, hogy a fal mellé állítsa.

A keramittéglával kirakott udvar bizony rémesen szűk helynek rémlett még egy kézikocsi elhelyezése számára is. Tisztára úgy föstött a magasba meredező három bérhodály és egy egyemeletes magánház között, akár egy beomlott akna feneke.

A kézikocsi mögött pince, illetve óvóhely lejárata tátongott. Mögötte a porolóállvány már a tűzfal alatt állott közvetlen. És még egy terebély vadgesztenyefa is dacolt az udvarakna nyirkos homályával. És még a fa alatt, egészen a falig, egy nagy garmada fatörzs foglalta a helyet. És még azon fölül két nagy létra ágaskodott, a falnak dűlve, az udvaron. Nem számítva a kocsma udvari bejárata előtt fölhalmozott láda-, hordó- és demizsontömeget meg a zenetanár lakása ajtaja elé kirakott vackokat.

Hát itt hagyta Nevenints kézikocsiját.

Aztán nem ment vissza az utcára, hanem kinyitotta a műhelye udvari bejáratát, és ott hatolt be, hogy belülről gördítse fel a vasredőnyét.

Ugyanekkor a csapszék ajtójában két eléggé visszariasztó külsejű és nem tiszta józan pofa közül az egyik így szólt a másiknak:

– Nahát, itthon van már ez, az anyja tejit! Szevasz! Én megyek. Várj meg itt, míg megfordulok a kocsival. Negyedóra, félóra az egész… elkérem a kocsit!

A kárpitos éppen félrerugdosta a disznószőrös zsákokat a műhely szögletébe, és leült egy aranyozott XIV. Lajos-korabeli bútorstílust másoló székre. Cigarettát sodort bádogdóznijából, amikor bebukott ajtóján a csapszékből jött ipse.

Nevenints rávetett pillantása nem túl kellemes meglepetést árult el:

– Na, mi az, Vicispán? Be vagy kávézva? Korán?!

Így fogadta a kárpitos vendégét.

A Vicispán gúnynév úgyszólván kézből kínálkozó szójáték eredményeként ragadt a vendégre. Mert Viciánnak nevezték. Vicián Sándornak. És a házban viceházmester szerepét hanyagolta. Könnyen tehette. Tenyeres-talpas felesége és annak húga minden házimunkát elvégzett Vicispán úr helyett.

Sőt már négy gyereke közül a legnagyobb, a tizenhárom éves Sanyika, a férfimunkával is megbirkózott apja helyett.

Vicián itt-ott pénzes, alkalmi munkát elvállalt azonkívül, hogy feleségét és sógornőjét zsarolta. Egész nap ivott és politizált. A nyilas párt úgyszólván legmozgékonyabb pillérét tisztelhette a személyében.

A kárpitos gyanúsítására, hogy részeg, bambán, de fölényesen vigyorodott el:

– A nyomás még csekély, hülye apukám! Számít itt hat fröccs? – ütött a hasára. – Külön melót vállaltam a művésznőnek. Egy bödön kocsikenőcsöt hozok neki… a hentestől… Lehet kocsit is kenni azzal… hehehe!…

Vicispán kacsintott és röhögött.

– Nem bírsz egy bödön zsírt elhozni kocsi nélkül a túlsó sarokról ide a házba? – morogta a kárpitos. – Nem szívesen adom a kocsit. Ugat rám miatta így is a házmesterné, hogy hurcolom át a lépcsőházon.

– Szűnj meg! – legyintett a vice. – A művésznőnek nem pofázik vissza a házmesterné. Akocsi órabérét megkapod.

– Tőled? – vetett Nevenints utánozhatatlanul megvető szemet Vicispánra. De az rögtön rávágta:

– A művésznőtől. Kikötötte. Nemcsak a bödönt hozom. Konzervet is, két ládát… Csak rakja meg jól a spájzát. Majd ha jön Szálasi, jó lesz nekünk!

A kárpitos indulatosan akart valamit közbevetni a Szálasi név bedobására. De egyszerre vad sikoltozás akasztotta el szavát. Az udvar felől hangzott. Mind a ketten odafüleltek.

– A házmesterné – állapította meg a Vicispán.

– És fogadom, engem készít ki a kocsi miatt. Hallod? – ugrott fel a kárpitos a székről.

Azzal mind a ketten az udvari kijáratnak tartottak.

– Várj! Ne bújjunk ki! Halljuk, mit ordibál – hárította vissza Vicispán Nevenintset az ajtóban. – Elmaradtunk a légóból. Ne mutatkozzunk!

Így aztán a félig megnyitott ajtóból hallgatóztak ki az udvarra.

A házmesterné éppen a gőzfűtés kazánnyitogató vasdorongjával mért rémes csapásokat a Nevenints kézikocsijára, és ezt visította hozzá:

– Szétverem, szétverem, saját kezűleg ezt a büdös, ronda tragacsot. Ha még ma el nem viszi innét ez a kócdaráló gazember. Megfizeti nekem ezt a drága szoknyát, hogy elszakítom a nyomorult tragacsán? Itt mától fogva nincs helye! Innen elviszi! Innen elviszi! Innen elviszi!

A házmesterné szörnyűséges kifakadásainál előbb csak az ura tanúskodott. És ez így csitította:

– A kocsi nem akadt beléd. Másutt is elszakíthattad a ruhát, ha nem figyelsz, és nekimégy mindennek az udvaron. Ne ordíts, ne hatalmaskodj! És ne törd be a kocsideszkát! Megfizeted?

– Te pipogya Jankó! Ezen a szűk udvaron nincs helye fogatoknak. Csuda, hogy társzekeret nem engedsz elhelyezni itten!…

Így visongott férjének a házmesterné. Sőt, most már egyre szaporodó közönségnek visongta tovább.

Ugyanis az óvóhelynek ajtajából egyre-másra érkeztek föl a ház lakói. Szó szerint a háznak minden épkézláb lakója összecsődült az udvaron.

Hogy mi okból?

Az óvóhelyen előzőleg gyakorlat folyt. Mégpedig úgynevezett elsősegélynyújtási gyakorlat.

Erre szigorúan, büntetés terhe alatt meg kellett jelennie a ház lakóinak egytől egyig.

A ház parancsnoka aktív tiszt volt, őrnagyi rangban. Roppant szigorúan vett minden légó- és egyéb intézkedést. Többen keserves hivatalos hercehurca és bírság, sőt rövid szabadságvesztés elszenvedésével is lakoltak meg a ház lakói közül hanyagságukért vagy engedetlenségükért, amivel kutyába vették a háborús óvintézkedéseket.

Jelenleg az őrnagy úr nem jelent meg a gyakorlaton. Tudniillik egy nagy gyári üzemnek vállalta el legutóbb egyik fontos vezetői tisztét. Igazgató, vagy mint az akkori pesti tájnyelv elkeresztelte: Aladár, illetve ejtőernyős lett.

Az őrnagy félelmetes szelleme azonban itt a házban lebegett a gyakorlat fölött. A helyettesétől pontos jelentést várt. Sőt a helyettese felől is tájékoztatta magát a ház besúgóitól. Jelesen a házmesternétől.

A parancsnokhelyettes Amurszky Vera színművésznő lett. Indoka, hogy: legkevesebb pozitív elfoglaltságra tudott hivatkozni a lakók közt, és egészségi állapota, valamint szellemi fölfektetettsége – mint az őrnagy szövegezte meg – kifogástalannak nevezhető.

Amurszky Vera, igenis, a nagy Amurszky Lindának, a világhírű énekesnőnek és filmsztárnak édeshúga. Őt magát is majdnem fél világhír övezte. Többször vállalt már színházban, filmen kisebb szerepet szintén.

Amurszky Linda csak a filmen szép, az életben, mint köztudomású, kissé ripacsos és nem csinos nő. Angyali hangja és játéka avatta őt nagy csillaggá. Míg a húga, Amurszky Vera különösebb hang és játéktehetség nélkül csodaszép, majdnem megdöbbentően, félelmetesen szép hölgy volt.

Hát az ő kötelességévé tétetett, hogy: miután tanfolyamon kiképzést nyert, a ház lakóit bevezesse a légvédelmi, illetve jelenleg elsősegélynyújtási készség elméleti és gyakorlati titkaiba.

A művésznő egész estéket magolt, és a tükör előtt gyakorolta be ezt a meglehetősen száraz szerepet. Sőt gyakorlati felét a szobalányával, Ágival is átvette többször, hogy bele ne süljön a nyilvánosság előtt.

Ennek köszönhette a művésznő, hogy előadása ragyogóan sikerült. Az óvóhelyen, a padokon szorongó közönség megtapsolta, majdnem megújrázta előadását az életvédelemről.

És aztán a gyakorlati rész? Hát abból aztán más fejlődött ki, mint a hivatalos légvédelmi gyakorlat.

Utolsó számnak maradt az a föladat, hogy: meg kell játszani a gyakorlatban, hogyan emelnek egy tagjatört vagy sebesült urat vagy hölgyet a hordágyra, hogyan kötözik be sérüléseit, avagy ha csak ficamodást szenvedett, hogyan rántják helyre tagját, majd hogyan szállítják fel lépcsőn az illetőt sérülten.

– Tessék, ki legyen a sérült az urak közül? Vállalkozzék valaki! – így hangzott a parancsnoknő fölszólítása.

Nagy választék nem akadt férfilakókban. Hatan voltak mindössze. Azok közül is kettő elesett, szó szerint alaki hiba miatt.

Az alagsorból csak a házmester és a zenetanár volt jelen. A csapláros vidéken járt borért. Felesége kiszolgált. Lánya, egy gyönyörű teremtés jelent meg kisdiák öccsével. A kárpitos megrendelést szállított igazoltan, és a vici, aki nyilas volt, egyszerűen elmaradt családostul.

A földszintről a varrodásné ura a harctéren küzdött. A varrodásné eljött lányostul, és két kisasszonyát is elhozta. Az őrnagy a gyárban tartózkodott, és felesége beteg volt. Klein, a fűszeres, munkatáborban sínylődött, feleségének az üzletben kellett lennie. A szomszéd férfiszabó szintén katonáskodott, csak feleségével és lányával képviseltette a családot.

Az első emeletről az ügyvéd, dr. Jáger, aki különben közismert volt nyilas érzelmeiről, magával hozta unokabátyját is. De ez csak fél embernek számíthatott. Méter magasságot meg nem ütő törpe lévén. Kegyelemből tartották a háznál, és alkalmazták az ügyvéd irodájában, és röstelkedtek miatta.

Ugyancsak odafáradt az első emeletről Weinberger Ármin, a visszavonult divatárus és dugárus. Viszont ő százhúsz kiló súlyú és vesebajos egyén volt. Felesége támogatta jártában.

Szomszédjuk, a bárónő őméltósága oly göthös, öreg hölgy volt, hogy a liftből is sok volt neki a lakásba átpihegnie. Gondozónőjét küldte le.

A második emeletről, a mérnökéktől két hölgy, a nyugalmazott pénzügyigazgatóéktól az özvegy és sógornője, a bankkönyvelőéktől három lányka, az órásnak a felesége és cselédjük jött le.

A harmadik emeletről a művésznő és Ági, a szobalánya, a tanáréktól két hölgy, a szomszédjaikból is csak nő, és a negyedik emeletről úgyszintén csupa nő vett részt a gyakorlaton.

A ház ormán kulipintyónak csúfolt műterem és hozzá tartozó lakás gazdái is csak nőkkel képviseltették magukat. Munkatáboros volt az ott lakó fiatal festő is és házaló lakója is.

Hát a parancsnoknő fölszólítására az ügyvéd könyökkel odabökött jó barátjának, a zenetanárnak hasába, és szólt:

– Itt neked a legesedékesebb, hogy fiatal kis növendéklánykák megszédítése miatt letöri a derekadat valami hozzátartozójuk. Tessék, veled tartsunk egy főpróbát! Ajánlkozz!

– Kérem, uraim! Több komolyságot! – vetette közbe a művésznő. Majd Andorffyhoz fordult: – Nos, vállalja a szerepet, művész úr?

– Egy föltétellel – felelte a zenetanár. – Ha nem férfiak kezelnek! Rajtam ne markolásszanak férfimancsok, mert idegesít. Hölgyektől boldogan tűrök mindent. Majd aztán cserélünk. Visszakezeljük őnagyságáékat!

Általános vihogást támasztott a zenetanár az egybegyűltek közt. És összevissza beszédet, elméskedést, évődést.

Az ügyvéd dörgött újra közbe:

– Na, kezdjük hát! Rogyjál össze, és nevezd meg, mid tört el? Várnak engem az ügyfelek. Ne lopjuk itt az időt!

– Tessék parancsnoknő, rendelkezzék! – emelte föl karját Andorffy. Mire a művésznő utasította:

– Hát vegyük, a sípcsontja törött el. Arról könnyen felhúzhatja a nadrágját, és megejthetjük a kötözést, hordágyra emelést, elcipelést. A hölgyek közül lesz szíves kegyed és kegyed és kegyed működni közre a gyakorlatnál…

Öntudatlan vagy tudatos kajánságból mutatott a művésznő három nőtársa közül a második emeleti órásnéra? Talán önmaga sem állapíthatta meg.

Az a tény, hogy ebben a pillanatban összeomlott az összejövetelnek legparányibb komolysága is.

Az órásné rémisztő, vicclapos testi arányokkal rendelkezett. Az hagyján, hogy elhájasodott. De akkora potrohot növesztett magának, hogy rövid, vaskos két lába szinte eltűnt alatta.

Mivel pedig izgékony, mozgékony, aránylag fiatal teremtés volt, amellett végtelenségig bizakodó, gyermeteg lelkiségig hiszékeny és közlékeny, hát úgyszólván a kirakatban vívta meg szörnyűséges harcát kövérségével. Orvost, masszőrt, gőzfürdőt, kártyavetőnőt, régi naptárakban hirdetett csodaszereket, falusi boszorkányok kuruzslását, mind mozgósította hája ellen, szó szerint meghajlíthatatlan eréllyel és egy napilap rikoltó megszövegezésével az órásné.

Ennyi nő együtt! Még szórakoztatóbb összejövetelnél is elkerülhetetlen a kuncogás, vihogás, fülbe súgdosás. Csak úgy, semmiségek fölött. Hát ha még valami csemege akad a vigadásra.

Hát ha még ilyen! Akadhat-e elemi erő, ami megfékezi a nőknek mohóságát, irgalmatlanságát, ha egy társukon mulathatnak?

Ahogy az órásné kerek, pufók ábrázata először rémületre torzult a parancsnoki rendelkezésre, és aztán rögtön büszkévé lett, hogy igenis, kiszemelhették őt légóteljesítményre, és rá, azon nyersen, kétség tükröződött szeméből: vajon megfelelhet-e a megbízásnak?…

Hát az egész női sereglet már ezen repedezni, pukkadozni kezdett a kacagástól. Többen szájukba dugták zsebkendőjüket, hogy ki ne prüccentsék ellenállhatatlan hahotázhatnékjukat.

A parancsnoknő és minden hivatalos fegyelem állhatott ott a feje tetejére! Ha egy csomó nő, egy csomó fiatal lány kacagásra ilyen tápot nyer? Akkor kacag!

A zenetanár szintén kékült-zöldült, amint balett-táncos mozdulattal felemelte egyik lábát a levegőbe, és ilyen szavak kíséretében hanyatlott a pince fala alatt álló padra:

– Engedjék el, hölgyeim, hogy a piszkos talajon essek össze. Vegyék, hogy a pad a föld. Így könnyebben hozzám férnek! Parancsoljanak!

Puff! Ezt a megjegyzést sem az órásné teljesítőképessége ellen irányította a zenetanár. De hát mindenkire így hatott. Mivel az órásné mozdult meg buzgóan, jóhiszeműen először, hogy az Andorffy fuszeklijét lehúzza a sípcsontjáról. És hát elképzelni is képtelenül nevettetőnek tetszett, hogy az órásné ugyanezt földig hajolva teszi meg hordóhasával.

Így is fél keze, ennél a padra való mérsékelt lehajlásnál is, többször odakapott pocakjához, hogy benyomja, és ezzel elősegítse gutaütéses görnyedését, amíg az Andorffy szőrös lábára tekeri a kötést.

Hogy nagyobb legyen a megvihogni való ellentét, az órásné társa a műveletnél a kocsmárosék liliomkarcsú kislánya volt.

Valami, valami kis önfegyelmezést még mindig termelt a gyülekezet.

A művésznő parancsnoki szava még némi hatással hasított bele a zsivajba:

– Őrizzük meg, kérem, a komolyságot… Tessék odafigyelni a műtétre!…

Akkor borította el végleg a gyakorlatot a nyílt derültség árja, amikor a kötözés után Andorffyt a hordágyra kellett emelni, és fölvinni a lépcsőn.

Andorffy a kötözés alatt élethű nyöszörgést, sziszegést eresztett meg. Ezt éppen az órásné találta édesnek, akinek keze alatt szenvedett, és ő fakadt bátor, őszinte kacagásra.

Nosza! Alkalom, hogy az elfojtott viháncolhatnék kiutat nyerjen. Az egész óvóhely harsogott egy pillanat alatt.

Most aztán a hordágyra emelés művelete jött. Amint a zenetanárt hónaljától és két lábától átemelte a padról az alacsony hordágyra három ápolónője. Köztük hangosan szuszogva és hangosan kacagva az órásné. Amin a társaság most már szinte megvadulva, sikoltozva, lökdösődve vihajgott.

A parancsnoknő is megadta már magát. A szobacicával egymásnak dőltek, úgy nevettek.

Más hang, mint ez, ide már nem férkőzhetett.

Azazhogy mégis!

Mint valami zordon ellenvarázslat hatalmában, a házmesterné egyetlenegyszer sem prüsszintette el magát. Sötét, epés, fenekedő képpel figyelte a történteket.

Éppen most vigyázta a házmesterné férjét, amint az is az általános hangulatnak engedve, szívből röhög a zenetanár kezelésén.

A házmester elsodródott neje mellől. Éppen azért, mert neje többször rászólt előzőleg:

– Ne adj rossz példát te magad itt. Ne vigyorogjál minden sületlenségen!

A házmesterné megkerülte a gyülekezetet, és férje mellé furakodva, ezt süvítette a fülébe:

– Tisztában vagy vele, hogy az őrnagy úr megparancsolta nekünk, okvetlen rögtön a gyakorlat után felhívjuk a szobájából, a gyárban, és jelentést teszünk neki, hogy rendben folyt-e le? Hogy viselkedett helyettese? Hát tessék! Mi ez? Nyilvánosházban sem viselkednek így!

– Ugyan – legyintett a házmester. – A gyakorlatot elvégzik.

– Igen? Hát én most itt hagylak, csak vigadozz ezekkel, és telefonálok! – indult a házmesterné. Mire ura megszeppenve akarta visszatartani, és somfordált utána csitítólag, békítőleg föl a lépcsőn:

– Hallgass hát ide, őrült marha, te! Ki kezdte a viccelődést idelenn? Nem a nyilas testvéred, a doktor úr? Őt is befújod az őrnagyodnak?

– Nincs szavunk, majd én befűtök nektek! Nyakunkba kerülhet, hogy te is a piszkos zsidóbérenceknek falazol a házban, akik így viselkednek, és le akarják járatni a hivatalos intézkedéseket, és kinevettetik a házirendet. Majd az őrnagy úr ellátja a bajukat… Jézus, Mária!

Ez a teljesen összefüggéstelen sikoltás a házmesterné dühtajtékzó ajkát akkor hagyta el, amikor a férje békítgetése alatt visszafordult, de továbbhaladt, és a kárpitos kocsijának rúdjából kiálló vaspecekben elszakította szoknyáját.

Közben az óvóhelyen lezajlott egy hölgynek bekötözése és hordágyazása. Ez már megközelítőleg sem szolgált olyan mulatsággal, mint a zenetanáré, és gyorsan végbement.

Amurszky Vera, a gyakorlatozást berekesztve, a parancsnoknőből újra művésznővé vedlett át, és a gyülekezet mögött felhatolt az udvarra.

A kárpitos és Vicispán feszülten hallgatta az udvaron rögtönzött tárgyalást.

Vicispán röhögött, és oldalba bökdöste Nevenintset. Azt viszont sokkal jobban megdöbbentette és megrökönyítette az udvaron folyó vita, semhogy kedélyesen kívánta volna fölfogni.

A kézikocsi ellen zúdult tulajdonképpen az egész ház.

A bárónő gondnoknője kontrázott legelsőnek a házmesterné zokszavaiba:

– A méltóságos asszonynak két perzsáját piszkította össze kocsikenőccsel ez a taliga, hogy alig tudtuk kitisztíttatni. A bejárónő a porolásnál véletlen rátette a kocsira a szőnyegeinket. De hát való-e az, hogy ilyen szűk udvaron, ahol az egész ház porol, egy ilyen mocskos taliga álljon?

– Már csak kerülgetni is sok ezt az embernek, a szőnyegekkel megrakodva, ha porolni jön! – kottyant bele a varrodásnő lánya. – Ez igaz! Miért nem tartja a műhelyében vagy a ház előtt ez a kárpitos?

– Na, mert a műhelye ajtaján be sem fér, és az utcán félti, hogy ellopják – mondta az órásné szolgálója –, de én is azt tartom, hogy az ilyen szekérnek másutt a helye. A lépcsőházat is összemaszatolja, míg áthozzák ide.

Így csaknem minden hölgy ellenségesen nyilatkozott, a házmesterné teljes diadalára, a kézikocsiról.

A házmesternét ez úgy a ház női népe iránt hangolta, hogy már el is ejtette azt az imént még oly ádázul fortyogó szándékát, miszerint az őrnagy büntetését zúdítja a házra. A kézikocsin kitölthette minden rendszabály-eszelősségét és bosszúvágyát.

Így szólt:

– Az őrnagy úrnak jelentést kell tennem a gyakorlatról még ma! Hát én teszek róla, hogy ez a büdös, ronda jószág innen, az óvóhely ajtaja mellől, ahol a közlekedést akadályozza, el legyen távolítva!

– Hol akadályozza ez a közlekedést? – förmedt nejére a házmester. – Ilyenekkel ne gyere elő az őrnagy úrnak… Nem? Doktor úr? Mit szól? – fordult az ügyvédhez.

Az első ellenvélekedés a kézikocsi mellett szinte hökkent csöndet teremtett.

Az ügyvéd jogtudósi nézetét akarta hallani a ház.

Jáger doktor harákolt és szólt:

– Ha valóban légvédelmi vagy életvédelmi szabályt sértene ennek a kocsinak ittléte, akkor rövid úton el volna pakolható innen. De hát ez nem egész könnyen bizonyítható rá. Hely marad az udvaron az óvóhelyre való lemenetelhez elég.

A nők hada csalódottan, sőt csüggedten fészkelődött és pusmogott.

– Na! – vakkantott a házmester lesajnálólag nejének.

De hát az ügyvéd fölemelte karját, mint aki további szót kér:

– Ellenben várjunk! Akinek teljes joga van diszponálni a ház udvara fölött, az a háziúr. Ha ő nem tűr meg az udvarán egy közkellemetlenséget idéző tárgyat, bármikor eltávolíthatja.

Itt az ügyvéd jelentős pillantást vetett a házmesternére. De ebben a pillanatban érkezett föl a parancsnoknő, illetve a müvésznő, férfias pizsamanadrágban, hosszú szárú szipkából cigarettázva és Ágival, mint egy szoknyás szárnysegéddel, az óvóhelyről.

A férfiszabónő naivan közbevetette:

– Hát itt van a művésznő, teljhatalmú házparancsnokhelyettes, és állandó összeköttetésben van a háziúrral, tehát ő szóljon neki a kocsi miatt.

– A művésznő befolyása egészen más irányú a háziúrral – jegyezte meg rosszmájúságát nem is leplezve az ügyvéd. – Maga az őrnagy, az más.

– Miről van szó? – érdeklődött a művésznő.

De senki sem tájékoztatta egyelőre.

A házmesterné szintén leplezetlen gyűlölséget rezegtetett hangjában, amikor közbeszólt:

– El van intézve! Én megmutatom, hogy az őrnagy úr rá fog parancsolni a háziúrra: takaríttassa el innen ezt a tragacsot!

– Hogyhogy parancsolni? Észnél vagy? – vetett rosszalló szemet nejére a házmester. De az visszamérte őt dacosan, miközben visszavágott:

– Én észnél vagyok! Te nem vagy annál!

– Hogy érted ezt, ha szabad kérdeznem? – ment bele az eszmecserébe nyilvánosan a házmester, szokása ellenére. Mert már rühellette, sokallotta neje zsarnokoskodását, és dühbe jött.

A kíváncsiság csöndjébe azonban az ügyvéd szava vágott:

– Úgy érti, kedves házmester úr, a maga felesége őnagysága, hogy a háziúr mint kikeresztelkedett zsidó, nemigen fog a mai viszonyok mellett egy magas rangú katonával kikezdeni.

– A viszonyokat hagynánk ki! – szólalt meg itt Weinberger, a leszerelt divatárus. – Azok már változtak, és változni fognak! De hogyan?

– Boldog ember maga, hogy bízik hitsorsosai jövőjében! – vetett az ügyvéd olyan szemet a hatalmas termetű divatárusra, hogy az tiszta öklelésnek számított.

– A politikát a politikusokra hagyjuk! Ez légó-összejövetel! – rikkantott közbe a zenetanár. – Parancsnoknő! Oszlassa föl ezt a légvédelemhez nem tartozó kézikocsi-forradalmat!

– Én már megtettem! – szólt a művésznő, és eléggé indulatreszketve fűzte hozzá: – A magánügyeimre tett szemtelen megjegyzéseket pedig kikérem magamnak! És a zsidózás szerintem is kimegy hamarosan a divatból! Gyerünk, Ági, föl! Nem vitatkozunk!

Úgy tűnt, ezzel a puskaporos mozdulattal vagy befejeződik, vagy új változatba csap az összejövetel.

De nem ez történt.

Az ügyvéd törpe unokabátyja, idétlen hangján, váratlan így rivallt rá az őt nagyságban ötszörösen meghaladó divatárusra az ügyvéd mellől.

– Mióta lett olyan kényes maga, hogy nem bírja a zsidózást?

– Hallgass! – förmedt le az ügyvéd rokonára.

Későn! Későn!

Weinberger a komoly válasz helyett lefelé nyújtotta dupla tokás nyakát, mintha a földön keresné a hang tulajdonosát.

Egyidejűleg az udvar zengeni kezdett a hahotázástól.

A házmesterné sápadozott, dúlt-fúlt. Mégiscsak úgy döntött magában: meg fogja telefonálni a ház parancsnokának ezt a minden hivatalos komolyságot nélkülöző gyakorlatot, és ennek keretében elintézi a kézikocsiügyet is!

Ezen szavakkal ment be a házmesterlakásba:

– Fogadhat velem bármibe bárki, hogy ez a kocsi nem lesz itt holnap, és még egy ilyen zsinagóga sem lesz!

A kárpitos összerezzent az ajtóban.

Vicispán már szintén alábbhagyott a kedélyeskedéssel. A kézikocsi neki is hozzátartozott a jövedelmi eszközeihez. Fejét vakarva mondta:

– Csak már szétoszolna ez a banda az udvarról, hogy kihúzhassam a kocsit. Mert képes hazatoppanni az őrnagy, és ez a piszok nő tényleg ráveszi, hogy ki kell dobni a kocsidat az udvarról. Mit lehetne itt csinálni?

– Majd meglátom! – vont vállat Nevenints rosszkedvűen és elmélyedten.

– Látod? – karattyolt tovább Vicispán, kinézve az udvarra, a lépcsőházban vonuló lakókra, és a szüntelen búgó liftet hallgatva, ami előtt sort álltak a felső emeletiek. – Látod, ha belépnél a nyilaspártba, amit én neked egy nap alatt elintézek, ez mind nem történne veled. Így is nyilasnak tartanak már mindenütt, mert velünk látnak mindig sülve-főve. Hehehehehe! Csak mi, nyilasok, nem tartunk nyilasnak. És én a sapkám megenném most is, hogy te ezekhez az aljas zsidóbérenc cocolistákhoz tartozol, a házmesterrel együtt. Pedig látod, már a felesége a házmestert is megpuhította nekünk. Már itt-ott hogy be nem hozza a pártba hozzánk. Holott a házmester öreg vasas, és még nemrég is járt a bújhelyeikre velük. Már itt úgysem lesz többet zsidóvilág. És a házmesternének van igaza. Ha te belépsz hozzánk a pártba, akkor a házmesterné ilyen kicsi lesz előtted, mint előttem. És az őrnagy, akár puszipajtásod. Hát gondold meg!

Ez alatt a darálás alatt a kárpitos agyán körülbelül az húzott végig, mint egy tibeti imagép szakasza:

„Majd Ági megmondja, mit tegyek! Mert mit tudom én, hogyan álljak ezekkel? De majd Ági megmondja nekem, mit tegyek. Mert én nem tudom, hogyan álljak ezekkel a házban? Azért Ági majd megmondja…”

Arra a bizalmas, unszoló bökésre, amit a kárpitosnak Vicispán a véknyába helyezett el most, Nevenints marka kiszaladt a zsebéből, megragadta Vicispán vállát, és bár enyhét taszított rajta, Vicispán messze tántorodott tőle:

– Menj már a francba, dolgodra, a kocsival. Kell, vagy nem kell?

– Ez a feleleted? – morogta hirtelen elsötétülő ábrázattal Vicispán. – Szerencsétlen marha! Ha a németek megnyerték a háborút…

– Mivel? Hogyan? Mikor? – vágott közbe ezúttal ingerülten Nevenints.

– Vannak ezeknek olyan fegyvereik, amiket…

– Nem vesznek elő, most sem, amikor a harctéren az oroszok is, az angolok is verik őket!…

– Kis buta állat, te! Hát ezt készakarva teszik a németek. Mindenütt elfutottak, elbújtak előlük az angolok, a bolsik, hát most előreengedik őket, hadd gyűljenek össze, és akkor egyszerre reccs, a nyakukba!… Kvakk! Végük!… És itt Szálasi lesz az úr!… De ez még előbb lesz. Hitlernek már beköpték, hogy itt csak az segít!… – szavalta Vicispán tűzzel.

– Menj már a kocsival! Menj! Menj! – tuszkolta kifelé az udvarra a kárpitos.

A lépcsőház már elcsöndesült. Vicispán némi zokszavak kíséretében tényleg rászánta magát a kocsi elvontatására.

Nevenints hallotta, amint a lépcsőházban hangos szóváltás ered meg a házmesterné és Vicispán között. De ez is elült.

– Pusztítana el az Isten benneteket! – motyogta magának egyedül a kárpitos. – Az őrnagy? Ha ezt rám készteti? Kész vagyok! Csak Ági kell ezt nekem elintézze!… Megyek!… Ági tanácsot ad!… Ági segít ezen!

A kárpitos lehető nesztelen, a lift mellőzésével surrant fel a lépcsőn a harmadik emeletre. Ott becsöngetett a művésznő lakásába a konyhaajtón.

Ági helyett azonban fogadott szakácsnő nyitott ajtót. Ideges volt, maszatos volt, a kövér keze csöpögött valami folyadéktól:

– Jó napot! Ágicával akarok…

– Ajjaj, mit akar vele?

– Én a vőlegénye vagyok.

– Jó, hívom!

– De bent ne hangoztassa, csak azt, hogy a kárpitos akar beszélni vele.

– A kárpitos? Hívom… Üljön le itt valahol.

A konyhában rettenetes készületnek szinte orkánja tombolt. Fazekak, lábosok gőzölögtek a gázon, sütemény illata párállt a sütőből. Vagdalódeszkán, darálókon, potyolókon működtek itt. Nyers húsok bűzöltek és fűszerek.

Dehogyis akadt itt üres ülőhely a kárpitosnak. Kicsit kábultan, megilletődötten, elbátortalanodva várta, hogy a szakácsné harsány rikkantásokkal előhívja a szobacicát a lakásból.

Ági is rém izgultan szaladt ki:

– Jaj! Jancsikám, irtó rosszkor jöttél. Bolondokházát nyitottunk. Nyolc vendéget vár ez a dög. A születésnapja van. Azt mondja: a huszonnyolcadik. Igaz! Huszonnyolcra veszi ő ezt a sok palit!… Mi kell?

– Te! Nagyon fontos! A házmesterné most már el akarja, talán még ma, vitetni velem a kocsit az udvarról. Az őrnagyot másztatja rám… hogy légvédelmi okból ne állhasson a kocsim lent. És hova tegyem?

– Ez baj! Az őrnagy?… Ez vadállat!… De azért gondolod, hogy a házmesternének elég, izé… befolyása van arra, hogy?… Egyél ebből a puszedliből!

– Az ügyvéd, talán hallhattad is, lent azt állította, hogy az udvarral a háziúr rendelkezik. A kocsi pedig nincs az óvóhely útjában!

– Ez fix?… Nesze, egyél ebből a vacakból is!

– Ez fix!

– Akkor hiba nincsen! A méltóságos vén kuvaszt arra vesszük rá, amire akarjuk. De ma este bajos vele társalogni erről. Itt reggelig lesz a ricsaj. Velem se igen találkozhatsz, hacsak föl nem jössz ide… Egyél ebből is! Ne!

– Hát mikor? – firtatta a kárpitos tele szájjal, majszolva a csemegét, amit a lány szájába nyomott.

– Gyere holnap, úgy délfelé. Tán fönt lesznek már. Mert úgy van, hogy holnap vidékre kocsizunk, hozni holmit a birtokról… Most pucolj! Kiáltanak!

Belülről úrnője kiáltotta a szobacicát, és a konyhába szolgáló csengőt is berregtette nagyobb nyomatékul.

A háziúrnak névjegyén, nemesi korona alatt, ez díszelgett:

szabadpércsi GARA FERDINÁND

kormányfőtanácsos,

az Ingatlanforgalmi Rt. vezérigazgatója

Gara kormányfőtanácsos második feleségétől vált el már. Az első többszörös nagyapává tette őt. A másodiktól is mondhatott magáénak két nagyobbacska gyereket.

Szóval, ahhoz képest, hogy mintegy hét háznak és két üzemnek, valamint földbirtokoknak birtokosa, lehetett több családja és több otthona is.

Amurszky művésznőhöz való gyöngéd barátsága nemrégen keletkezett. Viszont egyre erősbödött. Nemrégen húzatta át, többek közt, a művésznő bútorait.

Nevenints húzta át. És az áthúzás ideje alatt fejlődött ki komoly szerelem a kárpitos és Ágica, a művésznő szobalánya között, kedves párhuzamban.

De Ági akaratából viszonyukat titkolták a házban és mindenkitől.

Ági, amikor a művésznő felfogadta, annak bizonyságára, hogy ő nem hord a lakásba férfibarátot, és nem jár ő maga sem senkihez, egy regényes történetet talált ki és tálalt ki a művésznőnek.

Vőlegényét halálos szenvedéllyel szerette, és az őt viszont. A harctérre vitték szegényt. Ott elesett, vagy fogságba esett. Ő hírt vár róla és visszavárja. De ha nem jön vissza soha, akkor is csak őt fogja szeretni örökké, és senki más nem pótolhatja szívében.

Hát ezek után a művésznőnek Ági nem állhatott elő hirtelen azzal, hogy Nevenints kárpitost a házból babájának választotta.

Nevenints fölzaklatottsága mindenesetre elmúlt, amint lefelé baktatott a lépcsőn. Ha Ági vette kézbe kézikocsija sorsát, akkor az jó kézbe jutott!

Begubózta magát műhelyébe, és egy kis rendet teremtett abban.

Sürgős munkája nem akadt egyelőre. Épp aznap szállította el nagyobb megrendelését. A kapott pénzt számlálta át újra, és osztotta be magának a hétre.

Így lepte meg őt a Vicispán, másodmagával, Kozák Karcsival.

Kozák is iparosmesterséget hanyagolt el mint hivatalszolga. Kényelmes állásában reggel héttől délután háromig működött. Azután a „Menyecske” ölébe vetette magát, nyakalta a fröccsöt és politizált. A nyilas párt szép elveit vallotta szintén.

Nevenints úgy keveredett bizalmas barátságba ezekkel az alakokkal, hogy filléres snapszlit játszott velük naponta a „Menyecské”-ben.

Hatalmas jókedvben törtek rá.

– Ide süss! Ezt kaptam a művésznőtől. Mert ma kivételesen a születésnapjára lettem udvari szállítója! – tartott egy tízest a kárpitos orra alá, s azután zsebre gyűrte. Hogy a másik tízest lendületesen átnyújtsa Kozáknak: – Ezt ő kapta a művésznőtől, csak azért, mert ott volt velem segíteni, felhordani a szajrét.

– Ezt bontsd ki – vigyorgott Kozák, a tízest szerelmesen simogatva két ujja közt.

– És most a java! – rikkantott a Vicispán. – Én már ezek után nem bírtam volna pofával, hogy még ahogy megegyeztünk a művésznővel, a te kocsidért is levágjam. De hát megszólalt mellette ez a csinos szuka, Ági: „Hát a kocsiért, művésznő, a kárpitosnak ne folyósítsunk valamit?” – „Adjon nekik az ő számára is tízet! – mondta erre a művésznő –, születésnapom van…” Ne, te gazember – nyújtotta Vicispán Nevenintsnek a tízest. – Ez aztán uzsorabér a kocsidért. Csak a szobalánynak köszönheted. De gyanús is vagy nekem, hogy búbolgatod.

– Mi? Jóba vagy vele? – hunyorgott Kozák Nevenintsre. – Úgy essen ki az a disznó szemed?

– Úgy essen ki a tiétek! – vágta rá a kárpitos. – Úgy essen ki!

– Hogy igen! Érted, te marha? – röhögött Kozákra Vicispán. És a Kozák szemét eltakarta tenyerével: – Fogd is be, hogy ki ne ugorjon a fejedből. Azért szökik ez a disznószemű a snapszlitól, azért nem iszik egy fröccsnél többet soha, azért smucigoskodik, azért nem eresztett be záróra után minket soha a műhelybe, mert a szobacica suttyan le hozzá éjjel. Büdös gazember, a tízesen is osztozik a lánnyal.

Nevenintset mind kényelmetlenebb szorongás környékezte. Most megragadta mellén kabátostól, ingestől Vicispánt:

– Te! Az orrodat ledörzsölöm a falon, ha ok nélkül rágod annak a lánynak a tisztességes fenekét!

Vicispánnak a szeme ijedten révült a kárpitosra.

De a szája idétlen röhejét és karattyolását nem szüntette meg ez.

Az iszákosok szenvedélyük vonalán csoda fortélyosak tudnak lenni.

– Bizonyíthatsz, hogy nem Ágicáddal élitek közös kasszán a világotokat! – hadarta. – Idd meg velünk ma a művésznő születésnapjára és egészségére a tízest.

Nevenints, miután úgy szoktatta még ezeket a jellemmentes alakokat is, hogy adott szava szent, pillanatig összevonta sűrű szemöldökét, úgy mérlegelte, mi legyen a válasza?

Hát ma megrendelése elszállítva. Ma Ágihoz úgysem férhet, csak hajszás percekre, néhány szóra, a konyhában. Ma talált pénz ez a tízes. Szégyen, hogy ezekkel a csirkefogókkal szereztessen ő magának olyan borravalót, amit ők érdemelnek meg, és ne részeltesse belőle őket.

– Rendvicsek – eresztette el Nevenints a Vicispán ruháját mellén. – Amíg ebből a tíz ficcsből futja, én fizetek!

– Hujha! – üvöltötte közbe Kozák. – Három lityi csopaki, három nagy szóda. És még vissza is kapsz két pengőt. Gyerünk! Te vagy a császár! Még itt állsz?

– Lassan! – szólt erre Nevenints. – Én nem dűtöm magamba éhomra a szeszt. Van egy kis jó császárhúsom, megkínállak benneteket is.

– Hát ez ma a pillanatnyi elmezavarból, hogy egyszer rendesen iszik, átment az időszakiak osztályára! – állapította meg Vicispán, aki többek között elmegyógyintézetben, vagy mint ő nevezte, dilihajlemben is ápolóskodott, a saját bevallása szerint, de rossz nyelvek szerint őt ápolták ott magát, mégpedig a bűnözők osztályán.

Kozák hirtelen rongyos télikabátja feneketlennek tűnő zsebének fenekén kezdett kotorászni.

Végre-végre, nagy üggyel-bajjal kihámozott kabátja zsebének szájából, néhány reccsenés árán, egy tekintélyes hosszú, henger alakú bádogdobozt.

– Jujj! az anyád! – ordított rá a Vicispán. – Ezt a konyhából emelted el?

– Nix trallala! – rázta fejét Kozák.

– Ezt pedig, öregem, azonnal vissza! A szobalányt nem fogod tolvaj hírébe hozni! – szorult ökölbe fenyegetően Nevenints keze.

– Észnél légy! – kiabálta Kozák, hátrálva a bádogdobozzal: – Én a konyhába be se tettem a lábamat. Csak Vicispán. Nyilatkozz!

– Hát te loptad? – ment neki Nevenints Vicispánnak. – Te lopsz a szobalány rovására?

– Kérhetek egy szót? – harsogta eréllyel Kozák. – A hentestől, a raktárból csórtam ezt, amíg Vicispán rakta a kocsit velem.

– Szóval az én terhemre? A hentes engem fog gyanúsítani – bődült el Vicispán.

– Hajjaj! és te nem bírod ki? – röhögött Kozák.

– Nincs kedvem miattad a Markó utcába kerülni! – tiltakozott Vicispán.

– Eredj már, hülye állat! – förmedt ekkor szinte szaktársi szigorral Kozák a vicire. – Mit bizonyíthat rád a hentes? Én lehetnék csak a tanúja, akit nem is ismer.

– Csinos kis társaság! – röhögte el magát Nevenints is végre.

– Úgy is van! – mondta Kozák. – Mit ugrál ez? És te? Kit sajnálnál, a hentest, ezt a csibészt, aki többet árul a pult alatt, mint felül? Vagy őtet, Vicispán testvért? Csak ne vágjon ő pofákat rám! A Markó utcában éppen évfordulóra sétálna be a sitibe!

– Dögölj meg! – zárta le a szóváltást Vicispán. – Muti csak, milyen konzerv ez?

Hárman kezdték vizsgálni:

– Ee… várjatok! – nyögte Vicispán, mint a legműveltebb. – Tonfi-fich-fiss in cel!… Fiss! Ez hal!… Elő csak valamit, amivel fölbontjuk!

A kárpitost a konzerv bontogatása közben erkölcsi aggályok lepték meg:

– Én úgysem szeretem az olajos halat. Egyétek. Én a császárhúst nem adom…

– Ide figyelj! – ripakodott rá komolyan Nevenintsre Vicispán. – Ha én zabálok a tiedből és ebből a halból… nézd, milyen pompás fehér húsa van… akkor vagy eszel te is velünk, vagy teszünk a borodra is meg rád is. Válassz!

– Úgy is van – bökött rá Kozák.

Hát Nevenints kis tétova után kötélnek állott.

Rettenetesen bezabáltak a kitűnő tonhalból. A bádogdobozzal Kozák kiment az utcára. Fölfeszegette egy csatornalyuk rácsát, és elúsztatta a dobozt… A bűnjelet eltüntette.

És amikor visszajött a másik kettőhöz, szellemesen így nyilatkozott:

– Na, ha eddig féltetek, most már csakis a leggyorsabb élve boncolással állapíthatja meg a hentes, hogy a hala bennünk van. Döglött hal pedig szintén szeret úszni, de nem vízben. Gyertek, mert megveszek egy fröccsért!

A szokott fröccsök helyett Nevenints egy liter bort kért és nagyszódát, úgy csináltak maguknak fröccsöket a nemes snapszlijáték közben.

A kocsma néhány esti vendége befutott. A csaplárné és gyönyörű kislánya horgolták kiszolgálás közben a téli meleg ruhát a harcosoknak, és megtárgyalták a jegyeket, a feketeárakat, rémhíreket, mint rendesen.

Azaz, ma külön beszédtárgyat teremtett a bérház előtt burrogó-surrogó, dudáló gépkocsik nagy forgalma.

Alapos szapulás alá vették Amurszky Vera művésznőt meg Gara kormányfőtanácsos háziurat, minden szempontból. De főleg abból, hogy micsoda házrengető dáridót csapnak, a hadigyászos és sorállásos világban.

És zsidóztak-zsidóztak netovábbig.

Az agg, delirium tremenses ipariskolai igazgató, a csapszék legelőkelőbb és legállandóbb vendége, ötezredszer elmondta, fennkölt és zordon hangon, páratlan elmésségét:

– Békében csak a francia négyesben alakítottak sort rendes polgáremberek! Ez a különbség az akkori és mai viszonyok közt.

– Irtsák ki a zsidókat, akik mindent fölszippantottak a polgárok életteréből maguknak, és visszatérnek a békeidők! – vágta rá a nyugalmazott iktató, az igazgató rendes asztaltársa. És amikor elkönyvelte az úgyvan-okat és ezaz-okat, fölkapta kisfröccsét: – Szevasztok! Éljen Szálasi!

Nevenintset, mint az iszákosok tájnyelve mondja, hamarosan elkapta a gépkerék.

Ha már az ő borát itták, ő is meg akarta inni belőle a maga részét. Egy szokott fröccs kellemes zsongást gerjesztett idegein. Azonfölül, hogy szomját oltotta vele. De az ital további kártékony varázslatának már ellenszegült. Most megadta magát neki. És ennek hatása úgy jelentkezett, hogy már észre sem vette, nincs sem önuralma, sem öntudata birtokában.

A literes üveg kiürült. Nevenints hozatta a másikat. A második is kiürült. Az asztalra került a harmadik.

A társai, az edzett két iszákos, szinte kéjjel állapította meg a snapszli közben, Nevenints akadozó nyelvén, szokatlanul széles mozdulatain és ki-kimenet enyhe tántorgásán, hogy ez egyszer, ahogy a csibésznyelv mondja: a palit behúzták a csőbe.

Elérkezett azonban az az időpont, amikor a kis lebuj forgalma, záróra előtt jóval oda csappant, hogy a szép csaplárné már nem tartotta érdemesnek a virrasztást a csekély fogyasztásért.

A söntésasztal előtt már egyetlen hullarészeg toprongyos egyén horkolt, az asztalra borulva. Az utca alkalmi kihordója. Egy félkegyelmű.

Ezt a szerencsétlent néha ki sem lökték a csapszékből. Hagyták, hogy aludjék ott reggelig. A nyitásnál, a takarításnál használhatták a kocsmárosék, egy féldeci pálinka tiszteletdíjért.

Ezenkívül már csak a snapszlizók lármáztak a csapszék sarkában.

– Bezárok, urak! Fejezzék be! Szedd le, Ilonka, az asztalokat! – hallatszott a kocsmárosné megföllebbezhetetlen utasítása a kártyaegyüttesnek, ezúttal erélyesen.

– M-m-megyünk! – válaszolt szófogadóan a kárpitos.

A szavai úgy jöttek már a szájából, mintha valami idegen, ismeretlen nyelven akadoznék. A székén előre és oldalt imbolygott, amint a kártyapaklit az asztal közepére csapta, és vigyorgott bambán.

Az ital minden jellemre másképp hat. A tagbaszakadt kárpitost mennyei jóérzésben, angyali jóságban, elérzékenyültségektől itatott mélázatban tartotta a mámor.

A két társa közül a nyápic Vicispánt az ivás kapcáskodó, vad, szertelen dúvaddá tette, míg Kozák afféle bölcselői és társadalomtatarozó magatartást kapott a szódavizes bortól, akinek agya szédületes hatóerejű eszméktől forrong.

– Édes nagysád, kérem! – metszette a sűrű levegőt Vicispán éles szava. – Hol tartunk még a zárórától! Fogyasztottunk, és fogyasztunk annyit, hogy itt ülhessünk! Kérünk egy…

– Nincs több, Vicián! Fáradt, álmos vagyok. Igyanak másutt! Ilonka! Szedd le náluk is – mondta kurtán-furcsán a csaplárné.

– Hagyjátok! – makogta Kozák. – Ez az átka a mai berendezkedésnek is. Egy alsó sorsú, izé, alacsonyrendű, rendületű ember, teljesen aszerint kell forogjon…

Ilonka, a kocsma gyönyörű tündére, fehér kacsóival bátran kapkodta lefelé ezalatt az asztalról az üveget, poharat. Úgyhogy a részeg Vicispán mindig későn kapott oda Ilonka műveletét megakadályozni. Csakis a saját poharát sikerült kézben tartania, amit a lány édes gúnymosollyal hagyott neki:

– Kötelesek kiszolgálni, kisasszony! Eljárásnak ez piszok, engedje meg! Maradj, Nevenints! Te sánta lific! Nem megyünk.

Vicispán nyavalyás alakjáról, ahogy poharát szorongatva, megrögzött székén, az Ellenszegülés nagy szobrát lehetett volna megmintázni.

A kocsmárosné már baljóslatú szemet vetett oda. És két szép karja olyanféle mozdulatra egyengetődött, mint ahogy nehézsúlyú birkózók a mérkőzés lebonyolítása előtt kezet ráznak.

De ebben a percben nyílt a kocsmaajtó, és három egyén zúdult be rajta.

Nem részegség, hanem valami jelentős intézkedés lázának lendülete érzett minden moccanásukon.

A csaplárné, amint megismerte őket, egyszerre csupa nyájasság, csupa szolgálatkészség lett. Elibük szaladt. Kezelt a vendégekkel:

– Jó estét! Hogy vannak? Értekezletről tetszenek? Három kupica barackot és kispohár szódát?… Ilonkám! Ilonkám! Ilonkám!…

Ilonka a Vicispánék asztalára már az új vendégek megpillantásakor egyszerűen visszahelyezte az üveg- és pohárgarmadát. Most futott.

Kozák háttal ült a kocsmaajtónak, hát a nagy mozgadalom hirtelen megértése után harsányan felemelte hangját:

– Micsoda gezeresz? Á… hja?… Jöttek?… Hát ide hallgassatok! Itt a mai berendezkedés átka. Mi fogyasztunk, de mert alacsony társadalmi rétegbe tartozunk… hát mindenféle…

– Mit vered a pofád? – ripakodott rá Kozákra Vicispán: – Kajlingerék jöttek be!

E pillanatban szerencséltették az újonjöttek a sarokasztalt pillantásukkal. Vicispán hanyatt-homlok kijózanodva várt feszülten székén erre a pillanatra. Most tenyerét magasba lökve, félig felugorva székéről, a vendégek felé hallatta üdvözletét:

– Harc! Éljen Szálasi!

A Kajlingernek nevezett, magas, szőke, erélyes, szép vonású egyén, éles, nyugodt és nem túl elragadtatott pillantással fogadta a köszöntést, csak alig billentve tenyerén…

– Szevasz, testvér! Harc!

Kozák kis híja, hogy föl nem borult székestül, amint Vicispán példájára hátraarcot csinált, tenyérlóbálással és köszöntéssel:

– Kitartás! Éljen Szálasi!

Csak Nevenints nem vett tudomást a nagy mozgadalomról egyáltalán. Boldogan, hülyén vigyorgott a székén.

Vicispán minden moccanásán látszott, hogy elemébe került, fölvillanyozódott, szereplési ingerei fogannak, szeretne odakapcsolódni a másik asztal érdekkörébe. De egyelőre nincs mód rá, nincs ürügy rá. A másik asztal vendégei ügyet se vetnek a sarok testvéreire. Összehajolva fontos dolgot tárgyalnak.

Vicián mindenesetre szónoki hangharsogtatással fordult a kocsmárosnéhoz:

– Kapunk, nagysád, egy fél… egy litert tessék!

– Ilonka! Egy litert az uraknak! – rendelkezett kurtán a csaplárné.

Nevenints vigyorgott, és azt akarta kérdezni, hogy: „iszunk még?” De közben akként fogalmazódott meg benne, hogy „Ivás lesz még?” Hát végül is ezt motyogta ki:

– Iszás?

– Iszás? Hühühü! Iszás? Hallod? – röhögött Kozák. – Mi az, hogy iszás? Iszás!

Vicispán arcán eközben fura gonoszság torzult. Egyetértő kacsintást akart váltani előbb Kozákkal, amint így szólt, sokkal hangosabban, semmint csak az asztalával akarná közölni:

– Tulajdonképpen erről a sánta lificről te se, én se, senki se tudja, ki fia, ki bornya. Falusi ez? Városi? Hunnan való vagy tulajdonképpen, Jancsi?

– Hejjejej, én aztán sehonnan! Így, ahogy mondom! – sóhajtott Nevenints.

Vicispán újfent Kozákra vágott szemmel és feltűnő hangossággal, mint valami vallatást, úgy folytatta a tökrészeg Nevenints kikérdezését:

– Hogyhogy? Hogy érted? Szíves légy és meséld… De szevasz! Igyál előbb!

Nevenints nyúlt a pohárért. Magába dűtötte a bort, és egyszerre váratlan sírásra torzult az arca.

Kozák hangosan röhögött. Vicispán hökkenten vont vállat. Ilonka, aki ott állt az asztaluk előtt, kíváncsian is, szánakozóan is érdeklődött:

– Mi baja? Megbántották?

– A kórság! – nyilatkozott Vicispán. – Azon bőg, hogy honnan való. És azt mondja: sehonnan! Hát te! Nevenints! Ne primadonnáskodjál! Meséld, honnan való vagy?

– Jó! – törölte könnyét Nevenints. – Nektek elmondom! Tudjátok, én a templomajtóból való vagyok…

– Félrebeszél! – rikkantotta Kozák, és vad röhejétől a falak szinte beomolni készültek.

– Ez bolond! – biccentett rá Vicispán is. – A műhelyben is kereszt lóg a falán és vagy tíz szentkép. Izé!… vak… izé… vallási tébolya van… vagy mi.

Nevenints a röhejre újabb elérzekenyülési rohamot kapott:

– Én hazudok? – zokogta. – Én? Hát engemet ott leltek a Rózsák terének templomajtójában, csak akkor másnak hívták, Szegényház téri templomnak…

– Pfuj, hát – harsant bele újra Kozák röheje – talált gyerek vagy? És ezen bőgsz? Hány zsidó aranyat adna azért, hogy rábizonyítsák, hogy nem az apja és anyja fia, hanem az utcán lelték… Huhahahaha!

Eközben az egész csapszék figyelme a kárpitosra összpontosult. A három vendég is abbahagyta értekezését és odafülelt.

A kocsmárosék gyönyörű Ilonkája adott hangot a közkíváncsiságnak:

– Mit rontja viccekkel a levegőt, és bántja őtet? Érdekesebb, amit mond!… Bár mesélné!

– Hát kezdd az egészet, mit szenteskedsz? – förmedt rá a Vicispán a kárpitosra, a közhangulatot buzgóan kiszolgálni akarva. – Ott találtak, és?…

– Ahogy anyám szült! Mint kisbabát. Egy újságpapíron. Csak azt terítette alám. És egy kutya feküdt mellettem. Augusztus volt, meleg volt. Énnekem mind elmesélte utólag egy öreg ápolónő a kórházból. Mert odavittek. És nagy-nagy izé… ramazuri volt… hogy anyámat kinyomozzák… A kutyát eleresztették utána… De nem akadtak nyomára sem… Erről az újságok is írtak. Megvan a kórházban, az ápolónőnek… mutatta nekem…

– Bámulatos! Ki hallott ilyet? – susogta őszinte megilletődéssel a gyönyörű Ilonka, és odament a zokogó Nevenintshez, belemarkolt göndör, sűrű, fekete hajába. – Na és mi lett magával, Jancsi? Folytassa hát.

– Hát semmi! – folytatta Nevenints. – A lelencbe tettek. Ott nem volt nekem rossz, mert mit tudtuk mi, apróságok, hogy jobb sors is van? De aztán kiadtak falura, valami kegyetlen, vén banyának. Az vert, koplaltatott meg dolgoztatott. Én meglógtam tőle… Nem bántottak érte… Aztán már egy kárpitosnál inasnak szegődhettem… Ott nem volt baj. A gazdám rendes volt, csak cuculista. Mindig az Istent szidta, és azt mondta… Nincs Isten! Hol van az? Az csak agyrém… Hát én pedig tudom, hogy van! Azt is a sorsomból. Azt is most tudom!…

– Mondom! Egy kicsit nincs ki ennek mind a hatra! – dünnyögte a társaságnak Vicispán. Mert már nagyon is sokallotta a kárpitos népszerűségét, részeg szavai komoly hatását, a nevetség helyett. És főleg Ilonka kegyét irigyelte tőle.

– Ne zajongjon! – szólt rá a kocsmárosné Vicispánra. – Hadd vallja ki ez magát! Na, mondja csak, Jancsi?

– Mit mondjak? Nincs mit több! – bóbiskolt már félig-meddig Nevenints.

– Hát a lábát hol törte? Valamit egyszer említett, hogy katonáéknál vagy mi? – érdeklődött Ilonka.

– Nem! Azt inaskoromban katonák törték el puskatussal!

– Hogyan? Hogyan? – kérdezték többfelől.

– Én még inas voltam. De kifejlődtem, kis bajuszom nőtt már. Akkor volt az első kommün. A segéd mellettem, mint egy macska, hitvány növésű volt. De ő már szolgált mint Lenin-fiú, és járt vidéken, mit tudom, miket csinált… ha igaz!… Felhúzták a Gyűjtőben, és kifőzték az üstben a csontját is…

– Phü ha! Még utóbb kisül erről, hogy!… – vetette közbe Vicispán.

– Ne zavarja, testvér! – förmedt rá az enyik nyilas vezető Vicispánra.

– Igen! – bólogatott Nevenints. – Amikor már a rumunyok bent voltak Budapesten, vagy izé, éppen kivonultak már, hát a műhelybe egyszerre betoppant egy hekussal két tollas katona, egy tiszt, és rögtön neki a segédnek, csihé, puhé, ütik és viszik. Én akkor jövök be egy vödör vízzel. Megragad engem is az egyik katona. Én rúgkapálok: „Mit akar? Inas vagyok!” – „Inas?” Olyat csapott a bokámra a puskatussal, hogy összeestem. Úgy hurcoltak magukkal, fél lábon ugrálva. És öt napot tartottak bent, és vertek, felkötve, míg kiderült, hogy csakugyan semmi részem nem volt nekem a vörösöknek a cselekményeiben… A gazdám, az megszökött. Én vezettem az üzletet a feleségével… De már nyomorék maradtam, mert nem gyógykezelték idejében a zúzódást. És mit szenvedtem?… Hanem!… Hanem most tudom ebből, mi az Isten keze és akarata. Most vinnének a harctérre!

Hökk! Ebben a társaságban ez a kijelentés csuda veszedelmesen puffant el. Háborúimádók előtt poltrohonságot dicsérni!

A kocsmárosné is, lánya is, megszeppenve nézett össze.

Vicispán sietett kihasználni a helyzetet. Kellő fontossággal húzta ki magát, és így szólt:

– Hát azért elég tréfli alak vagy, hogy a hazádért már nem töretnéd el a tagodat! A pártba sem tudjuk behozni. Hallani sem akar másról, mint zsidóbarátságról!… Ez az, testvér! Meg kell ezt mondani!

A nyilasvezér szép haramiaképén kis borulat húzott át, amint Vicispánról Nevenintsre és Nevenintsről Vicispánra nézett. Aztán így hozta meg határozatát a helyzetről:

– Az ilyet, mint ez az ember, hagyni kell, testvérem. Lehet ilyen-olyan-amolyan, de az nem néz ki belőle, hogy nem tiszta lelkű! Vigyék haza!

Nevenints közben összeroskadt a széken, és horkolni kezdett.

Mint ahogy egy szervezet, mint az óra, italmérgezetten is berendezkedik szokott járására, Nevenints a téli hajnal homályában már fölébredt.

Megrázkódott! Rettenetesen rosszul érezte magát.

Agyán fájó kábulat. A gyomra émelygő, kilúgozott a sok szokatlan, esti szesztől. Öntudatlanságba visszavágyás, megsemmisülni vágyás!

Ez a rendes, zákányos lelkiállapot nyomta vissza a kárpitost párnájára, álomba kóválygó eszmélettel.

Már-már meg is adta magát! Nincs sürgetőbb dolga. Folytatja az alvást, legalább jobban megszabadul ettől az undok macskanyavalyától.

„Sohasem iszom többet! Sohasem iszom le magam ennyire többet!”

Ezt hajtogatta magában Nevenints. És egy hatalmasat, rá másikat, harmadikat és még vagy ötöt trüsszentett.

Közben a szeme rátévedt gyalupadjára és a gyalupadra kirakott órájára, meg penicilusa meg zsebbenvalója mellett észrevette levelestáskáját, két vékony, zöld mozijegy társaságában.

A kárpitos, mintha kést döftek volna a hátába, úgy hányta fel magát fektéből ülve. Majd ledobta két lábát is fekhelyéről a földre, és úgy, görnyedve, szemét a gyalupadra függesztve, bámult merően, sötéten, meg-megrángva, sőt egyet-egyet nyögve a belső gyötrődéstől az ágy szélén, ahogy visszaidéződtek torzan, fantasztikus távlatokkal éjjeli emlékei.

Első kép. Elalhatott részegen a „Menyecské”-ben, mert durván rángatják és röhögnek. Megkapja Vicispán karját, hogy a csontja megropog, és a vice fejbe vágja dühös ordítással.

Második kép. Már fölocsúdott félig, és előtte a szép csaplárosné és lánya állt mosolygóan, nyájasan. A csaplárné ezt a két mozijegyet kínálja neki. Így:

– Nézze, Jancsi! Ezt a két jegyet a körzetvezető úrtól kaptuk magának is a moziba. Gyönyörű német filmhez szól. De magának, szegény feje, úgy tudom, nincsen senkije, akit elvigyen magával. Elég egy jegy is.

Hát erre ő bárgyúan, aljasan, kikotyogja:

– De van nekem! Édes, áldott kis szívem! Hozzám jön még az idén, ha Isten segít!

– Tyű! A másik két részeg lurkó diadalröhejek közben gágározik erre a csaplárnénak és lányának:

– Ági! A művésznő szobalánya a cucikája! Sunyi, ravasz tolvaj ez! Lapít, és leszedi lábukról a tyúkokat!

Erre ő felugrik dühösen:

– Te! – ordítja a Vicispánra.

De ott áll előtte az édes, mosolygó Ilonka.

– Hagyja, Jancsi, őket! Mit törődik velük? Tegye el a jegyeket! Fogja!

Na, erre ő előveszi levéltárcáját, és részeg, ügyetlen markából a földre hull le úgy, hogy az Ági fényképe messze repül a tárcától.

Kozák fölkapta a fényképet és körülmutatta:

– Itt van! A szobacicuska! Hahaha! Tessék!

Harmadik kép. Juj! A legkínosabb!

A kocsma hátsó ajtóján hatoltak ki az udvarra. Ő hajszát indít Kozák és a Vicispán után a síkos, friss hó behullatta udvaron. Egyszer orrára is zuhant. Persze hogy a fényképet akarja visszaszerezni!… Már rövid dulakodás is lezajlott hármuk között, és a fénykép kezében van újra, a mozijegyekkel együtt. De akkor a házmesterné visong a lépcsőházból:

– Mi van itten? Lófuttatás? Megmondtam, hogy az üzleten át nem ereszthet ki senkit, senkit éjjel, csak a kapun! Fönt is ricsaj, lent is ricsaj!

Nahát, aztán a nagyobb handabandát leszereli a Vicispán magyarázata a házmesternének, főleg a körzetvezető urak és mozijegyek hangoztatásával. De hát rémes-rémes! A művésznő szobalányának nyílt cégérezésével is!

Így támolyog be végre odvába. És ott még ilyen részegen is baljóslatú riadozás közepette rogyik vackára.

Nevenints dühében és kétségbeesésében legszívesebben széttépte, szétmorzsolta, megette, lenyelte volna Kajlinger körzetvezető két propaganda mozijegyét.

A végszükség, a szorongatottság egészen bizarr távlatokat nyit a mentség iránt.

Nevenintsnek egyszerre az az eszméje jött, hogy rögtön készülnie kell, és átmennie Pestre, mégpedig a szerkesztőségbe, a fényképész utasítása szerint, korán délelőtt, és szereznie egy lappéldányt, még a nyilvános kihordás előtt, amelyik az ő képét tartalmazza.

Ez sokat, nagyon sokat fog hárítani azon a botrányon, hacacárén, amit Ági, sőt a művésznő, sőt még a háziúr is csaphat afölött, hogy ő a ház veszedelmei, a nyilasok előtt föltárt bizalmas titkokat!

Hogyan képzelte Nevenints? Ági és a művésznő és a háziúr egymás fején keresztül reszkető kíváncsisággal és fölajzott szenzációszomjjal nézik a kézikocsis fényképet a képeslapban, amit ő diadallal nyújtott át nekik, és ezzel feledésbe, melleslegességbe kallódott a mozijegyek kipattantotta titok.

Sebbel-lobbal mozgott, öltözött Nevenints, és üzletére kiakasztva a táblát:

Mindjárt jövök

elrobogott át Budáról Pestre.

A szerkesztőséget aránylag könnyen megtalálhatta, hiszen a bérpalotának mintegy fele homlokzatát foglalta el rajzos, színes, két embernagyságú figurákkal ékeskedő plakátja.

Egy órát kellett várnia azonban a kárpitosnak, míg a szerkesztőségbe jött a fotós.

De nem ment egy fröccsre, mint máskor, a kocsmába. Megrázkódott az undortól, a szesz gondolatára is. Az utcán ténfergett inkább, és szedte elkényszeredett tagjaiba a téli hideget.

Végre beállított a szerkesztőségbe. A fotóst valóban ott találta.

Elég barátságosan fogadta Nevenintset. Odaszólt egy gépelő kisasszonynak:

– Rézi, lelkecském! Nincs nálad egy lappéldány? Adjad oda ennek a derék embernek!

És amikor a kisasszony kivett fiókjából egy vadonatúj lapot, és átnyújtotta a kárpitosnak, a fotós saját kezűleg kívánta megmutatni neki a képet a lapban, kedélyesen, szívélyesen.

Ám abban a pillanatban, a szerkesztőség másik szobájában, egy fiatal, hosszú fürtű munkatárs rohant át, a főszerkesztő párnás ajtójú szobájából hatolva elő, és lelkendezve rikkantotta:

– A fotós azonnal a főszerkesztő úrhoz!

A fényképész:

– Várjon! Rögtön! – szólt rá Nevenintsre, és ugrott befelé a főszerkesztő színe elé.

Nevenints, bár már megtalálta, megnézte a kézikocsi-képet, a saját nevető arcával, sőt a kocsma nevető közönségével, engedelmesen várt a fotósra.

Percek múltán jött csak ki. De hát az iménti kedélyes, szívélyes arculata eltűnt. Ingerültség, idegesség rángott a fotós ábrázatán.

És amint megpillantotta a kárpitost, tiszta őrjöngés tört ki rajta:

– Megvárt? – ordította. – Tűnjön el, maga barom. Magáért kapok orrot! Mit vigadott nekem a kocsijánál?… Tűnjön el!

Szegény Nevenints egyik ámulatból a másikba zuhant. Mi baja ennek a pofának vele?

De már a másik szobában is kitört a hirtelen érthetetlen balhé, ahogy a pesti csibésznyelv szövegezi.

A lap vezérkara vonult ki, a tördelőszerkesztővel az élén, és nyomukban a főszerkesztő üvöltve, dührohamoktól rángatózva.

– Úgy van! Ennyire nem bízhatok meg bennetek, mint taknyos, vásott kölykökben! Gyalázat!

– Máskor azért csaptál már, kérlek alázattal, ilyen lármát, mert bele mertünk szólni a cikkednek szövegébe. Hogyan igazodjék el az ember? – feleselte főnökének bátran; nyugodtan a tördelő, kijövet.

Míg a főszerkesztő, ahogy a kocsiverseny kocsisa hajtja a többesfogatot, hadonászva hatolt ki szintén munkatársai mögött, és harsogta:

– Rosszhiszeműség is lehetett ez! Vagy átfutni a cikkemet, vagy a fotót megmutatni nekem. Tönkretettetek! Kiröhögtettek a város, az ország előtt, hogy vigyorgó pofákkal húzatok egy kocsit, és a cikkem ezt rabszolgamunkának bélyegzi. Állítom, hogy rosszhiszeműség is lehetett ez.

– Ezt visszautasítom! – feleselte a tördelő.

Míg az a fiatal, hosszú hajú munkatárs, amelyik imént a fotóst berendelte, mintegy indulatlevezető-elvezető útért szorongva, hirtelen odamutatott a főszerkesztőnek Nevenintsre:

– Ez volt! Ez a röhögő állat!

– Minek röhög maga, ha szamárként taliga elé fogják? Az istenfáját magának! Gyöngeelméjű? Az istenfáját magának!… Legalább ne mutatkozzék! Kotródjék dolgára!

A szerkesztőségi altiszt megragadta Nevenints vállát, és kipenderítette az ajtón. A képes újságot elejtette. Ezt utánahajították a folyosóra, a sapkájával együtt.

Az árva Nevenintscsel forgott, hintált a Körút, amint leért, és meg-megállt révedezni.

Valahogy már megértett mindent. És most már nem volt tisztában, mit érjen kezében ez a vacak képes újság? A kép a komor hangú cikkénél fogva vicclapos hangulatot kelt, és a kép vicclapos hangulatúvá teszi a cikket.

Nevenintsben hirtelen az a gondolatsor fakadozott föl, vad harag örök tüzétől átvilágítva:

Ez az átkozott kézikocsi az oka minden bajnak. Nemhiába utálja az egész bérház! Tán babona tapad hozzá, hogy szerencsétlenséget hoz mindenkire.

Ha a kézikocsival nem jön Pestre, nem veszi le a fényképész. Ha a kézikocsit nem viszi Vicispán, nem rúgnak be a borravalóból. Ha nem rúgnak be, nem fecsegi ki az Ágival való viszonyát!

Most aztán kerüljön az Ági színe elé, megint csak ennek az átkozott kézitragacsnak érdekében, és bonyolítsa tovább a házmesterné és háziúr közbejöttével ezt a rémes, kínos halabalát.

Nevenintsre olyan düh jött rá, hogy azt gondolta:

Hazamegy, veszi a szekercét, és szétdarabolja forgáccsá ezt a büdös, ronda tragacsot. És majd szerez egy olyan keskeny, ügyes kis kocsit, esetleg triciklit, ami beférjen műhelye ajtóján, és álljon ott.

Hát igen! Még a kézikocsi gazdája is elpusztítására tört.

És a kavargó események központja, a nyomorú, balra húzó kézikocsi ott szomorkodott az udvaron. És azt kérdezhette volna:

– Ugyan, ugyan, ugyan már! Hát kinek tudok én véteni? Ha nem mozgatnak, hát moccanok én?

A porolók még csattogtak az udvaron az erkélyekre, folyosórácsra rakott szőnyegeken. Egy makacs ószeres énekelte már harmadszor szerelmi fölhívásnak szójátszható:

– Ó-szeres!-ét, az udvar lármája közepette.

Nevenints éppen jókor kukkant ki az udvarra, hogy saját magáról és ügyeiről nyerjen értesülést.

A házmesterné tárgyalt ajtója mellett a csaplárnéval.

A csaplárné valami mentőkörülményt említhetett a kárpitos politikai magatartása mellett, mert a házmesterné így felelt neki:

– Ez? Vörös ez, fiam, színtiszta hupivörös. Tán nem is szocdem, mint az uram volt, hanem kommunista. Nem törik le a bokáját Horthy-bakák senkinek csak úgy műkedvelésből.

– Gondolod? – szólt a csaplárné.

– Mi az hogy! Még a ronda kocsija is balra húz! Hehehehehe! Az ügyvéd testvér mondta róla.

Nevenints nesztelen nagyobb rést nyitott lakása udvari ajtaján, hogy jobban hallja a csevegést.

Most két újabb hölgy szegődött kettejükhöz. A szabóné és a tanárék rokona.

Úgy látszik, ezeket nem akarták bevonni a nyilas politika rejtelmeibe, mert a házmesterné egyszerre így szólt:

– Ők még nem hallották a szenzációt. A művésznő kis lotyójának a kárpitossal van, ezzel az alamuszi betyárral, izéje…

– Nekem bevallotta az éjjel részegen. Azaz kiszedték belőle a vendégeim. A lány képét hordja tárcájában, és el akarja venni! – mesélt a csaplárné.

– Jól mulatok! – picsogott a házmesterné. – Elveszi? Amit ad! Neki is ad a kis szotyka meg másnak is.

A kárpitoson vad méreg tombolt erre a szemtelen, becsmérlő hangra, édes Ágija ellen.

Sőt ez még fokozódott, mert itt a hölgyek ismeretlen okból hallótávolon kívül vonultak az udvaron ajtójától. De annyit észlelhetett azért, hogy a csaplárné védi, míg a többi nő csepüli Ágiját, és vihognak, tudósításokat cserélnek róla.

Nade Nevenints tisztában volt, ha kiront és nekikront? Csak ő marad alul. Asszonyok hegyes nyelve ellen nincs fegyver.

Lapult és emésztődött.

Ági, amikor összebonyolódtak, elismerte a kárpitosnak, hogy nem első szeretője. A vadregényes harctéri vőlegényt vetette itt is Ági védőpajzsul maga elé, aki miután eljegyezte már őt, könnyen eltévelyítette a valláserkölcsös ártatlanságától.

De aztán több férfi nem volt életében! És a kárpitos lesz a második, az egyetlen, az utolsó.

Nevenints érezte, hogy nehéz, hosszú idő lesz most neki a műhelyben délig várni, amikorra Ági jelezte, hogy fölmehet a kocsi miatt. Nyűglődni fog csak!

Egyszerre gépkocsidudálást hall a műhely előtt, az utcán.

Gépkocsi, tíz közül kilenc a művésznő és a háziúr számára állott meg az utcán. A háziúrnak már két kocsiját sorozták be. Most úgy segített magán, hogy egy egész napra, egész hétre bérelt autót.

Mintha ismerős volna ez a dudaszó?

Csakis! Amint Nevenints kiugrott üzletéből az utcára, a nagy, vörös sofőr furakodott ki bundájában a kocsiból, a bérautós, és káromkodott.

– Az anyjuk ne sirassa őket! Dudáljak, lejönnek. Ezt mondják. Dudálok félórát, rontom a dudámat, végre is föl kell menjek.

– Majd én fölszólok! Úgyis kell nekem! – ajánlkozott Nevenints a sofőrnek.

Azzal bezárta üzletét, és az utca felől indult a házba. Nem szükséges az udvaron tereferélő házmesternének és társainak értesülni róla, hogy a művésznőhöz megy föl.

Ágit nemcsak fönt találta Nevenints, de utcának öltözve fityegett a konyhában.

Kiadós csók után a szobacica így szólt:

– Na, ki vagyok? Ezt olvasd!

Egy papírlapot tartott Nevenints orra elé. Azon girbegurba női írás, de gyakorlott férfi aláírás.

„Nevenints János kárpitosmester kocsijának egyszer s mindenkorra helyet adok a ház udvarán.

Gara

kormányfőtanácsos”

– Jól van! Nagyszerű! – ujjongott Nevenints.

– De ezt majd akkor dörzsöld csak a házmesterné képébe, ha már vitetni akarja a kocsidat – hunyorgott Ági gonoszkásul.

– Baj van! – szólt Nevenints. – Valaki megleshetett, hogy nálam vagy, mert a házmesterné ezt terjeszti a házban, de még hogy máshoz is jársz.

– Rágjanak – vont vállat Ági. – Ezt így sem akadályozod meg!… Ez a képeslap, a képeddel, a kezedben?

Nevenints némi megkönnyebbüléssel vett tudomást róla, hogy Ági nem szippantja a mellére a szóbeszédet maga körül. A képes újság átadása előtt:

– Hova készülsz? – kérdezte Ágitól, s az tudatta vele:

– A vén kuvasz segíteni visz, holmikat hozni a kocsival egy vasútállomásról, ahová a birtokról hozzák neki!… Tyúha! Mi ez?

A belső szobából vad veszekedés hangja kavargott át az ajtón, szalonon, előszobán.

Nevenints a lánnyal gyorsan az előszobába surrant a konyhából, értesülni a veszekedés tartalmáról is.

A külső szoba ajtóján az üvegtábla nyitott volt félig. Minden suttogás is észlelhető lett volna, hát meg a művésznő vad rikácsolása:

– Maradsz? Vagy végeztünk! Maradsz? Vagy végeztünk! Én kívánom, hogy maradj!

– Hát ismételjem, édes angyalkám? Nem arról van szó, hogy nem kapsz konyháravalót, hanem arról, hogy a kasznárom, ládával, csomaggal, az állomáson vár, és finánc, csendőr, vasutas fölfedezheti, hogy tiltott feketeárut őriz ott. Le akarsz csukatni? – könyörögte a háziúr hangja szánalomra méltóan.

– Le! Inkább le! – üvöltötte a művésznő. – Loptak, csaltak, bilincset, akasztófát tűrtek nőkért olyanok, akik szerették őket. Te a városi bundádat már fölvetted, és már nem veted le értem. Ezen kezdted, amíg fürödtem.

– Jó, angyalkám! Ostobát beszéltem. Visszavonom! Jobb érveim már tudod. Kár reggel kezdened az iváson. Beteg leszel. Feküdj le. Délutánra itt vagyok a csomagokkal. Pá, kicsikém!

– Örökre. Ne gyere vissza! – süvöltötte a művésznő düh, dohányfüst és italtól rekedtes hangja a háziúr után.

És most a következő, egészen furcsa mozzanat keletkezett.

Az előszoba L-alakú lévén, a folyosóra egyik szára végében, a konyhába a másik szára közepén nyílt az ajtó.

Ági hirtelen ötlettel, mintha most engedné be vagy engedné ki a kárpitost, a folyosóajtó felé lökte őt, a háziúr elé sietett, aki a konyhaajtó felé törtetett ki egyenest.

És mikor a háziúr megpillantotta a lányt, de nem pillantotta meg Nevenintset, félreérthetetlenül bizalmas kézmozdulattal tapogatta meg a lány gömbölyű ülőgumóját:

– Megyünk, Ágicám. Majd észre tér. Menjünk a konyhán át. Majd lefekszik Vera.

Azzal a szobacica elöl, a háziúr utána, kihatoltak a konyhán át a folyosóra.

Ottmaradt Nevenints az előszoba végében és borzalmas döbbenettel a szívében.

Jól látta még, hogy édes szerelmese, menyasszonya, a háziúr bizalmas tapogatását nemcsak tűrte farocskáján, de rá is vigyorgott a vén kandúrra, kacéran, szófogadóan.

Most egyszerre eléje idéződött Amurszky Vera művésznőnek istenien gyönyörű, de mégiscsak sok festék és éjjelezés és tivornya cserzette ábrázata, összehasonlításban a szobacica fitos, üde, tizenkilenc éves szépségével… és ez a vén kujon… és most együtt távoznak vidékre… míg a művésznő hisztériásan sóvárogja, hogy barátja mellette maradjon.

Micsoda magyarázó szöveg kell egy ily világos moziképhez?

Csakhogy a kárpitos nem érkezett össze sem szedni magát megrendültségéből.

Az előszoba ajtója kivágódott, és abban a művésznő jelent meg, szemtől szembe fordulva vele.

A kárpitosnak fogalma sem volt a Monna Vanna-történetről. Különben ez kapcsolódott volna össze agyában a fölzúdultsággal és bamba zavarral, azon a látványon, amit az ajtót kicsapó, fürdőköpenyes művésznő nyújtott. Nem is nagyon sietett összekapni magán leplét. Erősen imbolygott gyönyörű alkata csodaszép lábán.

– Nahát!? – bámult Nevenintsre. – Magát itt hagyták? Ági is itt van?… Ági! Ági! Ági!

– Hiába tetszik hívni! Őt magával erőszakolta a méltóságos úr! – közölte leplezetlenül keserű hanghordozással Nevenints.

Erre Amurszky Vera egy hosszú, merő pillantást vetett a kárpitosra, mint aki hiába szedi össze minden eszét a helyzet megértésére. Végre ádázat, kajánt villant a szeme:

– Pruhahahaha! – kacagott föl. – Magát békekövetül küldik nekem? Pruhahahaha! Nem rossz! Akassza csak föl a kabátját a fogasra, és jöjjön be!

A művésznő mutatóujjával bökött a levegőbe, az előszoba fogasa iránt. Majd, mint egy kis ostorral, a feje fölött hátraintett ujjával.

Megfordult, és bement a szobába.

Nevenints minden porcikájában az remegett, hogy rohanjon ki a lakásból, Ágija után és a méltóságos után. Ne nézzen se istent, se embert, se közrendet, se rangot, se érdeket… üsse agyon a lányt is, a vén kant is!

Ehelyett tisztára bábszerűleg kezdte lefelé vetni téli felsőjét. Majd engedelmes házieb módjára, hunyászin tartott be a belső szobába, a képeslappal kezében.

Amurszky Vera a pamlagon félig ült, felig hevert már. Előtte gumikerekes, nagy asztal, halikra, kalács, méz, gyümölcsíz, vaj, tejszín káprázatos kirakata.

– Parancsoljon! Mit parancsol? Reggeli után? Előtt? Üljön oda. Mutassa azt a képeslapot. Ez a maga képe?

A kárpitos a sok kérdés és utasítás közül a helyet foglalásnak tehetett csak előbb eleget. Leült, és valahogy ostobán rémledezett rajta: tényleg, már délfelé jár idestova, és még csak az éhkoppot nyelte eddig, éjjeli italozás rontotta gyomrával.

Odaült az asztal mellé és makogott:

– Még… még… még… nem… ugyan… de…

– Lásson neki! Ne sajnálja! – buzdította a művésznő. – De előbb igyunk ebből. Ez fölülmúlhatatlan keverék. Tiszta szesz és gyümölcslé. Ne féljen tőle, ettől nincs főfájás, rosszullét. Ebből addig ihat mindenki…

Egy tele vizespohár sárgaszín löttyöt nyújtott a művésznő Nevenintsnek, és maga is fél vizespohárral fohászkodott ivásnak.

– Ó! – hebegte Nevenints.

– Szevasz! – csapta a művésznő poharát a kárpitoséhoz! – Idd ki! – parancsolta, és amikor ő maga fölhajtotta a sárga nedűt egészen, de Nevenints csak félig, megint ráparancsolt: – Igya hát ki! és egyék!

Nevenints tulajdonképpen még a részeg állapotnál is ziláltabb eszmélettel ült le itt. Az italt valóban fölséges zamatúnak találta. Fölhajtotta a vizespoharat. És hirtelen, követelő étvággyal, de rém ügyetlenül nyúlt egy sonkaszeletért az asztalra villával, és metélni kezdte késsel.

A művésznő hagyta őt vesződni, és nagyokat fújt cigarettájából. Csak még egy fél pohár nedűt töltött.

Majd amikor a kárpitos végre néhány szelet sonkát és egy darabka kenyeret bekebelezett, a művésznő átmutatott az asztalon egy tálra, amin fehér, gyermekjáték-kockaszerű halszeletek álltak:

– Ebből szúrjon a villájára! Ez remek!

– Ó, köszönöm! – fogadott szót Nevenints, hasonlíthatatlanul bátrabban és ügyesebben.

– Az én számba is nyújthat egyet! – követelte kedvesen a művésznő vendégétől, miután nem látott hirtelenében evőeszközt az asztalon.

Nevenints bekapta a kitűnő halat, etette a művésznőt is. És valósággal nem ismert magára.

Előbb egy vad, mafla alak révedezett itt. Most? Nevenints észrevette a drága bútorokat, amiket újra lehet nemsokára húzatni, és alkun fölül kapni a munkáért busás fizetséget ettől a tündérien bőkezű, csibésznősen jópofa teremtéstől. Ági? Majd annak idején ellátja a baját. Úgy fölrúgja, hogy pörög, mint a szellőztető… Mert nincs más nő? Hajjajja!…

A művésznő most már a harmadik vizespohár nedűt töltötte ki. Ehhez föl kellett egyenesre ülnie a díványon. Közben így beszélt, eléggé akadozó nyelvvel:

– Maga az a fajta ember, aki nekem rokonszenves, azért, mert nem sokat szól. Magából nem esik ki a szó, még kiszedni is nehéz. Ez a rendes férfi szerintem. Na, igyék! Igyék! – nyújtotta át poharát a művésznő, majd egyszerre visszakapta a poharát: – Jöjjön, ide üljön, mellém! Na, fél?

– Azt nem! – emelkedett föl Nevenints, és átült a pamlagra, a művésznő mellé.

Összeütötték a poharukat. Fölhajtották.

Összenéztek. Amurszky Vera szemében pajkosság, vásottság villogott Nevenints szeme közé, és Nevenints viszonozta.

Egyszerre a művésznő, egy mukkanás nélkül, félig nyitott ajakkal és kinyíló lepellel dőlt Nevenints karjába.

Hát hogy ilyen őrült, visszás környülállásba keveredjék valaki! Mi bonyolódjék ki ebből?

Nevenints délután jött le a művésznő lakásából. Hullamély álomban hagyta ott a művésznőt. A házat nyugodtan lebonthatták volna körülötte. De ő csak a képeslapot hozta el magával tőle. A kézikocsi és a saját maga képével.

Egyelőre a kárpitos is csak egyetlen egyenes irányú érzést nevezhetett magáénak.

Álmos! És nem tépelődhetnék, hanem alhatnék!

Végigvetette magát fekhelyén, magára terített a hideg helyiségben minden mozdítható gúnyát, mert nagyon didergett.

A ház gőzkazánja csak meleg vizet adott a lakóknak. Különben a lakások fafűtéseseknek épültek.

Úgy egy órát, másfelet aludhatott Nevenints, de nagyon mély, kiadós álmot.

Amikor fölébredt, szinte elrémült, hogy az ép esze nem bír megbirkózni kusza, fonák gondolataival!

Mi folytatása lehet ennek a művésznővel való kalandnak? Tovább is igényt tart vajon szolgálataira a művésznő? Ilyen kifejezett selyemfiú-pályára lép? Vagy?

Hát Ági aztán nem jöhet többé számításba!

Ennél a gondolatnál Nevenintsnek már nem játszott közre bizonytalanság. Csak indulat, csak megtorlási vágy.

Hevert, nyitott szemmel, tűnődve, komoran.

Már besötétült. Akkor rezzent össze az ismerős gépkocsitülkölésre és berregésre a ház előtt.

De nem bújt ki vackából érdeklődni.

Még hevert vagy félórányit. Akkor megfordult a kulcs udvari ajtójában.

Kívüle ehhez csak Ágicának volt kulcsa.

Amikor a lány bájos mozdulattal becsapta az ajtót, benn állott, és édesen mosolygott Nevenintsre, az meg sem moccant ágyán, egykedvű, szigorú, szúrós változatú pillantásokkal várta, mivel kezdi menyasszonya. Ági így érdeklődött:

– Miért nincs itt befűtve? Nem vártál?

– De! Nagyon is! Csak még nem ilyen hamar! – felelte Nevenints. – Jutott időtök mindenre?

Ági még nem vett ki semmi ellenérzületet a vőlegénye szavaiból. Kedvesen csacsogott:

– Ide fülelj! Ez a dög fönt, úgy leszopta magát, hogy hanyatt, meztelen horkol az ágyán, mint a fatuskó. A méltó nem bírt lelket verni bele, velem együtt sem. El kellett mennie. Már el is pályázott. Mi mindent hoztunk? Nézd! Vajat, húst, szalonnát, császárhúst, hoztam neked.

Amíg Ági a faladékot az asztalra rakta, Nevenints lassan feltápászkodott, és mivel ruhástól hevert, egyet ropogtatva csontjain, a lány felé közeledett:

– Ezt ő adta neked? Talán a számomra? Bánatdíjban?

– Félrebeszélsz? Miket habogsz? Kiről beszélsz? – rebegte rémülten a lány, és az ajtónak hátrált.

De Nevenints egyetlen, tigrisszerű mozdulattal megragadta Ági vállát, és innen-onnan képen cserdítette.

– Megölsz? Megtébolyultál? – reszketett a szegény kis szobacicus halálra váltan.

– Azt hiszed, nem vettem észre, hogy ez a vén gazember a farod tapogatta, és te a szemébe pislogtál? Elmégy vele fajtalankodni, és utána hozzám? Talán nem tett eleget neked?

– Hát mire esküdjek meg teneked, hogy ennyi-ennyi-ennyi sincsen köztem és a méltóságos úr között? Anyámra, az életemre, a boldogságunkra, a gyermekünkre esküszöm, terád esküszöm!…

– Ide hallgass, te utolsó! – szólt erre Nevenints. – Most elmondod itt nekem, mi volt köztetek a háziúrral, és akkor nem bántlak egy ujjal sem! De tagadd le, akkor itt fojtalak meg a két kezemmel. Nem bánom, ha a tömlöc priccsén döglök meg érte, vagy a bitófán. Na! Beszélj!

A kárpitos leült egy rekamiéra, amiből erre dűlt a por. Mert rég javításra várt. Viszont ez a rekamié az ajtó és Ági közt állott. Hogy ki ne szökhessék.

– Tagadjam le, hogy igen, kerülget a vén kuvasz? De én, de én, kitértem, és kitérek minden, minden ajánlata, ígérete elől, hogy kiházasít és kiruház… akármit ígért már…

– És erről énnekem nem lehet tudni?

– Hát szóljak? Hogy leszúrd? Hogy balhét csinálj? Én magam is le tudom szerelni a szemtelenkedését!… Várj! Gyanakszol a mostani útra?

– Hát nem gyanakszom? Maszlagot, mesét nyelek tőled? Hozzád nem nyúlt, amíg együtt mentetek valami útszéli fogadóba? – mondta Nevenints.

– Tessék! Akkor legalább tisztázva leszek előtted most és ezentúlra is, ha nem veszted el az ép eszedet! – mondta élénken a lány.

– Hogyhogy, ha szabad tudnom!

– Egyszerű! – hadarta Ági. – A sofőrtől mindent megtudhatsz! Így féltem, hogy befújja neked, hogyan visítottam a kocsiban, amikor hozzám nyúlkált, és mindennel főzött a vén disznó… akarod, kikérdezzük a sofőrt? Itt iszik a Papp kocsmában.

Nevenintsben egyszerre tótágast fordult minden gyanakvása és vallatói vágya. Már érezte, hogy igaztalan! A lány ártatlan. Ő maga a kozmás. Az is marad! Mert ha kiderül az ő kalandja?…

Mégis szigorúan vetette be a faggatásba:

– És amikor elvonultatok? A sofőr akkor is hallott visítani?

– Gazember vagy hozzám! – vágta rá a lány. Mintha érezné, hogy most őrajta már a felülkerekedés sora: – Szedjük magunkat, és menjünk a sofőrhöz. Én nem szólok. Te kérdezd ki őtet mindenről.

A sofőrt tényleg ott találták a Papp kocsmában. De hát nem egyedül.

Le kellett ülniök, rendelniök egy fél litert. Aztán Nevenints átintette magukhoz a vörös, tulokszerű sofőrt.

Ide-oda beszéd, picsi-pacsi. Ági a képeslapot mutogatta a sofőrnek. Végre Nevenints a tárgyra tért.

– Mondjad? Csakugyan a te segítségedet kellett kiáltsa Ágica a kocsiban?…

A sofőr már elkészült a faggatás tartalmára. Közbevágott:

– Sejtettem! Ezért buktatok be! Hát ha a kisasszony azt állítja, hogy a méltóságos úr pitizgálni akarta kicsit a kocsiban, és ő visított? Ez igaz! De én amondó vagyok, kár volna, ha belevesznél ilyen vén trotyiba egy kis évődésért. Ilyen korban már csipkedhet a pali. Lefelé áll már neki, mint a göncölszekér rúdja. Mint szegény nagyapám mondta. Ez jó ember aránylag különben. Keresni lehet tőle.

– Te így gondolod? – hallatszott a kárpitos tartózkodását, szigorát mutató kérdése. Aztán fűzte ehhez a továbbit: – És amikor nélküled együtt voltak?

A sofőr képe egyszerre álmélkodóvá vált. Majd kissé bosszúsan kacagott:

– Hehe! Hát értem! A kisasszonyal van bajod? Őtet félted a megtántorodástól? Hát remélem, rám nem vagy féltékeny.

– Miért lennék? – kérdezte bután Nevenints.

– Mert ma csak velem volt együtt a kisasszony kettesben, egyedül a kocsin is meg a csárdában is, míg a méltóságos úr odajárt. Maradj eszednél! Légy szíves!

– Itt van! És ki fogja letörölni az arcomról azt a két pofont, amit gyanújában kent le nekem a gyalázatos sintér!? – szólt Ági teljes diadalommal.

– Csak csókold meg akkor a kisasszonyt. És engeszteld ki. Mert disznó vagy és hülye, ha bántottad – összegezett a sofőr, Nevenints teljes megszégyenítésére.

Hátha még Nevenints lelkébe láttak volna! Hogyan nyüszített ott, mint a kurtakutya, bűntudata, saját elvetemültségén. És hogyan fúrták aggodalmai.

Az már aztán több lett volna a nevetségesnél, hogy a lányt a sofőrrel való elhajolással kezdje gyanúsítani.

Nevenints megtörve, megbárgyulva nézett Ágira, és kezét nyújtotta neki…

– Hát akkor… izé… akkor…

– Vessz meg! – morogta Ági, és elcsapta maga elől Nevenints kezét. – Ilyen simán nem megy! Lepiszkolni és lenyalni?

A sofőr röhögött és búcsúzott. Fuvarért hívták.

– Na, bocsáss meg! – kérlelte a lányt Nevenints. – Meddig van időd most a házon kívül?

– Miért házon kívül? – kérdezte Ági úgy, hogy hangjából félreérthetetlen kirezgett az: vajon mi megoldás lehet a teljes kibékülésre, mint hazamenniük a kárpitoshoz?

De Nevenints a két nyilas-zöld mozijegyet húzta elő:

– Mert elmehetnénk a moziba.

– Előre megvetted a jegyet? Hát honnan szagoltad, hogy este szabad leszek? – firtatta most már Ági olyan gyanakvóan, hogy Nevenints arca lett kadarkaszínű. – Vagy? Hát mi volt?…

– Ezt a két jegyet a nyilas körzetvezető tegnap este a „Menyecské”-ben osztogatta, amikor én áldomást kellett fizessek abból a tízesből, amit te csikartál ki – makogta Nevenints.

Ági merően méregette, és fejét csóválta:

– Annyira befontak már ezek a kapcabetyárok? Nagyon lerí már rólad a puszipajtáskodásuk. És csak egy nap ne lehess velem, már kerítenek. Tán a kocsmatündérek is rád pályáznak?

Nevenints sokszor visszaemlékezett arra az estére, amikor a moziból kijöttek.

A film igézete akkora maradt lelkükön, hogy Nevenints is, Ági is szinte megsemmisülésnek engedték át minden korábbi valóságérzetüket, és csak a film hatásán át tudtak szemlélni minden életrezdületet.

A film hőse, egy német származású, de szláv nevű előmunkás, a gyárigazgatónak kedvence, az okossága, szorgalma és hűsége miatt. Ugyancsak a gyárigazgatóék szobalánya is erős befolyással bír a családra. Az előmunkás szinte teljhatalmú a munkásfelvételnél és elbocsátásnál. A környéken munkanélküliség, ínség dúl. Különösen az a néhány minta, tiszta német telepesközség sínyli, nagy emberfölöslege miatt, a munkanélküliséget. Mert a gyárigazgató nem szenvedheti a németeket, és lassan kiirtja az üzemek minden telepéről.

Mármost a felügyelő és a szobalány között titkos barátság fogamzik meg. A lányról is kisül, hogy német eredetű és németbarát. Karöltve pártfogolják a sápadt, rongyos, német munkanélkülieket, és csempészik be az üzembe őket.

Aztán jön a németek diadalmas bevonulása.

A gyárigazgató menekül. De kegyenceit, a szobalányt és a felügyelőt lefülelik.

Már-már ott tart a helyzet, hogy a börtönbe hurcolt és bántalmazott felügyelőt és társát, a szobalányt kivégzik a német katonák mint a bőrnyúzó gyárigazgatóék segédeit.

De akkor a becsempészett német munkanélküliek előállnak, tiltakoznak. A felügyelő meg arája kiszabadul, és ásó-kapa, boldogság nyakig.

Hát Nevenints és Ági egymás kezét szorongatták, és személyüket, sorsukat teljességgel azonosítani tudták a filmhőssel és hősnővel az előadás alatt. Ági bőgött, és Nevenints is nyeldekelt a válságos szorongattatások, megindító mozzanatoknál.

Most ez értelemben tárgyaltak az utcán, egymásnak dőlve a hűvös, kora tavaszi estében, hazáig.

– Nemcsak nyilasoktól, de a házban is, legtanultabb és legtekintélyesebb emberektől azt hallod, hogy: a németek győzni fognak! Ide csalják az oroszokat, átcsalják a tengeren az amerikaiakat, és akkor vesznek elő olyan csodafegyvereket, hogy máról holnapra megsemmisítik őket. Figyeld csak, kik vetnek ez ellen szót? Hát a te asszonyod. Egy ká. És a háziúr. Egy kikeresztelkedett zsidó. A zeneművész, itt lent, mellettem, aki egy félbolond, és zsidó tanítványaiból él. A tanárék, akik árja-párja, félzsidók a gyerekeik. Meg a zsidók a házból. Más senki! Ezt vesd össze!

A Nevenints értekezését ezúttal fönntartás nélkül áteresztette a szobalány a maga hiedelmének is.

– Én sem tudom már, mit véljek! – szólt. – De azért szerintem sem nekem, sem neked nem érdemes sem ide, sem oda szegődni. Dolgozni így is, úgy is kell, és akarok is, a kenyeremért, ha németek az urak itt, ha nem. Pártoskodjék és élősködjék, aki ebből akar hasznot. Szerintem erre én se szorulok, te sem, és akkor nem reszketek, ha az ellenpárt jön is akasztani és harácsolni. Aki tőled rendel, zsidó vagy nem zsidó, megfizessen, az a fontos. Engem is, aki dolgoztat. És ezzel kész a kocsi!… Hopp!

Az biztos, hogy Nevenintsnek még a politikai háborgásait is Ági szerelte le legsimábban. Ám ezúttal az érzelmi és érzéki belvilágát, a megnyugtatás helyett, teljes feldúlással fenyegette:

– Mi az? – nézett rá Nevenints Ágira itt, a szokatlan önmegszakításra.

– Az jut eszembe, hogy a dög fönt is lehet már, és murizhat, hogy ellógtam hazulról. Hát a kocsidról és rólad való képet fölvisszük most neki, és ha te velem jössz be, nem randaliázik velem. Elfoglaljuk a kocsiügyedel azt a gaborgyás eszét.

Nevenints arca kétszer is színt váltott a sötétben. Egyszer verejtékezésig sápadt, rá tűzvörösre lobbant. A lélegzete is kihagyott.

Nem tudta: említheti-e fölényesen, hogy: már a művésznő látta a képeslapját? Emlékszik-e a művésznő, hogy látta? Milyen magatartásra lehet egyáltalán elkészülve a művésznőtől? Ő is, de főleg Ágival, hogyan lesz ez?… Rémület! Rémület!

Azt a legszokottabb módszert érezte még legjobban beválónak a kárpitos a kiútra, ha hirtelen durva hangba csap:

– Ugyan, már megegyeztünk, hogy nem mutatkozunk lehetőleg nyilvánosan együtt! Most fölborítod? – fortyogta. – Nem megyek sehová!

Ági semmi gyanút nem fogott:

– Nana! Mit vagy ilyen zabos? Nem jössz? Rendben van. Te mondtad, hogy a házban már úgyis tudják, mi van köztünk. A képedet én most megmutatom neki.

– Mit kell azt mutogatnod? – förmedt újra gorombán a lányra Nevenints, és ki akarta kapni kezéből a képeslapot.

De hát Ági újra nem táplálta a legcsekélyebb gyanút sem. Elugrott babájától a lappal kezében, és hangos kacajjal beszaladt a kapun.

Mert már odaérkeztek közben a házhoz.

Nevenints tehát választhatott a két rossz között. Vagy hagyja a lapot Áginál, és odújában emésztődik: mi lesz fönt, ha a képeslap őrá tereli a beszédet a művésznő és Ági közt? Vagy pedig szalad Ági után, és feltűnést, esetleg botrányt, összeveszést kavar… még rosszabb utólagos kilátással?

Ági már a lépcsőház mélyén, az ötödik lépcsőfokon fordult vissza teljes biztonságban. Onnan süvítette le óvatosan:

– S-ss-s-s! Ide fülelj. Ha nincs magánál még a dög, akkor lejövök hozzád.

Azzal fölszaladt a lift mellőzésével a szobalány.

De hát Nevenints hiába várta kétség, szorongás, rémképek gyötörten Ágit. Nem jött vissza hozzá aznap éjjel.

„Sándor, József, Benedek hozzák el a meleget”! – szól a kikeletről a régi versike.

Hát abban az emlékezetes ezerkilencszáznegyvennegyedik évben valóban jól befűtött egész Magyarországnak a József-nap a német bevonulással.

Nevenints március 15-re könnyű, jól megfizetett munkát kapott egy díszterem fölékesítésével.

Ám a magyar szabadság gyönyörű ünnepségébe belebőgtek a légvédelmi szirénák. Sőt akkor már a rádiók is belevakkantottak.

És aki látta a magyar légitéren áthúzni roppant ezüstsasokként az amerikai és angol bombavetőket minden elhárítás nélkül, akárcsak gyakorlatoznának… bizony megremeghetett a szíve közepe is ettől.

Nevenints kézikocsija nem állott szokott helyén, az udvaron, vagy négy-öt napig. Otthagyta munkahelyét.

A házmesterné fölhasználta ezt az alkalmat. Az óvóhelyről fölhordta a tartalékkádat, a homokzsákokat meg más ilyen légószerszámot, és fölgarmadálta a kézikocsi üresen maradt helyén.

Nevenints ezt észrevette. De hát a háziúr menlevele birtokában ravaszdin azt gondolta: majd ha hazahúzza kocsiját, egyszerűen továbbrakja a légó-retyerutyát helyéről, vagy a kocsit állítja mellé, nem az ő dolga, ha ott már valóban útban lesz az óvóhelyre vonulásnál.

A kézikocsi hazahúzására vasárnap reggel jutott ideje. A szerszámmal, göngyölegekkel rakott kocsi rúdja mellett Nevenints egyáltalában nem a világháború esélyeivel, válságaival foglalkozott. Hanem a maga kis egyéni gondjain merült gondolatokba.

„Az istenfáját ennek a rongy kocsinak! – és szidta magában. – Koccanjak össze érte megint ezzel a randa hisztérikával, a házmesternével, és ne respektálja a háziúr céduláját, akkor csakis a művésznőhöz folyamodhatom!… és ott is kitörhet a gyalázat!”

A kárpitos még mindig nem tudta: hányadán áll a művésznővel?

Ági, amikor másnap este lejött hozzá, elhozta a képes újságot, és csak úgy melleslegesen jegyezte meg:

– Mit féltetted ezt a képet, hogy megmutatom a dögnek? Hisz te már megmutattad neki. Azt mondta legalább, hogy látta már!

Nevenints félájult lett erre a firtatásra. Már nem gyűjthetett hirtelen erőt arra, hogy nyerseséggel dörögje le az ügyet. Maflán makogott csak.

– Mit hápogsz? – vágott rá Ági nagy szemet. – Miért nem szabadna látni ilyen képet akárkinek? Hát azért hozzák ki egy lapban?

Nevenintsnek képzeletén rémképekben pergett le, hogy: ha a művésznő emlékezett a képre, akkor emlékeznie kellett a történtekre is, és ha igen, akkor hogyan vágta ki magát szobalánya előtt?

A szorultság végre segélyötletet sugallott neki, hogy ezt nyögje ki a lánynak:

– Hát nem értettem meg veled, hogy rossz a cikk, a röhögő képemmel? Lekutyateremtettéztek a szerkesztőségben is ezért. Most mutogassam neked?

– C-c-c-c! Ugyan! – legyintett a szobalány, és egészen napirendre tért az eset fölött.

Viszont Nevenints már ott tartott képzelgéseiben és rémledezéseiben, hogy gyanú gerjedt benne azon is, hogy babája így semmit se gyanakszik! Hát talán nincs egyetértés közte és asszonya között?

Most is ezen évődött magában Nevenints, a kocsi rángatása közben, és irtózattal gondolt a lehetőségre: esetleg ma szemtől szembe kell állnia a művésznővel Ági jelenlétében e miatt az átkozott tragacs miatt.

Amikor Nevenints a lépcsőházon át zakatolt kocsijával, idegesebben ráncigálta a szokottnál. Ennek eredményeként a kocsinak oldalt csapó rúdja a lépcsőház falának éppen a föltűnő, pirosra mázolt falában ontott ki egy jókora lyukat.

Nevenintsben meghűlt a vér.

Rögtön elhatározta, amint az udvarra állítja a kocsit, maga ront be a házmesterlakásba, és töredelemmel vállalja a kár teljes elsimítását.

Csakhogy amikor az udvaron zötyögött előre a balra húzó kocsi, a házmesterné már kiugrott a lakásából, és már észrevette a bordóvörös falban éktelenkedő fehér lyukat is.

Iszonyú randa randaliát csapott.

– Gyere ki! Jöjj ki azonnal! – sivalkodta férjének, mint egy vészsziréna. – Tönkreteszi a falat, a házat… oda nézz!… Tovább egy percet sem tűröm itt a kézikocsiját. Az őrnagy úr rendelte el, hogy az óvóhelyről föl kell hordani a helyfoglaló holmit, így a kocsinak az udvaron már nincs helye. Útban van. Figyeld csak, hová állítaná?

A házmesterné az utóbbit már az udvar széléről visongta férjének.

És most már Nevenints hiába járult alázatos magyarázattal a házmester elé is. Az is a fejét rázta:

– Keressen más helyet, Nevenints úr, a kocsinak. Vagy kénytelenek vagyunk mi rendőrrel eltávolítani. A légóintézkedés az első.

– Itt van, olvassa, a háziúr írásos engedélye a ház udvarán a kocsimnak! – tartotta oda Nevenints a céduláját.

– Az sem segíthet! – rázta tovább fejét a békeszerető házmester. – Ha bajt akar? Csak erőszakoskodjék.

– Megkapja a magáét! – fenekedett a házmesterné közbe.

– Ne kiabálj, fiam, és ne fenyegess! Gyerünk be! Nevenints úr majd meggondolja, mit tesz.

– Nem be, hanem föl, az őrnagy úrhoz megyek! – mondta dühtől repedezve a házmesterné. Míg ura a lakásba vonult, Nevenints pedig a sajátjába húzódott, megtanácskozni magával kissé a helyzetet.

Tanakszik-tanakszik-tanakszik erősen.

Keverje bajba, törvénykezésbe nemcsak magát, de a jó háziurat is és művésznőt is ezért a rongy tragacsért? Kössenek ki a házparancsnokkal? A légókörzet teljhatalmú atyaistenével? Az őrnaggyal?

Hová dugja el ezt az átkozott kocsit? Kapja a szekercét, és darabolja tüzelőnek?

Egyszerre a ház előtt az ismerős gépkocsitülkölés bődült meg háromszor. Ez a háziúrnak vagy a művésznőnek szól.

Gyerünk ki elejbök, akármelyik vagy mind a kettő is. Adjuk elő nekik panaszunkat. Döntsenek ők: mi legyen a tragaccsal?

Ezt határozta el gyorsan Nevenints. És kihatolt az utcára odvából.

De ebben a pillanatban fölül, a harmadik emeleti utcai erkélyről Ági édes, éles hangja csengett le a sofőrnek:

– Hallja! Szóljon be a kárpitosnak. Jöjjön föl hozzánk! De azonnal! Azonnal!

Nevenints rohant fel a harmadik emeletre.

Az őrnagy aránylag fiatal, délceg, remek férfipéldány volt. A felesége ijesztően csúnya, sápkóros hölgy, gyógyíthatatlan nyavalyában szenvedett. Egész nap a hencsert nyomta, cigarettázott, kártyát vetett, és olcsó rémregényfüzetek tömegét olvasta.

Az őrnagy annak idején egy kis könyvelési tévedés miatt vált meg a hadseregtől. Ügynökösködött, sőt kupeckodott is. A háború alatt a hadsereg visszafogadta őt keblébe. Majd gyárigazgatóvá lépett elő.

Ritkán öltött egyenruhát az őrnagy. De aznap reggel elegáns civil öltönye helyett egyenruhában, sarkantyús cipőben feszített. Tisztelegnie kellett vasárnap délben hivatalosan.

Sándor lévén az őrnagy keresztneve, előző éjjel alaposan berúgott vidám társaságban.

Amikor a házmesterné rácsöngetett, már megfürdött az őrnagy. Rémesen érezte magát. Legszívesebben visszabújt volna az ágyba. Feje fájt, gyomra émelygett.

Szívesebben kidobta volna a házmesternét, mint végighallgassa.

De hát a házmesterné oly drámai színekkel ecsetelte a kárpitos hallatlan merényletét, amellyel a hadsereg intézkedéseit meggyalázza egy kikeresztelkedett zsidó írásos parancsával… hogy az őrnagyot végül is dühbe gurította:

– Majd ezt én intézem el a háziúrral. Ne avatkozzék, kérem, Juliska, többé ebbe az ügybe! – rendelkezett az őrnagy.

– Hát itt tutultatja már a bérkocsiját a ház előtt. Rögtön elmegy. Tessék elfogni! – tájékoztatta a házmesterné parancsnokát.

És az őrnagy valóban fölliftezett a harmadik emeletre. Ott becsöngetett a művésznőhöz.

Nevenints, amikor Ági betuszkolta a lakásba, közel járt az elaléláshoz rettenetében.

– Hívattak! Nyisd ki bátran a szád. A háziúr melletted van. Én is, a művésznő is odapofázunk az őrnagynak a házmesternére! – súgta Ági, Nevenintset karjától rázva férfias erélyére.

Hát pedig ezt a látványt nehéz volt idegekkel állnia a kárpitosnak, ami eléje tárult.

A művésznő szakasztott úgy hever a pamlagján, mint amikor őt fogadta. Félig ül és félig dől.

Előtte szakasztott úgy a reggelizőasztal, megrakva minden jóval. Ő maga igéző pongyolájában.

De az asztal mellett az őrnagy ül, félelmetes katonai díszruhában. Csüngülüngői fölrakva a mellére.

A háziúr felsőkabátban áll. És éppen így szól:

– Remélem, őrnagy úr, kérlekalássan, személyi összeköttetésünket nem érinti az, ha hivatalos minőségben nem értünk egyet. Szerintem nem tartunk ott, hogy én a saját házam udvarán azt ne helyezhessek el, amit jónak látok. Legföljebb hát olyan helyre tesszük a kérdéses tárgyat, ahol nem zavarja a légóintézkedéseidet. De nekem megbocsátasz. Fontos ülésem van. Távoznom kell.

Az őrnagy a háziúrnak nem a szavai tartalmán, hanem pökhendi hangján sértődött meg katonatiszti, parancsnoki és éjjeli kimaradástól érzékenyebb önérzetében. Így szólt:

– Attól félek, hogy egész sor kellemetlenségnek vagyok kénytelen kitenni téged. Azon kezdve, hogy a kérdéses tárgyat azonnal, karhatalommal távolíttatom el az udvarról, és téged meg a tárgy tulajdonosát ellenszegülésért előállíttatlak!… Nos?

– Ennek viszont súlyos jogi következményei lehetnek! – mondta ridegen a háziúr, és kemény pillantást cseréltek az őrnaggyal, majd a háziúr enyhítésül gúnyos mosolyt engedett vonásaira, és ezt fűzte hozzá:

– Most elrohanok mindenesetre, míg szabadlábon hagysz!

– Ne veszekedjenek! Könyörgöm! Parancsoljon, őrnagy úr, ebből a felülmúlhatatlan étvágygerjesztőből! – töltött a művésznő az őrnagynak ugyanabból a sárga nedűből, mint a kárpitosnak töltött volt. Aztán a még kötekvő kedvében késlekedő háziúrra rászólt: – Te pedig menj már, fiacskám, arra a fontos ülésre! Ne mérgesítsd el ezt az ügyet. Majd mi, az őrnagy úrral, kiegyezünk.

– Tegyétek ezt! Szervusztok! – búcsúzott ezúttal végérvényesen Gara méltóságos.

Ági pedig szó szerint el-ellökdöste Nevenintset a távozó háziúr mellett, ezt mondva neki:

– Nanana, eredj! Ki akarnak hallgatni!

– És maga ne engedjen, és ne féljen, Jancsi! – buzdította Nevenintset a háziúr. – A kocsijának eltávolítása egyszerű, magántulajdon elleni erőszak bűntette, magyarul rablás és hivatali hatalommal való visszaélés is egyben!

– De Dini! Megőrültél? – ugrott fel a művésznő. – Ne vegye komolyan őt, őrnagy úr! Menj már!

Az őrnagy fölényes mosollyal csak ennyit válaszolt:

– Szörnyen megjárhatja! Miben bízik?

A háziúr maga után most csapta be, föltűnően, az ajtót.

Az őrnagy poharához odakoccant a művésznőé, és ittak:

– Na, maga kis delikvens! – vette észre ekkor az őrnagy Nevenintset. – Vajon megéri magának, hogy esetleg dutyiba kerül a szekeréért?

– Dehogy, őrnagy úr! – rémüldözött Nevenints. – De hol tartottam volna a kocsimat? És hova is vinném? Azt se tudom. Hacsak föl nem aprítom a tűzre.

– Azt utoljára hagyhatja! – kedélyeskedett az őrnagy. – Csak innen el kell raknia az udvarról.

– Őrnagy úr! – kottyant bele ekkor Ági. – Hát ez a maflaszerzet nem nyitja ki a száját az igaza mellett. A kocsi egy kárpitosnak életszükséglet. És nemcsak ő, hanem a vici és minden szegény ember, a nyilas testvérek mind használják a kocsiját. A tegnapelőtt is a körzetvezető úr két ingyen mozijegyet adott neki azért, mert a szegény nyilas párttagoknak ingyen kölcsönzi a kocsiját. A házmesterné? Rosszindulatú, kényelmes és úrhatnám szegényember-gyűlölő!

– Ebben van valami! – bólintott Amurszky Vera is az őrnagynak. – Végtére farakások is állnak az udvaron, hordók is… csak a kocsival legyen kivétel?

Az őrnagy kissé gondolkozott. Majd Nevenintsre nézett, és őszinte nevetésre fakadt.

– Hát hallja, maga, kárpitosmester, az nem elveszett ember, akit a hölgyek így támogatnak. Mivel babonázta meg maga így őket? Tanulni szeretnék magától.

Nevenints csak idétlen fintort vágott a kedélyeskedésre. Jobb szeretett volna már három emelettel lejjebb lenni ebből a kínos tárgyalásból.

– Jó gyerek Jancsi, és ellene a házmesterné igaztalan áskálódik folyvást! – nyilatkozott a művésznő.

– És maga, galambom, úgy nézem, még inkább Jancsi-párti! – somolygott az őrnagy Ágira.

Mire Ági hirtelen, elszántan hadarta:

– Minek ne valljam be az őrnagy úréknak, hiszen a házmesterné, csaplárosné úgyis terjesztik a házban, hogy nekem vőlegényem Jancsi, és már megegyeztünk, hogy egybekelünk!

– Úgy, úgy? Hát fogadják szerencsekívánatomat! – kacagott az őrnagy. – És az ugyan vacak nászajándék tőlem, hogy visszakegyelmezzük az udvarra a kézikocsit, de fogadják ezt el tőlem. Majd én elintézem Juliskával hivatalosan.

– Köszönöm!

– Köszönjük! – hangzott egyszerre Nevenints és Ági szájából.

Nevenints mindvégig hüledezően figyelte a művésznőt. Sőt, szinte odaragadt rá a tekintete, mintegy nem tudott neki hinni, hogy a művésznő is elfogulatlan, kedvesen mosolyog és helyesel Ági vallomása után Ágira is, Nevenintsre is.

– Gyere most már! Mi végeztünk! Hagyjuk az őrnagy úrékat.

Ági rángatta magával a szobából Nevenintset kifelé. De az ajtó mögött, a süppedő perzsán, visszarántotta az ajtóhoz, hogy behallgatózzanak a másik párra.

– Micsoda újabb vicce van? Vagy most már ezek is kihagynak? – érdeklődött a művésznő az őrnagytól.

– Hallotta Churchillről?

– Attól függ!

– A jó Isten hívatja őt és Hitlert, mert már unja a vérontást a földön. Hallotta?

– Hallottam! Remek! – hahotázott a művésznő, majd hirtelen elkomorodó arcocskával, kissé hanghalkítva fordult az őrnagyhoz:

– De most mondja mégis, maga katona, törzstiszt, mint lehet mérlegelni a helyzetet? Ez után a mai harctéri tudósítások és beismerések után, megnyerhetik-e még ezt a háborút a németek?

– Hát nézze, művésznő, nekem nem volna ugyan szabad nyilatkoznom, csak derűlátóan, mint most mondják! – felelte az őrnagy, és látszott, hogy körülbelül minden második agyába surranó mondatát kiselejtezi óvatosságból. – Egy biztos! A németek még nagyon erősek. Végletekig húzhatják el ezt a háborút. És talán kicsikarják az egyezkedést az Egyesültekkel.

– Hol van ez már a Hitler kezdetben való fölényes bizakodásától?!

– Hát igen! – biccentett fanyalgóan az őrnagy.

– És mi van a csodafegyverrel? – érdeklődött Amurszky Vera. Aztán az őrnagy csüggedt legyintéssel így folytatta:

– Most én mondok egy rövid viccet a csodafegyverről magának.

– Nos?

– Megtalálták! Ez mindent megold, és a németek kezére játssza a győzelmet.

– Ne mondja! Halljuk!

– Ez Göbbels írógépe. Ez a csodafegyver!…

– Na! Még egy kicsit ebből a remek italból. Nem remek?

– Kitűnő, tényleg! De tisztelgésemnél nem tudok majd vigyázzban állani.

– Hát egy picikét!

– Na egy kicsit, kicsit, kicsit!…

A művésznő itt felöltötte komolyabb képét, és így szólt:

– Tudja, mit mondok? Könnyű ezeknek a nagyoknak, akik mögött akkora hatalom és százmilliók állanak. De ilyen kis országnak az államférfia igazán nagy, mint Magyarországé. Lebutázták ezt a Kállayt és lecsirkefogózták. Most, lássa, kipakliz mindent, Magyarország az idegen menekültek menedéke, és azt hiszem, Churchill leülne a földre sírni, mint a taknyos gyerek ott, ahol a mi államférfiaink játszva kivágják magukat a csávából. Tudok egy csodaviccet Kállayról.

– Nos?

– A semleges követek már roppant idegesek, hogy végre valahogy eligazodjanak a magyar kormány álláspontja felől, hát sarokba szorítják Kállayt, a miniszterelnököt. Erre Kállay őszintén nyilatkozik. „Ide figyeljetek: én magam és Keresztes-Fischer, a belügyminiszter angolbarátok vagyunk, bevalljuk, de én és Reményi-Schneller pénzügyminiszterem, mi németbarátok vagyunk…”

Az őrnagy kitűnően mulat a viccen. Majd elgondolkozva kissé elszólja magát:

– Hát nekünk, magyaroknak, nehéz megúszni ezt a fölfordulást sikerrel. Mert az is keserves tapasztalat, hogy amilyen jól tudnak harcolni a németek, éppen olyan végletekbe tudnak összeomlani.

– Dini szerint már napokra vannak ettől! Azért olyan hetyke ő! – mondta a művésznő.

Míg legnagyobb meglepetésére az őrnagy nem kezdett tiltakozásba. Komor képpel, bár mosoly fintorával dünnyögte:

– Még ez is lehet!

Az ajtónál Ági meglökte Nevenintset:

– Figyelted? Ezek szerint a németeknek kámpec.

Ebben a pillanatban búgni kezdett a telefon.

Hogy?… Nem értelek!… Beszélsz hangosabban?… Nem mersz?… Igen?… Borzalom!… Várom, várom!

Amurszky Vera gyönyörű arca színtiszta hüledezés és döbbenet. Vadul fújdos bele a telefonkagylóba. Végre fölfedezi, hogy az őrnagy is ott ül és kérdezi:

– Mi az? Mi történt?

– Csekélység! – szólt drámailag. – A németek, míg Horthyt a főhadiszállásra csalták, bevonultak hozzánk. Ma hajnalban szórták szét a gyanútlan határőrségünket. Már itt vannak Budapesten. Szedik össze a politikailag számottevő egyéneket… Dini el akar lógni előlük!… ide sem jön többé!

– Hát ez várható volt! Sőt érthetetlen a németektől, hogy eddig nem tették meg! – mondta látszólag csekély izgulattal az őrnagy.

– Magának személyileg mit jelent ez? – firtatta a művésznő.

– Nekem? Magam sem vagyok tisztában! – vallotta az őrnagy. – Ezek után kell tájékozódnom. Legföllebb ez a tisztelgésem már tárgytalan.

– Értem! – bólintott a művésznő.

Aztán, mintha valahogy azt várta volna, hogy az őrnagy felugrik, és rohan értesülésekért, de mert nem teszi, csak ül tovább, összeráncolt szemöldökkel, a művésznő szintén töprengésbe kezdett:

– Kiszámíthatatlanok a következmények! – motyogta magának az őrnagy.

– Tudja mit? Maradjon nálam ebéden. Elsőrendű ebédünk lesz. És Dini telefonon értesít ide, mi történik. Bízza őrá. Rém eszes és mozgékony ő. Hamarabb kiszimatol mindent, mint egy hadsereg összes földerítői.

– Hát várjon csak! – gondolkodott az őrnagy. – Ez az egyenruha rajtam most vagy előnyös, vagy hátrányos. Inkább levetem. Különben is szólnom kell a feleségemnek, hogy nem ebédelek itthon. Most lemegyek és visszajövök.

– Helyes! – biccentett a művésznő. – De biztos?

– Okvetlen.

– Ezt a csöppet még igyuk ki. Idegcsillapítónak is jót tesz! – emelte fel poharát a művésznő.

– Egészségére, művésznő! – akart koccintani az őrnagy.

– Ne művésznőzzön engem! Ez oly rideg dolog! Verának hívnak, és maga Sándor! Pá, Sándorkám!

– Pá, Verácska! – ütötte még egyszer poharát a művésznőéhez az őrnagy.

Az ajtóból pedig hanyatt-homlok ugrottak el, és nyomultak a konyhába a hallgatózók, amint az őrnagy csengve-bongva távozott.

– Puff! – mondta Ági megrökönyödve. – Mégis a németek győztek, ha megszállnak. Ezek sem tudták.

– Na! Ez olyan! – szólt a kárpitos. – Akár valakivel mint barát együtt verekszel egy harmadik ellen, és hirtelen leken neked egyet. A magyar határ Németország felől meg se igen lehetett erősítve. Könnyű volt nékik betörni.

– És itt annyi a barátjuk!… Mi lesz most? – találgatta Ági.

– Olyan gyalázat tör ki itt, amilyen sosem volt! – jósolta Nevenints.

Minden és mindenki szempontjából lehet figyelni az élet kavargását.

A kézikocsi egyelőre újra biztonságban maradt az udvar sarkában.

Míg körüle, az élőlények elsői, az emberek közösségében, megkezdődött a rémségek vad viháncolása.

Néhány nap múlva már nem légógyakorlatra, hanem föld- és eget remegtető dördülések, szirénabömbölés és rádióüvöltözés közepette rohant le a ház az óvóhelyre.

A kézikocsi valóban eléggé a le- és fölrohangálás útjában állott. De hát most már nemcsak a helyettes házparancsnok, hanem a valódinak is oltalmában állott ott.

Az őrnagy hivatalos meg hódolói minőségben is mindennapos látogatóvá lett a művésznő lakásán. Pótolni akarta az ismeretlen helyre távozott kormányfőtanácsost.

A művésznő erkélyéről nézték a vész lefúvása után az amerikai bombavetők szörnyű munkájának eredményét, a csepeli és Soroksári úti gyárak és főleg olajfinomítók felől az eget sötétítő, borzalmas, fekete és piszkossárga füstgomolyagokat.

A Weinberger családon akkor már sárga csillag rikított. Úgyszintén a műterembeli szegény zsidóasszonyon és lányán is.

A házmesterné kiutasította őket az óvóhelyen addig elfoglalt helyükről a pincegádorba. Onnan, hogy ne lökdöstessék magukat a ház többi lakójával, inkább feljöttek az udvarra.

Ott ültek éppen a kézikocsin, suttogva, szepegően, amikor a házmesterné újra rájuk csapott:

– Hogy mertek feljönni légiveszély alatt? Tessék az óvóhely lépcsőjére húzódni le!

Az egész házból csak egyetlen lakó volt elég vakmerő, hogy tüntessen a szerencsétlen csillagosok mellett.

Andorffy, a zeneművész.

Tanítványa, a házalóék lánya mellé ült a kézikocsira.

A házmesternére rászólt:

– Az óvóhelyről fölzavarja nagysád őket, innen lezavarja őket?

– Rendelet! Nem én hoztam! Zsidók nem tartózkodhatnak a rendes lakóknak fenntartott helyen! – sziszegte szúró pillantással a házmesterné. – Zsidók, zsidók!

– Emberek ők is azért! – vélte Andorffy.

– Magának! – vakkantotta fenyegetően a házmesterné. – Csak bajba ne keveredjen értük.

– Bízná ezt rám, édes angyalom! – felelte a zenész megvetőleg.

És tényleg ő volt újra az, aki még egy ízben szó szerint csattanósan jelét adta, ugyancsak a kézikocsi tanúskodása mellett, egyéni tiltakozásának a házból a sárga csillagosok védelmében.

Aznap jelent meg a falragasz, és vartyogták a rádiók, hogy a zsidók csillagos házba tartoznak áthurcolkodni.

Weinbergerék társzekeret fogadtak. Az költöztette el őket a csillagos házba.

Amikor már a kocsirakományt fölrakták a társzekeresek, a csapszékből nyalka nyilas egyenruhában a körzetvezető bújt elő.

Kozák kísérte az ajtóig. Őrajta is fekete-zöld, vadonatúj egyenruha feszült, és csizma ragyogott a lábán.

A körzetvezető, megpillantva a társzekér mellett idegesen topogó óriás Weinbergert és nejét, rájuk ordított:

– Hogyhogy? Mi ez? Mi ez? Zsidók állanak, és emberek rakodnak nekik? Lerakni! És visszarakni! Zsidók! Tessék!

Weinberger és felesége, rémült szemmel, már támolyogtak volna a kocsi elé. De szerencsére a fuvaros fordult könyörgőleg a pálcáját suhogtató nyilasvezérhez:

– Kajlinger úr! Ne tegyen tönkre engem! Két fuvarom van még. Hogy bírjam az idővesztegetést, itt, ezekkel?

– Hát rendben van! Csak magáért! – biccentett a körzetvezér. – De meg ne tudjam, hogy zsidók helyett dolgozik itt valaki. Ez a kézikocsi kinek áll itt a ház előtt?

Kozák ott röhögött a kocsmaajtóban a jeleneten:

– Nevenints Jancsi kölcsönzi ezeknek a koszosabb zsidóknak a ház tetejéről! – tájékoztatta a főnökét.

– De gondoskodj róla, testvér, hogy ne segítsen nekik! Rakodjanak, és húzzák el maguk. Tanulják meg a munkát! Itt maradnék. De muszáj elsietnem. Kitartás!

A körzetvezér elpályázott. Kozák pedig vigyorogva visszavonult a fröccséhez, a csapszékbe, egyelőre.

Andorffyt harmadszor hívták be aznap a hadsereghez.

Irtón dühöngött. Anyagi romlásba és erkölcsi züllöttségbe döntötte őt a katonáskodás. Tanítványokat vesztett el itthon, és a szolgálatban delirium tremensbe itta magát az undortól. Keze reszketett már a hangszerén néha.

Éppen előhúzta, kirázta, kikefélte, folytonos káromkodás, átkozódás közepette tüzérzászlósi egyenruháját.

A SAS-behívó ott hevert a szoba szőnyegén. Kis gyűrődés, kis tépés látszott rajta, ahogy Andorffy átvételekor dühében összemorzsolta markában és a földhöz vágta.

Most hajolt le érte, és vizsgálta meg újra.

Csoda, hogy a hivatalos papírlap lobbot nem vetett a kezében attól az őrjöngéstől izzó pillantástól, amivel Andorffy rátekintett.

Ezenközben a ház ormáról rémes üggyel-bajjal Nevenints és a félkegyelmű Muki, az utca mindenese költöztette lefelé a házalóék kevés holmiját.

A balra húzó kézikocsit már félig megrakták. Most hurcolták le a házalóné lányának kopott pianínóját. Egyetlen kincsét, reménységét, vigaszát.

A lány szintén segített a pianínó lehozatalánál Nevenintsnek. Lent az utcán arra kérte a kárpitost:

– Ezt csak fölállítva szabad vinni a kocsin, kárpitos úr. Vigyázzunk rá nagyon!

– Jó, Sárika kisasszony. Vigyázunk! Gyerünk, Muki, emeld csak óvatosan! – szólt a hülyének. – Emeld csak!

Ebben a pillanatban Kozák bukkant elő a csapszékből. Sőt mögötte a szép csaplárné is.

Kozák fején egyszerre ragyogó ötlet cikázott át. Így adott neki hangot, a csaplárnéhoz fordulva:

– Nem tud eléggé nyomoronc lenni egy zsidó, hogy kétszer annyija ne legyen, mint egy kereszténynek. Ilonka mennyire szeretett volna zongorázni tanulni! És nem engedhették meg maguknak! Ez a zongora itt marad!

– Mit akar? Ne cégérezzen bennünket – rázta fejét a csaplárné.

De Kozák már előreugrott az utcára, és mielőtt Nevenints meg Muki megragadhatták volna a pianínót, eléjük állott:

– Te Jancsi! Internáltatni akarjátok magatokat a zsidókért?

– Miért? – ámult Nevenints.

– Mert a körzetvezető úr itt az imént a másik zsidó pereputty költöztetésénél megparancsolta: zsidóknak költözésnél segíteni nem szabad! Dolgozzanak csak! Rájuk fér! Keresztény nem szolgálhatja ki őket semmiben, semmikor!

– Na? Emeljük? – sürgetölőzött Muki, a félkegyelmű, egyedüli ember az egész utcán, aki lerakodás utáni pálinkájával és nem a körzetvezető hatalmaskodásával törődött. Dühösen villant a szeme Nevenintsre, amikor az rászólt:

– Várjál!

– Mit várjunk? Tegyél Kozákra! Menj Kozák, a…! – ki is mondta, hogy hová: – Dolgozzunk!

A félbolond berzenkedése a nyilas vitéz ellen derültséget keltett. A ház ablakából, az erkélyekről, az utca túlfeléről is, a járókelők is odafigyeltek a szóváltásra.

Kozák megtorlásul egyszerűen hatalmasat rúgott Muki ülepébe. De azután nevetségessége miatti ingerültséggel ordításba fogott Nevenintsnek:

– Hazudok neked? Ki hallotta itt, mit mondott a körzetvezető? Hallotta, nagysád? Hallotta, kisasszony?

A kocsmárosnét hívta Kozák első tanúnak, de annak kínos volt ez a jelenet:

– Hagyjon ki engem ebből! – rázta meg vállát, és vissza akart húzódni a csapszékbe.

Kozák azomban tettlegesen visszatartotta:

– Hát tetszett hallani vagy nem? Engem tetszik pácba hagyni itt a zsidókért?

– Hallottam! Úgy van! – vallott erre a csaplárné.

És fentről, az ablakból a szabóné tanúskodott meg a lánya is.

– Csakugyan! Ezt rendelte neki a vezető!

– Na lásd! – villogott Kozák Nevenintsre.

Nevenints zavarban leledzett. Sajnálta a zsidólányt. Fájlalta a helyzetet. De hát kisebb embernek érezte magát, mintsem a körzetvezetővel, sőt a ház és utca közhangulatával kikezdjen.

Ránézett a halálra váltan, kéztördelve topogó házalónéra, és nyakával meg szemével is, kézmozdulattal is jelezte teljes csüggedtségét: ő már itt nem segíthet!

Csakhogy közben a zsidólány a Kozák merényletével még nem is jött tisztába, csak azt vette tudomásul, hogy Nevenintset feltartja Kozák, a nyilas ellenség, hát gondolta: fölhasználja ezt a kényszerű haladékot arra, hogy elbúcsúzik Andorffytól, mesterétől, aki eddig elég bátor volt zavartalan közösködni zsidókkal.

Andorffy, kezében a SAS-behívóval, hallja, hogy kopognak az ablakán, az utcáról. Megpillantja a zsidólányt. Mintha sejtené, hogy szüksége van rá odakünn, int a lánynak, hogy: várjon, majd kijön!

És Andorffy, minthogy neki csak az udvarra nyílt ajtója, kijött a kapun az utcára:

– Csak el akartam búcsúzni! Nem háborgatom magát – szólt a zsidólány, és kezelt Andorffyval.

Andorffy azonban észlelte, hogy valami nem rendes dolog zajlik itt. Odafordult a kárpitoshoz:

– Mi az? Mi van itt?

– Kozák testvér azt mondja, nem szabad zsidók hurcolkodásánál keresztény munkát igénybe venniök! Internáltat, ha segítünk!

– Valóban? – kérdezte Andorffy Kozáktól.

– Mi az, hogy valóban? – felelte Kozák. – Keresztény nem végezhet munkát zsidónak!

– Ez, kérem, csak háztartási alkalmazottakra vonatkozik egyelőre. Zsidók tulajdonában még X. üzem, üzlet, iparvállalat működik, keresztény alkalmazottakkal! – felelte Andorffy.

– Elég baj az! De itt, ebben a körzetben már ez nincs! Nem is lesz! A körzetvezető úr beszüntette! – jelentette ki Kozák.

– A maga körzetvezetője nem előzheti meg és nem szüntetheti meg az országos törvényeket. Mert ez hatalmaskodás, és eszerint lehet eljárni vele szemben! – nézett eréllyel Andorffy a csibész szeme közé. Majd Nevenintshez fordult: – Csak bátran! Segítsenek! Rakodjanak!

Nevenints elhalványult. Andorffy mellett állott közvetlen, hát súgta neki:

– Merjek én ezektől…

Andorffy látta, hogy tőle függ most, vajon egy ilyen kisembert martalékul vet-e a nyilasok bosszújának? Megértette helyzetét, és bár látta, hogy Nevenints már gyürkőzni kezd a rakodásnak, rászólt:

– Hagyja! Igaza van! Magát könnyebben kikészíthetik ezek a haramiák! Majd én segítek. Fogja a kabátomat!

Andorffy gyorsan levette ujjasát, és Nevenintsnek a vállára dobta.

Muki, a félkegyelmű értette a dolgot. A lényeg nála az volt, hogy lezajlódjék a munka, és hozzájusson a pálinkájához:

– Hü, hü, hü, ganéjankó! – mutatott fügét Kozáknak.

– Te nem félsz, Muki? – mosolygott Andorffy a hülyére.

– Fél a fene ettől! – válaszolta Muki.

De hát ez már több lett, mint amit Kozák viharverte, sok fordulatú jelleme is kibírhatott.

A közönség körében is hallatszott itt-ott vihogás.

Ha ezt szó nélkül tűri el, akkor vége minden talajgyökeresi, dacos téglahordói, harcosi, rémuralmi tekintélyének a negyedben.

– Az anyád! – rivallt a hülyére. – Látszik, hogy csak a színtiszta tébolyult az, aki ezeket az ország-világ csapásait, a zsidókat támogatja még! Kirázlak abból a rongyos nadrágodból!

– Jó, jó! – a félkegyelműt esetleg elagyabugyálhatta volna Kozák, de a kettő között állt a zenetanár. És az csak szó nélkül arra farolt, Kozák és Muki közt, amerre Kozák elérhette volna Mukit, aki változatlan röhögött.

Most vett hirtelen új fordulatot a jelenet.

A zsidólány körülfigyelt, hogy a környezetnek csak egy része találja mulatságosnak a helyzetet. Másik része fenekedően, morogva árulja el állásfoglalását Kozák mellett és Andorffy ellen.

Hát a legrosszabbat cselekedte, tiszta önfeláldozásból a zsidólány, amit tehetett.

Odaugrott Andorffy elé és könyörögte:

– Miattunk ne tessék!… félek, hogy…

Kozák, minthogy Mukin nem tölthette ki mérgét, hasonló áldozatául jónak rémlett a zsidólány is neki:

– Féljen is, randa zsidó rifke! – rikkantással megkapta a zsidólány karját, és elpenderítette.

Abban a pillanatban Andorffy, minden szöveg nélkül, egy akkora pofont mért a Kozák képére, hogy az félfordulattal és két tenyerét maga előtt tartva, nekizuhant a falnak.

Botrány, terefere, vita, szélsőjobb, szélsőbal, küzépúti véleménynyilvánítás… Hát az fölcsapott alaposan az eset körül az utcában.

Az esemény magvában azonban az maradt, hogy a házalóékat elköltöztette Andorffy zenetanár, Nevenints kárpitosmester és Muki, a félnótás csavargó a csillagos házba zavartalan.

Kozák bődületes fenyegetéseket hallatott, és elrohant a nyilasházba, megtorló csapatokért.

Visszavágni nem kísérelte meg Andorffynak, mert az a pofon, amit kapott tőle, még a csaplárnét is meghökkentette, pedig ő aztán edzve volt, és értékelni is tudott az ütlegek terepén.

Andorffy aztán, a költöztetői tisztét ellátva, hazajött, és a kapuban a következő szóváltást bonyolította le a házmesternével:

– Tanár úrnak beküldtem a vicinével a SAS-behívóját. – Meg tetszett kapni?

– Meg!

– De az istenért, tanár úr, bevonulás előtt tetszett rendezni ezt a zsidómentést, és egy nyilas testvérünkre kezet emelni? – sápogta a házmesterné.

– Emelniii! Mi az, hogy emelni? – szólt Andorffy… – Belemásztam neki úgy a pofájába, hogy nekiment itt a falnak…

– Hát azért most le is fokozhatják. És ezek itt a kocsmából megrohanják. Már négyen gyűltek össze.

– Ide figyeljen, nagysád! – mondotta Andorffy. – Egy országnak törvényei vannak, és a hivatalos kormányzat felelős a betartásukért. Én csak a törvényt tartottam meg betű szerint. Magyar törvény eddig tudtommal nyilas körzetvezetőt vagy párttagot nem ruházott fel olyan hatalommal, hogy áthághassa magát a törvényt, és útonállóvá, rablóvá aljasodjék. Én mint ember és mint katona is, egy útonállót, nem egy nyilast lakoltattam meg, amikor tetten értem egy hölgy bántalmazásán és egynéhány adófizető, munkájából élő magyar polgár fölött való, jogtalan önkényeskedésén. Ha a kocsmából egyik is kidugja a pofáját, és az utamat keresztezi, akkor lelövöm, mint a kutyát. Súgja meg ezt nekik! A lakásom kulcsa Mari néninél van. Isten vele, kedves nagysád!

Ezzel Andorffy lakásába vonult vissza, ott csomagolt. Majd fölöltötte egyenruháját, és a revolvertáskájába csúsztatta ismétlőjét, amit máskor a kofferjében szokott hagyni, mert nyomta az oldalát.

Nyugodtan bezárta a lakást, mire a megrendelt taxi odaért a ház elé. Nyugodtan beszállt abba, nyugodtan elhajtatott az állomásra.

De már a parancsnokságán nyugtalanul jelentkezett szolgálattételre, mert ott azt tapasztalta, hogy a katonák közül, különösen az az elem, amit a régi hadseregnek rendszabálya nem is nevezett katonának (bár egyenruhában járt, igaz, kizárólag a harctér mögött…), hanem csak „alakulat”-nak, hát ez az egyenruhás „alakulat” már nem a magyar hadsereg szabályai szerint tisztelgett, hanem a klasszikus római, illetve németes, illetve nyilas tenyérlendítéssel.

Ezzel szemben Kozák, amikor a nyilasházban a körzetvezetőt nem találta, és így két nyilas társát hozta magával, azokkal ült be a csapszékbe, a „Menyecské”-be, azt állította utólag, bárkivel beszélt, hogy: Andorffy, a zenetanár, gyorsan megszökött hazulról, míg a fegyveréért ment a nyilasházba, hogy megfenyítse.

Na hiszen! Akadnak eseményátírások a legkomolyabb, leghitelesebb történelmi munkákban is. Ott kezdődik a baj, amikor már csak a hamisítások közt akadnak elvétve hiteles adatok is.

Ez a történet ragaszkodik ahhoz, hogy a balra húzó kézikocsi a főhőse.

Tehát, ha a világot a legbődületesebb események is forgatják föl fenekestől körüle, ezek csak annyiban folyhatnak be a kézikocsi történetébe, amennyiben sorsába közvetlen tényleg befolynak.

A politika erénye az, ha pontosan a világkonjunktúra szerint tájékozódik. A művészet nem tűr kitérőket, köpönyegforgatásokat, mert akkor kontár fércmunkát végez.

Vér, verejték, borzalmak, az Emberi Lélek példátlan, állatinak sem minősíthető elfajulása járta viháncát a földgolyón.

A kézikocsival azonban semmi említésre méltó nem történt aztán.

Mind egy nyári éjszakáig.

A telehold kinek ábrándos, kinek rémes, kinek gyönyörletes, kinek babonás fénye áradt az elsötétített fővárosra.

Az Andorffy lakásából zongorajáték hangzott ki a nyitott ablakon. De nem a zenetanár zongorázott, hanem nővére. Jelesen húga, és a nénje hallgatta.

A zenetanár a harctéren harcolt ütegénél. Néhány napos szabadságán intézte el, hogy az előnyomuló szovjet hadsereg és a romániai zavarok elől menekült hozzátartozóit jó papírokkal magánál elhelyezze.

Bár szembeszökött, hogy a barna, hosszú képű zenetanárnak hogyan lehet két ilyen kerek képű, szőke édesnővére?

A harmadik emeleti erkélyen szintén két ilyen különös rokon társaságában beszélgetett a művésznő meg az őrnagy a gyönyörű holdas estben.

Úgyszintén az árja-párja tanáréknál is húzódtak meg ilyen menekültek.

Tele volt Buda ilyen menekülttel, Nyugatra tartó, ideiglenes lakókkal. Az őrnagy felesége is Nyugatra költözött a kiürítési felhívás kapcsán, rokonaihoz.

Valamivel tíz óra előtt Ági lejött Nevenintshez.

Ó, most már szabályos engedéllyel, a vőlegényéhez. Egészen rendellenes meleg volt az éjjel.

Nevenints eloltotta lakása villanyát, kinyitotta ajtaját az udvarra, és kiült cigarettázni a kézikocsijára. Itt találta őt Ági.

– Te – kérdezte Nevenintstől. – Innen a sötétből nincs rés, amin beleskelődhetnék valaki tehozzád?

– Nincs! Miért? – érdekelte Nevenintset.

– Gyere be! Húzd be az ajtót!

Nevenints engedelmeskedett. De akarta tudni:

– Minek sietsz? Nem érünk rá bemenni?

– Zárd be az ajtót! – vezényelte Ági. Aztán ő maga fordította rá kétszer a kulcsot az ajtóra, és a kezében hozott divatüzleti, kis szatyorrá alakított papírzacskó mélyéről egy tégla alakú dobozt vett elő. – Ezt akarom neked megmutatni! – tette az asztalra.

– Mi van benne? Drágaságok? – becsülte meg első pillantásra Nevenints a kazetta tartalmát. De egyidejűleg ábrázata baljóslatúvá, riasztóvá vált Ági számára.

– Mit, mit, mit nézel úgy rám, mint egy gyilkos? – mondta Ági. – Én is bánom már, hogy magamra vállaltam ennek az őrzését. De olyan rimánkodást, ájuldozást, sírást, amilyet Weinbergerné művelt nekem ezért a dobozért, te sem bírtál volna ki.

– Ezt én nem szeretem! Ássák el maguknak. Mit kellünk ehhez nekik mi? – vallotta röviden Nevenints.

– De csak bennünk bíznak! A testvérük vidékről, a sógoruk itt Pesten ezt a néhány ékszert kuporgatták össze, és ők is húsz évig talpaltak az üzletükben, hogy megszerezzék, ami az övék a kazettában. Ideadta Weinbergerné a kulcsát is: nézzem meg, mi van benne, és tegyem el neki. Nem lesznek háládatlanok!… annyira, annyira, hogy elfogadtam tőle. Most aztán hova dugjuk el?

– Azt a hétfelséges nemjóját! – fakadt ki a harag Nevenintsből. – Sodorj bele minket a bajba!

E párbeszéd végeztével mégiscsak valami gyakorlati megoldásra kellett térni a kazetta elhelyezése felől.

Előzetesen mindenesetre megszemlélték, mi van a bádogdobozban.

Kicsikét elhűltek. Nehéz aranyláncok, gyöngysor, aranyórák, gyűrűtömeg, drágaköves melltűk, szikrázó, ékköves fülbevalók, nehéz karperecek csinos tömegét tartalmazta a doboz. Meg két tekercs Napóleont.

– Én tán egyet javallok! – mondta Nevenints. – A kocsim alatt kijár egy keramittégla. Ez a kazetta pont akkora. Alárakjuk. Ki keresi ott? Kiülünk, te figyelsz, én szépen temetést rendezek ennek a kazettának.

– Jó! – helyeselt Ági. – Ennél jobbat nem is lehet kitalálni. És nézd! – fűzte hozzá, mielőtt kimentek. – Mi lesz ezekkel, ki tudja? Nekem azt mondták: aki majd jelentkezik közülük a dobozért, az tudja darabról darabra, mi van benne. Ebből tudhatjuk, hogy az illető tulajdonos. Ha más, akárki akármikor követelné rajtunk az ékszereket, dobjuk ki csak bátran. Ne tudjunk semmiről. Legyen inkább a mienk!… ezt mondta nekem Weinbergerné. Erre fogadtam el a dobozt.

Hát a balra húzó kézikocsi tanúskodott csak aztán egyes-egyedül a kincsek elásásánál.

Ági rajta ült. Nevenints egy lapos vésővel működött. A fölösleges földet a keramitkocka alól, majdnem szükségtelen óvatossággal, leeresztették a vízvezetéken, az árnyékszékben.

Amikor már bent feküdtek együtt, a rádiók ordibálni kezdtek, a vészszirénák bőgni. Az óvóhelyre kellett rohanni.

De hát, tekintve, hogy a Vár alját alig érte még bombatámadás, az őrnagy belenyugodott, hogy a földszinti lakók lakásukban maradhatnak a légiveszély alatt.

Nevenintsék tehát ágyukból figyelhették, hogyan népesül meg az udvar rosszkedvű, álmos lakókkal. De hát a kutya se sejti, mit rejt a kerülgetett, tereferéző lakóktól megült kézikocsi alatt egyik keramitkocka.

Nevenints és menyasszonya éppígy feküdtek együtt az ágyban. Csakhogy akkor már csípős, őszi szél dudált, huhogott a kéménylyukakban.

A kocsmába Kozák és két nyilas társa a szerencsétlen Weinbergert lökdöste be.

A kocsma zárva volt az utca felől. Mert csak megszabott napokon árultak már szeszt. Vendég nem volt benne. Azaz Vicispán horkolt a fal mellé állított három széken.

Ugyanis őrá bízták addig az üres csapszék őrizetét, amíg Weinbergert elhozták taxin a nyilasházból.

Weinbergert azért hozták ide az utcába, mert a nyilasházban már kiverték, kidögönyözték a boldogtalanból, hogy egy pinceraktára tele van textillel és a pince wertheimkulcsát a volt takarítónéjuk őrizetére bízta. Ezt az asszonyt megrohanni és a kulcsot elvenni tőle, nem találták célravezetőnek a nyilas pribékek. Sokkalta egyszerűbb, ha Weinbergert magát hozzák hozzá, elkérni a kulcsot.

Ez már megtörtént. A raktárt is számba vették. Most csak azért jöttek a kocsmába, hogy szomjukat oltsák a Vicispánra bízott két nagy üveg borból. Ámde Vicispán a huzamos várakozás alatt megitta az egész boradagot. Sőt részegen Nevenintset és Ágit is megitatta.

A kocsma pincéjét vaspánt lakatja védte a kifosztástól. A csapláros csak két cilinder bort bocsátott nyilas testvérei rendelkezésére.

Hát előbb kegyetlen veszekedés kerekedett, amikor Vicispánt eszméletre rázták.

Aztán elhatározták, hogy megkísérlik italt szerezni a másik kocsmában, mégpedig egy göngyöleg kanavász felajánlásával.

Weinbergert természetesen hurcolniok kellett magukkal. Ezúttal gyalog, mert a taxit elbocsátották.

Itt tartottak éppen, amikor Vicispán, némileg hogy a bor elfogyasztását is jóvátegye, egyszerre így szólt:

– De hát, hékások! Ennek a gazember zsidónak, én láttam, annyi drágasága volt, a felesége tiszta ékszeres kirakat, és őneki is nagy pecsétgyűrűje, órája, vastag aranylánccal.

– De az életemre, a családom boldogságára mondom, uraim! Én minden értékemet beszolgáltattam! Semmim az égvilágon! Könyörgöm, higgyék el! – vinnyogta Weinberger.

– Zsidó – üvöltött rá Kozák, és gumibotjával végigvágott Weinberger hájas fején. Míg a hátán a másik nyilas húzott végig bikacsökjével.

Weinberger állati kínüvöltést, borzalmas nyögéseket, nyöszörgéseket hallatott.

– Tömd be a száját! – vezényelte Kozák Vicispánnak.

És már az tömte is piszkos zsebbevalóját a Weinbergernek két hatalmas pofon kíséretében valósággal szétrángatott szájába.

– Nem akarsz beszélni, zsidó? Minek legyen nyitva a szád? Majd intsél, ha nyilatkozni kívánsz.

Azzal rémes ütlegelés, rúgás özönét zúdították a szerencsétlen divatárusra.

Mígnem Weinberger kínjában felemelte karját, jelezve, hogy: vallani kíván!

– Na? Hol az ékszer? Hol a pénz? – fújt, köpködött a fáradtságtól lihegve Kozák Weinberger vérző képébe.

– Hacsak nem! – ennyit nyögött ki Weinberger, majd ájultan roskadt le a padlóra.

Rúgták. Vízzel locsolták föl, majd Kozák ráhajolt és szellemesen így szólt:

– Nna? Énekeld a fülembe, zsidó, ha nem bírsz beszélni!

– Hacsak nem a feleségem!… – nyöszörögte Weinberger.

– Világos! – rikkantotta a Vicispán. – Ahogy a takarítónénak adta a raktárkulcsot, így adhatta át az értékeit is.

– Nem, nem, nem! Nem nála hagyhatta a feleségem! Inkább – hörögte fakó és egyre fakóbb hangon Weinberger.

– Nna?… ugatsz hát? Azanyád? – rázta életre Kozák.

De hát a vesebajos, agyonhajszolt, összevert áldozat egyszerre nagyot rángott, és kinyúlt a padlón. Szívszélhűdés érte.

Nem is támadt túl nagy riadalom a halál rémének megjelentére.

– Ezt jól megcsináltad! Ennek kámpec! – rúgdosta Vicispán a Weinberger remegő potrohát.

– És te?

– És én is! Na? Egy zsidó megdöglik?

Ezzel a néhány szóval tették túl magukat a derék emberek a gyilkosságon.

– De hová szállítod innen ezt a mázsás dögöt? – tért rá Kozák az emberölés eltussolásának gyakorlati részére –, mert innen még most el kell húznunk valahová.

– Elkérjük a kézikocsit Jancsitól – javallotta Vicispán.

– Kicsit kényes dolog! – vélte a harmadik nyilas. – Nem gondoljátok?

– Mit keresi ez a hülye pofa, mit viszünk a kocsin? – legyintett Kozák. – Még jó, hogy Vicispánnak kapukulcsa van! Eredj csak, és szólj be Jancsinak, hogy viszed a kocsit! Mert rosszabb, ha a zakatolás ébreszti föl, és arra rohan ki. És én meg te addig kihúzzuk ezt a dögöt a kocsmaajtóba. Egy szőnyeggel leborítjuk, azt majd visszahozzuk.

– De meddig húzzuk?

– A Dunáig.

– Az messze! Megállíthatnak mégis éjjel!

– Ki? Rendőr?… Ugyan!… Minket!…

Ez a szócsere már a kocsma ajtajában zajlott le.

Míg Vicispán ezzel dörömbölt be a Nevenints lakásába:

– Én viszem a kocsit, ne fázz!

– A rosseb rágjon meg! Még éjjel is zavarogsz? – fortyogta Nevenints az ágyból Vicispánnak, aztán mintha álomkuszálta érzékeivel megérezne valamit a szomszéd rémségekből, ezt súgta Áginak: – Vajon nem gyanítanak ezek valamit a kocsi körül?

– Fenéznek! – susmogta a szobalány. – Akkor nem a kézikocsit keresnék, hanem alatta ásnának.

Hát ebben Nevenints megnyugodott.

És így lett nevezetes kocsija a szerencsétlen Weinberger divatárus ravatala és halotti batárja.

Mint az eset mutatja, eleinte még némi gyakorlatlanság jellemezte ezeknek a jeles zöldingeseknek a viselkedését, ha gyilkoltak és raboltak. Később ezt mindjobban levetkezték. És könnyű szívvel, mind nagyobb szakértelemmel nyitottak embervágóhidakat.

A kézikocsi közvetítésére azonban többé nem szorultak munkájuknál.

Egy ízben vették csak az utcabeliek alaposan igénybe a kézikocsi szolgálatait néhány héttel utóbb.

Eladdig az amerikai és angol nehézbombázók nem tisztelték meg látogatásukkal a Pántlika utcát. Annál kiadósabb munkát végeztek aztán.

A kilenc számtól balra emelkedő bérpalotát ripityává zúzta egy nehézbomba. Ugyancsak a harmadik sarokház is elvesztette a fele emeleteit, akár roppant késsel metszették volna ketté.

Szemközt, jobbra, ugyancsak a ház elé, az úttestre zuhant nehézbomba bedöntötte a ház homlokzatát, és hatalmas krátere a fölszakadt víz főcsövéből mihamar megtelt színtiszta vízzel, majd szép kis patak csordult ki belőle, és csörgedezett le a várdomb legalja felé.

Akkor már lehullott az első hó. Az utcabeli tó vékony jégréteggel vonódott be. Majd olyannal is, hogy az utcagyerkőcök sikankó és korcsolyapályát nyitottak rajta már a bombázási szünetekben. Viszont a hadihelyzet úgy állt akkor, hogy a légiveszély miatt többet lakták a budapestiek az óvóhelyet, mint kibújhattak belőle.

Úgy föstött már valóban minden a tengelyhatalmakkal, mint az a rongyos ruha, amin több a folt, mint az eredeti szövet.

Az őrnagy a helyi bombapusztításra kiadta a rendeletet, hogy az utca házainak alján minden ajtó, minden ablak föltöltendő! Ezt a rendelkezést, saját biztonságuk érdekében is, az utca lakóinak kellett végrehajtani.

A kézikocsi átmenetileg nagy becsben állott.

Micsoda, hogy állott? Egy percig sem állott napokig a helyén. A ház lakói, a méltóságos asszonyékat sem véve ki, ott trógeroltak kézfújdosva, topogva a fagyban, és adták egymásnak a romház tégláját a kocsira, vagy lapátolták, csákányozták a földet. Na, természetesen csak a ritka légószünetekben.

A rádiók németül üvöltöztek még valameddig. Valóban, mintha megtébolyultak szótárából vennék a szövegüket, mindenféle tréfás szavakat hallattak: gólyák, szegfű, paraj, satöbbi, satöbbi… Az összes rádiószerkezetek már csak azoknak közvetítettek drót nélküli hullámokon értelmet, kitartást, bátorságot, hitet, akiknek volt szívük az orosz, angol, amerikai adást venni még.

Minden más hang a rádióból csak viccesen borzalmakat jelentett, vagy borzalmas vicceket jelentett be. Akkori nagy államférfiaink bíztak az éterre olyan kijelentéseket, hogy tiszta veszettségnek lehetett minősíteni.

A viccek vicce magáé államfőnké, a kormányzóé volt. Aki nem az ellenséges vonalakból, hanem a sajáton belül hirdette ki, hogy: beszünteti a háborút! Jó kézbe került! a barátaiéba!

De maradjon a történet a balra húzó kézikocsinknál!

A Pántlika utcai dacos és keserves téglahordást mindenkinek vállalnia kellett az utcában. Kivéve azokat, akik szerették azt a kifejezést használni, hogy ők a nemzet épületének dacos téglahordói! A nyilasoknak egyetlen tagja sem trógerolt!

Hogyisne! A hatalom tényleg a nemzetvezetőjük, Szálasi Ferenc kezébe roskadt. Ők, a nyilasok lettek az uralkodó osztály. Most már ritkán mutatkoztak ilyen rongy zugokban, mint régi Pántlika utcai otthonuk. Akkor is elegánsan, ötgrófosan, fegyverrel, kézibombával az övükben és az akkori legnagyobb kiváltsággal megáldva. Vagyis, hogy ők mindig leihatták magukat. Helyes! Ne kelljen látniok, érezniök, tudniok, mi van körülöttük, és mi készül még.

A Pántlika utca 9. szám aztán, mint egy bástya, alul, a kapuját kivéve, feltöltődött.

Eltűnt Nevenints ajtója, a zenetanár ablaka, cégérestől. Ki húzatott volna bútort már, és ki kívánt zenét tanulni? Eltűntek a házmesterék ablakai és a csapszék ajtaja, ablaka is, a kackiás menyecske képével.

A „Menyecské”-hez aztán már csak hátulról lehetett férni. A kapun keresztül.

Pesten, sőt még Budán is, fölfordulhat a világ fenekestül hamarabb, mint lakóik kihagyjanak önként adódó elmésséget.

A „Menyecské”-ben aztán sem szűnt meg a forgalom. Sőt dugacsban, éjjelente, néha napközben is, harsogott a duhaj, részeg zenebona.

De már csak a goromba csapláros szolgált ki, meg a félkegyelmű Muki segített neki. A csaplárné és gyönyörű Ilikéje vidékre, Nyugatra, rokonokhoz távoztak. Édes női hang nem vegyült már a vad férfizsivajba.

Ugyancsak a kézikocsi is mintegy a kiürítés, nyugatolás divatjának hódolt. Az udvartól, rendes otthonától megvált a dacos téglahordás után.

Nevenints, amikor a közrobot befejeztével vissza akarta hozni kocsiját a lépcsőházon keresztül, az utcáról, dideregve, ellankadt inakkal, hirtelen megmásította szándékát.

– Ugyan, ki lopná el már a kocsit, ha az utcán, a ház sarkán, a fölhalmozott téglagarmada mögött hagyja? Alig járt teremtett lélek a Pántlika utcán a vízvezeték tava miatt és a belőle kiszakadt patakok miatt.

Hiszen azután, hogy befagytak, akár északi-sarki gleccseren csúszkált volna láb- és kéz- és nyaktörés veszedelmek közepette, aki a Pántlika utcának ezen a részén végigvetemedett.

A balra húzó kézikocsi ott maradt az utca rideg, távlatos magányában, az udvar meghitt, visszhangos öle helyett.

Akkor már körülzárták Budapestet a szovjetek csapatai. A kétségbeesett lelkek számára karácsonyi ajándékul és reménységül. De hát az őrültség számára meg a mindenre vetemedett gonoszság számára még mindig nem elég megriasztásul.

Megszűnt működni villany, gáz, vízvezeték.

Illetve a vízvezeték tartotta magát legtovább. Itt, a Vároldal legalján, a pincékben, óvóhelyeken, sőt földszinten, alagsori lakásokban is csurogtak a vízcsapok sokáig még.

Ahol nem csurogtak már? Onnan emberek egész karavánjai indultak a vízadó helyekre. Kerti kutakhoz meg ilyen tavakhoz, mint a Pántlika utcai.

A tó jegét fölvágták. Kötélen, telefonhuzalon sort állva merték a piszkos, büdös, éhes, óvóhelytöltelékké süllyedt budaiak a főző- és az ivóvizet.

Mert aztán tisztálkodásra igazán csak az olyan szerencsés házak gondolhattak egyelőre, majdnem rendesen, mint a Pántlika utca 9. számú.

Amurszky Vera művésznő naponta még fürdött is. Hogyan? A tűzszünetekben fölment a Nevenints műhelyébe. Ott vizet forraltak a Nevenints tűzhelyén, és a fürdőkádba zúdították. Mert annak csapja már bedöglött, és csak az óvóhelyről, vagy csak a Nevenints lakása melletti udvari csapról lehetett vizet szerezni.

Onnan sem már, ha a bombázás szünetelt.

Akkor a víztelenek sorai álltak az udvaron, kannákkal, üvegekkel.

A kaput már rég nem csukták. Kifordította felét, és bezúzta minden üvegét egy utcai légiakna.

Ugyanez leterítette egy SS-motocikli két utasát, amint fölfelé kínlódtak a jeges utcán. Ott feküdtek egy üres telek szélén. Ugyanott, ahol vagy tíz félig ripityára marcangolt lódög is feküdt, ahogy egy szekerésztábor közé vágott a bomba.

Csak hajnalban és alkonyatkor bújhatott elő valamelyes emberforgalom a föld alól.

A kézikocsi a saroklakás hosszú erkélyének oltalmában, a ház fala alatt arra szolgált, hogy a „Vizesek” rája helyezhették edényüket.

Hát a lecsurgó sok víz jégcsapokat fagyasztott a kocsira fölül, és hozzárögzítette kerekeit a talajhoz. Egy csomó röpcédula is odafagyott a kocsi lapjára.

El lehetett olvasni ezt a néhány sorát, a Vörös Hadsereg parancsnokság jóakaratú intelmeivel és híveinek buzdításával:

„…Magyarok! Hóhéraitok odáig vetemedtek, hogy a nemzetközi egyezmény megcsúfolásával lelőtték a parlamenterjeinket.

Ez nekünk jogot adna a város férfilakosságának lemészárolására és a város teljes lerombolására.

De mi kímélni akarunk benneteket, és arra szólítunk fel, űzzétek el hóhéraitokat!…”

Ez mind szép, és a fővárosnak esetleg más helyein lehetett, és volt is foganatja az ellenállásnak! De itt? Ahol percek múlva az ellenséges elemek és garázdálkodó pribékjeik fülébe jut még a fülbesúgás is, és három ember közül egy okvetlen besúgással foglalkozott?… Itt csak hallgatag tűrés és a jó Isten segíthetett akármilyen ellenszegülésben.

A következő szakasz a kézikocsi életében átmeneti teljes magány ideje lett.

A szomszédos, óriási bérház, valósággal bizonyos tétovázás után, mert egy nagy bombától alapjaiban és falaiban is megrendült, beomlott az utcán keresztül. Egészen a szemközti, alacsonyabb épület tetejéig halmozódott fel az utcát végleg elzáró törmeléke.

Most hát az utcabeli tavat és más vizet adó helyet csakis a tó felől, a másik oldalról lehetett a „Vizesek”-nek megközelíteni.

A kézikocsinál nem állott meg senki útjában. Ki mászott volna át a törmelékhegyen?

Akkor jelent meg egy este Andorffy, a zenetanár a házban.

Hadnagyi egyenruhában érkezett, mert előlépett. Ütegének ő lett a parancsnoka. Csak éppen hogy ütege a tűzvonalban maradt. Csak lovait mentette meg. Szám szerint négyet. Jól táplált, erős tüzérlovak.

A házparancsnok, sőt háztömbcsoport-parancsnok, az őrnagy fogadta hivatalosan Andorffy jelentkezését.

Az őrnagy, roppant ravaszul, egyenruhájában járt az óvóhelyen, de azonkívül már nagy civil bundáját vette föl és hosszú juhászkucsmáját.

Tudomásul vette, hogy Andorffy a tűzvonalból szabadságolta saját magát hivatalos szolgálati jeggyel néhány napra, de újjászervezi legénységét, és hamarosan beveti újra csapatát a tűzbe.

Az Andorffy helye az óvóhelyen fönn volt tartva. Illetve nővérei elfoglalták. És véletlen ugyanabban az óvóhelyrekeszben tartózkodtak, ahol az őrnagy és a művésznő meg Nevenints és Ágija, a személyzetük.

Hát Andorffy, mint regényes hős, nővéreinek meg az őrnagyéknak elmesélte tűzvonalélményeit. Azaz, hogyan engedett a vörösök túlerejének boldogan az első nyomásra.

Andorffy legénysége öt főből állott. Csupa derék magyar fiú. Ezek elhelyezkedtek valahogy az óvóhelyen. De a szegény négy lovat nem tudták hová kötni be, a ház udvarára nem vezethették őket.

A ház udvarán, gyöngén, még mindig csurdogált a vízcsap. Tolongás, szorongás, közelharc támadt ott naponta. A „Vizesek” tábora nőtt, egyenes arányban a víz fogytával.

Végre is a tüzéreknek nem lehetett más választásuk, mint az, hogy a négy lovat a ház sarkán, a kézikocsi négy kerekéhez hurkolják. Ott legalább felülről az erkély és oldalt a téglarakás védte valahogy őket.

Ám Andorffynak néha egy-két napra el kellett tűnnie embereivel, álharci szolgálatra. A harctér egy másik bérház óvóhelye volt, ahol szintén szabályosan jelentkezett Andorffy ideiglenes menedékért a parancsnoknál. Hogy onnan időnként a tűzvonalba távozzék, azaz a Pántlika utca 9-be vissza.

Igen ám, de a szegény négy párát nem cipelhették magukkal a tüzérek.

Az a kevés takarmány, amit magukkal cipeltek, mihamar elfogyott. Az az eleség, amit az óvóhelyről hoztak a lovaknak, egy kis krumplihéj, moslék, hulladék, amíg a tüzérek távoztak, kihagyott. Kinek-kinek elég volt a maga baja és nyomorúsága, semhogy négylábú istenteremtményekkel is törődjék.

Hát a kézikocsi, ha történetesen élőlények szervezetével bír, rettentő veszélyre riadhatott.

A négy ló elkezdte előbb nyalni a jeget a kézikocsi peremén, aztán a fához érve, elkezdte rágni a kézikocsi fáját.

Rágták-rágták a nyomorultak, míg végre mindegyik egy-egy szép kör alakú hiányt rágott a kézikocsi peremébe. Sőt tovább is rágták volna, a kézikocsi teljes romlására, a közepéig, ha a vaspántja nem védi meg. A vastól belenyilallt a lovak fogába, ha bele-belerágtak. Így abbahagyták.

Végre is egy irgalmas szovjet légiakna szabadította meg szenvedéseiktől a szegény párákat.

Egy pillanat alatt ölte meg mind a négy lovat.

És mentette meg foguktól a kézikocsit.

A 9-es számú ház aránylag remekül bírta élelemmel. Rengeteg liszt, cukor, kávé, zsírban eltett sült meg üvegekbe rakott tojás egész raktárai akadtak az óvóhely zugaiban. Aztán a házbeli kocsma sokáig szolgáltatott szeszt is a lakóknak. A szesz az óvóhelyek nyirkos, mocskos, rémjárta világában testi-lelki életelixirnek számított. Aztán a fafűtésre is berendezett bérháznak a pincéi és udvara is rakva volt tűzifával. Az óvóhelyen egy csomó takaréktűzhely adott meleget meg kotyvasztási lehetőséget a lakóknak.

Eleinte még meghívások, vendégeskedések, enyhe dorbézolások is lezajlottak a Pántlika utca 9. számú ház óvóhelyén.

Később aztán már csak a gazdagabb és előrelátóbb családoknak akadt dugacs eleségük és italuk.

Köztük elsősorban Amurszky Vera művésznőnek.

Ám ő igazán emberségesen viselkedett. Az óvóhely rekeszébe került Andorffy nővéreknek alig volt valami élelmiszerük. Úgyszólván teljesen a művésznő kegyéből éltek, a saját vendégeivel együtt. Különben nélkülözniök kellett volna mindnyájuknak az éhhalálig.

De a művésznő pompás, amerikai rendszerű, kőolaj-tűzhelyén és kályháján állandóan váltott fazekak rotyogtak, és tepsik, lábasok sisteregtek. Mindig jutott a főzetek, sültek maradékából az ínségeseknek is.

Sajnos ezzel is akként történt, mint a vízzel.

Minél jobban csappantak a házbeli éléstárak készletei, annál jobban nőtt a kérencsélő házbeli, környékbeli, majd vadidegen ínségesek száma.

Andorffy csapata után fél század rémes külsejű, keresztény munkaszolgálatosnak kellett elhelyezkednie a házban. Az óvóhelyre jöttek főzni, melegedni, kunyorálni. De jutott belőlük az alagsor, földszint, első emeleti lakásoknak.

A szomszéd házban két orvos lakott. Ezeknek fölállított vöröskeresztes segélyhelye már nem bírta befogadni a sok sebesültet, beteget. Ezek megrohamozták a szomszédos házakat, köztük főleg azokat, akiket nem ért még bomba, mint a szerencsés 9. számot.

Végezetül SS- és tüzér és más műszaki osztagok érkeztek az utcába. Ezeknek egyre-másra kellett kiüríteni az óvóhelyeknek általuk kiválasztott rekeszeit, aztán összezsúfolódni a lakóknak a többiben.

Amikor pedig már úgy rémlett, a képtelenségig, fülledtségig és fulladásig megtelt a ház minden zuga, akkor egy teljes német repülőkórház követelt az utca épen maradt épületeiből okvetlen, rögtönös menedéket…

Na de mi hárult mindebből a rém-kavarodásból a történet főhősére, a balra húzó kézikocsira?

A négy gyi-paci teteme, mint az ostrom keresztelte el a szegény hadra kelt lovakat, még párolgott a kézikocsi mellett a gyilkos légiakna robbanása után.

Alkonyodott. A házakból előbújtak a szorongatott lakók szellőzni és kisebb körutakra.

Andorffy tüzérei között akadt egy böllérkedő falusi. Ez társaival egyetértve, nekivetemedett egy nagy konyhakéssel meg faaprító baltával a lótetemnek. Kivágta legnemesebb részüket, a lómájat és vesepecsenyét.

Mészárszékasztalnak kitűnően használhatta a kézikocsit.

Példájára aztán egyre-másra jöttek a házból, és estek neki késsel, baltával a lóhúsnak a csellengő lakók és munkatáborosok.

A kézikocsi szolgált szeletelőasztalul. Körötte olyan nyüzsgés támadt, hogy netovább!

Az utcán aznap éjjel étvágycsiklandó lóhús- és lócsontleves, valamint lófelvágott illata terjengett az óvóhelyekről kiszivárogva.

Akik eladdig finnyáskodtak, hogy inkább éhen halnak, mint valami lóhúsból egy falatot ízleljenek meg, jól bezabáltak belőle, amikor megismerték, hogy árnyalati különbségeket nem véve, egészen ehető táplálék a pacihús.

Amurszky Vera művésznő is előbb éppenséggel kijelentette, hogy még a tűzhelyén sem tűri meg a lóhúsleves főzését vagy lóhús sütését. De amikor mégis rákönyörögtette magát, végül nemcsak elbírta a lóhús szagát, de meg is ízlelte, és nem találta rémesnek.

Egyedül a kézikocsi sínylette meg némileg, hogy a lóhús keresett közellátási cikké lett, mert a rárakódott föld- és téglamocsok tetejébe, a jégburkolat fölé, most már a lapján fölszabdalt lóhús véres szennye is járult.

Aki ránézett a kézikocsira, csak iszony és undor futhatott végig idegein. De hát időszerű volt általában az iszonyatnak és undornak érzete a földgolyó más pontjain is. Úgyszólván ez volt a divatérzés az egész emberi társadalomban.

Ezúttal valóban érthető lett volna, ha a kézikocsi mocskos, jeges, véres látványa visszariaszt minden lelket a közeléből.

Ám akkor éjjelente, mint óriási, földöntúli lepkék, szálldostak alá a lőszert és élelmet szállító ejtőernyők az ostromlott budai részekre.

Hát egy éjjel ilyen vörös ejtőernyőn lógó lőszereshenger hullott le közvetlen a kézikocsi mellé.

Majd kisvártatva, az utcát elzáró törmelék oldalába, szintén leereszkedett egy fehér ejtőernyő.

A fehér ejtőernyő bádoghengerében kötszer, alkohol, csokoládé és konzerv pottyant az ostromgyűrűbe.

Az SS-osztag, a Pántlika utca 9. számú házban, aznap éjjel fölfedezett a kocsma pincéjében egy titkos, téglával elrakott lyukat, ahol nagy mennyiségű szeszt rejtett el a kocsmáros. Mégpedig jó minőségű rumot, konyakot meg likőrt.

A szolgálat az SS-csapat számára akkor már olyan beosztású lett, hogy négy órát pihenhetett egy harcos, és négy órát a lőrésnél ült.

A szesz ilyen testi-lelki idegkimerültség idején gyógyszer és áldás.

A németek rávetették magukat, és megitták az egész, rettentő mennyiséget egyszerre. Hatás nélkül rájuk ez nem maradt. Ordibáltak, énekeltek, lövöldöztek, itt-ott mérsékelten megháborgatták a ház lakóinak nyugalmát is. De különben a szolgálatot, zsoldos fajtájuk beidegzettségével, óramű pontossággal látták el.

Amikor pitymallott, az egyik nagyon fiatal és nagyon részeg SS ugrott fel a többi társaságából, hogy leváltsa társát a hosszú Pántlika utca végében levő kis gépágyú mellől.

Kijön a kapun, és elsőnek az utca másik oldalán a fehér ejtőernyőt veszi észre, a törmeléken. Majd a vöröset is, a kézikocsi mellett.

Még annyi ideje volt a szolgálat előtt, hogy a fehér ejtőernyő hengerének tartalmát számba vegye. Hát odaszaladt, és csúszva, bukva fölkapaszkodott a törmeléken.

Sikerült is fölnyitnia a hengert, és aztán legelőbb is azt az alumínium kulacsot húzta ki belőle, amiről tudta, hogy tiszta alkoholt tartalmaz.

Éppen a kezében tartotta, és mérlegelte magában: vajon még mindig jut-e pár perce arra, hogy a társainak beszóljon.

De a Pántlika utcának pirkadati csöndjében egy másik német hatolt fölfelé. Mégpedig maga az SS-osztagok ellenőrző úton tartó parancsnoka.

– Hans, te! – kiáltotta fel a fiatal SS-nek. – Mit keresel ott fönt? Ahá!

Hans akkor már szó szerint halálra készülten rontott le a törmelékről a parancsnoka elé, és jelentkezett:

– Parancsára! Szolgálatra sietek. Éljen a vezér! – Felemelte a kezét.

A parancsnok lassan elővonta pisztolyát, és minden felindulás nélkül így szólt:

– A szeszt lopod ki a hengerből? A lőszereshengert észre sem vetted? Nem vagy elég részeg még?

Hans vigyázzban, a részegségtől kissé ingadozva, tiszta tudatában leledzett, hogy most lélegzi az utolsókat, parancsnoka agyonlövi.

De az SS-tiszt valahogy elábrándozott a levegőben. Majd kissé összerezzent, amint újra rápillantott a fiatal SS-re, és így folytatta váratlan:

– Add ide azt a kulacsot, és menj be az osztaghoz. Ezt a vonalat föladjuk itt. Följebb, a következő utcát tartjuk, ugyanígy. Mehetsz! Éljen a vezér!

A félig gyerek Hans boldog kábulatban tisztelgett, és rohant társaihoz.

Akkor az SS-parancsnok kitekerte a kulacs dugóját, és ivott a tiszta, erős szeszből. Fintort vágott rá, és megrázkódott undorában. Aztán valahogy egészen megenyhült ábrázattal a kézikocsinak tartott a ház sarkán.

A pitymallat szele fölkapta az ejtőernyő finom, könnyű, tulipiros selyemvásznát, és ráborította a jég- és vérmocskos kézikocsira.

Az SS-tiszt ráült. A kulacsot maga mellé tette és tűnődött.

Arcvonásait hirtelen irtózat, rémület kuszálta össze. Talán sok-sok szörnyű emléke, véres, hörgő áldozatainak árnya idéződött vissza?

Hirtelen, akár vezényszóra, kirántotta a pisztolyát, és halántékának irányítva, eldurrantotta.

Odaroskadt a kocsiról véres fejével az egyik balra húzó kereke mellé, a mocskos hóra. Az ejtőernyő piros vászna hol betakarta, hol kitakarta, ahogy a szél fújta.

Az SS-osztag feljebb hurcolkodott egy utcával a Vár oldalán, a teljes pitymallati csöndben.

Az első dördüléssort éppen Hans visszhangoztatta a Vár oldaláról gépágyújából, mintegy önnön menekülésének üdvére.

A dördülésre két furcsa alak riadozott a Pántlika utca alján.

Egyik hosszú szakállat eresztett, és fekete szemüveget viselt. Zsidó bujkáló volt. A társa egy kommunista munkás, aki bújtatta.

Csakhogy aznap éjjel az ágyúlövedék szerencsétlenül elvitte a kis földszintes házat fejük felül, aminek pincéjében menedéket leltek. És lakhatatlanná tette a pincét magát is. Most aztán mi történjék velük?

Kénytelenek voltak rendes igazolópapírjaikkal ellátva, más zugot keresni maguknak.

A Pántlika utca aljáról, amint a dördülésre falhoz lapultak, legelőször a kézikocsi mellett libegő hupipiros ejtőernyő szökött szemükbe.

– Te, hirtelenében arra gondoltam, hogy vörös zászló leng már odafönt. De hát, sajnos, ejtőernyő – mondta társának a munkás.

– Nem soká késik már! – felelt a társa.

– Megállj! Hű! Az anyjuk!… Már észrevettek! Maradjunk!… Ne fuss! Ne bújj!

Az utóbbi fölkiáltás annak szólott, hogy a Pántlika utcából, a Várnak kanyarodó, több lépcsős sikátorból, váratlan fegyveres csapat vonult alá.

Furcsa egy alakulat látványát nyújtotta. Vagy öt-hat öreg rendőr haladt elöl, hosszú, nehéz puskával a vállán. Aztán civil ruhás, de katonaövvel átkötött, télikabátos alakok sora követte őket, övükben kézibombával. Aztán berekesztette a sort egy csomó rendes magyar egyenruhás, fegyveres katona.

Elöl, a vezérnek nyilas egyenruháját bőrkabát födte. És egy géppisztolyt vetett át vállán keresztbe.

Ugyancsak hátul másik nyilas, szintén géppisztollyal, kísérte az alakulatot.

Az első nyilas maga a Pántlika utca büszkesége, nagy fia, Kozák volt.

Egész magatartása a végletekig parancsnokiasnak tűnt. Csak valahogy a géppisztolyt lökdöste ide-oda, ügyefogyottan, honmentői keblén. Mintha idegesítené.

Oka az volt, hogy a fegyverszakértő aznap reggel magyarázta meg neki, hogy a géppisztoly nagyon könnyen bezápul a párás, hideg, téli levegőn. Naponta okvetlen ki kell ropogtatni belőle egy sorozat töltényt, máskülönben a tulajdonosát megsebesítheti, meg is ölheti, ha fölrobban.

Hát igen! Kozák szívesen kilőtt volna, már csak hősies buzdulatból is, egy sor golyót, de az a meggondolás tartotta vissza, hátha máris bedöglött a géppisztolya, és a kipróbálásnál jár vele pórul.

Mi járatban tartott itt Kozák csapatával?

Embervadászatot tartott.

A nyilas parancsnokság utolsó előtti székházul a Duna melletti Radetzky laktanyát foglalta le. Onnan küldte ki megbízható pribékjeit a már végleg összeszűkült ostromgyűrű minden zugába, hogy ami mozdulni bíró emberanyagot fölhajtanak, azt vessék be védőcsapatnak a tűzvonalba.

Aki ellenszegül? Azt stante-pityere, a helyszínen agyonlőni vagy lövetni!

Kozák és társa aznap éjjeli körútjának az eredménye volt ez a csapat.

Kozák nem véletlen vonult ide a szülőutcája ellen. A Radetzky-laktanyában egy bárgyú, megfélemlített jelentkező befújta Kozáknak, hogy a Pántlika utcában megjelent néha a zenetanár mint tüzérütegparancsnok, hadnagyi rangban, és onnan szervezi meg emberei tűzvonalba vetését. De legeslegutóbb már katonaszökevényként, civil ruhába búvik az óvóhelyen a zenetanár. És a katonái is ellazsálják a harcmezőt.

Nosza, Kozák! Most visszaadhatod Andorffy zenetanárnak csőstől a bevonulási pofont!

A nyilas parancsnokságon Kozákot már századosi rangra léptették elő. Hát még ha kósza hír is csak a zenetanár bujkálása, akkor is megtáncoltathatja mint följebbvalója.

Hohó! De micsoda két pofa lapít itt a Pántlika utcán, a piszkos, téli szürkületben?

– Állj! – vezényelte csapatának Kozák. Aztán a két alakra rivallt: – Hé! Ott! Micsodák maguk?

A munkás, sokat próbált lélektani tanulmányok kapcsán, örömmámorosan, lelkendező modort kapott föl magára, amint a nyilas pribékhez sietett:

– Na végre! Csakhogy megtudok valamit! – kezdte és karlendített: – Kitartás!

– Kitartás! – lendített Kozák is, de ő meg vizsgálóbírói modort sajátított el sokrendbeli tévedése és csalódása árán, amikor beugrott legutóbb álnyilasoknak. Hát szigorúan méregette a két embert: – Honnan jönnek maguk?

– Hadiüzemben dolgoztunk, testvérem! – felelte a munkás, és papírjaiért tapogatta a kabátját. De még nem húzott semmit elő, amikor hadarta tovább: – Tegnap küldtek jelentkezni egy laktanyába, erre valahol. De itt rossz helyen csavarogtunk, amint nézem.

A fekete pápaszemes zsidó szó nélkül átadta már iratait. Kozák félig azt vizsgálta, de félszeme a munkás karján függött, ahogy a Pántlika utca tetejébe mutat.

A törmelékház fehér ejtőernyője odarikított a szürkületben, és a megadást, a véget, a végveszélyt jelképezte. Úgyszintén a kézikocsiról föl-föllibbenő vörös ejtőernyő csücske a ház sarkán a rögtönös ellenséges golyótól való halál rémét képviselte. Nem volt tanácsos közelében mutatkozni.

– Mi van ott? – érdeklődött Kozák. – Hol vannak?

– A bolsik? Hát nem tudja, testvérem? – kérdezte valóban jogos szemrehányás hangján a munkás. – Hiszen harcos alakulatnak csak jobban illik ismerni a harctéri viszonyokat.

– Már odáig jöttek? – riadozta Kozák.

– Azt mondták nekünk, ott a rom mögött már ők vannak, és végiglövik ezt az utcát.

– Tyű! a kirelájzumát!

Kozák vadul ugrott a fal mellé, és vezényelte csapatának:

– Vissza! Hátra arc! Nem mutatkozni! Lapuljanak maguk is a falhoz! – parancsolta a munkásnak és társának. Aztán gyors magyarázatot is kivágott nekik: – Harcot fölvenni nekünk nem szabad! A tervszerűséget nem zavarhatjuk meg. Maguk is velünk jönnek!

– Ne nézzük meg inkább, testvér, mi van itt? – javallotta a munkás. – Azt mondják, civilekre nem lőnek ezek a disznó vörösök. Megyünk mi aztán utánatok, és jelentjük, mi van, ha itt megfigyeltük.

Kozák egyszerre kihúzta magát:

– Derék ember vagy, testvérem! – mondta. – Csak itt egyenesen gyertek utánunk felfelé. Aztán föl jobbra. Éljen Szálasi. Harc!

– Kitartás! Bátorság! – lendítette föl a karját a munkás, társával együtt.

Aztán, amikor Kozák visszasürgette csapatát a Vároldal sikátorán, mind a ketten nekilendültek a falnak, hogy kiröhögjék magukat a sikerült csínyen és főleg megszabadulásukon.

Fogalmuk sem volt arról, hogy saját magukon kívül hány embert mentettek meg az utcában.

Az SS-tisztet ugyan fölfedezték a kézikocsi mellett, de azt hitték, ellenséges golyó vagy szilánk érte.

Az emberi hulla, ha nem közvetlen hevert valahol útban, igazán nem keltett már különösebb megrebbenést azokban a napokban.

A ház kapuja mellett is feküdt egy katona, véres nyakszirttel. A Nevenints lakásából is csak az udvar fája mögé húztak ki egy sérüléseibe halt munkaszolgálatost.

A földszint két lakásában három fagyott, végkimerült, részint sebesülésbe, részint betegségbe halt munkaszolgálatos hevert.

Ezeket a szegény, öreg, rokkant párákat förtelmes és szükségtelen kegyetlenséggel hajtották ki éjjelente lövészárok ásására pribékjeik. Végre végleg elvezényelték őket a Pántlika utcából más terepre.

A munkaszolgálatosok már nyíltan tárgyalták, hogy ahol lehet, tömegesen szöknek át a bolsikhoz, és maradnak el, ahol tehetik, az alakulattól.

Az SS-ek is eltűntek a házból. A repülőkórház személyzete is följebb vonult valahová. De azért a zsúfoltság ugyanaz maradt, mert a nyomorult betegek, kötetlen, bűzlő sebesültek ott maradtak.

Hol vannak már, hol késnek már az orosz csapatok?… Még a legvadabb németbarát lakók is szerettek volna végre átesni a bevonuláson, csak ezekből a hadiszörnyűségekből kikecmeregjenek.

Andorffy már rég civil ruhában cserkészett a környéken összevissza, és hozta a híreket: merre, milyen távol vonul a harcvonal. De hát közben a hadivész és hadiborzalom tartott változatlan. Ágyú, akna dörömbölt. Gépfegyver ropogott.

Az orosz repülők üvöltöztek napestig. Úgy zúdították a bombát lefelé, akár gyakorlatoznának. Minden hárítás megszűnt már az ostromgyűrűből.

Az utcabeli hölgyek, ahogy még csak néhány hete is, divatszín zöld harisnyában és zöld sálban és zöld satyakban, sőt zöld cipellőben mutatkoztak nyilvánosan, most már átmeneti, más színek után, mind túlnyomóbban raktak ki magukra piros díszt.

A művésznőék óvóhelyi rekeszében, a legutolsó napokban, már nem hosszában, hanem csakis keresztben lehetett feküdni a zsúfoltságtól a fekhelyeken. Járkálni csakis a padlaton nyögő sebesülteken és betegeken átugrándozva lehetett. A levegő dögletessé vált az óvóhelyen.

A szabadmozgás kérdése, a tűzhelyek használatának kérdése, az árnyékszék körüli közelharcok, sorállások és azzal összefüggő, beosztott takarítószolgálat kérdése teméntelen perpatvart kavart.

Andorffy a végínség enyhítésére föltalálta a fagykenőcs- és lóbablángost.

A ház egyik zugában több zsák óriás szemű lóbabot és több zsák fagykenőcs-tégelyt hagytak hátra a németek.

A zenetanár állította, hogy a fagykenőcs a legtisztább zsiradék. A disznó-, szárnyaszsírnak van szaga, bárha étvágygerjesztő is, a fagykenőcs tiszta, egészséges zsiradék. Szaga nincs, csak afféle túlvilági. Ugyancsak a lóbab a legnagyobb cukor- és vitamintartalmú bab.

Nosza, a lóbabot megpörkölte a zenetanár, és kávédarálóban összezúzta, majd egy kis lisztet kevert hozzá, és pogácsának, lángosnak sütötte ki a rántottasütőben föloldott fagykenőcsön.

Amurszky Vera művésznő orrfacsarónak, gyalázatosnak találta a tanár kotyvasztását. Tiltakozott ellene, és átkozódott miatta.

Ámde az első kísérletnél a művésznő, amikor otthagyta az óvóhelyet, nem figyelmeztette az őrnagyot. Az őrnagy odament, és kíváncsian érdeklődött Andorffy kuktálkodásánál:

– Mi az? Lángost sütsz?

– Igen, új módszerrel. Parancsoljál belőle!

Az őrnagy megízlelte a lángost, és egészen jónak találta.

Ekkor tört rájuk a művésznő.

Rémséges patáliát csapott belőle, hogy az őrnagy nem éri be az ő ellátásával, és moslékra jár a szomszédba.

Az őrnagy erre már szabadkozott, hogy ő ugyan érzett valami gyanúsat a sültön, de hát!… így és amúgy!…

A művésznőt tette nevetségessé a helyzet keserves, de önkéntelen humora. Összekoccant miatta a vihogó Andorffy nővérekkel is, két másik nővendégével is. Sőt, az egész óvóhellyel föl kellett volna aztán vennie a harcot, mert nemcsak helyeslőkre akadt a zenetanár kísérlete, hanem követőkre is.

Hát a művésznő fölpaprikázódott az aznap következő, vészesebb hadiélményre már eleve.

A Pántlika utca 9. számot eladdig csakis a közeléből érték bombarobbanásoknak megrázkódtatásai.

Aznap délután egy hármas repülőcsoportnak egyszerre négy, szerencsére kisebb aknája zuhant a Pántlika utca 9. számra, tetejétől az aljáig.

A hatás szörnyűséges volt az óvóhelyen.

A lakók itt már elbízták magukat a véletlen különös kegyétől. Hát a ház- és földreszkettető robbanás éktelen, veszett riadalmat és rémületet támasztott az óvóhelyen.

Először is az összes világítóberendezés szűnt meg a becsapódástól. A vaksötétben viszont az összes tűzhelyek lángja, korma, hamuja kicsapódott a vastag, úgyis fojtó légkörbe. A vezetőcsövek néhol izzóan, tűzvész fenyegetésével röpültek ki a falból, tűzhelyből. Füst omlott ki belőlük vastagon.

Ordítás, gyerekbőgés, őrjöngéses sikolyok, oktalan, túlzó sivalkodás és segélykönyörgés szította fokozhatatlanná az iszonyatot, rémületet.

De aztán a riadalomnak semmi vészhozóbb folytatása nem következett.

Amint az első mécs, gyertya, lámpa fénye föllobbant, már megállapíthatták, hogy az ijedelmen kívül komolyabb baj egyelőre nincs. Sőt egyszerre az ellenkező kedélyállapot futott át a lelkeken.

A mérsékelt világítás is megláttatta, hogy a sűrű füst, por és korom minden óvóhelylakóból fekete ördögöt, négert csinált.

Itt-ott már hangos, vidám vihogás is hangzott. Végül pedig az erősebb idegzetűek erélyesen, élénken, maguktól kezdtek óvintézkedésekbe.

A tűzhelyeket megigazították, szellőztettek, amennyire lehetett.

Az idő odahaladt már, amikor a repülők megszüntették támadásukat.

Az óvóhelyek népe kibújt.

Hát a szabad levegőn, az alkonyati fényben tisztára vigalomjellegűvé vált a kormos lakók közt a kiállott vész utóhulláma.

Hóval, vízzel, sőt fagykenőccsel és homokkal próbálták ledörzsölni magukról a ragadós, maradós kormot. Ruhájukat rázták ki tőle. Tetvészkedtek, akik rászorultak.

Olykor csak közelgett még a délutáni tűzszünet, Andorffy már elvágtatott hazulról kémszemlére.

Ma ezzel kikerülte azt, hogy kéményseprővé váljék az óvóhelyen. Nem éppen ragyogó fehéren és az állán jó néhány napos szakállal és piszokréteggel, még mindig emberi formája maradt, a ház többi lakójához mérten.

Miután kiröhögte magát Andorffy a pocsék koromfronton, nagy hírrel robogott elő.

– A harmadik utcában azt hallottam, hogy a lakók már érintkezésbe léptek a vöröskatonákkal. Sőt, ezek már tudják, hogy a Pántlika utcában sincs ellenség. De előbb teljes nagytakarítást végeznek, óvatosan a kiürített terep körül, hogy oldaltámadás ne érhesse őket, akkor sétálnak be kényelmesen az utcába. Kár minden csöpp vérért már.

Amikor mindezt elmesélte Andorffy a ház előtt meg a ház udvarán, épp akkor vonult föl Amurszky Vera az óvóhelyről, hogy meghallgassa ő is Andorffy tudósításait.

Ámde mintha ez csak nagyobb tápot adott volna a művésznő korábbi idegkóros nyafogásának:

– Én ezt nem bírom tovább! Értsd meg! – kiáltotta az őrnagynak a művésznő: – Ha nem segíttek fürdőhöz, akkor én magam, saját kezűleg készítek magamnak!

– Hol fogsz, édesem, fürödni? – szólt az őrnagy. – A Nevenints lakása árnyékszéknek is rémes, ahogy a munkaszolgálatosok otthagyták. Honnan szerzünk egy fürdőre való vizet? Honnan szerzünk fát a melegítésre?

Az ügyvéd fáját az udvarról, sőt a környék kerítéseit, romház hulladékfáját mind rég fölemésztette már a lakók, a kórház, a németek, a munkaszolgálatosok fapusztítása. Vizet, de azt is csak afféle szennyes latyakot, csakis az utca tavából és két messzebb kútból lehetett merni, sorállással és közelharccal.

A művésznő azonban nem engedett:

– A takarítást én magam vállalom Ágival a kárpitosműhelyben. Jancsi és te csak vizet szerezzetek egy fél káddal. Különben megőrjíttek!

Nevenints az őrnagy háta mögött állott. Így beszélt:

– A dézsa ép, őrnagy úr. Ha a kocsimon tolnánk el, akkor talán hozhatunk egyszerre fél káddal.

– Maga aranyos fiú, Jancsi – sikoltott a művésznő.

Hát ezzel megkezdődött a csata, egy fürdőért. A művésznőnek bűvmosolya önkényuralmat jelentett itt mindenkire.

Az őrnagy és Nevenints az SS-tiszt hulláját félrerugdosva és a kézikocsit szekercével kiszabadítva a jégből, a sárból, rárakták a dézsát, és elszekereztek az utcai tóhoz. Majd, amikor a jég alatt már nem találtak elég latyakot, az egyik kútból egészítették ki híg sárral. Viszont ebbe a folyadékba annyi tiszta jeget és havat raktak, hogy a dézsa púpozva megtelt.

Ezalatt Ági és a művésznő lapáttal rendbe hozták a kárpitoslakást a dögletes szemét öregjétől. A kádat valahogy hóval és homokkal használhatóvá sikálták.

Most már csak a fa kérdése maradt hátra a Nevenints tűzhelye számára.

Öreg este lett már. Ott álltak a kézikocsi mellett, az udvaron.

– Honnan hozzunk fát? Vagy mit tüzelnénk el? – vakarta tetves szakállát az őrnagy.

Nevenints tetves fejét vakarva a kézikocsijára nézett:

– Ezt? Rokkant vacak úgyis!

A kézikocsi végveszélybe jutott. Gazdája maga ítélte halálra a művésznő iránti hódolatában.

A jégvágó szekerce ott lógott a kárpitos vállán.

A kézikocsi nem sikoltott: „Ó, ti háládatlan gyilkosok! Annyi minden szolgálat után ez a jutalmam, hogy még használható koromban megöltök!?…” Megadással várta a végét.

Ám az őrnagy így szólt:

– Tölgyfa ez. Szenesedik, nem ég, és most át van itatódva vízzel is. Azonfelül, míg szétdarabolnánk, azalatt lophatunk itt valahol valami gerendát és deszkavéget.

Így történt. A művésznő megtisztálkodott.

És a kézikocsi nemcsak megmaradt, de visszakerült az utcáról eredeti otthonába, a Pántlika utca 9. szám udvarára.

A Pántlika utca 9-nek abban is szerepe volt a fölszabadulásnál, hogy magasabb rangú orosz parancsnokság választotta szállásául.

Kétségkívül az volt az oka, hogy aránylag sértetlen épület maradt.

Az események gyorsan torlódtak egymásra.

Néhány nap múlva elesett a Vár is.

És a romok közt rögtön megkezdődött az átalakulás és az újjáépítés.

Az őrnagy házparancsnoki helyét házmegbízott néven az Andorffy nagyobbik nővére foglalta el. De hát már az első nap kisült róla, hogy nem is a nővére a zenetanárnak, hanem Vermes Magdának hívják, és a húga sem a húga, hanem csak barátnője. Ugyancsak az Amurszky Vera két menekült rokonáról is kiderült, hogy azok a háziúrnak távoli rokonai.

Megszerveződött a rohamos, általános robotolás az utcák, házak rendbehozatalára. El kellett kaparni teméntelen lódögöt és embertetemet. Aztán a rémséges állapotba került otthonok berendezése, egyidejűleg a legelemibb szükségletek, a betevő falat, a tiszta víz, a világítóeszköz nehéz megszerzése következett.

Hát ebben az első keserves küzdelemben a balra húzó kézikocsinak hatalmas szerep jutott.

Páratlanul kapóssá és népszerűvé vált a kézikocsi.

Nevenints az őrnaggyal együtt még a legelső közmunkásokkal ismeretlen helyre került. Ági falura ment rokonaihoz.

A kézikocsinak nem volt többé gazdája. A ház közzsákmányának maradt. A használatára, a házmegbízottnő elnökletében, külön bizottság alakult, külön értekezletek tartattak.

Ahogy valaha ellenérzület, agyarkodás, áskálódás tárgya volt a kézikocsi, most féltő gond és sóvárgás fakadozott a ház lakóiban a kézikocsi birtokáért.

Kiváló élet kivételes befejeződésre tarthat igényt. A kézikocsit népszerűsége teljében érte különös vége.

Amurszky Vera művésznőnek, miután sem gáz, sem villany nem működött a házban, remek szolgálatokat tett az óvóhelyi, kőolajjal fűthető, amerikai rendszerű tűzhelye, illetve kályhája.

A baj csak abból származott, hogy elfogyott a kőolaja, és egyelőre beszerzési forrásnak se híre, se hamva.

Ámde szerencsés véletlen folytán egy katona két nagy petróleumoskannát hozott, és rárakta, az udvar sarkában, a kézikocsi lapjára. Azzal eltűnt.

Az ám! De az egyik kanna kissé sérült volt a fenekén, és szivárgott. Most, ahogy a kézikocsira rakta a legény, jobban kilyukadt, és patakzani kezdett belőle a kőolaj.

A legény nem vette észre.

A művésznő este kijött kissé az édes, hűvös, tavaszi levegőt élvezni az udvari erkélyre. Ugyanott elszívott egy cigit.

Az egész ház mélyen, mélyen aludt a sötétben. A művésznő, szokott gondatlanságával, a még égő cigarettacsutkát ledobta az udvarra.

Pötty! Az égő csutak odakeringélt le pont a kézikocsira. A kézikocsin pedig már jókora tócsát alkotott a kannából kifolyt petrol.

Azon nyomban lángba borult az égő csutaktól.

De ezt már nem látta a művésznő, mert az erkélyről befordult szobájába, és ahogy a regények mondják – nyugodtan az álom karjába dobta magát.

A kézikocsi kiszáradt, petróitatta fájába hamar belekapott a láng. A hőségtől a másik kanna dugasza is kilőtt, a tartalma meggyulladt, szétolvasztotta a bádogfalat, és hozzájárult, hogy a kézikocsi teljes egészében, vasalkatrészei kivételével, szépen elégjen az udvaron. Olyan képet nyújtott ez, mint valami vértanúnak a megdicsőülése. Csak hát senki nem tanúskodott mellette más, mint a ház puszta fala és az égbolt hunyorgó csillagai a tavaszi éjszakában. Viszont a kézikocsi pusztulását valóban őszintén fájlalták, majdnem megsiratták a Pántlika utca 9. számú ház lakói. Ez se minden elhunytat kísér.

Hát igen! Aki most megkeresi a Pántlika utca 9. számot, ott találja Nevenints János kárpitosüzletét most is a régi helyén, csupán új cégérrel.

Láthatja a vékony fruska Ágicából menyecskére gömbölyödött Nevenintsnét egy kis Nevenintscsel sétára indulni nagy játszadozva.

És ha benéz valaki a kárpitosműhelybe is, akkor az egyik sarkában megpillanthatja a kárpitos fényezett fájú, gumikerekes, könnyű, karcsú, kecses új kézikocsiját, amit nem kell künn az udvaron tartani, hanem be lehet húzni az üzletajtón.

Kétségkívül, ez az új kézikocsi használhatóbb, mint a régi, rokkant, balra húzó elődje volt, de hogy olyan érdekes jószág lenne?… Azt nem!

A hajdani boszorkánypörökben, amikre Európában először a bölcs, magyar Kálmán mondta ki intézményesen, hogy „boszorkányok pedig nincsenek”…de más képtelen és kegyetlen istenítéletek leírásában is, unos-untalan olvashatjuk a következőket: Egyszerű lelkeket megszáll a Gonosz. Akkor elkezdenek tőlük, jellemüktől, tudásuktól teljesen idegen hangokon szólalni meg, embertársaik megbotránkoztatására. Természetesen erre kínzópad és a végén kivégzés várja a szerencsétleneket.

Hát ez a folyamat lényegében egészen átszármazott a sötét múltból a legfölvilágosultabb jelenünkbe is. Csak persze kissé átalakult. Nem helyezik okvetlen vád alá és nem feszítik kínzópadra azokat, akik személyiségüktől esetleg teljesen idegen hangon és modorban szólalnak meg. Sőt esetleg megbecsülés és kitüntetés az osztályrészük. A Gonosz Lélek emlegetése, a bilincs, a bitó igazán ritka esetek közé tartoznak velük szemben, ha még meg is esnek. Inkább fordul elő, hogy az illetők hivatottságuk vagy hivatásuk és foglalkozásuk révén furcsa, mulatságos vagy netán kínos helyzetbe jutnak.

Miről legyen itt szó, mint az irodalomról és az írókról? Az irodalom sohasem adhatja föl az ősi babonák és rémek járta terepet, hogy művelői a legkülönfélébb egyénekbe bújjanak, és azokat cselekedtessék, beszéltessék történeteikben, esetleg végig több köteten is. Utóvégre az írónak csak értékét emeli és érdemeit sokasítja, ha személyiségétől különböző jellemek sorát födözi föl az életből, és alkotja meg gyönyörködtetés és tanulság okából.

Itt jönnek azonban a kisebb mesterségbeli galibák és kellemetlenségek.

Néhány esetet mindjárt elsorolhatok közvetlen tapasztalatból.

Egyszer, zavaros és hányatott életem folyamán megírtam egy boldoguló tolvajnak a történetét, egy munkás becsületes barátjával szembeállítottan. A tolvajnak, érthetőleg, nem általánosan, mindennapian használt nevet adtam.

Hát erre az utcán utam állja egy gyerekkori ismerősöm, méghozzá ügyvéd az illető, és számon kéri: micsoda eljárás az, az ő nevét ilyen piszkos vonatkozásba állítani be, méghozzá egy napilap nyilvánossága előtt?

Mert a regény ott folyt.

– De kérlek szépen – hebegtem –, csak nem gondolod, hogy én tudatosan cégérezni akarlak téged?

– Hát mit csinálsz? – förmedt vissza.

– No nézd csak! – feleltem erre: – Te tekintélyes ügyvéd vagy, az én hősöm egy kültelki semmittevő, a Te neved y-nal van írva, a keresztneved más, hát támadjon föl Hunyadi János halottaiból, és az összes rajongói, névrokonai tiltakozzanak, amiért egy hashajtásra való keserűvizet neveznek el róla világszerte?

Nem! Barátom megrendíthetetlen bömbölte vissza:

– Ez, kérlek, nem azonos eset! Ezt jóvá fogod tenni!

Kicsit gondolkodván, boldogan vágtam rá:

– Hát ide figyelj! Minden jóvátételre hajlandó vagyok, csak ne haragudj rám. Szövegezd meg sérelmedet akár olyan alakban is, hogy én, az író, meggondolatlanságból kisajátítottam a neved egy méltatlan hősöm számára, és ezt szánom-bánom, és nem Téged gyanúsítottalak meg azzal, hogy valaha félrevitted az éneket, mint ezt a mi hazai tájszólásunk mondja szépen a tolvajokról. Ezt a nyilatkozatot el is helyezhetjük a napilapban. Na?

Némi morgás után barátom elfogadta ajánlatomat. De aztán nem jelentkezett többé egyáltalán nálam az üggyel. Most beszámoljak még ennek az esetnek az ellenkezőjéről is? Amikor én magam személyemben voltam és vagyok kénytelen eltűrni, hogy az írói működésem teremtette alakokkal sértegessenek?

Mert hisz még az hagyján, hogy állítólag legjobban sikerült regényalakommal, egy becsületes csavargóval, a Kakuk Marcival azonosítanak. Mi az hogy! Vannak fiatal kartársaim, akik egyszerűen Marci bácsinak hívnak a Jenő bácsi helyett. De miután ezt a népszerűség dicséretének is lehet tartani, sosem berzenkedem ellene! Más, amikor A félbolond című regényem megjelent, ha akadt szelíd kajánsággal kérdezősködő, hogy hát: Nem életrajzot írtam-e? Azt aztán ne is említsem, hogy Két zöld ász című művemnek Buzikán Mátyás, a hamiskártyás lévén a hőse, nagyot kellett nyelnem, amikor egy kritikában azt olvastam, hogy: az első személyben mesélő hamiskártyás alakja oly élethű, és az írónak olyan remeklése, hogy szinte kulcsregénynek kell tartanunk a történetét.

Tessék! Illetékes, bűnvádi célzás. Egy olyan jellemről, akihez semmi közöm egyénileg, a tényleges, közvetlen megfigyelést leszámítva.

Hát ennyi bevezetőt kellett okvetlen tartanom ehhez az írásomhoz, mert ez valóban kulcsregény, mivel nemcsak minden szakasza tökéletesen hiteles tudósítás valóban megtörtént dolgokról, hanem én magam, az író, személyemben vagyok az egyetlen vezéralakja. Csak nem mint író, hanem mint egy roppant tömegben használt világcikknek megújítója, és nem elméletben, hanem a gyakorlatban, bár sajnos, csak a magam használatára. Épp ez a történet tárgya. Hogyan nem vált közhasználatúvá egy olyan eszköz, amit én magam sok-sok tanú előtt öt hosszú éven át sikerrel használtam, sőt utánam más is, talán mások is; az sem lehetetlen, hogy jelen pillanatban is, még mindig használják.

Aggályaim nem alusznak. Most nyilván azt fogom hallani, hogy: a képzeletem remekül tudja a kieszelt történetet valószerűsíteni! Magyarán: hazugságok halmazát úgy tudom tálalni, hogy az minden hiszékeny olvasót megtéveszthet.

De már a bevezetésből, fejtegetésből elég. Vérbeli író kifejezési eszköze a mesélés.

Legsikeresebben a végén kezdhetném, és mint a héber írás, visszafelé tartanék az eseményekkel.

Most, most, 1951 októberében, az utcán egy kerékpárnak tértem ki a forgalmas Körúton.

Illetve a kerékpár sebes iramban fékezett, kanyarodott egyet, és így alkalmat adott rá, hogy elugorjam előle.

A kerékpáros halkan, de annál ádázabbul szövegezte meg pár szóban véleményét ügyetlenségemről.

Ez már elmaradhatatlan. Minden kerékpárost örjöngő düh fog el azon, ha valakit elgázolna. Ennél nagyobb dühre csak akkor fakad, ha gépkocsi elől sikerül elkarikáznia, ami viszont őt gázolná el.

Hasonló rövid szitokkal toroltam meg a kerékpáros goromba teremtettéjét. Csak úgy szokásból. Mert igaza volt. Az úttesten szabálytalan loholtam át. Hivatalos vizsgálat engem büntetett volna meg.

De mi következett?

A kerékpáros hirtelen megállott a következő ház kapuja előtt. Majd a járda szélére farolt. A gépet odatámasztotta kengyelével a járdához. Szájába dugta két ujját, és élesen füttyentett föl a ház valamelyik lakójának. Aztán várakozóan a gépe mellett maradt, és föl-fölkémlelt a házra.

Ugyanennek a háznak az egyik üzletéből vártam én is valakit. A túlsó járdára közben épp azért szaladtam át, hogy egy levelet dobjak a postaszekrénybe. Ami különben arról nevezetes, hogy mindenütt találsz egyet, kivéve, ha szükségeled. Akkor búvócskát játszik veled. Épp ezért ragadtam meg az alkalmat, hogy átszaladjak az úttesten, a kezemben óraszám hordott levéllel, míg az üzletnél várakoztam.

De akit vártam, a zsúfolt üzletben, a hölgy késett. Akként, amint az én kerékpárosom embere sem jelentkezett az emeletek valamelyikéről. Már ötödiket füttyentette utána.

Most összenéztünk, a sikertelen várakozásban.

Ő kis zavarral kapta el pillantását. Nyilván áldása jutott eszébe, amit fejemre szórt imént.

– Magának volt igaza! – mondtam erre. – Szabálytalan keltem át. Szerencsémre jó a fékje!

Abban a pillanatban, amikor ezt kijelentettem, egyúttal szemügyre vettem a kérdéses féket a kerékpáron.

Kissé elhűltem. Fülem mellett eresztettem el a kerékpáros válaszát. Emlékek tömege rajzott elő agyamban a kerékpár alakját látva. Aztán megismételtem legutóbbi szavaimat a kerékpárosnak. De már kérdés alakjában:

– Tényleg jó a fékje?

Olyan pillantást nyertem erre tőle, mint amit gyöngeelméjűekre szánnak. És ezt a feleletet:

– Hát nem hallotta, hogy megfelel? Miért érdekli?

– Ez az a bizonyos Bowden-fék? – firtattam én válaszul.

– Mit tudom én! – vont vállat kerékpárosom. – Ez szakmája talán?

– Nem egészen! – feleltem. – De valamit konyítok ehhez. És különösen ezzel a fajta fékkel egy keserves ügyem volt. Ezt hosszú volna elmondanom. Ez egy világszabadalom, ha nem tudná. Már rég nem figyeltem, hogy vajon szerelik-e most is általánosan gépekre? Most szökött szemembe a maga gépjén.

Miután kérdezősködést rejtett tekintetem, emberem újra vállat vont:

– Mit tudom én! Így vettem a gépet, készen ezzel.

– Érdekes! És ennyire beválik! Tévedtem nyilvánvalóan! – motyogtam magamnak inkább.

A kerékpárost, ezúttal mintegy megrögzött hülyeségem egy röhintésre bírta:

– Magának ez valami hápja! Úgy vélekszem!

– Majdnem! – bólintottam. – Tudniillik nekem ez a fajta fék nem vált be.

– Ja, csak ennyi? – jegyezte meg szinte csalódottan a rejtélytelen ügyön.

– Csak ennyi! – igenlettem.

Ezzel csevegésünk be is rekesztődött. Emberem vadul, fültépően füttyentett újra a magasba. Én pedig mélázgatva szemléltem a gépet.

Karcsú, kecses, könnyű jószág volt. Olyan, mint egy nagy, ezüst színű szöcske. A hasonlóságot tökéletesítette a fékje. Szakasztott, mint egy nagy bajusz a kormány előtt és a sötéten meredő rovarszemszerű lámpa, mögötte.

Most leleplezem magamban itt az írót.

Az előző fejezetben leírt jelenet kész koholmány. Úgy értve, hogy ügyesen össze van olvasztva benne a hazugság az igazsággal.

A jelenet sohasem történt meg a valóságban úgy, ahogy leírtam. Csak legföllebb megtörténhetett volna úgy. Mert különben lényeges részletei valóhűek.

Kerékpárossal nem egyszer és nem tízszer tűztem, tűztél, tűztünk már össze az utcán, hebehurgyaság, rosszindulatú véletlenség vagy más körülmények okozta alkalmakkor. Csak nem a fönti leírás szerint zajlott aztán le a dolog.

Viszont bevásárló hölgyre várakozni, postaládát nem találni, jelző füttytől megsiketülni az utcán, gondolom, szintén elég gyakori!

Mármost ami ezt a világszabadalmat illeti, a róla való érdeklődést kerékpárosoktól szintén volt alkalmam néhányszor megejteni. Csak egészen békés helyzetekben. És az érdeklődésemre nyert válasz is körülbelül mind hasonló volt. Ez már aztán, itt, okvetlenül leszögezni való tény. Mert a következő történetnek a gerince ez a kerékpárfék. Valósággal úgy, mint egy hatalmas ellenfél, amellyel én sikeres harcot folytattam. De mint a régi lovagi törvény írja elő, az ellenfelet nem szándékom kisebbíteni, rágalmazni, mert hiszen akkor saját magamat, a győzelmes ellenfelet kisebbítem és feketítem be ezzel ugyanakkor.

Vigyázat! Vigyázat! A legügyesebb hazudozók mesterfogása az, hogy túlzásba menő őszintéskedéssel szédítik meg az áldozataikat, hogy azután könnyen, fölényesen csúsztassanak hitelt lódításuk alá.

Ezért is ünnepélyesen fölszólítom nyájas olvasóimat itt, hogy akár egy rendőri nyomozás, kutassanak föl és ellenőrizzenek minden adatot ebből a történetből. Mert most már tréfa nincs. Minden helyszín, minden név, minden személy, minden helyzet pontos, tárgyilagos naplóban szerepel ettől fogva itt emlékezésemben. Van, ahol kihagy? Megmondom, nem költök bele, nem költöm át az eseményeket. Az írónak időleg fölmondok magamban.

Voltál-e már valaha, kedves felebarátom, albérlő? Mégpedig nemcsak legényállapotban, hanem feleségestől? Mert ha nem? Akkor kicsikét nehezebben hozzáférhető számodra annak a folyamatnak jelentősége, hogy az albérletből, a hónapos rókalyukak sorából előlépsz egyszerre saját, főbérlői otthonod tulajdonosává.

1929-ben, a Baumgarten irodalmi alapítvány, azzal az alapszabályi főindokkal, hogy meggyőződéseimtől sosem tértem el írói hivatásomban, hitvány boldogulási szándékból, arra méltatott, hogy egy nagyon tisztességes összegű ösztöndíjat bocsátott rendelkezésemre.

Én az ösztöndíjat annak az eredeti tervemnek megvalósítására akartam fordítani, hogy kissé utazzam erre-arra a világban. Elvégre az akkori irodalmi kávéházaknak gazdag szappan- és nadrágtartó kereskedői fölénnyel regéltek íróknak párizsi, londoni helyszíni tapasztalataikról, míg maguk az írók, nem biztos, hogy a legértékesebb százalékuk kivételével, a kávéház és a többnyire hónapos lakásuk közötti taposómalomszerű életben szereztek megírásra való élményeket az életből, és regéltek róla embertársaiknak.

Feleségemnek ellenvéleménye volt. Az utazást nagyon is helyeselte. De a nők helytállóbb ésszerűségével vitatta, hogy: legelső végre egy olyan otthont szerezni magunknak, ahol megmaradhatunk, ahol megőrizhetjük könyveinket, ahová bármi körútból visszatérhetünk, és nem téblábolunk többé holmiinkkal a zálogház és az elfecsérlés Szküllája-Kharübdisze közt.

A tervezgetéseinkben és vitáinkban nem mi döntöttünk végül is. Hanem egy külső értesülés.

Kedves ismerősök körében következőket hallottam. A népjóléti minisztérium nagyszerű államtitkára, Dréhr Imre, áldásos tervezetet bocsátott ki annak érdekében, hogy kispénzű emberek is szerezhessenek maguknak Pest környékén, akár közvetlen, villamosközlekedési távolban, kis, kertes otthont.

A tervezet szerint egy nagy bank (vagy éppen a Nemzeti Bank maga, erre már nem emlékszem) óriási területet parcelláz föl, elsőnek Albertfalván, a Duna mellett. A lakók szerény lakbérükkel, amihez valami csekély fölülfizetés csapódik, egyúttal letörlesztik azt a bankkölcsönt, amely a háztelkük és házuk árának örökáron való megvételére szolgál. Az egész folyamat aránylag rövid idő, pár év csak. A Bank és a Népjóléti segíteni akar a kisembereken és nem nyerészkedni rajtuk. Az ötlet ott válik óriási távlatúvá, hogy a kisemberek fuccsba, illetve a háziurak zsebébe költöző lakbérét a bank úgy tőkésíti, hogy a nyomorult lakót mindjárt háziúrrá változtatja.

Most tessék hozzáképzelni, hogy mi, e szerint a tervezet szerint, nem is lakásbérlet, de nyomorult hónapos szoba hányt-vetett bérlői, micsoda áldásban részesülünk, ha a mélypontról a csúcsra heppenünk, háziurakká. Szédület!

Hanyatt-homlok rohantam ismerőseim útmutatására abba a hivatalba, ahol ezt a varázslatot intézték, hogy alávessem magam a ragyogó irodai hercehurcának.

Hogy támadtak azért halovány aggályaim: netán egy-két apróbb bökkenő-zökkenő mégis tornyosulhat az otthonfoglalás elé?

Viszontagságos életem folyamán, nehányszor én is ültem hivatali irodai asztalnál. Tudtam: az sok volna, majdnem lehetetlennel határos, hogy csak úgy, az utcáról kukkantva be egy népjóléti minisztériumi ügyosztályba, minden simán menne, mint a pinty, mint a karikacsapás. Hiszen ezekről a szólásokról is látszik, hogy költészeti, népköltészeti, azaz képzelődés szülte remekek.

Csakugyan! Már a derék, kapuban álló potrohos bácsi felvilágosított, hogy a telekigénylők jegyzékébe fölvétetni több biztosíték kell, mint amivel rendelkezünk.

Visszavágtattam jó ismerőseimhez némi csüggetegséggel.

Nosza, azok keresztbe-kasba és széltibe-hosszába több távbeszélő tudakozódást bonyolítottak le. Eredményképpen megtudtam, hogy a soron kívüli elintézés Iksz Ipszilon képviselő úr támogatásától függ a telekigénylésnél.

A név hallatára megint nagyra duzzadt a bizalomtól behúzott mellem. A képviselő úr iskolapajtásom volt. Alább járt két osztállyal. Ez borzasztó nagy előny! Két osztállyal följebb járni akkora tekintélyt jelentett valaha, hogy mindig boldog lehetett az alábbi évfolyambeli, ha meg nem gyomrozta a felsőbb korosztály. És valahogy ez a viszonylat későbbi hatályú is, mint hivatali nyelven szövegezik meg.

Haladéktalanul fölkerestem a képviselő urat. Mégpedig hivatalában. Elég zsúfolt előszobát találtam nála.

Bejelentésem után a titkár leültetett. Udvariassága kifogástalan volt. De mégis azt tartalmazta, hogy: méltóztassam várni, míg sorra kerülök!

Hát kiültem a várakozók közt vagy másfél órát. Akkor a titkár közölte az ott várakozók maradékával, akik közé én is tartoztam, hogy: sajnos, a képviselő úrnak sürgősen el kell utaznia, tehát szerencséltessük holnap a hivatalt!

Püff neki!

Határozottan érzem, hogy kettős idegrendszerem van. Egyik birkatürelmű, öszvérmakacsságú, nyűhetetlen, mint a vasfű. Ez a hasznos dolgokkal szemben való idegrendszerem. A másik tigrisdühű, izgága, esztelenségekre hajlamos. Ez pedig a haszontalan időpocsékolással szemben való idegrendszerem. Várakozás közben észleltem, hogy az előszobázó áldozatok mind jótékonysági könyörgéssel ülnek ki tyúkszemet az ülepükre. De hiszen én egyszerű acinesze ügyletben kívánom csak a képviselő úr közbenjárását! Nem volt igazam persze. Mert kérés – kérés. Mégis teljes jogúnak éreztem, hogy fölfortyanok magamban. Szerencsétlenségére, szerencsémre, a titkár azzal tüntetett ki, hogy külön hozzám fordult:

– Önt talán, ha holnap korábban méltóztatna idefáradni, soron kívül is fogadhatja a képviselő úr, úgy vélem.

– Nézze, uram! – feleltem erre. – Én elmondtam Önnek, hogy nem koldulás vezetett ide, és hogy a képviselő urat, bár gyermekkori pajtásom, sosem zaklattam semmivel. Majd ha összebotlom vele valahol, meg fogja hallani a véleményemet. Kujtorogjon utána a nyavalya! Nékem akkora úr ő sosem lehet! Jó napot kívánok!

Bevágtam magam után az előszobaajtót. Isten hozzád, főbérlet, kertes lakás, háziúri állapot!

A hivatallal szemben sörcsarnok nyílt. Amikor előtte elhaladok, a képviselő úr pont akkor bukkan föl az ajtajában. Megismer, és nyájasan elvigyorodik rám:

– Szevasz, koma!

– Szevasz! – biccentek rá. – De légy szíves, és pukkadj meg hivatalostól, ha egy általatok agyonkürtölt házbérleti ügyben ötször kell valakinek előszobáznia! – fűztem hozzá.

– Miről van szó, kérlek? Nem értelek!

Úgy rémlett, hogy színleli csak az ámulást. De tájékoztatásom után tüstént jóvátett mindent. Öt szóra és két baráti hátbaveregetésre kirántott egy aranyszegélyű névjegyet a tárcájából, ráfirkantotta, hogy:

…Azonnal intézd el az író úr szerződését!…

Ráírta a címet, borítékba rakta a kártyát, és kész volt a kocsi.

Még aznap a másik hivatalba is eljutottam.

A tisztviselő a névjegy hatására minden mogorvaság vagy időtologatás nélkül elém tett egy szerződésblankettát azzal, hogy:

– Méztassál ezt aláírni!

Bizalom ide, bizalom oda, mégis átfutottam. Hát mint a krampusz ugrik elő a ládából, úgy rebbentett meg a szerződés szövege.

Dehogyis azt rögzítette meg a szerződés, amiről a sajtó ujjongott, meg kedves ismerőseim meséltek, hogy: a lakbér a kertes ház örökáron való megvételének letörlesztésére szolgáland! Szó sincs róla!

A szerződés a részletesen földicsért kertes lakás igénylőjének kötelezettségeiről szólt. Aztán, mint valami jótéteményt csúcsosította ki föltételeit abban, hogy: az igénylő a szerződés aláírásával négy évre kap elszállásolást a lakásban, vagyis annak idő előtti elhagyása ilyen és ilyen szabványokba ütközik. Majd záradékul a szerződés kikötötte, hogy: miután a kertes lakások építése csak most tétetett folyamatba, és befejezésük, illetve az igénylők beköltözhetésének határideje, bárha erre és erre az időpontra köttetik ki, amennyiben azonban az építés befejezése, illetve a beköltözhetés, nem várt akadályok miatt haladékot szenvedne, az igénylőnek semminemű jogorvoslatra nincs joga az építtetőkkel szemben.

Hökkedelem borsóztatta kissé a hátamat.

Mit jelent ez? Az igénylő a kertes házacskákba való költözésig állandó bizonytalanságban tartatik ezzel, hogy hát: mondja-e, ne mondja-e föl már vagy még, a meglevő lakását. Miután pedig beköltözött a kertes házacskába, a főváros környékére, és az meg nem felelt neki, négy évig meg nem szökhetik onnan büntetlen.

Őszintén közöltem enemű aggályaimat a barátságos hivatalnokkal. Nyomatékául pedig hozzáfűztem, hogy: ha én még a Népjóléti nagylelkűsége iránti teljes bizalommal elfogadnám is ezt az egyezményt, nem tehetem, nem merem ezt cselekedni nejem hozzájárulása nélkül, miután ő előzetesen egészen más föltételekről tud a kertes házak birtoklását illetően.

Amikor ezt megmondtam a szívélyes hivatalnoknak, kissé hűvösebbé vált magatartása. Röviden ezt jegyezte meg:

– Ám legyen! De kötelességem figyelmeztetni önt, hogy a lakásokért akkora a tülekvés, hogy a lakást még a képviselő úr támogatásával sem tudjuk fönntartani huzamosabb ideig. Sürgős értesítését fogom hát kérni!

Ilyen baljóslatú és nem tegező hangra legelőször néhány percnyi meggondolási időt képzeltem arra, hogy: aláírom-e a szerződést, vagy sem? De hát talán azért is, mert itt az előszobában egyáltalán nem födöztem föl tülekvőket a lakásokért, hát néhány órát mégis elképzeltem haladékul, míg hazafutok nőmhöz, és értekezünk az ügyben. A zárószavakra pedig, hogy: sürgős értesítésemre vár a hivatal, egy két napot már föltétlen föltételeztem:

– De mit értsek ez alatt, hogy sürgős? – érdeklődtem.

Mire a tisztviselőm újra teljes szívélyességgel mosolygott rám:

– Legföllebb hat-nyolc hétig tudom az aktát számodra…

– Ó, kérlek – ó, kérlek! Rendben van! – csaptam örömmel szavaiba. Ha itt a sürgős kifejezés ilyen távokba nyúl, akkor kár az izgulatért.

Már búcsúztunk is.

Két szobán kellett áthatolnom a kijáratig. A másodikban rettentően ismerős ábrázattal találkoztam. Ő azonnal rám ismerhetett, mert fölkelt, és felém tartott:

– Szervusz! Na, mit keresel nálunk?

Miközben elmeséltem szabatosan, mi járatban vagyok, ráriadtam már, kicsoda az illető. Egy görbe éjszaka után találkoztunk és barátkoztunk össze egy bablevescsárdában. Darabomat adta a Magyar Színház. Minden képes és képtelen újság tele volt a képemmel. Rám ismertek a csárdában, és egy délelőttbe húzódó utómuri lett az eredménye.

A budapesti tájszólás érdemesnek tartotta, hogy a borosasztalnál kötött bizalmas kapcsolatoknak nevet adjon. Szesztestvér! Ez a szó sokat jelent. Szesztestvérek olyan állapotból ismerősök egymással, ahol kevesebb az alakoskodás, teketóriátlanabb a dolgok nevén nevezése.

Hát szesztestvérem körülbelül így tájékoztatott:

– Nézd, öregem! Mi aránylag elég sok disznóságra vagyunk képesek, de ebben az esetben, attól eltekintve, hogy rögtön becsaptak benneteket ezzel a lakóteleppel, nem hiszem, hogy további zűrök legyenek azokkal, akik lakást igényelnek itt most. Itt inkább eltólálhatod azt, hogy lakbért nem fizetsz. Az meg, hogy kivonulsz a bérletből? Hát ki állja utadat? A szerződés ötödik pontja? Az fogja rád a kérdőjelet, és sújt agyon a felkiáltójellel? Papír – papír! Állami hivatal, állami hivatal. Mire megmozdul!… Értsd meg!

– Értelek! És magamtól is rájöhettem volna erre! – hagytam helyben szesztestvérem beszédét, amit aztán ő ezzel rekesztett be:

– Különben nem tudom, mit kellett neked ahhoz, hogy tőlünk szerződést kapjál, egy képviselő támogatása? Én is rögtön megcsinálom veled a dolgot, ha rám nyitsz egyenest itt. Inkább előítéletesek az emberek a főváros környékére való költözés iránt, mint olyan nagyon kapkodnának ezekért a vacak lakásokért.

– Ahán!… Így van!

Az aranymondások közé vehetnénk azt, hogy: mélyből emelkedők szerencséje, amitől a magasban élők meg vannak fosztva, miképp a közbeeső fokok elérése is örömükre szolgálhat.

Feleségemmel körülbelül abban állapodtunk meg egymással, hogy: minket nehéz becsapni egy főbérlettel a háztulajdon helyett. Hiszen albérlő létünkre akkor dühönghetnénk, ha a Népjóléti akciója napi ágyrajáróvá kényszerítene négy évre. Így azonban…

Így, hogy elébe vágjak, íróiatlan módon minden érdekfeszítésnek, amikor már csakugyan a kis, kertes házikónkban és előkelően külön szobában laktunk, márhogy az egymásba nyíló két szobánkban, reggelenként ilyen módon ébresztgettük egymást:

– Alszik-e még, főbérlő nagysám?

– Jó reggelt, főbérlő úr!

Viszont az odáig való kis zökkenők és bökkenők és rémledezések sem érdektelenek.

Az épülő telepet rögtön siettem megszemlélni.

A mi kis telkünk az albertfalvi országútra nézett közvetlen, egy hosszú sor összeépített kis házzal együtt. Parányi előkert mindeniknél és néhány négyszögöl hátsókert. Nagyzoljunk! Gazdasági udvarocska és mögötte kert. A telep utcáinak saroképületei emeletesek voltak. A mi sorunk előtt néhány régi lakóház és mindjárt az orrunk előtt egy fűszer-, azaz vegyeskereskedés. A megálló egy operaénekesi visításnyira tőlünk.

Hát persze, amikor először jártam itt, az építkezés irtó zűrzavara zajlott a telkecskéken. Ocsmány törmelékhalmok, homokkupacok, meszesgödrök. Daloló munkáslányok a tragacsokkal, daloló kőműveslegények a malteroskanállal.

Egy aránylag elegáns, feltűrt nadrágú, jóképű fiatalember vezette a munkát, mint pallér, azon a házsoron, ahová a mi számunk tartozott. Biciklijét tolta mindenfelé magával, és szemmel láthatóan tökrészeg volt.

Csak úgy dűlt belőle messzire a szesz és a dohánybűz. De rendkívül kedves modorral lepett meg. Ismerte írói munkásságomat. Bókolt, hogy:

– Boldog vagyok, kedves mester, hogy én építem föl magának ezt a kis otthont! Meg lesz vele elégedve!

Körülvezetett, összevissza a förtelmes telepen, és magyarázott nekem, fölváltva azzal, hogy vad és rekedt ordítással adta utasításait a munkásoknak.

A biciklije ide-csetlik, oda-botlik folyvást, itt beleakad a drótokba, ott nekivágódik a deszkahalmaznak.

Félő, hogy lerántja a fiatalembert a maszatba, szépen vasalt nadrágjában.

Meg is jegyeztem neki, hogy:

– De miért nem támasztja oda valahová ezt a gépet? Kényelmetlen így hurcolnia, míg vezet és intézkedik!

– Megyek be anyagért Pestre mindjárt! Meg különben is, ami biztos – biztos! A szomszéd rajon már csupa idegen munkás, fele csibész. Egy ilyen gépnek hamar lába kél. Érdemes ilyen gépért egy heti napszámot a pénztárban hagyni! Majd maga is vigyázzon, kedves mester, hogy a kárán ne tapasztalja ezt, hogyha vesz!

– Hogyan? Nem értem! Nekem nincs…

– Majd lesz! – vág szavamba: – Majd beszerzi, kedves mester, míg saját kis kocsit nem vehet magának, amit nem kétlek. Itt gyönyörű dolgokat fog írni, ebben a szép kis lakásban, itt, a jó dunai levegőn. Dűlni fog a tiszteletdíj a tárcába!

– De hát amikor egy macskaugrás ide a HÉV. Mit kell nekem kerékpárt vásárolni?

– De be tetszik szerezni, kedves mester! Nem túrom ki a szentírásból Éliás prófétát, ha ezt biztosra jósolom magának. Itt hátul, a Budafoki úton – egy pillanat kerékpárral Pest. Nincs tolongás, nincs várakozás, nem nyomják agyon a sváb asszonyok a motyókkal a HÉV-en. Venni tetszik egy kerékpárt záros időn belül. Hát hisz magának dolga van az újságoknál, kiadóknál, naponta.

Közben majd elszédített bagó- és szeszfuvalmaival a képembe, mint egy hipnotizőr.

Elkísért a telep gondnoki irodájába is. Ott ugrott föl aztán hihetetlen ügyességgel gépére. Annak ellenére, hogy időnként előbb hatalmasakat támolygott. És karikázott végig a szörnyű terepen a Duna irányába. Úgy, hogy a bicikli élő reklámemberének vélhetted, tisztára.

A gondnok még kedvesebb, javakorú úr volt.

Amikor már a leszúrt háromhavi lakbér nyugtájával zsebemben érdeklődtem tőle, hogy:

– De hát amint látom, kérem, még olyan kezdeti állapotban leledzik ez az építkezés, nehéz elhinnem, hogy kész a kitűzött időre, és beköltözhető is. Merjem fölmondani szobabérletem? És maradjak az ég alatt? Miután az egyezményt elfogadtam, és önökön nem kereskedhetem, ha nincsenek készen akkorra…

– Nyugodtan, kérem! – válaszolta: – Az önök rajonja aztán okvetlen elkészül. Azt ez a fiú vezeti, akivel ide tetszett fáradni.

– Üm! – buggyant ki belőlem a hitetlenkedés indulatszava. Miután lelki szemeim előtt a vizes, zavaros tekintetű, tántorgó pallérfi nagyon is bizalmatlanságot gerjesztően jelent meg.

– Mert részegnek tetszett őt látni? Ez nem számít. Mindég az. Tessék hajnalban idekukkantani, ez már benyalt. Tessék este jönni, akkorra már az eget bőgőnek látja. Pont azalatt iszik, amíg dolgozik. Józan csak kimenőkor lesz. Mert akkor udvarolni megy, és a kisasszonya, egy itteni jobbrendű család lánya, kirúgja részegen. Ezt a kis nőt magába gabalyította a gazember, és zsarolja és cégérezi. Itt mindenki suttog róluk. De amúgy a szakmájában ez az ember egyszerűen veretlen. A munkások reszketnek tőle. Mert ledobja a kabátját, és nem mutogatni kezd, vagy mi, egy-két percet, hanem napestig ott robotol velük, hogy példát adjon a munkára. Kérdezze meg itt akármelyik munkást. Nem orrolnak rá. Imádják! Ezért, a szaktudásáért!

– Bámulatos!

– Az! – hagyta rám a gondnok: – Ha senkinek a hajléka nem lesz készen, író úréké biztos, és minőségben is túl tesz a többin, ha ő megígérte. Ezt meg tudom jósolni!

A beköltözésre kitűzött idő aránylag gyanús pontossággal érkezett el. A hivatalos eljárás, amennyire én szemügyre vettem, aligha siettette az építkezést. Az építkezés gyorsíthatta a hivatalos eljárást, hogy mindkettő időre lett kész.

De aztán a kettő közül az építkezés valóban „kész lett” – ahogy azt Pesten másra értik, mint a tökély meghatározására.

Az egész akció lelkét, főnökét, mozgatóját, Dréhr Imre államtitkárt, bedugták a dutyiba. Miért? Ezt illetően a pesti csibésznyelv szolgál egy finom kifejezéssel: azért ültették le Dréhrt, mert rossz gyerek volt, és nem ette meg a mákos tésztát!

De hát aztán kiderült, hogy az államtitkár úr nem is egyszer volt rossz fiúcska. Sokszor-sokszor nem ette meg a mákos tésztát. Sőt munkatársait is rászoktatta. Az, amit ő és munkatársai a mi kis lakótelepünk körül műveltek, csak csekély hányada volt teméntelen félkézkalmárkodásaiknak, sikkasztásaiknak, hűtlenkedéseiknek a hivatalos pénzzel és hatáskörrel…

A telep több helyén elfelejtettek a kertes házak alá kellő alapot rakatni. Mint a sátorlakó ősmagyarok, mindjárt a hajlékuk falának felállításával kezdték. Aztán ezekhez a falakhoz is, az új tégla mellőzésével, lebontott romok selejttégláját termelték ki. Úgyszintén a lakásokhoz szükséges berendezés csupa salak, dibdáb, limlom, vicik-vacak, műanyag, átabotában összecsapott ringy-rongy gyártmány volt.

Eredmény?

Gyönyörű repedések a falakon, amiken néhol ember átbújhatott. Leszakadt padlások, beomlott kapuoldalak. Pokolian füstölő, eldugult kémények, fölpuffadt parketták, gombásodott padló, fölnyirkult fal stb., stb., stb.

És a mi kis otthonunk?

Hát a gondnok és az iszákos ifjú jól jósoltak. Aránylagosan véve, az a tömb, amelyik a fiatalember keze alatt készült el, legkevesebbet szenvedett a disznóságoktól. No jó! Baj akadt csőstül itt is. De az elhatározó rémségeket inkább a szomszédoktól hallottuk a kerten át, az inogó drótkerítésen keresztül. Mert az utcasor, szemben a háttal épített utcasorral összevégelt a hátsó kertekben. A tizedik szomszéd sivalkodását is kapcsolta a lég, a torok és a hallóidegek ereje szerint itten.

Ha idillikus nyugalomba képzeltünk itt elvonulni előző zaklatásos életünkből? Az álom maradt csak, egyelőre legalábbis.

A régi albérletek átkának átka volt, hogy a főbérlők a takarítás, az ellenőrzés, a barátkozás, a puhatolózás, az unatkozás minden ürügyével szabadon zaklathattak, nyaggathattak, zavarhattak, ki- s bejárhattak rajtunk, bekandíthattak, kileshettek minden percben éjjel-nappal az albérletekben. Ettől illett volna mentesítenie bennünket itt a főbérletnek.

De itt, a saját külön kertes hajlékban ezt a hercehurcát, minden látszat szerint soha vége nem szakadóan, a tatarozási munkálatok helyettesítették. Bizottság szállt ki bizottság után, szakértők egymás hegyén-hátán, kőműves, ács, cserepező, parkettázók, csatornázók és vízvezetékszerelő, lakatos, szobafestő nap nap után egymás kezéből kapta ki a kilincset otthonunkban. Vagy egyszerre rohantak meg éppen.

Már nem mertünk valamire panaszkodni. Elvitték a rossz tűzhelyet, és hoztak egy rosszabbat, alig tudtuk visszakapni a jó régi rosszat. Elvitték a fürdőkályhát, hoztak rosszabbat és a hozzátartozó lyukas kádat. A cserepezők tönkretették a padlás padlatát, a padlás padlatának helyreigazítói leverték a cserepet, és kezdődhetett újra a folyamat. A víziórás a vízművektől díjat követelt rajtunk. Mikor pedig kifizettük, a szomszédok rontottak ránk, hogy: a követelés jogtalan, de a vízművek a mi ostoba, begyulladásos fizetésünkre mint precedensre hivatkoznak majd, és mindenkin bevasalják a telep gondnokságát illető vízdíjat.

De legyek tárgyilagos.

Ahogy egykori főbérlőink között számos kedves, jóságos, előzékeny személyiség akadt, sőt jótékonyságot is élveztünk tőlük nem egy ízben, úgy a javítási hajcihők eszközlői is túlnyomóan jó órákat szereztek nekünk a kellemetlenség helyett.

Az értelmiségi körök általában alább becsülik a karimunkás népet, mint joguk volna rá. Már hogy szellemiekben! Igaz, hogy pláne akkoriban kevesek előtt nyílt meg munkásszáj vagy munkásszív teljes nyíltsággal.

Nekem személyileg, mint nem túl elkényeztetett írónak, igazi, bensőséges örömöt és elégtételt adott az, hogy egy-egy iparos vagy gyári szakmunkás szinte többet tud személyemről, mint saját magam, úgy a szétrombolt szakszervezetekben dívó fülbesúgás révén. Én rég elfeledtem esetleg, micsoda magatartást tanúsítottam helyzetekben, kivált válságosoknál, ők megjegyezték és számon tartották.

Jóformán ők voltak azok, akiktől sokkalta szabatosabban és részletesebben értesültünk a lakótelep körül moslékolódó ügyekről. A gyárigazgató hanyatt esett volna, ha hallja, hogy a szak-, sőt segédmunkása hogyan lát a gyomrába, hogyan ismeri az üzeme jelen ügyleteit is, azon végezve, hogy a babájáról is tudták, hány szemölcs van a lapockáján, és mibe kerül az irtása.

Nohát a sajtó is eleget foglalkozott különben ezzel a kis teleppel. Akár mint valami béke-harctéren sínylődő és gyötrődő szegény áldozatokról hozott egyre-másra cikkeket a telepünkről.

Mi pedig, a szerencsétlen áldozatok, egészen jól éreztük magunkat otthonkánk birtokában, ha gyatra volt, ha nem!

Birtok? Nagybirtoknak neveztük el a ház mögötti kertet.

A talajt magát romlásba juttatni már nehéz a legsötétebb hivatalos beavatkozásnak is. Itt pedig ez már azért sem történhetett meg, mert telkünk talaja a többivel együtt gyalázatosabb már nem lehetett, mint ahogy átvettük. Kavicsos, sárgamárgás szörnyűség volt ez a néhány négyszögméter. Egykori ártér valószínűleg. Nem növényzetet lehetett ebből kitermelni, de inkább terméketlenítő, út- és térburkoláshoz való anyagot és még azt is vacakot.

Kosarakban, a szomszéd mezőkről hozott földdel, verejtékező munkával, igenis, legtöbb szomszédunkkal együtt miniatűr virágtenyészetet, sőt mintagazdaságot varázsoltunk. Terményeinkből később még télire való gyümölcsíz meg szörp is készült. Málna- és ribizlibokrokat ültettünk a drótsövény alá. Nemesített földieper lepte el a középső ágyásokat, nyári nagyevésre nagyon is jutott, még vendégeknek is. Három gyümölcsfa közül egy éven belül már termett egyik. A barackfánk, a kert éke, a kellős közepén.

A mezőgazdálkodás lázában sürgött kezdettől fogva az egész lakótelep. De még nevezetesebbé lendült a lakótelepen kitört és általánosan elharapódzott iparosodás, egészen az eszelősségig.

Miután a lakóházak berendezése vacak volt, és miután a hivatalosan bejelentett sérelmek orvoslására várni kellett, és miután a saját zsebemre azonnal megjelent iparos és szerelő költséges volt, és miután sok berendezési tárgy javításával várni nem lehetett, és házilag, ideiglenesen meg kellett, vagy meg lehetett tatarozni… hát a lakótelepen majdnem mindenki szerszámokat szerzett be, és beállott fuserálni. A kontárkodást sűrűbben nevezik így. Mi több! Az ügyesebb vagy merészebb kontárkodás újításokra is vetemedett.

A szomszédom például, egy magánhivatalnok és képzett zenész, naponta átrohant hozzám valami ügyes találmánnyal. Legnevezetesebb volt ezek között egy, gondolom, később értékesített és gyártott ruhaszárító megszerkesztése. Ez ügyesen akasztódott bárhová, le lehetett ereszteni és följebb húzni a ruhával is, és háromannyi száradt rajta a fortélyos madzag és fakeret rendszerével, mint egy közönséges kötélen, mert több madzagot és széltében is nyújthatót, azaz gombolyíthatót vagy tekerhetőt tartalmazott.

Egy rendőrtiszt, a telep közkedvelt Lacukája, a második szomszédunk, szintén egy elmésebb, ablakokra szerelhető szélvédőt eszkábált.

És így tovább. És így tovább.

Közöttük azonban én voltam a legrégibb és legfölszereltebb barkácsoló. Szobám tisztára iparosműhely jelleggel hökkentette meg a belépőt. Satuk és vasfűrészek, gyaluk és vésők, franciakulcsok, kalapácsok hevertek, lógtak, csillámlottak szanaszét szobám többemeletes állványán, néhány könyvvel és kézirattal békésen összekeveredve a polcokon. Ugyancsak odaakasztva gitárom az állvány egyik sarkára és oldalához támasztva összehajtható vászonkajakomnak immár harmadízben tökéletesített példánya.

Ez a csónak saját készítményem volt. Lehetett nevetség tárgya is. De többször vált bámulat tárgyává is.

Ennek a történetnek a keretei és levegője megengedik, sőt kívánják, hogy eldicsekedjem ezzel a vízi járművel. A napi sajtó rajzosan és szövegben foglalkozott vele. Képes újságaink legelterjedtebbjében, egy színházi lapban többször is örökített meg fénykép, szellemes aláírásokkal a csónakommal vagy csónakomban.

Persze, mily nevetséges szó is ez a: megörökítés, és hol van a szellemeskedés? Még azt sem lehet mondani, hogy: a múlté. Mert mikor ássák ki azt a múltat?

De tény körül csak a tálalása vész el. Maga a tény marad, sőt ha életrevaló, föltámad újra. Mint ebben az esetben meg is történik.

A színházi lap egyik fényképe úgy ábrázol, amint pucéron, lesülve – vagy szellemeskedően: leégve – félkarral magasra emelem a kajakomat, az orránál fogva. És az aláírás: T. J. J. a legizmosabb magyar tehetség.

A kép valóban elképesztő kissé. De az olcsó szellemeskedés mögött vitathatatlan technikai tények lappanganak, az egész csónak, evezőstől, 13 kiló, írd: tizenhárom kilót nyomott. Nádból volt a váza szerkesztve, rézcsövekkel illesztve egymásba, szétszedhetően. A burkolata pedig közönséges csíkos ponyva. Mert a lenvászon fő tulajdonsága, hogy minél jobban átitatja a víz, annál ellenállóbb, és annál kevésbé ereszti át a likacsain a vizet, minden olajos vagy szurkos beeresztés nélkül.

A Dorogi-féle gumigyár igazgatójának kedve lett volna ennek az ügyes kis tákolmánynak gyártására. Ott bukott meg az egész számítás, hogy a gumival burkolt vászon csekély 25 kiló súlyra emelte volna a 13 kilós járművecskét. Holott hát fő előnye az volt, hogy összehajtott állapotban hátizsákszerűen vagy kézben hordozható volt a kajak. Vele szó nélkül feleresztett a villamosra a legszigorúbb vezető is.

Ezzel a kis vacak vízi járművel én le és föl száz és száz kilométereket tettem a Dunán, hullámban, szélben, viharban. Noha sohasem készítettem el egészen az eredeti tervezetem szerint, lustaságból, kényelemből. A külcsínjával nem törődtem. Nem födtem be, hogy beleköthessem magamat, mint az eszkimók. Volt eset rá, hogy a hátulját rá sem szereltem, úgy cikáztam át és vissza a Dunát vele, mint a hazug Münchhausen lovával, amelynek szerinte elvitte az ágyúgolyó a hátulját, de a csatát így, fél lóval is, végigharcolta, mert akkora lendülettel sarkantyúzta neki kezdetben a lovat, hogy ez vitte tovább.

A nyomorult kis jószágot Tahiban állítottam össze, és szabtam rá és férceltem rá saját kezűleg a burkolatát. Majd istenneki-alapon ugyanazon a délután leereszkedtem vele azt a 30–35–40 kilométer víziutat Budapestre a folyamon. Késő éjjel szerencsésen megérkeztem, és az Országház lépcsői alatt kötöttem ki.

Ott várt rám barátom, Harsányi Miklós, nagyon tehetséges, de nem túl népszerű, munkaszolgálatban kínhalált halt szegény színészünk.

Ezt nem véletlen részletezem. Hanem annak ábrázolására, hogyan kerülnek a nyilvánosság elé tények. Harsányival hazafelé tartva, találkoztunk az utcán közös barátunkkal, az ekkor már nagyhírű Jávor Pállal. Jávor rendes, talpán járó, kisportolt egyén létére, méltányolni tudta a kis kajakkal való teljesítményt, és locsogott róla. Mire megjelent egy érdekes cikk arról, hogy Jávor Pál emelt ki engem az Országháznál a Dunából, ahol végkimerülésben küzdöttem életemért a hullámok között. A szellemesség magva: Tersánszkyt Jávor húzta ki a vízből!

De hiszen, ami a csónakom biztonságát illeti: hát a gyávák gyáváját, a feleségemet több órás úton csónakáztattam meg benne, a megyeri Dunának azon a helyén, ahol a vadevezősi képzelet mindenkinek vészes örvényekről regélt.

Ugyanott egy bokszbajnoknak hároméves bűbájos kislányát, Marczinek Évikét a nyakamba ültettem a csónakban. Így eveztünk körösztbe-kasba a Dunában, sok száz tanú láttára és a kicsike szüleinek aggódása nélkül.

Azt a borzalmas jégvihart, amelyiknek 1929-ben vagy 1928-ban nyolc-kilenc áldozata lett az evezősök közül a Dunán, én a kis kajakban, félmeztelen, elveszett evezővel evickéltem végig. Kezemmel hajtottam kifelé az árból, és végül kihalásztam az evezőmet is.

A szépirodalom – szépirodalom, az újságírás – újságírás, az elmélet – elmélet. Ezek, amiket itt elsorolok, gyakorlatban lezajlott tények.

Függelékül ragasszam ide a csónak utóéletét is. Nem a Dunán, nem a fagyban, hanem a fűtetlen szobában gubbasztva, regényem firkálásával, beszereztem egy azóta is hurcolt deréknyavalyát. A csónak vásznát egy szegény kerti munkásnak ajándékoztam. Mert házasodott, és szavai szerint még: lepedőjük sem volt. A csónak vázának rézcsöveiből és azok selejtjéből szerkesztettem egy kis harangzongorát billentyűzettel. Akkorát, mint egy kézitáska. Ez a használatban tűrhetően bevált. De tökéletesítése céljából, környezetem meglehetős elszörnyedésére, szétszedtem. Hogy soha többé időm és erélyem ne legyen az összeállítására!

Ám ugyanezen lakótelepi műhely ihletett a kontárkodásomnak csúcsteljesítményére.

Ez a nagy nyilvánosságot látott alkotásom egy színpadi díszlet. A Képeskönyv Kabaré díszlete. Miniatűrben tökéletesen megoldott kis forgószínpad. Nagy képeskönyv alakjában gördül ki. Kinyitva, minden lapja előtt folyamatosan játszhatóak kellően stilizált énekes, táncos jelenetek. Lapjai hátul észrevétlenül akaszthatók rá. Az egész befér egy nagyobb bőröndbe.

Ezt a Képeskönyvet a Nyugat folyóirat irodalmi szalonja szülte. Állta sikerrel a Vígszínház elfinomult közönségének bírálatát. Állta a munkás- és parasztemberek sokkalta nehezebben kielégíthető, egyszerű, egészséges ízlését. Állt kávéházban, moziban, állt az utcán, szabadtéren. Soha még előadás vele meg nem bukott.

Kavargott botrány is körüle. A Belvárosi Színház igazgatója kisajátította ötletét. Egy asztaltársaság ügyvédtagja beugratott, hogy pereljem. A bíróság, annak ellenére, hogy az igazgató úr ellentmondó nyilatkozatokat tett, egyszer azt, hogy: sohasem látta díszletemet! másszor azt, hogy: külföldön már látta!… engem marasztalt el. Viszont akkor már nem pereltem, amikor a milánói világkiállításon díjat nyert kikölcsönzött és át nem alakított díszletemmel egyik színpadi tervezőnk.

Jelen pillanatban, kamrámban, ahol e sorokat rovom, két nagyobbacska bőrönd áll. Egyik a Képeskönyv tíz perc alatt fölállítható díszlete. A másik a kajakom új, csinosabb, tökéletesítettebb példánya. Tisztán kedvemtől, időmtől és erélyemtől függ, hogy újra útnak eredjenek kamrámból.

De ezzel már itt is az ideje, hogy berekesszem ezt a hosszas kitérőt, vagy, ha tetszik, előzményezést, és visszakanyarodjam a kerékpárfékhez.

A fiatal pallér jóslata megvalósult. A szegény emberek paripájának, a biciklinek beszerzése egyre sürgetőbbnek bizonyult számomra a telepen.

Leszögeztem, hogy nincs szándékomban írói képzeletem igénybevételével belekölteni a történetnek homályosabb vagy teljesen elfelejtett részleteibe.

Annyi rémlik, hogy valami üzleti nyomozó vagy ügynök lakásomban látogatott meg. Őáltala bonyolítottam le végérvényesen a biciklivásárlás ügyletét.

Szintén csak rémlik, de lehet, hogy más, sőt mások is mind le akarták szerelni azt a makacs hiedelmet, amiképp nekem a Csepeli Művek kerékpárgyártmányai közül egy vaskos, nehéz strapagép felel meg leginkább.

Többször is hallottam:

– De hiszen maga nem csomagszállításra, iparcikkek, kosarak, ládák hurcolására vesz gépet! Magának könnyű, gyors, csinos gép köll! Kifutónak akar elszegődni egy nehéz strapakerékpárral?

Hiába! A tudatlanság önfejű. Valahogy aggódva képzeltem azt, hogy vékony vázú, kecses, könnyű gépet összeroskasztok, összetörök, hamar agyonnyűvök.

Megrendeltem, részletre, a gyárüzem legvaskosabb gyártmányát.

Enyhén beteges iszonyaim közé tartozik, hogy várakozzam megrendelt árunak házhoz küldésére, ha azonnal átvehetem azt.

Az ügynök előzékenyen választásomra bízta:

– Néhány nap alatt meg tetszik kapni az árut, ha elküldjük. De azonnal is kiadják a raktárban, ha kívánni méltóztatja. Ott ki tetszik választani, és ki is lehet próbálni mindjárt a megfelelőt. Bár gyártmányaink tökéletesen egyformák, tökéletesen jók, és különben is jótállásuk fix, ha valami kis hiba fordulna mégis elő. Hát ahogy parancsolja!

A közvetítő ajánlatának az a kitétele, hogy a gépet az átvételnél mindjárt ki is próbálhatom, kicsikét zavarba ejtett. Sohasem ültem addigelé semmiféle kerékpáron. De várakozásiszonyom tüstént elfújta zavaromat. Nem vallottam be, hogy: végeredményben amennyit konyítok a kerékpárhoz, rám sózhat bárki bármi vacakot! Döntöttem:

– Majd inkább érte megyek. Mikor legjobb?

Az ügynök vállat vont:

– Bármikor! Hivatalos idő naponta nyolctól ötig. A raktár fél ötkor szünteti be a kiadást.

Az ügylet készen volt. Sejtelmem sem jött, mi különbséget rejt a gyakorlatban számomra a gép házhoz küldése vagy azonnali átvétele a raktárban. Másnap reggel érte mentem.

Ott állok immár a hatalmas gyárüzem raktárának üvegkalickája előtt. Az utalvány vagy nyugta, mittudomén, a másik irodából már a kezemben van.

A kalickabeli ember átveszi a cédulákat tőlem. Majd rábíz egy gépészruhás egyénre. Nem tudom, mi okból, valami kajánságot érzek villogni rám apró disznószeméből:

– Tessék! Van itt választék! Fogjon ki egyet magának! – biztat a ménkű hosszú raktáron átkísérve a gépészruhás.

Ha jól emlékszem, két vagy három biciklisor is töméntelenkedett jobbra-balra tőlünk, ahogy a padlaton végigkopogtunk. Kísérőm rámutat a kezében tartott cédulára pillantva a strapagépek hadseregére:

– Tessék! Ezek a magáéi! Válasszon!

– Megbízom én magában, kérem. Adjon egyet! – mondom erre.

Mire ő teketória nélkül leakaszt vagy kigurít egy biciklipéldányt a sorból. Fordít egyet rajta, nekem ijesztő gyakorlattal, a kijárat irányába. Azzal várja, hogy birtokomba vegyem.

Ráteszem a kezem a kerékpár kormányára. Ügyefogyottságom gyalázatának érzete körhintát csinál nekem a raktárból.

Megragadom a kormányt az egyik végén. Pont ott, ahol a fékjének karja válik el a kormány csillogó vascsövétől.

Ostobán, erélyesen összefogom a fék karját a kormánnyal. Másik kezemmel ösztön sugallta szabályossággal kapok a kerékpár kormányának közepéhez.

Azzal tolni akarom előre a gépet.

Na persze! A fék lefogja a kereket. A gép nem gördül. Legföllebb csúszik, mint a szánka a padlón, ha erőltetném. De hát, mint a riadt gyerek, állok és révedek bután félpillanatra a levegőbe.

Akkor a gépészruhás kísérőm borzalmas nyugalommal int:

– Hogyan menjen magának, ha lefogja a kereket? Eressze el!

– Áhh! Ez a fékje! – adom a szakértőt. Azzal a már nem fékezett kerék, szó szerint, féktelen ront előre mellettem… Csak győzzek nyomába jutni.

A kaján gépészruhás mukkot nem ejt. Érzem! Megérdemlem a leckét, hogy gyakorlatlanságom rühellve, nem kezdtem azzal ennek a derék szakembernek, hogy: nézze! először érint kezem itt kerékpárt! Most már egyre megy! Nekem kínos szótlansággal vonulunk a kijáratig, úgyhogy mind könnyebben, simábban vezetem vasparipámat.

A kijáratnál enyhe deszkameredély visz lépcső helyett az udvar talajára.

Itt már úgy fogom a gépet, akár mindig ezt csináltam volna életemben. A gépészruhás utánam hatol az udvarra. Azt hiszem, tovább kísér itt is. De így szólal meg:

– Ráugorhat, kérem, bátran. Hosszú az udvar. Csak a kapunál kérik el a számlát magától.

Ajjájajjá jaj! Ölő gúnyt érzek a gépészruhás szavaiból. Hogy a pácból kiemelkedjem, pillanatnyi lelki tusa után, következőre határozom magam. Borravaló jár ennek a rendes embernek. Előbb azt folyósítom, mintegy lekenyerezésül is, hogy megbocsásson, ha végre itt bevallom neki: sosem kerékpároztam még, és örülök egyelőre, ha tolni tudom ezt a szerszámot, nemhogy hajtani ráülve.

Mindez meg is történik teljes gördülékenységgel. Átadom az obulusokat, és vallok.

Emberem már csupa buzdító jóindulat, amikor megjegyzi:

– Gyerekjáték, kérem, megtanulni ezen az úrnak! Ha itt próbálni kezdi, délig már elkarikázik vele haza! Ott tetszik kitartani a gyárból egyenest. Én erre megyek. Isten áldja!

Kijutok baj nélkül a gyártelepről.

Most aztán itt van előttem jó néhány kilométernyi út a kerékpárral. Legközelebb a vasúti összekötő hídon át.

Nyilvánvaló, hogy kényelmetlen és fárasztó tolni a gépet a forgalmas műúton. Igyekszem mindenütt a járda szélén tartani. Azon az útszakaszon, amely már elég néptelen és elég gondozatlan is volt akkor, a műútról föl a hídig, ahogy küszködöm előre vezeték vasparipámmal, vastag, szeszillatúnak rémlő hang reccsint rám hátul:

– Hát mit kínlódik kézben ezzel a tragaccsal?

– Mi tetszik? – fordulok hátra a veszkődés teremtette kis ingerültséggel.

– Hát mit tolja? Minek nem ugrik itt a hegyibe? – kérdezi emberem, egy toprongyos, borostás, kötényes fickó.

– Rossz itt az út. Tolom inkább! – vágom ki magam. Miközben emberem utolért, és amíg meg is előz, folytatja:

– Na ja! De ha a hídon fél áthajtani, mert idegen errefelé, az marhaság! Mindenki hajt itt a gyalogjárón. Nincs erre rendőr soha, orvosságtul sem. Üljön csak rá bátran a hídon át.

A fene nem ette meg. Fogadatlan útbaigazítóm, ez a toprongyos, nyilvánvaló jóindulatból végig nyelette velem a bosszúságot a Duna pesti partjától a budaira. Mert annak ellenére, hogy megelőzött, és én is iparkodom elmaradni tőle, a hídról visszafordult ellenőrzőleg, és kiáltotta:

– Kapjon csak rá!

Majd amikor már én is a híd kerékpározásra tilos gyalogjáróján toltam a biciklit, műkedvelő útbaigazítóm újra visszafordult, és szinte méltatlankodva ordította vissza nekem, hogy: miért nem fogadom meg jóindulatú tanácsát, és ülök a gépre?… És újra visszafordult vad biztatásával. Hogy a híd végéről már tisztára fölháborodottan, szidalomszerűen üvöltse:

– Áj! Maga élhetetlen! Látja, hogy senki sem fittyent itt magára, ha biciklin jön. Nem hallgat okos szót. Köszörűs volt maga valaha? Viszi a gépjét, nem az magát.

Szerencsémre lekárhozott valahová, a híd végén előmből. Különben új kínokat zúdít még rám a budai részeken is támogatásával.

Nyakig porosan, fáradtan, magamra mérgesen robogtam be a lakótelepre vezeték vasparipámmal, fényes délben.

A lakótelepen érthetőleg teméntelen kerékpár karikázott. Tiszta véletlenség tette, hogy az én utcasoromon senkinek sem volt. De azért olyan egyén nem akadt, beleszámítva még a süldő lánykákat és fiúkat is, aki nem tudott kerékpározni! Mert valaha mindnek volt gépe. Egyáltalán ki hallott olyat, hogy valaki minap kerékpározni ne tudjon, hacsak nem béna? Még fél lábbal is elegen hajtanak biciklit!

De mármost előállott az a helyzet, hogy az egész szomszédságban egyedül nekem volt gépem, aki nem tudtam hajtani. Hát fogcsikorgatásig és hátborsózásig kellett tűrnöm, a kedélyes baráti érintkezés nevében, hogy szomszédaim apraja-nagyja egymás kezéből kapkodja ki járművemet azon a címen, hogy segítségemre lesznek, hogy megtanuljak én is. Még ki sem fújtam magam az úttól, megkezdődött a tanítás. A csöndes utcán közvigalomra a biciklim hegyébe ültettek. Egyik szomszédom elölről, a másik hátulról, a harmadik oldalról húzott, nyomott, támogatott a gépen. De a vége az lett mindig, hogy magam előre, hátra vagy oldalt, de kidőltem a játékból. Arra hajrá! Oktatóim egymás után szökkentek a gép nyergébe, és karikáztak hatalmas körutat a telepen, a telepen túl, óraszámra. Persze, szemléltető oktatásom céljából.

Tartott pedig ez az első nap fönntartás nélkül. Tartott másnap némi zúgolódásom és csüggedésem mellett, hogy ennek megszűnését megérjem, és én üljek saját gépemre úgy, hogy mások csak nézzék!

Harmadnap összegeztem magamban nyomorúságos tanulmányaim eredményét. Ha a gépen mások támogatnak, akkor sohasem vagy nehezen tanulok meg. Azt már veszem észre! Hátha magam kísérlem meg a gépemre pattanni?

Fölkeltem hajnalban. A szomszédság még aludt.

A gépemet orvul kitoltam a telep mögé. Ott hatalmas tér nyújtózkodott a Duna és a lakótelep között. Rajta körösztbe-kasba utak. Széltében-hosszában árkok. Mindenféle kupacok. A szeméthalmokon kilyukadt éjjeli edények és vad tökök és indák, lapuk zöldje között.

Nosza, nekivetemedtem vasparipámat betörni magam erejéből, mint lócsiszár, bányaszekeres véreim a havasi csikót. A nézőközönségről szívesen lemondtam.

Először kerestem egy meneteles helyet. Ott csak éppen ráálltam a gép hátuljára, és nekieresztettem, hogy egyensúlyt tartva kormányozni tanuljak. Előbb persze a gép kormányzott engem. Beletenyereltem tövisbe, gyanús anyagokba, üvegcserépbe, összemaszatoltam ruhámat, egy-két tépést is ejtettem rajta, amíg a gépem tőlem önállósítva magát, ellenkező irányba vágódott a földre.

De a harmadik ereszkedésnél már én szabtam az irányt kettőnknek. A kormány kezemben maradt, és én a talpamon.

Erre ugyanezt megcselekedtem úgy, hogy már a nyeregbe ültem föl közben. Ez is hamar ment. Lelógó lábbal szépen mentem.

Nehezebb volt lábam a pedálra rakni és engedni, hogy emelje-eressze, ahogy forog. Legtovább ezzel vesződtem.

De ettől már csak órányi, félórányi verejtékezést jelentett az, hogy egyenletes terepen tudjak egyenes irányban hajtani, kényszerfordulatoknál is a gépen maradni és végül készakart fordulatokat is megeszközölni a géppel.

Két óra alatt többre haladtam magam, mint oktatóim támogatásával két nap alatt.

A mezőről már, hogy úgy mondjam farkasügetésben tértem haza vasparipámmal. A farkasügetés ugyanis fölváltva erős iram és mérsékelt léptetés. A gépet hol toltam egy darabon, főleg nehezebb terepen, hol nyergébe merészkedtem, és hajtottam vele. Ha nem az út közepén, akkor neki egy-egy kőcsomónak vagy ároknak, és újra vezettem, újra ráugortam, újra vezettem…

A napközben jelentkező tanítómesterek plűre estek. Közöltem velük, hogy a gépen megtanultam, és a röhögésre az alkalmat és alanyt nem szolgáltatom tovább becses személyemmel.

Reggeltől estig tartó gyakorlatozás következett, természetesen mind tágabb karikákban, a lakótelepen és körüle. Gondolom, ötödnapra már bemerészkedtem Budapestre. Egyelőre csak a Gellért-kávéházba és onnan vissza. Majd tovább, át a hídon, nagyobb, teljes forgalmú helyekre, ugyancsak környékbeli körutakra a telepről.

Elhajtottam Visegrádig a Duna mellett fölfelé. Elhajtottam a Velencei-tóig lefelé. A Velencei-tóig Gárdony alá, számtalanszor. Azt az oda-vissza kilencven-száz kilométert úgy tettem meg, hogy pihenésem az úszás volt a tóban. Esetleg hevertem is egy órát, másfelet a napon. Ezt nem mindig. Mert néha délfelé indultam el, és estére már otthon akartam lenni. Hogy Pestre naponta többször is behajtottam? Ne is említsem.

A kerékpár nekem igazán kifogástalan megszolgálta árát. De végül is úgy járt, mint a szerelemben történik az első odaadó szerényebb társsal vagy társnővel. Csappan a hév, a rajongás, és növekszik a különbre való igény.

Fölfedeztem, amit eleve tudtomra adtak, hogy gépem otromba, súlyos jószág. Lépcsőn föl, vállra venni, elég feladat. A kerék-áttétele, emelkedőn föl, kimerítő munkát igényel stb…

Szóval ki kell cserélnem egy könnyebb, csinosabb gépre!

A tanakodásom folyamatának emlékei egy kedves, egyszerű nőszemély fölvilágosításaival és tanácsaival kapcsolódnak össze.

Szerény háztartásunkat ugyan feleségem vezette mindenha. De úgy, hogy ő emellett a házon kívül is dolgozott, újságot írt, nyelvleckéket adott. Ez okból kezdettől fogva tartanunk kellett a vaskosabb házimunkákhoz bejárónőt.

Az akkori egy zömök falusi asszonyka volt. Félénk, érzékeny, halk teremtés. Egy olajkereskedésbeli kifutó felesége. Éber Józsefné névre hallgatott.

Mint megtudtuk, Éber József több kerékpárversenyről hozott el díjat. Mígnem valamiféle baleset miatt fölhagyott a versenyzéssel. Ellenben kevéske kifutói keresete megtetézésére kerékpárokat, alkatrészeket csereberélt, adott-vett, nyerészkedésre. Ebből sikerült később szerezniök egy kis saját házat Érd mellett.

Éberné sokat beszélt férje viselt dolgairól. Mindenkorra megrögződött agyamban a kerékpáros lelkiségről ez a néhány mondata:

– Tetszik tudni, a kerékpárosok olyanok, mint az egytestvérek. Őközöttük igazi összetartás van. Nem úgy, hogy egyesületbe tömörültek. Mert ez inkább szétzilálja a sok tagot, ahogy egyre-másra új és új egyesületbe tömörítik őket, mindenféle vezetők, csahosok, haszonlesésből… Nem! Hanem tessék csak megfigyelni, ha egy kerékpárosnak elromlik a gépje, és leáll vele az útfélre, hogy megtajkolja. Ne adj isten, hogy a másik oda ne kucorodjék hozzá, még sürgős dolgából is, hogy megsegítse. Mert magára gondol, ha bajba jut. Kerékpáros a kerékpárost útbaigazítja legjobb tudásából. Még jobban támogatják egy a mást, mint némely rossz édestestvérek!… Ez így van!

Hát Ébernének vagy talán közben látogatásunkra jött férjének tanácsa a nagy gépem kicseréléséhez az volt, hogy: akkor járok jól, ha Éber cserebere üzletei által sózom el a gépemet, és szerzek újat. Éberben a legjobb szakemberre bízom azt, hogy a gépet eladja, az árán beszerez alkatrészeket, és ezekből olyan gépet állít össze, amilyet parancsolok. A minőségért jótáll, hogy jobb lesz, mint a vadonatújon vett gép. Ő a rozsdállt, ócska holmik közül rögtön látja, mi az olyan márkájú, hogy többet tart, mint az új, sőt egy kis kenceficézéssel, fényesítéssel jobban is mutat.

Erre az ügyletre nem tudtak rávenni. Igaz, nem is erőltették nagyon.

– Majd rá tetszik arra jönni, mindenre, amit az uram és én mondunk!

Legföllebb ezzel a szelíd intelemmel zárult szóváltásunk a tárgyban.

De a kerékpárcserét azért sikerült megejtenem magával a csepeli gyárvállalattal. Pontosan nem is emlékszem már az ügylet tételeire. Fölemelt részletfizetéssel kaptam az új, könnyű, kecses jószágot a nehézkes strapagép helyett. Úgy tudom.

Fecske! Így hívták az új gépet. Azt állították róla, hogy többszörösen kitűnt versenygép.

A külseje mindenesetre megvesztegető volt. Az előző gép kormánya mint a magyar marha szarva állt szét. Ezé az újé mint a bivalyé, lefelé hajlott. Úgy, hogy csak kukkra hajolva hajthattad. De ez a versenyzőtartás. A súlya, a másikhoz, a régihez viszonyítva úgy aránylott, hogy ha azt erőlködőn fél karral fölemelted, ezt az újat viszont egy ujjadon is levegőben tarthattad.

De!… Minden előny mögött akad valami hátrányos is.

Az első gépemen elöl, a kormányra szerelve, roppant kezdetleges és gyatra fék díszelgett. Derékszögben, nyomójával a kormány végén, a fék felülről nyomta le a forgókereket. A fék vége gumizva volt. De így is rontotta horzsolásával a kerék gumiját. Eltekintve attól, hogy nagyobb, erőszakos nyomás ki is pukkanthatta a gumi hurkáját.

Ámde ez a fék csak dísz volt a kerékpáron. Használatba sohasem vagy alig vevődött. A gépet a hátsó kerekének tengelyébe szerelt, úgynevezett kontrafék állította meg. Ez úgy működik, hogy kissé hátrafelé kell nyomni a pedált. Ezt használta mindenki. A látható fék hatósági előírásnak köszönhette létét. Mihasznaságával tüntetett, mint a fényes nappal égve felejtett villany. A rendőrség látható féket követelt a gépre. Vita nincs!

Már most a Fecske, ezzel ellentétben, a kontraféket nélkülözte. Azt állították nekem, és miért ne hittem volna el, hogy: azért versenygép a Fecske, mert nincs kontrafékje, miután versenygépen tilos a kontrafék! Ez nem volt túlontúl ínyemre.

Viszont a Fecske kormányán egy furcsa, nagy acélbajusz, egy mindent felülmúló alkotmány, a fékek világában. Világszabadalom! Bowden-fék a neve. A szerkezete bonyolult rugórendszerből áll, amely acélhuzalon kapcsolódik egymásba. Ha nyomod a fék nyomóját? A rugórendszer ellenkező irányba rúg, mint nyomod, viszont a huzal végén a kerékre harapófogószerűen alkalmazott féket a rugók így szoríthatják rá a kerék acéljára kétfelől a gumi lenyomása helyett. Ez gyakorlatiasabb!

Az már nekem azonban túl magas volt, hogy tökéletesen fölfogjam rugórendszerének lángelméjű találmányát. Megelégedtem azzal, hogy ha nyomtam a nyomót, a fék működött.

A külalakjánál rémlett annyi kifogásolnivalóm, hogy a gép rugórendszeres, csápszerűen messze álló fékhuzalja, bizony, holmi cserjésben hamar beleakad ágakba. De viszont különös, érdekes, dísz a kormányon. És mint a divatot, el kell fogadni olyannak, amilyen. Kész!

Egy szép nyári napon arra határoztam magam, hogy átröppenek a Fecskémen Gödöllőre.

Minden viszontagság nélkül tettem meg az utat a gödöllői halmokra kanyargó, gyönyörű műúton, melynek sima burkolata, néhol mint egy aranypatak, szemkápráztatóan veri vissza a napfényt. Egy csomó látogatást tettem. Úgy, hogy visszaútban már az alkonyat homálya ért úton a Fecskén Budapest határában.

Az utolsó, hosszú, elég lejtős ereszkedőn nekieresztettem a Fecskét.

Ha emlékezném rá, hogy kanyar vészellett előttem, vagy megvadult fogatnak tértem ki? Vagy hirtelen gépkocsiroham kergetett bajba?… Semmi sem rémlik! Nem is környezett ott semmi. Csak a sebes iramnak fülemet metsző szele és az üres levegő, néptelen út, tanúskodott annál a százszor ismételt műveletnél, hogy a kerékpár világszabadalom védte fékjének kajmóját hirtelen megnyomtam az iram mérséklésére a lejtő vége táján.

A következő pillanatban már zuhantam, hatalmas bukfencben, az útárkon túlra, a gépről.

Nyekk! Féloldalt lapockámra, vállamra estem. Legföllebb elég kemény homlokcsontomat csaptam kissé valami vacakba, átfordulás közben. Tehát jelentékeny sérülés, rázkódás vagy mi nem ért.

A gépem szépen beszaladt az útárokba. Mintha tudná, hogy bicikli létére nem illik feküdnie, csak támaszban maradnia, az árok oldalának dőlt.

Mi az átok volt ez? Az ördög keze taszított le a gépről? Hisz a világon semmi szabályellenesre nem bírok emlékezni a viselkedésemben. Ezerszer fékeztem így már!

A hajnaltól való kerékpározás, a sok csiri-csári Gödöllőn az ismerősöknél, meglehetősen éreztette már velem bágyadtságát az úton is.

Szinte jólesett ez a kényszerpihenő az útféli gyepen. Éppenséggel azóta, hogy a testgyakorlás adta tapasztalattal hamar számba vettem porcikáim teljes épségét.

Nyújtóztam egyet, kirúgtam lábam, kicsaptam karom. Majd föltápászkodva, megszemléltem az árokban a gépet. Annak sem leltem semmi baját. Fél kézzel ide-oda toltam néhányszor. Azután odalöktem, ahová esett. Jó helyen vagy!

Magam levágtam magam újra a gyepre. Kényelmesen kinyújtózkodva, két karom fejem alá rakva, tűnődtem az égre. A korán csillámló esthajnal csillagra. Utána egy rózsaszín hasú felhőkecsege úszott a halvány égen, mintha be akarná kapni.

Ráérek nekiindulni. Kicsit üdültebben, jobban nyomom a pedált aztán.

Az országút, amely időleg néptelenné vált, megelevenedett. Szénásszekér-sor nyekergett végig rajta. Autók tülköltek dühösen innen is, onnan is, ahogy nem tudtak a szekerek mögött vagy előtt előzni, vagy kitérni mellettük.

Ez figyeltetett le újra a földre az égről.

Hát erre az út szélén egy női alakot pillantok meg, amint merőn szemlél engem. Kerékpárt fog ő is. És mondom, egyenest rám mered.

Már meg is szólal:

– Nem bír mozdulni? Nagyon megütötte magát? – kérdezi teljes szánalommal, fejét ingatva.

– Ahh! – legyintek. – Kutya bajom! Maga látta tán, amikor lebukfenceztem? – érdeklődöm föl rá hanyattfektemből.

– Persze hogy láttam! – vallja úgy, hogy az arcára kiül a rémület, amit bukásom csalt rá: – Azt hittem, nyakát szegi! Ilyet esni! Uramisten! Ezt még megsínyli, maga szegény!

– Ugyan, ne bánkódjék miattam! Mondom, nincs komoly sérülésem. Ruhám sem szakadt el! Gépem sem tört össze!

– Csak nem bír mozdulni! És így néz ki! – mutat rám a fejem irányában.

– Hogyan? – tapintok homlokomra. És kissé megrebbent, hogy nedvesnek érzem a hajam tövét, majd lefelé fél arcomat is: – Tyű, az egerét! Megvéreztem magam?

A nő már odahelyezte biciklijét az enyém mellé, és átugrott az árkon hozzám. Tükröt kapott ki valahonnan a ruhájából, és a kis kerek kézi jószágot arcom elé tartva mondja:

– Jujj! Csúnya biz ez! Ezt megnézheti!

Most már ujjaimon is veszem észre a ragacsos, félig alvadt vért. A tükörben látom az esti homályban, hogy alaposan fölszakadt homlokomon, a szemöldököm fölött. Az első dörzsölésre nem fájt. Azért nem ellenőriztem a szivárgó vért. Ez gyorsan meg is aludt. A horzsolásnak némi kis piszka is segítette. Most azonban kellemetlen a hatása.

Miközben zsebemhez kapok zsebkendőmért, a fiatal nő részvéttel guggol mellém:

– Nyálazza meg csak jól a zsebbevalója csücskét, és adja ide, majd én vigyázva letörlöm!

Megtörténik, sűrű hálálkodásom közben. A seb félig behegedt már, és az aludt vér eltávolítása után, egy kis gyöngén vérző vonalat leszámítva, felényire sem ijesztő a sérülés, amint újra megszemlélem a nő elém tartott zsebtükrében, már fölülve a gyepen.

– Tán nem is köll bekötni – jegyzi meg –, bár tanácsos!

– Persze hogy nem! Semmiség ez az egész!

– Vagy nem biztos! – állítja a nő.

– Hogyhogy nem biztos? – firtatom.

– Nem tudom, megmondjam-e magának? – tétovázik őszintén aggodalmas képpel.

– Nyugodtan! Bármit! Maga mentőangyalom lett itt! Bizalommal hallgatom! – vágom rá.

Mosolygok. Mosolyog. De vonásain nem enged föl az aggodalom semmiképpen sem. Így kezdi el:

– Nézze! Az úgy van. Aki megsérül, az néha nem is hiszi, nem is tudja, micsoda érte, csak egyszerre ropp!…

– Mi az a ropp? – kacagok most már hangosan.

– Nevethet! – rázza a fejét komolyan. – De én magam, a szememmel láttam egy gyereket, aki lebukott a házfödélről, fölugrott, és szaladt a lábán. Egyszerre megáll, megtántorul, és vége lett bizony, azon szent pillanatban.

– Ez nem az én esetem, drága szívem! Bár nagyon meghat az, hogy így félt engem. És ápolt itt. Azt sem tudom, mivel viszonozzam! – mondom visszadőlve a gyepre.

– Na, mit nem! – legyint erre. – De komolyan, azért jöttem át az úton magához, hogy esetleg orvoshoz kísérjem. Vagy addig segítsem, míg hát a maga lábán is meg bír jól állani…

Az egész szóváltás másnemű volt, semhogy észrevegyem valamiféle jelentőséggel azt, hogy a fiatal lány egészen csinos.

A mezők már sötétlenek. A költői békakuruttyolás kerítő hangulatú. Majdnem sértés, ha csinos nőnek nem kezd férfiember legalább néhány széptevő szóba.

Hirtelen fölugrok, és mellé állok:

– Sajnálom szinte, hogy épkézláb vagyok, és nem köll dajkálni. De hát ilyen édes teremtés, mint maga, hogy elkísérjen, illetve, hogy megengedje, hogy én kísérjem, mindig esedékes! – mondom, s enyhén átkarolom az induláshoz.

Nem tehetek róla! Ha nem is nagyon szorosan, mégis a kerékpárfék történetéhez tartozik az, hogy a kislány nem fogadta elutasítással udvarlásomat.

Előszedtük a gépet az árokból, és sétalépésben együtt indultunk el.

Nagyjában Budapest irányában tartottunk. És én abban a hitben leledzettem, hogy a lányt útja irányában kísérem. De hát tévedtem. Rokonszenvének köszönhettem, hogy velem tartott. Mert végül kisült, hogy ő gépén visszakarikázik Pest környéki falujába, ahonnan munkába jár be naponta egy vállalathoz.

Meg kell figyelni, hogy a baleset is, mint az elemi csapás, az élet olyan jelenségeinek egyike, ahol a köznapi ésszerűséget babonás érzetek kezdik ki. Hátha még ilyen gyöngédebb természetű kis esettel fonódik egybe a dolog!

A kislány pattant először gépére búcsúzásunk után. Én még egy darabig utána integettem. Aztán valami ilyesféle tűnődés szállt meg: Mit tudni az életben zajló események valódi indokáról és összefüggéséről? Hányszor állapították meg már a női akaratról, vágyról, vonzalomról, hogy csodákra képes? Netán ez a kislány hirtelen, öntudatlan, erős akaratából történt, mert meg akart ismerkedni velem, hogy ez a titokzatos erő zúdított le a gépről, egyébként teljességgel érthetetlen!…

Na, gyerünk, ugorjunk a hegyibe végre, és hajts!

Abban a pillanatban vettem észre, a külvárosi ívlámpa fényénél a gépen, hogy micsoda, nagyon is titokzatosságmentes oka volt a zuhanásomnak.

A világszabadalom-reklámozta Bowden-féknek alsó része, ami a kereket megfogja, csúnyán ki van fordulva a formájából. A kerék irama egyszerűen kétfelé ficamította.

Ezért vetettem én bukfencet a gépről. Nem érzékfölötti sejtelmes erők beavatkozására!…

De hát ez már különösebb csapást nem jelentett. Voltam már olyan gyakorlott kerékpáros, hogy a féket a pedálról levetett lábam kifogástalan helyettesítette. Legföllebb cipőtalpam bánta.

Nagyobb baj volt, hogy a gépem lámpája is bedöglött a zuhanás következtében. Így kénytelen voltam mellékutcákon hajtani hazáig. Hogy el ne csípjen a rendőr, és föl ne írjon a tilos sötétbeni lámpa nélküli közlekedésért.

A munkáslány tapasztalati tényekre hivatkozó intelme részben bevált.

A zuhanás utólag éreztette jobban hatását. Már éjjeli alvásomból is többször riadtam arra, hogy csontjaimba nyilall, és inaim sajognak, a fejem zúg, és bizony tisztességes daganat támadt a homlokomon. Reggel éppenséggel megállapíthattam tükrömben, hogy az eredeti kis vérző vonal körül festői kék, zöld, vörös foltok ékeskednek.

E miatt és a majdnem hajnali hazaérkezésem miatt is, szokásomtól eltérőleg, nem keltem föl kora reggel. A takarítónő, Éberné, még ott talált az ágyban heverve.

Feleségemtől már értesült a balesetről. Az ő korholásait ellátta mintegy függelékkel, a könnyelműségről, vakmerőségről, óvatosságról, meg a többi, meg a többi, meg a többi. Nők számára efféle tiszta élvezet.

De Éberné számára kétszeresen az volt. Diadalom, elégtétel! Miután megtudta, hogy bukfencemet nem az ügyetlenség, nem hebehurgyaság, hanem az új gépnek egyik rossz alkatrésze okozta, nekem esett:

– Mit mondtam! Ha Józsi, az én uram állítja össze és szereli föl Tersánszky úrnak a gépet, azt leejtheti a toronyból, olyan! Azon úgy tetszik ülni, mint a hintón!…

Az utólagos vizsgálatot a gépen ketten ejtettük meg újra. Az asszony nagyobb szakértő volt nálam. A világszabadalomra pihá!-zott. Majd megegyeztünk abban, hogy ha Ébert arra hozza útja – ami sűrűn megesett –, ő majd hoz egy féket a kerékpáromra, minden fékek remekét; bízzam benne!

Ez a bizalom most már valóban kezdett, főleg daganatom és nyilallásaim nyomására, megalapozódni bennem, azt illetőleg, hogy: szakemberekre hallgassak! De mindenesetre furán megütött az Éberné beszédéből a Bowden-fék árának emlegetése. Ő méltatlankodva mondta:

– Ezért elkérnek a boltban egy pengő huszat. És ilyen vacak!

Én rémséges olcsónak találtam ezt az összeget, egy ilyen bonyolult szerkezetű holmiért.

De itt okvetlen meg kell jegyeznem a következőt. Én jóhiszemű vagyok teljesen, ha itt emlékezőtehetségemben bízom. Viszont ez, amilyen átlagon fölüli arcokra és helyzetekre nézve, olyan rossz számokra és nevekre nézvést. Ez mindenkinél más. Vegyük: feleségem húsz telefonszámot is megjegyez és hord évekig emlékezetében, pontosan. Én a saját számunkat is elfelejtem néha. Nevekkel is így vagyok.

Hát ha ez az egy pengő húsznyi összeg tévesen vésődött emlékembe? Ez egyre megy! Mellette, mint mindjárt rájövök, még egy nyolcvan filléres tétel is szerepelni fog itt. Ha az is téves? Egy biztos! Az arány a két összeg közt. Az utóbbi összeg föltétlen fele vagy kétharmada volt a gép Bowden-fékje árának. Ez hangsúlyozottan biztos! És végeredményben az arány a fontos.

Egyszóval az új fék beszerzéséhez vártam Éber Józsefet.

De vagy nem jött aznap, vagy később jött. Ezzel szemben hatékonyabb volt a lakótelepnek ismertetett kontárkodási szelleme.

Azaz műhelyemé éppenséggel!

Ahogy ennek levegőjében vizsgálgatom a féket, hirtelen ötlet cikázik át agyamon.

De hiszen a Bowden-féle féknek lényege nem a rugózata a huzalán, hanem ahogy alant harapófogószerűen kap rá a kerékre. A fék lenn X-alakú. Tehát a rugózat által összerántott két felső szára nyomja össze a két befelé görbülő alsót. Rugózattal vagy nem, az mellesleges!

Mi lenne akkor, ha az X-nek felső szárát olyan módszerrel, mint a gyerekjátékok krampuszánál történik, több X-ből összenyomható, szétnyitható alkotmánnyal látom el? Vagy esetleg csak egy tetejébe alkalmazott fölső, összecsukható X-szel?

Abban a pillanatban rázúdult agyamra és minden idegszálamra a hideg forrongás. Úgy nevezik: az alkotás láza! Ugyanaz a fogalom: az ihlet is! Bizonyára ez is más mindenkinél. Nálam, úgy fejezhetném ki szavakkal, hogy: egy szabályozható, józan, sőt szinte rideg önkívület! Csak utálat, nevethetnék, düh és lekicsinylés fogadhat bárkit, bármit, aki beleavatkozik ebbe az állapotba, akár jóindulatúlag is, akár előnyösen is. Csak megzavar, csak tönkresilányít!

Bezártam az ajtót magamra, mind a kettőt. A házi hölgyekkel való csacsogás volt ezzel kizárva. Sőt, mint az őrszemek, ők akolbólították ki a látogatókat is.

Legelőbb a féknek azt a részét kellett megalkotni, amelyik kifordult. Keményebb anyag volt szükséges hozzá, mint a Bowden-féké. Vaslécem is akadt. Kalapálni, hajlítani is meg tudtam volna, sőt lyukasztani is a kiszabott vasléceket X-alakúnak, középen mozgathatónak szögecselve össze őket. De sajnáltam az időt efféle inasmunkával pocsékolni. Türelmetlen akartam tudni: beválik-e elgondolásom a gyakorlatban?

Tehát csak a Bowden-fék szorító, gumis részét fűrészeltem le. Vagy, lehetséges, hogy le kellett szerelni, mert lejárt. Csak arra emlékszem, hogy ezt használhatónak ítéltem, és az új fékre ezt akartam szerelni.

A vas helyett kemény kartonpapírból vágtam ki gyorsan egy X-et. Azzal elrohantam hazulról.

A szomszéd utcában ismerős műlakatos műhelyébe rontottam.

Érdekes, hogy nemcsak a nevére nem emlékszem, de külsejére sem. Holott annyi jelentéktelen alak idéződik előmbe mellette abból az időből, akikkel egyszer-kétszer botlottam össze. A műlakatosnál többször jártam, a fúrógépével lyukasztani.

Csak rémlik, hogy idősebb bácsi volt.

Rettegtem, hogy megvárat ilyen vacak munkával. Azért teketória nélkül ezzel kezdtem:

– Kedves mester úr! Minden árat kifizetek, amit kér ezért a kis vacak munkáért, ha azonnal megcsinálja. Nekem életbevágóan sürgős!

– Ezt? Így? Meglehet!

Ennyit mondhatott, miközben abbahagyta munkáját, és átvette tőlem a papír X-et.

Tíz, legföljebb tizenöt perc alatt a markomba rakta, valóban azon melegében, a kalapálástól, lyukasztástól ki sem hűlt vasat.

Az anyagot ő adta, a munkáját halasztotta vele. Legalábbis néhány pengőre voltam elkészülve, amit érette kér. De mindössze nyolcvan fillérben állapította meg fáradsága díját.

– Csak? Tényleg? – habogtam. – Hát én, izé…

– Hát miért taksáljam meg? – felelte.

De erre aztán nagyon emlékszem! Jellemzőnek is! A mi sokszor kicsinyelt kisiparosaink jellemét illetőleg.

Rohantam haza.

Megint csak zárt ajtók mögött összesrófoltam a fékemet. Ráillesztettem a kerékre.

Megfelelt.

Most dűlj bele! Vékonyabb vaslemezt kerestem, hogy két kis egyforma darabot fűrészeljek le belőle. De nem akadtam kellőre. Hát rézből csináltam meg. Ha kicsit elüt a vas fekete színétől, annyi baj legyen!

Két-két lyukat daráltam kis amerikáneremmel a lécek végébe. Vágtam megfelelő csavarmenetet, és kerestem hozzá anyacsavarokat.

Már készen is állott az új fék.

Mindezt csak szemmértékre csináltam. Alig méricskéltem rajta.

Elgondolásom szerint elég lett légyen a fékemet az eredeti helyére erősítve, csak úgy kezemmel próbálni ki egy dróttal vagy egy darabka vékony drótzsineggel, a biciklire ülve.

De mielőtt még erre vetemedném, oda esik pillantásom a biciklinek kormányára. Hiszen ott van rajta hibátlan a világszabadalom rugórendszerét nyaggató kallantyú. Hátha ezt is igénybe vehetem?

Egy perc alatt lefejtettem róla a rugós huzalt. Aztán megbecsültem a mozgását. Úgy találtam, épp annyit ránthat az én új fékem a rája szerelt huzallal, amennyi nekem megfelel.

Nem lehetetlen az sem, hogy valami erős bakancs-csapló vagy éppen gitárhúr volt az első huzal, amit a fékről a kormány közepére, majd onnan a kallantyúra vezettem, és ráerősítettem.

Azzal amennyi hely volt körölésre a műhelyben, indultam neki a géppel, hogy a féket kipróbáljam.

A sikertől szó szerint leszédültem a gépről. Magam alkotta fékem nemcsak hogy megállította a kereket, de pontosan annyira mérsékelte forgását, amennyire markom nyomása akarta a kallantyún. Ha pedig erőszakosan, hirtelen nyomtam a kallantyú szárát? A kerék szinte halálmerevségbe jutott.

Jelen pillanatban is átrobog rajtam az izgulat, amikor itt beszámolok erről a pillanatról.

Mit tagadjam? Ezzel a sikerült kerékpárfékkel azon nyomban lefolytattam magamban egy gyors erkölcsi és anyagi számvetést. Magva a következő volt:

A kerékpár főleg a szegénysorsú nagy tömeg táltos paripája. Én nem kezdem az eltört Bowden-fék ócsárlásán. Hiszen nincs kizárva, hogy csak az a példány volt a gyártmányból hibás, amelyikkel én pórul jártam. Máskülönben a világszabadalom bizonnyal beválik. De! De! De! Akkor is le lehet szögezni azt, hogy az én újításom először is olcsóbb, másodszor is biztosabb, harmadszor is csinosabb, mint a világszabadalom.

Ha én egy iparcikket házilag, egy példányban, egyharmaddal olcsóbban tudok elkészíteni? Akkor olyan vásárlóknál, mint a bicikliféké, akiknek fillérek is számítanak, győztem. Ha az én fékem anyaga biztosabb is, kevesebb is, könnyebben javítható, pótolható, mint a világszabadalom bonyolult rugórendszere? Akkor ezt szereltetik vagy szerelik a gépeikre. Ha az én fékem szépen odalapul a géphez, nem kunkorodik, nem akad mindenbe? Akkor ez játszva kiszoríthatja hatalmas vetélytársát. Tehát?…

Tehát ezt a találmányt mind a közjó érdekében, mind a magam dicsőségére és hasznára, sürgősen értékesíteni érdemes.

De hogyan és hol köll az ilyesmit sikerrel elkezdeni?

Ha jól rémlik, házbelijeim után a legelső személy, akinek a féket megmutattam, Éber József visszavonult kerékpárbajnok és biciklikupec volt.

Meglepetése, művem sikerén való elismerése teljes megelégedésemre szolgálhatott.

De, kérdezem, mi más is történhetett volna? Éber maga is ráült a gépre, és kipróbálta új fékemet. Ő aztán igazán ezer és ezer eset kapcsán tarthatta számon, mi a különbség jól fogó és nem jól fogó fék között.

Ott döbbentett meg, amikor természetszerűleg eléje tártam, hogy: ha ilyen kitűnőnek bizonyul ez az alkatrész, hát nem volna-e érdemes vele mint üzleti cikkel foglalkozni? És mi volna ennek leghelyesebb útja? És nem kapcsolódnék-e bele a dologba?

Erre, úgy tetszik, az én biciklibajnokom kissé elsavanyodik, és csak hümget.

Én el tudtam képzelni, hogy a lelkesedés kavarog föl benne ajánlatommal. De hát még helyeslését sem tudtam kicsikarni az ügylet iránt. Mindvégig ezt a határozott kelletlenkedést tapasztaltam nála.

Mi legyen ez tulajdonképpen? Ez az Éber olyan nyílt, olyan talpig rendes ember. Sem kapzsiságot, sem irigységet nem födöztem föl soha jellemében, ha tárgyaltunk valamiről. Inkább azt, hogy érdekei ellen is az igazság mellett marad. Hát most micsoda érzületét vagy érdekét horzsolja így ajánlatom, és egyáltalán a fék sokszorosításának, értékesítésének témája, míg a fék különben teljes elismerésével találkozik?

Amikor vitatom, hogy: mint a meglévőnél olcsóbban előállítható és beválóbb gyártmány, ez a fék rögtön nagy népszerűségre törhet föl a tömegnél?… Éber véleménye: meglehet, meglehet, de tömegesen inkább a kontrafék dívik, és ezzel meg vannak elégedve, mert ezt a kerékpárba építve kapják, és a hátsó kereket fogja, ami nagyon gyors hajtásnál kikerülheti az olyan bukfencet, amilyet én vetettem gépemről, elülső fékkel…

– Na de hát! – vágom rá: – A versenygépek tulajdonosai, akik kontrafék nélkül boldogulnak, és hát a kerékpárosok kiválóságai éppenséggel?

Erre fejét rázza, legyint és ötöl-hatol, hogy hát: ó, azok, egyáltalán nem hiszi, hogy kapnának ilyen újításokon, mint az enyém, miután javarészt közismert kül- vagy belföldi cégek gyártmányait használják, sőt népszerűsítik, és, és, és kísérletezésre egyáltalán nem sokan és nem szívesen vetik magukat emberek!…

Nagyon-nagyon csüggesztőnek éreztem magatartását!

Gyárüzem, szaküzlet, kisiparosok, saját gyártás – mind ilyen aggályoskodásával, sőt fitymálásával találkozott, a fékem értékesítését illetően. Legföllebb hát kereken nem beszélt róla. Vállát vonogatta, hogy: esetleg, ha van összeköttetésem és tőkém és kedvem!…

Mi legyen e mögött? Nem bírom kiszedni belőle!

Csak az volt, hogy én tökéletes ésszerűséggel, gyakorlati, sőt üzleti érzékkel beszéltem, ő pedig tökéletesebb ésszerűseggel, gyakorlati és üzleti tapasztalattal gondolkodott. Az ékesszólás nem volt kenyere, arról nem is csevegve, hogy az élet őt bizonyos jelenségeivel szemben óvatosságra törte be… Míg engem még nem, ezen a terepen!

Mindenesetre maradt még számomra a fő ésszerűségi vonal, az ésszerű cselekedet vonala!… Vágj bele? Magad tudod meg!

Magyarországnak abban a csücskében, ahonnan származtam, van egy közmondás: „Ha ki beléd botlik, előbb üsd nyakon, aztán kérdezd meg: mi a neve neki?”

Más megfogalmazásban ez a látszólag durva és hetyke életelv a légüres térben mozgó szép elgondolások, sőt ugyanilyenekhez való szép tanulmányok hiúságát döngeti, nagyon is helytállóan. Csakis a cselekedet terén mutatkozhatik meg a dolgok igazi arculata.

Kaptam magam meg a gépemet, és átmentem a műlakatoshoz.

Ismétlem, még a külsejére sem bírok visszaemlékezni. De arra igen, hogy egy mozi közelében volt a műhelye. Udvaron, vörös tégla gyalogösvényen, csalán-, laboda- és ócskavas-tenyészeten kellett körösztülhatolni egy fészerhez. A fészerben dolgozott a lakatosom.

– Adj’isten! Már megint itt vagyok!

– Hozta isten! Mivel szolgáljak?

– Meg akarok mutatni valamit magának, mester úr! Kifáradna az udvarra két percre?

– Miért ne?

Előrántottam a műhely füstös deszkafalától a gépemet, és ráugrottam:

– Figyelje meg ezt!

Erős iramot vettem, és egyet körölve a szűk udvaron, a lakatos előtt fékeztem.

– Látom! Látom! – bólintott, mint aki megment a szószaporítástól: – Jól működik!

– Ezt maga lyukasztotta nekem, mester úr!

– Nagyon tudom! Használhatja! Örülök!

Bennem is kurjongatni kezdett az öröm! Itt jobb helyen vagyok, jobb személyiséggel kezdek. Simának ígérkezik szándékom kifuttatni. Hát így kezdem:

– Ért a kerékpárfékhez?

– Csak annyit, mint mindenki. Én is azzal járok. Itt van a kulipintyómban.

– Úgy! Hát akkor nem kell sokat fejtegetnem, hogy én a most használt Bowden-fék helyett, ami világszabadalom, egy jobb féket fuseráltam. Azzal majd a nyakam törtem egy lejtőn, mert kifordította a kerék. Ezt nem fordítja ki az istennyila sem, ha megrántom. A kerék hamarabb törik össze.

– Ezt nem! – helyesli, miközben elismerőleg vizsgálja művemet.

– Hát akkor mit gondol, mester uram? Érdemes-e ennek a féknek a gyártása, a másik helyett?

– Okvetlen! – vágja rá habozás nélkül.

Tyű! Azt a csavar- és rugórendszeres ámmenét neki! Ez az én emberem! A diadal szinte szétzilálja fogalmazó képességemet. Hogy rendbeszedjem, hallgatok kissé, és közben farkasszemezem a lakatossal. Végre megszólalok:

– Hát ide hallgasson, mester úr! Én sem iparos, sem üzletember nem vagyok, nem is akarok lenni. De ebben pénzt látok. Nagy lehetőségeket a gyártásában, és könnyű lehetőségeket. Mert ez tömegcikk. A fillérekből nagyobb összegek jönnek össze, mint a százasokból.

– Úgy van!… Ahogy mondja! – biccenget emberem mindenre. Mire olyan lelkesedés fog el, mint amikor a hajráá-ba tör ki a lendület. És beledurrantok:

– Hát mit mond? Szabad-e ebbe a fékbe benne hagyni a lehetőségeket?

– Kár, kár volna! – helyesel.

– Nos, én mondok egyet. Nézze, én átadom magának ezt a találmányt. Magának van iparengedélye. Magának van műhelye. Van gyakorlata. Gépei vannak. Vágjon bele ennek a gyártásába. Ha valami kis percenttel benne vagyok az üzletben, a méltányosság szerint, majd meghatározza. Nem veszünk össze!

– Azt nem! – szól.

Mert én már befejeztem. És természetesen várom a válaszát. Azaz a szavaiból már igenlést vettem tudomásul, csak hát hozzászólása mégiscsak nagyobb terjedelmű lenne légyen egy ilyen közös vállalkozáshoz.

De hallgat. Összenéz velem. Hallgat. Összenéz velem. Utoljára már sürgetem:

– Nos!

– Az nem megy!

Nemcsak elhűlök, de lehűlök válaszán. Szenvtelen, nyugodtan hallgat tovább. Mire ez érthető szózuhatagot indít belőlem:

– De hát az istenért! Ez csak a szakmájába tartozó teljesítmény?! Úgyszólván játék, és jövedelmezősége biztos. A munkáját százszorosan fizeti vissza. Még csak tőke sem kell, beruházás, anyagbeszerzés, mit tudom, új gép, új szerszám sem kell a gyártásához. Hát mitől riad vissza? Hogy nem vállalkozik rá! Hogy eldob magától ilyen lehetőséget! Talán a cikk elhelyezése, terjesztése?

– Na látja! Az is. Többek közt! – mondja szenvtelenül, dactalanul, ridegen, lemondóan.

– De hiszen egy ilyen egyszerű, közhasznú cikket átveszi talán a teméntelen szaküzlet az országban, sőt még külföldön is. Az ügynök biztosra megy. Helybe jönnek, ha már fogy a portéka! – hadarom kétségbeesve.

Nyugodtan hallgat végig. Majd irtózatos rövidséggel ismétli:

– Nem megy az úgy, ahogy tetszik gondolni!

– De hiszen legelőbb azt állította, hogy érdemes ezzel a cikkel foglalkozni! – csapok rá.

– Ezt meg se cáfolom! – vonja vállát. És rögtön tájékoztat: – Csak én nem vállalkozhatom rá. Az én lehetőségeim nem azok, hogy ezt áthajthassam!

Borzalom! A Magyar Anekdota Kincs egyik kötetéből jelenik meg a szegedi bugylibicska-készítő esete. Ez a derék iparos saját titkú edzéssel fillérekért olyan minőségű bugylibicskát tudott készíteni, hogy talán borotválkozni is lehetett vele. Árusította házilag, árusította vásárilag, szépen keresett, szépen megtollasodott a bugylibicskán. A gyártmánya minősége és híre elhozott hozzá egy nagypénzű üzletembert, aki illő alku után százezer bicskát rendelt első tételnek az iparostól. Mire az mosolygott, és fejét rázta:

– Annyi bicska, kérem, nincs talán az egész világon!

Ezzel a szelíd, mosolygó elutasítással kellett beérnie a nagyszabású megrendelőnek, továbbra is, végül is. A szegedi iparos nem volt hajlandó vállalkozni nagyobb keretű üzem felállítására, mint amiben könnyen, kényelmesen mozgott.

Pontosan ebben maradtam én is szomszéd műlakatosommal. Legföllebb hát vonakodása nem csüggesztett úgy, mint a kerékpárbajnoké. Ő maga nem vállalkozhat. Ellenben buzdítólag bocsátott el magától a tekintetben, hogy a fékem kirobbanhat nagy üzletnek, ha ügyesen járok utána.

Selypíteni azért gyerekmódra nem akarok, hogy nem voltam tisztában azzal, mik azok a jó összeköttetések, ha egy szabadalmat el akarok sütni.

A Szabadalmi Hivatalban mint bíró, véletlen, akárcsak a telekértékesítő népjóléti osztályon, egy iskolapajtásom ült. Ha csak tanácsot akarok, bátran rákopogtathattam volna akár hivatalában, akár magánlakásán. Más ügyben meg is tettem.

Ugyanúgy, ha a legnagyobb magyar kerékpárüzem hatalmas uralkodóházától kívántam volna támogatást, nem tartozott a lehetetlenségek közé, hogy körükbe férkőzzem. Szűkebb családom egyik tagja volt bensőbb, megbecsült alkalmazottuk.

De, bár hihetetlenül hangzik, éppenséggel magyarul, erős és egészséges gátlásaim vannak az iránt, hogy ha valahol, valami ügyemmel, illő önérzettel kopogtathatok be, akkor ne keressek melléklépcsőt és hátsó ajtót.

A lakatossal lezajlott tárgyalás után aztán éppen fölajzódott kíváncsiságom: micsoda lehet az a titokzatos varázslat, ami ennyire visszarettent embereket önként kínálkozó lehetőségektől és pénzszerzési alkalomtól? Ilyesmit pedig sokkal nehezebb párnázott ajtók mögött kipuhatolni, mintha valaki a nyers modorú és bizalmatlan portásnál kezdi az utcáról. Azonkívül, ha olyan jelenségbe ütközöm, ami mögött tisztességes valóságérzetemet sértő, érthetetlen dolgokat sejtek, akkor tisztára afféle műkedvelő detektívbecsvágy rohan meg. Megállj! Várj! Szimatolj! Hol csap orrodba gyanús bűz?

Az egész kerékpárfék-üggyel szemben lehiggadott izgulatom. Majd kivárom, mi mozdul körüle.

Hát az ilyen lakótelep egy kis falu. Mindenki mindent megtud a tizedik szomszédjáról is. Nincs olyan kis pletyka, esemény, különösség, ami rögtön át ne szivárogjon a kis kertes házak falán. És el ne kezdjenek karattyolni vagy suttogni róla.

Ahogy én elejtettem a fékügyet, úgy kapta föl közvetlen ismerőseim kis köre. Két embert biztosra említhetek, hogy fönntartás nélkül rágta a fülemet, és élhetetlenezett, ha ilyen remek találmányt, mint ez a biciklifék, kiaknázatlan hagyok!

Lipeczky Kázmér zenész és magántisztviselő, közvetlen szomszédom volt az egyik. A másik Incze László nevű rendőrtiszt. Harmadik szomszédom. Ennek a kisfia, ami nem ritka eset kisgyerekeknél, már tipegett, de még egy árva mukkot sem tudott kiejteni. Viszont az már a ritkább esetek közé tartozik, hogy az első szó, amit a picike kiejtett, nem a szokott: mama és apa volt. Hanem bicikli! Így: biszikli! Mert a műhelyemben kampós szögön lógó kerékpárom könnyen nekiperdülő kereke engedett a fiúcska gyönge kis keze érintésének, és úgy látszik, ez a csodás szerszám igézte meg zsenge agyát, és nyitotta meg ajkát.

Hogy két szomszédom minemű fölvilágosításokkal és tanácsokkal látott el a biciklifék értékesítését illetőleg, nem tudom visszaidézni kifejezetten. Mindkettő fiatalon halt meg később.

Ellenben él Moór Zoltán nevű harmadik barátom, a lakótelepről. Ő a legközvetlenebb tanú, és közbenjáróként szerepelt a következő esetnél. Ma Haifában él, családostul.

Moórék messzebb, a lakótelep emeletes saroképületében laktak. Tőszomszédságukban pedig egy gépészmérnök. Nevét feleségem jobb emlékezőképessége Molnár Istvánnak raktározta el.

Molnár mérnökék éppoly puszipajtási viszonyba keveredtek Moórékkal, mint mi, és majdnem mindenki a telepen szomszédságával.

Moórék erősen szabadelvű, irodalom- és művészbarát voltukkal majdnem tüntettek. Ami akkoriban bárkit körülbelől a kívánatlan elemek közé vetett. Ruscsák Lajos, a Népszava-beli bátor cikkeiért többször büntetett, féllábú újságíró mindennapi társaságukhoz tartozott. Moórék segítettek nekem a „Képeskönyv” színpadi díszletem összetákolásában és ragasztásában. Moórék hozták át ennek megmutatására Molnárt, a mérnököt. És most is Moórék cipelték át őt kerékpárfékem megszemlélésére otthonomba.

Szerény házi uzsonna keretében zajlott le a bemutató. Úgy rémlik, mindenki jelen volt az utóbb fölsoroltak közül.

Ahogy még addig mindenki, a gépészmérnök is szó szerint remeklésnek találta készítményemet. Nagyképűség, köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy: ebben a kis találmányban igenis van ipari és kereskedelmi lehetőség. Ő maga vállalta, hogy saját, kiterjedt gyárüzemének is megkísérli fölajánlani találmányomat. Minden valószínűség szerint el is fogadják és megveszik a szerszámkészítő osztályuk számára. Hát ha még ez sem döfi? – ahogy mondják –, akkor semmi sem! Mindenki gratulált, mindenki hitte, hogy a fék sorsa eldöntetett. Hiszen jobb kézbe nem juthatott, mint a gépészmérnökébe.

Ahogy ennek a gépészmérnöknek nevét nem jegyeztem meg, úgy megőrződött emlékemben ő maga. Középtermetű, tagbaszakadt, barna férfi volt, olyan fejjel és vonásokkal, amilyet magyar típusnak tartanak. Erősen hasonlított apámra. Így rajzolódik elém ma is.

Akkoriban több mint tizenkét évig nem ittam szeszes italt. De a vendégeink olykor hatalmas házi mulatságok keretében, akadálytalan nyakaltak. Alighanem ez a kis összejövetel sem volt kivétel e tekintetben.

Lehetséges, hogy a mérnök nem tartozott a szeszkedvelők közé. Hát hogy kiábrándító, józan képünkkel ne zavarjuk a duhajkodókat, fölkerekedtünk egy sétára a szellős Duna-part felé.

Molnárt nagyon érdekelte: honnan szedem ezt a készséget, hogy sikerrel tákolok, szerkesztek?

Tájékoztattam, hogy: hiszen ez hazámnak, Erdélynek levegőjében van. Ahogy a franciák között a Gascogne-beliek kiütköznek erős jellegzetességeikkel, a Királyhágón túli magyarokról is azt tartják, hogy velük születik a barkácsolási, eszkábálási hajlam. Amellett én meg bányászgyerek is vagyok, fémek, gépek közt nőttem föl.

Eldicsekedtem neki édes jó apámmal, aki, ahogy javíthatatlan iszákossággal volt terhelt, a munkájában aztán soha eléje nem került senki. Csak bányaiskolát végzett, ami altiszti rangig és minőségig kvalifikál. Ezzel szemben száz és egy olyan teljesítménnyel kérkedhetett, ami végzett mérnököknek is kemény föladat. Amikor például, önerejéből magán-bányaigazgatónak törte föl magát apám egy nagyobb bányaüzemnél, a vállalat számára megépített egy elég terjedelmes vízművet. Szakszerű kifejezéssel egy: turbinát! Hihetetlen, de az egészet majdnem szemmértékre állította össze. Wienből egyre-másra küldték az üzemnek az árjegyzékeket, szemléltető ábrákkal, gépekről, gépalkatrészekről. Édesapám meghozatta a turbinához okvetlen idegenből kellő alkatrészeket. Majd igénytelen bányaácsaival és gépészeivel megépítette a turbinát. Kifogástalan működött. Talán még ma is működik. A színhely Szatmár megye, Láposbánya, Misztbánya vagy Sikárló községe. Biztos, hogy gyermekkoromban én is láttam ezt a vízművet (az apám vezette) ostorként csapó hegyipatak zubogójával a hegyoldalban, és hallottam dicséretét, hogy ilyen embertől nyertem életemet.

De szét ne feszegessék hosszadalmas kitérők ezt a szerény történetet.

Nem több telt el, néhány nap.

Molnár mérnök megjelent. De már nem biztató, ragyogó arculattal, hanem savanyúan, keserűen.

Röviden beszámolt róla, hogy a találmányomat a gyár illetékes vezetői elé terjesztette. Pontos rajzokkal látta el beadványát és pontos szöveggel. De hát az igazgatóság ridegen elutasította a tervezetet rajzostul, mindenestül.

Indoka egyszerűen az volt a visszautasítással, hogy: bármennyire megfelelne is ez az iparcikk, teljesen kezdetleges tákolmány, és egyébaránt is a kétkarú emelő teszi vázát, ez pedig már ősidő óta nem szabadalmi tárgy!

A gépészmérnök aztán nyíltan és felelőssége teljes tudatában nyilatkoztatta ki előttem, hogy: az igazgatóság döntése gazság és butaság! De ilyennek aztán egyáltalán nem egyetlen ténykedése!

Hát természetesen hosszasabban is elcsevegtünk erről a témakörről.

A mérnök kifejtette, hogy: a gyár vezetősége, ha nem volnának bizonyos, súlyos mögöttes okai a találmányom elutasítására, akkor éppenséggel rögtön, szabadalmaztatás mellőzésével kezdhetné meg egyéb gyártmányai terjesztési vonalán a fékemet is. Mert egy tömegcikkre való berendezkedés egy nagy üzemnél annyi, mint sima, biztos út. Kisüzem, az más! Azt elfojthatják, akárhogyan ugrál és veszkődik és költekezik árujára. Majdnem akként van, hogy kisüzemnek akkor kezdődik a szerencsétlensége, ha portékája sikerült és kapós! Akkor másznak rá a nagyok, és vagy fölszippantják, vagy bedöglesztik!

De mégis, mi húzódik meg hát kifejezetten a gyárvállalat vezetőségének viselkedése mögött?

Ennél a kérdésnél a mérnököm biztossága is megcsappant. De ennek értelmében is magyarázta tovább.

Hogy a nagytőkés és vezérigazgató és főmérnök urak ténykedése mögött csakis üzleti okok és vonatkozások rejtőznek, az nem kétséges. Ők és más vállalatok pénzeszsákjai, mozgatói egymás közt bicskára mehetnek, vagy kiegyeznek, és együtt nyúznak, handléznak – akárhogy van, ennek a folyamatnak változatait szorgosan maguknak tartják. Itt egészen a fillérekig szabatosan dolgoznak el egészen az eszelősségig. Ha egyiküknek cikk valamely cikk, akkor a másik azért nem bántja, hogy a másik se bántsa az ő cikkét. Ez minden indokaik fő indoka. Mert a torzsalkodásnak is fix ára van egy nagyüzemnél, mint a sajtónak, mint a hivatalos kenésnek stb.

Hirtelen eszembe ötlött egy olyan esemény, amely csontvelőig megrázott annak idején.

Egy filmrajzsorozathoz gépet talált ki egy újságíró és író kartársam. Valóban szerencsém alapjai lerakásának tarthattam, hogy meghívott munkatársának.

A gépe már üzemben állott, gondolom, a skandináv államok valamelyikében. Tehát fémjelzett, komoly szabadalom volt.

Ott ülünk már hárman vagy négyen, mint a szervezkedés vezetősége, párnás ajtók mögött. Az előszobában Kerberusz és Kerberuszhölgy. Titkár és gépírókisasszony, a betolakodók elhárítására, kellő leleményességgel fölruházva, hogy: értekezünk! várni köll! elutaztunk! csak a jövő héten érkezünk meg! csakis másnap, harmadnap fogadunk! Stb., stb.

Kartársam konyak és szivarszó mellett kiosztja ránk a szerepeket. Tőlem természetesen fölhasználni valónak ítélte egyik szerény művem részletét, a rajzfilm számára. De elvárja, hogy további megfelelő anyagon törjem a fejemet. Azonfölül én vagyok a vállalkozás dramaturgja is.

Sosem fogom levetkőzni csúnya, ostoba, világtól elmaradt makacsságomat, hogy: az üzleti anyagnak is a művészit tartom legmegfelelőbbnek. Kicsit összekoccantam kartársammal, kicsit korholását nyelve; mint Pesten mondják: föl vagyok paprikázva, vagy zabos vagyok, magyarán: ideges! De azért főbb vonásokban már megegyeztünk!

Mintegy végszó gyanánt kartársam így beszél:

– Szóval a tied megy! Ez külön illően fölemelt tiszteletdíj. A továbbiakon gondolkodol. És aztán az anyag, ami máshonnan, másoktól befut, szintén magadénak tekinthető. Hacsak nem név az illető, ami nyom a latban.

Egyszerre őrjöngésszerű állapotba gurulok. Fölugrom, odacsapom a cigit a fényes parkettára vagy talán épp a drága Bokhara szőnyegre, és így szónoklok:

– De kérlek? Minek nézel te engem? Tolvajnak? Hát olyan lelki koldus vagyok én, hogy éppenséggel ismeretlen, szegény kartársaim kivéresverejtékezett ötleteiből csaklizzam? Ez már sok, barátom!

A jelenlevők összenéztek. Pontosan úgy, mint gyógyíthatatlan elmebajban szenvedő szavaira illik. Mit makogtak nekem, mit nem? Azzal oszlott föl az ülés, hogy behívták a titkárt:

– Maga, fiam, értesíti az urakat, mikor jövünk össze újra, és ugyanakkor az első esedékes pénzösszegeket is elküldi.

Úgy igen!

De soha nem kaptam meg az értesítést. A pénzt még kevésbé. Sőt a titkár, valami állatian finom kutyaérzékkel, már föl sem segítette a kabátomat kimenet. Holott ideérkeztemkor úgy cibálta le rólam felöltőmet és kapta el kalapomat, akár egy rablótámadásnál.

A mérnök úgy nevetett, hogy könnyei fröcsköltek tőle.

– Csudára vált az eszed ezekre a piszkosságokra. Akartam ilyesfélét is eléd tárni, mint várható veszedelmet, de elhallgattam, nehogy elkedvetlenítselek, ennek az épkézláb találmányodnak az üzleti áthajtásától. Az igazgatóságom utalása kicsikét tényleg előttem is vallott arra, hogy: tőled leszólják és elutasítják a találmányt, aztán egy idő, egy év múlva, hamarabb is, más néven megjelennek vele. Hiszen van találmány, ahol egy csavart vörösre föstetnek zöld helyett, és máris mehet védettségbe, fémjelezdébe az újítás.

Leverni épp eléggé levert ez a kudarc, azaz már kudarcsorozat. De szerencsére soha életemben egyebet nem csináltam, mint hogy egyszerre több dologhoz kapkodtam, és lehetőleg különféléhez is.

Úgy látszik, bizonyos fajta egyének bizonyos fajta ténykedésnek vannak eljegyezve egész életükre. Kisfiú koromban, ha az ágyba bújtam, akkor a párna és a paplan göngyölgetésével harckocsin képzeltem magam, rohamban, nyilazva és szúrva-vágva, de ugyancsak a szomszéd torony harangját is vadul húztam képzeletben. Két legellentétesebb ténykedés nem zavart. Az áhítat hangját és a harcizörejét szépen összepárosítottam.

Hamarosan és szándék szerint végérvényesen napirendre tértem a fék fölött. Azaz afölött, hogy gyártókra tukmáljam, és másokat is boldogítsak vele. Mert magam nagyon is boldogultam készítményemmel.

A regényírás napi adagja mellett elbeszéléseket, cikkeket is firkáltam. Zenés jeleneteket szereztem. Zenét gyakoroltam. Színpadi jelenetekhez hátteret rajzoltam. Kelléket terveztem és készítettem.

Hát ekkora munkasodratból a fék nehezen rántott ki maga számára.

De ha mint embert és mint újítót nem foglalkoztatott többé találmányom, annál jobban foglalkoztatott mint írót.

Legelőbb az ország legnagyobb példányszámú lapjában sikerült elhelyeznem egy humoros cikket az újítások furcsaságairól.

Abból indultam ki, hogy anyai nagyapám egy drótszőrű skót volt. Ősét, néhányadmagával, mint munkásokat és művezetőket hozatta Mária Terézia királynő a hradoki hámorba acélt gyártani. De nekem nem erről volt nevezetes az öreg, hanem hogy a borotválkozásnál egyszerűen a falnak fordult. Megtakarította a tükröt. Én, az unokája, lepipáltam. Mert kitaláltam, hogy nemcsak tükör nélkül, tapintásra tudok borotválkozni, hanem a szappanyozást is mellőzöm. Mert a szappanyozásból elég annyi, amennyivel így is mosdik mindenki. Aztán nem a szappany, hanem a víz, kivált a meleg víz az, amivel dörzsölve a szőrt, megpuhul. Ehhez pedig elmés reflexiókat fűztem, hogy bár ilyen negatívum a föltalálásban igazi áldás, még sincs rajta áldás föltalálója számára. Azon van inkább, ami költséget, nem áldást zúdít felebarátjára – ha egy borotvaszappanyt, krémet találsz föl. Ez gyárat, munkást foglalkoztat. Pénzt és elismerést hoz. Míg a negatív áldásért utál a gyár, a munkás, a fodrász.

Ezután tárcafélének írtam egy üzletben kihallgatott beszélgetésről. A tulajdonos tárgyalt egy ügynökkel, aki rá akart sózni egy vadonatúj számológépet, ami előkelően surrog csupán, nem kattog csúnyán, mint a régi. Erre a tulajdonos vitába szállt az ügynökkel, hogy: kattogás ide, kattogás oda, az ő számológépe eredeti gyártmány, 150 éves, egyszázötven éves jótállással a cégétől. Az új gépekre húszéves jótállást kapnak, akik beugornak neki. De az úgy van gyártva, hogy egyes alkatrészei okvetlen tönkremennek húsz éven belül, sőt előtte. Míg a régi számológép alkatrészei nyűhetetlenek. Ebből rátértem az eredeti zsilettpengékre. Ezeket, mint a borotvát, végig lehetett fenni. Az új zsilett-késeket már úgy gyártják, hogy az alapanyaga puha fém, csak az élük van megedzve. Ha ez az él megtompul, akkor bárki jobban megborotválkozhatik a zsebkésével. Tanulság: A technika nagyon is halad. Csak nem mindig a fogyasztók érdekei szerint.

Ezek apró írások voltak. Viszont megjelentek.

Ellenben soha a befejezésig nem jutott egy nagyszabású, jelen pillanatban is nagy értékű irodalmi és társadalmi műnek tartott, vegyes műfajú, félig drámai, félig vígjátéki elemekből összeolvasztott színpadi tervezetem.

Tartalma következő:

A Divatárus úr föltalál egy csodálatos nadrágtartót. Ez tekintettel van alakjánál fogva és engedékenységénél, illetve lazíthatóságánál fogva úgy a karcsú férfitermetre, mint a pocakra. Nem nyomja a vállperecet, nem tépi a nadrággombot. Lehajlásnál nem pattan el a háton. Ez már szinte művészi alkotás, ez a nadrágtartó.

A közönség méltányolja is a találmányt. Kisüzemből nagyüzemmé alakul a Divatárus úr nadrágtartó-műhelye. Hazai szabadalmaztatása után diadalútját futja a földgömb körül. A Divatárus fölveszi a Nagrágtartó-király címet. Sőt nem sok híja: minőséget is. Ugyanis pisszenést nem tűrő zsarnok ő. Kivált kiszolgáltatott alkalmazottjaival szemben. Gőgje és házsártossága millióival együtt duzzad egyre.

A főváros nagy művészi ünnepre készül. A Nemzeti Csarnok képzőművészeti kiállítását harsogják a lapok. A kiállítás hatalmas összegű pályázatok árán, az Emberiség Jótevőinek, a nagy föltalálóknak szobrait népszerűsíti. Az ókor nagy matematikusai, csillagászai, orvosai, vegyészei, a középkor nagy alkimistái, az újkornak hasonszőrű nagy lángelméi, akik a haladás forradalmait robbantották ki, mind ott díszelegnek. És közöttük na, kicsoda ne volna? a Divatárus, az Egészségügyi Nadrágtartó-király. Szerényen? Mi az, hogy szerényen?

Éppen ez kavarja föl a második fölvonás drámáját. Az óvatos Csarnok Igazgató, mégishát botránytól tart, csak azért, mert a Divatárus élethű szobra életnagyságnál nagyobb. Míg a többi mű csak életnagyságú legföllebb. Ezért egy eldugott sarokba állíttatja. Itt is rikít, pöffeszkedik a Nadrágtartó-király mint szobor. Hát még életbeli mása mekkora patáliát csap a rendre és jó ízlésre való szorítása miatt. Azért ölt vagyonokat a sajtóba? Azért tömte pénzzel a kócos művészhadat a pályázatnál és azon kívül is? Azért vásárolta meg a főváros legdrágább professzorát, a hírneves anatómust, hogy a kiállítás megnyitásán előadást tartson arról a mérhetetlen horderőről, amit az olyan nadrágtartó jelent, amely a férfikor csapását, a potrohát hivatva van szabályozni, és kímélni a haladó orvostudomány legjobb útmutatásaiból kiindulva!… Végül azért dobott ki súlyos ezreseket a kiállítás keretében föllépő művészi táncegyüttesnek, amelynek férfitáncosai a világszabadalmazott nadrágtartó arany és gyémánt példányaiban rúgják a port, és a világhírű énekeseknek a világhírű zongoristával, akik szintén tiroli népviseletben jódlereznek, amely tüntet a nadrágtartó használattal!…

Mármost a harmadik fölvonás bizarr színekkel kápráztat el. A Nadrágtartó-király álmodik. Azt álmodja, hogy személyesen kell szobrot állania a kiállításon. Ordító fájdalom számára, hogy az álom lehetőségei szerint alakja életnagyságnál nagyobbra puffad. A bőre pukkan, reped, vért fröcsköl. Iszonyatos! De már ott áll a nagy szellemek hasonmásai sorában, a kiállítás termében. Ekkor valami borzalmas történik. Állatbőrbe bújt, bozontos, félmeztelen, rémséges inú és izmú, bozontos ősember ront a terembe. Üvölti, hogy őt szellemtársai ide küldték, neki itt a helye. De hol? Ő találta föl a kereket! Akkora bunkót sodorintgat kötélinú karja, mint egy emberfej. Sorban odaáll a rémült szobrok elé, és faggatni kezdi őket: mivel érdemelték ki itt a helyüket? Néha elismerően koccant bunkójával a kérdezett kobakján. Néha rámordul: haszontalan, léhűtő! Néha dühödten bömböli: ilyen semmiséggel pofátlankodik itt a nagyok közt, mint egy elméleti, számtani képlet?… És így tovább, tetszés szerint. Végre ott áll a Nadrágtartó-király előtt. Az szó szerint vért izzadva vacog. De az Első Kerékgyártó fölgerjedése megenyhül, amint a nadrágtartóból vizsgázik a Király. Ez nem ostoba ötlet! Úgy véli. Egyáltalán a nadrágviselet fényes találmány, és a kötője szükséges holmi. Végre helyére talál az Első Kerékgyártó. De most vad riadalommal újabb ősember robog be. Ez irdatlan íjat cipel, tegzet és nyilat a kezében készenlétben. Ez az első Lószelídítő. Végigjátszódik a szörnyűség, míg végre a Lócsiszár helyére talál. Berohan a csavarnak a föltalálója, aztán a hajóé, majd a méhészeté, majd az első Búzavető, majd így sorban az ismeretlen Jótevők, Lángelmék sokasága. Közöttük szélhámosok. Egy francia köznemes és hamiskártyás, aki valamelyik Lajosnak egy új kártyafigurát eszelt ki, és főnemességet kapott a királytól, megfelelő birtokkal. És így tovább, így tovább… A Nadrágtartó-király testi mérete szembeszökik a tömegnek. Váddal illetik arcátlanságáért. Ítéletet tartanak fölötte. Halálbüntetésre szavaznak… Már jön az Első Hóhér, aki az akasztást föltalálta… Nehéz sóhaj, hörgés… A Király fölébred!…

A befejező részhez vagy nem tudtam csinálni csattanót, vagy elfeledtem.

De íme! Egy rongy kis biciklifék, mint a szerzői ihlet kifakasztója.

Az emberi képzelet úgy van alkotva, hogy élettelen jelenségeket is személyek gyanánt fog föl, egyszóval megszemélyesít. Ennek a folyamatnak a túlzása a déli népek elevenebb képzeletében, a szellemekben való hit. Az arab vagy török is a dzsinnt, a szellemet képtelenül, minden ténykedésébe beleviszi. A jó dzsinnek éppúgy, mint a rosszak, szüntelen, sötét éjjel, fényes nappal az ember körül leselkednek, és beleártják magukat gondolkodásába, érzéseibe. A dzsinn belebújhat holt tárgyakba, állatokba, növényekbe, testrészekbe. A halandó nyelvét más mondat kiejtésére kényszerítheti valami csintalan vagy gonosz, ártó dzsinn. De éppúgy a jó, az illető előtt is ismeretlen ékesszólásban fejezteti ki mondanivalóját a halandóval, akit kedvel…

Ez mese és képzelődés! Legyen az! De vannak napjaink, amikor ez a furcsa dzsinnkísértés olyan erőszakos, olyan tolakodó lesz szemléletünkben, hogy majdnem az araboknak kezdünk hinni, nem a modern lélekbúvárlatnak.

A tárgy kiugrik kezedből. A tárgy bosszantóan nem akar engedelmeskedni ezerszer megszokott mozdulatodnak. A szerszámodhoz mintha először nyúlnál életedben, itt, ahol már elkopott, kifényesítődött a használattól. Az agyad badarságokat szállít gondolataid sorai közé. Szíved és füled és hangod nem a tiéd. Megcsal, megtréfál, félrerángat, félrevezet.

Ilyen dzsinnek járta napra ébredtem.

Már kora hajnalban legédesebb szendergésembe betört egy szó szerint rongyos, piszkos papírlap.

Nagyon is, egész az önutálatig a fecsegők közé tartozom. De amiről hallgatni kívánok, azt semmi fortély, semmi éleslátás nem födözi föl, és nem ejteti el velem.

Feleségem, aki szemfüles hölgy ugyancsak, és művészi munkálkodásomra éppen föl van ajzva kíváncsisággal, három hosszú évig nem tudta, mit csinálok, amikor a gitárt értelmetlen pengetem, és közben meg-megállok, jegyzőkönyvembe firkantok. Ő azt hitte, hogy irodalmi működésemhez jegyzek. Én pedig zenét szereztem.

Azokat az összhangzatokat, amikből néhány, vagy együtt egy sorozat a gitáron hangulatba ejtett, megrögzítettem. Ugyancsak ilyen dallamtöredékeket is. De csak afféle ökörkottá-val, mint nevezik. Ütemjelzés, beosztás nélkül. Más zenész ugyan el nem ment rajta. Néha én magam is alig tudtam kihámozni a saját kottámat, magam részére.

Hát Albertfalván már nyilvánosságra kerültek kísérleteim a zeneszerzés terén. Annyira, hogy utánpótlás kellett új és új kis zenés jelenetekhez.

Volt egy régi papírlapom, teleirkálva dallamfoszlánnyal. Piszkos volt, rongyolódott, hányódott a többi vacakjaim közt. Már néha beteggé tett, hogy le nem másolom végre, és el nem rakom. De a lustaságom visszatartott ettől mindig. Most hajnalban eszembe jutott a papírlap. Kiböngészek belőle néhány ütemet, hogy fölhasználjam. De álmosságom a másik oldalamra fordított. Ráérsz illő időben! Ne zavarkodj most, a hajnalórán!… Jó!… De a papír megint visszafordított. Legalább nézz meg, megvagyok-e, hol vagyok? És ha belém kukkantasz, akkor én foglak újra álomba zsongatni.

Így beszélt a papírlap hozzám. Leintettem: Hagyjon békén! És visszafordultam a párnán. Mire a papírlap újabb érvvel újra visszafordított. Vessz meg már! Ebadta rongy papírja!

Dühömben felugrottam, és elkezdtem kajtatni a papír után azon a polcrészleten, ahol százszor láttam eddig hányódni… Nincs! Összekotortam a polcot, összemaszatoltam kezem a porral. Mert itt nem volt szabad takarítani, porolni, féltett kézirataim közt, a hölgyeknek! Nincs a papír!

Pedig csak most éreztem, hogy nélkülözhetetlen a készülő korszakromboló művemhez, hogy tomboló kudarcot arassak vele!

Ez a képtelen mondatsor, mint föl nem használt szellemeskedés, szintén a papírlap egyik csücskén volt.

A hajnal már reggelbe fordult. Még mindig ott talált, hogy a papírlap után kutatok. A polc alá hasaltam érte. Türelmetlenségem feltörette velem legjobb ládám zárát, mert nem találtam a kulcsát… Káromkodtam!… Magamban társalogtam, mint egy gyöngeelméjű… A papírlap eltűnt!

Ekkor egyszerűen ráeszméltem: milyen marha vagyok! Hiszen úgy nagyjában harangoz valami a papírra jegyzett, fölhasználandó tíz taktusból a fülemben. Így is változtatnom kellene rajta. Hát fogjam a gitárt, kezdjek a próbába. Jegyezzek, és kész!

Nekidűltem!

És most gyötrelmeim további sorozatát az okozta, hogy ez a remek öntanács százszázalékosan beválott.

A gitár adakozta, nyújtotta, kínálta a dallamot. A szöveg előre készen állt, csak rá köllött húzni. Itt-ott kicsikét sántított, egy-két ütem kiszaladt a szöveg alul. Oda se neki! Ezen aztán lehet segíteni.

A sikerült munka láza, mint megszoktam, fölugrasztott. Végigsétáltatott a műhelyemen. Majd odaállított a nyitott ablakhoz, hogy húzzak egy nagyot, diadalmasat a tüdőmbe a reggeli napsugár langyosította levegőből.

Közben pedig kárörömmel gondoltam a papírlapra. Te piszkos, hitvány cafat! Lásd, nélküled is boldogulok. Még jobban talán, mint veled. Megkerülsz, nem kerülsz? Már nem érdekelsz.

E pillanatban az előkert talajára vetem a szememet. Hát mit látok? Az én rongyos papírlapom hever a földön. A reggeli szellő föl-fölbillenti fektéből. Hiszen ő volt a papírlap fuvarosa, aki kivitte az ablakon át a polcról, a csellengő papírlapot… a huzat! A papírom, mintha kajánul integetne és kurjantana, mint a gyerekek: hukk! itt vagyok! Találsz még rajtam dallamot!

Kihatolok gyorsan a kertbe, hogy fölszedjem ezt az átkozott jegyzetet.

Azzal újra visszavonulok, hogy összeegyeztessem sikerült művemmel a papírlap tartalmát. Kegyetlen nehezen megy már a jegyzet kibetűzése is.

Ne felejtsük: a zeneszerzés nekem új, fárasztóbb művelet. Az idegkimerültség tünetei már akkor jelentkeztek, amikor éppen ellene való védekezésül fölugrottam a gitár és a kottalap mellől.

Ebben az állapotban gyatra apró különbségek naggyá dagadnak. Úgy rémlik, a papírlap ütemei több helyt százszor hatásosabbak, minőségben jobbak, újak, mint a visszaidézésük nyomán szerkesztett dallam. Ahol sántít a szövegre a dallam, vagy fordítva, a papírlap segít jobban.

Azt a hétfelségét neki!… Már érzem teljes súllyal a kínzó zavart. Érzékeim bénábbak már, semhogy tájékoztassanak a helyes felől. Választom egyik pillanatban az új dallamváltozatot, rám cáfol a régi. Választom a régit, szívszorulást kapok az újnak mellőzésétől!…

Van annyi gyakorlatom a szellemi munkában, hogy tisztában legyek vele: amit ilyen idegállapotban erőltetsz, eldobhatod aztán!… De elemi vágy gyötör, hogy befejezzem munkámat.

Ez az idő már inkább azzal telik, hogy átkozom a papírlapot, átkozom magamat, és átkozom az ártatlan zeneművészetet és -szerzést. Fölváltva édes kis bárgyulások húznak végig agyamon!…

Ettől az állapottól szabadulni kell… Egy nagy szusszantással kirántottam magam a bűvkörből.

Ott lóg a biciklim előttem. Leakasztom! Gyerünk egy alapos sétakarikázásra. Kiszellőzöm fejemből ezt a lehetetlen dzsinnkavargást.

Segédhivatali tisztviselő lakott családjával második vagy harmadik telekkel odább. Növendék lánykájuk, süldő fiok ügyes és nagyon rendes gyereknek mutatkozott.

Amikor kifordulok az udvarról, a fiú közeledik az úton, mégpedig kerékpáron.

Azt sem tudom, szüleitől kapta, vagy kölcsöngép? De a mintája az én előző, nehézkes gépemé. Fékje elöl lenyomós, hátul pedig kontrafék.

– Na, hová, merre?

– Csak ki egy kicsit, a telep körül.

– Tartsunk együtt!

A telep végéről merőlegesen tartott egy kövezett, széles kocsiút a Dunának. Puszta, virágos mező, valami gazdasági csűrökkel, házzal, kazlakkal, egy víztoronyféle vagy mi, volt az út mellékén. Aztán a Dunával párhuzamosan egy használatból kirozsdált vagy nagyon ritkán igénybe vett, rendes nyomtávú sínpár vonult, a Duna elég magas töltése alatt. A töltésen túl a rendes, kockaköves Duna-part. Hellyel-közzel halászbárkák. Kis kulipintyóval rajtuk vagy a parton.

Kamaszi lélek fő vonása a kalandvágy, csínytevés, vetélykedési ösztön. Élemedettebb, higgadtabb kedélyre is átragad tőle alkalomadtán.

Kerékpározhattunk volna együtt rendes, jó úton akár Rómáig, a lakásunktól. Ehelyett nekivetemedtünk ennek a szekérútnak, amelyik aztán csak lehetetlen, kerékpárgumit rágó, göröngyös, kavicsos, kátyús terepekre csábíthatott, ha végére érünk. Pont ennek a lehetetlen terepnek vágunk neki!

Hol karikázunk végig, hol nem, mellékes itt.

Az én szomszéd Tibimnek egyenes kihívásai hangzottak folyvást:

– Na, le tetszik itt ereszkedni, Jenő bácsi?… Na, fölhajt itt velem?…

Nemcsak testi erőben, de szerszám tekintetében is előnyben voltam ezeknél a merényleteknél, hogy kupacok tetejébe kapunk föl, árkokba le, és ki belőlük. A nagy géppel bizony nehezebb volt minden mutatvány, mint az én könnyed, kecses versenygépemmel. De Tibi győzte a versengést. És mikor ez nem elégítette ki? Akkor jobb terepen elkezdett artista mutatványokkal kérkedni. Eleresztette a kormányt, és úgy hajtott körben. Állt a géppel, szétvetett lábbal. Fölhágott és fölállott a nyergére, macskahátat csinálva, és úgy karikázott. Féloldalt állt a biciklijére, így hajtotta.

Izmos, fürge gyerek létére, szinte tobzódott abban, hogy közönsége, mégpedig jó közönsége vagyok. Megdicsérem, ámulást színlelek mutatványainál. És csüggedést is, hogy: én magam utánozni bírjam őket!

Csak ez alakoskodás volt némileg tőlem. Kevés erőltetéssel talán le is pipálom őt, ha akarom. De hát erős iszonyom van attól, hogy elérhetetlen dolgok után kapaszkodjam. Még második sem szeretek lenni valamiben, ha rávetettem magam. Ez nagy hibám!

Ha azt hiszem, hogy más is tudja, amit tudok, vagy éppen jobban tudja nálam, rögtön tágítok tőle, végleg!

Hát Tibi látta-e vagy nem, a cirkuszban mit művelnek kerékpár-művészek? Én aztán elképedtem rajta néhányszor. Már akkor, amikor még mint kisgyerek, az akkori divat szerint kunkorbajszos artistákat bámultam, emeletmagas kerekekre kapni a porondon. És ez hova fejlődött máig? Amikor hajmeresztően magas pózna hegyében ül és inog és leng a művész a porondon, egy pirinyó kerék az alapja, és kézen áll, és ketten állnak és ugranak egymás nyakába… Ohohó!

Itt aztán nincs mit keresni új babért, egy kis levelet sem!

Egészen másnemű eset volt a következő.

A Duna töltésén hajtunk. Tibi a nagy géppel megfordul a töltés lejtőjének.

– Itt lemegyek! Le tetszik jönni?

Aránylag elég nyaktörő vállalkozás. Éppenséggel azért, mert alant a rozsdás sínpár és korhadt, kiálló talpfái várnak, a lejtőn magán pedig szúrós tüske, csúszós laboda, omló homok, bevájások fenyegetnek.

Tibi vakmerően, ügyesen lekarikázik. Lenn hirtelen kormányfordítással a töltés alján indul tovább, és mint szokta, diadalröhejt hallat.

Most következem én!

Hát én amint indulok a meredélynek, egyszerre ösztönből a fékemet markolom meg. A kerék irama mérséklődik. A kerék majdnem rezeg mérgében, hogy nem képes kiszabadulni fékem növekvő szorításából. A gép azért alig csúszik, hanem lassan forog. És a lejtő közepén, erős nyomásomra, a gép áll.

Rajtam a sor, hogy örömrivalgást hallassak:

– Na? Hahaha!

Tibi alul őszintén meg van lepve. De persze válasza:

– Ez semmi! Ide süssön, ezt én is megcsinálom!

Hatol föl a nagy géppel, és két pillanat alatt, már ereszti is le a töltésen, mellettem.

Mert hát én, ahogy művészek a mutatvány megrögzítésére teszik, ott állok még a töltés meredélye felén. Mindössze egyik lábam eresztettem a csalánba.

Tibi is ezt cselekedné. De hát gépe nem engedelmeskedik úgy neki. Az első kereke forog lefelé, a másik, a hátsó, a kontrafékes pedig csúszik. Ha megnyomja az elülső féket, ha a lábát ráereszti, akkor végre megáll, valamivel lejjebb, mint én.

Már erre megjegyzem, a lábára utalva:

– Na, ez nem azonos azzal, ahogy én álltam meg.

– Hogyan? – csattan föl Tibi. – Hát nem állok? Maga, Jenő bácsi, nem eresztette le a lábát?

– Hohó! Kis különbség. Én előbb megállítottam a fékemmel a gépet. Aztán rakom le csak az egyensúly miatt a fél lábam. De te?… Nézz ide!

Fölemelem a lábam. A gép tovább is áll. Csak imbolyog keresztben.

– Na ja! Belefúródott a földbe! – kifogásolja Tibi.

– Bele? – válaszolom. – Hát tessék! Megindítom a gépet és fél lépéssel alább megállítom.

Tibi utánozni akar ebben. De lekarikázik a töltés aljába. Onnan felesel velem. De most már nem oly fönnen:

– Ezt tulajdonképpen Jenő bácsi nem a gépének köszönheti, hanem a fékjének. Ez tényleg jobb, mint a kontrafék. Csak azt nem értem, sőt apuskám is mondja: miért nem tetszik kiverekedni, hogy ezt a féket gyártsák? Nagyon kényelmes Jenő bácsi és sértődős!

Erre a kamaszi korholásra majdnem rikoltoznom jön örömömben.

– Ezt te nem érted, Tibikém! Sőt apuska sem! Én nem megyek fővel a falnak, semmi pénzért. Olyan akadályokra bukkantam, amikor a féket gyártásra ajánlgattam, hogy nem érdemes pocsékolnom haszontalan lótás-futással, kilincseléssel az időmet érette. Nekem jó! Más után nem futok. Nem erőszak a disznótor. Így mondják nálunk odahaza ilyesmire!

Azt hiszem, hazamenet egyszerű szavakkal felvilágosítottam a fiút, miről van szó. De nem tudtam meggyőzni. Nyilván ha őt akartam volna abba belevonni, hogy nyissunk ketten fékműhelyt és árudát, tétovázás nélkül beleegyezett volna… De ilyesmibe már nem vágok. Nem is a dolog komolytalansága vagy reménytelensége miatt. Hanem mert gyümölcsözőbb elfoglaltságom is akad a biciklifék gyárnál.

Ám a belső ember mindenkiben erősebb, mint a külső. A fiú szerint konok elhatározásom teljes és végleges érvényét kikezdte ez a diadal a töltésen.

A kontraféket, a nagy tömegek maradéktalan kegyencét vertem le az enyémmel. Ez már mégsem kutyafityula!

Vagy már az úton, vagy csak hazatértem után, egyszerre újra fortyogásba kezdett agyam. Hogyan lenne, ha a fékem a bicikli elejéről hátra szerelném, a másik kerékre, a kontrafékes kerékre?

De mivégre? Így is jó. Mit vesztegeted tovább a drága idődet ezzel a vacakkal? Így tűrtőztetett a mindennapos ésszerűség szava.

Ám, hej, azok az együgyű kifejezések, hogy magánszorgalom meg műkedvelés meg rögeszmeség meg privát időtöltés, micsoda hatalmas fogalmat födnek. A belső ember bizony ehhez igazodik, ennek uralma alatt ujjong vagy senyved. Ehhez képest a külvilág minden hatalma, kincse, elismerése subick! Sutra tenni azt, ami jó érzést, békét, reményt kölcsönöz a szívnek, és kapkodni az után, amit általában néha tömeghibbantság tart becsesnek és örvendetesnek. Hát ez is ésszerű! És néha be is válik.

Itt a belső ember győzött bennem. A zeneművészetet így is pihentetni kell időleg. Nézzük csak meg, hogyan dolgozik ez a fék a kontrafék helyén, a hátsó keréken?

Rögtön vizsgálatba kezdtem: hova rakhatnám sikeresen a féket a hátsó kerékre, és milyen vezetékkel?

Nem merem állítani teljes pontossággal, vajon a csomagtartó kerete vagy sárvédő bádogja volt, amit meg kellett kissé csonkítanom, hogy a féket ráerősítsem a kerékpár vázára úgy, hogy a fék a hátsó kereket fogja.

Amikor a vasfűrészt kezembe fogtam, éreztem, hogy egy szigorú, ádáz Dzsinn rám förmed bensőmben: abbahagyod-e ezt a buta szerelgetést, amivel megcsúfítod eszelősségből a gépedet, vagy megbánod?

Kuss! – rivallom vissza a Dzsinn-nek, és fűrészelni kezdek. Hamar megy. Mi az: bádogot átfűrészelni? Semmi. Megy, mint a vajban. Már kész is vagyok. Csak a bádog lejáró darabját köll leszednem. Kis rész tartja. Türelmetlen rántom meg.

– Hű! Az isten egerét!

Az üveg meg a bádog szakította seb a legfájdalmasabb. Ez éppenséggel krómozott vagy föstött bádog. Beleszakítottam vele alaposan a bal kezem hüvelykjének fonákjába, ahol sok a véredény. Ömlik, majdnem fröccsen a vér kifelé a sebből.

Számba kapom az ujjamat addig, míg kínnal egy zsebkendőt vagy tiszta rongyot hajszolok föl. Feleségemet dehogy hívom! A nők ilyenkor ördögöt-poklot, kórházat, műtétet lamentálnak össze.

Veszettül lüktet az ujjam. A Dzsinn huhog és ujjong és vihog rajtam! Na, mit, mondtam? Keservesen megbánod!

A baleset eléggé keserves, többoldalúlag is.

Ezzel a kézzel le köll mondani a fék további szereléséről. Csak kínlódás lenne a munka. Sőt kockázat is, hogy újabb sérülés ér.

Ám most már a gitárhoz sem menekülhetek enyhületért. A bal kéz a játék alapja. Hüvelykjét ugyan nem használom, mint több gitármester tanítja. Erre is magam jöttem rá, hogy kezdetleges módszer és mindössze néhány viszonylatban használható a hüvelykujj legfölül, a gitár nyakán.

Itt a sérüléssel arról van szó, hogyha valami idegesít a játéknál, akkor folyvást magára tapasztja figyelmedet, és eredményeként fércmunkát kapkodsz össze. Megállapodtam tehát magammal, hogy néhány napig szüneteltetem zenei működésem is. Nem gyakorolok, nem szerzek, föllépni éppenséggel nem fogok.

De elhatározásom fölborult. Annyira izgatott szerzeményem, hogy végre is hozzányúltam a gitárhoz.

Mindig emlékezetes lesz, akaraterőm vagy nyakasságom jellemzésére, ahogy azt a zenei művemet befejeztem. Mert befejeztem, az áldóját, csak azért is! Föl-fölugráltam közben, körültáncoltam a szobát, és kezemet a levegőbe rázogattam, hogy legyezgessem a csikaró fájdalomtól. És sziszegtem… Majdnem csak úgy, mint duhaj mulatozók a cigánybanda előtt, szi- szi- szi-, huj -hujj -hujj!…

A vérmocskos biciklit azon módon felakasztottam helyére. A nyomorult fék rajta, csakugyan, mint valami kisded, karikalábú Dzsinn figyelte kajánul gyötrelmemet.

Mesteremberek babonája, hogy: vérmaszatolta készítmény mintegy megszenteltetik a reá hullt vérrel, és az szerencsét hoz a készítményre, csak rajta köll hagyni száradni a vért.

Hát a kerékpáron, a féken már ott éktelenkedett a véráldozat.

Amikor zenei művemet, végre, szó szerint kínok között, megszültem már, a reszkető örömben nem vigyázok többé az ujjamra alkalmazott kötésre. Meglazult, és abban a pillanatban, amikor a gitárt le akarom tenni, beleakad a kötés, letépődik, a vér zuhanyszerűen ömlik rá a kottapapírra.

Tessék! Az ősi babona másodszor is hitelt kért tőlem aznap.

A kottával, valóban, nagyon is teljesült. Aránylagosan életem legnagyobb anyagi és erkölcsi sikerét hozta. Többször is újjászületett az elmúlt két évtizedben, és mindig édes, zavartalan volt sikere. Sőt a jövőnek is biztosan áll a lábán. Tisztán tőlem függ, megújul-e vagy sem?

Csak a fékkel maradt adósom a babona jóslata, csökönyösen, fölháborítóan.

Azután a fék történetében furcsa időszak következett.

Aki bakkozott valaha, tudja, mi az „intermit”. Aki nem bakkozott? Annak is érdemes tudnia.

A hazárdjátékoknál a játékszenvedély áldozatai, de úgyszintén martalócai is, állandóan és állhatatosan lesik, jegyzik a nyerés-vesztés valószerűségét, és tudományos rendszerek egész halmaza épült már ebből.

Nagyjában ezek a jegyzetek a következő változatúak: A bank üt hosszan, többször, vagy a játékosok hosszan, többször. A bank hosszan, a játékosok röviden. A játékosok hosszan, a bank röviden. De a két utóbbinál az ütés többszörös, legalább kettő. Aztán van a teljesen rendszertelen, a meglepetésszerű időszak is, amire azt mondják: kiesik minden formából. Ugyancsak van időszak, amikor a bank is, a játékosok is, makacsul fölváltva ütnek egy-egyet. Ezt nevezik intermit-nek.

Ilyen intermitbe jutottam lelkileg a fékkel.

Egyik nap azt gondoltam: még egy középiskolás fiú is megállapíthatja, hogy ezt a féket nem értékesíteni, más emberek javára, saját haszonra, már-már erkölcstelenség tőlem! Mindenki kiharcolja javát, igazát az életben. A kényeskedő és kényelmeskedő a társadalom heréi közé tartozik. Rajta! Járjak a fék értékesítése után.

De másik nap pont ellenkezőjére fordult nézetem. Most már utálatos könyöklés és buta pofátlankodás lenne törtetni olyan találmánnyal, amit legjobb esetben eloroznak tőlem, ha csak irgek-forgok is vele. Becsületes szegény embertársaimnak mi haszna ebből? Üzemi betyároknak és pénzeszsákoknak csinálok vele érdemetlen hasznot. Ez aztán okvetlen erkölcstelenség! Lapítsak vele addig, míg tisztességes útja nyílik értékesítésének? Csitítsam le, ha ostobán, hiábavaló izgulat kerekedik bennem a fék terjesztésére?

Milyen hosszan tartott ez az intermites időszak? Hónapok vagy talán évek hosszat is?… Fogalmam sincsen!

Közvetlen környezetemben megszűnhetett a zaklatásom, buzdításom a féket illetőleg. Magam is és körülöttem mások is megszokták, hogy: kitűnő, saját készítésű fékkel biciklizem! Az is mutatta kitűnő voltát, hagy elfeledkeztem róla, mert a hatalmas, állandó használatban soha semmi hibája nem esett.

Maradt egyetlen körülmény, ami néha megbirizgált. Miért nem fejeztem be azt a kísérletet, hogy: rászerelhető-e a fék a bicikli hátsó kerekére is, vagy nem? Puszta egyéni kíváncsiságom is szót emelt néha bennem emiatt. Azonfölül az a csonkítás is szemembe szökött olykor a biciklim hátulján, a sárvédőn vagy a csomagtartón. Ha már elkezdtem, miért nem járok végére a kísérletnek?

De hát a Dzsinn, úgy látszik, alaposan megfenyegetett, hogy eltántoruljak a további géprongálástól. Az első sérülést még kettővel tetézte meg. Mindenki tudja, hogyha sérült része van, és valahová beleüti magát az ember, akkor a sérült részt okvetlen éri az ütés. Sőt, mintha kiválasztaná, hogy azt érje egyenesen! Hüvelykem két ízben hegedt be félig, és két ízben szakadt föl újra véresre, gennyesre. Egész kis koszorút alkotott már a seb körül a száraz hús és bőrcafat… annak idején.

Egy nap azonban, üres órámon, hirtelen, meggondolás nélkül, Dzsinn ide, Dzsinn oda, vettem szerszámaimat, és nekivetemedtem a fék átszerelésének.

Megint, szinte elkeserítőleg, fényes lett az eredmény.

A fék huzalja, a kormányon levő kallantyúról hátravezetve, kanyargós és kétszer annyinál hosszabb utat tett meg, mint a gép elülső részéig. Ez nagy erőveszteség egy vezetéknél. Előzetesen azt gondoltam, apró csigakerekek nélkül meg sem oldható az egész. Mégis egyelőre enélkül szereltem föl a fék huzalját, türelmetlenségből. És mi történt?

A kallantyú lenyomásánál a fék a hátsó kereken észre sem vehető különbséggel működött. Pontosan, hibátlan, a nyomás erejére fokozta le a kerék forgását hátul is.

Tehát most már a féket itt hátul is hagyhattam. Visszaszerelhettem előre. Mi több? Már azt is számba vettem a kallantyún, hogy nem tudnék-e, egy vagy párosított huzallal, ugyanegy vagy külön nyomásra két féket is működtetni, elöl is, hátul is.

Ez persze a gyakorlatban túlzott biztosítás volt. De elméletileg azt jelentette, hogy az én biciklifékmintám egyesíti magában az összes biciklifékek minden készségét. Amellett olyan egyszerű, mint egy pofon!

Újra nagyra gerjedt bennem a visszás, csüggesztő érzés. Miért maradhat ilyen sikerült jószág egyetlen ember használatában? Ez olyan bál, ahol az épkézláb petrezselymet árul, és a sánta ropja helyette.

Mit köllene itt tenni?

Hasztalan! Akkorák és olyan változatúak voltak számomra az első megtorpanások a fék népszerűsítésénél, hogy ez az utódiadal már a gyönyörű, de halva született gyerek sorsára kárhoztatta őt hitemben…

Legföllebb az „intermit” módján, hébe-korba fölhorgadt, majd újra lelohadt minden érzet és gondolatsor bennem mihaszna remeklésemet illetőleg. De már ez a játék is untatott és émelyített…

Hiába töröm a fejem, kicsoda volt az az egyén, aki ezt a hanyatló intermit-kort megszüntette fékem körül, és újra tettre sarkallt. Névtelen Tanácsadónak hívhatnám az illetőt. Rémleni pedig a következők rémlenek róla és egy tárgyalásunk körülményeiről és helyszínéről:

Biciklimen fog el az utcán. Legvalószínűbben az akkori Váci körúton. Alkonyattájt van. Nagy a forgalom. A járdán társalkodunk.

A Névtelen Tanácsadó ügyvéd lehet. Jogász okvetlen! És valamiféle közös irodabeli múlt távlata leng közöttünk.

Megtekintette kerékpáromon fékemet. Elsoroltatta velem népszerűsítésének kudarcos kalandjait. Ő unszolt a tüzetes regélésre. Végül aztán ő vágott ki nekem egy terjedelmes beszédet.

Ő nem technikus, nem is kerékpáros, hatökör ilyen holmikhoz, mint fékem. De az az érzése, hogy betű szerint tökéletes hitelt köll adnia a fékről minden szavamnak. Csak egyet nem ért. Hogyan nem jut magamtól eszembe a legegyenesebb út akkor, amikor egy közhasznú kelendő árucikk birtokosa vagyok? Hiszen szülővárosom két legjobb ügyvédi irodájában működtem, és közigazgatásnál is és bíróságnál is és Budapesten olyan irodákban is, ahol a legagyafúrtabb árverési hiénákkal nyüzsögtem együtt bíróságokon. Hát ha van valami vagyontárgyam, amit védenem kell, mert a saját ötletem alkotta, és az ötlet a legbecsesebb magántulajdon, míg nyilvánosságra nem kerül, hogy aztán számomra csákiszalmája váljék belőle és másoknak haszon… így összevetve mindent, miért nem fordulok vele gyorsan közvetlen ahhoz a hatósághoz, ami a vagyontárgyamat megóvja nekem? Miért nem futok lóhalálba vagy kerékpártörésbe a Szabadalmi Bírósághoz? Nemhogy lármázni kell valakinek is ilyesmiről, nemhogy mutogatni kell, hanem megnémulni, titokban tartani, és nem csalárd vagy gyámoltalan eleven tanúkat toborozni körüle, de tárgyi bizonyítékot teremteni róla, minél többet, fényképet, rajzot, leírást és kérvényt mellé felzettel, és iktatni az aktát a Szabadalmi Hivatalban, és kikérni az iktatóból a hivatalos pecséttel ellátott ügyszámot, bele a tárcába… Ez az eljárás!

Valóban, tisztán emlékszem, hogy Névtelen Tanácsadóm szónoklata nem küzdéslázzal, nem szivárványos reményekkel töltött el, hanem száraz, durva meggondolással és nyugodt eltökéltséggel.

Inkább csak hiúságom mentegetőzött kissé akként neki, hogy hiszen: valószínűen azt cselekszem, amit tanácsol, ha annak idején egy becsületes és jóhiszemű szakember közbenjárása nem jár kudarccal saját vállalatánál, olyan indokkal, hogy találmányom szerkezete lejárt a tekintetben, hogy szabadalmazás tárgya lehessen.

Erre Névtelen Tanácsadóm hangos hahotában tört ki az utcán.

– És te bevetted ezt a subickot? – huhogta. Majd egyszerre a Váci út végén a közben megvastagodott esthomályban kigyulladott óriási, vörös Schmoll paszta fényreklámra mutatott és mellette a Kakas paszta szemléltető fénykukorintására.

– Hát mit vélsz, te szerencsétlen pikulás? A régi halzsíros és subickos és aztán huszár és boksz és kecske és tudomisén micsoda nevekkel és védjegyekkel gyártott lábbeli fénymázak között soha nem ismert vegyi eljárások lángelméjű fölfedezése szabadalmaztatik és védetik hivatalosan?… Ki fogja jelenteni egyik gyártmány telepének vezetősége egy új készítményre, hogy az védeni való és terjeszteni való, ha mindjárt Múmia-kenőcs is a neve és jellege, amely az örökkévalóságnak pácol meg minden rongy bőrdarabot, amihez hozzá kenik?… Huhhahahahaha!…

Már eltökéltem, hogy másnap, a hivatalos óra kezdetére a Szabadalmi Hivatalba indulok. Névtelen Tanácsadóm ráeszméltetett, hogy ezt kell tennem.

Aztán a kerékpáron hazafelé andalogva, már nem a Névtelen Tanácsadó befolyására, hanem magamból fakadó hangulatban tűnődtem dicsőséges fehér emberi társadalmunk furcsa szerkezetén. Mi is nem teremt és tart fönn dúskálkodást, hatalmat és uralmat embersorsok fölött? Élelmes széltolóké, törtető tökfilkóké a világ. Törvény, társadalmi erkölcs, írott malaszt, annyi köze van az élethez, hogy tájékoztatja a gátlástalan gazembereket, hol vannak a tisztesség gátlásai, aminél fogva kijátszhatja, félrevezetheti és maga alá taposhatja. Be szerencsés, aki ebben a harcban semleges szemlélő maradhat!… Mert elég az ereje és tehetsége rá, meg a kedélye.

És itt magamra gondoltam!

Ha ebben a történetben folyvást ilyen tétovázó modort használok, hogy: úgy rémlik nekem, úgy tetszik, azt hiszem, lehet, hogy… stb… ez nem véletlen! Szó szerint vizsgáztatom emlékezőtehetségemet, s ha itt-ott összevonok is több jelentéktelen eseményt, azért az egész hitelessége teljes marad. Legalábbis jótállok az egész jellegéért.

Megtehetném, hogy utánajárnék helyszínnek, személyeket felkeresnék és nyilatkozhatnék. De ebben már szomorú gyakorlatom van, mennyire képtelen eredményekre vezet. Százan százféleképp emlékeznek ugyanarra a tényre. (Ezt már százszor megírták.) Hát én magam-magamat is odasorozom a gyarlók közé, és kiszolgáltatom itt a tettenérésnek. Rosszul emlékszem? Rosszul emlékszem!

Naponta autóbuszon át a Lánchídon. Megkérdezhetném ott is: vajon ott van-e az Akadémia körül a Szabadalmi Hivatal, vagy ott volt-e valaha?… Készakarva nem teszem meg!

„Úgy rémlik”, „azt hiszem”, itt volt, és talán itt is van. Ha nem? Megfogtak! Kihagy az emlékezetem. Ha ott van? Akkor jól emlékezem.

Gondolom, kerékpár nélkül érkeztem oda. Komor, hivatalos kapun hatoltam be. Hogy az első személyt, akit a hivatalhoz tartozónak véltem, megkérdezzem:

– Hol lehet itt, kérem, fölvilágosítást kapni?

– Ahol az ajtóra ki van írva: Fölvilágosítás – kaptam egyszerű feleletül.

De kérdezhettem volna ezt is, hogy:

– Hol van X. Y. bíró úr szobája? És hogy lehet vele néhány szót magánügyben beszélni?

Mert említettem, hogy itt is ült egy iskolapajtásom. Két osztállyal feljebb járt a középiskolán végig. Ő volt a legjobb szertornász évfolyamában. Akkor létesítették az úgynevezett előtornászi tanfolyamokat. Ott eltűnt a különbség. Mindnyájan csapatvezetők és oktatók voltunk.

Hát miért nem fordultam hozzá bizalommal? Holott egy kerékpáralkatrész nemcsak tömegközlekedési eszköz, hanem sportholmi is, úgyhogy szívesebben összehoz minket a róla való tárgyalás.

De hát nem győzöm hangsúlyozni, hogy életem álma sohasem volt, hogy technikus, föltaláló legyek. Éppenséggel efféle Schmoll pasztás alapon. Hiszen akkor bányamérnöknek megyek, amikor mint bányászgyerek aránylag óriási ösztöndíjjal kezdhettem volna őseim pályáját.

Most szinte kelletlen volt az nekem, hogy simán befut a találmányom. Inkább érdekelt, talán mint írót, micsoda szennyesládája ennek a gyártási, szabadalmaztatási folyamatnak, ami már orromba bűzölt?

Hát a rózsával hintett hátsó ajtó útja helyett a göröngyöset választottam. Benyitottam a Fölvilágosítások termébe!

Én egy hivatalnak, irodának, velem született szimatból, de gyakorlatból is, a levegőjét mindjárt érzem, ha egyet szippantok belőle.

Itt a szippantás kellemes és biztató volt.

Az a hivatali közeg, akihez fordultam, egyszerűen, barátságosan fogadott. Úgy hiszem, idősebb, régivágású bácsi volt az illető.

Amikor mesélni kezdtem volna neki találmányomat, megszakított:

– Kérem, hogy mi az a találmány, milyen az a találmány, nem tartozik most ide. Találmánya van. Ipari eszköz. Tessék egy kérvényt írni hozzánk és abban kifejteni, mit tetszik akarni szabadalmaztatni. Leírni részletesen szóban a találmányát, és úgyszintén rajzokat, esetleg fényképet mellékelni róla. Azaz a kész mintájáról. Ezt be tetszik adni, mi itt iktatjuk, meg tetszik kapni a számot… Aztán…

Most rám került a sor, hogy szavába vágjak:

– Ennyit én is sejtettem a dologról, kérem. De én bevallom, nem vagyok szakember, hogy rajzokkal vesződjem!…

– Értjük! – vetette közbe most ő. – Erre nézve kéri tanácsunkat. Hát kérem, van egy csomó iroda, amik egyenest ezzel foglalkoznak. A másik kartársamtól tetszik kapni címeket. Bár mi nem ajánlhatunk hivatalból semmiféle magánirodát. Valamelyiket tessék kiválasztani. Meg lehet aztán az irodával egyezni, amibe, abba. Esetleg meg is veszik öntől készpénzen, ha mondja: ön nem kíván foglalkozni a dologgal. Esetleg százalékban szerződnek. Ők aztán megcsinálnak mindent, ha nekik beválik találmánya. Ide beterjesztik, fizetik a díjakat. Utánajárnak annak, hogy vállalatoknál elhelyezzék. Esetleg előleget sem kérnek öntől… Ez az egész!

– Szóval, ezt tetszik tanácsolni? Más útja ennek nincs!… Köszönöm szépen!

Éreztem, hogy jóhiszemű és becsületes ember szavait hallom. Azért nem akartam rabolni az idejét. Mindent megmondott körülbelül, amit meg kellett itt tudnom. Az üzleti és ipari élet minden kis morzsájára épült szerv. A találmányi iroda a kontárkodásra épít főleg. Mivel a szakember maga is utána tud járni ügyeinek. Viszont az öreg hivatalnok tisztességét dicséri előttem, hogy úgy fogadott mint szakembert. Nyújtsam be így és így ide találmányomat Ezzel kezdte és nem a szabadalmi irodákkal. Tehát itt tisztának rémlik a levegő.

Körülbelül ez az észlelet kergetődött tova agyamon, amikor távozni akartam. Illetve a másik hivatalnokhoz fordulni, akitől szabadalmi ügyvivők címét kaphatom meg.

De az öreg, mintegy kötelességén felül, ezekkel a szavakkal állított meg:

– Más útja ennek? Hát hogyne volna! Közvetlen a gyártóhoz fordulni a találmánnyal. Az aztán a legbiztosabb. Ha ön magával a gyártóval egyezik meg, és ő jár utána a találmány értékesítésének? Ez a legrövidebb és legcélravezetőbb út, kérem!

– Na és mit tetszenék szólni ahhoz, hogy ezt már én megtettem. Sőt szakember közbenjárásával tettem meg? Egy gyárvállalatnál. De az elutasított, nem az én fölháborodásomra, hanem a szakemberére, egy gépészmérnökére!… És éppen…

Az öreg egyszerre elvigyorodott:

– Egy gyárvállalatnál! – ismételte, és vigyorgott hozzá.

Zavarba és egy kis ingerültségbe taszított ezzel.

– Hát minél, ha nem gyárnál? – kérdeztem.

– Egy gyárnál. Tetszett mondani! – vigyorgott tovább. – De hát ha jó a találmánya, úgy véli, akkor mit fél? Hiszen csak a népdal szerint van csak egy kislány a világon! És az sem igaz! Hát csak egy gyárvállalat van, amelyiknél használható esetleg a találmány? Próbálkozzék másnál is!

– Értem! Köszönöm szépen!

– Kötelességem! Ezért fizetnek itt! Jó napot és sok szerencsét! – búcsúzott tőlem a kedves öreg.

Ebben a vidám hangulatban távozva, elfeledkeztem a szabadalmi ügyvivő címekről. A lépcsőn jutott eszembe. De nem mentem vissza érettük. Bizonyára az öreg irodamanónak a vélekedése tette. Fölösleges közvetítő hivatal, ha mégis sikerülne közvetlen gyártót felhajtanom a féknek.

Okvetlen végére akartam most már sommás úton járni annak, hogy olyan vállalat vagy műhely után tapogatózzam, amely ráharap a találmányomra. És ha nem leltem, akkor még mindig hátra vannak a szabadalmi ügyvivők.

Ahogy ez a gondolatsor végigfut agyamon, egyszerre, mint a villámcikázás ötlik föl utána: de hiszen a Csepeli művektől való a gépem, és eszembe sem jut, mint a hülyének, hogy ennek az üzemnek köllene fölajánlanom a külföldi, költségesebb szabadalma helyett az én olcsóbb, egyszerűbb és bizonyára beválóbb gépalkatrész-újításomat.

Teketória nélkül hazamentem a gépemért. Meg köll nézzék a helyszínen illetékes egyének a gyártól, mit tud a fékem! Ha köll, a lépcsőn lehajtok nekik vele, és fölszólítom őket: tegyük meg ugyanezt mellettem a külföldi szabadalom fékjével, hogy lássák a különbséget is mindjárt! A többi aztán szakembereik dolga!

Akkoriban az óriás csepeli gyárüzemek Metalloglobus nevű fő- vagy mellékképviselete kivette hajlékul magának a Vígszínházzal szemben álló bérházat.

Ehhez hajtottam el:

– Hogyan beszélhetnék magával a vezérigazgató úrral?

– Tessék fölmenni a titkársághoz.

Megtettem! De úgy tetszik, még a titkárság előtt is valami előszoba-szűrésen kellett kezdenem.

Az biztos, hogy az az egyén, akivel ott tárgyalni kezdtem, olyan tenyérbe szaladós képű volt. Jó magyar kifejezés ez, a szemtelen, komisz, eleve rosszindulatú pofára.

– Mi dolga volna magának a vezér úrral? – méregetett, mint egy betörőt.

– Azt, kérem, majd neki mondom meg, ha megengedi.

– A vezér nem fogad! – rázta erre rögtön a fejét.

– Hát honnan veszi ezt, ha be sem jelent? – kérdeztem, szintén nem finomítva hangomon. – Kicsoda maga itt, hogy így bánik a felekkel, akiket nem is ismer?

Erre kissé alább eresztette a tenort:

– Hát kicsoda maga, kérem? – már így firtatta.

– A nevem itt ugyan nem fontos. De ezt joga van megtudni. Tersánszky Jenőnek hívnak.

– A vívóbajnok rokona? – érdeklődött, de a mogorvaság nem enyhült hangjában.

– Rokona vagyok, távolról! – bólintottam. De már valóban úgy, mint aki „en garde” áll, és odavágni készül: – Mit tartozik ez ide?

Erre valahogy átváltott a mogorvaságból idegességbe:

– A vezérigazgató urat olyan sok zaklatás éri, hogy tudnunk kell, kit eresztünk be hozzá és milyen ügyben?

– Ezt aláírom, hogy igazuk van. De én biztosítom magát is, sőt a vezér urat is, hogy sem támogatásért, sem jótékonyságért nem kopogok be hozzá, sem máshova. Valamit föl szeretnék ajánlani a vállalatnak.

Erre emberem éppoly lassan tagolt szavakkal, mint házőrző kutya vakkant ádázul, azt mondja:

– Nem hi-szem, hogy ma-gát a vezér-igazgató úr fogadja. Elég ez ma-gá-nak?

A vér a fejembe szökött. Már a nyelvem hegyén volt, hogy kifakadok. Azt a kutya teremtését magának és a vezérségének a hozzáférhetetlenségével! Ha már kihegyezetten rólam van szó, akkor sokkalta többször fordult elő, hogy ilyen nagy urak fogadni szerettek volna. Csak rajtam múlt, nem rajtok, ha nem tudtak. Még ez fordítva sosem volt. Ez az első eset! És most is inkább a vállalat haszna, mint az enyém, ha szóba állunk egymással.

Legyűrtem indulatomat. Ez itt egy ronda fráter. Nem képviselheti a vállalatot nekem. Felelőtlen, szemtelenkedik velem, nyilván:

– Hát kérem! – mondtam nyugodtan. – Ha mégis létesülne valami kapcsolat köztem és a gyár között, akkor maga bizony felelőssé tehető, hogy kezdetben elállotta az utamat.

Már meg is fordultam. Ő szólt utánam:

– Legyen szíves, és közölje, miről van szó? Akkor meg tudom ítélni, hogy zavarhatja a vezérigazgató urat vagy sem?

– Egy közhasznú cikkről van szó, amit a gyár valószínűleg szívesen fogad.

– Találmány?

– Olyanféle.

– Na lássa! – tárta ki a kezét prófétai méltatlankodással. – Ezen is kezdhette volna. Akkor mindjárt tájékoztatom magát, hogy a vezér ilyesmivel nem foglalkozik. Itt az első emeleten találja azt az ügyosztályt, ahol tárgyalni fognak magával erről. Ki van írva mindenütt, mivel hová kell fordulni. Másutt csak alkalmatlankodásképpen veszik a látogatását.

Nyeltem egyet:

– Köszönöm, majd odamegyek. De az biztos, hogy magánál jobb modorú embert is tehetne a vezér ide. Jó napot.

Bevágtam az ajtót. Nem hallottam, mit süvölt utánam. Kétségkívül nem hasonlított a névnapi köszöntőhöz.

Lehatoltam az első emeletre.

A szoba, ahová bekopogtam, sokkal szerényebb volt. Tele műszaki képekkel. De csak egy gépírókisasszony kopogott benne a sarokban:

– Csókolom a kezét!

– Tessék?

– Ne haragudjon, de megkérdem először, hogy nagyon sok tarhás vagy szélhámos vagy miféle jár ide?

– Hozzánk? – meresztette rám szemét hökkenten.

– Mert nézze, ilyen mérvű goromba bizalmatlansággal, mint az imént fogadtak itt a fölsőbb emeleten, csakis azt tehetem föl. Valami illetékes és rendes társadalmi nevelésű emberrel szeretnék itt két percig beszélni nyugodtan. Egy közhasznú cikket szeretnék megismertetni vele, és esetleg fölajánlani a vállalatnak.

A nő mérhetetlen közönnyel szóra sem érdemesítette tudósításomat. Egy nevet kiáltott át a szomszédos csukott szobába. Onnan kihangzott a rövid:

– Igen!

– Tessék ide bemenni! – mutatott a hölgy az ajtóra.

Beléptem.

Kicsit fürkésző, de nyájas arc fogadott az íróasztal mögül. Az tele volt, úgy rémlik, rajzokkal és ugyancsak aktával. Mérnöknek vagy műszaki embernek kellett lennie az illetőnek.

– Mi tetszik?

– Kérem, uram! – kezdtem: – A hosszadalmas szószaporítást megtakarítom. Szeretnék megmutatni önnek valamit. Itt áll lenn a földszinten. Fáradjon le velem, kérem. Az udvaron megmutathatom.

– De mi ez, kérem? – ámult és mosolygott.

– A biciklim van lenn, az önök Fecske gépje. De rajta nem a Bowden-féle fék van. Mert azzal csaknem a nyakamat törtem. Hanem egy saját szerkesztésű fék. Az udvaron rögtön látni fogja, hogyan válik be. Ön szakember?

– Föltétlenül! – bólintott. De semmi jelét nem adta, hogy hajtani akar fölszólításomra.

– Nos? – vártam.

– Megértettem önt. Csinált egy kerékpárféket.

– Úgy van! Tessék megnézni.

– Hát, kérem, én azt hiába nézném meg. Ha ön a cég számára valónak tartja, akkor nekünk ezt úgyis szakbizottságunk vizsgálja fölül. Be kell nyújtani a rajzait az igazgatóságnak…

– Nem nyújtok én semmit, kérem! – vágtam közbe.

Kicsit összerántotta szemöldökét. És ezt kérdezte:

– Kegyed iparos?

– Az vagyok – biccentettem hazugul. Mert már tudtam, hogy ezzel az emberrel szögletre nem jöhetek. Azt a szót, hogy iparos, nagyon szelíden, nagyon nyugodtan ejtette ki, de valami olyan csendült ki nekem belőle, mintha azt kérdezné, kegyed világfölforgató, kegyed rendszerellenes, kegyed üzemromboló, kegyed veszedelmes közellenség?

– Hát akkor szakember! – fordította ki tenyerét az emberem. – Tudja, hogy mindennek van hivatalos útja. Attól eltérni nem lehet.

– Köszönöm szépen! Jó napot kívánok! – hajtottam meg magam.

De itt már tudtam, hogy: befejeztetett. Én már többé soha semmiféle hivatalba, gyárba, semmi személyiséghez nem fordulok ezzel a fékkel.

Jóval-jóval később, a csepeli művek mindenható urainak, alapítóinak egyik hölgytagjával huzamosabban cseveghettem.

A német nácizmus javában garázdálkodott már Európában, vagy talán nálunk belföldön is. Az alkalom a szorongatott szegény zsidóság javára rendezett jótékonysági előadás volt, amin fölléptem.

Eszembe jutott, hogy csak mint érdekességet, elmondom a bárónőnek, micsoda furcsa kalandom volt üzemi képviseletében, Mennyire hozzáférhetetlen volt vezérigazgatói egyike, milyen durva a házőrző ebe, és mennyire nem tudtam a vállalatnak egyik rendesebbnek látszó alkalmazottjában az elemi, a természetes, az emberi kíváncsiságot fölkelteni olyan tárgy iránt, ami a cég büszkeségének, a Fecske kerékpárnak gyöngébb alkatrészét javította meg. Az első emeletről a földszintre nem jött le megszemlélni.

Akkor már nem vádaskodás, nem besúgás lett volna tudósításom. Csak éppen a társalgásba vetett kis élénkítő. De nem meséltem el mégsem a dolgot, valahogy még fecsegési tárgynak is érdektelenné vált.

A Metalloglobusnál lefolyt látogatásom után még egy olyan fura csalódás ért ezzel a fékkel, hogy teljességgel szétzilálta abbeli hitemet, hogy vannak fogalmaim a tömegfogyasztás lélektanáról.

Történt pedig ez a tömegfogyasztók egyik legjellegzetesebb tagján körösztül.

Már az albertfalvi lakótelepnek a Budafoki útra végellő részén beépült és elzáródott az út. Az akkori Hangya tésztagyára és az EMAG gyártelepe nem vetett akadályt annak elébe, hogy kerékpárosok átvághassanak rajta. A Duna melletti förtelmes nyomortanyák és valami kőfal kerítette robbantószerek raktára rémlik az út mellékén akkoriból. Ha ugyan ezek is el nem tűntek már.

Ezen a tájon barangoltam egyet a kerékpáron, minden cél nélkül.

Micisapkás, fiatal kerékpáros szólít meg.

Megállt, és leszállott kerékpárjáról távolabb tőlem, és így kiált rám:

– Apucikám! Mondja csak, jól tartok én itt le Ercsinek?

A karja egyenest lefelé mutat a Duna vonalán. Itt ugyan a tereppel nagyon ismerős elkecmereghet keskeny gyalogösvényeken Albertfalván túl is. De kockázatos ismeretlennek.

Jószívvel odaközelgetek hát a fiatalemberhez, hogy pontosabban tájékoztassam őt, mire vállalkoznék.

Közelről a fiatalembert egész külseje, öltözéke afféle kitenyésztett fővárosi gyereknek tünteti előttem. Micisapkája a feje búbjára lökve, göndör, fekete haján imbolyog. Nyakában könnyű, vörös sál. Ugyancsak könnyű gyapjúszvetter feszül derekán. És puffos nadrág, térdharisnya a lábán. Tekintete kissé alamuszi, bátor, élelmes tekintet.

– Hát nézze, barátom! – kezdtem. – Én olyan nagyon nem merem magának ajánlani így az utat. Nem tudom, ki ajánlotta?

– Itt az imént egy pacák!

– Az akkor vagy nagyon is ismerős, vagy teljesen ismeretlen lehet ezen a tájékon. És pimaszul beugratta a mártásba, ha arra irányította.

– Úgy rémlik most már nekem is. Az anyja! – köpött ki a fiú.

– Tudniillik itt egy csomó, összevissza téringélő út van. És ha rosszra tér, belemászhat olyan helyekbe, hogy a gépe tönkremegy, és összetépi, mocskolja magát! – magyarázom.

A fiatalember eközben leborította gépjét a fűre. Ő maga is leült oda. Cigarettásdóznit vett elő. Sodort egy cigit. Rágyújtott és füstölt. Közben pedig gépét nézegette. Megtörülgette, de oly gyöngéden, mintha simogatná:

– Ezt nem féltem, se magamat! De idővesztegetésben nem vagyok benn! – mondta pont akkor, amikor végül hanyatt vágta magát a füvön. Tehát látszott, hogy igenis időt veszteget.

A gépe ugyanaz a Fecske volt, mint az enyém. Csak az övé vadonatúj még. A kormányán a Bowden-fék kunkorgó rugórendszer bajusza.

– Látom, szép új gépe van! – bólintottam. – Jók ezek!

– A magáé is ugyanilyen rendszerű! – szólt erre.

– Úgy van. Csak egy kis különbséggel! A fékem más.

– Látom! – figyelt rá fékemre, s kissé mintha kuncogott volna rajta. Mire így kérdeztem tőle.

– Mondja! Bevált magának ez a Bowden-fék?

– Hogyhogy bevált?

– Tudniillik ez egy külföldi világszabadalom. De én kis híja a nyakam nem törtem ki vele. Azért érdekel, hogy magánál hibátlan működik-e? – faggattam.

– Akár húsz országos versenyre beneveznék vele! mondta.

– Maga versenyző? – érdeklődtem.

– Attól függ, hogyan érti ezt?

– Hát hogy szokott benevezni versenyekre vagy nem? Esetleg nyert valami bajnokságot is? Kapott kitüntetést? Hogyan lehet ezt másképp érteni?… Részt vett versenyen, tehát versenyző! – fejtegettem tanári szabatossággal.

– Vettem részt, igen, vettem! – válaszol.

– Nahát! És kapott is valami…?

– Kaptam! – biccentett rá, és vigyorog kicsikét hozzá.

– Mit? – kérdezem komolyan.

– Egy olyan alapos vérhast, hogy a vízvezeték nem csurog annyit, mint én csurogtam.

Kénytelen voltam hangos hahotát hallatni. Ő nagyon jópofa módjára, csak enyhén vigyorgott, és pöfékelt cigijéből.

– De hogy jön össze a verseny a vérhassal? Talán meghűlt, vagy járványos helyen járt? – firtattam.

– Nézze. Az ember föl van hevülve a gépen, szomjas, megy keresztül falukon, ahol a gyümölcsfa az útra hajlik, és potyog róla a gyümölcs, vagy a gépről is téphet le… Hát én szomjúságból megettem egy marok éretlen szilvát úgy a fáról. Mert azt hittem, hogy csak a hullott gyümölcs ártalmas. Erre aztán másnap már futóversenyre nevezhettem volna be… Ujjé!

Nagyon élvezte, hogy megkacagtat. És újra rácáfolt iménti kijelentésére, hogy a viszontagság nincs ellenére, csak az idővesztegetés. Mert egy kockakövet, ami mellette hevert a földön, feje alá hömbörgetett párnának, rácsavarta micisapkáját, hogy föltámasztott fővel kényelmesebben heverhessen tovább.

És bennem közben, persze, nem szabályos eszmesorakoztatással, hanem csak ösztönszerű, zilált gondolat- és érzetfoszlányokban, körülbelül a következő lelki folyamat ment végbe: Íme, a véletlen most itt elfogta nekem azt a tanút és azt a bírót is egyben, ami találmányomnak igazságot szolgáltat, a magam lelkiismerete számára is. Ez a tipikus, pesti, kedves tucatgyerek pontosan meg fogja nekem mondani, mennyit ér a fékem az övével szemben. Itt a természetben, azonnal kipróbálhatjuk. Ez a Fogyasztó, nagy effel! Ez a tömeg. Ez a Fillér, amiből több ezres tevődik össze, mint magukból az ezresekből.

Hát, hogy folytassam az eszmecseréinket, sőt tápot és lendületet adjak neki, mindent elkövettem.

Kacagás után így kezdtem:

– Szóval ez a betegség okozta, hogy lemaradt a versenyben?

– Ahh fenét! – legyintett. – Hát egy vérhas nem tör ki senkin se azon nyomban, ahogy lenyeli az éretlen vackot. Megnyomtam én a versenyen, ahogy bírtam. De tudja maga, micsoda pofák hajtanak ilyen versenyben? Egy gőzgép tolattyúja semmi ahhoz képest, ahogy begyakorolt pofák nyomják a pedált. Lemaradtam, mert lemaradtam!… Aki bírja, marha!… Már hogy marhaerős!

Szinte ujjongás fakadt bennem ezeken a tiszta jellemföstéshez mintául szolgálható szavakon. Ez rendes, eszes ember. Nem holmi képzelődő, hogy rögtön tódításon, ferdítésen, más érdemei ócsárlásán építsen föl nekem egy regét arról, miért marad le a versenyen. Ez az én emberem! Tárgyilagos! Okos!

A könnyem kicsordult előbb nevettemben. Aztán így szóltam:

– Maga kivételes, józan ember. Hányan nem látják át, mire képesek, és vacarkodnak halálig, és bolondítják magukat…

– Mi az hogy? Hülye pali akad dögivel, mindig, mindenütt. De engem nem lehet csőbe húzni, hogy szagot ne kapjak! Engem többet nem állítanak sorba, hogy falazzak a rendezőségnek…

A magyar nyelvészettel én mint író, nem szállhatok pörbe, ha igazát hangoztatja irtóháborújában a fővárosi tájszólás ellen.

De itt inkább mint ember beszélek. Ez hiteles emlékirat. A pali, aminek ellenében a balek szót lehet használni, a csőbe húzás, ami helyett, ha leírom, hogy svindlerség, a szagot kapni helyett, hogy stichje van valaminek, sőt, ha a befonás helyett remek magyar szólást vagy még tőrőlmetszettebb magyar kifejezéseket alkalmazok egy pesti fiúnak előadásában, egyszerűen valószínűtlenítem elbeszélésemet. Tehát bocsánatot kérek, ha a legjobban elterjedt pesti szólásokat megengedem itt elbeszélésemhez férkőzni. Csak jellemzésül. Mert hiszen, ha még nagyobb hitelességre törnék, akkor valóban hajmeresztő szólásokat ereszthetnék meg abból, amit a pesti, átlagos, minden rendű-rangú nép használ.

Elég hozzá, hogy a fiatalember kissé kérkedő hangú beszéde után időszerűnek láttam bevetni:

– És tényleg sohasem volt baja ezzel a fékkel?

– Nem énnekem soha! – rázta fejét.

– És másoktól nem hallotta, hagy alkalmakkor, például meredekről lefelé, gyorshajtás, gyors fékezésre veszélyes ezt a világszabadalmazott csecsebecsét használni? – utaltam valóságból merített tapasztalatból, enyhe gúnnyal, a fiatalember kerékpárján kunkorgó fékre.

Pillanatra félrenézett. Már rám. Mint aki kihívásnak veszi a tulajdona becsmérlését. Majd így felelt:

– Maga miféle mesterember tulajdonképpen?

– Mit tartozik az ide? – feleltem. – De ha akarja tudni, elárulhatom. Újságíró vagyok.

Azért mondtam ezt, mert semmi sem hangzik nevetségesebben, mint az, ha valaki azt közli foglalkozása gyanánt, hogy: író! Az írót névről, elterjedt munkáiról ismerik. Nincsen kínosabb, mint annak, aki hírét sem hallotta esetleg, megmagyarázni, hogy akadhat érdemes műveknek érdemes szerzője úgy is, hogy nem forognak közkézen remeklései… De újságíró? Annak nem köll okvetlen ismertnek lennie.

– Újságíró! Ja? – vette tudomásul.

Egyáltalán nem volt meghatva. De meglepődve igen. Titkolatlan vágott egy fintort szavaihoz. Azért így szóltam:

– Miért csodálja?

– Mert azt hittem, valami…

– Nos?

– Lakatosféle.

– Miből következtette?

– Hát, apucikám, nézze csak. Maga kifogásolja a biciklim fékjét, amit az egész világ használ, és látom, hogy maga elrontotta ezt a féket, és azt fabrikálta belőle a magáén… Minek tart? Vaknak? Hülyének?

– Nagyon is nem! – válaszoltam. – Csak néhány tévedését kell kijavítanom. Én nem rontottam el ezt a világszabadalmat. Ez sajnos magától romlott el. Akkor az alkatrészei felhasználásával, ami különben nem is lett volna okvetlen szükséges, szerkesztettem egy új, sokkalta jobb féket…

– Ezt maga mondja! – vágott közbe leplezetlen gúnnyal és kicsinyléssel a fiú.

– Ha kedve van rá, megejthetjük a két fék közt itt helyben a próbát. Akkor meggyőződhet, hogy az enyém különb, biztosabb és még csinosabb is.

Na, ezt az utóbbi mondatot igazán kár volt hozzábiggyesztenem szavaimhoz, és éppenséggel a tüzes önérzet hangján.

Az én fiatalemberemre, ahogy előbbi élcelődéséhez alig vigyorodott el, most tisztára kacagógörcsszerű roham jött rá. Ide-oda vetette magát a füvön. Rázta, rángatta a nevetés.

Nem képesztett el aránylag eléggé modortalan és meglepetésszerű viselkedésével. Még ingerültséget sem kavart bennem. Ez a mérkőzés, a hic Rhodus, hic salta-elven, csakis javamra dőlhetett el. Az egyenlőtlen küzdelem gyöngébb ellenfelétől legalábbis nem illik elszedni a csúfolódás mulatságát. Végül majd én nevetek.

Nyugodtan kezdtem:

– Na mégis, micsoda az a kiröhögnivaló az én fékemen?

– Hát nézze, drága apucikám! – kezdett mutogatni a gépemre szavainál a fiatalember: – Ahol a gépkereket fogja a fék, ott fehér, aztán fekete vas, aztán sárgaréz, aztán barna drót, aztán újra fehér. Hát egy ilyen holmi csak az ószeresek kiállításán nyerhetne első díjat, hogy ennyi vacakból is össze lehet kopácsolni valamit. Hihhhi, hihihihi!… Engedjen meg!…

Furcsállottam, mennyire szabatosan megjegyezte a fékem alkatát. Erős megfigyelővel kezdtem ki. Hát így szóltam:

– Mondjuk, hogy tisztelem az ízlését. De komolyan! Bár ezen az alapon én is mondhatnám a maga fékjére, hogy úgy föst, akár egy hőscincér: a két szarva végét a szájába kapja, és ezzel hivalkodik… Azon is lehet röhögni! Nos?

– Hohohoho! Apucikám! – mondta erre. – Valami kis különbség, ha valaki egyedül kacag ki mindenkit, vagy mindenki őt kacagja ki.

Püff! Legyűrt! Itt már elő köll venni a nagybunkót. Micsoda hatalmas ötlet és visszavágó készség lakik egy ilyen gyerekben.

– Győzött! – mondtam. – De most valamit megenged: mi fontosabb egy ilyen féknél, vajon a külseje vagy a minősége?

– Mind a kettő! – vágta rá. – És az enyém ennek is, annak is megfelel.

– És hátha összehasonlíthatnánk a kettőt a használatban? Nézze! Úgyis arra irányították magát, a Duna mellett el. Hát ez az út valamivel-valamivel csakugyan rövidebb, mintha kihajt innen az országútra. Én elkísérem magát a falu végéig, és megmutatom az utat. De közben itt, a Duna töltésén lehajtunk egyszerre a két géppel a töltés alá. Ha a maga fékje bizonyul jobbnak, elég a büntetésem azzal, hogy rögtön leszerelem gépemről a magamét, és veszek újra egy ilyen Bowden-féket rá. Ha azonban a magáé a gyatrább?… Na! Ajánlhat fogadást. Én egyet teszek tíz ellen, hogy a magáé gyatrább!…

Az eszes és elmés fiatalember mintha érezte volna, hogy itt hátrányára fejlődik a helyzet, föltápászkodott közben. Aztán olyan védekezőn fölényes tekintetet lövellt szeme közé, mint aki kicsinyli és unja ezt az egész csiricsárit.

– Nos, jön? – érdeklődtem.

– Nincs időm rá, apucikám, és nincs kedvem. Én elhiszem azt is, hogy maga ezzel a fékkel a fa tetejébe hajt. Elég ez magának?… Én nem tenném a gépemre.

– Hogyan, ha jobb is, mint amit használ?

– Először is nem jobb… De legyen!… Ilyennel én akkor sem csúfítanám el a gépemet, hogy kiröhögtessem magamat.

Hirtelen nemcsak a fékkel vonatkozásban éreztem valami csüggesztőt, reménytelent, kietlent a levegőben. Íme, az átlagos kerékpáros döntvénye, érdekei ellen is, kifürkészhetetlen lelki nyomásra. Tucatembernek tucatáru kell. Az a bizonyos bevezetett áru. És kész.

– Ha ez is szempont magának, akkor igaza van! – mondtam. – De hát csak kíváncsiságból is ejtsük meg ezt a próbát a két géppel!

Újfönt fölényes tekintetével találkozott szemem. Fölemelte karját, és az országút felé mutatott:

– Arra mutatta? Nem?

– Úgy van! Ez a szekérút egyenest kivisz a nagyútra, és akkor egyenest a HÉV mellett tovább. Egy aluljáró jön, ott megkérdi valakitől, merre hajtson a műút felé…

– Köszönöm! – kiáltással sapkája ellenzőjéhez kapta kifordított tenyerét. Kerékpárjára pattant, és elkarikázott.

Tényleg én nevettem utoljára. Mindössze nem a meghátrált ellenfél szemébe, hanem saját magamon. Ez a nevetés a megkönnyebbülés jókedvének hangja volt. Így vesződjem és törődjem többé közhasznú dolognak tényleg közhasznúvá tételével, és csináljak magamnak lelkiismereti kérdést belőle valaha! Hahhahaha!

Még egy utolsó, furcsa kegyelemdöfés is ért azon a síkon, hogy föltalálói, újítói becsvágy kísértsen valaha is.

Aránytalanul kiterjedt ismeretségi és baráti körömben van egy régi kártya- és ivócimborám. Foglalkozására nézve álhírlapíró. Mert bár állandóan újságírói körben élt és él, csakis a pálya ködös kezdeti éveiből tud fölmutatni néhány nyomtatott sort magáról és magától is. De dicséretére legyen mondva, azért fortélyos alkalmi munkával mindig fölszínen tartotta magát. Sőt, egész a butaságig jó pajtás volt, amellett, hogy mulatságos, eredeti fickó volt mindig.

Hát egy nap találkozunk Budán, az éppen újonnan és csak felében átkeresztelt Fehérvári útnál.

– Szervusz! Hogyan kerülsz ide?

– Megyek a HÉV-vel Budafokra. És te?

– Én is arra megyek, de villamoson.

– Ugyan! Gyere velem a HÉV-en!

– Nézd! Nekem… – kezdek szabadkozni.

– Ne okoskodjál! Ha akarsz látni egy neked való, őrült jó figurát, akkor kísérj el! – ragad karon mindjárt.

– Nézd, én most nem iszom, már évek óta, nem kártyázom már évek óta. Hasznavehetetlen vagyok rendes korhelyek közt, ahová te cipelnél.

– Ne marhulj! Nem erről van szó. Én hivatalosan megyek valahová, pénzt behajtani, egy rém érdekes helyre és egy rém érdekes alakhoz. Egy többszörösen megrögzött föltaláló az illető. A díjakat köll bevasalnom tőle. Elájulsz már a helytől, olyan érdekes!

– De hát hol vagy te alkalmazásban?

– Hol? Hát ismered Iksz Ipszilon ügyvédet? A bakkon játszott… Ő egyúttal hites szabadalmi ügyvivő is.

– Ismerem, ismerem. És?… Ő a gazdád?

– Ahh! Van neki egy jó elve. Nem hagy elveszni keresményt. Egy büdös vasat sem. Elajándékozza! Azt igen! Nekem néha idead egy csomó behajthatatlan költségszámlát. Csak úgy!…

– Szóval hiénáskodik? És engem falazni akarsz vinni? Ugyan kérlek!

– Dehogy, semmi szereped nincs velem. Én elintézek mindent. Csak mint író, látsz egy olyan pofát, olyan környezetben, amilyenre így csettintsz!… Így fogod csámcsogni!… Ilyet írsz róla!

Rávett, hogy tartsak vele.

Hát néhány állomással tovább mentünk a HÉV Albertfalvai kitérőnek hivatott helyétől, ahol nekem köllött volna leszállnom. Aztán valahová Budafok külső területére, vagy éppen a Rózsavölgy nevű, tündéri, kertes, villás kis domboldalra vitt utunk.

Már szőlős, gyümölcsös, sőt erdőnyúlványos táj fogadott bennünket. Végre ezen a kies helyen egy rozoga, régi épületre mutatott barátom:

– Ott lakik! És most ide fülelj! A te kedvedért megkerüljük a házat. Még jobb is hátul hatolni be, mert két mérges kutyájuk van elöl. Míg hátulról rajtaütésszerűleg is ott vagyunk a tornácon, ahol már biztonságban lélegzünk a kutyáktól.

– De mi ez? A nadrágom épségével fizessek neked ezért a látogatásért?… Süsd meg!

– Ne bomolj, kérlek! Gyere csak velem!

Megkerültük valahol a házat, és a hátsó felén, egy kiugró épületrész két ablakához vitt barátom. Nyár lévén, nyitva voltak.

Amint benéztem, hát pokoli rendetlenséget láttam. Olyat, amilyet csak én magam tudtam még összehozni egy lakószobában. Szerszámok, könyvek, képtelen alakú szerkesztmények. Összevissza, bútorokon, padlaton, polcokon, falon…

– Hű, az istállóját! – hüledeztem.

– Ebben dolgozik! – tájékoztatott barátom.

– És mi a találmánya?

– Találmányaa?… Találmányai! Egész tömeg van neki.

– És mik?

– Mit tudom én! Vasból fakarika, fából vaskarika. Amit akarsz!… Ide gyerünk!… Láttad! Ez a fontos!

Karon fogott, és cipelt a ház körül. Közben mégis eszembe jutott megkérdezni tőle:

– De hát miért az ablakon át mutatod meg nekem ezt a tanyát, ha bemehetünk az ajtón?

– Ja! Várj! Ezt nem mondtam meg! – állt meg velem barátom. – Én folyvást azt hangsúlyozom ennek az őrültnek, hogy a legfontosabb senkinek meg nem mutatni a találmányt, mert lemásolják. Hát most vigyelek be a szobájába magammal?… Te maradj a tornácon. Vagy… vagy… Gyere, majd meglátjuk!

Szerencsésen odajutottunk a tornácra.

Javakorú, még mindig szép, de láthatóan sok gond és munka megviselte asszony nézett ki egyik ajtón a tornácra.

– Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom! Itthon van X. úr? – mondta a ház urának nevét barátom.

– Itthon – felelte az asszony, és szenvtelen jártatta rajtunk sötét árkos szemét. Így tette hozzá: – De nem hiszem, hogy érdemes volt kifáradniok hozzá az uraknak. Tessenek parancsolni!

Barátom itt előbb bemutatott engem. Aztán így szólt:

– Ő csak elkísért. Nem viszem be magammal. Talán leül addig itt a verandán.

– Parancsoljon, kérem! – utalt szívélyesen nekem a hölgy a tornácon álló rozoga asztalra és nyomorúságos székekre.

– Tudniillik! – mondta barátom erre. – A nagyságos asszony és a gyerekei tulajdona itt minden. A ház, a szőlő, a bútorzat, az állatállomány. Nekem csupán a kötelességem, hogy a Szabadalmi Irodából fölszólítsam X. urat az elmaradt díjak fizetésére.

– Tessék csak! – bólintott az asszony. – Bár lefoglalnák és elvinnék az uram találmányait. Ha érnének valamit, akkor biztoson meg is tennék maguk.

– Ezt én nem vagyok illetékes megítélni, nagyságos, asszonyom! – szólt a barátom. Azzal szemszögletéből egyet vágott rám, és besietett a lakásba.

– Parancsoljon helyet foglalni! – kínált az asszony.

Aztán, amikor leültem, tétován, mintegy illendőségi okból ott maradt velem.

Az elég kellemetlen hatású szünetben megéreztem ennek az otthonnak visszás levegőjét.

Az asszony szólalt meg:

– Az uram elherdálta mindenét ezekre a találmányokra. Amit megmentettem, nem magamért tettem, hanem a gyerekekért… Ezekért!… Megbocsásson!

A tornác másik ajtaján kócos kislány bukkant ki. Utána csöpp fiúcska. Utána nagyobbacska borzas kislány. Majd még egy.

– Anyu! anyu! – sikították.

Amikor anyjuk bement utánuk, csönd lett. Márhogy csak a kacsahápogás, borjúbőgés meg madárdal hangzott a ház környékéről. Bennről pedig egy érces férfihang szavalatát hallottam, meg a barátom halkabb közbeszólásait.

Aztán kis idő múlva megjelent barátom.

Odarontott hozzám ragyogva:

– Minden rendben! Mehetünk!

– El se köszönjünk? – utaltam arra az ajtóra, ahol a ház úrnője tűnt el.

– Ugyan! Nem fontos! Usgyé! Jobb, ha mihamarabb távolodunk!… Majd aztán mondok még ezt-azt…

Én a vad házőrző ebekre gondoltam a gyors távozás kapcsán. Lehet, hogy barátom is. Mert hogy eddig az udvaron nem jelentkeztek. De jelentkezhettek. Hát használjuk föl a kedvező alkalmat a zavartalan távozásra.

Elhagytuk a házat.

Már túl a kert félig kidőlt kapuján kérdezősködtem barátomtól:

– Levágtad?… Ha egyszer nincs semmije?

– Hallgass ide. Ha már eddig velem voltál, most már maradj még egy órát. Lemegyünk ide egy kocsmába. Oda jön utánunk az ipse.

– Hagyd, kérlek, ezt a maszlagot! Nem érted, hogy én nem iszom? Most te bezsebelsz ettől néhány pengőt, és azt hiszed, én bedűlök neked? – mondtam.

– Nem hiszel nekem, szerencsétlen! – üvöltötte az égre mozdulatokban kétségbeesését barátom, csupán hangját mérsékelte: – Ha nem iszol, nem iszol. Vagy iszol málnaszörpöt. De nem vagy kíváncsi erre a pofára, akivel tárgyaltam?

– Na úgy, mérsékelten!

– Hát ez itt nem adott egy vasat sem nekem. Mert óvatos. Óvatos? Mert őrült. Azt hiszi, hogy összejátszhatom a feleségével. Érted? Hát ez egy szabályos töltelék a dili-hajlemből.

– Mi az?

– A bolondok háza, csibészül! Be is dugnák oda őtet, csak azért nem teszik, mert különben ellátja a gazdaságát, már hogy a feleségéét és gyerekeiét, amellett hogy a találmányain piszmog. Meg a botrány is visszatartja a családját. A keze már meg van kötve. A felesége, a gyerekei vagyonát nem pucolhatja el… Ellenben!…

– Mit ellenben?

– Ellenben van neki még gubája. Ebből úgysem lehet kicsipázni tőle. Én most bebizonyítottam neki, hogy egyik találmánya rögtön a piacra kerülhet. Vétek, ha nem újítja meg a díját, és átsiklik más kezébe… Gyorsan elő a gubával! Míg itt vagyok!… Érted? Megígérte, hogy idehoz két húszast a kocsmába. A nyugtát megkapja tőlem a helyszínen…

Nem állhattam ellen a kísértésnek, hogy ezt az alakot személyesen meg ne ismerjem.

Alig vártunk valamicskét a csárdában, már megjelent.

Mondhatom, az volt a legijesztőbb, ahogy ez a föltaláló külsejével, magatartásával szinte egy illemtani tanfolyam mintaembere lehetett volna.

Mindössze kopaszodni kezdő fejének fürtjei voltak kissé hosszabbra eresztve, mint általában szokás. De tekintete, mozgása csupa nyugalom, csupa szelídség, csupa értelem.

Kicsikét rezzent a szeme láttomra. De rögtön barátságosra változott.

Barátom így mutatott be:

– Őelőtte bátran beszélhetünk akármiről. Kartárs. Hozzánk tartozik.

– Ó, kérem! Hiszen nem forralunk itt összeesküvést. El is intézhetjük a dolgunk hivatalos részét mindjárt. Kapok öntől egy hivatalos nyugtát negyven pengőről.

A diadalmenet zászlóját bontják ki úgy és lobogtatják fönnen, ahogy barátom előrántotta tárcájából az előre megírt pecsétes nyugtát. Aztán átvéve a pénzt, harsányan még egy fél liter bort rendelt és szódát, az után a fél liter után, amit már megivott. Ugyancsak poharat kért a föltalálónak is. Az elfogadta, és letelepedett hozzánk.

A társalgás elég döcögve indult meg. Szép az idő. Ha nem szép, akkor nagy a sár erre. Jó ez a kis bor. Érti ez a sváb kocsmáros a dolgát. Miért nem iszom én?

Már ahogy vizsgáztattak, mért nem iszom, untam ezerszer elmondott saját érveimet hallgatni ebben a tárgyban. Már ahogy nyaggattak vele, hogy: csak egy kortyot ízleljek a kitűnő kövidinka levéből, azt is untam. Már az egész ellaposodott együttlétet untam. Mehetnékem nőttön nőtt.

Ám eljött a pillanat, mégpedig barátom ügyes közbenjárásával jött el, hogy a társalgásba pottyant feltalálónk legutóbbi találmánya.

Tanulmánynak szolgálhatott volna a rögeszmés osztályon, az elmegyógyintézetben, rögtön. Az egész szelíd, csöndes ember átalakult. Két szeme lobogni kezdett, mozdulatait mintha eszeveszett rugók rángatták volna. Vad indulatban hadrált, szavalt.

Voltaképpen beszédének egész tartalma egyetlen mondatösszetétel változataiból állt. Ő minden találmányával az emberiség ügyét szolgálja önzetlen, de ebben megakadályozzák!

Hússzor megcsinálta ugyanazt a mozdulatot, föltartott két tenyerével és széttárt ujjaival:

– …Én nem gyanúsítok senkit!… De hogy amögött nem egészen tiszta ügyek lappanganak, ahogy eltaposnak!… Távol áll tőlem minden gyanúsítás!… De hogy az én ügyeimbe mocskos kezek nyúlnak bele, az észlelhető, észlelhető tény…

Barátom csibészvillantásokkal, hunyorításokkal kereste folyvást tekintetemet. Hogy közben műkomolysággal és álérdeklődéssel ugrassa a föltalálót újabb szóförgetegekbe…

Majd szusszantási szünetekben vagy hatásos végszavak után következett az ivási alkalom.

Utoljára is egy óvatlan pillanatban ellógtam a társaságból.

Már esteledett.

A halványzöld égen pisla csillag erőlködött, hogy észrevétesse magát. Míg lenn ezer fénymása gyúlt ki a budai dombsorokon és a pesti síkon.

Egyszerre csak messzi, tompa surrogással óriás gépmadár röppent az égre és kezdett keringeni a főváros fölött. A gépmadár mellén tűzpiros betűvel: SCHMOLL PASZTA virított az esthomályba.

Íme, a másik véglet. Az utolérhetetlen cipőfénymáz ki tudja bérelni hirdetőjének a kor dicsőséges gépmadarát, hogy óva intse a társadalmat egy másik lábbelikenőcs káros hatásától, amivel boldogtalanok összetéveszthetik, és akkor megtörténhetik, hogy még egy fénymázfeltaláló lángelme kacaghat a markába sikerén, és számlálhatja ezreseit, ha nem millióit…

Valahol rádiózene hallatszott egy villa nyitott ablakán át, és a divatos kuplét énekelték:

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem!

Boldog belső kacagással gondoltam arra, hogy akad még harmadik eset is: én magam – aki nem kíván sem az egyik nyomorúságából, éppúgy, ahogy nem áhítozik a másik dúskálkodására sem.

Ötévi kifogástalan használat után túladtam a gépemen. Éber József vette meg tőlem. A fék rajta maradt a gépen azonmód. A történet ezzel az egyszerű ügylettel be is fejeződött itt.

Ám föltétlen hozzá kell fűznöm valamit.

Budapesten mindig van valami kedvenc kiszólás. Például: nagy kedvem van! Vagy: Isten vele, Mihály! Vagy: Mondja már. Stb…

Manap minden olyan dologról, ami leszögezhető tény, azt mondják, nincs mese! Vagy ugyancsak azt is, hogy: nincs vita!

Hát kérem! Itt van mese. Igen, maga a leszögezhető, hiteles valóság. Ellenben vita nincs. A mesével szemben.

Legföllebb egy kérdést szögezhetnek nekem. És ez az, hogy hát: a mai változott világban miért nem kíséreltem meg értékesíteni találmányomat?

Ezer és egy ok közül csak a legegyszerűbbet hozom mentségemre. Nem tudtam és nem tudom elképzelni azt, hogy ma, amikor a leleményesség gátlás nélkül működhetik, illetékes üzemek illetékes elméiben ne fordult légyen meg az én kolumbusztojásszerű ötletem. Hát minek kezdenék vele okvetetlenkedni?

Ezzel be is fejeztem!