Legenda a nyúlpaprikásról

A falu úgy feküdt két domb oldalán, hogy a két domb közötti völgy aztán, mint puszta legelő, tovább húzódott, el a síkba. Ezt a völgyet úgy hívták: Nyulas dűlő. És ez az elnevezés nem volt értelmetlen epithetonja ennek a helynek.

Mert hát beszélnek Hódmezőről és Bölényesről és Farkasaszóról, és senki sem látott ott soha egy fia hódot vagy bölényt pláne!…

Itten, a Nyulas dűlőn azonban valóban hemzsegett a nyúl. A völgynek a fenekét kivált fölverte laboda, fagyalbokor, iszalagos hecsepecs-cserje. Kiválóbb menedéket ilyesminél nem találhat a tapsifüles.

Ezenfelül még azért is elszaporodott a nyúl ezen a helyen, mert teljesen reménytelen volt a völgyben a lesipuskázás. A falu egész határát mint vadászterületet egy bank bérelte, és ez komolyan vigyázott a vadállományra. A puskás, vizslakutyás mezőőr, egyúttal vadőr háza éppen a domb legmagasabb pontján állt, úgyhogy kényelmesen, az ablakából végigláthatta az őr az egész Nyulas dűlőt.

Szóval, a Nyulas dűlőnek a nyulai teljes biztonságban élhettek és sokasodhattak. Egész éven át csak egyetlenegy délután került veszedelembe a Nyulas dűlő nyúlállománya. De akkor aztán komoly veszedelembe került.

Ez a délután nem volt naptár szerint megállapítva. Rendszerint az első komolyabb hóesést követő napra esett.

Akkor a bank pontosan három körvadászattal végigcserkészte a Nyulas dűlőt. Szörnyűséges-szörnyűséges vérfürdőt rögtönzött akkor a bank a nyulakban. A fehér hó csupa piros folttól tarkállott. Hatalmas társzekér szállította a legyilkolt áldozatokat, a lábuktól vendégoldalakra kötve, melyek úgy voltak odaillesztve a társzekérre, mint az épülő házak gerendaváza.

Hát legendánk egy ilyen körvadászatos, télelői délután megy végbe.

 

*

 

Mindenekelőtt azonban meg kell ismerkednünk Gazsival. Minden falunak van ilyen Gazsija. Egy olyan megrugdalt, utolsó, toprongyos nyomorult, akinek se rokona, se komája, se tanyája, se babája, mintha az égből pottyant volna. Miből tengődik? Hogyan is nem veszejti el a kegyetlen ínség? Honnan a türelme, jókedve, alázata? Honnan tudja, hogy a Világ Üdvözítője a magafajta egyszerű lelkeket nevezte meg a Mennyek Országa főnemeseinek? Miben bízik, mihez ragaszkodik az ilyen Gazsi, hogy a szakadatlan testi és lelki megpróbáltatások elől nem ugrik bele az első kútba, amit talál?

Csakis merész és képtelen álmok tarthatják a lelket egy ilyen Gazsinak a testi burokjában! Nemde?

Egyszóval, ennek a falunak a Gazsija egy töpörödött öregemberke volt. Talán a hatvanon is túl járt már a kora. De a kedélye, szíve semmit se öregedett a Gazsi életkorával. A falu ezt tudta, és persze eszelősségnek nevezte Gazsinak ezt a szent és ártatlan életvidámságát. A faluban nem akadt olyan pendelyes gyerek, aki Gazsi bácsinak nevezte volna Gazsit, nem pedig csak úgy, hogy: héj, te Gazsi! Csak a Gazsi mosolyos béketűrése miatt.

De hát nehogy azt higgyék ám, hogy Gazsi a falu ingyenélő koldusa volt! Azért komázott vele mindenki? Nem! Gazsi rendes, tisztességes munkával tartotta el magát.

Arról aztán már Gazsi nem tehetett, hogy ő a munkák közül a faluban csak olyant tudott megkaparintani, ami legföllebb kenyérhéjhoz juttatta.

Például nyaranta Gazsi majdnem állandó, rendes állást kapott a községi kondánál mint segédkondás. Mármost maga a főkanászság se valami nagy stallum. Hát még az alantasa! És Gazsi, hiába! Ebben a szakmában sem vitte följebb.

Hiába böjtölte ki Gazsi hosszú életkorával a kondavezetők egész sorát. Őt nem tette meg a község főkanásznak. És Gazsi lázongás nélkül, boldogan, mosolyra mindig készen, csakis Isten kegyelméből lehető béketűréssel engedelmeskedett minden gazdájának.

Ez volt nyáron! Amikor minden bokor szállást ád, és jól lehet lakni egy héten szederrel is a mezőn. Tiszta vidám élet!

Télen már kissé keservesebbre fordult a Gazsi sorsa. Gazsi mégsem szorult semmiféle könyöradományra. Bejárt fát vágni a paphoz, jegyzőhöz, a falu nadrágos lakóihoz. Mert hát a csizmás, gatyás paraszt maga aprítja a tüzelőjét, vagy bérest tart. Gazsira nincs parasztportán szükség.

Viszont egy faluban is akad mindig valami alkalmas munka. Vagy olyan munka, amit mindenki rühell. Arra Gazsit rántották elő.

Tudta mindenki, Gazsi hol lakik. Gazsi téli szállása a faluvégi mezőőrnek a nyári konyhája volt.

Ebben is Gazsi rendes albérlő volt. Nem könyörületből engedték őt a mezőőrék meghúzódni nyári konyhájukban, a nagy udvar végiben.

Gazsi a lakbért azzal fizette meg, hogy naponta kétszer két kanna vizet hozott a kútról a mezőőréknek.

Hát ez az egzisztencia volt Gazsi!

 

*

 

Egy télen, illetve, szabatosan szólva, az első havas téli napon, éppen szokatlanul mostoha napja volt Gazsinak.

Hiába járta össze Gazsi favágásért az ismerős udvarokat. Hasztalan kujtorgott a községháza körül, a falusi boltok körül, a falu kocsmái körül, ahol hát valami munka adódik… Hasztalan!

Gazsi éhesen, fáradtan, csüggedten érkezett haza késő délután. Gazsi napi programja már csak arra szorítkozhatott, hogy elhozza az erdőőréknek a két kanna vizet, a lakbértörlesztésbe. Aztán bevágja azt a maradék kis száraz kenyeret, melyet még tegnapról elővigyázatosan meghagyott, és lepihen. Másnap újult erővel lehet aztán kezdeni a körutat a faluban, a napi betevőért.

De hát a sors mást végzett.

Az előző napon leesett hóra a bank megejtette a szokott körvadászatot. Amikor Gazsi hazaérkezett, a körvadászat már le is zajlott. A zsákmányt is összeszedték már. A vadászaton részt vett urak éppen jöttek fölfelé a dombon a Nyulas dűlőből, és mentek a jegyzőhöz a vadászat áldomását bekebelezni.

Az urak után hajtott fölfelé a társzekér a tapsifüles hullákkal. A társzekér nyomában ballagott a mezőőr, Gazsi háziura.

A mezőőr kegyetlenül el volt keseredve. Éppen kapóra jött neki Gazsi, hogy kipanaszkodja valakinek, ami a begyében fortyogott.

– Nahiszen, hallod-e, Gazsi, ezek is urak aztán! Alig kaptam tőlük egy-két hatos borravalót. De ami a legjobban bosszant, az az, hogy egy rongyos nyulat nem tudtam tőlük kapni ennyiből. Tudod, a feleségem már úgy rávár az ilyen vadászat után, hogy nyúlpaprikást készítsen vacsorára. Azelőtt, emlékszel, amíg a gróf bérelte ezt a területet, mindig vittem haza a vadászatok után, megesett, több nyulat is. A gróféktól többször is kaptam, minden vadászat után tíz-húsz forint borravalót! Ezek? Amióta ez a bank bérli a területet? Csak így körvadászatra jönnek ki a városból. Harmincan, mind puskás, és három olyan kört csinálnak, hogy a szúnyogokat is kilőhetnék a területről. Többet se jönnek aztán egy télen. Mert mire is? És ezektől felfordulhat a szegény ember. Dehogy adnak egy fél nyulat is nekem! Megszámláltatják pontosan, amit elvisznek. Most aztán hallgathatok a feleségemtől, hogy pipet kap egy kis nyúlpaprikás után!

Így gágározta el a mezőőr Gazsinak keserves sérelmeit, egy szuszra. Mert az csak természetes, hogy Gazsitól észrevételt vagy pláne ellenvetést nem várt senki.

Gazsi értően bólogatott csupán házigazdája zokszavaira, és szelíd mosolya elfanyarodott a gyalázatos jogtalanságon, ami egy ilyen nagy urat is érhet, mint a mezőőr.

Hátra most csak az volt, hogy a mezőőri laknak tartva az országútról, a mezőőr bevonuljon jó meleg lakásába, meleg vacsorája mellé, Gazsi pedig ki az udvar végibe, a maga vackába, ahol a nyári konyha fagyos földjére egy kis pernyehalom volt odahányva, és ezen aludt Gazsi, cafatos, szőre rég elhányt subában.

A szél bizony befútta még a havat is a nyári konyha sok hasadékán Gazsira. De hát Gazsi azért jól megvolt itten. Belátta ő maga is, hogy nem kívánhatja az erdőőréktől, hogy az ő meleg konyhájukban hálassák őt, és oda bevigye nekik nyomorúsága mocskát.

Odaér tehát Gazsi a mezőőrrel a lak kapujához.

A mezőőr ottan egyszerre csak nadrágszíjához kap.

Nadrágszíján lógott, mint a bajonett a katonáknak, kacorja. Szép sárga rézkarikán, szép rézláncon, megrezelt bőrtokban lógott a kacor. De úgy, hogy előre lehetett húzni, és hátra lehetett tolni a szíjon, hogy mindig kézügyben álljon.

Most a mezőőr tapintása a kacort nem érezte a szokott helyén. Még egyszer utánatapogatott, hátrább a szíjon, a faránál. Nincs ott sem a kés.

– Tyű! A kirelájzumát! Hol a bicskám? Elvesztettem!

A mezőőr nagy sebten körös-körül tapogatta magát újra. Mert hisz képtelenség volt, hogy egy erős rézkarikán függő jószág leoldódjék, és elvesszen egy kioldozatlan nadrágszíjról.

De hát hiába cirógatta saját maga derekát körül a mezőőr, többet, mint egy szerelmes. A kacor eltűnt.

Már csak egyetlen lehetőség volt rá, hogy a kacor el ne veszett légyen. Ha a mezőőr itthon hagyta. Mert szíjáról el nem veszhetett a kés.

De ez az egyetlen lehetőség rögtön elenyészett.

Mert a mezőőr visszaemlékezett, hogy amikor a nyulat a társzekérre hordták össze a mezőről, hát kacorjával vagdosta szét azt a madzagkötelet, mellyel a tapsifülesek lábát összekötözték.

– De hát akkor is! – magyarázta fönnhangon magának a mezőőr: – A kés le nem került a lánccal a szíjamról. Legfeljebb is a tokja veszhetett volna el. De hogyan hagytam hát el mégis?

Gazsi, bár most már sokkalta szívesebben tartott volna szerény lakosztálya felé, nem vélte illendőnek, hogy elmozduljon a mezőőr mellől. Respektussal és részvéttel pillantgatott Gazsi ottan az újabb bosszúságtól és veszteségtől toporzékoló háziurára. És elfeledkezett a didergéséről meg éhségéről.

 

*

 

– Pűha! – üvöltötte egyszerre diadallal a mezőőr: – Megvan már, hol hagytam el kacoromat. Megvan már!

– Hehehe! Na ugye! – örült Gazsi is.

– Hát ide hallgass! Most már tudván tudom! Azt a hétfelséges nemjóját is! A mezőn a direktor úr kétszer szólított el engemet magához attól a büdös társzekértől, hogy ezer utasítást adjon nekem azért a rongy kis kommencióért! – magyarázta tüzetesen Gazsinak a mezőőr: – Bosszús is voltam már először is, hogy éppen akkor hív el a direktor, amikor a kocsissal a nyulakat a társzekérre kötöztük. Na de már aztán, másodszor, a kocsis leoldatta velem a kacoromat a szíjamról, hogy hagyjam ott neki, mert nincs kése, sajnos. És én csakis leoldottam a kocsisnak a kacoromat. Akkor nála is maradt! Nála megkapom. Hogy nem szólt nekem a gazember! Vagy elfeledte! De kellene is neki egy ilyen finom kés, ingyen! Most fussak utána!…

Gazsi, ahogyan ezt hallgatta, már ösztönből tudta, mi következik. A mezőőr röstell visszaszaladni az országútra a kocsi után a kacorjáért. Őt küldi el!

Hát erre a kis szívességre Gazsi alázatosan, magától hajlandónak mutatkozott.

Már éppen ajánlkozott is, a mezőőr keserves képét látva, hogy megvigasztalja:

– Tessen hagyni! Megyek én! Visszahozom. Vissza!

Csakhogy a mezőőr hirtelen még keservesebb pofázmányt csinált Gazsira és rákiáltott:

– Megállj! Hiába mégy utána. Nem találod nála a kést. Eszembe jut, az Isten verje meg! Eszembe jut mégis, hogy volt. A kocsis hamarabb elvégezte a dolgát a késemmel, míg én az igazgatóval beszéltem a mezőn. És a kocsis odakiáltott hozzám, kétszer is, most már tisztán emlékszem, igen! Odakiáltotta nekem, hogy a késemet becsapta hegyével a tőkébe. Ott találom! Én pedig az igazgató nagy, szigorú utasításaitól ezt elfeledtem, mint a holt, mostanig. Hát a kés ott van, belecsapva a tőkébe. Azt a betyár arkangyalát is! Igen, az ott van!

Na, ezzel a mozzanattal Gazsira nagyon válságossá fordult itten a helyzet. Az a minden szolgálatra kész vértanúmosolygás egyszerre eltűnt a Gazsi képéről.

Túl sok volt, erejét meghaladó volt, könyörtelen vész volt, amit a mezőőr kívánhatott Gazsitól. Hogy tudniillik pár kilométernyi messzeségből, csúszós dombon le, dombon föl, csikorgóban, esti homályban bukdácsolva, hozza vissza a kését neki a mezőről.

Gazsi, talán életében először, bizonyos konoksággal, úgy tett, mint aki nem érti, mit kívánnak tőle. Nem ajánlkozott a mezőőrnek újra, hogy a kését elhozza, mint előbb a társzekértől.

A mezőőr pedig most már másodszor, nyilvánvaló célzattal ismételte meg:

– Igen! A kacor ott van, a tőke kellős közepében, belecsapva, akár egy gyermek is meglelhetné, sötét éjszaka.

– Hát akkor biztosan meg tetszik lelni, hálaisten! – felelt erre Gazsi, szintén félre nem érthető nyilatkozattal, hogy a kacorért nem hajlandó elmenni a mezőőr helyett.

De hát a mezőőrben volt annyi élelmesség, hogy egyelőre még nem esett kétségbe a Gazsi akarata szilárdságán. Azon kezdte a mezőőr, hogy:

– Hát hogyne lehetne a késemet megtalálni! Tudod te is jól, hol van az a tőke. A legtúlsó felén a dűlőnek, innen balkézt, odanézz! Nincs is más fatönk az egész határban olyan. Errébb egy nyárfatönk a patak mellett, és mellette egy égerfatönk, ami le van perzselve. De nem ezek azok, azt tudod. Hanem az tovább-tovább van, mondom, balkézt, szederbokor van ott egy sor és két kőrakás is. Na! Mit magyarázzam? A száraz kúttól van ez a tőke úgy vagy harminc lépésre, csak el balkézt, a mező közepes-közepén. Se út, se semmi ottan. Csak a barázda, a szederbokrok és a kőrakások, aztán jön a tőke. Egy vackor körtefa tőke. Tudhatod!

Soha hiábavalóbb beszéd el nem hangzott még a Gazsi füle mellett. Hiszen Gazsi olyan ismerős volt ebben a határban, hogyha megszorították volna, talán azt is megmondja: hány prücsök ásott ott új lyukat az idén? Hiszen Gazsi ötven s egynehány éve kurgatta a kondát széles e határon.

No jó! A mezőőr is csak azért lefetyelte ezt össze Gazsinak, ravaszul és arcátlanul arról a tőkéről, hogy talán a beszéd alatt Gazsi mégis megtörik, és önmaga ajánlkozik, hogy a kacort elhozza a tőkéből.

Nem! Ezúttal Gazsi csak biccentette fejét makacsul az erdőőrnek magyarázata közben.

De Gazsi nem ajánlkozott elhozni a kést.

Nos, a mezőőr taktikát váltott. Némi belátás is magzott talán benne. Azt mondja Gazsinak utoljára is:

– Hallod, Gazsi te! Ki vagyok állva, mint a kutya, a mai lótás-futástól. És nincsen kedvem visszamenni azért a kacorért. De hát éjjelre ott nem hagyhatom. Mert ha el nem is viszik, összerozsdul nekem ottan. Ha elmennél érette, öt pénzt szívesen rászánnék neked. Ehol van!

Nagyobb csalogatóul a mezőőr a nikkelpénzt a tenyere közepére tette, és úgy ajánlotta föl Gazsinak, mint a tálcán egy pazar ajándékot.

És Gazsi valóban megingott rögtön. Olyannyira méltányosnak találta a mezőőr ajánlatát, hogy szinte röstelkedett, micsoda háládatlan fickó ő maga ezzel a derék emberrel szemben.

Csakhogy egy nagy baj volt. A Gazsi lábai tökéletesen összegémberedve remegtek alatta. A szívét úgy érezte, hogy már egy megmozdíthatatlan jégemberben ver. A füle, orra kék volt.

Hát Gazsi nyöszörögve kezdte:

– Ne tessen haragudni! De reggel óta egy falat se a számban, és a falut jártam reggel óta. Ne tessen rám haragudni!…

Na! A mezőőr mindenre gondolt, csak arra nem, hogy ez a keshedt vénség itt előtte, aki mindent kibírt, most az összeroskadás előtt áll. Inkább azt hitte, Gazsi alkudni akar vele. Bár ezt egészen újnak, furcsának és gyalázatosnak látta Gazsitól. Hogy a helyzetet így kihasználja máris!

Mérgesen mordult a mezőőr Gazsira:

– Hát itt van, fogd, még öt pénz. Ezzel már beérheted! Ilyen semmi munkáért!

– Ne tessen haragudni! – kezdette elölről Gazsi, még nyöszörgőbben.

Hiszen a mezőőr mérges hangját hallva, szegény Gazsi el volt készülve rá, hogy ellenkedésére az következik: a mezőőr azon nyomban az utcára kergeti szállásáról, talán meg is rugdalja!

Ámde a helyzet az volt, hogy Gazsinak ez a száműzetés is a jobbik eset volt. Valahol talál egy ólat, boglyát, istállót vagy más zugot a közelben, ahol meghúzza magát. Míg ilyen állapotban kimenni a havas, fagyos, szeles határba, kilométerekre? Ez a halál!

Hát Gazsi a megtaposott féreg elszántságával emelte tekintetét a feldühödött mezőőrre, és tagadólag rázta fejét.

 

*

 

Ekkor váratlan dolog történt.

A mezőőrné, türelmetlen várva urára, kiszólt a lak tornácáról.

– Mi a fészkes fene tárgyalnivalód van már ottan? A vizet nem hozta el még Gazsi! És te, ahelyett hogy már hazadugnád a pofád, még Gazsit is feltartod nekem?

A mezőőr a felesége hangjára egyszerre feladta dühöngését. Úgy látszik, nagyobb szükségét érezte a dolgok higgadt, okos elintézésének, mint hogy Gazsit, a felesége vízhordó háziállatját megleckéztesse s elzavarja most.

Odaszólt feleségének:

– Jó, jó, menj csak be! Nekem kell egy utat tegyen Gazsi, a kacoromért. Ráér a vizeddel azután!

Mire a mezőőrné visszakiabálta:

– Csak gyere már befelé!

És a mezőőrné visszahúzódott a lakba.

A mezőőr pedig Gazsihoz fordult. De már egészen más hangon:

– Látod, Gazsi, hív a feleségem. Ismered, milyen házsártos. És most csak külön veszekednék velem azért a kacorért. Eredj, Gazsi, utána. Hozd vissza! Megáld az Isten is!

A mezőőr olyan biztos volt a sikerében, hogy még a csalogató munkadíjat sem tartotta szükségesnek előre átadni Gazsinak. Megfordult máris, és indult a ház felé.

Gazsinak egyszerre az az érzése támadt: ha egy ilyen rendes, tekintélyes ember, mint ez a mezőőr, nem a verésen kezdi, hanem könyörgésre fogja, arra olyan rendkívüli oka lehet, hogy nem szabad ellenállni a kívánságának!

Hát így, mikor a mezőőr a lak tornácáról még egyszer visszanézett Gazsira, Gazsi megadóan intette és engedelmesen hörögte feléje:

– Elhozom, el na, azt a kést!

Azzal Gazsi indult el a kapuból. Neki a keserves útnak, alig vánszorogva, bukdácsolva és fohászkodva: Úristen! Ugyebár, nem hagysz el?

Mert az határozottan úgy volt, hogy Gazsinak nyomorú állapotában hipnotikus erőt egyedül az a gondolat adott, hogy a mezőőr az Isten áldásával biztatta őt szolgálatáért.

Gazsinak az volt az érzése, hogyha érette egy olyan derék, kemény, veres nyakú paraszt jár közbe az Úristennél könyörgőleg, mint ez a mezőőr, az Úristen lehetetlen, hogy ennek meg ne hallgassa a szavát!

Kibírja ő ezt az utat, és hazajön Isten áldásával! Ó! Segíts, Úristen!

 

*

 

A völgyet már esti homály ülte, mikor Gazsi a hóban aláevickélt rajta. Az égalja pocsék, szürke ködben úszott. Szakasztott, akárcsak porfelhő verődött volna föl rája. Ez kegyetlen hideget jelzett a Gazsi tapasztalatában. És olyan vigasztalanságot, reménytelenséget, ami százszor rosszabb a halálra való gondolatnál.

Gazsi a teljes elerőtlenedés szorongató kínja közepette ismételgette magában, hogy a mezőőr, a tíz pénz munkadíjon kívül, az Isten áldását kérte rá. És pihegve, szembehunyva, foghíjas ínyét összeharapva cubukolt tova Gazsi a hóban.

Ó, Gazsi az egyforma, havas síkon szembehunyva is tájékozódott. És nyílegyenesen tartott oda a kérdéses tőkéhez.

A mezőőr kacorja csakugyan ott díszelgett, hegyével belecsapva, a tőke közepén.

Gazsi kirántotta a kést. Még előbb, ereje utolsó maradékával, a kés láncát a rézkarikán ráhúzta a saját nadrágszíjára. Illetve arra a szárítókötélvégre, ami a rongyait tartotta össze, hogy el ne vessze a kést.

Arra Gazsi lerogyott a tőkére. És úgy maradt mozdulatlanul, összenyaklódva.

 

*

 

Nem! Soká nem akarta itt az időt vesztegetni Gazsi, bele az éjjelbe. Kiszusszantotta csak magát a tőkén, és már fel is vetette a fejét.

Tagjai szinte rimánkodóan húzták vissza Gazsit a tőkére: ugyan, pihenj még egy kicsit, csak egy kicsit!

De Gazsi magával szemben mindenha irgalmatlan volt. Annyi haladékot adott csak még magának a pihenésre, amíg körülnéz a tájon itten, és aztán: tápászkodjál, Gazsi!

Ekkor, amint a zord égalján kezdve, félkörben a tájon eljárt a Gazsi tekintete, és mind közelebb került hozzáfele, a sok fehérség közepette Gazsinak éles szeme megakadt valamin.

Ez a valami éppen a mezőn végighúzó barázda vonalán gyanúskodott ottan Gazsinak. Frissen hányt hókupac, amiből valami előfeketéllett.

De ez nem lett volna se furcsa, se gyanús. De ahogy a tőke körül itten csupa taposás, csupa vértócsa, garmadába kotort és papír-, spárgaszemetes volt a hó, ahhoz a barázdabeli kupachoz csak egyetlen lábnyom vezetett. Ezen ütközött föl Gazsi.

Ez föl is állította őt a tőkéről. De már mikor itt tartott, mégis habozni kezdett egypár pillanatra: töltse-e itt az időt, ne töltse? menjen oda a barázdához, nézze meg, mi az? ne menjen?

Szinte bosszankodott magára Gazsi, hogy mégis elindult a nyomokon, a barázda felé.

Megcsalatja magát hiábavalóan az esti homállyal, erejét fecséreli. És majd még mit nem talál egy ilyen félremenős nyom végén, a hókupac alatt! A kutyafáját is!

Így dohogott Gazsi önmagára, mialatt odaért a barázdához.

És a hókupacba Gazsi rögtön türelmetlen belerúgott.

Hát akkor Gazsinak egyszerre elmeredt szeme-szája.

A kupac alatt egy véres fejű, döglött tapsifüles volt.

Gazsinak abban a pillanatban valósággal ifjúi erő surrant a végletekbe lankadt vén testébe. Lekuporodott, és magában hűhózva, hangosan ujjujuzva rángatta elő a döglött nyulat a hókupac alól.

Tiszta sor, hogy ezt a nyulat, már lelőve, valaki a hókupac alá kaparta be. Ehol van, ni! Még a két hátsó lába is szépen össze van kötve madzaggal a nyúlnak.

Hát ez csak az Ég adománya!

Ahán! A Gazsi fejében most már kivilágosodott. A mezőőr volt az, aki a nyulat ide rejtette magának. És őt küldte érte. A kacor csak ürügy.

Azaz, várjunk csak! Ezt értette a mezőőr vajon azalatt, hogy Gazsit ezen az útján okvetlen Isten áldása éri?

De akkor meg minek nem mondta meg neki nyilván a mezőőr, hogy nyulat rejtett el a barázdába? Mert rendben van! Az uraktól elrejtette. De hát honnan vette volna, hogy Gazsi okvetlen ráakad a nyúlra?

Itten ez nem stimmelt Gazsinak.

Iszonyúan erőltette Gazsi kevés, jóhiszemű, együgyű eszét, hogy világot derítsen maga előtt erre az istenáldásos nyúlleletre!

De nem ment semmire!

Egyet tudott csak biztosan Gazsi, hogy a nyulat itt nem hagyja, akárki rejtette ide, akárkinek. A mezőőr a felelős hatóság, a határ vadőre, úgy is, így is neki kell prezentálni ezt a nyulat.

Döntsön aztán a mezőőr, mi legyen a nyúllal.

 

*

 

Meg kell vallani, hogy ezen töprengés közben a Gazsi első felbuzdulása egy kissé megcsappant.

Lopott jószágot lelni. Már az se tiszta munka. És még azt is másnak lelni. Az meg éppen vacak egy ténykedés.

Gazsi meglehetősen elszontyorodva készült hátára tenni a nyulat.

Tessék! Most fölfelé a dombon, még terüvel is. Mi jutalma lesz még külön ezért? Mikor még az is lehet, majd a mezőőr ráförmed, mit ássa ki a más eldugott holmiját?

Nó! Ha az elméleti áldás már így egészen átokra kezdett fordulni a Gazsi nyakán, annál jobban zúdult rá áldás a gyakorlatban.

 

*

 

Ugyanis, az összekötött lábú vadat, minden praxis szerint, boton viszik. Gazsinak pedig nem volt botja.

Hát Gazsi odament a barázda hosszán távolabb álló bokorhoz, hogy egy ágat vágjon arról, a mezőőr finom kacorjával.

Igen, de alig vágja le Gazsi az ágat, és metélgeti lefelé a mellékhajtásait éppen, amikor kis távolra újabb nyomokra bukkan a szűz havon. Oda vezetnek ezek a nyomok is egy gyanús kupachoz.

Csak ez nem a barázdában van, hanem el egy kőrakás előtt.

Persze, most már egyenest oda indul Gazsi.

Már nem meglepetés, hogy a felrúgott kupac alatt nyúl rejtőzik. Csak ennek a fara véres. A lába szintén össze van kötve.

Gazsi sóhajtott egyet! Fikkom teringette! Két tapsifüles súlya nyomja most már majd a vállát hazamenet, a dombon fölkapaszkodóban.

Legföllebb azzal vigasztalhatta magát Gazsi, hogy hát ha a botnak mind a két végére jut egy-egy nyúl, akkor legalább egyensúlyban tartja válla a terhet.

Kapta is föl Gazsi a zsákmányt, és a botot már el is helyezte a vállán, elöl, hátul egy nyúllal, akárcsak az ószövetségi rabszolga az óriás kánaáni szőlőfürtöket.

De ez aztán már kacagni való csakugyan!

Éppen mikor nekiindulna már Gazsi zsákmányával, megint nyomokat vesz észre a havon. Újabb gyanús kupac felé vezetnek!

Ez már sok! Harmadik nyúl!

Dehogy harmadik! Ebben a kupacban, az utolsóban, nem egy, de három tapsifüles kuksolt döglötten. Sőt ez az utolsó három nyúl volt a leghízottabb, legtermetesebb minden eddigi lelet között.

Gazsi szegény már nem is sóhajtott! Nyögött már az áldásnak ekkora tömege előtt.

De hát ilyen kincset, mint ez a sok lelőtt pecsenye és bunda, itt nem hagyhatott Gazsi. Vállára vette a két-két kövér nyúl alatt recsegő ágat, és az ötödiket kezében lógatva indult útnak.

Sajna, ez az ötödik, lógós nyúl annyi galibát okozott Gazsinak bandukolás közben, hogy előre látta, ezért az egy, kényelmetlenül cipelt nyúlért a többi négynek a hazavitelét kockáztatja.

Némi lelkifurdalás után tehát Gazsi az ötödik tapsifülest beásta vissza abba a kupacba, amelyikben az első nyulat fedezte fel.

Azzal most már végérvényesen megindult Gazsi hazafelé.

Rémes egy útja volt, az egyszer szent!

Egyáltalán maga sem értette, hogy annak szüntelen érzésével, hogy már nem bírja tovább, mégis egyre tovább jutott terüjével.

Csúszott, bukott fölfelé a dombon. Előbb nagy időnként, utóbb már minden percben váltogatta a terhét egyik válláról a másikra.

De mégis fölérkezett a faluba.

Persze, az erejének annyira fogytán volt már Gazsi, hogy a domb tetejéről azt a néhány lépés utat több pihenővel és lassabban tette meg, mint a tízszeres távot a mezőről a dombtetőig.

Most már, ha két lépést erőltetett tovább Gazsi, nem bírta, menten összeroskadt. És aztán a fagyos útról nehezebb volt újra a nyulakkal föltápászkodni. Megállott tehát minden tíz lépésnél, és ziháló tüdővel, a bágyadás kínjával viaskodva, az Úristent szólingatva támogatónak … végre mégiscsak a mezőőrék lakának ajtajánál állt.

De itt aztán ereje utolsó morzsája is elhagyta Gazsit. Lába megtagadta a szolgálatot a továbbcsoszogásra, és Gazsi fejjel előre, nyulastól, mindenestől nekibukott az ajtónak.

 

*

 

Máskülönben Gazsi már az udvarról hallotta a mezőőrné éktelen visítozását, gyerekek sivalkodását, a mezőőr vad ordításával elegyen.

A mezőőrné az uránál is jobban táplált, tagosabb, pozsgásabb menyecske volt. Gyönyörű egy darab nőség. Három édes kis csöppség anyja volt már. A negyedik magzatát most hordta a szíve alatt a mezőőrné.

Ilyen állapotban minden vászoncseléd természetén változás áll be. A mezőőrné ingerlékeny volt nagyon és állandóan. Semmiségek miatt is őrjöngési rohamokat kapott, vagy pedig aztán túlzott, könnyes ellágyulásokban végleteződött el a kedélye. Ezenkívül kívánós természetű is volt ez a mezőőrné. Előtte enni nem lehetett, hogy meg ne kínálják, mert beteg lett belé. Az a tulajdonsága csak fokozódott mostan. Sőt tetéződött is azzal, hogy egészen lehetetlen csemegék után vágyakozott. Keserűt, savanyút kívánt, és a pokol tudja, miket.

Nyugodtan lehetett mondani erről a mezőőrnéről, hogy az élet a viszonyaihoz mérten túlkényeztette. Gazdag parasztnak lánya volt, igaz, hetedmagával testvér, de még úgy is béres és szolgáló kiszolgálásához szokott otthon. És jókora örökség nézett rája. Sosem ismert szükséget, megaláztatást.

Persze hogy a mezőőr kisfiú volt ahhoz, hogy egy ilyen kemény tagú, nagy indulatú perszónát kordában tartson, mint a felesége. Tízszerte többet teljesült a háznál az asszony akarata.

A mezőőrné, mikor a mezőőr délfelé megkapta az értesítést, hogy a bankos urak jönnek körvadászni, hát első szava ez volt:

– Remélem, hozol haza egy nyulat nekünk is. Úgy ennék egy kis nyúlpaprikást, hogy pipet kapok, ha nem hozol.

– Ha lehet! – felelte erre a mezőőr.

– Miféle beszéd ez tőled? Miért ne lehetne? Mindig tudtál hozni. Csak tavaly nem! Tudom, tudom. Azzal bújsz ki alóla nekem, hogy a grófék adtak szó nélkül, és ezek a bankosok nem. De ezek is adnának, ha kérnél! Hát tátsd ki a szádat. És hozz nyulat!

– Rendben van! Megpróbálom neked kérencsélni, és ha kapok, akkor hozok! – fogadta meg a mezőőr. És ezzel a vita le is zárult közte és erélyes neje között.

De a mezőőr előérzete valahogy rosszat jósolt már eleve ezzel a nyúlpecsenyével erre a napra. Pláne, mikor látta, hogy felesége az ebédjük alatt csak éppen turkapiszkál a finom, tejfölös paszulyban, amiben disznóorja főtt. Vár az esti nyúlpaprikásra! Ha ennek nem hoz nyulat? Nagy családi háborúság lesz belőle.

Csakhogy a helyzet az volt, hogy ez a nyúlügy kényes és keserves ügy volt már régen a mezőőréknél. Mielőtt a bank nem bérelte a vadászterületet, persze hogy lepukkingatott eleget a mezőőr a gróf vadállományából. Meg is unták a háznál a nyulat minden formában elkészítve, lével, pácolva.

A bank azonban olyan fene szigorúan kezelte a bérletet, hogy magát a mezőőrt is besúgókkal figyeltette a faluból. És a szegődtetése első hónapjában kis híja, hogy a mezőőrnek az állásába nem került egy-két lepuskázott tapsifüles. Azóta a mezőőr kegyetlen szigorú lett minden lesipuskással szemben. Elsősorban saját magához is.

Hát egyszóval nem volt olyan egyszerű a mezőőrnek nyulat kérni a bankosok zsákmányából, és az eszükbe juttatni, hogy szívesen fogyaszt a szegény mezőőr is a vadászterület futkosó pecsenyéjéből.

Onnan látni éppen, mekkora befolyása volt feleségének a mezőőr akaratára, hogy a mezőőr még az óvatosság ellenére is teljesítette felesége kívánságát.

De ez mind kitűnik talán a megindult családi zenebona folyamán.

 

*

 

Mikor a mezőőr belépett a házba, jól látta, hogy felesége szeme a táskáját firtatja, és a bekecsét fürkészi: rejthet-e az paprikásnak való nyulat? És felesége képe rögtön vészjóslóra változik. Mert észlelete nem volt igenlő a nyulat illetőleg.

A mezőőr zavartan, ügyefogyottan bosszúságot színlelt, és az elhagyott kacorjáról kezdett beszélni.

Az asszony félbeszakította nyersen:

– De egy nyulat, azt nem hoztál?

– Hát mondjam el neked, mi történt? – kezdte a védőbeszédét a mezőőr. – Hogy itt-ott csak a kenyerembe nem került a követelésed, hogy kérencséljek neked? Mondjam el?

– Na csak halljam! – felelte a mezőőrné. – Halljam!

– Hát tudd meg, mikor már szedtük összefele a vadat a kocsissal a szekérre, hívat oda engemet a bankigazgató. Na miért? Hogy ott tartson fel, és szekáljon, hogy kell vigyáznom a vadászterületre eztán.

– Csak azt ne beszéld elfele, amire én vagyok kíváncsi! – vágott ura szavába a mezőőrné. – Kértél nyulat vagy nem kértél?

– Hát várj! – folytatta a mezőőr. – Már a végén ideád nekem a markomba a bankigazgató egy forintot. Ezzel törülje ki az én szemem! És még van pofája, hogy jöjjön, és nagy nyájaskodva veregesse a hátamat: na, meg vagyunk egymással elégedve? Hát meg! Én is mondom, csak becsületből, hogy fúljon meg a fukarságán! És erre már rá is nekem a bankigazgató, hogy: azt már szereti hallani! De én akkor azon nyomban, hogy csak neked tegyem meg, azt mondom: csak annyit instállanék, hogy egy-két nyulat vihessek én is haza a családomnak ebből a teméntelen lepukkintgatottból.

– Na és erre? Ne nyújtsd már! Mi lett? Halljam! – szakított férje szavába türelmetlen a mezőőrné.

– Hát erre csak a képét láttad volna annak! – magyarázta a mezőőr:

– Hogy a vadászzsákmányból nekem nyulat? És még egy-kettőt? Kettő-ő-ő-őt? Azt már aztán jól sejtette ő eddig is, hogy jól megy nekem, hogy csak vadhúsra fáj már a fogam. Megjegyzi ő ezt magának! De meg bizony!

– Persze, tovább nem tátottad ki a szádat, hogy feleséged is van? – így a mezőőrné.

– Nem-e? Ha nem hallgatsz el nyugton! Még azt is odamondtam rögtön: de hiszen, instállom alássan, a gróf úrék soha öt forintnál kevesebbet nem adtak nekem egy vadászat áldomására, és nem is egyszer vadásztak a méltóságos úrék egy évben. Ezt nem panaszképpen mondom. De hát a lelőtt vadból aztán már nálok én is vihettem el annyit, amennyit akartam. Hát olyan nagy dolog, ha az igazgató úr egy rossz nyúllal megszerzi az egy forint jutalmamat?

– Mit válaszolt erre, csak tudjam! – az asszony.

– Mit! Azt, hogy: jóbarátom, mi nem vagyunk háromezer holdas mágnások, mi szegény magántisztviselők vagyunk, semhogy dobálhassuk a garast, mint a gróf úr, aki csak passzióból vadászik, a birtokán kívül is. Mi a Vadtenyésztő Részvénytársaságnak elszámolással tartozunk minden elejtett nyúlról, és nincsen elajándékozni való vadunk senkinek. Ezt vegye tudomásul, barátom, az utolsó darab nyúl felől is! Hogy az közönséges lopás, ha valaki erről a területről vadpecsenyét szerez magának, mint értesültem is a maga üzelmeiről már. De majd ezután teszünk róla. Ne búsuljon! Most pedig elmehet a dolga után! Ehhez mit szólsz?

A mezőőr heves előadásával már hajlandó volt azt hinni, hogy diadalmaskodott. De felesége meg sem tántorodott eréllyel felelte:

– Rendben van! Ha ismerted ezeket, és tudtad, mit várhatsz tőlük, még mindig megtehetted volna érettem, hogy végy hát pénzért tőlük egy rongy nyulat!

– Hát nem tettem meg? – önérzeteskedett a mezőőr: – Hát nem mondottam, inkább megfizetem azt a nyulat, mert feleségem megkívánta? Mit nyertem vele? Azt, hogy azt felelte a bankigazgató rá nekem, hogy: ők nem vadkereskedők, és ha olyan anyagi helyzetben vagyok, hogy a családomat vadhússal traktálhatom, csak menjek el, kapok nyulat eleget a vadkereskedésben.

Olyan mérvű asszonyi vágyakozással szemben, mint a mezőőrnéé volt, önérzet, igazság, okosság, méltányosság, mind vajmi gyönge ellenérvek.

A mezőőrné lelki szeme előtt a párolgó nyúlpaprikás káprázott, és úgy érezte, ezer halálnál rosszabb, ha nem ehet ebből az ételből még ma egy falatot.

– Na és azt hiszed, ezzel a mosakodással én beérem? – ripakodott rá urára teljes dühvel: – A makutyi beszédeddel lakjam jól?

– De hát mit tettem volna neked, ha pénzért nem kaptam tőlük nyulat? Lopjak neked?

– Lopjál hát! – kiabálta a mezőőrné. – Sajnálod talán őket? A feleségedért lopjál bizony, mint hogy üres kézzel jössz haza!

– És kerüljön a kenyerembe? – ordította vissza a mezőőr. – Hát már nem égettem meg a kezemet egyszer a vadért, hogy csak az imádság tartott meg a területnél az állásomban? Ezt akarod? Ezt?

A mezőőrné látta, hogy a vad támadás nem használ, mert csak vad védekezést hív elő urától. És a vitában ura győz, mert több érve van az igaza mellett.

A mezőőrné a düh paroxizmusából egyszerre a másik végletbe esett. Átmenet nélkül síróra váltott át a fúria képe, és összeroskadt az asztal mellett.

– Átkozott légy, nyomorult! Te nem tudod, hogy az én állapotomban halálos beteg lehetek, ha nem kerítem meg, amire áhítok. Átkozott légy, lelketlen, gaz disznó!

Na, a mezőőrnek nagy kedve támadt azzal felelni a feleségének, hogy: ugyan mit tenne minden szegény asszony ura, ha a felesége cseresnyét kívánna meg télen?

De a mezőőrnek eszébe jutott első zavara után, hogy felesége rohamaival szemben egyetlen módszer az okos közöny.

– Jó, jó, legyen igazad! Legyek átkozott! Én tudom, hogy megtettem, amit lehetett. Ha mégse jó neked, csak bőgj és ordíts!

A mezőőr motyogva, dohogva még csak most akasztotta ki a nyakából fegyverét, táskáját, és tette helyére.

Felesége pedig közben már rángva, reszketve zokogott az asztalnál, és vonításszerűen ismételte:

– Átkozott légy, hogy feleségedért, a magzatodért nincs szíved egy rongy nyulat hazahozni százból, ezerből! Átkozott légy!

A mezőőrre ez már minden látszat szerint nem hatott. Ridegen, hümgetve nézte nejét, és végre tárgyilagos hangon így szólt:

– Arra nem gondolsz, hogy déltől egy falat nem volt számban, lótottam-futottam. A bélem hull ki az éhségtől. Légy szíves inkább, és adj harapnivalót, és zabálj te is, ami van.

Hát erre a hangra az asszony rohamának újabb fázisa következett. Egyszerre letörölte könnyes arcát kötényével, és odament urához könyörgően:

– De hát nincs annyi szíved, belátni, hogy nem bírok egy falatot se lenyelni más ételből? Hiszen délben otthagytam az ebédemet is. Hát nincs annyi szíved hozzám, hogy egy nyulat hozzál?

A mezőőr értelmetlenül nézett feleségére:

– De honnan hozzak neked az Isten ménkűjéből? Hát nem hoznék?

– Tudod te nagyon jól! Ahol tőled vettek, te is vehetsz magadnak ottan! Tedd meg, édes szívem, Andriskám! Hiába van nyúl Bogdánnál?

A mezőőrné hízelkedően ölelte meg az ura nyakát, és tovább készült rimánkodni neki.

A mezőőr úgy ugrott el nejétől, mintha kutya mart volna lábikrájába.

Felesége rémesen megalázó dolgot kívánt tőle. A falu egyik szatócsa sokszor vett kéz alatt nyulat régebben a mezőőrtől. A banknak éppen ezt a Bogdánt jelentették föl, hogy a lesipuskásokkal trafikál, és a mezőőr elnézi, mert ő is ludas.

A mezőőr tehát a legnagyobb megbotránkozással fújt, és csóválta fejét, és szorítgatta ökölbe kezét az asszony ekkora esztelenségű nyűglődésén. Végre pedig erélyes és baljóslatú hangon így szólt:

– Most már elég legyen! Hozzad azt a vacsorát! Hát a vesztembe csak nem kurgattatom magam veled! Hogy Bogdánnal kezdjek ki, ott lássanak nála egy vadászat után, akiről mindenki tudja, hogy minden lopott jószág orgazdája? Még a községtől, az őrségből is kilökessem magam a nyúlpaprikásodért?… Hozzad azt a vacsorát! Vagy baj lesz!

Az asszony még egy utolsó kísérletet tett. Kéztördelve járult a mezőőr elé: – Andriskám! Lelkem!

A mezőőr azonban azzal felelt erre, hogy:

– Nem adsz vacsorát?… Az is jó! Behozom magamnak én.

Azzal a mezőőr dérrel-dúrral kiment a konyhába, és a tűzhely szélén melegre tett nagy vaslábassal tért vissza.

Ám a mezőőrnének ez a fél perc idő sok is volt arra, hogy a megalázkodóan rimánkodó nőből egyszerre őrjöngő boszorkává változzék újra.

A mezőőr letette a nagy vaslábast az asztalra, és máris neki akart vetemedni egy kanállal a lábasnak.

Csakhogy a mezőőrné vad sikoltással:

– Én nem? És te itt falj? Te sem nyelsz le addig itt egy falatot! Tudd meg!

Megkapta a mezőőrné a nagy vaslábast és supp! Egyelőre a fenekével, de úgy odacsapta az asztalhoz, hogy a tejfölös paszuly szerteszét frücskölt, és a füstült disznóhús a lábasból nekiugrott a mezőőr képének, mint valami eleven, lucskos ürge.

Tyű! A mennybéli erre meg amarra! El ne eresszed a hajam!

A mezőőr ordítva rontott oda szöges botjáért a sarokba. A felesége éktelen sivalkodással vette kézbe a húsforgató villát, hogy: őhozzá merjen érni az ura, ha a belit akarja künn látni! A három gyerek most szintén éles, veszekedett sivításba fogott, hogy: öli az apjuk az anyjukat! Még a mezőőr vizslája is vonításba fogott a konyhában.

Ez volt a mezőőri lakban az a szép hangverseny, amit Gazsi félájultan hallott künnről.

Ő akasztotta meg!

Egyszerre kivágódik az ajtó, és be rajta Gazsi. De úgy, hogy fejjel előre, egész hosszában végig a padlón Gazsi!

A meglepetés, a hökkedelem hirtelen nagy csöndjében csak az egyik túlbuzgó kis mezőőrcsemete sipított tovább cérnahangján: – jajjajajjaj!

A mezőőr és neje már feszengtek, ámuldoztak, guggoltak Gazsi körül.

– Püh! Egy, kettő, három, négy nyulat hozott! – kapta föl legelőször is a mezőőr a Gazsi átalvető faágát nyúlgyümölcseivel!

És egyszerre hahotába fogott.

– Gazember! – esett rá urára a mezőőrné. – Hogy engemet ennyire veszkődni hagytál, és ezzel a szegénnyel hozattad el ezt a sok nyulat, hogy itt nyúljon ki nekünk vele.

– Hozatta vele a majdmitmondok micsodád! – tiltakozott a mezőőr. – Én sem tudom, honnan hozta!

– Hát ha csakugyan nem hazudsz, akkor ezt meg kell tudni ettől! – mutatott Gazsira a mezőőrné még mindig kétkedően, hogy az ura rossz tréfát űz vele. – Szegény, szegény pára, né csak, tán már az utolsókon jár. Hé, Gazsi, mi bajod?

A mezőőrné is, ura is odakuporodott Gazsi mellé, ahogy hasmánt, feje oldalt fordulva feküdt ájultan. Utálkodva nyúlkáltak rongyaihoz, bökdösték, fürkészték, hümgettek. Azt legalábbis meg akarták tudni Gazsitól, mielőtt a szusz elhagyja, hogy honnan jutott a nyulakhoz?

A mezőőrné Gazsi szederjes szája és kéket játszó orra elé tartotta meleg tenyerét, és megállapította, hogy:

– Lehel, lehel! Csak elgyengült. Majd magához jön. Egy kis pálinkát adj neki. Szagoltassad vele, attól is felébred, ha nem, akkor töltsél neki a foga közé. Én nem őrzöm már itten. Megyek, és készítem el hamar a vacsorát ebből az egyik nyúlból. Hú, milyen finom kövérek! Kár, hogy nem segíthetel nyúzni! Hamarabb menne!

Így a mezőőrné gyorsan levágta az egyik nyulat az ágról, és kiment vele a konyhába. A mezőőr pedig hozta a pálinkásüveget, hogy Gazsit megpróbálja föléleszteni.

De mire a mezőőr visszaguggolt Gazsihoz, már Gazsi magától életre ocsúdott. És ahogy Gazsi szemét kinyitotta, már nyögve, lihegve, de tüstént ülve tápászkodott, és síró hangon első szava ez volt a mezőőrhöz:

– Kutyabaj, kutyabaj! Nyulat hoztam. Maga tette félre a hóba?

Ilyen volt ez a Gazsi. Szent igénytelenségében még az is bántotta volna őt, hogy itt múlik ki végelgyengüléstől a mezőőrék kellemetlenségére, a szép szobájukban. Erőlködött, hogy fölkeljen, de bizony visszaheppent. Hát kétségbeesetten nézett a mezőőrre. És túl boldog volt, hogy nem rivall rá, hanem egy pohár pálinkával kínálja.

– Na nesze csak előbb, ezt vedd be! Ettől magadhoz térsz! Aztán elmondod, honnan került hozzád ez a sok nyúl. Én mit tudom!

– Isten áldása érje! – hajtotta föl Gazsi a pálinkát, és egész rozoga testét, elkínzott lelkét rögtön kellemes zsongás, biztató hevület járta át.

– Na még egyet! Hajtsd le csak! – nyújtott oda Gazsinak újabb pohár snapszot a mezőőr, és mikor ezt is a másik után küldte Gazsi, megint megpróbálta a feltápászkodást.

De most se sikerült neki.

– Jaj! – nyöszörögte mentegetőzően. – Egy kicsit törődött vagyok. A reggeltől, a reggeltől bizony…

– Ahán! Tán éhes vagy! – jött rá a mezőőr, és a pillantása máris az asztalon szomorkodó, nagy vaslábasra esett. – Na várj csak! Tán még meleg ez a paszuly! Jól fog ízleni neked. Ide hozom, kebelezd be csak!

Kapóra jött éppen Gazsi, hogy kárba ne vesszen a nyúlpaprikással mellőzött vacsora.

A mezőőr fogta a paszulyos lábast, és a kanállal együtt Gazsi mellé tette. Sőt, a paszulyból kiugrott füstölthúsdarabot is szerencsére meglelte a mezőőr a földön, hogy odacsempéssze Gazsinak a lábasba.

Gazsi aztán illemtudóan félrehúzta magának a fejedelmi lakomát a sarokba, és megelégedetten nekilátott.

 

*

 

Nagyon világos, hogy a mezőőr, mihelyt kiszedte Gazsiból, hol lelte nyulait, rögtön rájött, ki rejthette el őket magának. Csak a társzekér kocsisa bizonyára.

Mialatt a bankdirektor odahívta magához a mezőőrt, azalatt manipulálta félre a kocsis a nyulakat a számlálásra való garmadából.

Hűhaha! Kegyetlen mulattak ezen a mezőőrék. Hiszen csak az Isten tett vidám igazságot itt ezzel! A zsugori bankigazgatót a kocsis kezével rövidítette meg a vadászzsákmányból. A tolvaj kocsist pedig Gazsi ártatlan kezével fosztotta meg lopott holmijától. Na igen, a mezőőr, a becsületes, tiszta kezű szolga javára!

Hüjj hajjahaj! De majd szétvetette a nevetés a mezőőrt feleségestől a sorsnak ezen a jutányos igazságszolgáltatásán.

Hanem ez a terefere már a konyhában zajlott le, nagy sürgés-forgás közepette. Gazsi szintén jelen volt alatta. Gazsi bekebelezte az ételmaradékot, és aztán már, teljes erőre kapva, buzgón segédkezett a mezőőréknek a konyhában.

A nyulakat meg kellett nyúzni, ki kellett bontani. Hát Gazsi felváltva szaladt vizet hozni, aprófát adni a mezőőrnének keze ügyébe, és a mezőőrnek tartani a nyúltetemeket mészárosmunkájánál.

Gazsi jutalma nem maradt el ennyi szolgálatért.

– Példát vehessél igazán erről a vakarcsról! – mondta urának nyíltan a mezőőrné Gazsi előtt. – Példát vehetnél, hogy ereje utolján is elvégzi, amivel megbízzák. Te meg emellett is rest és makutyi dög vagy! De el nem is fogjuk kívánni az ilyen szegénytől, hogy egy köszönömszépennel elvegyük tőle ezeket a nyulakat. Mi a négy nyúl ára, mi a húsáé, mi a gereznájáé? Számítsd csak ki. Azt meg kell kapja ez a szegény nyomorult tőlünk. Azt tudd meg!

Nahát ezt méltányosnak találta a mezőőr is.

Költségvetést csináltak hát a négy nyúlról. Sőt még az ötödiket is belevették, amit Gazsi a mezőn hagyott künn, és hajnalban majd behoz.

Ennyi, annyi, amennyi! Csak a legszűkebben számolva!

Még így is olyan horribilis összeg ütött ki a Gazsi javára, hogy a mezőőrné maga is meghökkent tőle.

Hát egy nagyszerű mentő ötlete támadt a mezőőrnének Gazsi kártalanítására.

Minden pénznél több az ilyen nyomorultaknak naponta egy tányér meleg étel! Nos hát a mezőőrné az öt nyúl árában megajánlotta Gazsinak, hogy amíg ki nem tavaszodik, és a disznókonda őrzésére nem indul Gazsi, addig naponta számíthat egy tál meleg ételre a mezőőrék konyháján. Csak abból, amit a mezőőrék is esznek.

Gazsi nagyon meg volt elégedve ezzel a vásárral. A mezőőrék is meg voltak elégedve.

Csupa jókedv, vígasság, remény jegyében zárult ez a nap!

Egyetlen bánata maradt Gazsinak erről az annyira meglepetésekkel, viszontagságokkal, diadalmakkal áldott estéről.

Mikor már a mezőőrék nagy bográcsában ott rotyogott a finom nyúlpaprikás, és annak drágalátos illata szerteszállt az egész háztájon, Gazsit bizony nem invitálták meg a mezőőrék ebből a nyúlpaprikásból egy falatra sem. A mezőőr és felesége kiéhezetten megzabálták az egész nyulat. Pedig hát Gazsi is szeretett volna legalább kóstolóul egy mártásnyit ebből a nyúlpaprikásból. De hiába számított rá Gazsi, hogy tán másnap a maradékból kap egy kis nyúlhúst! Nem-a! A mezőőrék úgy jóllaktak a nyúllal, hogy többet színét sem akarják látni. Rögtön másnap átvitte a mezőőr az ipáékhoz ajándékba az egyik nyulat, a másikat a keresztkomájukhoz, a negyediket és ötödiket pedig bevitte a mezőőr eladni a vadashoz.

Gazsi végleg elesett a nyúlpaprikástól! Gazsinak ez nagyon zokon esett.

Igaz, hogy azontúl rendesen megkapta a tányér levesét, vastag ételmaradékát, ezt és amazt a mezőőrnétől. De a nyúlpecsenye, amit ő szállított a házhoz, mindig visszasajgó keserűsége maradt Gazsi begyének.

Elmúlt a tél lassacskán. Gazsi beállott hivatalába, a község kondása mellé. A mezőőréktől nyári szállására, egy faluvégi csőszkunyhóba költözött át Gazsi. De ha egy kis ideje maradt a kondától az álmodozásra Gazsinak, akkor mindig eszébe jutott a mezőőrék nyúlpaprikása.

Annál is inkább vegzálta Gazsit ez a fránya nyúlpaprikás, mert ki se beszélhette senkinek a felőle való búját. A mezőőrék természetesen istenbizonnyal fogadtatták Gazsival, soha senkinek el nem árulja egy szóval sem, hogy nyulat hozott a házhoz a körvadászat után. És Gazsi jellem volt! Nem fecsegett.

Ellenben álmodozásaiban Gazsi mégis bizonyos megtorlást látott jogosnak a mezőőrékkel szemben. Mégpedig mit?

Naiv képzeletével Gazsi okvetlen föltette azt, hogy a következő télelei körvadászaton pontosan megtörténik az, ami már egyszer. Nem vette azt Gazsi észbe, hogy a kocsis nem fogja még egyszer eldugni más számára a zsákmányát, ha előbb elcsaklizták az orra elől. Föltéve, hogy újra ugyanaz a kocsis jön. Nem vette észbe Gazsi, hogy a mezőőrnek is van annyi sütnivalója, hogy a tavalyi vadászatra emlékezve, átcserkészi majd most a határt a dugacs nyulakért ő maga. Nem veszi igénybe Gazsit ennél! Hiába!

Gazsi mégis ragaszkodott álmához, hogy az urak körvadászata után ő leli meg újfent a sok nyúlpecsenyét a hókupacok alatt.

És akkor Gazsi álmának záradéka mindig ugyanaz volt. De bizony! Ha majd fölviszi a mezőőréknek a nyulakat, kiköti erősen, föltétlen kiköti, hogy okvetlen adjanak neki is a mezőőrék a nyúlpaprikásból! De bizony!

Aj! Be finom-finom étek is lehet egy ilyen nyúlpaprikás! Már a párája is milyen andalító! Hát még az íze?

Bizony, Gazsi, ahogy néha szemét behunyva a nyúlpaprikásról ábrándozott, majdnem hajlandó volt azt a pillanatot, amikor a nyúlpaprikáshoz hozzájut, olyasfélének tartani, mint a lelki üdv. Amiről oly sokat hallott, a templom leghátsóbb zugában kucorogva, a paptól. Ennyire áhított Gazsi a nyúlpaprikásra.

 

*

 

Nos, elteltek a nyári hónapok is. Jött az őszi lucsok, dér, amikor már a konda nem jár ki. És a mezőőrné sem főzhet többé a nyári konyhában, hogy megnáthásodjék.

Gazsi megint bevehette magát a mezőőrék nyári konyhájába a vízhordásért.

Így következett el az a délután, amikor megeredt a hó, és hullott-hullott bele a késő éjszakába.

Másnap természetesen a mezőőr megkapta az értesítést a községházán keresztül a banktól, hogy az urak megérkeznek délben a vadászatra!

Persze hogy Gazsi is megtudta a hírt. De, sajna, Gazsinak az öröm helyett kétségbeesést hozott csak ez a hír.

Szegény Gazsi előző nap fát vágott a tanítónál. És estefelé egy ronda dücskő olyan szerencsétlenül esett rá Gazsi rongyokba burkolt lábára, hogy csúnya horzsolást ejtett rajta. Talán a lábujja egy-két porcogóját is eltörte az átkozott dücskő. Mert Gazsi iszonyatosan szenvedett vele.

Egész éjjel álmatlan hánykódott Gazsi ezzel a nyomorult sérüléssel. Ezt doktorozta, mosogatta, kötözgette sziszegve. De nemhogy javult volna, hanem egyre veszedelmesebb, ocsmányabb lett ez a sérülés Gazsi lábán.

Dagadni már rég megdagadt. Így igaz, a kegyetlen, hasogató fájdalom szűnt Gazsi lábfejében. De viszont mozdulni alig tudott másnap reggelre ezzel a lábával.

Ekkor értesült Gazsi, a nyári konyhában gunnyasztva reggel, a mezőőr kisfiától, hogy: jönnek az urak vadászni!

Ilyen keserves, kegyetlen csapást!… Hát kékre-zöldre duzzadt lábával hogy menjen le majd Gazsi a körvadászat után döglött nyúlra cserkészni? Hogyan?

 

*

 

De ez már így jött össze, sajna!… Délfelé a fél falu künn tapogott a Nyulas dűlő felőli faluvégen, hogy lássa az urak körvadászatát.

Már meg is indultak a Nyulas dűlőn, mint rendesen, az urak, óriási ritka körben kezdve, és egyre szűkítve a kört. Már durrogott itt-ott a puska a lélekveszve iramodó tapsifülesekre. És mulatott a falusi közönség.

Pompásan lehetett látni a dombtetőről, el a tágas völgyön, a fehér havon, nemcsak az apró vadászfigurákat, de a körből kiiramodó, pici állatokat is, amint hirtelen bukfencet vetnek, és pici, mozdulatlan ponttá válnak a fehérségen.

 

*

 

Gazsi mit művelt ezalatt? Gazsi attól fogva, hogy a mezőőr kisfia értesítette őt a körvadászatról, azzal bajmolódott, hogy bármi áron, de olyan elfogadható bóbába csomagolja beteg lábát, amiben a hidegtől és ütődéstől megvédi. Mert Gazsi elhatározta, hogy fájós lábbal is bizony lemegy martalóckodni a körvadászat csataterére.

Vett tehát Gazsi cafatos, lyukas lópokrócmaradékot, és tekerte, tekerte körül fájós lábát, nagy ügyelve.

Ezzel kínlódott Gazsi egész délelőtt. Minden spárgavéget összeszedett lakásában, hogy a pokrócot megfelelően lábafejére hurkolja. Hol vágott a madzag, hol túl laza volt. Szörnyű üggyel-bajjal járt ez a ténykedés.

Na de végre valahogy mégis sikerült.

Éppen nagyban hallott már a vadászathoz gyülekező kíváncsi falusiak zenebonája a domb fokáról a nyári konyhába Gazsihoz, mikor befejezte lábán bóbáját.

Hát Gazsi fogta magát és feltápászkodott, hogy kimenjen ó is milátni, a falubeliek közé.

Nagyszerű! Ha fájós lába felőli markába botot vett Gazsi, sántikálva, vánszorogva, de elboldogult rossz lábán.

 

*

 

Már ott is állt Gazsi a falubeli nép között.

A falubelieknek, akár valami népünnepély idején, széles jókedve kerekedett. A vadászat szinte már nem is érdekelt senkit. Alig mutogattak néhányan le a Nyulas dűlőre a domb fokáról rája.

Ellenben elkezdtek hógolyóval csatázni. Legények, lányok hangos viháncban estek egymásnak. De vén parasztok, öreg nénők is ott csapkodták egymás nyakába a havat a ragadós hancúrozásban. Másutt hóembert emeltek, azt bombázták. A domb meredekebbjén pedig szánkók siklottak le, nagy visongatás közepett.

E között a vidám hajcihő között ténfergett Gazsi. Komoran bizony, nagyon komoran.

Fájós lába nem jól viselkedett Gazsinak a bóbában. Észlelnie kellett, hogy túl hosszú utat bizony nem nagyon bírhat ki ilyen sántán. A kötés nem szuperált tökéletesen. Hamar lazult, és eltolódással fenyegetett minden lépésnél.

Utoljára is rohanó, hógolyózó csapat lány és legény útjába keveredett Gazsi. Meglökdösték, ledöntötték béna lábával Gazsit a hóba. Egy cefre keresztülesett pláne Gazsin, és irtózatosan belerúgott a fájós lábába. És még ő szidta meg Gazsit: mit lábatlankodik a játszó fiatalok útjában?!

Nem haragudott Gazsi ezért! Igazat adott ennek a leánynak is. Fiatalok, mulatnak!

Csak magára haragudott Gazsi, hogy: minek ődöng idekinn szükségtelen? Erejét fogyasztja! Kockára teszi még jobban esti útját!

 

*

 

Úgy a! Mert Gazsi még mindig nem mondott le arról, hogy a vadászat után nyulászni megy.

Míg visszabicegett a mezőőrék nyári konyhájába Gazsi, pontos programot állított össze magának, mit tesz.

Először is pihenhet egy nagyot a vadászat végéig még. Ugyancsak megdoktorozhatja újra lábát, és kijavíthatja a kötés hibáit. Botot készít mankóján kívül még egyet, a nyulaknak, mint ahogy tavaly hozta őket vállán. És még…

Úristen! Csak most az egyszer, csak ezen az egy délutánon ne hagyjál cserben!

Nagy-erős fohászkodásokat eregetett Gazsi az üres, zordon téli égnek, mialatt visszavonult odvába, és ottan fáradhatatlan fogott munkába a lábával és egyebekkel.

A baj csak az volt, hogy Gazsi az éjjeli álmatlanságtól, fájdalomtól, szorongástól mind nagyobb bágyadtságot kezdett magán észlelni.

Hiába lelkezte magát Gazsi a nyúlpaprikásról való édes ábrándjaival. Tagjaiba furcsa bizsergés állt bele. Szeme különös káprázásban meredezett el.

Odadőlni vackára és aludni! Ezt a vágyat ordította Gazsira minden porcikája.

Felrázta magát Gazsi ebből az ernyedtségből!… Hiszen már délutánra hajlik! Elaludhatja a nyulászatot. Nem lehet, nem szabad elszunnyadnia!

Igen ám! De a lankadás, mint az ár a fuldoklót, ellenállhatatlan sodorta magába Gazsit.

Gazsi egyszerre csak havas mező közepén állott, és a fehér mezőn mindenfelé vérfoltok tarkállottak, mint valami piros virágok… Minden vérfoltnak fekete magot kellett volna tartalmaznia, egy lelőtt és hóba dugott nyulat… De Gazsi hiába ment oda minden vérfolthoz, hiába rúgta szét a havat… semmit se talált, csak üres vérfoltot, üres havat… Úristen! Elhagytál!

Úgy tetszett Gazsinak, szürke, piszkos köd gomolyog a mezőn körös-körül, és abban vad, ravasz, gonosz alakok settengenek. Ezek ugranak elő, hogy a nyulat, a magot kilopják a vérfoltból… Ahol ugrott elő egy! Most egy másik… Mindig akkor, amikor Gazsi egy piros folt felé tartana, előugrik a kaján nyúltolvaj… Ha talán sietne, ha talán megelőzhetné Gazsi, akkor sikerülne neki kaparintani meg a nyulat a tolvaj elől. Mert teméntelen magvat rejtő vérfolt piroslik még a havon, egész az ég aljáig.

Nosza Gazsi! Iramodik, lélekvesztetten rohan… Hasztalan! A tolvajok gyorsabbak a ködből… Rohan Gazsi összevissza, cselesen, mint a gyerekek a cicézésnél, hogy mégiscsak megelőzheti a tolvajt egy vérfoltnál… Ó! Kegyetlen csalódás!… Üresek, mind üresek a vérfoltok, mire Gazsi odaér hozzájuk…

Már abba is hagyná ezt a sikertelen, veszett hajszát… De nem bírja!… Cikáznia kell lihegve, kiszakadásig, dobogó szívvel Gazsinak, bukdácsolva a hóban… őrjöngően a kíntól… az üres vérfoltok után, holott a lába ólom…

 

*

 

De már azt csak minden kocavadász, sőt akárki más is tudja, hogy milyen esztelen hagyományban rögződtek meg az öreg nyulak.

Az öreg nyulak a nyúltaktika tetes-tetejének tartják azt a szokást, hogy a világért sem szabad rögtön fölugrani minden gyanús közeledésre, zajra. Nem! Ellenkezőleg, mikor az ember, illetve a nyúl valami fenyegetőt észlel, legjobban akkor lapuljon oda éppeni búvóhelyéhez. Mert a fekvő, környezet színével összemosódott nyulat nehezen venni észre, ámde a mozgó, futó nyulat biztosan észreveszik. – És a puska messze hord az emberek kezében, sőt még a kő, a bot is veszedelmes olyiknál.

Eddig rendben lenne az öreg nyulak tanítása, ahogy az apáról fiúra száll, és a nyúlifjúság, mint az imádságot, úgy fújja. De már ennek a nyúl életbölcsességnek a szándéka nem egészen helytálló és érthető.

Mert az öreg nyulak azt állítják, ezen életszabály függelékében, hogy:

Ha azonban, a fekvő nyúl úgy érzi, hogy a veszedelem tovament mellette, akkor ugorjon föl, és vesd el magad! Meneküljön el mindenesetre az olyan helynek a tájáról is, ahol megzaklathatják, ahol ember jár!

Ez is szép elméletben! De a gyakorlatban az öreg nyulak azt kinek-kinek a temperamentumára bízzák, hogy megállapítsa a lapuló nyúl, mikor érkezett el az a pillanat, hogy felugorjék, és tovaillanjon az emberlátogatta terepről. És éppen az szokott lenni legnagyobb hibája minden nyúlnak, hogy hamarabb sejti a veszedelem elmúltát, mint bekövetkezett, és akkor az okos lapulás is hiábavaló volt.

Szóval, a nyúl-életbölcsesség sem különb más életbölcsességnél. A helyes alkalmazása dönti el, hogy érjen-e valamit vagy sem? Sőt, az alább következőkben eklatánsul az dokumentálódik, hogy okosabb lehet az életszabály elhanyagolása, mint az okos betartása.

 

*

 

Az idei nyúlszaporulatban a Nyulas dűlőn ugyanis egy nyúlmamának nagyon későn támadtak családi örömei.

Különösen az egyik, ötödik fia, nem valami sikerült gyerek lett. Annyi baj volt vele, hogy netovább! Gyönge volt, buta volt, álomszuszék volt. Testvérei réges-régen rendes, életrevaló nyulakká fejlődtek, ez az egy ötödik még folyton az édesanyja gyámolítására szorult.

Egyáltalán, ez az ötödik le nem ragadt soha édesanyjáról a vízfejével, még anyányi kamaszkorában sem. És hát mit tegyen egy jó nyúl édesanya? Tűrte koloncának ezt a hülye ötödiket, és gyámolította, babusgatta, ahogy tudta. Noha tudta, hogy csak paprikás lesz belőle még ez idén.

Túl szaporítani se kelljen a szót ezzel a mafla paprikásjelölttel. Ez ott lógott még azidőtt is édesanyja nyakán, amikor leesett az első, vastagabb hólepel a mezőre, és kijöttek az urak körvadászni.

A pontos szituáció akkor a következő lett.

A paprikásjelölt ugyanazon kökénybokor alján húzódott meg édesanyjával, a Nyulas dűlőnek a faluhoz legközelebb eső fertályán. Ott, ahol az urak a gyilkos fegyverekkel az első nagy kört formálták meg és szűkítették egyre.

Borzalmas volt az öldöklés. Bizony alig menekült meg a puskások köréből a legbölcsebb nyúl is.

Már éppen odaért a vadászok szűkített köre ahhoz a kökénybokorhoz, amelyikben Paprikás kuksolt édesanyjával.

Na, ez a lüke Paprikás nyugodtan szundított a bokor alatt. Hagyta édesanyjára azt a rettegést egészen, mit a vadászok közelgetése, a fegyverek durrogása okozott minden jóravaló nyúlban.

Nem kellett édesanyjának figyelmeztetnie ezt a bárgyú Paprikást, hogy betartsa a nyúl életszabvány első passzusát, és lapítson a veszedelem előtt. Paprikás, a báva, ügyet sem vetett a közeledő vadászokra. Aludt!

Így szerencsésen megtörtént az, hogy a vadászok köre már elhaladt a mellett a kökénybokor mellett, ahol Paprikás és édesanyja lapultak. És nem vették észre a vadászok őket.

Most következett volna a nyúltaktika záradéka, hogy: de aztán ugorj, tapsifüles, onnat, ahol emberek mozognak!

Hát a vadászok még nem messze jártak, a nyámnyila Paprikásnak édesanyja elérkezettnek látta ezt a pillanatot. Persze, mint jó anya, makutyi fiáról sem feledkezett meg. Nagyot rúgott édesanyja Paprikáson:

– Ugorj, és fuss velem! Te!

Azzal a Paprikás édesanyja már fel is szökött a kökénybokor alól, és hatalmas iramban vágott a fehér mezőnek neki.

 

*

 

És itt történt meg az a nevezetes eset, amikor Paprikás jobban járt a nyúlbölcsesség teljes mellőzésével.

Paprikás álmosabb volt, lustább, semhogy rögtön engedelmeskedett volna édesanyja parancsának. Ásított előbb és nyújtózott, és aztán kezdett volna nyavalyásan, siránkozva, édesanyja után loholni.

Hanem közben bizony az történt, hogy a Paprikás szabály szerint iramodó édesanyját egyszerre három vadász észrevette és célba vette, a körön kívül. És egyik fegyver gyilkos sörétje bizony leterítette Paprikás édesanyját.

Most már aztán ez a mámó Paprikás valóban nem tudta: mit tegyen? Mindenesetre ott maradt a kökénybokor alatt egyelőre, és pityeregni kezdett elvesztett mamájáért.

Ez mentette meg végleg Paprikás életét. Ez a mulyaság, ez az élhetetlenség, ez a bűnös semmibevevése a nyúl életbölcsességnek.

A vadászok köre tovahaladt végleg onnat. A második kört alakította meg már, a Nyulas dűlő távolabbi felén.

 

*

 

A vadászok tovavonuló csoportja után két ember maradt ott csupán a nyúlhullákkal tele, vérfröcskös mezőn.

Az egyik volt a mezőőr. A másik a városból kijött társzekér kocsisa. Nem a tavalyi kocsis. Egy másik kocsis volt. Természetesen a zsákmányt szedték össze a mezőn, és lökték garmadába, körülbelül a körnek a közepén.

Egyelőre távol jártak még Paprikástól. De hát biztos volt, hogy közelébe is eljönnek. Hiszen édesanyja teteme, nagy vértócsában, ott feküdt, nem messze Paprikástól.

Paprikás mindenesetre meg sem mozdult a kökénybokor alatt továbbra sem. A tökéletes biztonság érzését keltette benne ottfeküvése. Hát nem moccant!

A kocsis volt az, a mezőn cserkészve, aki hivatva volt Paprikást megközelíteni. A mezőőr másutt szedegette föl az áldozatokat, távolabb Paprikástól.

Ámde a véletlen úgy akarta, hogy ennek az új kocsisnak pont abban a percben, amikor Paprikás közelébe ért, nagyon gyakorlatias eszméje támadt.

Hátha egy-két nyulat, mintegy véletlen, ittfelejtene ő a havas tarlón, és aztán majd érte jönne másnap? – gondolta magában a kocsis, amint Paprikás édesanyját lábánál fogva, három más társával markában tartotta. És aztán a kocsis tovább ókumlált. Hogy tudniillik, egy kis baj van. Mert az még csak meglehet, hogy az ördög sem jár holnapig ezen a havas tarlón, hogy meglelje, ha eldug egy-két nyulat a hóba. De miről jegyzi meg azt, hogy hova dugta? Olyan egyforma zsombékos, kökénybokros, kórós, szerbtövises ez az egész völgy. Majd ő maga sem leli meg az eldugott nyulakat másnap.

Gondolt egy okosat a kocsis! Bele kellene avatni ebbe a pakliba ezt a mezőőrt. Ez itten ismeri a tájat, mint a tenyerét, és főleg még ma utánajöhet az eldugott nyúlpecsenyének. Holnap aztán osztoznak!

A kocsis már ordította is a mezőőr felé:

– Hé-hé, hallja! Győjjék csak erre egy kicsit. Hé-hé!

Na, erre a mezőőr, szintén vagy három nyúltetemet cipelve, odajött a kocsishoz.

Ajjajajj! Hogy a kocsis mostan egy sohasem hallott eszmét vetett volna föl a mezőőr előtt.

A mezőőr kitűnően emlékezett a tavalyi vadászatra. A mezőőr tehát, kezdettől fogva élesen figyelte a kocsist, hogy: vajon nem lök-e oda egy-egy nyulat a bokor alá a zsákmányból, bűnös szándékkal? Mert ha észreveszi ezt, akkor persze hogy nem reccsint rá a kocsisra!… Van módja más is egy ilyen nyúltolvaj megbüntetésének!… Majd érte jön este az eldugott nyulakért. Könnyű megjegyeznie, merre vannak… És megint jól jár! A tolvajt így bünteti meg! És általa a bank szűkmarkúságát szintén!

Így spekulált a becsületes mezőőr magában. Arról nem is szólva, hogy tanakodásában odáig is eljutott, hogy: persze, a legrosszabb esetben, ha a kocsisnak nem jutna eszébe eldugni nyulat a mezőn, akkor a smucig bank ugyan megérdemli, hogy ő maga felejtsen künn egy-két döglött nyulat a mezőn, és este véletlen meglelje magának.

Hát a mezőőrnek ezt a szép eszmemenetét borította föl a kocsis mostan, amikor nyíltan paklira szólította föl a mezőőrt.

– Halli-e, koma? Nem kén csak úgy erre-arra elhagyogatni egy-két nyulat ebből a teméntelen sokból? Veszik is ezek az urak észre! Maga összeszedné este… Hem?… Mutyiba!… Holnap erre hajtanék!…

Na, a mezőőr most aztán dühös zavarba került. Mit csináljon?… Érdemes-e ezzel a tolvaj kocsissal pakliba állani, akinek ezer módja elsózni a városban a vadat?… Vagy adja a fölháborodott, becsületes hivatalnokot a kocsis előtt?… De akkor már kezdje is!…

Szerencséje volt direkte a mezőőrnek, hogy ebben a válságos percben váratlan incidens segített a zavarán.

 

*

 

A mezőőrrel volt természetesen a kutyája.

Szép, sárga fajvizsla volt ez az eb. A vadászat láza valósággal megőrjítette szegény állatot. A vér, a puskalövések… Üff!

Mert hát nyilvánvaló, hogy a mezőőr pórázon kellett vigye a kutyát a körvadászat alatt… Nem volt szabad a vizslának összevissza futkosnia, és idő előtt fölugrasztani a vadat az urak előtt. A körvadászat más technikával megy, mint a hajtó… Na és meg is sörétezhették volna a drága kutyát ezek a kocavadászok a bankból…

Szóval, a mezőőrnek itt künn most a kutya csak arra való volt, hogy ha véletlen csakugyan elmenne a mezőn lelőtt nyúl mellett ő maga, akkor a vizsla fölhívja az elejtett vadra a figyelmet. Erre pedig még jobb volt pórázon a vizsla, mint szabadon. Direkte odarángatta a mezőőrt minden véres nyúlhoz.

Csoda okos, jól fegyelmezett állat volt ez a sárga vizsla. A mezőőrnek legalább tíz szavát pontosan értette.

Példának okáért jelenleg a körvadászat alatt, a mezőőr rettentő szigorú parancsára, teljesen mellőznie kellett az ugatást a vizslának. Pánikot ne teremtsen a nyulak között a távolban, és tovariassza őket a szomszéd vadászterületre.

A vizslának mindössze a halk nyüszítésig volt szabad elmennie a mezőőr pórázán.

Ezt a hangot hallatta a kutya állandóan, és olyan kínszenvedésesen, hogy a mezőőrnek magának összefacsarodott néha rajta a szíve. Vissza-visszanézett elgyötört tekintetével az eb gazdájára, és majdhogy meg nem szólalt: hát szánj meg már, eressz egy kissé szabadon, mikor jól tudod, hogy a gyönyör paroxizmusa számomra a gyilkos rohanás a vad nyomában, és a poklok kárhozata ez az örv, a nyakamon a szíjjal, amit máskor béketűrően viselek!

 

*

 

Nahát, most pedig itt volt az a szituáció, hogy a mezőőr a kocsissal állott meg tereferére, éppen Paprikás lelőtt édesanyja teteménél.

Paprikás jól hallotta a dupla emberhangot kis távolra. De attól éppenséggel nem tartotta szükségesnek, hogy moccanjon búvóhelyén. Hanem Paprikásra nézve ott volt egy harmadik fenyegető személyiség is. A vizsla! Ennek a harmadik ellenségnek a jelenléte pedig egészen más nyúlszabályzatot érintett.

A kutya elől általában, úgyszintén farkas elől, ellenkezőleg sosem kell lapulni a nyúlnak. Mert a kutya így is a szagáról, nyomáról rászalad a nyúl búvóhelyére. A kutya, farkas elől menekülni, minél nagyobb térköz a legbiztosabb. Kutya hangjára, szagára rögtön iramodni!… Ez a nyúlregula!

Mi történt tehát?

Az alatt a pár pillanat alatt, amíg a kocsis megtette erkölcstelen javaslatát a mezőőrnek, a vizslának sok vérszagtól eltompult szaglása végre mégis megszimatolta Paprikást, a közeli, eleven vad szagát. Az pedig egészen-egészen vizslahang, amivel azt jelzi, hogy eleven vad van a közelben. Az nem nyüszítés, hanem halk vakkantás. Azt minden vadászember érti.

És erre a hangra az következik a vizslánál, hogy ő lapul le a földhöz. És aztán lassan kúszik a földön, a vad felé. A vadász lassan megy a vizsla nyomában. Jó vizsla még vissza-vissza is sandít a gazdájára, és vár rá. Csak mikor már pont lövéstávolra van a vizsla a vadtól, akkor ugrik föl hangos ugatással, hogy felriassza lövésre a vadat.

 

*

 

Hát éppen mikor a mezőőr zavarba jött a kocsis előtt, vizslája nagyot rántott a pórázán, és eleven vadra vakkantott. A nyüszítést abbahagyta.

– Mi a, mi a? Mi lél? – fordult hátra kutyájára a mezőőr, a kocsisnak való felelet helyett: – Mit szimatoltál?

A vizsla pedig pontosan betartotta a vadászkutya leckét.

Először lesunyított a hóra, annak a kökénybokornak az irányában, ahol Paprikás kuksolt. És jelezte ezzel a vizsla, hogy közeli vad nyomában van. De miután a vad már lőtávolon is volt, tehát az okos vizsla csak azt várta meg, hogy ráfigyelt-e már gazdája? A következő pillanatban a vizsla hangos ugatással ugrott föl fektéből.

 

*

 

Tyűha! Mi történt erre?

Az, hogy a mezőőr háttal állván annak a kökénybokornak, amely alatt Paprikás lapult, és a nyaka hátratekerve lévén, rögvest elvesztette egyensúlyát, a kutya pórázának hatalmas rántására. És hepp! A mezőőr puskástól, táskástól, összeszedett nyulastól együtt a hóra hemperedett hanyatt.

Tehát a mezőőr nem láthatta meg, hogy a kökénybokor alul elszökött Paprikás, és vad iramban menekül tova.

A mezőőr csak azt látta, hogy a kocsis, vele szemben, csapja földre nyulait, és röhögve ordítja:

– Hű, azt a micsodáját! Ahol is egy, ni!

És a vizsla veszettül táncol a pórázon, és teli torokkal ugat, hogy a határ zeng tőle.

Persze, eközben már Paprikás jó messze járt. Jól hordó puska, jó vadász kezében, talán még elérte volna így is Paprikást. Csakhogy a mezőőrt, a helyzetre ocsúdva a havon, olyan gyalázatos inzultus érte közben a kocsis részéről, hogy még puskája használatáról is megfeledkezett.

A kocsis, nagy vadászlázában, nekirontott a hóról tápászkodó mezőőrnek:

– Ej, a szentségét! Hát micsa puskás maga, hogy itt fut el a nyúl az orra elől. Legalább ezt a dögöt engedje utána!

És ezzel a kocsis megragadta a vizsla pórázát, lekapcsolta a patentkapcsot a mezőőr nadrágszíjáról önkényesen.

Hát a vizsla az öröm eksztázisában szökkent rögtön a Paprikás nyomába, pórázostól, és vad ugatás helyett fölvette a vadat hajtó eb szabályos ciholását.

Ez már olyan vadászkutyai jog és kötelesség volt a vizslától, hogy további parancsra várni gazdájától, vagy törődni egyáltalán mással is, mint a vad üldözésével, ha egyszer rábocsátották, az már poltrohonság lett volna.

A mezőőr vizslája pedig nem holmi kuvasz volt, hanem pedigrés, kitenyésztett, nemes állat.

De a mezőőr nem is bánta egyelőre kutyáját, attól a vak dühtől, ami megszállotta ennek a rücskös, városi kocsisnak szemtelen leckéztetésére és eljárására:

– De azt a piszok lócsiszár teremtését magának! Engem mer maga kioktatni vad előtt, tízéves szolgálatom után? És kiereszti a kutyámat? Azt a cipófejű nemjóját is! A gebéihez ért maga, nem a vadászathoz! Majd felel most maga ezért a kutyáért az uraknak is, hogy körvadászathoz kutyát enged oda. De nekem is felel, ha megsörétezteti a kutyámat ezekkel a városi kocavadászokkal itten. Maga Isten vad barma!

Persze a kocsis erre vissza!

De hát talán mellékes, hogyan osztozott tovább ez a két derék ember, és miben maradtak végül.

 

*

 

A nyulak leghitványabbja is berendezkedett annyira a menekülésre, hogy legfeljebb az agár fogja el élve. Paprikásnak az üldöző vizslával szemben nyert ügye volt akkora előnnyel, ha más nem éri. Arról nem is szólva, hogy a havon a kutyaláb rossz mankó, míg a nyúlnak valóságos sítalp a lába. Mindennek tetejében pedig a vizsla nyakában ott tekergett, csapkodott, akadt a bokrokba az a vacak póráza.

Paprikás és a hajtó vizsla között tehát a távolság nemhogy csökkent volna, de nőttön nőtt.

Ha netán Paprikás helyes irányt vett volna iramodtában, kifelé jobbra, a völgyön föl, a puszta felé, a vizsla a legnagyobb kudarccal marad le tőle.

Ámde Paprikás volt az idei szaporulat legbutább nyula. Paprikás először egyenesen nekiszaladt volna a tovavonult vadászok másodjára alakuló körének.

Azután pedig, mikor a vadászokat észrevette Paprikás, akkor balra fordult, a mezőnek.

Balról, a völgy mélyén, az országút húzódott fölfelé a falunak. A terep szabad volt. Csak a távírópóznákon ült néhány elkeseredett varjú. Figyelték a körvadászokat ezek a varjúk, és nyalták előre a csőrüket ama vérmocsokra és bőrcafatokra, amik a vadászat után maradnak a havon.

A vérmesebb képzeletű varjak persze esetleg a mezőn felejtett nyúlhullákban is reménykedtek.

Paprikás bátran loholt az országút felé.

A varjú rossz ómen, nyúlbabona szerint. Viszont kényszerű szövetségese a nyúlnak minden madár. Veszély közeledtét leghamarabb jelzi a légi posta.

Topp!… Paprikás, mikor már közel járt, hogy átszelje az országutat, megtorpant.

A varjúcsapat figyelmeztette veszélyre, az országút felől. A varjúcsapat legszélső tagja fölröppent, és vele a többi lomhán, kedvetlen szállt tova.

 

*

 

No igen, az országút kanyarulatot vett itten, és az országutat elég sűrű jegenyefasor szegte. De csak egy darabig. Ott, ahol az országút a grófi uradalom területén haladt végig. Hosszában nézve pedig a jegenyefasor eltakarta az országutat.

Az országúton az urasági hintó jött a falu felé. Már a jegenyesor innenső végén volt a hintó. Erre röppentek föl a varjak.

A hintó ki is bukkant már a nyílt, csak távírópóznákkal tűzdelt országútra.

Nagyon lassan haladt ez a hintó. Majdnem mint a gyászkocsik. A kocsisnak a vastag szőrkesztyűben merevgörcsöt kapott már a jegenyefasorban a keze, ahogy a hintó két telivér táltosát gyeplőn tartotta.

Szinte úgy látszott, ez a két ló, mint a török mese paripája, a levegőben táncol. Zabláját majd szétrágta ez a két lóprimadonna, és öklömnyi vérrel vegyes fehér tajték volt már szájuk sarkában.

Alighanem a körvadászatról a szél ennek a két nemes paripának is az orrába fújta a puskapor, vér, vadbunda szagot, és attól váltak makrancosabbá a rendesnél is. Meg-megesett, hogy a könnyű hintó félretorpanó, nekivetemedő táltosaival úgy járt keresztbe-kasba az országút hosszán, mint a rossz borona.

Hogy miért járta ez a hintó így ezt a kálváriás kocogást?

Ennek oka az volt, hogy a hintóban a grófkisasszony ült. A grófkisasszony idegbeteg volt. Egészen komplikált neurotikus bántalmai voltak a kontesznek. Pozitív helyi neuralgiák is kínozták, bénulások, rángások, finom teste legkülönbözőbb részeiben. Szekréciós zavarok léptek föl nála. És persze kibogozhatatlan lelki komplexumokkal gyötrődött szegény.

Ez is egyik érthetetlen szeszélye volt, hogy most, télvíz idején vágyott ki a falu, sőt a magányos tanyai kastély csöndjébe a grófkisasszony. És aztán ilyen sétakocsizásokat tett. Társalkodónő nélkül, a hintó sarkába húzódva kívánta ő megtenni kizárólag ezeket a sétautakat. Hiába állt rendelkezésére nagy, csukott, kényelmes autó és egy veszekedett gyors kis sportkocsi. Vagy hát a romantikus csörgős szánkó is ott volt neki. De ha egyszer a grófkisasszony ezeket a járműveket utálta vagy unta, és a kedélyes régi hintón akart kocsikázni? Mi bűn ez utóvégre, ha valaki megteheti?

Hát szóval, kibukkant a grófkisasszony hintója a fasorból a nyílt országútra.

 

*

 

Paprikás a mezőn, az országút előtt, megtorpant a varjúk jelezte bizonytalan veszély előtt.

Most azonban már látta Paprikás, hogy az ostoba varjak a hintótól riadtak meg. Hintót, szekeret pedig nem egyet látott már Paprikás messziről, közelről az országúton. Sosem fenyegetett nyulat veszély abból.

Paprikás tehát kimérte a távot a közelgő hintó és az országút átkeresztezése közt, iramához mérve, és hajrá, már iszkolt is Paprikás neki az országútnak.

Ó, a hintó messzi tartott még idefelé, mikor már Paprikás rég túl volt az országúton.

Mindössze a hintó kocsisa mondta hátra a grófkisasszonynak, a régifajta cseléd bizalmasságával:

– Hű, e nem jó, méltósága! Nyúl utunkba keresztbe! Erre így tesznek: ide köpök, oda köpök, Krisztina-babona, büdös a fokhagyma! Akkor mindentől szűnik a rontás!

A grófkisasszony szoktatta hozzá ezt a bugaparaszt kocsist, hogy komázhassék vele. Nagyon tudott mulatni a grófkisasszony ilyen naiv állatok mókáin, mint ez a kocsis.

Most is elmosolyodott a grófkisasszony, és színleg belebocsátkozott a babonás hiszékenységbe. Így felelt a kocsisnak: – Igen, csakugyan, hallottam én is erről a babonáról. De csak hajtson tovább azért, Miska!

Hát a kocsis a maga részéről szívesen elköpött volna balra, jobbra, hogy feloldja a rontást. De rühellette a grófkisasszony előtt a köpködést… Azt nem is veri ki a fejéből soha senki holtáig most már, hogy nem azért történt az, ami erre történt.

 

*

 

Mert hiszen Paprikás nyomában ott rohant a vizsla, ciholva, havat túrva. És pont arra a pontra, ahol a kutyának az országutat keresztezni kellett, a hintó is egy időben ért oda.

Nohát, egy hivatalos vadászkutya, hajtás közben, pláne, a fenét is törődik egy urasági hintóval. A vizsla iramodtában vett egy kis kanyart, hogy éppen neki ne menjen a hintó lovainak. De bizony okvetlen előttük akart átjutni az országúton. És sikerült is neki! Azaz hogy!…

Hajszálnyira a két nemes, toporzékoló paripa előtt rontott el a vizsla.

A két paripa nagyot horkant, nagyot vetett csojtáros fején. De ezzel kész is lett volna az incidens.

Hanem az a ronda póráz, a vizsla nyakában, ahogy ide-oda csapkodott, hát mikor már a vizsla túl lett volna a balszélső lovon is, a póráz, csapp! Rácsapott és rátekeredett a ló mellső bal lábára. Csak egy szempillantás felére. Már ki is tekeredett.

De ez elég volt a szörnyű balesetre!

A vizsla a rántástól rögtön a lovak alá, a hintó alá került. A két ló rögtön égnek ágaskodott. A balsó balra ugrott meg, a másik előre rontott.

A kocsis hiába volt már elkészülve a bakon erre a kutyakomédiára! Keze zsibbadt volt már a gyeplő állandó szorításától. És a ló mindig csak látszólag enged kocsisa akaratának, ha enged. Mert ha a ló megvadul, az emberi erő pelyva csak neki!

A hintó megvadult lovai, szóval, akkorát rántottak a gyeplőn, hogy a kocsis azon nyomban fejjel előre zuhant a bakról. Szerencse, hogy nem a lovak közé. Balról, oldalt zuhant a kocsis a fagyos országútra fejjel. A keze merevgörcsben tartotta még mindig a gyeplőt. Hát a gyeplőn a két nekibokrosodott paripa ott hurcolta még a kocsist az üvegszilánk felületű országúton, vérében fröcskölődve egy darabig… Ó, iszonyat!

Ó! Iszonyat! Ott maradt a kocsis vérében aztán. És ott maradt az országúton a sérüléseit nyaldosó, panaszosan vonító vizsla is.

A hintó ezalatt rémes vágtában rohant tovább az országúton, megháborodott táltosaival. És benne az idegbeteg grófkisasszony!

Á, rémület dermedtsége!

A grófkisasszony tágra nyílt szemgolyója lencséjére még lefényképeződtek az ágaskodó, előrerontó lovak és a zuhanó kocsis… De aztán már a fékevesztve tovaszáguldó hintóban egy szegény, ájult nő feküdt.

Ezalatt mi történt Paprikással?

Paprikás nyílegyenesen iramodott a völgy túlsó oldalának. Ámde a völgy túlsó oldalán volt az a kis meredek lejtő, ahol a falu gyerekei szánkóztak.

Egy kis dombhajlat mögül Paprikás majdnem nekiszaladt egy csomó kölyöknek, akik a szánkójukkal éppen most érkeztek alá.

– Hüjj! Egy nyúl! – visította el magát egyik pöttön falusi polgár. És rá a többi kis kucsmás, csizmácskás, ködmönkés fattyú is a rivalgásra.

Odacsapták a szánkót, és Paprikás nyomába futottak.

No jó! Ez aztán nem volt igazándi veszedelem csakugyan Paprikás számára. Tíz ugrással már a gyermekhad minden vadászati reménységén túl volt Paprikás.

De itt kezdődött meg Paprikással az a hajsza, amelyik akkora visszhangot keltett, hogy nemcsak az egész falu, egész környék, egész megye, de az egész ország, tán még a külföld is fölfigyelt harsogására egy-két napra.

Itt következik, hogyan!

 

*

 

A gyerekhad láttára, amely útját zárta, Paprikás pánikban volt. A nyúlszív tartja a rekordot a pánikban. Paprikás pánikja a nyúlszívek pánikjának rekordját is lehengerelte.

Paprikás hirtelenében lelapult a gyerekvisongás közepette a domboldal egy bokra alá. Mert nem tudta, most már micsoda irányt vegyen?

Lenn a völgyön, háta mögött, a gyilkos körvadászat fegyverei ropognak. Jobbról az országút, ahol a grófkisasszony hintójával megvadult lovak száguldanak. Balról a gyerekhad ordítása, parittyái közelednek.

Csak egy irány szabad még. Fölfelé a domboldalon. Onnan még nem jelentkezett veszély.

Paprikás pánikjában megfeledkezett róla, hogy a veszélytelen irányban viszont a falu fekszik.

Uccu neki! Paprikás egyenest nekiiramodott a falunak.

Mármost a terep csakugyan teljességgel kedvezett Paprikásnak, ha a faluba akart jutni. A szánkózó gyerekhad egyik domb fokán volt, a körvadászat bámulására gyűlt falusiak a másik domb fokán lebzseltek. Szép, szabad térség tárult Paprikás elé, ahonnan persze a falu házait egyelőre nem látta.

Vesd el magad! Itt rohant most tova Paprikás.

Persze abban a pillanatban, amikor már fölugrott a bokor alul Paprikás, a gyerekhad megint észrevette. Még éktelenebb sivalkodásba fogott a gyerekhad:

– Hüjj-hü-hü! A faluba megy a nyúl! Hüjj-hü-hü! Oda nézzenek!

Akkor már a gyerekriadalomra a másik dombfokon ácsorgó, szállingózó felnőtt falubeliek is figyelmessé lettek Paprikásra. Ott is nagy hacacáré tört ki.

Éppen megunták a jó falusiak a hancozást. Kapóra jött ez az új nyúl-eset nekik. Rohant a nép lefelé a dombon, Paprikás oldaltámadására.

De hát a helyzet még mindig az volt, hogy Paprikás előtt most már valóban csak egy út nyílt: a falu felé.

Paprikás, ha már visszafordult is, mindenütt a domboldalról lefelé rontó néppel találkozott. Így tehát Paprikás ide-oda, cikcakk, de csak a falunak iramodott tovább.

A házak már felbukkantak Paprikás előtt. De a házak mégiscsak halott tárgyak voltak, akármilyen fenyegetően is meredeztek előtte. Míg a Paprikás hátában eleven, vad, üvöltöző, sikongó ellenség fenekedett rá.

Öreg nenők rémesen sápítoztak, hogy: most már csak kárhozat lehet a falu sorsa, ha a nyúl, a mező vadja, erőszakkal a tanyájának akarja a falut! Mert hát csak nézzék: bottal, göringgyel se bírja az egész falu tovakergetni magától ezt a nyulat.

Igen bizony! A veszekedett haddelhadd a falu első házáig Paprikással már oda fajult, hogy a jámbor falusiak tömege itt-ott meg is előzte Paprikást. Már nekihajított fütykösök majd elérték. Már-már úgy menekült ki Paprikás egy-egy csapat hadonászó, ordibáló falusi közül, hogy olyik a subát is rálökhette volna, hogy lefülelje.

Még jó, hogy a falu kutyái nem vetemedtek Paprikás nyomába. De előző nap a kisbíró szigorúan beköttetett a faluban minden ebet, hogy el ne bitangolhassanak a bankos urak körvadászatát zavarni. A Nyulas dűlő vadászbérlete nagy tétel volt a községi költségvetésben.

Szóval, Paprikás már csaknem a falu szélső házáig érkezett el. Ott jutott eszébe neki, hogy: hiszen a község mégsem az a hely, ahol csupa biztonság várja. Mégiscsak valamerre oldalt kell kitörnie, a szabad mezők felé, a falu előtt.

Hát Paprikás megint csak bal oldalra szavazott magában. És már gyaszolt is arra.

Nagyszerű! Balról valóban, egypár szánkós gyerek kikerülésével, nem tűnt fel több veszedelem Paprikás útjában.

Ellenben egy magányos, néma, kertes épület bukkant elő. Ez külön állt a falu többi házától. Ez volt a mezőőri lak.

Túl ezen megint álltak házak, ahogy a falu arrafelé kissé lejjebb húzódott a szántóföldekre. Egy-két ember is mutatkozott, kutyaugatás és más falusi neszek jöttek.

Paprikás egyet gondolt! Végre olyat, ami hasonlított az okoshoz. A szorongattatás nagy pedagógus.

Minek kockáztasson egyelőre újabb vad iramot? Itt egyelőre közvetlen veszély nincsen. Itt kellene megbújni valahol, és megvárni azt, hogy pontosan tudja: merre ugorhat meg végleg a falu közeléből?

Azzal Paprikás máris iszkirizett a mezőőri lak felé. Boglyára, kazalra gondolt, ahol egyelőre megbúvik, a ház körül. Természetesen hátulról kerül a kertnél a házhoz.

Ámde a mezőőri lak oly elhagyatottnak látszott. Valóban az is volt. A mezőőrné ott traccsolt más menyecskékkel a domb fokán. A mezőőr csemetéi pedig szánkójukkal vigadtak a többi gyerekkel. A ház be volt zárva.

Hát Paprikás minden tanakodás nélkül besurrant a mezőőri lak üres udvarára, a tágra-végre nyitott kapun.

Ideugrott, odaugrott Paprikás a mezőőri lak udvarán. Szimatolt, fülét hegyezte meg lapította le.

Semmi nesz! Meg is mosdott két elülső mancsával Paprikás az udvar egyetlen eperfája mellett, nyúlszokás szerint.

Végre mégis komolyabb átmeneti búvóhely után kémlelt.

Látott egy nagyon biztató, óriási nyitott barlangot Paprikás, az udvar végében. Gyerünk oda!

Beosont!

De abban a pillanatban, amint hebehurgyán egész a barlang közepéig ugrott be Paprikás, és tájékozódni most kezdett volna, iszonyatos, közeli emberbűz csapta meg orrát. Valami széldudálásszerű zihálást is hallott Paprikás az odúban.

Uccu! Ugrott kifelé onnan. Menekülni akart rögtön erről a tájékról a kapun át.

Csakhogy a mezőőri lak tárva álló kapuja előtt Paprikás két megtorpanó, horkoló, vad paripát látott.

Na most!… Dehogy lehetett itten számot vetni azzal, amit tesz az ember, illetve nyúl…

Paprikás hanyatt-homlok futott vissza az udvarra. Annak is a fenekébe. És jó vagy rossz sorsra, beszökött az emberbűzös, homályos barlangba.

A zihálást hallotta ugyan egyre Paprikás a barlang szögletéből.

De más nem moccant semmi.

Paprikás tehát, kalapáló szívvel, lelapult a barlang fala alá, egy csomó pernye mögé.

Kárhozatos szagok jöttek itt újra meg újra az orrába. Szénszag, hamuszag, dohányszag, főttételszag, ruhaszag, petrólszag, amik mind ember aktív közelségét jelzik. De hát az udvar felől még bőszebb hangok hallatszottak. És ott fényes nappal volt, míg itt félhomály…

 

*

 

A grófkisasszony hintója, szilaj paripáival, körülbelül az alatt az idő alatt ért föl az országúton a domb foka alá, amíg a népség Paprikást üldözte.

Dehogyis vette észre távolból valaki a falubeliek közül, hogy a hintót elragadták a lovai. Ha meg is pillantották az országúton száguldó kocsit, ügyet sem vetett rá senki a nagy nyúlüldözésben. Százszor, ezerszer látták már vágtatni ezt az urasági könnyű hintót a falusiak itten.

Csak mikor már a hintó az országútnak arra a pontjára ért, ahol a mezőőri lak felé vivő keskenyebb szekérút tért el az országúttól balra, ott látta meg pár atyafi, az országút közepén jövet, hogy a hintó lovai között tekereg a gyeplő, kocsis nincs a bakon, úgy rohantak előre a lovak megbokrosodottan.

Nosza, az atyafiak kézzel-lábbal, fütyköseikkel hadonászva álltak a gazdátlan, rohanó lovak elé, hogy megállítsák őket.

Csakhogy a két paripa mikor észrevette maga előtt ezt a társaságot, gondolt egyet, és hirtelen balra kanyarodott a keskeny szekérúton, az elfogatás elől.

A hintó szinte csak balsó kerekein fordult élesen, minden pillanatban kitéve a fölborulásnak a vad iramban. És a derék gazdaemberek a hintóban jól láthatták, hogy a grófkisasszony békén hever a kocsi hátsó párnáján.

Tyűha! Hát csak nem aludhat a grófkisasszony kocsis nélkül száguldó hintóban? Mi történt itten?

A derék falusiak nagy riadalomban futottak a hintó nyomába. Közülök az elevenebb képzeletűek már látták is azokat a ropogós bankókat, melyek markukat ütik, ha netán életmentői lesznek a környék kiskirálynőjének.

Csak elejbe, magyarok! Aki kirelájzuma van!… Szorítsad!

A mezőőri lak és az országút között egy kis púpja volt a dombnak és utána kis enyhe lejtő, aztán megint kis emelkedés a mezőőri lak kapuja előtt.

Hát az előrerontó gazdacsapat akkor ért a domb púpjára, amikor a vágtató hintó már a mezőőri lak kapuja előtt torpant meg.

Igen, megtorpant, de csak egy pillanatra. Aztán be is rohant a mezőőri lak udvarára, és ott eltűnt a hintó.

A gazdák képzelete hevesen dolgozta ki azt a szörnyű jelenetet, amint a lovak nekivitték a hintót a mezőőri lak udvarán a kútnak, eperfának, fészernek, tornácnak.

Pozdorjává tört rúd… vérzőn rugdalózó paripák, hámukba keveredetten… talán még a hintó roncsaitól is nyomorgatottan… És a szegény kontessza!… Isten mentsen!… Egy ilyen egymás hegyén-hátán összetorlott tömegben!…

Lelkükszakadtan iramodtak alá a bátor falusiak a lejtős szekérúton. Ámde mikor alig pár lépés távolra vannak a mezőőri lak kapujától, eláll a szemük-szájuk.

A mezőőri lak kapuján szépen kocogva gördül ki a hintó. A bakon a grófkisasszony ül. Szabályosan markolja a lovak gyeplőjét. Sőt, másik kacsójában az ostor suhog. No igen! Füstölgő cigaretta van a grófkisasszony jobb kezében, az ostorral együtt. Úgy szippant, hogy közben az ostorral a restebb paripa farára csíp. No igen! Akár a leghetykébb parádéskocsis se különben.

Csak mered rá a szeme a bátor életmentésre kész gazdáknak.

De persze ki merne érdeklődni a környék nagybirtokosnőjénél, csak úgy sundám-bundám szemkáprázatok miatt, hogy: mi is lett légyen imént a gazdátlan rohanó hintó?

Megsüvegelik tisztességtudóan a grófkisasszonyt a gazdák. A grófkisasszony kedvesen fogadja ezt egy biccentéssel.

És már robog is tova a hintó. De ugyan! Mert a grófkisasszony nem kíméli az ostort. Ahol ni! hogy vág teljes nekisuhintással a paripák közé.

De ez még mind semmi a mai csudajárásból!

A jámbor, életmentésre sietett gazdák amerre néznek a dombon elfele, mindenünnen embereket látnak előtűnni. Elöl egy csapat szánkós gyerek.

Na, ezek is biztosan a lovai-elragadta hintó nyomába rohannak tán ide?

Az ördöganyját!… Az életmentő gazdáknak gyerek, agg, mindenki egy nyúlról beszél. Oda van mindenki, hogy a nyúl beszaladt egyenest a faluba. És erre csapott le, a mezőőri laknak.

– Nem látták? Nem látták? Merre az a nyúl?

Hát tessék!… Ilyet ki pipál aztán!… Káprázat ez is?

De mit is törődik a sok falusi mással, mint szalad szerteszét a nyulat hajszolni?… Maga a mezőőrré is, pici babájával karján és többi kis szánkót rángató gyerekeivel, csupa érdeklődés a nyúl után:

Vajon nem bújt el ez a bestia valahol a mezőőri lak körül? Hiszen tovább nem látták futni semerre a nyílt, fehér térségen, amely a mezőőri lakot körülveszi.

Hát járják is körödes-körül a mezőőri lakot az emberek. Behatolnak udvarára is. Botokkal csapkodnak, hujjujoznak. Hadd ugorjék elő az a büdös nyúl!

Hiába, hiába, hiába! A nyúl eltűnt, mint a bábabukta az ég aljáról. Volt, nincs!

Végre is a népség kedvetlenül, nagy traccsban szerteszéled.

A mezőőrné is készül be a házba. Ott tart már jócskán az idő, hogy vacsorát kell készíteni. Ura jön haza estére, fáradtan a körvadászatról.

…Ja, igen! Mi a patvart kereshetett az urasági hintó a mezőőri lak udvarán? Nyoma a havon mutatja, hogy a hintó bejött, és megfordult a tágas udvaron.

Persze nem talált a grófkisasszony senkit itthon a mezőőréknél. Hát elhajtott.

No jó! Hiszen azelőtt többször jártak az uradalomból a mezőőrnél, míg a grófé volt a vadászterület a Nyulas dűlőn. Valószínű, hogy ebben az ügyben járt a hintó. Majd elmegy érdeklődni a mezőőr le, a kastélyba.

A mezőőrné megnyugodott ebben.

Máskülönben kinézett az udvar végébe is a mezőőrné, a nyári konyhába. Hátha Gazsi itthon ül? Ő talán fölvilágosíthatja a hintó felől.

És csakis! Gazsi otthon volt. De szegény nyomorult aludt a vackán. A rettentő lárma sem riasztotta föl. Elgyötörte az árva Gazsit fájós lába.

Tudta ezt a mezőőrné. Nem is háborgatta Gazsit. Csak éppen betette rája a nyári konyha ajtóját, nagy üggyel-bajjal az alászoruló hótól.

És ezzel a nyúlügy és hintóügy egyelőre bezárult a mezőőrre nézve.

 

*

 

De hogyan mehetett végbe az a csoda a grófkisasszonnyal?

A grófkisasszony a hintóban körülbelül addig hevert az ülés sarkában aléltan, amíg a hintó lekanyarodott az országútról.

Akkor egyszerre sok ok játszott közre, hogy a grófkisasszony magához térhessen.

A hintó elejbe ordítozó gazdacsapat, a hintó vészesen éles kanyarodása, de főképpen az a kegyetlen különbség rázta föl a grófkisasszonyt ájultságából, ami az országút és a mellékút között volt.

Rémes kátyús, kerékvágásos, csáraferdült dűlőút volt ez a szekérút a mezőőri lakig. A hintó vágtában akkorákat zökkent rajta, hogy a szegény grófkisasszony úgy heppengetett föl a kocsipárnán, mint a teniszlabdát táncoltatják a labdaverőn.

A grófkisasszony akkor már tiszta öntudatánál járt, mikor a hintó a mezőőri lakhoz közeledett. És ez az öntudatra eszmélés tele volt már serkentő életösztönnel.

Nevetséges! Egy rongy fogat harminckilométeres óránkinti irama utóvégre nem az a sebesség, ami ijedelmet okozhat. Hiszen a grófkisasszony kisebbik sportautója sokszor repült vele száz kilométeren felüli iramban, jó országúton. A grófkisasszony, a hintóban zötyögve, már-már elhatározta magát, hogy kiugrik a kocsiból. Még csak azt is tudta, hogy előre lendülve kell kiugrani iramodó járműből, az iram irányában.

De aztán jobbat gondolt a grófkisasszony. Mert azt is tudta, hogy akármilyen megvadult állat is reagál valamit a gazdájának parancsoló hangjára. Hát a grófkisasszony egyelőre teljes tüdejéből visított rá a lovakra, föl-fölemelkedve a kocsiban, következőképp:

– Halló!… Rigó, Tündér! Ti bőszült hülyék!… Halló!… Magatokat töritek össze, ha nekimentek valaminek!… Halló! Tündér! Rigó!… Állsz meg, undok hülyéje?… Na tessék! Mi az?

A két ló ebben a pillanatban torpant meg a mezőőri lak kitárt kapujánál. Oka nem a kapu volt. Hanem egy pici, előreiszkoló és aztán visszairamodó állat. Paprikás!

A ló reagál ilyen meglepetésre. És ezúttal jó hatású volt a lovakra ez a frappírozottságuk.

A lovak észbekaptak a kapu előtt. Érdemes-e oktalan belső őrjöngés nyomására összezúzni koponyájukat?

Hát mikor a hintóval a lovak berontottak a mezőőri lak udvarára, szépen megcsendesítették az iramot úgy, hogy körben megfordultak a hintóval.

Neuraszténiás lényeknek az a legismertebb tulajdonsága, hogy hangulatuk teljesen uralmuk alá hajtja őket. Ha ernyedettek, túl ernyedettek, ha erélyesek, túlmennek a nyakasságba, ha gyávák, akkor egy szúnyogtól is reszketnek, ha bátrak, akkor…

Szóval, a grófkisasszonyra nem lehetett ráismerni. Öt perc alatt a nyafka, idegbeteg teremtésből kemény akaratú, villogó szemű amazon vált.

Leugrott a hintóból, előkapta a lovak összekuszált gyeplőjét, kezébe vette az ostort.

Azt mondta magában a grófkisasszony: most egy ember, a kocsis, őmiatta fekszik vérében, talán haldokolva a fagyos úton, tüstént megmentésére kell száguldania. Ez a legelső teendője.

Akkora volt a grófkisasszony erélye, hogy még csak a lovász tízparancsolat első szakaszára is gondolt, hogy ti. ha makrancos állattal indulsz valahová, előbb törd le a makrancát, máskülönben a makranca parancsol neked, nem te neki.

A grófkisasszony fölült a bakra, és nekifordította a lovakat az udvar sarkának, ahonnan nincs kiút, nincs megugrás. Ottan teljes erejéből csihé-puhé, a táltosok közé vágott az ostorral. De ugyanakkor a gyeplőt visszarántotta. A lovak ágaskodtak, de vissza kellett sunyítaniok a kerítés előtt. Kikaptak alaposan!

Hát persze hogy csúnya állatkínzás volt ez! De túlzabolt, jó vérű állatokkal a gyöngédség csakis csúfságra és katasztrófára vezethet.

A grófkisasszony vagy öt ízben megismételte a lovakkal ezt a műveletet. Még csak a szelíd, dallamos akcentusa is más lett, amint a lovakat leckéztette:

– Cse te, héj! Rigó, te ijedős gazember! Cse te, Tündér, te vadszamár! Túl jól megy a dolgod! Azért nem bírsz magaddal! Nesztek, ronda dögei! A kocsistokat lerántani? Nesztek!… És most aztán megbecsüljétek magatokat, mert jaj nektek!…

Azzal a grófkisasszony kifordult az udvarról a hintóval.

Kieresztett gyeplővel indult vissza a baleset színhelyére. A két ló határozottan érzett bűntudattal és boldog ínfeszítéssel fokozott bármily iramot.

Pláne dombon lefelé, percek alatt visszatért a hintó a baleset színhelyére.

A kocsist éppen egy arra haladó parasztszekér gazdája támogatta ülve a fagyon. Alélt volt a kocsis még mindig.

Egy órával azelőtt a grófkisasszony szívgörcsöt kapott volna, ha valaki az ujját tűvel szúrja meg előtte. Mostan? A grófkisasszony kiugrott a hintóból, és finom kacsóival törülgette meg kocsisa arcát a vértől, és a csúf, bőrcafatos horzsolásokat kölnivízzel itatta meg, zsebkendőjével.

Azután a parasztgazdával a kocsis két lábát fogatta meg a grófkisasszony. Ő maga a kocsis hóna alá nyúlt. Úgy tették föl az eszméletlen kocsist a hintóba.

És a hintóban a grófkisasszony, fél karjával a kocsist gyámolítva, a hátsó ülésről hajtotta a lovakat, fél kézzel, vissza a faluba, a körorvoshoz.

Senki sem tudta persze: mi történt?

De csak addig, amíg fel nem érkezett a hintó után annak a falusi gazdának a szekere, amelyik a grófkisasszonynak segédkezett a kocsis mentésénél.

A parasztgazda telve volt őszinte lelkesedéssel azon, hogyan könyörült meg a környék büszke kiskirálynője egy útfélen fekvő nyomorulton. Persze, a parasztgazda azt hitte, hogy a kocsis részegen bukdácsolva törte össze magát az út fagyán. És így is beszélte el a dolgot a körorvos előtt összesereglett népnek.

Beszélt ugyan még a parasztgazda valami sárga kutyáról is. Ezt szintén ott találta még a kocsis közelében, az árokparton keservesen nyüszítve és hátsó lábát húzva. Ez a sárga vizsla aztán tovább vánszorgott az országútról, neki a mezőnek, mintha vadat hajtana.

De ki a patvar volt kíváncsi egy sánta kutyára?

A falusiakat csak az emberéletet mentő grófkisasszony érdekelte. Meg legföljebb az, hogy hogyan került az útfélre vérbe fagyva a kocsis?

Sajnos, efelől a szekeresgazda sem tudott többet, mint hogy ő a kocsist eszméletlen lelte az útfélen, és a grófi hintó később a falu felől hajtában ért oda, és fordult vissza a faluba a kocsissal a grófkisasszony.

Hanem aztán mégis nyilvánosságra került hamarosan az egész baleset lefolyása.

Ugyanis a körorvos szintén a bankos urakkal volt lenn a körvadászaton. Gyors, lovas küldöncöt futtattak érte, a grófkisasszony rendelkezésére. És a körorvos meg is érkezett nemsokára.

De hát akkorra már alkonyodott is, a vadászatnak is vége volt. A bankos urak is följöttek, mint rendesen a faluba, a jegyzőhöz áldomást tartani a vadászatra.

A bankos urak közt pedig volt egy pennaforgató nagyság. A vidéki város irodalmi körének titkára volt ez. Ő maga is költő és műkedvelő újságíró stb. stb.

Ez az úriember tehát rögtön betolakodott a körorvos házába, hogy meginterjúvolja a grófkisasszonyt a baleset felől. Ilyenformán a falu előtt még aznap fölfedődött a baleset teljes rejtélye.

A grófkisasszonyt mindenesetre megéljenezte a körorvosi hivatal előtt összeverődött embertömeg, mikor a körorvostól távozott, hintóján az elsősegélyben részesített kocsissal.

Aztán másnap a szomszéd város közlönyében vezércikk jelent meg a grófkisasszony hősies, emberies, gyönyörű viselkedéséről. De természetesen, az általános apoteózis mellett, még külön tudósítások is jelentek meg a baleset lefolyásáról. A konkurens vidéki lap is hozott egy álinterjút a grófkisasszonnyal a balesetről, ahol a szellemes „lapunk munkatársa” majdnem anyucinak nevezte a grófkisasszonyt abban a képzeletbeli, bizalmas beszélgetésben, melyet vele konyak és cigarettaszó mellett folytatott.

De készséggel vette át a hírt vidéki tudósítójától a budapesti kőnyomatos is. Minden fővárosi délutáni lapban ott volt a húszsoros hír az életmentő grófkisasszonyról. Azonkívül egy délutáni és két reggeli újságnak, amelyek a grófi uradalom pénztáraiból szépen szippantgattak ki pénzeket, tisztára cukor volt a grófkisasszony és kocsisa esete. Hasábos cikkek és álinterjúk sorozatában egészen cifra dolgokat olvashatott aztán a grófkisasszony önmagáról és cselekedetéről.

Az a fő persze, hogy csupa hízelgő, dicsteljes dolgokat olvashatott magáról.

És a grófkisasszony meg is érdemelte a dicséreteket. Mert a grófkisasszony, miután a körorvos életveszélyes homlokrepedést állapított meg a kocsison, amely gyors operációt igényel… hát a grófkisasszony azonnal autóra rakta a kocsist. Még aznap, sötét éjszakába nyúló utazással, egy híres sebésztanárt zörgetett föl a grófkisasszony. És tulajdonképpen, ha a kocsis nem pusztult bele sérüléseibe, akkor ezt a grófkisasszony ezen további, erélyében nem szűnő gyámolításának köszönhette.

Viszont, ha arról van szó, hogy egy neuraszténiás, letargiás vagy éppenséggel lelki defektusokból eredő, neuralgiás testi bántalmakban szenvedő idegbeteg teremtést meggyógyít egy váratlan, kényszerűnek vélt akció?… Nos, akkor ez volt a grófkisasszony esete!

Ha embertömeg ovációt rendez valakinek a nagyszívűsége, bátorsága mellett, ha a sajtó, a nyilvánosság betűkbe burkolt szuggesztiója valakit iszonyatokat, gyöngeségeket legyűrő válságos percekben erélyes léleknek dicsér meg, akkor, ha az illető sosem volt olyan, akkor is azzá válik.

Annyi hálával okvetlen lehetett a grófkisasszony is a balesetnek, hogy kirázta őt ez idegnyavalyájából valameddigre.

 

*

 

Igen!

Még aztán ismételten érték molesztusok a grófkisasszonyt, ennek az ominózus, de végeredményben jótékony hatású sétakocsikázásnak következményeképpen.

De az eseményeket sorjában illik tartani. Eltekintve attól, hogy egy történetben nem maradhatnak rejtelmek. Mert hiszen annak fő virtusa éppen az élet, a lélek minden rejtelmének a kibogozása.

Mi lett tehát a Paprikással? Hiszen nagy szerepe volt ebben a történetben! Sőt, végül Paprikásé lesz a szerepek szerepe. A koszorút, a pálmaágat ő teszi föl a történtekre. Ennyit el is lehet mindjárt árulni… De elég!

 

*

 

Paprikás, ahogy a hintó elől beugrott újra a nyári konyhába, semmiképpen nem azzal a szándékkal lapult le, hogy huzamos tanyát üt ottan.

Kifülelt Paprikás az udvarra, hogy: mi neszt hall?

A kocsi elgördült, hallotta. Utána csönd!

Paprikás fogta magát, és visszaugrott a nyári konyha ajtójába. Semmi! Puszta udvar és csönd.

Paprikás hallott hangokat ugyan, de hát egy falu nem néptelen, és Paprikás füle már hozzászokott a zavaros emberhangokhoz maga körül.

Iszkolt Paprikás neki a nyitott kapunak, az udvaron át.

De miazistencsudája? A kapu felé, a mezőőri lak felé seregestül ront az ember.

Paprikás lóhalálában menekült vissza a nyári konyha barlangjába.

Ott aztán megrepedésig dobogó szívvel fülelt rá Paprikás, hogy rohamozza meg az embercsapat az udvart. Hogyan csapkodják a kertelést. Hogyan hurrognak, hárhároznak. Jól tudta, utána!… De várt, figyelt!

Nyulak Istene! Most egyenesen a nyári konyha felé közelednek léptek és egy embernőstény hangja.

Paprikás egyszerre, mindenre elszántan, ki akart ugrani a nyári konyhából, hogy akármily vad küzdelemmel, de keresztülvágja magát az emberfalkán.

Igen ám! De a nyári konyha ajtóját a következő pillanatban elállotta az embernőstény széles szoknyája. Ennek ugorjon neki Paprikás?

A rémület kárhozatos percei voltak ezek.

Paprikás életét csak az mentette meg, hogy kedélye inkább a passzivitás felé hajlott. A kilátástalan megmenekülhetés rettegése elszedte Paprikás tagjainak erejét.

Ott lapult tovább, minden rosszra várva, a barlang félhomályában, amelyet az embernőstény jelenléte az ajtóban még jobban elsötétített.

Hogy-hogy-hogy?… Hiszen az embernőstény valami nyelvelés és valami gyanús manipuláció után már tovament a barlang nyílásából. De a barlang megsűrűsödött homálya nem változott.

Erre nyitotta ki szemét Paprikás. A barlang nyílása előtt holt tárgy volt. Deszka!

Ó, jaj!… Az öreg nyulak unalmas oktatásának szintén egyik cikkelye volt a: csapda!

Rögtön eszébe jutott Paprikásnak:

Vigyázz magadra, növendék nyúl, ahol deszkát, gyalult fát látsz, és körötte emberszagok csapnak az orrodba. Hozzá ne nyúlj ottan akármilyen finom étekhez. Csalétek az! Közeléből is gyaszolj el az ilyen helynek!

Csakhogy már késő volt! Paprikás be volt zárva a nyári konyhába.

 

*

 

Gazsi ezenközben tátott szájjal, lángot lélegezve aludta lázas álmát a vackán.

A havas mezőről az üres vérfoltok átváltoztak piros ministránsgallérokká, és a tisztelendő úr csipkés karingben osztogatta az áldást Gazsi lehajtott fejére. De micsoda furaság! Gazsi egyedül volt hivő, és az áldásosztó tisztelendő úr sokasodott ezerré. Ezer ministráns csöngetett, ezer kántor énekelt, ezer lelkipásztor hintette az áldást egy hivőre, őrá, Gazsira. És Gazsinak eszébe sem jutott, hogy csodálkozzék álmában, hogy a malasztnak ekkora tömege éri.

Mert Gazsi, sajnos, álmában azzal foglalkozott ez alatt a groteszk mise alatt, hogy: mivel kenje meg fűrészét? A fűrész annyira nyikorgott, hogy a tisztelendő úr szakácsnője átkozódva, szitkozódva rontott ki Gazsira a fészerbe, hogy: megőrjíti Gazsi a kenetlen fürészével! Hát persze, Gazsi egy kis fonnyadó zsírt kért a fűrész megkenésére. És mikor már kente a zsírral a fűrészt, hát Gazsi sokszor gondolta, milyen jó volna eldugni magának abból a fonnyadóból. No jó, finnyás ínynek émelyítő lett volna ez a csizmakenő bélzsír. De bizony Gazsi nem undorodott tőle.

Ámde mi a patvar? Hiszen a szakácsnő nem szakácsnő, hanem egy más asszony, és a fonnyadó zsíros tálban, amit Gazsinak kihoz, Egek Ura! nyúlpaprikás gőzölög… Ez a Gazsi porciója!…

Hát Gazsi elkezdte nyelni a nyúlpaprikást. És nyelte, nyelte, Nyelte, nyelte. A könnye csurgott Gazsinak a gyönyörtől, a homloka verejtékezett. Úgy nyelte azt a nyúlpaprikást!

Na! Így még életében nem érezte magát… Minden porcikáját erőteli zsongás járta át… és Gazsi…

 

*

 

És Gazsi békés, csöndes átmenettel fölébredt álmából a sötét nyári konyhában.

Egy pillanatot Gazsi üres tekintettel bámult a sötétbe. Aztán hirtelen szörnyűet rázkódott!

A kéjes, zsibongó álomképek helyett Gazsi előtt erre a sötétre rárajzolódott a gyötrelmes valóság.

Itt fekszik, éjjel van, elkéste, hogy a körvadászat után lemenjen a dugacs nyulakért!

Megmozdította fájós lábát. Hát a lába nem fájt, de elefántpatává dagadt már. Azzal ugyan egy tapodtat se tehetett Gazsi.

Úristen! Te irgalmas, te jóságos! Elhagytál engemet! A könnye eredt meg szegény Gazsinak a nagy búbánattól. Kezét összetéve, nyomorék lábával feltérdepelt a vackán, és úgy fohászkodott:

– Mindenható Atyám! Segíts a te gyermekeden! Tegyél csodát, ahogy a Mi Üdvözítőnk tett olyan sok nyomorulttal.

Mi ez? Gazsi egyszerre egészen különös neszt hallott a nyári konyha zugában.

Mi ez?

Talán csak nem patkány vette magát bele a lakhelyébe?… Valami élő motoz itt a szegletben, az már biztos… És nagyobbnak rémlik, mint a patkány!… Kóbor macska talán?…

– Sicc, te!… – kiáltotta Gazsi a sötétben, és nagyot csapott a nyári konyha patécsos deszkafalára, hogy kiugrassza a kóbor macskát arra, amerre bejött ide.

Hát erre a támadásos zajra a sarokban kevergő Paprikás vakon, pánikban, esztelen ugrott neki a sötétnek. Koppant a Paprikás feje a nyári konyha falán. De a bolond nem okult. Ugrott volna megint, azt sem tudta: minek?… Neki annak a saroknak, ahol Gazsi feküdt… A Gazsi fejére cuppant éppen a háborodott nyula!…

Ínye, azt a miféléjét is!

Gazsi is hadarintott a karjával e felé a veszett micsoda felé… És igazán inkább a félelemtől reszketett… Mint aki rémet tud maga körül…

Mert hát a kelekótya Paprikás többé már abba sem hagyta ezt az ész nélkül való viháncot ottan a sötétben… Hepp-ropp… Kopp!… Cupp!…: Ugrált neki mindennek, egy pillanat szünet nélkül!…

Már mégiscsak Gazsi volt az okosabb annál, hogy a sötétben ezzel az ismeretlen micsodával hadakozzék vaktába.

Gazsi szép csöndesen kitapogatta ringy-rongy kaputjának a zsebében a gyufás skatulyát, pár szál gyújtójával. Volt Gazsinak lámpája is. Egy rossz kis rozsdás fali lámpa. Nagyon csínján, nagyon ritkán égette Gazsi, hogy ki ne fogyjon a kőolaja.

Ezt akarta Gazsi meggyújtani, hogy szembenézhessen vele: mi került lakosztályába?

Hát Gazsi nagy óvatosan, ide is, oda is figyelve, meggyújtotta a kis falilámpát.

Az ismeretlen micsoda már az első gyufasercintésre abbahagyta bolond táncát. Minden állatot tehetetlenségbe bűvöl a tűzfény.

Gazsi vizsga szeme, a kis lámpa rongy fényénél, váltig fürkészte összevissza a homályos odút a meglapult szörnyeteg után.

Végre észrevett két rossz zsajtár közt a sarokban Gazsi két fénylő kis pontot. No persze! a Paprikás kerek, buta, ijedt két szemét… Boldogságos Szűz!

Hiszen egy valóságos, eleven nyúl van a nyári konyhában!… Miféle rejtelem ez?…

 

*

 

Nó, Gazsit akármennyire tartották eszelősnek, és akármennyire is volt Gazsi csudahivő, istenfélő, babonás, kabalás… Gazsi első, okos, józan gondolata az volt erről a hozzá zárt nyúlról, hogy az a mezőőrék műve.

Paprikás a lámpafényen nem mozdult a két zsajtár közül. Gazsi pedig töprengett, sóhajtott, töprengett… Furcsa ez mégis, hogy a mezőőrék pont hozzá zárjanak egy nyulat, mikor ezer más helyük van neki, ketrec, konyha, ól… Hüm-hüm!

Gazsi gondolt egyet… Elfújta egyszerre a lámpát. Azután fölkapaszkodott lassan a nyári konyha ablakáig, és kinézett az udvarra azon.

Na! A mezőőrék konyhaablakából fény szűrődött ki az udvar havára.

Hát Gazsi kapta magát, és nagy elővigyázattal, a konyha fala mellett tartva, odasántikált az ajtóhoz.

Vigyázva nyitotta ki Gazsi az ajtót, és vigyázva fordult ki rajta, hogy a nyúl ki ne surranjon vele.

De Paprikás meg se moccant a két zsajtár között.

Gazsi bicegett tova a havon a mezőőrék konyhája felé.

Hát ez meg micsoda? A hóvilágon Gazsi tisztán kivehette, hogy a nyári konyha előtt, az udvaron, a mezőőr vizslája fekszik.

Nahát! Mozdulatlanul fekszik a vizsla, éppen úgy, mint mikor a vadat állja. A feje a két mellső lába között, a hóra sunyítva.

Már csak ez nem lehet varázslat?… Megy oda Gazsi a kutyához.

– Gabi te! Pisz te! Mi kell itten?

De a kutya bizony nem hederített Gazsira… Odahajol hozzá Gazsi… akkor látja, hogy ez egy döglött kutya… Ajha! Már kutyaszobor egészen a fagytól.

– Hű! Mit szól ehhez a mezőőr.

Most már dupla serénységgel húzza keservesen Gazsi a lábát maga után a mezőőrék konyhája felé.

 

*

 

Na, mikor rájuk kopog Gazsi a mezőőrékre, azok mintha kísértetet látnának, úgy rázkódnak össze és merednek rája.

Egy idegen, ostoros ember is van a konyhában, a mezőőr feleségén kívül. Az is vad, rémült szemmel mered Gazsira.

Hát persze, Gazsi révedően rögtön megérti az összefüggést a dolgok közt. A konyha földjén jókora garmada döglött, véres, havas nyúl. A ház előtt szekér. Világos dolog, hogy a mezőőrék ezzel a kocsissal most szállíttatják el a külön, saját vadászzsákmányt.

De hát Gazsi nem akar senkinek rosszat. Gazsi alázatosan, sunyi mellékgondolatok nélkül mosolyog a mezőőr hirtelen, durva förmedvényére:

– Téged meg a mi a rosszkórság hoz ide?

– Mondom, mondom! – feleli Gazsi.

De a mezőőr ádáz képpel nem is kíváncsi a Gazsi mondandójára. A feleségéhez fordul, jelentős, nyomatékos, dühöngéstől vibráló szemmel vágva Gazsira neki:

– Ezt aztán te intézzed el! Ez neked kell itten az udvarunkon! Eredj csak!

Hát erre a mezőőrné rögtön Gazsihoz ugrik, és kitolja Gazsit a konyhaajtón. De úgy, hogy szintén Gazsival megy ki a mezőőrné a konyhából a tornácra. Ott künn a tornácon a Gazsi orra előtt fektírozó mutatóujjal mondja a mezőőrné Gazsinak:

– Hát, Gazsi te! Nem mondhatod, jóval voltam hozzád a tavalyi télen is. Azért a pár nyúlért, amit hoztál, elláttalak. Ha befogod a szádat, most is megkapod ezentúl mindennap a tányér meleg ételedet a konyhából tőlem. De jusson eszedbe kotyogni egy mukkot valakinek, mit láttál most a konyhán? Akkor csak arra számíthatsz, hogy az uram puskájából kapsz egy töltést a hasadba. Hát könnyen választhatsz, mit tégy.

– Szóltam én, szólok én? – vinnyogja erre Gazsi.

– Naja! – támad erre pokoli ötlete a mezőőrnének Gazsi ellen: – Naja! Elhiszem. Mert ha az idén mi szereztünk egy-két nyulat a vadászatból, tavaly te voltál a fő nyúltolvaj! Mi nem tettük volna bizony!

Ó, Istenem! Gazsi azt már nem is fogja föl eléggé ésszel, hogy: mit jelent ez a mezőőrnétől? Hogy hát tulajdonképpen a lekenyerező ételmaradékok nélkül is van mivel féken tartani a Gazsi nyelvét a mezőőréknek. Csak tiszta jóság és könyörület tőlük a Gazsi támogatása.

Ó, Istenem! Gazsi így is csupa boldog meghunyászkodás! Azt is boldogan vállalja Gazsi, hogy ő a fő nyúltolvaj tulajdonképp.

Látja is ezt jól a mezőőrné. És menne is be már. El van intézve a dolog!

De Gazsi roppant fontossággal figyelmezteti a mezőőrnét ujjával:

– De tessen meghallgatni! Hoztak haza talán az úrék egy eleven nyulat is? Hoztak, ugye?

A mezőőrné bámul:

– Eleven nyulat? Meg vagy bolondulva?

– Hát nem hoztak? Nem? – firtatja Gazsi komolyan.

Na, a mezőőrné erre már csak legyint. Mit fog törődni egy eszelős koldus badar beszédével? Leginkább is kacagna rajta egyet, ha sürgősebb, kényesebb munkában nem volna.

Megfordul megint, hogy bemenjen végre. De Gazsi majdnem kétségbeesve kiáltja:

– De a kutya! De Gabi! Annak kámpec! Tetszettek már látni?

Na, ez már nem volt botor beszéd… A mezőőr irtózatos ramazurit csinált a kocsissal eltűnt kutyájáért… Csak egyben lehetett már reménykedni, hogy a vizsla a hajtott nyúl nyomában tilosba ment, és ott lefogták. Majd hazakerül, talán egy kis bírság vagy mi árán!…

Két perc múlva már a mezőőr ott toporzékolt az udvaron, döglött kutyája mellett… És majdhogynem ölre mentek a kocsissal a kölcsönös, éktelen szidalmak közt.

De mi is érhette ezt a vizslát?

A mezőőr megállapította, hogy a kutya gerinctörést szenvedett, valami súlyos ütéstől. És így, haldokolva, pokol kínjai közt vonszolt, nyomorék gerinccel hajtotta kötelességszerűen a vadat, utolsó leheletéig. Az a fránya nyúl erre futott, a mezőőri laknak. És itt már, az utolsókon a nyúl nyomában, a derék eb mégiscsak bement a gazdái udvarára kiszenvedni!

A gyilkos ösztönben is szép a nagyság, nemesség és állhatatosság.

A mezőőrné hangosan sírt a drága, okos vadászkutya halálán. A mezőőr maga is sűrűeket nyeldekelt. Még a bajszerző és bűnszerző kocsis is megrendülve bólogatott a kutya teteme mellett.

 

*

 

Gazsi pedig az elbűvölt lelkek riadalmával állott szemben ezekkel a merőben furcsa eseményekkel.

Okvetlen sejdített Gazsi is valami kapcsolatot a kutya itteni kiszenvedése és a nyári konyhába került tapsifüles között. Pláne miután a mezőőrék sűrű lefetyéjéből értesült Gazsi erről-arról.

De Gazsi, a valószerűségek minden összeklappolódása mellett, szilárdan ragaszkodott hitéhez, hogy itten megint a Nyomorultak Örök Gyámola keze játszott közre, az ő kétségbeesett, erős fohászára!

Gazsi, együgyű eszével, valahogy realizálta a csodát.

Igen! Az Úr nem mindig égő csipkebokrok, fényes felhők közt mutatja meg örök jelenlétét, hanem állatok, növények, tárgyak, szél, hó, emberi indulat, idő, tér leglehetetlenebb összekavarása módján a legköznapibb köznapban is segít azon, akin akar, és botlasztja el a biztos gőgöt… ó, Mindenség Ura!

Hát itt van!… Az ő öreg ínyje hogy vágyott egy kis nyúlpaprikásra. És a mezőőrék akkor sem adtak neki, mikor csömörig lakták magukat a nyúlhúsból, az ő révén. Hát most talán juttatnának neki a mezőőrék abból a sok nyúlpecsenyéből egy falatot?… Mikor nem is ő hozta nekik a nyulakat?…

És tessék! A nyúlpaprikás, amire úgy vágyott és olyan joggal vágyott, a Mennyei Gondviselés intézkedésére elevenen eljött hozzá, a mezőről.

Hát mi ez, ha nem csuda?

 

*

 

Gazsi nagy vigyázatosan visszavonult a nyári konyhába, és lefeküdt újra vackára. Zsákmányát, az Ég ajándékát, a nyulat, persze nem látta, mert sötét volt, úgy valamivel hajnal előtt. De tudta, hogy a nyúl ott piheg valahol a közelében. És most Gazsi elkezdette régi álmát álmodni a nyúlpaprikásról újra, új variációkban, mint amely álomnak konkrét magva van.

Szóval! A mezőőréknek van nyula dögivel, de biztos, hogy ebből a pecsenyéből nem adnak neki, hát hogyha ezt a nyulat reggel majd megfogja itt a konyhában, akkor a következő beszéd keretében viszi be a mezőőrnének: tessen nézni, én is hoztam egy nyulat, hogy megszolgáljam a szívességüket, de alássan instállom, hogy egy tányérkával nekem is juttassanak az én nyulam paprikásából!…

Ezt a kérést már nem tagadhatják meg a mezőőrék. És akkor a sok száraz kenyér, habarék, hústalan vastagétel után, a holnap déli ebéd ünnepies lesz… nyúlpaprikás!…

Ajjaj! Cecececé! Micsoda finom lakoma lesz!

 

*

 

Ezt ábrándozta végig Gazsi a vackán újra meg újra, nyilallásosan zsibbadó lábával, míg csak meg nem érkezett a virradat… Gazsi kinyitotta az ablaktámlát.

Most aztán az álom megvalósításába kellett fogni.

Hol az a nyúl?

Gazsi lassan odamászott a két zsajtárhoz, ahol a nyúl kucorgott. Nincs ott!… Körülment a konyhán Gazsi, a görcsös botjával a kezében, és itt-ott megkocogtatta a konyha tárgyait, az üres káposztáshordót, repedt dézsát, vonókéses állványt… Nincs a nyúl!

Már Gazsinak szorulni kezdett elfele a szíve. Hátha mégis rossz szellemek játszottak vele, ezzel a nyúllal?

De nem! Mikor utoljára Gazsi a konyha kemencéjébe is benézett, hát annak fenekében észrevette a két csillogó pontot.

Nahát, ilyen kulántériával igazán csak a Gondviselés hatalma ruházhat föl egy vadállatot, hogy direkte a kemencébe ül be pecsenyének.

Gazsi is vihogott ezen.

És most következett volna a könnyű hóhérmunka, amit nap-nap mellett, ezer és ezer és százezer emberkéz végez, a lelkiismeret legkisebb megrezdülése nélkül, eleven kínban vergődő állattal.

A kemenceüregben igazán gyerekjáték lett volna fölnyársalni a nyulat. Vagy akár füsttel megfullasztani, és úgy húzni elő.

De Gazsi egyszerre maga sem értette, hogyan, megtorpant ettől a gyilkoló szándéktól.

Dehogyis tapadt a Gazsi erkölcsi fölfogásában bűntudat, hogy egy ember kivégez táplálékának egy állatot. Csak valami egészen spontán belső sugallatra kezdett Gazsi küszködni magában döbbenettel és megilletődéssel, amikor ennek a kis nyomorult állatnak a megölésére vállalkozott volna.

Benézett Gazsi a kemencébe, és a nyúlnak a két szemében mérhetetlen, zokogó esdeklést látott. Ne vedd el az életemet! Az enyém is kedves nekem, mint neked a tiéd. Te is olyan nyomorult vagy, mint én. Ne bánts!

Ha ugrált volna, vacarkodott volna életéért ez a nyúl. Könnyebb lett volna megkeményíteni Gazsinak a szívét iránta. De mozdulatlan összegunnyadásában szelíd halálraváltság volt, és a szemében rimánkodás.

Gazsi! Az Ég ide küldött, és kezedbe szolgáltatott engemet. De hátha csak próbára teszi általam az Ég szívedet, Gazsi?… Nem gondolod meg, hogy az éjjel, mikor én felköltöttelek, a mindennapi eledeledet már elnyerted a mezőőrnétől?… Hát nem csak fölöslegesen vágynál az én elpusztításomra?… Légy könyörületes hozzám, Gazsi, ahogy rajtad is könyörültek erősebbek, most, amikor, látod, nyomorék lábbal itt veszhetnél éhen, odúdban…

Gazsi egyszerre a sarokba állította fütykösét helyére. Lemondott a nyúl fölkoncolásáról.

 

*

 

– Nagy bolondság, nagy bolondság tőlem, hogy nem bántalak! Mert mit tegyek aztán veled, te jó paprikásom? Csaknem így kéne hívjalak! Mit adok neked enni?… És elveszed a kezemből az ételt, te oktalan vadállat? Majd csak azt ne tedd meg igazán, hogy éhen dögölj nekem, és hasznodat ne vegyem semmit se! Akkor csakis hiába küldött ide nekem a Jóisten!… Na ne, itt van, kenyérmorzsa, majszoljad meg, te Paprikás!… Nem kell neked?… Nem mozdulsz elő érte?… Tán szomjas vagy?… Na, hozok hát neked vizet, egy tálikóban… Ahá! Nini! Csakugyan szomjas lehetsz inkább, te Paprikás! Szagolod a tálikót… Hát csakis megbarátkozol még utoljára… E lesz még a csuda is!

Attól fogva Gazsit szüntelen ilyen egyoldalú beszélgetésben hallgathatta ki valaki odvában, a Paprikással.

Szoktatta, oktatta Gazsi az Ég-küldte nyulat, a kemencében. Még rongyot is adott be neki nyughelynek, és az első nap estéjéig már annyira vitte Gazsi Paprikás megszelídését, hogy az csakis majszolt egy keveset a kenyérmorzsából. Sőt, ahogy Gazsi észbe kapott, és zsenge bokorágat is hozott be a kertből, nyavalyásan, sántikálva, hát ezt Paprikás már bátran előtte is eszegette.

Huj! Gazsi úgy érezte, mégiscsak jól cselekedett, hogy élve hagyta ezt a Paprikást. Hiszen tiszta szórakozás lesz neki ez a vadállat. Kezessé nevelheti ezt magának egészen… És ha már arról van szó, ráér mindig értékesíteni ezt az Ég-küldötte, mulatságos barmot úgy, ahogy akarja!…

A mezőőréknek persze hogy nem kötötte orrára Gazsi, mit rejteget a kemencében.

De törődtek is a mezőőrék a Gazsi machinációival a nyári konyhában, télen!… Soha arra sem néztek… Legföllebb a mezőőr gyerekei értekeztek Gazsival… De a nyári konyhába azok sem mentek utána. Pláne, hogy annak a kemencéjébe kandítsanak!…

Gazsi reggel és este fájós lábbal, sántikálva is elhozta a kútról a mezőőrnének és magának a napi vízadagot. Délben jelentkezett rossz kislábasával az ételmaradékért Gazsi, a mezőőrék konyháján.

Máskülönben Gazsi a Paprikásnak élt attól fogva a nyári konyhában. Egészen zavartalan! Kivált, amíg fájós lába lakhelyéhez kötötte Gazsit.

Egyáltalán minden úgy összevágott, hogy ez a Paprikás, ez az Ég-küldötte nyúl élve maradjon, Gazsi örömére.

A mezőőr kutyája elpusztult, semhogy fölfedezhesse a Paprikást a ház körül. A Gazsi lába nehezen gyógyult. El sem is mozdulhatott volna a háztól, ha akart volna sem.

Mire már Gazsi a faluba is eljárkált, Paprikás nemcsak hogy kezes, művelt háziállattá vált Gazsi nevelésében, de Paprikás olyan fenomenitásokat árult el, mint amilyeneket varieték művészbestiái produkálnak.

Hát igen! Paprikás szabadon járt a nyári konyhában, nyitott ajtón legföllebb kinézett, de el nem szökött. Hang és léptek neszére Paprikás tüstént benn kucorgott a kemence fenekes-fenekében.

Ez volt az első lecke. A legfőbb.

Azonkívül Paprikás már szépen szolgálj tartásba állott a Gazsi szavára. Mosdjál meg! – figyelmeztetésre Paprikás megmosdott. Micsoda?

Ha Gazsi vesszőt vett a kezébe, akkor Paprikás, szabályos taktusra, eljárta a rókatánc két figuráját. Erre és arra ugrált át a vesszőn, és éppen így ugrált előre-hátra is.

Gazsi ehhez hozzáénekelte neki a rókatánc melódiáját. Csak úgy, hogy:

– Hajja-jajja-tralla-lla! – Tralla-lalla-hajja-jja! Hüpp! Hüpp, hüpp!

Mérhetetlenül egyszerű volt erre a sok mutatványra megtanítani Paprikást Gazsinak. Együgyű jóságával Gazsi csak azt kívánta Paprikástól, hogy azt csinálja utasításra is, amit úgyis csinál, utasítás nélkül.

Játszott Gazsi folyvást a Paprikással, mikor etette, mikor fektette, mikor előhívta. Szavalt, énekelt Gazsi a Paprikásnak embernyelven is, és pisszegett, harákolt, makogott Gazsi a Paprikásnak azon a nemzetközi nyelven is, aminek alapelemeit Gazsi a disznókonda körül sajátította el és érvényesítette ötven év alatt.

Paprikás törhetetlen hűségű barátja lett Gazsinak és Gazsi Paprikásnak.

 

*

 

A mezőőr a bankosok kocsisát ugyan felelősségre vonhatta volna eleresztett és elpusztult kutyájáért, és kártérítésre kényszeríthette volna érte talán még a bankosokat is.

Csakhogy a kocsis teljes érvényűleg fogta a mezőőr nyakát mint bűntársnak a nyúltolvajlásban. A bankosokon kereskedni pedig, akik kenyerét adták részben?… Nem tehette a mezőőr.

Szóval, a mezőőr azzal az ötezer, ritka cifrázatú káromkodással napirendre tért volna vadászebe halála fölött. De a mezőőr újságot olvasott, és az újságból meglepetésszerűen értesült a grófkisasszony egy nyilatkozatáról. Hogy ti. a kocsiszerencsétlenséget egy sárga vizsla okozta, amely a lovaknak nekiagyarkodott. Még csak az kellett a mezőőrnek, hogy azzal a szomszéd falubeli szekeressel is beszéljen, aki a grófkisasszonnyal a kocsist mentette, és a parasztgazda szintén a sárga kutyáról meséljen neki.

A mezőőr erre tisztában volt, hogy a kutyáját az urasági kocsi gázolta halálra. Ettől már csak egy lépés volt, hogy a mezőőr egy fiskálissal beszéljen.

Az ügyvéd okvetlen kártérítésre perelhetőnek tartotta az urasági kocsit, amelynek megvadult lovai elgázolnak egy békén hajtó, betanított, drága vadászebet. Kész tanúság erre a grófkisasszony hírlapi nyilatkozata.

Most csak a kutya hiteles értékének megállapításáról kellett gondoskodni.

Ezt egy kis ravaszsággal a mezőőr intézte el.

Ugyanis a sárga vizsla a grófi uradalom fajkutyatenyészetéből került a mezőőrhöz éppen. A gróf ajándékozta meg vele a mezőőrt.

Tehát a vizsla pedigréje rendesen könyvelve volt. Neve, kora, apja neve stb., ahogy ez szokás. Sőt, az uradalomnál azt is elkönyvelték, hogy: az első példányokat ebből a vizslafajból a gróf honnan és mennyiért szerezte?

Hát a mezőőr mint az uradalom régebbi, bejáratos alkalmazottja, valami bagatell viszonzás fejében szerezte meg egyik uradalmi írnoktól a kutyája ősének könyvkivonatát.

Németországból került a grófhoz ez a vizslafaj, és darabja, horribile! kettőszáz forint volt, természetesen vadászatra már bedresszírozva.

Ezért az összegért perelte az ügyvéd az uradalmat.

Ez nagyon szépen volt elgondolva! Ámde az uradalomnak is volt ügyésze. Az uradalom ügyésze nemcsak a mezőőr perével szemben állotta a sarat.

Hanem kisütötte az uradalom ügyésze, hogy a mezőőr kutyája igenis a körvadászat tartamára hatóságilag elrendelt szigorú ebzárlat idején bitangolt el. Tehát a mezőőr követelése már eleve semmis.

Viszont, a grófkisasszony tanúskodása szerint, az uradalmi hintó lovainak megbokrosodását éppen a mezőőr szabálytalan kóborló vadászebe okozta. Minélfogva a mezőőr felelős a balesetért is.

Ilyenformán az uradalom egy kontrapert akasztott a mezőőr nyakába, az uradalmi hintó kocsisának ennyi és ennyi, hitelesen kimutatható gyógykezelési költségeiért.

Ez sem volt tréfadolog.

A két párhuzamosan folyó per roppant érdekes, bonyolult és zsíros jogi processzus volt az ügyvédeknek. De a mezőőrnek semmi egyéb, mint keserves izgulatok, talpalások sorozata és állandó vájkálás az erszényében a költségekre.

Végül is örült a mezőőr, hogy azzal az egyezséggel szabadult meg a pereskedésből, hogy: a kölcsönös követelések visszavonása mellett, saját-saját perköltség és a mezőőrnek, elgázolt fajvizslája helyett, az uradalom kiutal egy másik vadászkutyát a tenyészetből.

Na, ez az új kutyája több pénzébe került a mezőőrnek, mintha ő maga rendelte volna meg külföldről.

 

*

 

De aki azon dohogna, hogy mi szükség itten ilyen száraz jogi perpatvart ad infinitum pertraktálni? Annak egyszerűen nincs igaza!

Ez a perpatvar azért tartozik szervesen ehhez a csodálatos történethez, mert ezen a réven érték további molesztusok a grófkisasszonyt.

És a grófkisasszony nem haragudott, hogy ezzel az üggyel tovább molesztálják. Olyan ügytől, amely különös, kedvező jellembeli szint szuggerál valakire, egyenesen édes a zaklatás is.

A grófkisasszonyt hevesen érdekelte, izgatta ez a pör.

Készséggel adott új és új fölvilágosítást a grófkisasszony az uradalom ügyészének a baleset lefolyásáról. Azután pedig a bíróság előtt is nagy kedvvel szerepelt a grófkisasszony mint a pörök koronatanúja. Olyan új és pezsdítő hatású volt a grófkisasszony kedélyére ez a hercehurca.

Na és az agyrázkódást és homlokrepedést szenvedett urasági kocsis tanúskodása ebben a két pörben? Az mindig fölindulásba tudta hozni a grófkisasszonyt!

Mert ez a buta kocsis csökönyösen ragaszkodott kihallgatásánál ahhoz, hogy az egész kocsiszerencsétlenséget egy nyúl okozta. Hiszen akik útját nyúl keresztezi, azokat balság éri, ez olyan, mint a szentírás! Ott a helyszínen tüstént figyelmeztette ő a grófkisasszonyt is!

A kocsis csakis erre akart emlékezni! Semmiféle vadászkutyáról nem tudott a balesete idejéből.

Hát ez kétségbeejtette a grófkisasszonyt. Ez a bárgyúság! Mikor hát ő maga, a grófkisasszony, a kocsi előtt messze keresztbe vagy kasba futó tapsifülesre, hogy az valami pozitív behatással lett volna a hintó lovaira?… hát igazán nem bírt emlékezni!

Bámulatos az ilyen babona munkája, a nép együgyű gyermekeinek lelkületén!… Mert valóban, úgy rémlett a grófkisasszonynak, hogy a szerencsétlenség előtt valami mulatságos, babonás szokásról beszélt neki a kocsis, a nyulak rontása ellen… Máskülönben valóban inkább hinné, hogy a kocsis makacs meghülyülését az agyalágyára való zuhanás teszi!…

Ez a furcsa néplelki tünet többször foglalkoztatta a grófkisasszonyt a baleset körül folyó processzus beszűnte után is.

 

*

 

Igen! Hiszen már gyönyörű tavaszutó volt, mikor egy délelőtt a grófkisasszony, tán mint ahogy nagy bűnözőkről tartják, hogy ellenállhatatlan kényszer vonzza vissza őket bűntettük színhelyére… hát a grófkisasszony, a kastélyból jövet, néhány percre pontosan azon a helyen vesztegelt az országúton egy cigarettaszívásnyi időt, ahol a télen kocsisat megmentette.

A grófkisasszonynak akkor éppen az volt a passziója, hogy egyedül, férfias pulóverben, oldalkocsis motorbiciklin száguldozta százkilométeres sebességgel az országutat.

Szóval, a grófkisasszony csak úgy, minden különösebb szándék nélkül, megállítja ottan az árok szélén nagyszerű angol gépét, és elnézeget a tájon.

Az persze már tisztára véletlen volt, hogy a mezőőr, új vörös vizslájával, éppen arra tartott a Nyulas dűlő kerülése közben.

– Adjon Isten, méltósága! – köszönt természetesen a mezőőr nagy kalaplendítéssel a grófkisasszonynak.

– Jó napot! – biccentett barátságosan a grófkisasszony az üdvözlésre és: – Maga ugye a vadőr, akinek a másik kutyája az én kocsisom balesetét okozta a télen? Érdekes, éppen ezen a helyen!

– Igen, méltósága, itt tetszett elgázolni a drága kutyámat a hintójával! – hagyta helyben a mezőőr az esetet, csupán saját megvilágításában.

És ha már alkalma volt egy zokszóra, káráért a mezőőrnek ilyen nagyúri hölggyel szemben, rá is kezdte: – Hiszen csak a kocsisa maga is rábizonyította a méltóságára, hogy attól a nyúltól vadultak meg a lovaik, már amikor az én csendesen hajtó másik jó vizslámra rámentek, mint az eszeveszettek, hogy ki se térhessen!

A grófkisasszony, mint mindig, csupa izgulat lett ezen az ominózus nyúlügyön.

– Nézze, vadőr! – felelte. – Én azt tudom, hogy egy pörösködés folyamán az nem sértés, ha szemtől szembe meghazudtolnak állításával egy embert. De miután itt már túl vagyunk ezen a pörösködésen, privátim csak el fogja hinni nekem, ha szavamat adom magának, hogy ahhoz a balesethez, a lovakhoz, hogy lerántották a kocsist, semmi, de semminemű köze nem volt semmiféle nyúlnak. Hiszen csak láttam volna éppúgy, ahogy azt a kutyát láttam a lovak patája alá szaladni. A nyúl, az csak a babonás kocsisom agyréme, hogy ahol keresztbe szalad az úton, bajt hoz.

A grófkisasszonynak majdnem a hirtelen kétségbeesés akasztotta el most szavát. Ahogy a mezőőr állhatatosan és jelentősen kezdte fejét rázni. És most így szólt:

– Az pedig úgy volt, méltósága! Mert az úgy van, szerencsétlenség jár, ahogy tartják, az ilyen nyúllal. Ez pedig ilyen volt. Foltos nyúl. Ezt már több bizonyítja, nemcsak a kocsis! Én sem láttam az esetet, és én sem merném meghazudtolni szemtől szembe a méltósága szemtanúságát. De erre esküdni merek én is, más is.

– Fantasztikus! Fantasztikus! – háborgott a grófkisasszony. – Hogy emberek mai nap is hódolhassanak ilyen képtelen hiedelmeknek! De hát, azt kérdem magától, mire alapítja azt a nézetét, hogy a nyúl közbenjárt ennél a balesetnél? Hiszen messze futott el, ha futott, és a lovak meg sem riadtak a nyúlra, míg viszont a vizsla… mondom…

A mezőőrt olyan türelmetlen feszegette mondanivalója, hogy ildomtalan a grófkisasszony szavába vágott:

– Hát ha se a kocsisnak, se nekem, se egy egész falu népének nem hisz a méltósága ezzel a nyúllal, hogy ebben az ördög van, lidérc van vagy mifene is, hogy bejön erővel a faluba, és a falu bolondjának a szavára hallgat, mint az ember… meggyőződhet erről a méltósága szemével is… Én sem hittem eddig, hogy rossz lélek bújhat bele állatba… és úgy ront az…

A grófkisasszony persze hogy mosolygott közben… De ennek dacára most már szörnyen érdekelte őt a mezőőr fanatizmusa, azzal a népi babonával szemben, amely szoros összefüggésben volt egy saját, jelentős élményével.

Hallgatta szívesen és figyelmesen a mezőőrt, aki buzgón mesélte:

Hogy Gazsi, a falu öreg kiskanásza, az ő téli vízhordó lakója, a nyári konyhában, a vadnyúllal, akit Paprikásnak hív és táncoltatja… stb., stb., stb.

 

*

 

– Hát vezessen el engem ehhez a félkótya kiskanászhoz. Kíváncsi vagyok rája. Az a nyúl igazán érdekel! Merre találunk rá?

A grófkisasszony kérelmére a mezőőr hirtelen körülszemlélt a tájon:

– Azonnal, méltósága!… Most még korán van, messze jár a konda. Ha jól vélekszem, a grófi erdő körül jár éppen. Itt egyenest kéne menni, hogy leghamarabb érjük. De ezt a motorost jó kis munka lesz odáig tolni arra.

– Hát rá nem ülhet? – kérdezte a grófkisasszony.

– Hogyhogy? Hajtani tetszik akarni? Az úttalan, puszta legelőn? – vitázott a mezőőr. – Tönkremegy ez a motoros.

– Megpróbáljuk! Üljön csak föl!

A mezőőr belekuporodott az oldalkocsiba, és körülbelül úgy sóhajtott, mint aki az égnek ajánlja a lelkét.

A legelő csupa bogáncs, szerbtövis, tüskebokor volt. Nem számítva a hepehupáit. Rosszabbul haladni csak a határ dűlőútjain lehetett. Mert ezek kerékvágása félméteres kis dupla árok volt.

A grófkisasszony az óvatosság teljes mellőzésével rontott neki pöfögve ennek a terepnek toronyiránt. A gép ugrott olyanokat, mint egy megkergetett bakkecske. A mezőőr mindenesetre összeharapta fogsorát, hogy a nyelvébe ne kerüljön ez a gépkocsizás.

Rémséges út volt, míg a községi konda közelébe vergődtek.

De a legszomorúbb az egészben az volt, hogy ez a rettenetes út teljességgel hiábavaló útnak ígérkezett, ha azért történt, hogy a grófkisasszony a Gazsi táltos nyulát akarta látni.

 

*

 

Gazsi mikor átköltözött kikelethasadáskor a mezőőrtől nyári lakóhelyére, a csőszkunyhóba, ott egészen más volt a házirend.

Ajtaja egyáltalán nem volt ennek a csőszkunyhónak. Se semmiféle záros zuga. Például kemencelyuk, hogy abban a Paprikás akkor is elrejtőzhessék, mikor Gazsi távol jár hazulról! Dehogy volt itten.

Gazsinak mindenfelé magával kellett cipelnie a Paprikást, ha azt akarta, hogy baja ne essék. Hát hiszen ez rendben is lett volna!

Paprikás Gazsi után elugrabugrált tűzön-vízen át akárhova, hűségesen. De hát mégiscsak félteni kellett a Paprikást vad, kóbor ebek, sőt még bátrabb kandúrok támadásától is, akik kötelességszerűen vetették magukat rá Paprikásra, ahol megpillantották.

Elég az, hogy Gazsi egy zsákot varrt Paprikás számára, abban vitte Gazsi a nyulat olyan helyeken, ahol félteni kellett.

Na, künn a legelőn, a disznókonda őrzése alatt, mondani sem kell, hogy a Paprikás egészen szabadon ácsorgott Gazsi körül.

Túlontúl szabadon! Olyan szabadon kószált a Paprikás Gazsi körül a mezőn, hogy néha órákra, félnapokra eltűnt a Gazsi szeme elől. Gazsi nem féltette Paprikást. Kondaterelés idejére Paprikás mindig visszajött.

Gazsi megkorholta persze ilyenkor Paprikást, mint a vásott gyereket. Csatakos volt a Paprikás bundája, teleragadva bojtorjánnal. Gazsi megtisztogatta.

Több ízben kóbor eb kergette meg alaposan Paprikást. Gazsi verte el a nyomából.

Máskor meg… és ez volt többször… Paprikás sarkában Gazsi hozzá hasonló, vad tapsifülest látott. Alig akart elmaradni ez a nyúlpajtás Paprikástól.

No! Gazsi nagyon kitalálta, miről van szó. A Paprikás eladó nyúlkisasszony volt már rég. Hát a nyomában feltünedező tapsifülesek kétségkívül az udvarlói voltak.

Gazsi nagy diszkrécióval szemet hunyt a Paprikás enemű kilengésein is, mint más csínyjein.

A tény mégis az volt, hogy a Paprikás, magánál az édes-kedves párjánál is jobban vonzódott, lám, Gazsihoz, a gazdájához, mikor a párját is otthagyta Gazsiért.

Szerette is Gazsi úgy ezt a Paprikást, mint emberszív nem szeretett még. Meg nem vált volna tőle semmiért. Kérték Gazsitól már a nyulát… tréfából is próbára tették…

De minek fölfakasztani és tépni az eleven sebet?

Hiszen a Paprikás egy elkószálásakor odamaradt végleg… Mi lett vele, mi nem?

Gazsi sírt a Paprikás után keservesen!… Gazsi buzgón imádkozott, hogy az Ég hozza vissza hozzá küldöttjét… Gazsi búskomorrá vált a Paprikásért…

Hiába! A Paprikás elveszett. Éppen két hete múlt annak azon a napon, mikor a mezőőr megállt a grófkisasszonnyal az országúton. És a grófkisasszony a Paprikást akarta látni. És ezt a pogánynak való utat tették meg a pusztán a gépkocsival Paprikásért.

Nahát!

 

*

 

– Már nincs meg a nyulad? Te átkozott vén marha! Sejdítettem, hogy elhagyod magadtól itt a kondánál! Az Istened veszejtsen meg! – így ordítozott a mezőőr, botjával hadonászva a Gazsi feje körül.

Mert a mezőőr voltaképp bizonyos tulajdonjogot formált a Gazsi nyulára. Csak azon a réven, hogy hát az ő vizslája hajtotta a nyulat a saját nyári konyhájába, ahol, Gazsi envallomása szerint, a nyúl bezárt ajtón érkezett hozzá, rejtélyesen.

– Hát én nem sajnálom, uram? Hát én nem kerestem? Hát én nem vártam, hogy visszajön? – forgatta Gazsi lekapott rongyos süvegét a mezőőr előtt, és a Gazsi szeméből vastag könnyek potyogtak alá.

– Na! – förmedt rá a mezőőr Gazsira: – Legalább odagyere, és meséld el a méltóságának, micsoda egy nyúl volt ez. Ne hagyj hazugságban neki.

A grófkisasszony kissé távolabb állt meg gépével a mezőn.

Mert ahelyütt még tocsogóval is volt súlyosbítva a konda által agyontiprott legelő. És a sertésillat sem a legkellemesebb illat túl közelről.

Hát a mezőőr, tovább dohogva, megindult Gazsival a grófkisasszony felé.

 

*

 

Na, ott állanak már a grófkisasszony előtt. És a grófkisasszony, úgy tetszik, egészen furcsa eksztázisban bámul a mezőőr és a Gazsi alakja mögé a mezőre.

A mezőőr éppen zavarban harákol, és persze kezdeni akarja a grófkisasszonynak: hogy hát… izé… a nyúl már… Gazsitól…

De hát a grófkisasszony megelőzi a mezőőrt, és a háta mögé mutat a rétre:

– Az ott?… Persze!… Érdekes!

A mezőőr hátrafordul, és elmered szeme, szája, minden tagja.

Alig kis távolra a mezőn, Paprikás közeledik feléjük csöndes, nyugodt lépéssel. Meg-megáll, fülét hegyezi, fülét sunyítja Paprikás. Szolgáljba áll, mosdik. És újra tesz előre pár lépést.

Szemmel látható, hogy a Paprikás tartózkodását nem a félelem teszi. Hanem az illemtudás. Gazsihoz jött, a gazdájához, és amíg Gazsi idegenekkel tárgyal, ezt illik megvárni a jól nevelt nyúlnak.

De nini! Hát ez meg mi?

Hiszen a Paprikás nincsen egyedül. A sarkában négy vagy öt öklömnyi kis tapsifüles hancúrozik a füvön. Uramisten! Ez a Paprikás újdonsült családja!

Hát ezért vonult vissza Gazsitól, mert anyai örömöknek nézett elébe, és szeméremből vagy okosságból nem akart gazdájánál maradni a betegágy alatt. Hol is hagyta volna Gazsi magától ez alatt az idő alatt?… Biztosabb volt Paprikásnak egy zug a szabadban klinikának, mint a többi nyúlanya teszi…

– Hát visszajöttél? – ment Gazsi oda Paprikáshoz. – És a kölykeidet is nekem hoztad?… Jaj, hát én nem hittem neked, hogy jobban szeretel engemet, mint a sok kis kölyködet is… Ó, ó, ó! Gyere hát elé!… Éppen meg akarnak nézni tégedet… Már baj is volt érted!

Gazsi rúdjára tekert ostorával vígan integetett Paprikásnak, és szívből kacagott hozzá… Kacagni kezdett el a mezőőr is… Kacagni kezdett el a grófkisasszony is… Kacagott a tavaszutó napsugarában az egész mező!…

– Na, mutassad csak meg a méltóságának, hogy mit tud a nyulad! – szólította föl a mezőőr Gazsit.

És erre Gazsi engedelmesen csináltatta végig Paprikással egyszerű produkcióit:

– Köszönj szépen, Paprikás!… Jól van!… Most táncolj egyet ropogósan!… Hajja-jajja, tralla-lla! Hupp! Hüpp! Hüpp!

A grófkisasszony, a mezőőr követelő érdeklődésére:

– Na, tesz ilyet állat, akiben nincs ártó lélek? Tetszett már ilyet látni! Tetszett-é?

A grófkisasszony valóban elfeledte, hogy világvárosi arénák és fülledt varieték kápráztató villanyfényén száz és száz sokkal különb attrakciót látott már az állatidomítás matadoraitól, beszélő, számoló, kánkánozó, bicikliző, szivarozó, kártyázó állatoktól.

A grófkisasszony egészen más bűvölettől fogva állt itt a napfényben. Gyermekkorában hallott, olvasott mítoszok, legendák jártak inkább a grófkisasszony eszében, makulátlan lelkű szentekről, akikhez bizalommal közeledtek az erdő vadjai, és akik az ég madarainak hirdették a jóság és könyörület igéit… Mintha glóriát látott volna a grófkisasszony ennek a rongyaiban üdvözülten vigyorgó, öreg kiskondásnak gyér, ősz fürtjei körül.

– Mondja, kedves bácsikám, mit szeretne?… Miben segíthetek magán? – kérdezte Gazsitól a grófkisasszony.

Mire Gazsi maflán mosolygott a grófkisasszony szemébe. Mert már ez a szokatlan magázás is meghatotta Gazsit… Röstellt szólni… És összes eszébe jutott vágya tíz pénzig terjedt Gazsinak, egy kis dohányra… Maximum húsz pénz!…

Ámde a mezőőrnek, aki jól látta ezt Gazsin, életében egyszer majdnem könnyes részvét szállott lelkébe, egy ilyen kivetett, eszelős embertársán:

– Méltósága! – szólt a mezőőr – ha én mondom, hogy ez a bolondos vénség jobb sorsot érdemelne, az úgy is van! Jól végzi ez minden dolgát, lássa, méltósága, én úgy ismerem gyerekkoromtól. És mégse vacarkodik előre sehol, mert ilyen ez, mint a málé, mindig csak somolyog, és minden jól van neki. Használhatná ezt az uradalom is bátran. Már azért is megérdemelne öregségére egy kis jobb helyzetet, hogy ilyen tiszta, jó lélek lakik benne, aki az erdő vadjából is kiszelídíti az ártó lelket.

 

*

 

Úgy volt bizony a többi! A grófkisasszony maga vitte el Gazsit, cafataival, a motor oldalkocsijában. Paprikás maga ugrott be, és kucorodott a Gazsi lábaihoz ottan. És a mezőőr szedte össze nagy üggyel-bajjal a Paprikás családját a mezőn, hogy betegye őket is az oldalkocsiba.

Rendes, megbecsült uradalmi alkalmazott lett Gazsiból, a grófkisasszony legszigorúbb parancsára, az uradalmi sertésállomány mellett, amihez értett… És boldogan élt, míg meg nem halt.

Tudom én, hogy egy ilyen Gazsit sosem tartanak méltónak arra, hogy ott szerepeljen a lélek nemességének, béketörésnek, vértanúságnak, igazságnak, vidámságnak hivatalosan számon tartott nagyjai között!… Bárha én nyomatékkal kérdem, hogy: minek nem, ha egyszer minden érdeme megvan hozzá?… Azért adtam, demonstrációképpen, a „Legenda” címet a Gazsi történetének…