Édes, egyetlen Vigám,

nem írhatom le, és nincs se levél, se szó, ami elmondhatná, mit éreztem, mikor elolvastam leveledet, s mit érzek még most is, mialatt e sorokat ide írom.

Senkim sincsen rajtad kívül, kihez ebben az életben még egy csöpp szeretet vagy bizalom fűzne, ez bizonyos. Leveled hónapok múlva jutott kezembe. Ah, milyen hónapok múlva! Hisz megtudod, édesem.

Ma délelőtt akadtam rá postánk udvarán, egy összetört szekrény fiókjában, sárosan, avultan.

Meg nem tudom magyarázni, hogy kerültem oda, s minek hánytam szét napernyőmmel épp annak a fióknak tartalma közt, amelyikben leveledre találtam.

Elolvastam, és újra elolvastam, és bámultam rá, mint egy eszelős. S hazaindulva is éppúgy forgattam ujjaim közt, mint aki meghibbant. Nem láttam, nem gondoltam semmit, s nem éreztem semmit. Mert ami akkor lelkemben megfordult, csak olyan volt, mint egy különös film a moziban, idegen egészen, személyei, története, helyei.

Órák múlva elkezdtem sírni, s sokáig sírtam. De ebben a pillanatban is úgy érzem, mintha valami babona réme kísértene. Félek tőle, s eszmélni, szabadulni akarok. Hangosan ismétlem magamban: „Nos, mi van ezen érthetetlen? A levél a postára érkezett, de akkor nagy felfordulás volt, s gránátok csaptak az épületbe. Aztán a katonák összetörtek mindent. A szekrényt az udvarra hányták ki, s deszkáit eltüzelték. Az a fiók véletlenül épen maradt.”

De mi vitt engem arra most, holott semmi keresnivalóm sem volt ottan? S éppen az a fiók… Ő tette volna? Miért? Mit akarhat még velem Ő? Nem, én Őt egyáltalán nem akarom többé, sem szívembe, sem gondolataimba.

Nyomorultabbnak érzem valóm annál a gebéénél, melyet az imént vertek agyon a katonák az útfélen, s egy óráig sem akarok tovább élni, miután neked édesem e sorokat befejeztem. Ennyi az egész.

*

Igaz, arról sem tudok számot adni, mi késztet, hogy neked, édes Vigám, ezeket leírom. Talán az, hogy senkim sincsen rajtad kívül, akihez ebben az életben egy csöpp szeretet vagy bizalom kötne, s valami enyhülést keresek utolsó óráimon. De talán az is, hogy útját vágjam annak, hogy eszembe jusson közeledbe csak vágyni is.

Mert minek hazudnám, hogy meg nem fordult fejemben leveled olvasása után: „Hisz ők semmiről sem tudnak. Újra a régi lehetnél közöttük.”

Nos, azért mondok el mindent kímélet s szépítés nélkül neked, s legföljebb bocsánatodat kérem, hogy tiszta kezedbe juttatom ezeket a mocskos vallomásokat.

*

Azt tudod, mit történt velünk, elutazástok után. Nos, igen, tönkrejutottunk, s mindezen felül apus nem bírta el szerencsétlenségünket, mindezt tudod, onnan kell kezdenem tehát, amikor ideérkeztünk nagyapáékhoz.

Te azt hiszed, Vigám, hogy minden csapás közül az sújtott engem legjobban, hogy oda kellett hagynom a nagyvárost, s ide kerülnöm ebbe a – mint te mondod – csúnya, eldugott fészekbe.

Nem úgy volt, ebben nagyon tévedsz.

Már csaknem elviselhetetlenek voltak ott nekem az utolsó napok, s amerre meg kellett fordulnom, úgy éreztem: már magok a tárgyaknak is szemeik vannak, mikből kaján káröröm, vagy ami még rosszabb, bántó részvét fogad. Futni szerettem volna az utcán, hogy ismerőssel találkozhatok.

Ha forró napon megkergettek volna, s aztán egy kis hűvös árnyékra lelek valahol, ahol megpihenhetek, semmivel másként nem érzem magamat, mint eleinte ebben a piciny városban.

Most már elszenvedhetetlen utálat minden köve, minden fája, minden lakója, de nem akarok igaztalan lenni iránta. És semmi iránt, ami történt.

Itt elküldöm neked ezt a levelet, melyet nem sokkal idejövetelem után írtam volt neked, de aztán nem küldtem el, mert – ne haragudj – akkor, mások viselkedése s a kiállott izgalmak s megaláztatások után, sok mindenfélét gondoltam… Íme itt van.

Mennyi mindent hallgat el egy ilyen levél. Mennyi kétséget, mennyi dacot, mennyi keserű órát, vívódást, lemondást. És álmokat, amik úgy kezdődnek: ha így lenne, ha egyszerre így történne… S úgy végződnek: ó mennyi nyomorúság, nyomorúság, nyomorúság, mi lesz velem?

Mily sok levelet fogalmaztam én neked magamban, mik egész másról beszéltek, mint ez itten. De mindig visszatartott egy gondolat: hátha? Hátha te is elfordultál tőlem? S ennek már a puszta gondolata is bizalmatlanságra, dacra vagy mosolygó hazudásra késztetett.

Talán épp aznap történt, mikor ezt a levelet írtam, s nem küldtem el, hogy Jakob, akiről már azt hittük, hogy megtörték léhaságát a bennünket ért csapások, kétnapi távollét után éjszakázástól, korhelykedéstől gyűrötten állított haza. Épp ebédnél ültünk. Fogalmunk sem volt, merre járt, s hol kapott magának máris korhely társaságot. De nagyobb volt az, hogy pénz volt nála, s annak persze utolsó fillérig nyakára hágott. Hazudozott összevissza, s szokása szerint még neki állott följebb.

Végül is általános civakodást idézett elő, valósággal cigányvásárt.

Nagymamus szegény ott feküdt nagybetegen a másik szobában, s Jakob meg Nagyapus együtt meg felváltva ordítoztak. Felhánytorgattak mindent kíméletlen, persze, leginkább szegény apus dolgait, s különösen persze Nagyapus.

Képzelheted, mit éreztem. És ezekben a gyönyörű jelenetekben világért se hidd, édesem, hogy nekem talán más szerepem volt, mint a többinek.

Durva munka, sanyarú, filléres gondok, kofa veszekedések, halálos undor s képtelen, nevetséges ábrándok. Ezekben telt el egyik napom éppúgy, mint a másik.

Talán emlékszel arra a kabaréra, amelyiken júniusban szerepeltem, s Jenkiewitznek meg annak a másik szőke újságírónak szavaira. Hogy ő egyáltalán nem akar nekem hízelegni, de ha én komolyan ráadnám a fejem, pár hónap alatt lefőzhetném a legelső dívát. Becsületére, ő erre mérget vesz s így tovább.

Nos, elindultam sétálni a folyó felé, vagy elnyúltam otthon a díványon, s elkezdtem:

„Így lenne… Keresnek egy művésznőt. A vállalat igazgatója ott volt azon a kabarén, s látott engem. Ő tudja, mi történt azóta. Ajánlatot tesz. Holnap vagy holnapután kapok egy levelet. Kérem, ezek s ezek a feltételeim, azonnal válasz… Rendbe jön minden… Színpad… mosolygok, óriási siker. Meg vannak bolondulva, taps, virág, káprázat, forróság… Ott van a szőke gróf. Amelyik oly kedvesen félrehajtva tartotta fejét az estélyen. Megismert, tudja, jobb körből való lány vagyok. Már akkor is igen tetszettem. Most már izgatóbb, színésznő… Esztelenül szerelmes… Az öltözőben beszélek vele. Így nézek rá bámulva, Jenkiewitz mondta, egészen feketének látszik, mikor így nagyra nyitom a szemem… – Nem tagadom gróf, Ön igen rokonszenves nekem. (Igen, így éppen jó.) – De őszintén beszélek, kérem, mondjon le rólam. Én nem lehetek másként Öné, mint a felesége… Akkor ő… Szeme egészen fátyolos az izgalomtól. Közelebb hajol… Nem, nem, ez így képtelen, hagyjuk. Szeretője leszek, pont. Valószínűbb. Majd aztán lehet… Egészen elveszti eszét. Ügyesen csinálom. Jön egy másik, a barátja. Félt. S végül aztán… Nos így… Kocsin hajtatunk ketten, hitvese vagyok, a Mickiewicz-fasoron. Szelíden, kedvesen kissé kihajlok a hintóból, mintha valami apróságra figyelnék. Steinbergék jönnek szemközt. A nagyobbik lány s anyja. Rám bámulnak a járdáról. Szívélyesen intek, de aztán megint csak arra nézek mosolyogva, amiért imént kihajoltam, mintha érdekelne. Ebből látják, mily…”

Istenem, micsoda őrültség ez! Nevetek magamon. Ah, ily nyomorultul lenni! Mi vár rám?… Segíts meg, Istenem.

Lásd, édesem, ily esztelenségek közt éltem.

Egy kilyukadt cipő napok hosszat halálos levertséget idézett elő bensőmben, s minden órában eszembe juttatta az öngyilkosságot, s ingerültté, rosszindulatúvá tett hozzátartozóimmal.

S mily nevetséges helyzetekbe juttatott az álszemérem. Hisz ismersz, édesem, mily ostobául hiú vagyok, s mily nehezen bírok elviselni lekicsinylő szemeket.

Szalagért voltam a boltban, s egy hülye segédtől való röstelkedésemben, aki azt mondta, mikor válogattam: – ez itt igen selejtes fajta, nem fog megfelelni Őnagyságának – kétannyit adtam ki, mint szabad lett volna, s aztán fél éjszakámat rontottam el gondokkal. Miért is, édesem? hogy egy ostoba fickó előtt öt percig olybá tűnhessek, mintha gondtalan pompa venne körül.

Még valamiről nem szabad hallgatnom. Hisz azzal kezdtem, mindent közölni akarok veled.

Nos, onnan halld tehát, mikor tőletek, nászutatokra menet, elbúcsúztam.

Minő érzelmek is keveredtek össze akkor bensőmben. Ah, igen: esztelen gyűlölet, keserűség, irigység, kétségbeesés, ilyen szavakat ide írhatok.

De ültem olykor tükröm előtt, s bámultam magam. „Édes jó istenem, még pár év, s vége ifjúságomnak. S ami még jön, az is így múlik el, gyötrő, hiábavaló álmokban. Nevetség. Őrület… Én sose fogom megismerni, ami nélkül olyan az életem, mint asztalomon ez az üres virágcserép. Engem senki sem akar magáénak? Vakok talán?”

Igen, édesem, sokszor valóságos szerelmes kívánkozás kínzott önnön idomaim iránt, karjaim csókoltam, s forró vallomásokat suttogtam önmagamnak.

Emlékszel, egyszer azt mondottam, mikor a szerelemről beszélgettünk, s te már menyasszony voltál, talán néhány héttel nászutad előtt.

– Ha jön valaki, aki megérdemel, s tetszeni fog nekem, annak nyíltan megmondom: övé akarok lenni, ahogy akarja, ha szeretője, hát szeretője…

Mi volt ez akkor? Szeszélyes kifakadás, amolyan légies lázadozás, mint mondják. De azt hiszem, túlságosan is szavamon fogott végzetem. És nem átkozódhatok, hogy arra ne gondoljak, vajon nem jórészt önmagamból fakadt-e mostani testi s lelki nyomorúságom.

Közbe jött aztán, mint tudod, szerencsétlenségünk, s ráadásul gyászunk.

Mindez egy időre elfoglalt. De itt, magányomban csak még fokozottabban éledt újra valómban ez az átkozott érzelem.

Kínzó, csábos, aljas sugalmakkal kerített éjeimen s napjaimon, mint valami boszorka.

„Minek vagy kinek őrzöm magam ily gyötrelmek közt ezentúl, ha eddig sem kellettem senkinek. Huszonöt éves vagyok nemsoká. Mi jön ezután?”

Hánykódó éjek tudnák csupán elmondani, hányszor tettem fogadást, hogy odaadom magam az elsőnek, aki utamba kerül!

*

Nos, otthon nap nap mellett utálatos civakodások s sértegetődések folytak.

Attól fogva, mikor Jakob csakugyan állásba jutott, ez egy ideig szünetelt, s első napokban tökéletes egyetértésnek, gyöngédségnek s általános tervezgetéseknek adott helyet.

Ismered Jakobot, hogy van eltelve magával. Nos, néhány napig épp eléggé tetszeleghetett benne, hogy gyámolítónkká lesz. Arra, persze, még kevésbé volt képes, hogy ezt magának tartsa, s ne fecsegjen róla folyton.

Természetes, hogy aztán minden a régi lett, s attól fogva még többet kellett tűrnünk durvasága, s nélkülöznünk könnyelműsége miatt.

Közbe jött nagymamus halála.

Nem is jó rágondolnom, mint teremtettük össze a pénzt szegénynek a temetésére.

Akkor kezdődött ez a kárhozatos, nyomorult háború. Hiszen igaz, akkor mi még nem is álmodtuk, mit hoz reánk.

Sokáig csak annyi hatása volt, hogy késtek az újságok, s megdrágult minden, meg egy-két menekült jött legkülönfélébb hírekkel. Na meg, hogy Jakob s Nagyapus minden este összevesztek a térképen. Egyikök így, másikok amúgy kerítette ki szabad Lengyelországot, s kölcsönbe leszamarazták egymást.

De Jakob egyszer csak a fejébe vette, hogy beáll a légióba. Azt hittük előbb, hogy ez is csak oly múló hóbortja lesz, mint a többi. Csalódtunk. Egészen váratlan, nem törődve, mi lesz velünk, egyszer csak elment.

Csapásnak, azt gondolhatod, elég nagy volt ránk nézve, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy kissé nem enyhítette büszkeségünk. Meg aztán az is, hogy a mérnök időközben nekem is kilátásba helyezett valami alkalmazást, s Jakob épp akkor kapott valami nagyobb illetményt hivatalából, s ebből egyetlen fillért sem vitt el.

Ilyen volt ő mindig, jó is, rossz is, nagylelkű is, meg léha, kedves is, meg kiállhatatlan egyszerre. Most csak szeretettel tudok gondolni rá. Talán nagyon is megszenvedett azóta hibáiért, ha ugyan életben van még.

*

Egy nap csapatok meneteltek keresztül a városkán. Elképzelheted, mekkora csődületet támasztott ez. Mily rivalgás volt, hogy hajigáltuk őket virággal.

Úgy fájt a szívem, mikor először láttam őket, izzadtan, porral lepve a nehéz szerelvény alatt, s sapkáik mellett virággal. Hallottuk, magyarok, s oly csinos, fiatal arcok voltak köztük. Alig látszott rajtuk a halál gondja. Nevettek, daloltak, integettek, s akkora robaj volt, mikor a piacon egy magas rangú tiszt előtt elléptettek, hogy az ablakok megcsörrentek.

Egy-kettő nekünk is jutott vendégül közülök. De alig maradhattak legtovább egy óra hosszat, s egy árva szót se tudtunk velük beszélni. Épp hogy vizet kértek, megmosakodtak, s kissé rendbe hozták magukat.

De a meneteléseknek nem akart vége szakadni. Huszárok jöttek s trének, tüzérek, ágyúik előtt ágaskodó, gyönyörű lovakkal, s legelőbb a háziasszonyok kezdtek panaszkodni, hogy a katonák valósággal kifosztják a boltokat, s felhágítanak minden árat.

*

Nem tudom, mennyi időre ezután, egyszerre az a hír kerekedett, hogy a mieinket ezen az arcvonalon is megverték, jönnek az oroszok, meneküljön mindenki.

Valóban, egyre több és több menekülő jött rémhírekkel, s hiába volt a hatóságok minden megnyugtatása, a jobb családok kezdték nyakra-főre elhagyni a várost.

Mi is ezen tanakodtunk folyton, éppúgy, mint mindenki, s faggattuk a katonákat. Persze, ezek se tudtak semmit, s mindenik mást mondott. De legtöbben nevetségesnek tartották, hogy a mieink visszavonulnának.

Nagyapus is épp ily hajthatatlan volt. Megböködte a térképet, s a legnagyobb határozottsággal jelentette ki:

– Ki van zárva, hogy eddig engedjük őket. Vagy akkor nem értem az egészet!…

Akkor még sose tudtam megállni, hogy ne nevessek, mikor Nagyapus feltette a pápaszemét, s elővette a kék ceruzát meg a térképet.

És tudod, drágám, magam is úgy voltam, hogy nem bírtam komoly hitelt adni annak, hogy mi valaha meglássuk az ellenséget. Nem tudtam, mert itt ha akármilyen, de mégiscsak otthonom volt, s féltem a bizonytalanba menéstől, s még mindig bíztam a mérnökünk által ígért állásban. És különösen, akármilyen nevetségesnek is lássék ez előtted, sajnáltam abból a kevés pénzből, amink még volt, kiadni a költözködés költségeire.

Igen ám, de a hírek egyre aggasztóbbakká lettek a közelgő ellenségről. A menekültek rémmeséket regéltek, rettenetes nyugtalanság kavarta fel a várost, és a szekerek ára most már háromszorosra szökött.

Egy éjjel aztán kísérteties dördülések ébresztettek fel mindenkit álmából, s öt perc múlva már mindenki az utcákra sereglett. Ha láttad volna az arcokat eltorzulva a rettegéstől s álomtól. Akadtak, akik nyomban útnak kerekedtek, s magam is, hogy mit éreztem, elképzelheted.

Másnap, alighogy hajnallott, elmentem egy zsidó szekereshez, akit a szomszédban ajánlottak nekem.

Igazán mondom, émelyedni kezdett a gyomrom, amikor körülnéztem udvarán, s tanácstalan, egyedül állottam.

A ház egyik fele mészárszéknek szolgált, s az egész környék bűzlött. Hulladékok, aludtvér-folyókák, istálló s a körülötte burjánzó fodormenta valami borzasztó szaggá keveredett össze, hogy lélegzeni alig mertem a sietéstől elfulladtan. Visszafordultam, hogy itt hagyom. Még ilyen finnyás voltam, kedvesem.

Végre kijött a házból vagy négy csúf, cafatos gyerek s egy madárijesztő családanya, s ugyanakkor az istállóból maga a zsidó is megjelent, két rongyos gebéjével. Nos, hármuknak volt összesen egy szemük, képzelheted, a két gebének meg a zsidónak.

Semmi nem lehetett visszataszítóbb, mint ezekkel elkezdeni alkudni a vitelbéren.

Valahogy megegyeztünk. Holnap, hajnalban indulunk, de nem vihetjük magunkkal csak a legszükségesebbeket. Hisz ezt előre sejthettem.

Egész nap s egész éjjel tettem-vettem, rakosgattam, válogattam, mit vihessek el. Ágyamból kikeltem néhányszor, ha valami még eszembe jutott, és ott tűnődtem gondolatok nélkül a lámpába.

Valóban kár volt a nagy fáradságért. Hiába vártuk a szekeret. Már késő délelőtt volt.

Hidd el, hogy minden rémek s aggodalmak dacára, nem szívesen mentem el innét, s valami különös előérzetem volt, hogy el se mehetek, s olyankor képes voltam mindig arra a nyomorult pár forint vitelbérre gondolni, hogy az megmarad… De már fel voltam zaklatva minden porcikámban, s rém ingerültté tett a zsidó eljárása. Ha módomban van, meg tudtam volna fojtani a két kezemmel.

Most képzeld el erre, hogy mikor dühtől reszketve felkerestem újra azt a ronda helyet, a zsidóné nyíltan szemembe mondja, hogy férje másokat vitt el, akik jobban megfizették. Talán estére visszajön, s akkor ővele beszéljek.

Az csillapított le némileg, hogy megszántam ezt az ocsmány némbert, aki maga is félőrült volt az aggodalmaktól, hogy férje kapzsisága a vitelbéreken kiszolgáltatja őt is, gyermekeit is, hogy itt érjék az oroszok, míg őmaga távol jár. Nem tudtam nevetni, pedig képzeld el, mily iszonyú komikus volt, mikor ily elrettentő külsővel folyton aziránt érdeklődött tőlem, vajon igaz-e, hogy az oroszok így meg amúgy bánnak a nőkkel. S annyi tény, hogy ilyenkor nem valamelyik szomszédnőjére gondolt.

*

Aznap este valaki azzal jött be a városba, hogy nem messzire kozákokat látott egy erdőszélen. Persze, ez csak afféle rémlátás lehetett, de kire ne lett volna akkor hatása.

Viszont a vonuló katonák, akiket majd lehúztunk hírekért, csaknem egyértelműleg biztattak, hogy idáig semmi esetre sem jöhetnek el az oroszok.

És a menekültek, akik egyre érkeztek gyalog, kocsikon, jajveszékelve, megint egyebet beszéltek.

Az utcákon alig járt már ember a városbeliek közül. Este már sírtam vagy két ízben, s felváltva imádkoztunk meg átkozódtunk, minden elképzelhető kifakadással illetve saját katonáinkat.

– Ezt érdemlem én meg öreg napjaimra, amiért unokám vérét hullatja valahol hazájáért! – hajtogatta szünet nélkül Nagyapus éppolyan hangon, minthogyha Jakob itthon maradva, most egymaga sétapálcájával is feltartóztathatná az ellenséget.

A zsidó különben még aznap délután visszaérkezett, s ő maga jött el. De hímezés-hámozás után bevallotta, hogy még egy utat vállalt éjjelre a vasútállomásig, s csak másnap reggel jöhet értünk. Mit tehettünk volna ellene? Három más helyütt is próbálkoztam aznap, sikertelen.

Alig is hittünk szemeinknek, mikor másnap délután a két rongyos gebe csakugyan megállt házunk előtt.

Hanem a zsidó hallani sem akart róla, hogy mást is felvegyen szekerére, puszta személyünknél. Hosszas alku, civódás s könyörgések után mégis elértem annyit, hogy az előző nap százszor átválogatott legszükségesebb holmijainknak körülbelül egyharmadát felrakhattuk magunkkal.

Mintha most is látnám ezt az indulást. Hogy kapaszkodik fel Kázmérka ijedt szemeivel Nagyapus mellé, s legvégül én.

Akkor már zengett körös-körül az egész vidék az ágyúdörgésektől, s egy ideig távoli, sűrű fegyverropogást is hallottunk.

Csaknem este volt már. A nap karminvörös gömbje a dombok pereméig szállott alá, éppúgy, mintha ott megakadt volna a fák koronáiban.

Nem tudom neked leírni ezt az érzést. Az ég borús volt, s azt hittem néha, mintha egy egészen idegen s teljesen ismeretlen tájra kerültünk volna. Ugyanazon a fákon s ugyanazon a vízen, miket már oly meghittnek s kedvesnek találtam sétáimon, most úgy tetszett, még a fűszálakon is ott remeg valami hangtalan borzalom. S különösen az ég vörös visszfénye keltett valami mindig emlékezetes, néma döbbenetet.

Szekerünk egy darabig csaknem magányosan s elviselhetetlen lassúsággal döcögött kátyúról kátyúra, mert az út rettenetesen meg volt rongálva a sok szekértől, ágyúktól, lovasoktól.

A legközelebbi falu előtt már ezer akadálya lett utunknak. Szekérsorokba gabalyodtunk, melyek más utakról jöttek velünk egy irányba, s lovasok, ágyúk, gyalogosok, trének dühösen riogató, zajogó tömegébe.

Egy helyütt, ahol több ideig álltunk, azt hallottuk egy tiszttől, hogy oktalanság volt menekülnünk. A mieink egész bizonyosan tartani fogják a magaslatokon a vonalat. Ez csak még teljesebbé tette lelkünkben a zavart, bizonytalanságot s meghasonlást.

Már teljesen ránk esteledett.

A faluban egy kocsma előtt végleg elakadtunk. A szekérút két domb közé szorult, s a tökéletes sötétben ide-oda bolygó lámpások, útszéli tüzek, megtorlott szekérsorok közt zűrzavaros emberi s állati ordítás kavargott előttünk s körültünk. Még lövések is dörrentek néha.

Mindezekhez még egyszer csak megeredt az eső.

Lelkünkben kimondhatatlan, tompa szorongással vesztegeltünk a szekéren. Zúgolódni vagy beszélni is alig volt már erőnk. Kázmérka elaludt ölemben, s láttam, Nagyapus is bóbiskolni kezd.

A zsidó mint egy kopó szimatolt szerteszét a zűrzavarban.

Egyszer csak visszajön, s azt mondja: Itt nincs más mit tennünk, le kell szállanunk a szekérről, s szállást keresnünk a faluban, úgysem mehetünk tovább. Reggel majd értünk jön.

Hebegett, darált, s egy másik zsidó volt a sarkában. Úgy tetszett, azzal együtt főztek ki valami aljasságot. Végül pedig már fenyegetőzni kezdtek.

Később megtudtuk, hogy épp egy szomszédunk pénzelte le őket itt hagyott holmiait szállíttatni.

De hát mit tehettünk?

Alighogy leszálltunk, a két zsidó sietve mellénk rakta csomagjainkat, s a szekérrel megfordulva, elhajtottak valahová a sötétbe.

Én elindultam szállást keresni a faluba.

Csúsztam, buktam sárban, árkokban, pocsolyákban s összejártam az egész falut, anélkül, hogy egy skatulyánknak találtam volna helyet. Házak, fészerek, istállók fúlásig tömve voltak katonákkal s menekültekkel.

Egy helyütt alig tudtam kiszabadítani magam részeg huszárok közül. Isten tudja, mi történik, ha sikoltásom meg nem hallják egy házban, s ki nem jönnek segélyemre.

Visszabotorkáltam újra csomagjainkhoz.

Ott álltunk az útfélen, csurom vízzé ázva, hajléktalan, kétségbeesve. Kázmérka alig támolygott már az álmosságtól, s Nagyapus nekem hajtogatta egyre: mit tegyünk? mit tegyünk? mit tegyünk? – mint a hülyék.

Időközben fel-felvillant az ég alja, s késett robogás követte. De sajátságos, egész más irányból, mint városkánk feküdt. Ott teljes csönd volt. Az útkanyarulattól jól láthattunk alá szétszórt fénypontjaira.

Nagyapus vetette föl legelőször: forduljunk vissza. S felemlítette a tisztet, aki mondta, hogy a mieink tartani fogják a vonalat. S mielőtt még én igent vagy nemet mondtam volna, már harmadikszor ismételte meg javaslatát, mint valami nyűgös gyermek.

Szótlan szedtem össze holmijaink közül, amit elbírtam.

Vissza újra!… Nem lehet elmondanom… Ez valami tébolyítóan visszás volt. Megijedtem magamtól, hogy felkacagok. Úgy éreztem, hideg kígyók másznak végig tagjaimon, s sikolyra ingerelnek. S ezt valami fásult, ájult reszkedelem követte valómban. Egyet tudtam vágyni csak: mihamarabb otthon, ágyban lenni. Mindegy aztán…

Leejtettem útközben a csomagokból… Ott maradtak az úton…

*

Nincs hely, édesem, ami idegenebbül hatott volna rám, mint otthonunk, ahová betámolyogtunk. Szinte vártam: valaki előlép a belső ajtóból, s megkérdi, mit keresünk itten? – mint valami tolakodóktól.

A padlón egész tócsák maradtak a ruháinkról alácsurgó víztől.

*

Hajnalban ébredtem, még alig szürkült.

Ki se nyitottam szemem, már tisztában voltam mindennel… Borzalmak, pusztulás, kínok… Megint ugyanazt éreztem, mintha hideg kígyók érnének tagjaimhoz, s kétségbeesett sikolyra ingerelnek… De mozdulatlan s közönyösen bámultam… „Mindegy” – ez volt minden mondanivalóm önmagamhoz… Bárha ne kellene így többé megmozdulnom… Bárha fölkeresne itt a halál, anélkül hogy egy ujjam mozdítanám… Rám zuhanna, s megfojtana, mint a sötétség a gyertyavilágot.

Szenvedés volt ez, elmondhatatlan, s a végzet minden előérzetével… Istenem, mért hagytad el gyermekedet?…

Lehunytam a szemem. De mihelyt lehunytam, megrázkódtam, s fel kellett ülnöm az ágyban. Aztán kiugrottam, s sietve öltözködni kezdtem.

Értelmetlen volt: miért. Mikor készen voltam, tűnődhettem, mihez kezdjek?…

*

Már késő délelőtt volt, s még mindig nem történt semmi. Oly furcsán jött, amint észrevettem, mert mintha épp abban a pillanatban vettem volna észre legelőször, hogy hisz nem vagyunk teljesen egyedül mi a városban. Két szomszédunkat láttam beszélgetni az utca közepén, akik addig halálos ellenségei voltak egymásnak, s most úgy viselkedtek, mintha legalábbis édes rokonai lennének egymásnak. Egyikük, egy csúnya s rosszszájú asszony járatos volt hozzánk is.

De katonákat most már mintha gyérebben láttam volna. Ám éppenséggel nem ötlött fel rajtok valami nyugtalanság. Felszedelőzködésük máskor is hűhózással, ordítozással járt.

Ha az ágyúkat nem hallom folyton, s most már a fegyverropogást is olykor, hol távolabb, hol közelebb a magaslatok felől, már kissé le is csillapodtak volna aggodalmaim. Elősegítette ezt valami álmos közöny is, a kiállott izgalmak s kimerültségek után.

Nagyapus, persze, nem felejtette el, amit a tiszttől hallottunk, s annak szavaival egyre tartotta a vonalat. Mindent megokolt kék ceruzával taktikailag a térképen, s kifejtette ezt szomszédainknak is, egy asszonynak s egy nyomorék fiatalembernek is, akik átjöttek hozzánk, hogy merő képtelenség eddig bocsátanunk az oroszokat, vagy akkor ő nem érti az egészet.

Akkor becsapott az első gránát a városka piacára… A borzalom csöndje felelt rá minden élőben.

Drágám, hidd el nekem, ez olyasvalami volt, ami elképzelhetetlen annak, aki át nem élte.

Ez az érzés nem hasonlít semmi más rettegéshez.

Azóta érteni tudom a katonák minden vígságát, léhaságát, pazarlását. Ez után a lelki nyomás után nem következhet egy időre semmi, csak féktelen semmibevevése életünk kicsinyes gondjainak.

Igyekszem hűen leírni neked mindent, amire csak emlékszem.

Nos, fél perc múlva már mindannyian pincékben szorongtunk fakón, egymás arcán rémüldözve. Csókoltuk, simogattuk, öleltük, vigasztaltuk egymást, s hangosan imádkoztunk, tudatával az elkerülhetetlen halálnak. Akár valaha az első keresztények a föld alatt.

Kinn az utcán zűrzavar s lárma volt, lónyerítés, dübörgés, kiáltozás s jajgatás.

S ebbe a zsivajba, túlüvöltve mindent, mint valami iszonyatos madarak csaptak alá az égből borzalmas vijjogással a lövedékek. S közben sűrű fegyverropogás is zuhogott le a házfedelekre, mint valami kísérteties zápor. S újra csend lett egyszerre, csak egy közelben égő ház gerendái pattogtak, s beomlásuk robaja hallott.

*

Hosszú órák múlva teljes szünet állt be. Kinn már alkonyodott.

Lassanként előbújtunk, s kimerészkedtünk az utcára is.

Mi történt, senki sem tudta.

Egyszer csak a nyomorék fiatalember azt a hírt hozta, hogy már benn vannak a városban az oroszok. Katonát a mienkből tényleg egyet sem láthattunk többé.

Álmos voltam, s olyan furcsa lázon keresztül láttam mindent, hogy olykor felrémlett: nem vagyok eszemnél. De ledűlni sem mertem. Az égre néztem mindig, hosszasan, összevont homlokkal, gondolatok nélkül, házunk előtt az utcán, de hogyha megszólítottak, élénk érdeklődést mutattam, holott alig hallgattam oda.

Éppígy volt, mikor kinn, a besötétedett utcán egyszerre lovakat hallottunk közeledni. Megkövülve, riadtan vártunk.

Tőlünk nem messze állapodtak meg. Hét vagy nyolc lovas, idegenek. Egyikük magas, fehér süvegben. Az rendezkedett a többiekről, s többször felénk nézett, de csak úgy, mint másfelé is.

Mi akkor bementünk a házba. De én biztos voltam, hogy itt nálunk történik valami.

Nem is csalódtam. Alig kisvártatva lépteket hallottunk, s kopogtak.

Határozottan volt valami nagyon regényes, vagy tudomisén abban a jelenetben, mikor ő először benyitott. Ilyet, igen, én olvastam már (akkor is felötlött ez), csak nem tudom biztosan hol, éppúgy, ahogy történt.

Amint ő előbb az ajtó előtt megállt, homlokán kissé félre feltolt süveggel, s mögötte szolgája, holmijait cipelve a küszöbön, s mi, a megrebbent háziak, a szoba túlsó sarkában, az asztal mögül bámultunk rá némán, mintha az asztal az oltalmunk lenne.

Az ő szép, sötét zsivány arcán egy kis csinált meglepődés tükrözött, mintha ezt akarná mondani: ej ni, hisz itt szép lány van. Mintha nem látott volna meg imént az utcán, s nem ez hozta volna be hozzánk. Mint ezt később be is vallotta, mikor említettem.

Köszönt, s kifogástalan udvariasan szállást kért tőlünk magának, szolgájának meg két lovának. De én éreztem, hogyha nem lett volna egész bizonyos magatartásunkról, mondjuk, például sokkal megfelelőbb szállásnak ajánlottuk volna neki a szomszéd üres házak valamelyikét – hogy akkor ő már kezdetben másként beszélt volna. De meglehet, nincs igazam. Hisz mindegy. Ámbár erre vall, hogy cókmókjait is, lám, minden előzmény nélkül, mindjárt magával hozatta.

*

Este már együtt teáztunk jó későig. De mi voltunk az ő vendégei tulajdon házunkban. El kellett fogadnunk, nem volt rá semmi ürügyünk, hogy elutasítsuk. Legföllebb nevetségessé tettük volna magunkat. Hisz képzelheted, elég zavarba kerültünk volna, ha nekünk kellett volna őt meghívnunk.

Igaz, hogy később is, ami az efféle ügyek feszélyének eltüntetését illeti, szinte érdekes volt ügyessége s tapintatossága.

Sültet készíttetett szolgájával, s mindenféle konzerveket hordatott föl, meg száraz tésztát, aztán likőrt, csupa legfinomabb dolgokat.

Igen, a neve Nikolaj volt. Az egész így: Malagin Nikolajevics Nikolaj… Ah, bárha sose tanultam volna meg!… A szolgáját Fetykának hívták.

Lengyelül éppoly jól beszélt, mint mi magunk. Sőt, kissé kellemesen hatott idegenszerű kiejtése. S hogy tudott beszélni. Hiszen majd meglátod.

Mi első együttlétkor tapasztalhattuk ezt a jellemvonását, s azt a rendkívüli ügyességet, amivel egész észrevétlen el tudta oszlatni e különös helyzet feszélyét közte s közöttünk.

Különben aznap este legtöbbet Nagyapushoz beszélt. Nagyjában emlékszem még szavaira.

– Igazán csodállak benneteket, lengyeleket – mondotta többek közt –, hogy olyannyira ellenségekül tekintettek bennünket, s most is a legnagyobb hűhóval az osztrákok mellé álltok. Hisz ha már elnyomásról van szó, hát az osztrákok, meg éppenséggel a németek nem éppoly elnyomóitok, mint mi? No, hisz tudom, azt mondjátok, hogy az elnyomatás sokkalta nagyobb nálunk. Az egész világ tele van: súlyos iga meg kancsuka, meg a pici tudja miféle mesékkel… Ezen igazán csak nevetni lehet… Na, természetes, hogy afféle nyugtalan bolondokat meg holmi izgága feltűnni vágyókat megfenyítünk alaposan. De hisz ezt éppúgy megcselekszik nálatok is, vagy épp a németeknél. S ha nem, csak gyengeségre vall.

De azt már csak nem mondhatjátok, hogy nemzetileg közelebb állnátok az osztrákokhoz, ha tegyük fel, nálunk nyersebbek vagy kezdetlegesebbek is, ami a szokásokat vagy az efféléket illeti. Mellesleg mondom, hogy én igazán nem kívánok több szabadságot vagy védelmet, mint amennyivel hazámban bírok, s még azt sem mondhatom, hogy nem láttam, hogy van ez másutt, például épp az osztrákoknál.

Ezzel szemben mit mondjak a ti helyzetetekről? Akár egy idegen városban, hívó rokonaitok helyett idegeneknél vennétek szállást.

Rossz hasonlat, megengedem. De hisz nem kell hasonlatokért mennem. Hisz itt vagyok én magam. Még pár órája alig vagyok köztetek, s már úgy érzem, mintha valahol otthon volnék hazámban. Épp ilyen az én anyám ízlése is, mint szobátok, kivált ha gyerekkori házunkra gondolok. Vérmérsékletünk, felfogásaink hasonlóak, nyelvemet értitek, egyszóval, ha akarnám se tudnám kibeszélni magamból, hogy ismerős, rokoni helyre jutottam. Várjunk csak. Mennyivel idegenebb volna itt a helyemben valami osztrák vagy német tisztecske, aki itt idegenül krákogna, s önhitten lekicsinyelne benneteket. Nos, egy saját birodalmatok katonája. Igaz-e, vagy sem?

Megengedem, véletlenül én lengyel vidéken születtem, s anyám szintén lengyel nő. De ez alig tesz különbséget, ha színorosz volnék is, akkor is állana mindez. S állana főként az, hogy ha már két rossz között kell választanotok, nem inkább orosz akarna lenni egy lengyel, mint német?

Ám akárhogy van, no lássátok, itt van maga a tény, hogy erősebbek vagyunk, s előbb vagy utóbb meg kell adnotok magatokat nekünk. Mióta első katonánk ide betette a lábát, ez a föld orosz föld, s az is marad, azt sejthetitek.

De talán nem is háborúk döntenek nemzetek sorsán, inkább csak következményei azok nemzetek életerejének, s életerőt csak egy adhat, az összetartozás érzése, mely faji s nem formai, amilyennek az államot látják. A ti esetetek épp azért felötlő.

Igen, ez a fontos. Mert nagyobb dolog az, hogy valamely fajú paraszt megveszi a másik földjét, s nyelvére tanítja, mintha golyóval ötvenet elpusztít.

Ez nem az én gondolatom, ezt épp egy monarchiátokbeli újságírótól hallottam, egy magyartól, akivel együtt voltunk Münchenben.

A mi népünk ereje pedig ilyen. S ti, akik közeli rokonaink vagytok, csak rontotok kikerülhetetlen sorsotokon kapálózástokkal, ahelyett hogy velünk tartanátok az idegenek ellen.

Hát, csak dicséretre méltó tőletek, s különösen öntől, bájos kisasszonyom, hogy nem szöktek meg előlünk s jóbarátokul tekintenek bennünket…

Mindezt oly megnyerő természetességgel, mosolyogva s sajátosan hol nyugodt, hol élénk fő- meg kézhordozással mondotta, hogy egyikünk se tudta kivonni magát igézete alól. Nagyapusnak beszélt, de többször nézett rám nyíltan, gyöngéden, s megtette egyszer, hogy az asztalon heverő karomra tette kezét: – Nos, igaz-e? – s a szemembe nézett.

Elfogódottságomban, s idegensége s sajátos egyénisége igézete alatt annyira helyeselnem s bólintanom jött szavaira, hogy megrezzentem, s ijedten bámultam arcába egy pillanatig.

*

Két szobánk van, középütt egy pitvarból, vagy nagyzoljak, előszobából nyílnak. Egyik olyan szalonféle. Ebben vannak zongorám, könyveim, de ágyam is ebben áll, s ruháim is itt tartom. Szóval, ez az én szobám, s úgy hívjuk: zongora-szoba. A másik Nagyapusé meg Kázmérkáé volna, de nappal többnyire itt vagyunk mindnyájan. Ennek egyik része hálófülkefélének szolgál, fallal elkülönítve, melyen tágas, ívelt átjárás van függönnyel ellátva.

Aznap estétől az én szobám vendégünké lett. Én magamnak a díványon vetettem ágyat Nagyapuséknál.

Mondhatom, az előző napokhoz mérten, a bizonytalanság rémeitől körülvéve, ez este jóval kevesebb rettegéssel hajtottam le a fejem a párnára.

Lámpánk már el volt oltva, csak egy éji mécseske lángocskája szórt szét egy kis fényt a sötétben, s kívül az utcáról hallott olykor lovasok, szekerek, talán ágyúk tompa dübörgést s csörömpölése, s zavaros emberi hangok, kétségkívül oroszoké.

Többször utcaajtónkat is megdöngették, de kinn ezt alkalmasint Fetyka elintézte.

Szerettem volna magam tüstént átadni gondolataimnak, de Nagyapus ágyáról egyre átbeszélt estéli észleleteiről.

Néha ingerültté tett darálása, de mindjárt megbántam, s félig önmagam gondolataival foglalkozva, félig Nagyapusra figyelve s kérdéseire felelve feküdtem hanyatt, behunyt szemmel.

Nagyapus folyton a Nikolaj fejtegetéseit ismételgette, csaknem az ő szavaival is.

– Nos – mondotta –, vagy nem igaz tán tényleg? Hogy inkább ők a mi rokonaink. Én legalább azt mondom, teljesen igaza van. Láthatjuk, mi hasznunk van az osztrákokból.

„Valóban – gondoltam én is –, mostantól már az oroszoké vagyunk. Talán még jobb lesz így.”

Kis időre K. Rudolfra emlékeztetett engem Nikolaj. Hisz ő is mindig ily fennkölt ügyekről szavalt. Valaki azt hihette szavaiból: mint a tűz meg a vas az erélye. Nem mindig sarkamban volt? És hány alkalmat adtam neki, hogy nyilatkozzék. Kudarc, utálat… gyáva hebegő… nem mert. Nevetett s elméskedett, hogy titkolja. Utálatos arca…

Nikolaj iránt félelem s bámulat emelkedett fölém, s talán máris titkos vonzalmak… „Hatalmába kerülök, tőle kell megismernem a szerelmet.” Ezt mint kikerülhetetlent súgta valami bensőmből.

„Várjunk csak. Így volna?”

Hirtelen csábítókká váltak gondolataim… Oldalt fordultam, s összekucorodtam paplanom alá, hogy hallatlanná tegyem Nagyapus darálását.

„Így volna?”

„Ez a föld Oroszország lesz. Távol minden, ami volt… Nikolaj megszeret. Ő talpig nagyjellemű. Azt mondja: – várjon rám, míg vége lesz a háborúnak. Akkor hitvesemmé teszem… Elmegyek vele hazájába. Vagy jobb: őt váratlan felmentik, ez most jön, nemsokára… Ott vagyok… Mindenki megbámulja szépségem. Úrnője leszek egy úri háznak. Ő dúsgazdag… Estélyt adok… Mindenki előtt vonzó s érdekes az idegen asszony. Az utcán komolyan, szomorúan sétálok férjem karján… De Nagyapusék! Ah, közönséges, nevetséges! Ő… hátha egy golyó találja őt útközben… Őrület. Megint álmok… Nyomorult! Nagyapust feláldoznád esztelen vágyaidért… Ilyen, ilyen a lelkem… Mit érdemelhetek? Ezért van minden!… Mit tudhatod még?… Az este gyöngédséget mutatott. Ez így szokott lenni… Meglehet holnap már erőszakkal bevonszol magához. Ott van Fetyka, ha ellenkedek… Ah, mi várhat rám?!… Olyan volt a tekintete néha… láttam… mi alaposan megfenyítünk holmi izgága…”

Édesem, alig tudtam szabadulni. Képzeletem egyre elibém hozta egy ily ölelkezés kéjét… Meg kellett ijednem magamtól… Nos, tudod-e, milyen volt a boszorka, rettenetes kerítőm.

De megfogható-e előtted, drágám, mit dúlt össze valómban annak érzése, hogy minden elveszett, csak a kárhozat, őrültség, pusztulás járnak szabadon mindenütt, mint a hiénák az omladékok között… Menekülni valamibe e gyötrelemtől, egy óra halálos, utolsó gyönyörébe, gyalázatba, tébolyba.

„Várjunk csak!”

„Egyedül vagyok vele. Esdőn, szelíden bámulva nézek szemébe. – Mit akarhat Ön, férfi s katona létére egy védtelen nővel?… Igen, nem titkolom, Ön rokonszenves volt nekem, de ennek vége… Ő megindul… Gyöngéd, tiszta vonzalmat érez… Ő a pamlagra von, megcirógat s megcsókol. – Hisz Őneki is van otthon húga. (Igen, ez nagyszerű.) Hisz neked is van otthon húgod… – Jól van, hallgasson rám, Nela… Felajánlja tiszta szerelmét… – Most lehetetlen a helyzet… Ah! Megint ábránd!… Istenem, te jó, te édes, vess fényt ebbe a szörnyű bizonytalanba… Mi lesz velem?…”

– Alszol, Nela? – hallottam Nagyapust.

Felriadásomból vettem észre, hogy már félálom kerülgetett, s értelmetlen képek suhantak el tudatomról.

– Mit akarsz? – kérdeztem bosszúsan.

– Elfelejtettem mondani neked, hogy ez az orosz azt mondta, míg te odakinn voltál, hogy ő, ha itt maradt volna Jakob, most könnyen szerezhetett volna neki előnyös alkalmazást. Mit szólsz?

Hallgattam. S kisvártatva, Nagyapus horkolása közben, én is elaludtam.

Valami igen különöset álmodtam akkor.

De minek írjak neked még álmokról is, mikor az egész olyan, mintha aludnék, s azt álmodnám, hogy álmodok.

*

Másnap csak délfelé láttam őt. Addig szobájában volt. Pedig szerettem volna más ruhát venni, de hozzá benyitni érte… Ah, akkor még mily lehetetlennek találtam ezt!

Fetyka a legnagyobb barátkozást s előzékenységet tanúsította irántunk. Segédkezni akart nekem valamiben minden áron. S a tolakodókat, akik elég sűrűn nyitogattak be ajtónkon, úgy kilökdöste, hogy hetet fordultak. Egy kurta szíjostora volt, s rögtön azért nyúlt.

Nikolajjal az udvaron találkoztam.

– Jó reggelt. Hálás vagyok igazán Önöknek, felségesen aludtam.

– Ez az én szobám – mondtam valamit hirtelen, hogy kedves legyek hozzá.

– S a maga ágyában aludtam, nemde? – szólott mosolyogva, hogy tüstént, legészrevehetőbben elpirultam, s nem bírtam többé szemébe nézni.

– Igazán – folytatta –, ha tudtam volna, nem merem megfosztani. Egyébként…

Pillanatig gondolkozott, de mivel Fetyka épp lovát hozta, nem fejezte be.

– No, de most mennem kell. Este ugye, számíthatok rá, hogy megint olyan kedvesek lesznek, s együtt lehetek Önökkel?

– Ó, kérem – dadogtam, mosolyogva hozzá.

Dühöngtem magamra, mikor elment. Valami nagyon szobalányosat észleltem viselkedésemen, s feltettem magamban, hogy komolyabb s kimértebb leszek. Ez jobban fog állni.

*

– Láttam a zongorát. Talán zongorázik?… Ostoba! Hogy is kérdezhetem! Nem leszek ugye nagyon tolakodó, ha megkérem, játsszon valamit? – szólt tea közben este, s én nagyapusra nézve, mintha tőle várnék tanácsot, vagy beleegyezése kellene, s aztán elég félszegül vonogatva vállam, beleegyeztem kérésébe.

Nagyapusnak meg magának egy üveg konyakot, s nekem egy üveg édes likőrt tétetve az asztalra, kikergette Fetykát, ne merjen kopogni többé csizmáival. Aztán cigarettával kínált, piciny, illatos, aranyvégű jószágokkal. Egy kis kísértés után nem fogadtam el.

– Pedig én mérget veszek rá, hogy szokott cigarettázni. Csak tőlem nem akarja elfogadni, vagy előttem nem akar – mondotta. – Nos? Igaz, vagy nem?

– Igaz! – mondottam erre komolyan, fogalmam sincs, miért.

– Mit értsek ebből? – kérdezte nevetve.

– Hát, ha annyira kedvére tennék éppen, elfogadom – mondottam meglehetős zavarral.

– Ezt már szeretem – kacagott.

A zongorához ment, s lapozni kezdett a kották között.

– Egy tánc. Miféle? Auvauvauvauer. Csúnya egy név! Nos, játssza ezt. Jó lesz. Ha egyszer azt mondja, magának mindegy.

„Egy táncot” – gondoltam kissé különösen, miközben elhelyezkedtem.

Három vagy négy hibát tettem mindjárt az elején, s ha véletlen kívülről nem játszom ezt a kottát, s rá nem járnak már ujjaim, valóban belesülök. És ha kívülről hallgatom ugyanazokat a futamokat az utcáról, akkor se hiszem kevésbé, hogy én vagyok az, aki itt benn játszom.

Valami üvegszerű vagy zengéstelen, vagy nem tudom én mily dallam szállt fülembe ujjaim nyomán, mintha érzéstelen fabábu volnék.

Ez volt az első kotta.

Nikolaj mozdulatlan, könyökeivel térdén, fejét kezébe támasztva ült mellettem.

A második a „Mondschein Sonata” volt.

Tudod, mily kedves ez nekem. De hogy éppen ez lett volna oly hatással, nem hihetem. Bizonyos, hogy egész más hangulatot hozott bensőmbe. Legfőképp, édesem, valami lázszerű igyekezet lepett meg, hogy tessem neki. És lelkemben, igazán nem tudom, nem tudom… talán látomásszerű, igen, mint a jelenések, olyasvalami ment végbe…

Emlékek ringtak, bánat zokogott… Ó, boldog, távoli… nem tudom én, édesem.

Vége volt.

Kezeim ölembe ejtettem, s két-három pillanatig teljes csönd volt. Eközben ajkaimon különös gyönyörűséggel vegyült össze a likőr meg a cigaretta íze.

Ő szólalt meg.

– Ó, ó! Nem gondoltam, ily nagy művésznő, valóban. Kissé, ha nem veszi dicsekvésnek, értek hozzá. Komolyan, sohase éreztem meg így zenét – kapta kissé oldalra fejét. – Diákkoromban, talán akkor. Talán kellett ez a háború, hogy egy kissé ráriasszon az emberekre, mit vesztenek vele…

Olyan arcot csináltam, mint akinek mindez alig fontos. Valójában pedig ugyanoly szokatlan gyönyörűséget okoztak szavai, mint cigarettái meg likőrje zamatja ajkaimon.

Nagyapus sikereimről magyarázott valamit az asztal mellől. De aztán ott találta rajta vendégünk térképeit. S azonnal vette pápaszemét s a kék ceruzát. Csak ezúttal csupán a térkép felett a levegőben tehetett vele kijelöléseket. Fontos az, hogy eléggé elfoglalta magát ezzel.

Különben sem volt föltűnő, mikor Nikolaj, kissé félre nézve maga elé, s tűnődést mímelve, a rendesnél jóval lenyomottabb hanggal ezt mondta:

– Félek, szerelmes leszek magába. Vagy már az is vagyok. Ez nem hoz jót…

Gondolkodott.

– Az bizonyos, maga máris túl sokat jelent nekem. Nos, igen, mégis úgy van: máról holnapra.

Gondolkodott.

– Ah, ha ez kölcsönös lenne…

Gondolkodott.

– Higgye el…

Nem fejezhette be. Megkopogtatták az ajtót. Fetyka egy írást hozott.

– Na!… Nekem? – förmedt rá Nikolaj.

Miközben olvasta, összeharapta fogait, s állkapcsa meg-megmozgott. Akkora düh jelent meg arcán, amilyet fegyelmezett vonásainak sem volt ereje eltitkolni… Hmgetett.

– Ördög vigye el, el kell mennem – mondta aztán rám mosolyogva, s mindezt teljesen póztalan vagy tán a legnagyszerűbb pózokkal, mint különben mindent.

– Jó éjt. Önök bizonyára lefeküsznek, mert valószínűleg soká jöhetek haza.

*

Másnap megint délelőtt találkoztunk. Ő nem aludt itthon, s Fetyka délre várta.

Csinos akartam lenni, s egy csipkét kerestem szobájában. Ott nyitott rám.

– Semmit sem aludtam – mesélte. – És megint el kell mennem. Talán végleg… Lássa, ilyen az én szerencsém. Idejövök, megismerem magát, s akkor el kell mennem máshová. Szavamra, ez mindig mintha csinálmány volna egész életemben. De azért, azt hiszem, nincs kizárva, hogy vagy három, vagy négy nap múlva újra visszajöhetek. Gondolhatja, hogy mindent elkövetek… – Itt kezem után nyúlt, s megfogta. – Mondok valamit. Szeretném legalább megcsókolni magát. Ugye, beleegyezik? Bólintson, hogy lássam.

Nem tudtam volna ellenkedni, csak kissé elhúztam övéből a kezem, s félre néztem.

– Nos, igen? Bólintson.

– Miért? Nem! Azt nem akarom – suttogtam révetegen emelve rá tekintetemet, s pirulva, remegve egész testemben, el akartam venni kezem az övéből.

– No lássa – mondta erre. – Ezt a kicsi semmiséget sem akarja, hogy elvigyem magától. Mint valami emléket. Pedig boldog lennék. És meglehet, nem látom többé. Egy csöppecskét sem nyertem volna meg rokonszenvét? No, hisz elég utálatos vagyok, ami azt illeti… De ugye, igen!… – Hirtelen határozott: – Meg fogom csókolni.

Egy mozdulattal magához vont, s megkereste ajkamat. Hosszan, erősen megcsókolt. Tehetetlen voltam. Csak épp fejemmel fordultam jobban s jobban félre, hogy körben megfordultunk.

Már csak gyöngén tartott közel a karja magához, s váratlan leült egy székre. Két térde közt álltam, aláhajtott fejjel, s karjai csípőmön maradtak.

– No lássa – mondotta újra, felnézve arcomba. (Várt kissé.) – Ej, ni. Mennyire dobog a szívem… No, nézze! Nem tudok beszélni.

Köhécselt s mosolygott. Aztán így folytatta:

– Hát szeret egy csöppecskét? No, mondja!

Kissé oldalt hajtva fejem, vállat vontam.

Ő azt mondta:

– Istenem, mind ilyenek, egytől egyig. Ez oly furcsa, nem gondolja? S valahogy nem helyes. Tegyük fel, hogy maga is vonzódik hozzám. De ha én nem szólok, maga, maga, maga világért sem. Miért? Igazán… Istenemre, ha én egy szép nő volnék, s nekem valaki megtetszene, én megmondanám neki nyíltan. Még a rútaktól érthető. Kutyafáját! Egy csúf, vörösorrú boszorkány eljönne: drága, édes, a tied vagyok. Hahaha!… No, ne haragudjon, hogy ily ízléstelen, ostoba vagyok… De szóljon már hozzám valamit, akármit. Mondja: undok majom, ne szemtelenkedjék… Ah! Borzasztó! Ha rágondolok, hogy itt kell hagynom magát… Higgye el, nagyon szeretem. Valami bolondot csinálok…

Gondolkodó lett.

*

Nem tudom igazán, mily képet nyersz róla, ahogy ezeket neked leírom, s majd a későbbiekben is. De mondhatom semmi, amit tett vagy mondott, nem volt ízetlen vagy bántó.

Ha gyerekes volt, vagy komoly, vagy bosszús, s amikor valamin nevetett, sokszor minden átmenet vagy látszólag minden ok nélkül, mindez oly helyes s elmés volt tőle, hogyha nem is akarom, megnyert volna. Csupán attól nem tudtam szabadulni sohasem, hogy valami nagyon bizonytalant ne érezzek egyéniségével szemben, valami kínzó kiszolgáltatottságot, bármily gyöngéd volt hozzám… S ez félszeggé tette viselkedésem.

*

Aki oka volt távozásának, azt ő előttünk mindig ily néven említette: „az öreg”. Jóval később tudtam meg kilétét.

Fetyka nálunk maradt azzal a paranccsal, hogy ha érte üzen, azonnal csomagol, s megy gazdája után.

Vagy tán csak komédia volt az egész. Fetyka egyszerűen őrizőnkül maradt, s szó se volt róla, hogy ő egyszersmindenkorra távozott volna.

Akárhogy volt, s különösen, ha számítás tette, teljes sikerrel járt. Az a három nap nekem maga volt a lelki hánykódás, válság s szenvedés.

„Gyalázatos vagy! – kiáltottam magamra. – Fajtalan, nyomorult. Mért nem vallod be, hogy magad akarod magad neki adni? Mért engedted a csókját?… Álmokat csinálsz? Ostoba! Mire kellesz te neki?”

Viselkedéseket, pózokat s szavalatokat gyártottam visszautasítására vagy megindítására, ha visszajön. De hazug voltam, s éreztem gyöngeségem igézete iránt. És éjjel, gyötrelmekben hánykódva s kimerülve fogadást tettem.

„Ha visszajön, most már bizonyos, hogy magáénak akar. Lehet-e ezen kétkedni? Játszik velem… Nos, magam mondom meg neki: övé leszek, aztán öljön meg. Csupán ezzel a feltétellel… Hisz minden elveszett. Mire várok? Mi vár rám?… Ah, nevetnem kell. Regényes pózok… De hátha vissza se jön?…”

Ah! Éppúgy remegtem visszajövetelétől, mint hogy nem jön vissza többé…

Ezt ne csodáld, édesem. Ha semmit sem érzek iránta, akkor is ő védelmet s biztonságot jelentett számunkra. Minden órában láthattam, mily dolgot adnak Fetykának a tolakodók, akikkel hol szépen, hol gorombán bánt el, de mindig sikeresen. Senki sem erőszakoskodott. Valaminek lenni kellett a dologban, mint később meg is tudtam.

A szomszédoktól sok erőszakoskodás s garázdálkodásról hallottam s nem sok jót jósolhattam magamnak, különösen amik nőkkel estek meg, akkor hevenyében. Szükségtelen egyes eseteket elmesélnem, bár magam is láttam s hallottam egyet-mást. És sok bátorságot azok után a bámész szemek után sem érezhettem, amiket rövid utunk közben magamon észleltem.

Később azért, ne hidd, eléggé biztonság volt általában, kivéve apróbb gazságokat. De akkor ki számított erre?

*

Fetyka túlságig jó barátunkként viselkedett.

Mindjárt gazdája távozta után nagy csomag friss húst s fehér kenyeret hozott be hozzánk s sok egyebet.

– Csak nem röstellitek elfogadni? Hisz ezt mi úgy kapjuk potyára a szekerekről, s tízszer ennyit is kapnánk, ha az úr akarná. Kíváncsi vagyok, hogy ilyen szégyellős létetekre hol szereztek most valamit?… Pénz? Minek nekem pénz? Van nekem elég, nagyságos kisasszonykám. Hogy kivegyék a dögészek a zsebemből, ha majd elcsap az úr valami disznóságért, és odakerülök megint. Halljátok? Bumm! Bumm! Rapapa-papapa… Én már voltam ott vele két hónapig. Köszönöm szépen. Hála a jó istennek, azóta baj nélkül berendeltek minket az irodához. De az én uram most is olyan, hogy szereti a bajt keresni. Most is mink eljöttünk, a többiek még csak most jönnek… Na, hiszen ti már tudjátok mi a bumm, bumm, nagyságos úr meg drága kisasszonykám. Hát még mi van ott! Nem is jó arról beszélni… De hogy is jutott nektek eszetekbe, hogy ti itt maradjatok, kisasszonykám, ebben a háborúban? Nem volt hová menjetek tán? Nem volt pénzetek?… Nem, az volt? Jó, jó, hát hiszen, hála istennek, hogy itt vagytok épségben, legalább egy kicsit jobban érzi magát nálatok az úr is. Áldott egy jó ember, fogalmatok sincs. Csak ha valaki disznó, annak aztán jaj! Ne félj, ha ő tudna arról a disznóságról, itt a másik utcában, amit tettek, vagy ha tudná, ki volt! Úristen! Tudjátok azt ti, hogy neki szabad belelőni akárkibe, akire megharagszik, és neki semmi baja sem lesz. Őt úgy szereti a generális úr, mint a saját gyermekét. Még ő mond olyan tréfákat a generális úrnak, hogy a többiek kikacagják az öreget, és ő nem haragszik, még ő is kacag. Én láttam, mert én mindig ott vagyok, ahol a gazdám. Csak most hagyott itt, hogy vigyázzak rátok. De hallottátok, mit mondott? Hogy rögtön pakoljak be, ha üzen. Bárcsak itt maradnánk. Én is jobb szeretem, ha ilyen jó nagyságos úrnál meg gyönyörűséges kisasszonynál lakunk, mint egy üres kastélyban, mint a múltkor. Héjj! Milyen szobák voltak abban. No, majd elmondom, csak most kell menjek a lovakhoz…

Ki akartam kérdezni Fetykát négyszemközt Nikolaj felől.

Elmondta, hogy ismeri otthonról is, épp azon a réven került hozzá. De többet nem tudott róla, mint hogy nagy úr.

– Felesége? – nevetett. – Hogyne volna! Van őneki elég. Minek neki feleség, mikor annyi pénze van, mint a szemét? Van, van egy, jól mondod. Az van olyan szép talán, mint te. Azt mondják, színházban táncol. Csak a haja olyan sárga, mint a kanárinak. Az rontja el egy kicsit. Nem ilyen szép barna, mint a tied. De a kis pofija, az csinos, meg amúgy a kis ni, háta, miegymás. Én láttam őket többször a kocsiban. Ott vagyok a portás mellett, a bankban… Bár most is ott volnék, ne ebben a zöld hacukában.

*

A viszontlátás olyan volt, hogy most is pirulás kísért. Egész váratlan ért, háttal az előszoba ajtajában, s uzsonnakészítéstől, tűzrakástól nem a legtisztább kezekkel.

Fehérre halványodtam, s egyszerre olyannyira remegni kezdtem, hogy ő kissé elfordult, mert észrevette.

– Nos, talán csak nem röstelli magát előttem? Háziasszony létére csak nem öltözhet estélyi öltözékbe délelőtt. S én vagyok a szamár, hogy megleptem. Legalább köhögnöm illett volna: Khm, krhm! Jegyezd meg magadnak, ostoba! – ütötte mutatóujjával az orrát. – Nos, nem zavarom.

„Mi van velem? – kiáltottam magamra rémülettel, mikor ő bement. – Igen, hisz ez már előfordult. Ilyen vagyok. Talán beteg… De hisz ez végzetes! Csakugyan?… Ő… egészen…”

Lecsillapodva nem tudtam hová legyek szégyenemben.

*

Este életemről meséltem neki. Ő biztatott rá.

Nagyapus minduntalan belekotyogott. Bár láthatta volna, hogy Nikolajt is untatja, s mindkettőnknek kellemetlen.

Több ízben egyszerre beszéltünk.

Nikolaj fáradtságról s fejfájásról panaszkodott, de mondta, úgysem fekhet le, mert minden percben hívathatják.

Élvezettel gondoltam, hogy meghatottam őt sorsommal, s más szemmel néz rám mostantól.

Nagyapusra csak utálattal tudtam pillantani. Ámbár, mikor sikereimmel kérkedett, nem mondhatnám, hogy rosszul esett felemlegetésük. Viszont bántott később, hogy magamnak is túl sok volt előadásomban a dicsekedni-akarás, s visszatetsző, hogy majdnem mindenről amolyan hazug kicsinyléssel szóltam.

Általában később is, mikor vele beszéltem, csaknem minden kiejtett szavam után meglepett az az érzés, hogy sokkalta együgyűbbnek s elmétlenebbnek mutatkozom előtte, amilyen vagyok.

Zongorázás közben Nikolaj kért, hogy játsszam el valamelyik nemzeti dalunkat. S ennél újra éreztem azt a túláradó érzelmet szívemben, mint csak valaha kisleány koromban az iskolában, a szegény, letiport lengyelek sorsán.

– Szomorú valóban ennek a nemzetnek sorsa. Teljesen fel tudom fogni az effélét. Volt egy igen jó barátom Münchenben, egy magyar. Nagyon tudtam csodálni, mennyire foglalkoztatta őt a fajtája sorsa. Ez akkor nekem elég idegen volt. (Nohát, egy huszonegy éves elemző elmének.) De nem felfoghatatlan azért, kivált az ő szavain át. Rendkívüli címe volt, s már említettem egy nekem tetsző ötletét. De ne haragudjanak, azt hiszem, a magyarok valahogy úgy erőt s őszinteséget tekintve előbbre valók a lengyeleknél. Ezt különben történetük is mutatja.

Nagyapus egész este mintha szándékosan bosszantani akart volna bennünket éretlen s badar közbeszólásaival… Most elkezdte égig magasztalni a lengyeleket.

Édesem, valósággal csalódást éreztem, mikor ágyamban feküdtem, hogy íme, hisz mi sem történik.

Ah, mi volt ez újra, mint a boszorka sugalma, aki vágyaim salakján élt bennem.

Féltékenység s lehangoltság vett körül a sárga táncosnő iránt. „Ő az – gondoltam. – Velem csak játszik.”

Persze, ne is szóljak a hódító s amannak vereségéről kieszelt álmokról.

Nos lásd, ugye? Kire vessek? És minek hozzam elv újra vívódásaim.

*

Aznap este néhány palack finom bort hozott, s azt mondta, ezt úgy nézzük, hogy hadizsákmány, s nevetett. – Ez nem való az osztrákok gyomrába.

A vacsorához én készítettem valami tésztát, s ezt felségesnek találta.

– Becsületemre – bókolt nekem –, ajánlatos volna magának valami kis fogyatkozás is. Mindenben egyformán kifogástalannak s elsőrendűnek lenni! Komolyan, nem tréfálok. Ez könnyebben tehet valakit lénye legmélyén elégedetlenné, unottá s meghasonlottá igen kicsiny válságokban. Néhány testi vagy lelki szépséghiba nagyobb összhangot ad az élettel. Kutyafáját! Az ilyen gazfickó, mint én is, ha már kiegyezett tökéletlenségeivel, sokkal nyugodtabban alszik erényei felől. Ha… haha!

Különös hatást tettek rám szavai. Az is, amit elkomolyodva s még inkább, amit nevetve mondott. Emelkedni éreztem magam, s valami furcsa, tragikus elkülönzöttségbe jönni, túl apró dolgokon s ővele közösségben. S ez fájó gyönyör árnyával suhant át lelkemen.

Igen, néha nevetése mögött valami titkos lelki csalódást, valami végzeteset vagy mit éreztem.

Ostoba, tetszelgő s önámító voltam mindig, édesem, s szeretem a görögtüzet a dolgok léha komédiáján.

Őt egész este élénkebbnek s elmésebbnek tapasztaltuk.

Nagyapus szokott ízléstelenségével s tapintatlanságával kezdte emlegetni korábbi ügyeimet, kérőim, férjhezadásom.

Nikolaj, hogy elterelje végre az unalmas tárgyat, egy kis esetről regélt, mily pechje van neki a szerelem körül.

Nos, társasjáték folyik nagyanyja házánál. Jelen van többek között bizonyos szőke Masa is, akibe Nikolaj tizenhét évvel halálosan szerelmes. Véletlen az utolsó két zálog egyike, amiért csók jár, a Masáé. Nikolaj tudta, s ő a szerencsés választó… Kihúzzák az egyiket. – Nos, Nikolaj?… Nikolajjal forog a szoba, épp ezért közönyösen s ajkát pittyesztve, meg se nézi jól a kihúzott zálogot. – Jól van, ezt választom… Hát a szőke Masa helyett nagymamája tápászkodik fel karosszékéből, s ő tipeg édes mosollyal Nikolajhoz a jutalom csókkal.

– Hahaha, hahaha, hahotázott mindenki, s én hülyébben már nem is tudhattam volna mosolyogni. Nos, hogy ízlett – kérdezték barátaim gonoszul kacsintva… – Azám! mintha valaki avas töpörtyűt kapna, a várt bonbon helyett. Hát ilyen az én szerencsém!

Mindnyájunknak kacagnunk kellett, ahogy ő mesélte.

Csakhogy mindez később volt már, a zongoraszobában.

Kázmérka már aludt, s Nagyapuson eléggé kezdett mutatkozni az édes, erős borok hatása. Sőt magam is éreztem egy-két pohárka könnyű mámorát. Enyhe, kellemes bánat zenélt szívemben. Arcom tüzelt kissé, s gondolataim s érzéseim úgy váltakoztak, mint a futamok a zongorán. Olykor nyugtalanság fogott el.

„Nikolaj idegenebb hozzám. A táncosnőre gondol.”

Ez jutott eszembe, ha egy percre is eltűnődött vagy szórakozott lett. És én voltam minden alkalommal, aki szemeimmel az övét kerestem.

„Már nem oly gyöngéd… Mit tehettem?… Ah, értem! Nála volt a három nap alatt… Képtelen! Mit gondoljak?”

Folyton effélék jártak elmémben.

„Min tűnődött?… Nem nézett rám… Nagyapusnak beszél… Jó éjt kívánok, s bemegyek… Mi történne?… Megdöbben!… Nekem hadd fájjon… Ostoba, gyerekes… Az mindegy… No lám, nem teszem meg.”

Egy kis hallgatás után egyszerre az iránt kezdtem érdeklődni Nikolajtól, vajon nekem, nő létemre sem adnak-e engedélyt visszamennem a harcvonalon át a nagyvárosba. S komolyan szemeibe néztem.

– Olyannyira elvágyik innen? – kérdezte.

Erre nem tudtam, mit feleljek hirtelen.

– Esetleg érdeklődhetek – mondotta közönyös arccal. – Bár kizártnak tartom. Ámbár, nem tudom. Bizonyos, hogy efféle máról holnapra nem fog menni…

Nagyapus kezdett teljesen odalenni. Rémséges dolgokat mesélt össze, akadozva, hadonászva.

Mégis váratlan volt, ami következett.

Egy pohár bor után a lefekvésről motyogott valamit, s két kezével az asztalnak támaszkodva, fel akart állni. De az asztal megbillent súlya alatt, s ő erre nemcsak hogy megtántorodott s visszarogyott, hanem fel is borult nagy robajjal, székével együtt, a padlóra, kínosan nevetséges helyzetet okozva. S a bukás után már annyira elázottnak látszott, mintha már nem bírna többé fáradságot venni, hogy leplezze azt.

Nikolaj segítette be ágyáig, s engem félre küldött onnan, hogy ő majd levetkőzteti. Fetyka azonban elvégezte ezt helyette.

– Ah, borzasztó! – sopánkodtam, szégyentől pirosan.

– Gyerek maga. Mi különös dolog ez. Pláne ily idős embernél. Mit gondol vele? Gyerünk inkább, zongorázzon még valamit. Jó?

Megremegtem. Egy pillanat alatt világossá lett előttem minden.

– Mostan?… Zongorázzak?…

Csodálkozóan néztem rá.

– Ó, ha nincs kedve, világért se… Korán van még, tíz óra mindössze ha múlt, csupán ezért… Vagy értem, egyedül nem akar velem? Nos, semmit se szóltam, igaza van…

Szavaira nyomban úgy véltem: ok nélkül megbántottam őt. Hisz itt vetkőztetik Nagyapust. S máris engedtem volna kívánságának. De ő jó éjt kívánt.

– Remélem, nem neheztel – tette hozzá.

– Ó, nem azért, legkevésbé sem, téved abban – mondottam előbbi szavaira.

– Hát zongorázik? – mosolygott hirtelen. – Nos, akkor kérem a karját – s hozzám lépett.

Mi történt bennem, mialatt kissé kimérten karjához érintettem a magamét… Ugyanaz, édesem, mint a múlt nyáron, egy alkonyatkor a tengeren. Ugye, nem akartam úszni tanulni. S míg ti irigyelve ott úsztatok előttem, én a sekélyben gunnyasztottam. És egyszer, hisz meséltem, egyszer beljebb merészkedve azt éreztem, hogy indulni kezd velem a hullám a mélybe. Rémületes volt… És nem, nem kiáltottam segélyért…

Csakhogy akkor újra sekélyre értem.

Nem. Nem ámíthatom magam, sem téged nem akarlak, édesem. Ő korántsem volt előidézője valamely kényszerű, ármányos vagy afféle bódító helyzetnek. Nagyon is kellett gyöngeségem mindahhoz, ami történt.

Én távozhattam volna. Hisz kezdetben még inkább részemen volt valami éber fölény. Míg ő (ah, előttem van ez) habozó volt, s csaknem zavart olykor.

És mindez éppúgy felrémlett előttem akkor, ha tétova pillanatokra is, mint most rémlik fel vádoló, vigyorgó tanúságnak.

A pamlagon ült, s én térdei között álltam, éppúgy, mint első ízben.

– Drága kicsi Nelám, minden csupán kettőnk dolga s senki másé. Feltéve, hogy vonzódik hozzám.

És én akkor fejemmel bólintottam, s igent susogtam faggatásaira vonzalmamat illetőleg.

Mit mondhatok többet ennél?

Nos, előbb még így feleltem unszolására, hogy szeretem-e őt:

– Minek kérdi? Ez mindegy magának.

– Ez mindegy nekem?… – Lehajtotta fejét. – Nos, mondja meg maga, mit felelhetek erre?

Ez nyomban elvette biztonságom.

Ismét, bizonyos fejtegetéseire a szerelemről, ezt mondtam:

– Hogy gondolja?

– Ej, istenem, drágám… – S vonásain valóságos kiábrándultság s meglepetés tükrözött. – Hisz nem vagyunk éretlen gyerekek. Minek mondta ezt így?…

Valóban, arról több ízben biztosított, hogy már nem vagyok éretlen kislány. Ám ez, valamely különös sejtetésénél fogva nem hangolt iránta legjobbra.

Ej, édesem! Hisz mindez csak afféle érzelmeskedésszámba ment, akárcsak nem is lenne vonatkozásokkal.

A lámpa ott ég távolabb az asztalon. Néha csend van. Egy kottafüzet leesve a zongora mellett a szőnyegen, s az ő furcsa, idegen holmijai szanaszét a szobában. Kinn sötétek az utcák, házak. Egyedül vagyunk, s beszélgetünk.

Egészen így hatott rám minden csupán.

Ah, de hogy számoljak el silány szavakkal, órák vagy percek tűnő s áltató érzéseiről.

*

Csókjakor egyszerre élveteg, bódult reszkedelem lankasztott el térdein, mihez hasonlót még alig ismertem… Csupán ösztönszerű volt hirtelen rémült tiltakozásom bizonyos kísérletére.

Mi történik velem, alig voltam még tisztában. Már újra előbbi helyzetben ültünk a pamlagon, kissé lihegve, s egymásra bámulva, s én még mindig karjaiba hanyatlottan.

– Nos, ha nem, hát nem – akadozta furcsán. – Maga úgy akarja… Én nem unszolom többé… – S lehajtotta a fejét. – Bár értelmetlen, igazán… De ez nem rajtam áll… mondtam. Ez nevetség… Miért én?… De lehet, ostoba vagyok… Ez mindegy.

Magamról mint adjak számot, édesem? Hogy tovább ültem ott, s sejtelmem sem jött talán csak felháborodnom is.

– Én nem unszolom többé… De ez iszonyú szenvedés… Lehet, romlott vagyok… De, az istenért, ha szeret, azt mondja. Mit jelent ez? Nem vágyik-e rám éppúgy, mint én magára. Vagy másként is lehet… Meglehet, egyedül éppúgy szenved… Hisz ért engem! Ilyenek vagyunk…

– Ó, nem mindenki.

Ezt mondtam… S ő leste szavaimat, de nem tudtam mivel folytatni. Valahogy együgyűnek, szinte szolgálósnak találtam megszólalásom, s merően tovább bámultam.

– Nem mindenki. Hogy érti ezt? Mivel magyarázza. Nos, mondja tehát. Maga nem. Hát kivétel volna? Feltéve, hogy valóban vonzalmat érez irántam. Nem érthetem. Talán más, különösebb teremtés volna? Szervezetileg? Vagy hogy értsem?

Arca valóságos kétségbeesést mutatott balhiedelmemen. Ah, vagy talán alakoskodásom fölött.

– Csak ne lennének oly rettentően egyformák. Mit tegyek? Talán esküdöznöm vagy ígérnem kellene… Kissé gondolkodott. – Ezt nem akarom. Más esetben talán megtettem. Veled nem akarom. Ha ezt nem érti meg, akkor fölösleges magyaráznom. Bizonyos, hogy nőnek ennél többet nem mondhatok. Ez több, mint örök hűségről szavalni. Azt mondom valakinek nyíltan, én szeretlek téged, mindenhogy, ahogy ezt értik. Ám most nincs alkalmunk hókuszpókuszokra. De én tiltakozom ellenük, ha téged ezek megnyugtatnak. De nem tudok szenvedni. Nem tudok várni… Eh, ostoba szavak!… Bizonyos egy, hogy még nővel nem beszéltem úgy, mint veled. Meglehet, rosszul számítottam… Ezt nem hiszem!

Elhallgatott, s egyszerre újra karjaiba vett.

– Nela, drága, kicsi… Akard!… Igen?…

Csókolt, suttogott. De ez hatástalan maradt rám, s egy kézmozdulatomba került lehűtenem őt… Nyitott szemmel, nyugodtan tűrtem csókjait.

– Istenem! Nem bízol bennem! Mit tegyek?… – Lehajtotta fejét újra. – Ostoba vagyok… De mivel biztosítsalak? Hogy ígérjem, hogy szavamon foghatsz bármikor? Mért nem hiszel nekem?… Őrület! Azt mondjam, hogy hitvesemmé teszlek. Mit jelentene ez? Hát számolhat-e valamelyikünk csupán a következő nappal? Most, mikor nyomorult esélyeken függ minden órám. Amikor ebben a pillanatban is visszarendelhetnek a tűzvonalba. S holnap már ott fekhetek hullának valamelyik árokban. Gondold csak el… És itt lenni közeledben… Őrület… Hogy bírjam ezt!… El kell mennem innét. Valóban, csak ez a választásom. Vagy agyon kell lőnöm magam. Istenemre, meg kell tennem!

Ah! Mennyire őszintének hatott a szavaiból áradó keserűség. Ingadoztam. „Gyöngédséget kell mutatnom iránta.” S kezem megmozdult ölemben, megsimogatnom a fejét.

– De szóljon legalább, mitől tart? Hogy meggyőzhessem. Eh! Utálok efféléről beszélni. Vagy csupán nem bízik bennem… Nyomorúság ez az egész!

*

Oly fáradt voltam. „Elmegy innét”. Gyönyörűnek láttam a fejét. Halántékain barna haját. Szája fáradt, mégis gyerekesen felfutó vonalát, s egész alakja szenvedőn meghajlott karcsúságát. „Elveszthetem őt”… Oly hosszúnak tetszett, hogy itt ül mellettem, s nem szól többé. Ah! Szinte bűntudat kísértett, hogy miattam kell szenvednie. És élvetegen fájónak éreztem közelében önnön idomaim puhaságát.

Megremegtem első szavánál.

Ami következett, mint idéződhetnék fel másként, mint a lázképek.

Eltaszítottam, mikor újra a ruhámhoz ért. De erőtlen voltam, hiába viaskodtam. Szemei elrémítettek.

– Ne kínozz! – lihegte gyötörten, s őrültségeket susogott.

Fel-felrémültem.

– Hagyjon, az isten szerelmére!

Mondhatatlan kínok jártak át… Őrült helyzetben nyakába kapaszkodtam, hogy felkússzak nyomorú, kihívott végzetem elől…

Ez volt.

Kezével simította el arcomból hajam, s cirógatott, csókolt. De ijesztőek voltak előttem vonásai kikelve s összekuszáltan a szenvedélytől, s őrültek szavai s suttogása.

– Aljas vagyok… Agyonlövöm magam… Most! Amikor akarod.

Ó, milyen volt a lámpafény, s a szoba átkozott, vigyorgó arca.

Felsikoltottam.

– Mit tett velem?

Kétségbeesve vigasztalt, csitított…

Arcomra borulva zokogás rázta egész testem. Azt hittem, vérem folyik kezemre könnyűimmel… Hazudok. Nem voltak terhemre csókjai… Kimondhatatlanul fájt nyomorult, elhagyott életem.

Sötétben támolyogtam ágyamig.

Egyszerre éles fájdalom nyilallt térdembe, s egy szék zuhant le utamban levetett ruhákkal.

A zajra csaknem megfullasztott szívem ijedt vergődése.

„Nagyapus.”

Leírhatatlan, mit éreztem. Remegve állottam, s pillanatonként rémület, düh őrjítő visszásságban örvénylettek szívemben, mintha megoszlottak volna ez átkozott szék s Nagyapus között, aki háborítatlan hortyogott ágyán. Ah, nevetségessé kezd fokozódni nyomorúságom!

„Hát tudja. Vesszen meg!”

Ruhástul vetettem magam ágyamra, s ott feküdtem hosszú ideig érzéketlen.

Édesem!… Amit százszor átéltem sóvár álmokban, a valóság most úgy hozta rám, mint valami gonosz, őrült álmot… Szennyes, bárgyú képtelenségnek rémlettek a percekkel előbb történtek…

Könyörtelen eszméltem önmagamra, mint valaha megrongált bábumra, melyre nem tudtam többé nézni. És szorongva, esztelen idéztem meg gyalázatom perceit, összeszorítva combjaimat, jóvátehetetlen.

„Mivel öljem meg magam?… Kés?… Iszonyatos… Kell! kell! kell! Nyomorult! Ne halogasd! Most kell!”

Őrjöngő gyötrelem szaggatta szívem, s fennhangon, hévtelen nyöszörögtem a csendben, lélegzetem ütemére.

*

„Micsoda város?… Vízáradat visz tova sikátorain… Fekete, rozoga házak… Alkonyat lángol az égen… S irtózat nélkül éri testem a hideg elem… Apusnak jöttek ezek a levelek, egy kék, kettő fehér… Hisz nedvesekké lesznek… Ah, oda sodorhat ki beláthatatlan, harsogó, tarajos hullámokra… Hogy nyissam ki gyorsan az ajtót?… Felülről már közeleg az ár…

Ah, félelem!… Ébredek… Ah, félelem!… Ő elment… Szobája üres… Elérte szándékait… Itt hagyott… Ah, félelem…

Esztelen vagy. Ez álmod tébolya, minek még nem foszlottak el sötét káprázatai s rettegései lelkedről.

Ő elment, elment… Hagyj el… Aludnom kell még… Vissza akarok álmomba… Nem félek…

A virradat ez az ablakokon?… Vagy a hold?… A virradat s a holdfény…

Ruháim a széken… Ők tudnak mindenről… Sanda kárhozottak… Lehunyt pilláimon kísértnek alaktalan vázaik…

Hallga!… Fetyka csoszog… Most csomagol… S én elalszom újra… Hagyj el!… Aludnom kell még…”

Hisz nem volt igazi sem átok, sem gyűlölet, mi szívemben fogant volna iránta. Egyedül a rettegés, hogy elveszthetem őt…

Megszokottan s kedélyesen kérdezősködött, mikor másnap szobánkba jött Nagyapustól, aki idétlen arcfintorgatások közt járt kedvébe feleleteivel, s a mámortól még zavarosan vizeslettek szemei.

Kázmérka átölelte őt a derekán. Apró karjai is csaknem átérték azt, s bohókásan forgatta fejét, míg ő mosolyogva megsimogatta.

„Valóban, mi is remegtetett tulajdonképp?” Hisz oly könnyedén rejtőztek külsőm mögé érzelmeim, amint merően, álmatagon állottam ki pillantását.

Ő már visszament szobájába, s én kívülről jöttem be, akkor talált egyedül az ajtó előtt.

– Ó, drága, kicsi Nelám!

Ah, így nem ért csókja soha azelőtt… Vigasz volt már gyöngédsége, míg karjaiban tűrtem.

*

Ej, utálom ezt, édesem!… Ha hév festené soraimat, midőn egyszerű számadást akarok készíteni érzelmeimről. Hév, mihez semmi közöm többé.

Te asszony vagy már, s megértesz… Alig fért hozzám, mikor azt hittem, már nincs mit féltenem tőle… „Ez volt hát minden, annyi éjek s évek vívódásaiért?” – tettem lesújtó, keserű vallomást önmagamnak.

Még napok megújuló szenvedései kellettek hozzá, hogy megismerjem az átkozott élvet, mely kárhozatommá, de minek tagadnám, minden gyönyörömmé is vált attól fogva.

De tudhattam-e addig érzékeimről sóvár sejtelmeknél egyebet? És volt-e valami körülem, szemek vagy szándékok életemre, s egyetlen út is másfelé vivő, mikor szerettem tetszelegni benne, hogy magam száműztem magam az utált régi körből… Ó, a rossz órák vádjai, aggodalmai vagy kétségei oly könnyen illannak, s csak szítni tudják a gyönyörök tüzét… És én féltettem tőlük vétkem s bódultságomat.

Nos, azt elhiheted, édesem, hogy nem is sokkal aztán, ha nem magam kerestem forró találkáinkat, úgy ez csak azt a keveset jelentette, hogy minden vágyamat s fortélyomat készen találta előmozdításuk. S nem tudom, kettőnk közül melyikünket epesztettek jobban sikertelen alkalmakkor közbejött véletlenek.

– Mért kínzol? Nem akarom – szóltam szenvedő pózban eleinte, s mérhetetlen utálat s bosszúság emésztett nagyapus iránt, aki természetesen legtöbbször volt akadálya csókjainknak.

De többet mondhatok. Olykor titkolni sem tudtam ezt Nikolaj előtt, s tudod-e, hogy közülünk ő volt az, aki néha védelmébe vette nagyapust ellenszenvem kitörésekor, s aki félőbben takargatta előle titkainkat.

– Te törődsz vele? Ez igazán furcsa! – keltem ki néha nyíltan, ha feddeni akart gyöngédtelenségeimért, vagy elővigyázatra intett féktelen meggondolatlanságaim fölött.

Hogy mint játszottuk ki őt? Nos, drágám, egészen jól bevált azután is leitatása… Egyébként pedig azt se hidd, hogy talán Nikolajnak voltak jobb ötletei alkalmak kieszelésében. Többször fel sem fogta a helyesebb s ármányosabb módokat, mikre leplezett célzásokat tettem.

Ó, a nevetés! Ez a szörnyű követe, kerítője, cinkosa (minek is nevezzem?), aljas bohóca a feslettségnek…

Nagyapus már elázva, félálomban motyog ágyán, s én a várakozás unalmában rakosgatok a szobában.

„Már alszik” – suttogom magamnak, megállva ágya előtt, s tanakodom, lehúzhatom-e már a lámpát?

A félig nyitva hagyott ajtón Nikolaj türelmetlenkedő feje bukkan be, s a csöndre vigyázó, hangtalan, ravasz hahota torzul vonásain s kémkedésre nyitott szemeiben.

Én visszafordulok az ajtósúrlódás neszére, s ugyanaz a kacaj játszik arcomon. Az övé visszatükrözése. És sietősen, idegesen intek.

– Várj: jövök, jövök…

Mily jól látom e képet… De várj még, édesem, hisz folytathatom.

– Mi ez? Csak nem akarsz zongorázni? Esztelenség! – kiált fel ő elképedve, mialatt nekem már belevert mindkét kezem a billentyűkbe, s nyelvem likőrjét nyalja fel ajkaimon.

(Ó, a likőrről külön fejezetben kell még hallanod, édesem.)

Ő elrántja karjaimat a billentyűkről.

– Fel akarod ébreszteni? Mi van veled ma?

Én akkor szembe fordulok vele a széken. Fejem féktelen hátrahajlítva nevetek, s arcába fúvom cigarettám füstjét. Kihívóan villognak szemeim.

– Te törődsz vele? Ez igazán furcsa.

Lábaim, egyiket a másikon áttéve lógázom, szemérmetlen felhajlott aljammal harisnyáim fölött…

Vagy talán másként láttam ezt, egy éjjel a mulatóban, mikor Jenkiewitz irodalmi előadásokat tartott a szabad szerelemről, s mi néhányan titkon elszöktünk az estélyről. Ej! Hisz akkor sem szemléltem más szemmel, mint élénken érdeklődővel azokat a teremtéseket.

*

– Bocsáss meg, én valóban azt hittem, hogy már nem vagy érintetlen.

Ezt vallotta be nekem sokkal utóbb, sok más között, és nekem ez a vallomás festi legjobban akkori napjaimat, s azóta is gondolkodóba tud ejteni valóm felől, mióta már nincs kétségem és nincs mentségem többé.

Ám akkor még mi sem lehetett volna kínzóbban meglepő. Ő azonban elzárkózott faggatásaim elől.

Éjeken át eszembe jutott.

„Hogyan? Ő hihette azt?… Talán azt hitte  addig  is? Ah, elviselhetetlen! Mi ennek különös sejtetése? Nem. Hisz félre nem érthettem. Ő mást is mondott akkor… Ő nem nyúlt volna hozzám, ha nem bízna érzelmeimben. Még soha nő iránt hasonló szenvedélyt nem érzett. De képtelen a szenvedésre. Őrjítőek voltak közelemben éjei. Várjunk… Így mondta: – Azt hiszem, romlott vagyok lelkem legfenekéig. Ha ez egyebet is jelent, mint hogy ismerem az életet s főként önnönmagam az utálatig… Eh, lári-fári… Azt, azt, azt honnan veszi, hogy ő nem volt első, aki ölemig jutott… Nevetett… – Hát magyarázd meg nekem, miből következtettem ily ostobaságot, mert én igazán nem tudom. De nevetséges, hogy butául elejtett szavakkal izgatni tudod magad… De mit tehettem, mit mondhattam, amiből hiedelme foganhatott… Minek is kínzom magam ily őrültségekkel… Ah, értek mindent! Kibúvót keres ígéretei alól. Hisz így aztán… Ó, mily álnokság!”

*

Sokat mesélt szerelmeiről. És említés esett köztünk a sárga táncosnőről is… Mily kétélűek voltak szavai, s mily ámító hízelgés bennük… Eldobtam őket, de te, édesem, kivétel vagy. Ez volt áltató fordulataik lényege.

– Jól tudom, így fogsz beszélni rólam is. Én is csak olyan vagyok neked, mint a többi. Te csupán mondod, de nekem valóban senkim sincsen rajtad kívül. Mi lesz velem?

Máskor nevettem.

Keresetlen, meggyőzően beszélt jövőnkről.

Hahaha!… Csak vigasztalj. Majd szavadon foglak a folyóból…

*

Aznap délután ő nem volt otthon.

Előbb zongoráztam, s énekeltem.

De oly üresen zengett, semmi visszhangot nem vert szívemben.

Aztán olvasni próbáltam, s tűnődtem, ásítoztam a könyvvel kezemben, Nikolaj tábori székén ülve az ablak előtt.

Alig múlt nap egy idő óta, hogy foglyokat ne kísértek volna házunk előtt a mieinkből. Ágyúk vagy trének málhával vagy sebesültekkel a főúton vonultak tova. A foglyokkal utcánkon tértek el valamerre kísérőik.

Oly különbözőek voltak egymástól csapataik. Ugyanaznap sötét, lerongyolt falkák után egész eleven, csaknem vidám fickókat tereltek, kik csak komáztak új helyzetükkel.

Sokszor leskelődtem ki soraik közé, talán ismerős arcot keresve közöttük, de teljesen idegen kifejezésűek voltak mindig, vagy futólag csalódtam.

Magam sem értem, mégsem volt bátorságom mutatkozni előttük. Talán árulásnak a tudata távolított el tőlük, hogy elszenvedhetetlenek lettek volna pillantásaik.

Aznap lelt alkalomra a véletlen, hogy mégis szemtől szembe hozzon velük. A szomszédból futottam át, s őket megállították az utca hosszában. Igen sokan voltak.

Egyikük megszólított, mire társai is körénk gyülekeztek.

Morvaországiak voltak, s amennyire meg tudták magukat értetni, mindegyikük legteljesebb reménytelenséggel felelt kérdéseimre a mieink sorsáról. Azt mondták: Krakau elesett, s az oroszok Wien felé nyomulnak. Mindennek vége.

Kísérőik, mihelyt észrevették csoportosulásuk, nyomban visszakergették őket a sorba. Altisztjüket Fetyka zavarta el sarkamból, hogy utánam ne tolakodjék házunkba.

„Mindennek vége.”

Mit gondolsz, édesem, vajon fogant-e bennem csak egy szemernyi fájdalom is a mieink vesztén? Hazudnék, ha ide írnám. Sokkal inkább nemtelen, helyeslő bizalom éledt bensőmben a hallottakon. És beismert vagy titkolt reményeket, felmentést vagy felszabadulást jelentett számomra a mindinkább távolba enyésző múlt alól.

Csupán ő járt eszemben, féltett bálványom, egyike a győzelmes idegeneknek.

Nos, elég hamar utolért a bűnhődés.

*

Épp egy új fejezetbe kezdtem a könyvben, mely már lekötni s gyönyörködtetni kezdett, mikor egész váratlan, különös vendéget hozott Fetyka be.

Képzelheted, eléggé meglepett látogatóm. Ő volt az első idegen, akivel Nikolajon kívül szót váltottam. De alig jöttem zavarba.

– …lekov vagy tekov – ennyit értettem nevéből, s rövid magyarázkodás után megértettem annyit (mert hisz oroszul s egyébként is hadarva beszélt), hogy valami bizalmasabb barátja lehet Nikolajnak.

Azt azonban mindjárt észrevettem, hogy szokatlan hatást tesz rá személyem, s körülbelül azon van meglepődve, amin én: „hogy kerül ez ide?…” Nem tudja, hogy viselkedjék, s ezt leplezni igyekszik.

Mindenesetre túlzottan udvarias volt, s csupán Nikolaj felől kérdezősködött tőlem.

– Akkor nem tudom, merre kószálhat ez a Polyák. (Nikolajt kellett értenie alatta.) Nekem a bácsija azt mondta: – menjen ön csak a lakására, ott bizonyára…

Itt valamit elnyelt, vagy talán a „Polyák” célzata miatt jött zavarba. Rövid kis csönd támadt.

El tudod képzelni, kedvesem, mily furcsán érintett engem mind e hallomás, s mily elevenné zaklatta fel kíváncsiságom. Jól értettem-e? Nikolaj „bácsija”?

– Hogyan? Önnek nem volna tudomása róla, hogy az ezredes a Po… Malagin bácsija? – meresztett rám szemeket a vendégem. – Hisz egyébként semmi sincs benne – tette mindjárt jóvá. – Azaz hogy tulajdonképp én egész idegen vagyok az itteni hogyismondjam…

Elakadt újra, s hogy újakkal ne tetézze elszólásait, az arcvonalról kezdett beszélni, ahonnan jött.

Ah, mennyire emésztett holmi rejtélyek sejtelme. Nikolajról tudni valamit.

„Előnyomulás.” „Egy téli háború.” „Esőzésektől vízzel telt árkok.” „Lóveszteség.” „Fogyó marhaállomány…” Elgondolhatod, mennyire érdekeltek ezek látogatóm előadásában.

Türelmetlen sarkalló kérdések minden változata kerülgette ajkaimat. Hisz mi sem érthetőbb, hogy ugyanaz a feszély bénította nyíltságom, mint az idegenét.

Annyi bizonyos, hogy vendégem külseje vagy egész egyénisége valami fölényt vagy bizalmat, vagy tudomisén mit adott.

Kétségkívül csúnya volt. Első pillantásra csaknem visszataszító. Valami békaszerű volt az arcában, s nyugtalan, apró, kék szemei később se, egy pillanatig se állották ki tekintetem. Alacsonyabb volt, mint én, s velem szemközt ülve, félszegen súrolta végig kezeit térdein társalgás közben.

– Annyi tény, hogy csúf, alattomos mesterség, akár az orgyilkosé – vélekedett a háborúról. – És hihetetlen! Minden elképzelhető emberi kieszelést megcsíp magának. Úgy látszik, lelkileg mégiscsak ott tartunk az őserdőnél. Éppen hogy a dorongból lett ismétlő fegyver. Nos, mondhatom, nem lennék katona. Direkt célzatával annak, hogy…

Én úgy tudtam, Nikolaj tényleges, hadseregbeli katona. Nyomban rést találtam szavain.

– De hisz ő sem tényleges tiszt! – vallotta látogatóm.

– Neem?

– Ön ezen csodálkozik… Máskülönben meglehet, hogy talán utólag… Talán csak nem mondotta ezt önnek? – s hangosan felkacagott.

– Hát mi ő civilben? – tettem kérdést nyíltan.

– Civilben? Ő nem közölte önnel?… Igaz, erre nehéz is felelni szabatosan. Mondjuk költő, vagy… – S még mindig nevetett.

Én szavaira vártam, de épp akkor nyílott az ajtó, s Nikolaj jött haza.

– Á, Polyák! – ugrott fel vidáman vendégem. S én Nikolaj arcán sem láttam egyebet örömteli meglepetésnél.

Megölelték s megcsókolták egymást.

*

Én aztán magokra hagytam őket.

Nikolaj Fetykát kiáltotta, s én felkeltem, hogy majd beküldöm.

– Ugyan! – ugrott utánam, s karom után kapott. De én kimentem a szobánkba.

Magam sem tudom indokát, hisz minden idegemet feszegette a kíváncsiság. De úgy jött egyszerre, hogy kimenjek. Ej! Tapintatról szó sem lehetett… Ám vajon nem így szokott-e lenni legtöbb cselekedetem kapcsolatban szándékaimmal?

Ingerült válaszokat adtam Nagyapus kíváncsiskodására, s minden külső ajtócsapás felrezzentett gondolataimból.

*

Esti együttlétkor ok nélkül fejfájásról panaszkodtam, s kedvetlenséget mutattam. Durcásság, tudomisén, talán ilyen szóval lehetne jellemeznem hangulatomat.

Jó ideig kérettem magam, míg a zongora elé ültem.

Egész véletlen Nikolaj s vendégünk egyszerre nyújtották felém a kottát, melyet a csomóból kiválasztottak.

– Csak tessék, kérlek! – szabadkoztak egyszerre.

– Ez tetszik nekem is – választottam a Maklakovét.

Nikolaj szó nélkül visszaült helyére, míg Maklakov szükségesnek látta magyarázni:

– Oly mindegy. Hisz remélhetjük talán, nemcsak ezt az egyetlenegyet fogja játszani nekünk…

Amikor abbahagytam, Maklakov felugrott, s el volt ragadtatva játékomtól. Hadonászva, lelkesedve bókolt. Nikolaj mosolygott.

– Nos, nem hazudtam, hogy egy eleven művésznőt fogsz hallani… Megjegyzem, nekem ezek a franciák túlságosan keresik a meglepőt zenéjükben. Bár egyébként…

Szavai vagy hangja, miközben homlokát simogatta, különös, csalódáshoz hasonló valamit keltettek bennem. Úgy tűnt, egykedvűnek akar látszani, s vidámsága is csinált kissé, mellyel Maklakov udvarlásán mulat.

Nagyapus kiállhatatlan zeneszakértői fejtegetések közt hozakodott elő újra sikereimmel, s útszéli modorával lehetetlen hosszan tartott fel valamennyiünket.

Nikolaj félig komikus, félig bosszantó ugratásába kezdett.

– Így gondolja ön? – vágott csodálkozó arcot vérfagyasztó sületlenségekre. – Én, igazat megvallva, egész másként vélekedtem eddig. Valóban, ezen gondolkodnom kell.

Én ideges s csaknem goromba voltam.

Maklakov igyekezett valamelyest enyhíteni közbeszólásaival… Általában csupa figyelem, gyöngédség, csupa tartózkodás, csupa jó szándék, egyszóval kifogástalán volt.

*

Elég késő lehetett.

Nagyapus már aludni ment.

Tisztában lehettem vele, hogy nem nélkülözhetetlen jelenlétem az urak társaságában, nem is tekintve holmi illendőséget. Valami mégis ott tartott.

Mosolyaim mögött lehangoltság s titkolt keserűség rejtőzködött. Hiába küzdöttem ellene, mindegyre szívem köré tolakodott: „Nikolajtól mellőzés vagy valami bántó fitymálás ér. Közönyt mutat irántam, többet, mint ez az idegen jelenléte teszi szükségessé.”

Hisz ismerned kell, édesem, az effélét, minek keresgélnék jelentéktelen esetek után… Egy mozdulata, egy megjegyzése, egy viszonzatlan tekintet talán… Mi másról lehet szó?…

Fetykának elég gyakran adtak dolgot az üvegek, s mindegyre oldottabb s élénkebb lett a szoba hangulata.

Maklakov a háború ellen kezdett heveskedni.

– Csak ezt mondd nekem!… Mit gondoljon az, aki minden pillanatban életét hagyhatja ott az árkokban? Nem is említve egyéb ínségét… Mit gondoljon?… Ameddig vannak olyanok, akiknek életük egyáltalán fenyegetve nincsen… Csak ezt!… Akiknek csupán jövedelmet, rangot, vagy mit tudom én, dúskálkodást jelent ez a rettenetes nyomorúság. Csak ezt!… Várj csak, magadra nem veheted, mert hisz te magad részéről épp eléggé kivetted részed minden szenvedésből, s azt is javarészt önszántodból… De mit kaphat életéért az, akinek kockáztatnia kell értelmetlen, s el lehet veszíteni. Csak ezt! Az életéért, életéért, életéért! Felfogni ezt! Mi van ennél több vagy egyéb… Őrület előttem, hogy kezeikben fegyverrel hogy nem fordulnak meg itt átellenben is azok a barmok, hogy rátörjenek hajcsárjaikra!

– Nos, ez a rend, semmi egyéb – mosolygott Nikolaj. – A rendnek, úgy látszik, egyetlen lehetősége. Egyetlen lehetősége annak, hogy emberek közösségben éljenek, úgy, hogyha helyesled, hogy a betörőt vagy a gyilkost, aki házadra s békédre tör, felkötik, úgy helyeselned kell a golyót is, mellyel a gyáva katonát lövik agyon.

– De hisz ez őrjítő! – csapott az asztalra Maklakov. – Hát csak vegyük a következőt. Ez a tébolyító pocsékolás, ami életekben, munkában, pénzben, kereskedelem elakadtában direkt és indirekt végbemegy. Hisz ezzel egy új orosz vagy német, vagy bánomisén, egy új birodalmat, új kultúrát lehetne teremteni a Szaharában, ahol akarod, az Északi-sarkon, villannyal, vagy-vagy-vagy… No!… Ez!…

Nikolaj nevetett.

– Hát, nézd csak Maklakov. De ne üsd ki azért a szemem. Én a magam részéről nem mondok se igent, se nemet semmi eseményre. Egyszerűen szemlélem a dolgokat, és tudomásul veszem őket, vagy éppen igyekszem felfogni. És egyáltalán nincsenek rokonszenveim semmiféle társadalmi renddel s erkölccsel. Sőt, tovább megyek. Röstellnék a tükörbe nézni, ha azt tudnám, hogy úgynevezett hasznos polgára vagyok a társadalomnak. No lásd, ennek a gyönyörű társadalomnak! Vagy éppen előmozdítója a közügyeknek, melyekre éppúgy illik a közös elnevezés, mint egy farkasfalkára, vagy egy örömházra, hogy az az első keresztények gyülekezete…. De ha ennek a rendnek kétségtelen előnyeiben részem van – mert hisz ruhában járok, melyet nem tudok magam szőni, és házban lakom, melyet nem tudok építeni –, nos akkor épp oly jogosnak kell látnom magamon őrültségei kényszerét ugyanannak a rendnek… Ők így csinálják életüket. Most tőled kérdem, számolva embertársaid összes tulajdonaival, ha helyteleníted életberendezésüket, mi jobbat tudsz nekik helyette javasolni? Talán van valami terved vagy eszméd? No, persze! Az Északi-sark. Hahaha! Előbb kellett volna talán valamiféle társulatot szervezned. Ámbár a háború után sem késő. Sőt!… No várj csak, várj csak. Egyebet is mondok. Kire hárítanád az okát ennek a minden őserdőnél gyalázatosabb vérengzésnek – mint mondod… Neked van egy fiad, tegyük fel. Nos, ha te ezerszer oly önzetlen vagy is, mégis százszor fájna, ha akárcsak háttérbe is látnád őt szorulni, idegenekéi mellett. S igyekeznél mindenesetre előtérbe tolni. Neked vannak honfitársaid, egy fajúak s egy erkölcsűek veled, vagy még ez se, s mégis ugyanezt érzed mellettük, idegenekkel szemben. Nos, hogy úgy mondjam, milliók keblében ez az érzés s ez az igyekezet ágyúkat gyárt s fegyvereket s mit tudom én miket. S ebben a hibában vagy erényben éppúgy leledzenek a legnyomorultabb barmaid, mint a legdúskálkodóbb hajcsárjaik, s már e bűntudat sem engedheti amazokat emezekre törni. Ez a háború… Persze, hogy ez egyetlen magyarázata volna, egyáltalán nem mondom. Bizonyára egyike. Vehetünk más emberi tulajdont is, kapzsiság, nagyravágyás. Mindezzel én csupán felháborodásod akarom mérsékelni s azt, hogy ki ellen beszélsz?… Meg azt szeretném érthetővé tenni, mily jelenségekkel köllene számolnia többek közt egy világjavítónak, jól meggondolva, hol kezdené a rossz kiirtását s a jó beültetését az emberi szívekbe. Ám te a háború módján is elégedetlenkedsz. Hogy rendetlenül van elosztva a teher s kockázat. Nos, csakúgy, mint békében, legföllebb most felötlőbb a dolgok igazi arculatja, s ha akkor nem tudtál, most tudsz tán valami újítást? Be akarod talán hozni a törzskart vagy az élelmezőket és a szállítókat a tűzvonalba?…

– Ám meg kell jegyeznem különben, hogy részemről semmi okom sincs kételkedni éppen egy elkövetkezendő aranykorban, mikor is elkerülhetők lesznek efféle mai szörnyűségek. Csupán ennek előmozdításában nem tudok részt kérni, tekintve tökéletes bizonytalanságom az előmozdítás helyes s nem helyes útjai felől. Ez nyilván ösztön dolga. De hisz épp azért vagyok lemondó vagy szemlélődő, ha úgy tetszik, mivelhogy tévelygő vagyok benső sugallataimban a helyes s nem helyes felől, mely minden tettek forrása. Feltéve persze azt, amit én nem tudok elképzelni, hogy csupán önzetlen világjavító kívánnék lenni és semmi más. Mint ahogy egyáltalán nem kívánok, s ha hóbortjaim vannak, azok egészen más természetűek. Mert hisz részemről jogom van azt keresni a dolgokban, amit akarok. Élvet vagy érdekességet, nemeset vagy nemtelent. Hisz ebben alig korlátoz a rend, melyet te gyalázol, s mellyel én, meglehet sok kétely s tusa s szenvedés árán, immár nem törődöm… De aki zúgolódik s felháborodik, mint te is, annak nyilván van valami hite, hogy javítani lehet a dolgokon. Nos, tessék, add elő, vagy tégy róla, hogy foganatja legyen. Ez az egész…

Mindez természetesen oroszul folyt, s javarészt Nikolaj segített ki utólag felfognom az elvontabb fordulatok értelmét.

Sose láttam még olyannyira sajátosnak egyéniségét. Amint élénk delejes szemei hol rám, hol Maklakovra szögezve, s arca minden íze együtt játszott gyors s pillanatokra el-elakadó eszméivel való küzdelmében.

*

Zűrzavaros, ernyedt kábulatban feküdtem ágyamon, s csüggedés s vigasztalanság vettek körül.

„Minek élnem tovább?” – ez volt egyetlen, megfoghatóan visszatérő érzésem. „Hogyan, hogyan hihettem, hogy jelenthetek neki valamit? De miben is reménykedtem? Vagy mi történt tulajdonképp? És mit akarok?…”

Fejem hevesen fájt a likőrtől, s halántékaim lüktettek, szám kifőve a cigaretták füstjétől, s pilláimon zsibbadt, lázas fáradtság.

Kívülről folyvást hallottam az ajtócsapkodást, s a falon át fojtottan a hangos beszédet s nevetést.

„Őt nem gyűlölhetem, s nem tudom el sem ítélni, bármit szán nekem szeszélye. Nem érhetek fel különös, csapongó lényéig, s nincs más választásom nyomorú kiszolgáltatottságnál… Undok paprikajancsi. Utálom Maklakovot. Ő vette el tőlem. Őt – vagy a vakságomat…”

Ha ezek a szavak kifejezik, édesem, úgy ez volt minden, ami bensőmben fogant.

*

Dulakodás zajára riadtam fel félálmom kábulatából. Zuhanásra s csörömpölésre.

Iszonyatosat gyanítottam.

Kezem szívemre nyomva, hirtelen pongyolám után nyúltam ágyamból.

Csönd lett, hiába hallgatóztam.

Lehető zajtalan nyitottam ki szobánk ajtaját.

Kisvártatva Fetyka jelent meg, a túlról nyíló ajtó fényében.

– Mi van?… Fetyka! – súgtam a sötétből.

– Ó, bozse! Tessék elhagyni, mit művelnek már – súgta vissza a sötétben a virrasztástól, lótás-futástól elkeseredve. – A nagyságos úr kiállott birkózni a nagyságos úrral, hogy ki az erősebb…

– Be vannak rúgva, ugye, nagyon?

– Nohát, nem is tesznek ilyet józan fővel. Azért ne félj, nem olyan nagyon, hogy ne tudnának magokról, vagy valami. Most félnek tőled, kisasszonykám, amiért leverték a tükrödet… Na, megyek. Eredj csak aludni, ne félj semmit.

Alig távozott, Nikolaj jelent meg az ajtóban, s valamit még beszólt Maklakovnak, mielőtt betette az ajtót s halkan fütyörészett.

– Hopp-hopp-hopp! Hol az ördögbe az ajtó? – tapogatózott.

Én megmozdultam, s ő ruhám susogása vagy a kilincs neszére azonnal felfigyelt.

Merőn, előrehajolva nézett egy pillanatig.

– Nela! – súgta. – Te vagy? Fenn vagy még?… Felköltöttünk, ugye!

Zajtalan közeledett hoznám.

– Haragszol, drágám. Igazán nem vagyok oka. Beláthatod, legjobb barátom. Ördög vigye el!

Körülkarolt s ajkamat kereste.

– Meg se csókolhattalak máma. Ördög vigye el!

A szesz illata erősen érzett szavainál.

– Nos, csak folytassák – mondtam, s ki akartam bontakozni karjaiból, s visszahúzódni.

De ő bevonta mögöttem az ajtót, s újra magához ölelt.

– Ördög vigye el!…

Elkezdte előadni, hogy nem térhetett ki az ivás elől, s csodálja, hogy nincs egyáltalán berúgva, holott rengeteget megittak. Maklakov már tökrészeg. Ő hívta ki erővel ezt az ostoba dulakodást, s ő rántotta le mindkettejöket, hogy felborították a tükröt. Röstelli nagyon, bocsássak meg. Ily kamaszokhoz illő viselkedés…

De folyvást, féktelen nevetett közben.

– Maklakov egészen beléd bolondult. Szhahaha! Nagyszerű pofa. Te nem ismered. Szhahaha! Tudod mit mondott? Hogyha… Meegmondjam? Nem fogsz megharagudni? Hahaha! Hogyha egyszer veled, nos hát… egy csókodért, ő esküszik, elengedné hátralevő részét a háborúnak… Piszok fráter. Nyakon váglak, Maklakov, becsületemre! Hahaha!… Nem! Egész komolyan el van ragadtatva tőled. Hidd meg. Ő egész másfajta ember. Persze, most benyalt. Mondd? Rokonszenves neked?…

Mi jellemzi jobban bensőm, édesem, hogy szavaira egy pillanatra meg tudott fordulni fejemben ily borzasztó sejtelem: „Talán meg akar rajtam osztozni barátjával? Maklakov azért jött.”

– Ördög vigye el! Dühös vagyok, hogy eljött. Ma sem lehetünk együtt. Tegnap ezért a vén tökfilkóért… Úgy vágytam rád, drága, kicsi Nelám. Egész éjjel cigarettáztam. Mért vagy oly rosszkedvű? Csókolj meg… Nos?… Oly dühös vagyok! Hahaha! Igazán mindig ilyen szerencsétlen vagyok…

Egy pillanatig szobánkba s Maklakovra hallgatózott.

– Mit gondolsz, felébredne az a vén hülye?… Gyerünk be… Vagy mit lehetne! Ahh! Ugye alszik, nem ébredne fel? Vagy mit lehetne?… – S körül járatta pillantását. – Oly dühös vagyok, becsületemre! Mindig így… ilyen… alarmban… Hahahahaha!

– Bocsásson…

– Nos, mi az? Mért haragszol?…

– Legyen szíves…

Keserves zokogás fojtotta el szavaimat. S eltaszítottam magamtól karjait…

*

Korai hó esett.

Az ablaknál álltunk, én vállára dűlve, s néztük a magasból alákerengő hópihéket.

Szívem boldogságomon merengett, vívódásait s kételyeit feledtem, mint a hó fehér hangulata födi az ősz fakó gyászát.

E félben hagyott levelet találtam összetépve a sarokban, mielőtt Fetyka kisöpört volna.

Nos, ő egyike volt, édesem, hazája kivételes szellemeinek, s én voltam, akinél jobban nő még nem kötötte le őt… Mily nevetség ez, édesem!

Én alig jártam ki hazulról.

Az utcán ideges félelem űzött, mintha fenyegető rosszindulat leskődnék rám mindenfelől. Szinte eszelősen rettegtem, hogy valakivel találkozhatok, aki rám riaszt: ó, ismerlek szép teremtés! És olykor, rossz napjaimon, a bezárt ajtó védelme mögött is meglepett ez az ostoba félelem, ha Nikolaj távol volt hazulról. Nyugtalanság fogott el mindig, ha csendőröket vagy szuronyos őrjáratot pillantottam meg az utcán, s a hatóságra úgy gondoltam, mint valami fenyegető rémre, aki gyanakvással tartja szemmel ittlétem.

Ami házunkon kívül történt, leginkább Nagyapustól s Kázmérkától értesültem. Ők könnyebben beletalálták magokat az új viszonyokba, s ismerősöket szereztek az idegenek közt.

Olykor vérlázító esetekről nyertem tőlük hallomást. Mért kitérnem rájok? Hisz ezer hasonlót olvashattam a hírlapokban.

Bizonyos, hogy Nikolaj rettentően megtorolt minden gazságot, talán túlságig is, ha tudomást szerzett róla. Tudok egy esetről, amikor félholtra botoztatott egyet emberei közül. Egy altisztet, akinek egy öreg ember ellenszegült, hogy almafáját kivágassa udvaráról, s Nikolaj ott érte, amint ütlegelte s rugdalta az öreget…

Nagyapusékon kívül még egy nőszomszédunk járt gyakrabban hozzánk. Talán említettem is őt… Bőbeszédű, utálatos egy asszony, kellemetlen rá is néznem bibircsókkal borított arcára s piszkos ruháira. Sokszor kínzott az, hogy jelenlétében kedves igyekszem lenni hozzá, nyelvétől remegve, s kíváncsian lesem pletykáit jöttekor. Hogy aztán, mikor eltávozott, gyűlölettel keljek ki látogatásaira.

Férjével s hét gyermekével élősködött a házába szállásolt katonákon (nos, éppúgy mint mi magunk), s amellett minden szitkot rájuk szórt. Előttem azonban rendszerint a kórház volt pletykái központja, melynek épületében egyúttal a tisztek kaszinója is volt.

Képzeld csak el, édesem, mily gyötrelmes mérget kevertek szavai szívemben, mikor azoknak a teremtéseknek aljasságát tárgyalta előttem leplezetlen becsmérlések között, akik a tisztek tivornyáinak s ágyainak vendégei.

Két apáca volt a kórház kötelékében, mint tudtam, morva- vagy csehországiak eredetileg.

Egyikök sokkalta vénebb volt, semhogy rágalom férhetett volna erényéhez. Társa azonban fiatal s csinos teremtés. Két ízben láttam őket mindössze. A fiatalabb valóban kívánatos lehetett férfiszemnek. Kerek, piros arcával, minek tejszín üdeségű volt fehére, fitos orrával s erős idomaival meg bámész, világoskék szemeivel, melyeknek épp ártatlan kifejezésök vallott előttem, magam sem tudom, amolyan vívódások s szenvedélyek nélkül elkövetett bűnökre.

„Ez éppoly kevés lelki emésztődés nélkül adhatja át magát a gyönyöröknek szeretője vagy tán szeretői karjaiban, mint ahogy bizonyára most is elvégzi imazsámolyán napi ájtatosságát.”

Csak ezzel tudom elmondani a benyomást, melyet személye rám tett.

Rebesgették, hogy az öreges orvos kedvese. Ő is hozta ide valahonnan. De mások iránt sem fösvény kecseivel, s a tivornyáknak is egyik vonzó jelensége.

Hogy igaz volt-e? Túlzott mindenesetre. Bizonyos, hogy iránta emésztett leginkább féltékenység, hogy talán osztoznom kell vele Nikolaj vágyaiban. És élesztette kétségeimet, hogy míg másokról Nikolaj tartózkodás nélkül beszélt, róla kitérő vagy tartózkodó válaszokat adott kérdéseimre.

– Meglehet – mondotta – sokat beszélnek. Én igazán nem tudom – és nevetett. – Kétségkívül csinos méretű angyal, s rozoga társát is előnyösen választotta üde kellemeihez. S már magában az se kevéssé izgató, egy zárdaszűzzel kötött gáláns viszony. De mért vagy kíváncsi titkaira? Hahaha! Talán csak nem vagy féltékeny? Nos, egész komolyan megnyugtathatlak, nem az én ízlésem.

– Ó, eszembe sincs, nyugodt lehet. Tőlem ugyan… – s ajkamat pittyesztettem.

– Nos hát – nevetett –, ez se éppen a leghízelgőbb árva fejemre, ha úgy vesszük, de bizonyos, hogy sokkal elviselhetőbb, mint az ellenkezője volna. Elvégre, el tudom képzelni a világ leghűebb s legboldogabb szerelmeséről, hogy futó vágya támad egy ilyen üde húsbábura. Nos, és hogyha még, tegyük azt, könnyű hajlamokat is észlelne, sokkal nevetségesebbnek látnám, ha a József szerepére vállalkoznék. Igazán, lehet-e ebben többet látni, mint ahogy egy fürt szőlőt óhajt meg valaki. S legtöbbször csupán erről van szó. Sőt, bizonyos vagyok benne, hogyha az illetők első vágyukra hallgatnának, ahelyett hogy aggodalmaskodással betegítenék el a dolgot, meglehet, sok felesleges szenvedéstől mentesítenék életüket. Magam sem tudom, saját rövidnadrágos ötletem-e, vagy pedig valami szellemi tornásztól olvastam, hogy a szerelemben a kísértéseknek úgy állhatunk ellen legsikeresebben, hogy nem állunk nekik ellen. Ez esetben valóban igaz… Szeretném, ha nem értenél félre, mert mindez korántsem vonatkozik a jelen esetre, sőt, egyenesen kizártnak tartok bármi hasonlót. Csupán csak érthetővé igyekszem tenni, hogy el lehet választani a testiséget érzelmi jelenségektől. No, természetesen nem kimondottan, hisz körülbelül épp a kettő teszi, amit általában szere… Ej, kutyafáját, micsoda tárca-rovat bölcselkedést viszek itt véghez…

– Ah! – szóltam közbe – vajon volna-e valami, amit el ne tudnál intézni ötleteiddel?

*

Máskor így szólt, midőn karjaimat nyaka köré fűzve szerelmemről s boldogságomról tettem vallomást.

– No lásd, már nem kétkedel, hogy nem vagy olyan nekem, mint a többi. Miért kell vajon minden nőnek úgy tenni, mintha legyőznék, s nem volna más választása, mikor odaadja magát, előbb annyi szenvedést okozva. Ez aztán később alig jut eszébe.

Ah, drágám, szólni se tudtam egy ideig bárgyú, üres vergődésemben.

– Hisz tudom – néztem merően szemeibe –, Fetykával is lefogathattál volna, mint barátod a zsidólányt… Talán jobb is lett volna így…

*

Ismered-e te, kedvesem, azt, mit jelent, mikor bálványunk lassanként ráun az édes órákra, s napról napra éreznünk kell, mint veszít szerelme gyöngédségéből s szenvedélye hevéből? Amikor kívüle egyebünk sincsen, kivéve a kétségbeesést.

Ő egyre többet volt távol, s már nem voltak nyomban elhalasztható kötelességei, ha néhány óránk együtt ígérkezett.

*

Arról többször tett nevetve említést, hogy tiszttársai közt egyikökkel sincs bizalmasabb viszonyban, s általában megvetéssel s lekicsinylőleg beszélt róluk. Az egy orvost kivéve, aki, említettem, idősebb s okos s rokonszenves ember volt. Őt be is mutatta nekem Nikolaj, s zongoráztam is neki egy ízben, de ezenkívül semmi különöset nem mondhatok ismeretségünkről.

A többiek ellovagoltak néha házunk előtt. Megállottak, feltűnő megjegyzéseket tettek, kacagtak s így tovább. De ennél többet csupán egyikök kísérelt meg, egy egész fiatal kadett vagy ilyesféle rangú.

Ő leggyakrabban kerülgette házunkat, kényesen feszengve lován, s lakkcsizmáit ragyogtatva, meg divatosan szabott ruháit. Arca nem volt kellemetlen: kunkor szőke bajsza s fürtökbe fésült haja.

Egy ízben nyomomba sietett az utcán, de nem érhetett utol ajtónkig.

Majd Nagyapussal kísérelte meg közelembe férkőzni, s Nagyapus folyvást említette előttem érdeklődését, sőt egyszer, Nikolaj távollétében, be is kopogott házunkba, de Fetyka elutasította káromkodásai s vesztegetési kísérletei ellenére, s nagyon valószínű, hogy Nikolajtól is leckében részesült merészsége miatt, mert akkor jó ideit nem mutatkozott.

Én magam is kellemetlen tolakodóként említettem őt fel Nikolajnak. A neve Rosodenkó volt.

Egy reggel, Nikolaj távollétében, valami zajongás miatt kinyitottam egyik ablakot, s kihajoltam az utcára. Már vissza akartam húzódni, akkor vettem észre, hogy Rosodenkó ott áll az utcán, az ellenkező oldalon. Meglepetten néztünk össze.

Ő sapkájához emelte kezét, s én erre könnyedén bólintottam… Önkéntelen-e, vagy mi vitt erre? Valóban, hogy tarthatnék számon ily csekélységet?

A következő pillanatban már be is húztam az ablakot, s kissé furcsa érzéssel állottam meg a szoba belsejében.

Ő aztán kétszer vagy háromszor lassan elsétált az ablakok alatt, feltűnően bekandítva.

Ugyanaznap Nikolaj már otthon volt a szobájában, s Nagyapus egyszerre úgy tett, mintha akkor jutna eszébe valami. Holott egy órájánál is több, hogy hazajött a városból.

– Hopp, el is felejtem! Nézd csak ezt – jött felém, s egy arany karperecet mutatott.

Valóban, régi mívű s igen értékes holminak látszott.

– Nos? – kérdeztem őt ámulva.

– Mit gondolsz? Kitől hozom?

Valóban semmi gondolatom nem volt a meglepetésen kívül. De a karperecet önkéntelen letettem kezemből az asztalra.

– Imént megfogott Rosodenkó…

– Tőle? Hogy gondoltál ilyet? – kiáltottam fel nyomban.

– No hát, várj, hadd beszéljek. Azt mondta, ő ezt egy kastély romjai közt találta. A világért sem akar megsérteni, sem pedig tolakodni ezen a réven, azt mondta, egész nyugodt lehetsz. De neki igazán senkije sincsen, s neki magának teljesen értéktelen, azért fogadd el tőle, mint egy őszinte bámulódtól. Többször hallgatta játékodat…

A következőket már ismertem korábbról, s hogy ezt is végighallgattam, csupán az tette, hogy gondolataimat igyekeztem rendbe hozni, s válaszon töprengtem. De végül is ingerülten kiáltottam rá Nagyapusra.

– Ezt vissza fogod vinni tüstént, és megmondod, hogy… hogy…

– Hogy… hogy… Na, mit heveskedsz ezen? Igazán nem értem.

– Ha te ezt nem akarod megérteni… Eh, hisz ez mégis alávalóság! Fogd azonnal, és azt mondod annak az arcátlan fajankónak… Ha néked nincs annyi belátásod, hogy az ilyesmi gyalázatos merészség, és egyáltalán megmondhatod, hogy pimasz gazság egy nővel szemben…

A fokozódó düh csaknem megfullasztott.

– Na hát, mondhatom neked, hogy bolond vagy – válaszolt közbe Nagyapus kissé megszeppenve. – Hisz én nem akarom rád tuszkolni. De hát megmondta, hogy neki semmi szándéka sincs ezzel.

Szólni nem tudtam, annyi minden tolult egyszerre ajkaimra. Elfordultam tehetetlen, s merően az ablakra bámultam, lihegve a felindulástól.

– Mért ne fogadnád el ezektől? – vette mozdulatom ingadozásnak Nagyapus. – Hát ettől el lehet, mert ez úgyis itt szerezte nálunk. Nézd csak meg, ez értékes dolog. Mi volna abban?

– Elég lesz! Egy szót sem akarok hallani többé. Vidd vissza! Parancsolom neked!

– No hát, ha neked nincs eszed, én ugyan nem csinálok belőle olyan nagy dolgot. Legföllebb itt marad, és megmondom, hogy neked nem kellett.

– Ha még egy szót mondasz, s nem viszed el innen rögtön, bemegyek s elmondok mindent Nikolajnak. Megértetted?

– Bemégy. Nos, csak eredj, próbáld. Kíváncsi vagyok, mi köze neki ehhez? Kicsodád neked ő, hogy hozzá mégy? Tőle elfogadhatunk bármit?

– Ő a vőlegényem. Vedd tudomásul!

Ez a kijelentés éppúgy jött ajkamra, mint nyomában a visszás tudat, hogy nevetségessé teszem büszkeségem, s ugyanezt elfojtotta a kiejtett szónak görcsös daca… Hisz előző éjen sírtam Nikolaj gyöngédtelensége miatt.

– Vő-le-gé-nye-ed? Fikkom teringette! Szép kis dolog! Ezt nem tudtam eddig. Hát csak folytasd vele akkor… Talán megkérte már a kezedet? Remélem, meghívtok…

Gyűlölet, keserűség, felindulás rázott… Nem bírtam tovább. Sírásba törtem ki, s szavakba, mikre Nagyapus hebegve tudott csak békítő válaszokat adni… Földre csaptam az ékszert, rátapostam s elrúgtam… Ugyanekkor Nikolaj kopogott ajtónkon.

Ő vállalta aztán magára, hogy mindent elintéz megbántómmal. S némi komoly leckét az előtte gyáván meghunyászkodó Nagyapusnak is adott.

Attól fogva valóban alig láttam többé Rosodenkót.

*

Egy nap Fetykától tudtam meg, hogy Nikolaj hajnalban jött haza, tökéletesen elázva. Pénzét kiszórta a padlóra, s Fetykát felpofozta. S a szomszéd asszonytól is hallottam részleteket, hogy egy harmonikás kísérte hazáig, s két férfi meg egy nő is volt a társaságában. Daloltak s kurjongattak, s a ház előtt heves szóváltás volt.

Nagyapus délelőtt elment hazulról.

– Nela! Nem jöhetsz be? – szólt ki Nikolaj hangomat meghallva az előszobában.

Kimért leszek, ez volt a szándékom, és helyette, édesem, mosolyra idomult arcom, mikor odabenn karjával derekam után nyúlt.

Ágyában volt még, s arcán erősen látszottak az éjjel nyomai.

Fetyka mereven állt az asztal előtt, s csak kézmozdulatára távozott. Látszott, hogy valamiért kegyvesztett lett.

Ő már be volt avatva titkainkba, s értesítenie kellett, mielőtt Nagyapusnak ajtót nyitott.

– Becsületemre, utálok élni – szólt Nikolaj. – Folyton rongy semmiségek közt vacakoskodom. Az istenségét! Ott tartok, hogy egy rossz percben magamba lövök. Nevetséges… – s hahotázni kezdett.

Semmit sem közölt velem faggatásaimra, de szavaiból kivettem, hogy pénz foroghat levertsége mögött, talán kártyaveszteség vagy hasonló.

Viskit hozatott, s engem is innom erőltetett.

– Azt hiszem, húszéves voltam, mikor jegyzőkönyvbe írtam ezt a gondolatot. Így van szó szerint:

„Egyetlen dolog, ami valóban fölébe emeli az embert minden más élőnek, hogy elvetheti magától az életet, ha az terhére van.”

– Ezután természetesen híg fejtegetések következtek. „Nesze, süsd meg, világszellem”… s így tovább. De ugye, mit szólsz hozzá, egész elmés. Nemde?

Hahotázott, aztán megölelt.

– Istenemre, kicsikém, nagyon el vagyok keseredve. Rongyos, aljas ember vagyok, te még nem tudsz sok mindenről. Neked is sokszor okozok keserűséget. Kinek is nem okoztam eddig? Valóban, épp azoknak, akik gyöngédek voltak hozzám. Azok előtt ugráltam s hetvenkedtem mindig, akik szerettek s becsültek. Akik megaláztak, azok előtt meghúztam magam. Hahaha! Igazán piszok ember vagyok, hidd meg. Nos, ez nem jelent semmit. Szervusz. Ejnye, igyál egy pirinyót…

Polkákat játszottam, s ő ágyában felülve fütyölte dallamaikat.

Csókok következtek s szemérmetlen bizalmasságok, mikről szükségtelen tudnod, édesem. Bizonyos, hogy nagy részüknek később jöttem rá valódi értelmükre.

Könnyű mámort éreztem, s féktelen kacagás ingerét pityókás bohóságaira.

Az éjjelt mesélte, a társaság garázda bolondságait. Majd egy új ismeretségét egy nővel, aki erővel rávarrta magát. Egyszerre megbántódást éreztem.

– Helyes – így szóltam kissé kihívóan –, akkor én sem leszek olyan válogatós. Legközelebb én is estélyt fogok adni barátaidnak, s udvaroltatni fogok magamnak Rosodenkóval.

– Nos, ezt megteheted, csupán…

– No várj csak, ezt azért is meg fogom tenni.

Köhögés fojtotta el a szavaimat, amint közben túlságos erősen szívtam le cigarettám füstjét, s dévajon nevettem balesetemen.

Rövid csönd támadt.

– Hisz ha komolyan beszélünk róla – szólt nevetve aztán –, nekem eszem ágában sincs akadályokat hozni efféle szándékaid elé.

– Érdekes! Mi jogon is hozhatnál?

– No hisz ezt mondom. Nekem magamnak csupán elégtételem lehetne, ha csalódnál bennök. Mert afelől nyugodt lehetsz, hogy kivétel nélkül üresfejű s amellett kellemetlen fráterek.

– Ó, mit tesz az? Nem te mondod, hogy el lehet választani az ízét az érzelmektől. Nos, teneked egy csinos bábu, nekem hasonló eset. Hahaha!

– Ebben is neked van igazad. Ha némi szó éppen férhetne is hozzá, de igazán nincs kedvem vitatkozni, s nem is azért említem, hogy leverjelek szándékodról, sőt kész vagyok segítségedre lenni csupa lovagiasságból. Nos?

– Hahaha! Ezt köszönöm.

– Beszélhetünk nyíltan egyébként. Ami engem illet, teljesen kizárt, hogy bármi esetben féltékeny lehessek. Mindenesetre eléggé ismerned kellene, hogy elhidd, így, ahogy mondom: soha, semmilyen körülmények közt senkire, akármilyen érzelmek is kötnének hozzá – nem lehetek féltékeny. Ez nem szavakkal való játék, hanem adott esetekből vont meggyőződés. Ha úgy vesszük, ez éppúgy lehet gőg, mint ostobaság. Hogy is mondanám. Az olyan hadvezér nem veszíthet csatát, aki visszavonul az ütközet elől. No, ez a háborús hasonlat, hahaha!… De így van valóban… – Ő nem engem akar, hanem őt: tessék! Ez az egész. S annál kevésbé bántana a visszavonulás, ha tudnám, hogy valamelyes előnyöm van vetélytársam fölött. Mert hisz bizonyos, hogy bajuszkákkal s fürtöcskékkel nem vetélkedhetek… Ám egész komolyan, sokszor gondoltam arra, hogy én (nos, miképp mondjam?) ígéreteket teszek, s ez utóvégre is nevetséges, mert éppúgy teszem, mintha bizonyos volnék hajlamaid s szándékaid felől…

Ah, édesem, tudsz-e szörnyűbb kiszolgáltatottságról, mint enyém volt?

Este ocsmány veszekedés volt, s valóban utolsó szavak s végül zokogás kavarta fel szobánkat, s én voltam, aki ok nélkül belevesztem Nagyapusba.

Nehéz volna elmondanom, édesem, mit tudtam aztán átkozni inkább: önmagamat-e ily lélekkel, vagy sorsomat s Őt, aki e nyomorú létre teremtett, s akit nem akarok többé se szívembe, se gondolataimba. De akihez akkor még gyötrelmes fohászok közepett tördeltem kezeimet, valamely szentkép előtt.

És fel kellett ülnöm, kedvesem, ágyamban, s eszelős reszkedelem nyargalt idegeimen.

„Hogy gondolhattál ilyet? Nyomorult ostoba, hogy több lehetsz neki egyszerű… Valóban, Nagyapus megmondotta igazi nevedet.”

*

Mi sem érhetett váratlanabbul.

Valóban azt hihettem, rossz tréfát akar űzni velem, mikor szobájába hívott, s így szólt:

– Rossz hírt mondok, Nelácskám. Ma éjjel már nem alszom nálatok. Este tíz órakor útra készen kell állanunk.

Előző nap kíméletlen volt hozzám. Megsértett, megalázott újra meg újra. „Kerülni fogom, s soha többé egy mosolyom nem látja.” Ah, hányadik elhatározás volt ez, édesem? Bizonyára nem a legutolsó, ha másként történik minden.

– Nos, Nela, most már beszélnünk kell komolyan, mit teszünk? Szomorú vagyok nagyon, hogy itt kell hagynom ezt a helyet, de erre el lehettünk készülve. Vagy előre, vagy hátra. Azt hiszem, mindössze valami kis hirtelen s ideiglenes visszavonulásról van szó, s nincs kizárva, hogy már napok múlva visszajöhetünk. Lehet azonban, hogy nagyobb bajok történtek. Talán átszakadt az arcvonal, s mi épp vonalába esünk. Maklakov, esküdni mernék rá, már elmondta azt az élcet, hogy azért keletkezett baj, mert ő hátrajött. Az bizonyos, hogy eddig semmi esetre sem szorítanak vissza az osztrákok… Az persze legjobb lenne mindkettőnkre, ha most magammal vihetnélek. Föltéve, hogy te is akarod. Csakhogy, persze, ez nem a legkönnyebb. Mit is lehetne tenni? Ha férfi volnál, egész más.

Gondolkodott.

– Ez nem is szükséges – mondtam egyszerre, s magam is csodálkoztam elhangzott kijelentésemen.

Mintha meglepődésem különös csöndjére legelőbb is kába keserűség támadt volna bennem, s ez a keserűség valahogyan ellene irányult elsősorban, valóban ezúttal vétsége nélkül. Hisz már következő szavaira összeszorult szívem, csupán annak lehetőségére, hogy napokra is el kell válnom tőle.

Ő nem vette figyelembe szavaimat.

– Nagyon nehéz. Csaknem lehetetlen… – Gondolkodott. – Eh! Talán jobb is lesz, ha aztán jövök érted. Hisz azt sem tudom a parancsból, vajon állandóan vagy csak ideiglenesen állapodunk meg Viccewóban. Nem! Ez képtelen, bele kell nyugodnunk. Nem tehetlek ki elsősorban téged kellemetlenségeknek…

*

Kázmérka hangosan sírt, s azt hiszem Nagyapus is… Ah, a zokogás majd kitépte szívemet.

Lovát egy katona fogta ajtónk előtt, mert Fetyka előre ment poggyászával.

Engem csókolt meg utoljára, legelőször mások jelenlétében. Ez hazájának szokása. Kezem tartotta egy pillanatig, aztán elfordult, s szemeihez emelte kezét… Csaknem lerogytam lábaimról… Hangja elváltozottan remegett:

– Maradj nyugton, számíthatsz szavaimra, s tégy úgy, amint mondtam. Viszontlátásra, drága…

A gyeplőszárak egymáshoz verődtek, s a zabla zörgött.

Sötét volt. De nem olyan, mint szemeimnek az ő lámpavilágos szobája, a csomagolásból maradt, széthányt limlomokkal.

„Maradj nyugton, számíthatsz szavaimra, s tégy úgy, amint mondtam. Viszontlátásra, drága…”

„Legjobb, ha elrejtőzöl addig, míg visszajövök vagy érted küldök valakit… Ebben a pillanatban igazán nevetséges volna tervekbe bocsátkozni a jövőre. Minden az esélyektől függ. Mindenesetre, megbízhatsz bennem. Minden csak rajtad áll, hogy nem változol meg irántam.”

„Mi lesz velem?”

„Hagyj el!… Semmi sem lehet többé… Itt a vége.”

Igen, édesem, csak ezzel felelt bensőm jól érzett, halálos bizonyossággal.

Nagyapust kellett hallgatnom, mint vette számba utolsó darabig, amit ő itt hagyott, mint valami zsákmányt.

Valóban látnom kellett a csomagokról, üvegekről, dobozokról, hogy gondoskodni akart rólunk.

„Hálás lenni csókjaimért! Istenem, hová jutottam!”

*

Éjjel dühösen verték ajtónkat.

Sötétben reszkettem az ablaknál, ágyamból kikelve. A falon fényvonal bolygott ide-oda, mintha rémületemnek volna jelképe.

„Lámpással vannak!”

Rettentő durva hangok az utcáról:

– No, csak neki! Vesd neki magad! Adsza csak a baltát ide!

– Hopp! Várj csak. Engedj. Tábla van.

A fényvonal eltűnt a falról, s fehér hálókabátomon jelent meg, a függöny hasadéka mellett.

– Tiszt! Ma-la-gin Ni-kolaj…

– Paff! Gyerünk, kotródjunk!

Nagyapus jött be.

„Legjobb, ha elrejtőzöl” – hisz megmondta.

Nos drágám, valóban eszembe juthattak a bűneikért elítéltek a hideg, dohos pincében, földre készített vackomon, gyertyavilágnál.

A vakolat egyre hullott, amint az utcán csörömpölve, dübörögve vonultak végig szekerek, ágyúk, lovasok. De időnként szünet állt be, s ez talán terhesebb volt, mint a zajongás.

Nagyapus minden öt percben jött.

– Nela, alszol? Már világos van.

– Két ház kigyulladt a városban.

– Milyen jó, hogy ott van a tábla ajtónkon. Már vagy háromszor állottak meg előtte, de tovamentek.

– Korbáccsal verik az elmaradókat.

– Hallottad a lövést? Egy foglyot lőtt agyon egy tiszt az utcán. De nem halt meg. Most tették fel egy szekérre. Bizonyára el akart szökni. Borzasztó ez! Mi lesz itt velünk, mondd meg?

– Jöjj fel, itt van Maklakov.

Mindössze egy negyedórát időzött. Aggódott sorsunkon, s ugyanazon tanácsokat adta, melyeket Nikolaj.

– Valóban szükséges, hogy nagyobb biztonságba helyezze önöket.

Mily jól olvastam arcán, mikor pillanatokig tűnődés vonult át rajta, hogy talán mérlegeli magában Nikolaj ígéreteit, s szívesebben szólna így: – ne bizakodjék túlságosan, én jobban ismerem őt, kivált, ami a nőket illeti… S szemeiben gyáva vággyal mérigéli alakomat.

Végül csakugyan elmondotta élcét, a távolléte miatt történt bajokról, s felajánlotta, ha valamiben segítségünkre lehet, s biztosított, hogy minden jóra fordul.

Nagyapuson észre lehetett venni, hogy csalódott a látogatáson, mely semmi zsákmányt nem hozott.

*

Ez kora reggel történt, kedvesem.

Délfelé egy könyvet kerestem szobánkban, hogy rejtekembe vigyem, hisz valamivel el kellett foglalnom magam nyomorú tépelődéseimtől.

Az ablak előtt egyszerre Rosodenkó alakját láttam, amint nyergéből leugorva egy szöghöz köti habtól gőzölgő lovát.

Halkan felsikoltottam rémültömben.

Nagyapus kinn volt, s már hallottam lépteiket s beszédjüket az udvaron. A pincébe futnom már nem volt időm, s a szoba ajtaja is úgy maradt nyitva. E mögé húzódtam.

Annyi szerencsém mégis volt, hogy Nagyapus a másik szobába vezette őt.

Rettentő gyanú marcangolt. „Talán Nagyapus?… Megölöm őt s magamat is” – remegte bensőm feleletül.

Beszélgetésök alig tudtam kivenni az ajtón keresztül. Bárhogyan feszítettem meg minden idegemet. De megmozdulni nem mertem… Hallga!…

– Elment! Isten a tanúm!…

Rosodenkó hibásan, oroszosan alig törte szavainkat.

„Ah, nem árult el!”

– Nem tudom, hát mért tagadnám el tőled?… – hallottam újra Nagyapust.

– Malagin – Malagin – Malagin – ütötte meg egyre füleimet Nikolaj neve.

„Nagyapus őt használja fel, hogy magával szöktetett, vagy menedékről gondoskodott számomra. Hisz hallhatta, hogy gondoskodni fog rólunk.”

Most kinyílt az ajtó, s Rosodenkó kilépett rajta előszobánkba. Szívem megbénult, s lábaim erőtlen remegtek. Halálsápadtan s kinyílott ajkakkal támaszkodtam meg a falban.

– Minek hazudsz? Itt van valahol elrejtőzve. Mondd meg, hol van? Talán tőlem félted?

– No hát, ne hidd. Megölhetsz miatta. Én nem tudom, hol van.

– De itt van a házban? Nos, erre felelj!

– Nem tudom, isten úgy segéljen!

– Hátha megtalálom? Mit tegyek akkor veled?… Kutassak?

A szoba küszöbéig jött. Majd be a szoba közepéig, s figyelmesen körülnézett.

– Hát persze, valahol egyebütt van. Fönn a padláson vagy a pincében. Nos, most már azért is utánanézek, s akkor vigyázz… Hátha azért jöttem, hogy itt akarok lakni nálatok?…

Egy kis csönd lett, s Rosodenkó korbácsával verdeste csizmaszárát.

Elviselhetetlen volt… Egy pillanatig őrült szándékom támadt. Előlépek, s szidalmakkal borítom el hitvány, aljas erőszakáért. Körmeimmel s fogaimmal védem magam utolsó erőmig.

– Egyébként megmondhatom neked, tökkelütött marha vagy. Nekem teszel úgy, mintha nem tudnád, hogy őt Malagin búbolgatta. Saját szájából hallottam, nincs három napja. Nos, akkor tán nem mindegy neked… Biztosítlak, jobban jártál volna velem. Én most is gondoskodnék rólatok. Én ne láttam volna, hogy magával vitte őt? Hisz mi sem lett volna könnyebb, ha akarta volna. Van is eszébe! Fülemmel hallottam, amint röhögve mondta, hogy sajnálja a kicsikét, de mit kezdjen vele? Ha ő valamennyivel a paphoz szaladt volna, akit… Nos, gyerünk csak. S jaj neked, ha hazugságon kaplak, mondhatom… Hol a pince?

– Nincs ott, hiába keresed, higgyél nekem – hebegte Nagyapus.

Hallottam a pinceajtó felcsapódását, s ugyanakkor újabb rémület szállt meg. Kázmérka járt ki s be az ajtón, szobánkból előszobánkba. „Ah! Árulómmá lehet, ha megszólít.”

– Na, ugye? Rájöttem. Ide rejtőzött. Most már megmondod, hogy hova dugtad el, mert másként beszélek rögtön! – hallottam Rosodenkót.

– Itt volt, hisz mondtam, de elment. Ha megölsz is, nekem már mindegy. Öreg vagyok, s elég volt, amilyen időket kellett megérnem, inkább…

– Pűh! Ne lamentálj nekem potyába!… Arra felelj, mért ég lenn a gyertya, ha egyszer őnagyságát elszöktették?… No, rendben van, gyerünk csak a padlásra.

Iszonyúan káromkodva jött le.

– Ne tréfálj velem, mert menten lelőlek itt, mint egy kutyát. Add elő azt a szajhát nekem, ne haragíts tovább. Ha Malaginnak kiárultad a bőrét, hozd ide nekem is. Pénzt akarsz talán érte? Itt van, nesze, mennyi kell? Most már nem tágítok az istenednek se!… Nekem intett az ablakból. Érted? Nos, velem nem lehet komázni. Hívd ide őt, hadd beszéljek vele. Vagy mondd meg, hol van? Neked semmi közöd a többihez. Nyugodt lehetsz, nem mászok rá előtted… Van valami italod? Khm. Krhmm! Nesze, nem kell ingyen… Semmid sincs? Adj hát egy pohár vizet.

Újra bementek a szobába.

Hallanom kellett, hogy az az átkozott Kázmérkát is előveszi, hogy kivegye belőle hollétem.

Szegény kis öcsikém, mily korán érte beteges lelkét az élet rettentő szennye!

Hiába. Semmit sem ért el. Attól tartottam feldühödött ordításaira, hogy tettlegességig megy Nagyapussal. S hússzor is néztem farkasszemet a gondolattal, hogy elébe lépek, történjék bármi…

„Ah! Nikolaj, most kell téged megismernem!”

Újra kinyílott az ajtó.

Rosodenkó soká állt az előszoba ajtajában, szótlan tétovázva… Végül rávágott korbácsával Nagyapusra. S behallottam, amint bőszülten fenyegeti meg az udvaron.

– Várj, vén polyák kutya, ezért még meglakolsz! El lehetsz rá készülve, hogy még találkozunk!

*

A pince ajtajára egy forgáccsal telt kádat tettünk… A tolakodók minduntalan verték ajtónkat, s tele voltam félelemmel a közeledő éjszakától.

Délután folyton erősbödő ágyúdürgésektől visszhangzott az égalj, s feledett borzalmak újultak fel szívemben. Börtönömből is ki lehetett vennem ellenségeink lövegeinek éles durranását, s túlról a mieinkéi fojtott dörejét.

Ah, édesem, csupán sötét, nyugtalan gondok nehezedtek szívemre, hogy itt lehetnek újra. „Árulóként bánhatnak veled.”

*

Este betörtek házunkba.

Négyen vagy öten voltak. Hallgatnom kellett, mint verik zongorámat, s járnak, kelnek, tanácskoznak s röhögnek. Végül távoztak.

Odakinn csaknem szakadatlan tartott a vonulók zaja, s ha órákra szünetelt, ilyenkor várhattuk a katonák látogatásait.

Távoztukkor Nagyapus esetről esetre beszámolt magaviseletükről.

– Csak körülnéztek, s elmentek. Egyikök rumot kért.

– Kihányták ruháidat, s követelőztek.

– Részegek voltak. Betörték zongorádat.

Késő éjjel egész áradat tódult be házunkba. Parancsszavakat hallottam, s úgy tetszett, szobáink minden csöpp helye zsúfolva velök. A kádban levő forgács folyvást zörgött, s egyenletes dobbanások érték a pince ajtaját. Kitaláltam, fegyvereiket rakják oda, s közvetlen fölöttem hallottam, amint szalmát hintenek, s aludni helyezkednek.

Még sötétben szedelőzködtek össze nagy zsivajgással, s tovamentek.

Hajnalban már közvetlen a város alatt kezdtek durrogni az ágyúk. A föld remegett, s a vakolat darabokban hullott le a pince falairól. Forrón imádkoztam, és sírtam. A kimerültség elaltatott.

Rémületes ropogás riasztott fel. Csaknem ugyanakkor iszonyatos süvöltések állították el szívverésem, miket harsogó zuhanás követett nyomon. S közben meg-megújuló, kísértetes kattogás, mely valahonnan felülről hangzott.

Pillanatról pillanatra vártam a halált.

A lépcsőn Nagyapus jelent meg Kázmérkával, s éppúgy szorongtunk együtt, fakón reszketve, mint első ízben.

*

Akkor már órák óta csaknem teljesen csönd volt, s folyvást elviselhetetlenebb a bizonytalanság.

Nagyapus fölment a lépcsőn, s én utána Kázmérkával.

Egy ideig tanácstalan álltunk az előszobában. Szobáink leírhatatlan állapotban voltak. Ki-kinéztünk az udvarra, s a gyér golyósüvítést, elnyújtva síró füttyök vagy koppanások neszét figyeltük. Távol, a halmok irányában, elmosódó ágyúzás hallatszott.

Nagyapus az utcaajtó felé ment, s ugyanakkor én hátra, az udvar belsejébe, a fal oltalmában, fölfigyelni a dombokra.

Egyszerre hangokat hallottam az utca felől. Hirtelen befordultam a fal mögé, majd körültekintve a fészerbe húzódtam, a katonák távoztára várva.

Különös, bizonytalan visszfény terjengett a tárgyakon a sárgán lángoló égről, éles fényvonallal jelölve a deszkák hasadékait, s én már dideregni kezdtem a hidegtől.

„Ah! Csak nem ide tart! Hová menekülök?”

A következő percben vöröses arc meredt rám az ajtónyílásból.

– Egy asszony – meresztette rám szemét, s azzal betolva az ajtót, felém közeledett.

Sikoly tört elő ajkaim közül.

El tudod-e olvasni, édesem?

– Hát te ide bújtál – nyújtotta ki felém karjait.

Iszonyattal hátráltam előle, de mihamar körülfogott.

– Mit akarsz velem, az isten szerelmére?

– No, csak ne csinálj komédiát.

Derekam megropogott szorítása alatt, s torkomon fulladt a sikoltás, amint letepert.

– Kiálts csak, akkor ide jön a másik kettő. No, engedd, akkor nem hívom elő őket…

E pillanatban újabb hangok verték fel ájult, homályosuló értelmem. Társa után jött a másik kettő, s ránk akadtak. Irtózatos, görcsös éberséggel kellett hallanom, mint világosítja fel őket, s inti türelemre, s azok hangosan alkudnak s röhögnek.

Ah, mi fogalom éri föl e percek kárhozatát?

– No, kelj hát fel. Nem halsz bele, ne félj – húzott kezemnél. – No, isten áldjon, azok már elmentek… Nesze, neked adom ezt a konzervát. No, itt hagyom a fákon…

*

Nem, édesem, nem jelenik meg hívásunkra a halál, amiért elnyúlva, karunkon nyugszik arcunk, s önkívületünk túlozva nyöszörgünk. Minden csöpp vérünk émelyítő moslékként keringhet, s kiálthatjuk vagy várhatjuk. Ő vállat von, s így szól: mi dolgom veled? Neked kell jönnöd értem. Hisz oly könnyen rám találsz. Vagy nem tudod-e vajon, hogy egy fegyvert feledtek ott megtöltve a katonák? Vagy csupán ámító vagy, mint a koldus, aki hamis rongyokkal álcázza tagjait, hogy könyörületre indítson?

*

– Jöjj, Nela, már elmentek. Nézd ezt, mit hagytak a lábamon. Ó, istenem, nem is hiszem, hogy fönn vagy az égben! Lehúzták lábamról a csizmát. Az egyik nekem tartotta a szuronyt, s a vörös megütött.

Mutogatta lábait, melyeken sáros, szakadt holmik éktelenkedtek. Csizmák, száraik levágva, s elöl behasítva s madzaggal összekötve.

Mindezt merően, aprólékosan figyeltem, felnyitott szemmel hallgatva Nagyapust. „Ő nem akarja tudni, mi történt velem. Azért beszél s sopánkodik folyton, s fürkész közben, s nekem ez közönyös.”

Arcomon tüzes kéreg égett, mint valami lárva. Szomjat éreztem s hideg borzongást.

Golyók sípoltak néha a homályosuló levegőben: tyiuu, tyiuu! S távol sűrű pattogás újult ki a szél irányában, s fojtottan halló, mély robbanások.

– Gyerünk be innen, hisz hideg van, megfázol. Semmire sem akadtak rá a pincében. Nem vagy éhes?

*

– Hallgasd, Nela, ezek a mieink – súgta Nagyapus a fölöttünk járók hangjaira. – Itt vannak már. Ez biztos, hallgasd csak… Felmegyek, meg kell tudnom ezt…

Nos, itt voltak újra a mieink, s mi egyetlen szavukat sem érettük. Nagyapus hadart nekik, s ők viszont értelmetlen, s mutogatnunk kellett egymásnak, mint a némáknak.

Engem mohón s kíváncsin bámultak, s bizalmaskodásaikra sem kellett soká várnom. Utálattal utasítottam vissza arcátlan enyelgésük.

Nagyapus megmutatta, mint húzták le lábairól a csizmát, s túlzottan mesélte, mit műveltek.

Ők viszont megértették velünk, hogy többé nincs mit félnünk.

*

Előbb rendbe kellett hoznunk szobánkat, hogy valahol meghúzódhassunk.

Szemeim égtek az álmatlanságtól, s idegeim lázasak a kimerültségtől.

Gondolatok nélkül hevertem ágyamon, s fásultság fullasztott, mint valami fertő. De szunnyadásom homályában rémek bujkáltak: „Nikolaj. Ah, soha vissza ne térjen emlékembe képed!”

Fejem forró lett a vánkoson, a hűs felére fordítottam, s hánykódtam. Olykor meg-megrángott testem lábamtól keblemig, s fülemben ijesztőket csendült.

Félálomra hunyt pilláim mögül zuhanás rettegése vert föl, hogy a halál leselkedik álmomra, hogy martalékul ejtsen, s úgy ocsúdtam mélyéből. S a téboly réme meresztette szemét vergődő öntudatomra.

Nagyapus mondotta reggel, hogy ágyam előtt négyen aludtak a földön katonáink közül, s én távoztukkor sem ébredtem fel.

*

Nos, drágám, attól fogva épp annyi zaklatásnak voltunk kitéve a mieinktől… El kell őket fogadnunk, s nekem folyvást tűrnöm kellett arcátlanságaikat. Szobáink, padlásunk tömve voltak velök olykor.

Éjjel álmunkból zavartak föl.

Egy őrmester lépett be, s alig tudtam valamit magamra kapni.

Alig vetve ügyet ránk, épp hogy jóestét mondott, tüstént rendezkedni kezdett, s körültekingetések után szobánkban látta jónak legmagasabb szállását. Aztán pökhendi vigyorgással engem választott ki leereszkedő figyelme.

Felháborított viselkedése.

– Itt nincs hely senkinek. Lehetne annyi belátással – mondtam ingerülten. – Elvégre a türelemnek is van határa.

– Ó, éntőlem egész nyugodtan alhat, nagysád. Én családos ember vagyok. Ich will mich nur ruhn – tagolta rosszul a szavakat.

Szemtelen szavai határtalan haraggal töltöttek meg, de türtőztetni akartam magam.

– Szégyen-gyalázat így viselkedni védtelen nőkkel szemben. Ön katonának tartja magát?

– Talán az oroszok udvariasabban viselkedtek? Nemde? Hhhh! Szégyen-gyalázat. Szégyen ám, de maguknak, kedves asszonyom, hogy így fogadják a katonákat, akiknek magukért folyik a vérük! Ez a szégyen!… Különben sajnálom, nekem parancsom van ebben az utcában bárhová elhelyezni embereimet, és nincs itt időm veszekedni.

– Hát ön meg fogja látni, hogy itt senkinek sincs helye. Az emberekről itt nincs szó, azok nem tolakodnak be az ember egyetlen szobájába, hanem önről. És én meg fogom látni, kényszeríthet-e engem az ön parancsnoka, hogy ön itt aludjék.

Nagyapus is hangosan hadart, s én sebten öltözködni kezdtem, felindulástól remegve, bár kissé bizonytalan, kihez fordulok panaszommal, s valójában meg is merem-e tenni?

Ő azonban várt kissé, azután más ábrázatot öltött, s így szólt:

– Na, ne fáradjon, kisasszony, nem leszek terhére. Nem mintha megijednék, hanem csupán hogy megmutassam…

Ismét a katonák vérét emlegette, s végül kiparancsolva maga előtt három vagy négy emberét, ocsmány szidalmak közt becsapta ajtónkat.

*

Hajnalban már újabb vendéget kaptunk.

Ez azonban merő ellentéte volt az előzőnek. Arca valóságos ijedtséget mutatott, midőn ránknyitott, s velem találta magát szemközt, aki ruhástul dőltem le nyugalomra.

– Bocsánat, igazán… – s így tovább. De a szolgája már lecsapta a fal mellé csomagjait, s izzadságát törölgetve fürkészően s otthonosan jártatta körül szemeit.

Bocsánat, ő a világért sem akar alkalmatlanságot, de valóban képtelen tovább menni a fáradtságtól, s ha volna valami más helyünk, bármilyen, ő hálával lenne… Valószínűleg pár napot kell lennie itten. A folyó hídjánál lesz elfoglalva, s mihelyt kipiheni magát, más lakás után néz stb.

– Ó, kitűnő lesz, köszönöm, kérem… – lelkendezett másik szobánk láttára.

Képtelen erőszakot követett el a német szavakon, mikkel magát megértette. De bizonyos, hogy nagy szolgálatot tett nekünk aztán. Nem is annyira ő, mint a szolgája. Éppúgy, mint Fetyka, ő is nyugalmunk őrizője lett a tolakodóktól.

Élénk, ügyes legény volt, s bár egyetlen kukkot sem tudott beszélni velünk, megkedveltette magát mindnyájunkkal. Még én se tudtam megharagudni rá, mikor másnap vagy később egy ízben derekamra tette a karját, s szemembe mosolyogva talán azt mondta nyelvén, hogy csinos vagyok, s tetszem neki.

Mihamar rendet teremtett feldúlt szobánkban. Még ablakokat is kerített valahonnan a betörtek helyébe, s egy óra múlva már aludtak gazdájával együtt.

*

Talán csodálnod kell, hogy effélékre is kitérek, mindazok után, amik értek.

Valóban, kedvesem, csak a kiállott borzalmak s szenvedések képesek megmagyarázni előttem, hogy valami (szót se tudok rá) léhaság vagy elközönyösödés volt azokban a napokban időleges állapota kedélyemnek. Alig tépelődtem napi elfoglaltság közben. Felhoztam ruháimat s más holmijaim a pincéből, s ahogy bírtam, rendbe hoztam őket, s közelgő gondok felől tanakodtam józanon Nagyapussal. Csupán néha lepett meg kába aggodalom, mint mikor az alul levő iszap szennyezi be a víz színét.

„Mi történt velem?… Mi lesz velem?”

*

Mihez sem tudom hasonlítani neked, édes, azt az érzést, mely elfogott egy délelőtt, mikor a menetelő katonáink szakadatlan sorait bámultam.

Igen, hisz valami ujjongást is, de szánalmat és kimondhatatlan bánatot sírt fel lelkem mélye láttukon. „Ah, éppúgy jöttök elém, sáros, tépett, halálos nyomorotok hurcolva, mint csüggedésem s szenvedéseim vonulnak át sötéten, veszendő életemen… Lehet-e így is tovább élni?… Jöhet-e még valami?… Ah, benneteket is így hajt lelketlen a végzet.”

*

Lakónk rettenetes figura volt… Fogfájás gyötörte, s füleiből vattacsomók csüngtek. Talán ezért meresztett akkora szemet, mikor a mosdóvízről tettem említést, még akkor, míg szobánkban ült.

Ha dolga nem volt, egyre írta a leveleket haza, feleségének s négy gyermekének, kiknek megmutatta nekünk fényképeit. S minden keserűséggel beszélt a háborúról.

Nagyapus, mi sem természetesebb, hogy alig várta az alkalmat, miképp előadja neki lehúzott csizmái történetét. Nekem kellett lefordítanom, hisz Nagyapus egy szót sem tud másként, mint lengyelül.

– És ön is itt volt azalatt? – bámult rám jóságos részvéttel az idegen.

Kitől nem várhattam e kérdést, édesem?

És kell-e magyaráznom, mi kúszott szívem köré, s mi kínokkal révedeztek rá az idegenre szemeim, mikor bólintanom kellett, Nagyapus élénk hadarására, amint a pincére mutogatott. Hisz ő is megértette, miről van szó.

– Ja, so-o-o!…

Ezt csak értenie kellett, ha kissé zavartan is az idegennek.

Odalenn tehát… Ah, bizonyára hónapokon át… Vagy talán fel kellett volna világosítanom Nikolajról, sőt, a szerelmünkről…

„Maradj nyugton. Számíthatsz szavaimra. Viszontlátásra, drága…”

Hiszed-e, hogy fel tudtam kacagni ezen, vendégünk távoztával, a tükör előtt.

*

Hárman jöttek be délután. Én nyitottam ki az előszobába, mikor a legénnyel patvarkodtak.

Láttomra nyomban alábbszállottak hangfokkal.

– Ah, gnädige Frau, er versteht uns nicht. Wir möchtn uns nur ein wenig waschn und rasiern, und Tee kochn. Wolln Sie so gut sein… Wir gehn gleich weita…

Pár óra múlva várják a parancsot, s mivel már ide küldik nekik, úgy intézték a ház előtt, engedjem meg, hogy itt várhassák meg.

Németek voltak, két idősebb s egy fiatalabb. Kimerülten, sárosan néztek ki az úttól.

Sötét lett, mire magokat, kinn az előszobában, rendbe hozták, s asztalunk köré ültek. A változás, kivált a legfiatalabbnál, valóban meglepő volt az úttól megviselt, köpenyegbe burkolt alakhoz képest.

Kedves gyerekarc kísérte szemmel titkon mozdulataimat, mert különben a legfélénkebb tartózkodással volt irányomban. Oly rokonszenvesek voltak csaknem lányos vonásai, mosolygó vagy bámuló kék szemei, puha, sötétszőke haja s keskeny kezei!

Egyiküknek sem lehettem tisztában rangjával, de szembetűnő volt, hogy a két idősebb igyekszik kiszolgálni őt.

Nemsokára a legélénkebb társalgás fejlődött ki közöttünk. Nagyapus, bárha egy szavát sem értették, kifogyhatatlan volt élményeinek elmesélésében, s túlkiabált engem mutogatásával.

Sejtheted, hogy nem feledte el csizmái esetét. Sőt, be is hozni a helyettök kapott rémségeket.

Nyugodtan figyeltek ránk, alig néhány kérdést téve, s ezúttal már én adtam elő, mint börtönöztem be magam a pince mélyén. Mert ha nem is kérdeztek, olvashattam-e ki szemeikből egyebet: – és te is itt voltál azalatt?… És ez kínosabb volt az idősebbek tekintetében, akik előtt kevésbé lehetett volna hazudnom, mint a fiúéban, kiéből csupán az ámulatot s felháborodást láttam.

A két idősebb hadseregükről beszélt, s úgy emlegették a császárt, mint valami kebelbarátjokat. – A császár most ennyi és ennyi cigarettát ad nekünk naponta a magáéból. – De’ Keisá hat uns das g’sagt… s így tovább.

Egyikök sértően s kicsinylőleg nyilatkozott a mi katonáinkról. „Mindenütt a német vérnek kell folynia, hogy visszakergessék az ellenséget.” A másik helyeslően rázta fejét. A fiú azonban védelmébe vette a mieinket. Ez vitákra s taktikai fejtegetésekre adott okot, s a fiú a magyar honvédek egy támadását említette fel Warschau környékén, hogy vajon különbül csinálják-e az övéik?

Nagyapusnak rettenetes dicséreteit kellett tolmácsolnom közben a lengyelekről, Jakobról s a légionisták halált nem ismerő bátorságáról.

Ez aztán a bátorságról hívott ki vitatkozást.

– Hisz gyáva ember mindenütt akad… Közöttünk nem talán? Emlékezzetek csak Leitnerre.

Mindnyájan kacagtak erre a névre. S a fiú elmesélt egy esetet részletesen a tűzben, amelyet még a két idősebb sem ismert. De különösen nekem mesélte.

– Leitner mindig sírt nekünk. Őneki hagyjanak békét, küldjék oda azt, aki háborút akart, neki családja van, s így tovább. Már rákapott mindenki s ugrattuk. De ő nem is restellte, hogy gyáva. Megjegyzem, azt nem lehet mondani azért, hogy valahonnan elillant volna, vagy mit tudom én, ott volt azért minden tűzben, csak sírt folyton. Én mondtam sokszor: téged egyszer agyon fognak lőni. – Nem bánja ő – azt mondja –, inkább lőjék agyon, de ő megmondja Hindenburgnak is, hogy borzasztó így pusztítani az embereket. S így tovább. – Hát egyszer, ezt tudják magok is, mikor ott voltunk annál a folyónál. Nos, ő akkor az én kezem alatt volt. Virradatkor, attól a rettenetes meneteléstől elfáradva, elkezdődött a támadás. Ott kaptuk azt az irtózatos tüzet a rossz felfejlődés miatt. Gépfegyver, srapnel, gránát, gyalogsági tűz, csupa robbanó golyók. Hogy fájt a fülünk, amint a bokrokon pattogtak! Most se restellem elmondani, hogy úgy feküdtünk bele hosszába a barázdába, nem így keresztbe a vonalára, az ellenség felé. Nos, jó sokáig ott maradtunk az árokban. A srapnel egy arasznyira süvített el a fejünk felett, és gránátok jöttek, és borzasztó sok sebesült és halott. Az orosz tüzérség valószínűleg be volt lőve a folyón túlról arra a bokros árokra. És alattunk folyt a víz, minden összeázott a zsebemben. Nos, úgy délután felé kissé alábbhagytak az oroszok, a tüzérség. Csak gépfegyver meg gyalogsági harc, az is szűnőfélben. – Ja, most már emlékszem. Egy különítmény voltunk, megtudtam azután, talán egy hadosztály, s üldöztük az oroszokat, mint előcsapat, s utolértük őket, s éppen miránk került a sor a hadosztályból, hogy a támadást csináljuk. Én akkor itt először voltam tűzben. Persze. (Megnézte jegyzőkönyvében a keltet.) Elég az hozzá, kissé szűnik a tűz, s egyszer csak parancs jön: a jobbszárny előbbre, s van-e összeköttetés a másik századdal? Nos, erre nem tudtuk jól, hogy minekünk is kell szaladnunk? Jobbszárny vagyunk-e mi vagy sem? Hát persze, senki sem kockáztatja szükségtelen az életét. De aztán rögtön jött a másik parancs, ez már helyesebb volt, hogy a III. és IV. abteilung előre a malomig. Ez mi voltunk. Nosza! Ott volt egy malom s két boglya. Úgy emlékszem, mint futottam el köztük. Akkoriban minden butaságot beszéltek, hogy így kell futni, meg amúgy, csavarosan, ide-oda, hogy ne vehessenek célba. Fut ott mindenki, ahogy tud, mint a bolond. Nos, nincs igazam?… De hogy folytassam, mire a másik parancs jött, már tőlünk jobbra ki is ugrottak többen-többen, s erre mi is, gyerünk. Megint irtózatos ropogás, a sebesültek ott jajgattak, nem volt hova elrejtőzniök. Ott esett el szegény Illnitzky is… Képzelhetik, mintha ezen az asztalon szaladnánk, olyan sík földön. Elég az hozzá, újra levágódtunk hasra. Az oroszoktól már nem lehettünk messzebb 300–400 lépés legföllebb. Jól láttuk födözékeiket a falu előtt. Legtöbben közülünk azonnal kezdték magukat beásni, vagy legalább egy kis takarást hányni a fejök elé. Jó puha föld volt, egy krumplivetés. Én lehúztam a fejem, egészen bele az orommal, még csiklandozta is az arcom a fű, s előttem, tudom, egy töviskes növény volt, s féltettem tőle a szemeimet. Végre, nagy kínosan, lecsatoltam hátamról zsákomat, s fejem elé tettem, mert a golyók közvetlen ott pattogtak orrom előtt, hogy szisz-szisz… Azt mondják, hogy az oroszok nem jól lőnek. Na, hagyjuk csak!… Leitner épp mellettem feküdt három-négy lépésre, kissé hátrább. Látom, hogy dühösen hányja maga elé a földet. Nekem nem volt ásóm, kezemben szaladtam vele, s a nagy zenebonában ott maradt az árokban. Már mi is tüzelni kezdtünk. Rászólok Leitnerre, mondom: – Leitner, hát lőjön is egyet-kettőt, ne csak ásson. Nos, hallgassanak ide. Az én Leitnerem lehúzza erre a fejét a kihányt föld mögé, és a feje fölött összeteszi a két tenyerét, mint egy kakastaréjt, és azt kiáltja: – Ó, hogy az isten büntesse meg az olyan embert is, mint maga, aki még most is erre vigyáz. – Becsületemre, ezt mondta! Képzelhetik! Hogy őt még arra figyelmezteti valaki a harcban, hogy lőjön, mikor ilyen nagy kínban van.

Az idősebbek rettentően hahotáztak.

– Nos, és aztán mi lett? – érdeklődtem én, mire folytatta.

– Nos, aztán mégis volt annyi becsület benne, hogy mikor már eléggé kiásta magának, áthajította nekem is az ásót. Jól emlékszem, mikor már én is jókora gödröt ástam… Már csurgott rólam a víz. Képzelhetik, fekve, a hasam alól kikaparni, mert ha csak egy kissé felemelkedtem, már ott fütyölt egy golyó. Vagy tán csak úgy hiszi ezt akkor az ember. Elég az hozzá, annyira kiástam, hogy belebújhattam egészen, kivéve a lábaimat. A derekam egészen belegebedt a keserves hasalásba, és hát megfordultam, s úgy pihentem ki magam benne hanyatt, háttal az ellenségnek s rágyújtottam egy cigarettára… Akkor este volt aztán később a roham… Csendben előre kellett másznunk. Rosenbach főhadnagy egészen hozzámig csúszott, s azt mondta, adjam tovább, hogy csak akkor ugorjunk ki, mikor a másik század, de aztán egyszerre. Lehet már, hogy alig vannak a födözékben, hisz alig lőnek. Akkor hallottam először hurrát a harctéren. Nekirohantunk, én megbotlottam, s elestem. De mire addig jutottunk, már a másik századból terelték össze a foglyokat a födözékek mögött. Elibénk épp egy mocsárféle jutott. Még jó, hogy neki nem szaladtam… Már egész sötét volt. A szanitécek kezdték összehurcolni a halottakat… Aztán esni kezdett a hó… Hej, hej…

*

Órák teltek. A parancs késett indulásukra, s én már fohászkodtam magamban, édesem, hogy minél tovább várasson magára.

Szinte anyás rokonszenvet s vonzalmakat éreztem már e fiú iránt… Ez nem volt kiábrándulva az életből, s nem rendkívüli elme. Véleményei mindenkié voltak, s kedvessége tudatlan, vagy éppen butácska keresettsége. S mily jól éreztem tartózkodása mögött félénken rejtegetett érzelmeit…

Ej, hadd szépítsem magam, édesem.

Valami különös játékba kezdtek. Gyufaszálakat raktak széttördelve maguk elé az asztalra, s nagy nevetés közt seperték be egymás elől a filléreket.

Teájokat én készítettem, s feledten, élvezettel szürcsöltem közöttük csészémből. Majd megkínáltuk őket likőrrel is, amit Nikolaj hagyott.

Már közel járt éjfélhez, s észrevehető fáradtságot mutatott mindenikök. A két idősebb tartózkodás nélkül ásított, s zúgolódtak, hogy éjjelöket is elrontják, s végül álmatlan kell nekivágniok az útnak.

Mi Nagyapussal ajánlatot tettünk, hogy fekhelyet készítünk nekik szobánkban. Egyiküknek itt a dívány, s én odabenn is lefekhetek Nagyapusékkal a fülkében.

Nem sok kellett, hogy engedjenek figyelmünknek, de semmi ágyneműt nem akartak elfogadni. A fal mellé terítették köpönyegüket a földre, s fejök aljául hátizsákjukat helyezték rá, s ketten le is dőltek mihamar, a két idősebb.

A fiúnak nem volt oly sürgős. Lapokat akart írni, s beszélgettünk. S miután Nagyapus is magunkra hagyott, egyre meghittebbé lett társalgásunk.

Nos, mért ne vallotta volna be, hogy a lapok szülein kívül bizonyos Helénnek szólnak. S másoknak, akik egyre bosszantják őt, hogy mikor láthatják már otthon. Helén? Bizony, csinos lány. Ó, semmi komolyabb nincs közöttük, csupán afféle bizalmas ismeretség. Aber! Egyáltalán nincsenek szándékai. És aligha fog valaha megnősülni.

Közvetlen fölé hajolva, kebleim vállát érték, mikor Helénkéje lapjait s fényképeit mutatta meg nekem. Csaknem heves kísértést éreztem kezembe fogni fejét, s ajkára tapasztanom ajkaimat. A tea s likőr forróvá tették arcom s kezeimet.

Biztató s kacér pillantásokat vetettem szemeibe, s szavaim mindent elárulhattak. De úgy tett, mintha nem értené, s továbbra is mosolyogva beszélt… Mily zavarba jött, mikor közöltem vele, hogy nem vagyok asszony, s Kázmérka öcsém… Félénk bókokat mondott szépségemre, hogy jóvá tegye ügyetlenségét, s megígérte, hogy írni fog, s én viszont.

– Most megígéri, s éppúgy fogja aztán elfelejteni. Én már most tudom, hogy soha többé nem fogok magának eszébe jutni!… – suttogtam szemforgatva, s aztán egy egész regényt hevenyésztem össze, mint csalódtam korábbi szerelmemben… Merőben költöttek voltak alakjai, helyei, de, édesem, mily keserű valóság ezúttal meséjében.

– Én mindenemet feláldoztam érte esztelen. De ő megcsalt s kijátszott… Azóta megtanultam ismerni, mennyire lehet bíznom a férfiak ígéreteiben.

Nos, a fiú őszinte felháborodással felelt élveteg, epedő pillantásaimra, s komolyan igyekezett vigasztalni.

Végül nekem kellett figyelmeztetnem őt, hogy ki kell pihennie magát. Hisz társai már horkolnak Nagyapussal együtt, s mi egyedül vagyunk az egész házban.

Mit nem ígért tekintetem e szavaknál? S még hozzá is dőltem, édesem.

Ó, ő nem álmos s nem fáradt egy csöppet sem, de inkább attól fél, hogy engem tart fönn nyugalmamtól – felelte kissé félrenézve.

Ágyamból hoztam párnát feje alá, s mikor megigazítottam, megsimogattam homlokát.

Kezem után nyúlt, s megcsókolta.

Ah, mint állottam ott, nehezülő pillákkal, s vérem forró zuhatagként ömlött érzékeimbe. De ő zavartan, mosolyogva tartotta kezemet, s egyre gyöngülni éreztem fogását.

– Jó éjt.

– Jó éjt.

A lámpát ágyam mellé tettem egy székre, s karjára ruhákat, hogy kímélettel legyek Nagyapus álma iránt.

Cipőim húztam le csupán, hosszan tűnődve közben, s cigarettázva hevertem Kázmérka rövid fekhelyén, papucsokba húzott lábaim magasan egymásra rakva az ágy fáján.

„Nem kellek neki. Vagy oly együgyű volna?”

Ezt mérlegelte szemérmetlen, lehunyt pillákkal párnámra hajtott fejem.

„Eh, mit akarsz!? Tudom, ilyenné lettem.”

Valómat emésztő élvsóvárságon alig hatottak át vádak, vagy kudarcom gúnyos keserve.

„Ah, ah, mivel hívjam őt?…”

*

Az elhajított égő cigarettavég kigurult a függöny alatt a szoba sötétjébe, ahonnan egyre hallottam forgolódása neszét.

Kezem a likőrös pohár után nyúlt, s új cigarettáért az aranyozott dobozba, melyet Nikolaj ajándékozott.

*

„Ah, kimegy…”

Néhány pillanatig az ágy szélébe markolt kezekkel ültem, fejem félrehajtva… Nesztelen felemelkedtem.

Reszkető gyönyöröktől izzó menedékképp vett körül az előszoba hűvös sötétje.

– Ön az? – hökkent meg észrevettemre.

– Igen. Itt hagytam a könyvem.

– Még olvasni fog? – remegett fojtottan hangja.

– Nem tudok elaludni, ha nem olvasok.

Oly közel álltunk a sötétben, hogy hozzásimuló kebleim érezték megmozduló karja reszketését, amint valamit suttogott: meg akar csókolni.

– Ah, nem szabad – lihegtem, egész testemmel mellére dűlve.

Karjai erővel tartottak, míg enyéimen volt ajka, s én erőtlen gyönyörrel tűrtem.

De ő azon küszködött, hogy valamit mondjon, s szinte megrettent, hogy az izgalom elveszi szavát.

– Kár… az fáj… ni fog nekem, hogy itt… kell hagynom… Meglás… sa… én… írni fogok…

Fejem lankadtan hajolt vállára… S ő tovább beszélt, egyre nyugodtabban.

Állottunk.

– Ne menjünk be egyszerre – súgta végül elővigyázatosan. – Meglátják magát, és én nem akarom. Nemde? Miért tudnák meg?… Én megyek előbb, jó lesz? De még egyszer megcsók…

Ah!… Karján áthajló derékkal hanyatlottam hátra… De ő újra mondókáját kezdte.

– Kár, az fájni fog nekem, hogy itt kell hagynom – biztosított róla, ezúttal már kevésbé akadozva.

Én levettem karom nyakáról, s aláhajtott fejjel bámultam oldalra… Állottunk. Ah, ez az érzés!

– Nos? Én menjek előbb, jó lesz? – érdeklődött.

Nyugtalanította, hogy soká tartózkodott kinn a hűvösben, s megfázhatom. De még egyszer meg akart csókolni, ezúttal utoljára.

– Miért? – röppent ki ajkaim közül. Mire ő kissé zavartan hallgatott. De rájött: ki tudja azt, hogy találkozunk-e még?

Nos, hisz enélkül is tiltakozás nélkül engedtem volna át ajkamat. Csupán már nem ért remegve csókja, s én bontakoztam ki karjaiból.

*

Ezt hívják annak, édesem, mikor az omladékokból is omolhat még fölénk.

„Nos? Talán mégis el tudsz aludni majd olvasás nélkül.”

Mily jól látom, amint ágyamon ülve újra tükrömért nyúlok, s miközben szemeim egymásba sötétlenek, hirtelen őrült kacagás ingere kínoz.

Már a lámpába fújtam volna, mikor megzörgették az ablakot a paranccsal… Akkor láttam, hogy kinn már virradni kezd.

Ő fogta meg kezem utolsónak.

– Fáj nekem, hogy itt kell hagynom… – s megnyugtatott, hogy írni fog.

De én egyik idősebb társa ravasz oldalpillantásait figyeltem eközben…

– Elmentek? – fogadott szobánkba visszatértemkor hálóöltözékben Nagyapus, az álmot dörzsölve szemeiből. S miközben körülnézett utánok, egyszerre két csizmán akadt meg szeme, melyek a szögletbe voltak állítva a fal mellé.

– Mit akarsz tenni velök? – kiáltottam rá. – Csak nem fogod megtartani?

– No, az igaz, hogy ily bolondság is csak tőled sülhet ki. Ne fussak utánok neked az utcán, így ahogy vagyok? Már az igaz!…

Természetesen… Inkább mindjárt leült egy székre, hogy felpróbálja a csizmákat.

– Na, süssék meg! Kicsinyek nekem – lökte le kezéből savanyú arccal.

Valóban, nem lehetett türtőztetnem magam, hogy e képet szemlélve, keserűségemen át, egyszerre utálatos nevetés ne törjön elő ajkaim közül.

Különben megtudtam még azt is, hogy Nikolaj orosz pénzei közül is sikerült beváltania Nagyapusnak néhányat a fiúnál.

*

– A kisasszonynak szerencséje volt azzal a tiszttel. Igazán, nem gondolná az ember, hogy az oroszok közt olyan finom ember létezzék. Énvelem is mindig tréfázott, hogy viseli magát a káplárom… Azért az a másik, a fiatal sem nézett ki rossz embernek. Be sokszor kérdezte tőlem a kisasszonyt. Hisz mondtam is én a kisasszonynak! Nagyon szerette volna, ha valahol összejöhettek volna. Mindig itt járt az utcában, még este is láttam az ablak alatt, mikor a kisasszony zongorázott. Csinos ember volt, meg kell hagyni. Oly szép kis szőke bajusza. Még csinosabb, mint a kisasszonyéké…

Ezt kellett hallgatnom folyvást utálatos szomszédnőnktől. S édesem, mily társaságban.

Új lakónk, egy trénőrmester ült asztalunknál, s teáztunk. És mosolyogni tudtam, édesem, míg olykor gyomrom émelyedett az undortól. És újra el kellett mondanom a pincét, Nagyapus színpadias előadása után, elrablott csizmáiról. Sőt mindezen nevetni is képes voltam, a trén hahotáival tartva, aki akadozva, tótosan beszélte nyelvünket.

Mint féltem ez undorító asszonytól, akinek szavai mint a tű a sebhez, úgy értek emlékeimhez, s tűrtem el nyájas arccal, hogy vállamra tegye piszkos kezeit, s fülembe súgja, észrevettem-e, mennyire hasonlít vendégünk Rosodenkóra? S ezt úgy, hogy vendégünk is hallja, körmei tisztogatása közben, puha, ápolt, gyűrűs kezein.

Ha láttál valaha egy ostoba, lélektelen, szép arcot, ez az volt. Borbélyok címtábláin vannak ilyenek ábrázolva. Nagy, kék szemmel, piros ajkakkal s simára kent hajfürtökkel.

Csomagszám tartott illatszereket, ajkait csücsörgetve beszélt, s irtózattal emlegette a bogarakat, hogy magára szedhet belőlük, s ah, meghalna, mintsem egyhez hozzáérne. Még vedd ehhez önhittségét, amint kalandjait beszélte a nők körében, akiket megháborított…

Nos, és tudod azt, drágám, hogy soha Nikolaj előtt, akit minden szenvedéllyel szerettem, nem vetkőztem ki annyira minden szemérmemből, mint e fajankó előtt.

Pedig akkor még talán lett volna más választásom. De nem volt erőm immár máshoz, mint feledni a nyomorult valót és a kínzó önvádakat mámorban vagy élvek gyalázatában.

Vagy el lehet-e felednem, mint fuldokoltam s nyöszörögtem karjai között s marták össze fogaim fehér nyakát… Nikolaj érzelmekre fakasztotta bensőm, de sokszor volt gyönge s unott. Ennek éppúgy nem volt fogékonysága semmi iránt, ami önhittsége, érdekei s a mindennap körén kívül esett, mint a lovának, de tele volt erővel.

Mikről kell hallanod, édesem! S ezt egy lány vallja neked, aki asszony vagy.

Teám köhögni késztetett sokszor, oly erős volt, s alig vettem el ajkamtól, már nyúltam újra a csészéért.

Már nem volt újság Nagyapus előtt se, ha arra ébredt hajnalban, hogy vetkőzök ágyam előtt a másik szobából jövet. Legföllebb úgy tett, mintha aludnék. Ám civakodásaink leplezetlen mocska, mik nap nap mellett előfordultak köztünk, valóban visszaadhatatlanok előtted. S mily durva megaláztatásokból vehettem ki részem lakónktól.

Ébredések tépdeső kínjai tanúskodhatnának mind e lealjasodásról, édesem.

És mégis lehettek közben napok vagy órák, amikor csillapultan vagy léha daccal néztem szemközt tükrömmel: „eh, így is lehet élni!”

Valóban, olykor kissé ámítóknak tűnnek nekem e sorok, fellengő önvádjaikkal. Talán ily túlzottan nem is érzette lelkem gyalázata súlyát. Miért is találtam meg leveled?…

Vagy nem jöttek-e álmok, mikben tivornyák hősnőjeként tetszelegtem?… „Nos, hajlamaim vannak erre vetettem föl daccal –, hisz mindig lázadó voltam a tisztesség börtöne ellen.”

Ah, bocsáss meg, édesem!

Mily izgalomba tudott ejteni e levél, s mily képtelen ábrándokba!… Bár átfutása után egy kis kiábrándultságfélét éreztem.

Keblembe rejtettem, s tízszer elővettem végigolvasni újra. Minden világításban megszemléltem hosszan a fényképet, melynek kissé valóban komikus volt tartása.

„Ah, mily későn jött az igazi szerelem” – akarták kifejezni tükröm előtt mozdulataim, s érzelmes szemforgatásom s csókjaim, miközben ajkaimhoz szorítottam a képet. S felvettem a földről a levél ollóval levágott szeletjét, hogy egy darabkáját se veszítsem el.

„Semmit sem közlök a trénnel!… Tiszta, édes titkomnak kell maradnia!”

Nos, drágám, még öt perc se tellett bele, midőn szobánkba jött, s magunk voltunk, hogy kezében voltak a trénnek az édes sorok. S én magamban csak azt mérlegeltem, vajon mennyire érzik ki belőlük a fiú szerelme, s nincs-e áruló vonatkozás arra, hogy én akaszkodtam rá?

– Ez egy német diák, aki bolondulásig van belém, szegény – kacagtam. – Még a nyáron ismerkedtünk meg a fürdőben, mielőtt még el nem veszítettük vagyonunkat. Nem tudtam lerázni őt magamról. Képzeld, házassági ajánlatokat tett nekem. Sétálunk a fasorban, s egyszer csak… Hahaha! Oly mulya volt szegény… Különben egész kedves fiú, s igen jó családból való. A húgait is ismertem… Most a háború elejétől a tűzvonalban van… Van vagy húsz levelem tőle. Még persze odakaptam, s én már rég elfeledtem az egészet, vele együtt szegénnyel. És most mikor ide jöttek, képzeld, egyszer csak megint betoppan. Hogy honnan tudta meg, hogy itt talál?… És most megint azt írja, hisz látod, hogy megint lesz szerencsém… Hahaha!

Kissé meghökkentem: „hisz eljöhet, s találkozhatnak a trénnel, s akkor kiderülhet…”

Barátomra azonban közönyösen hatott az egész. Elolvasta, s szó nélkül letette a levelet az asztalra, a fénykép mellé.

Majd kisvártatva ő is egy hasonló kalanddal szolgált viszont. Egy bárónővel, akinek ép eszét elszedték az ő férfias kellemei.

Ah, amint magamban újra elővettem a levelet, már nem hajoltam le ollóval levágott szeletkéjéért, mely kiesett a borítékból a földre.

*

Nos, Heinrichem második ígéretét is beváltotta.

Akkor épp változások történtek otthonunkban. A trénnek ki kellett költöznie szobánkból egy tüzér miatt, s ez nem járt minden hercehurca nélkül.

De gyakori látogatásai nem szűntek meg, sőt talán illik bevallanom, hogy szükségleteinket azután is javarészben tőle szereztük. Bizony, így volt, édesem, eltekintve attól, hogy olykor pénzért sem juthattunk volna valamihez.

Aznap épp bizalmasan magunk voltunk szobánkban, mikor a fiú ránk nyitott. Ám találhatott volna bizalmasabban is, minthogy véletlen az asztalnál ülünk, s a tüzér kellemetlenkedéseit tárgyaljuk.

– Ah, Heinrich! – ugrottam föl meglepetten.

A trén láttára Heinrichem szemei a legnagyobb zavarral révedtek egyikünkről a másikra. Majd úgy ült le egy székre, mintha minden pillanatban a jelre várna, hogy versenyfutásba kezdjen.

Nekem éppoly kínos volt ez. Egyedül a trén méregette őt bámész egykedvűséggel.

Ő azonnal megy tovább… Nem alkalmatlankodik… Társai várják… Legföllebb egy fél órát – emelkedett fel székén percről percre, egy óra múltán is.

Valóban, nevetséges alak ült előttem, akinek röstelleni tudtam félszegségét, elhanyagolt ruháit, vértelen, szeplős arcát s barnult kezeit a trén férfias, gondozott, nyugodt jelenlétében. És nyugtalan fürkésztem a trén arcán, nincs-e gúny azon: hol jutottam ily ismeretséghez?

– Hahaha! – kacagtam fel kínosan mindkettőjük távoztával.

„Ez is azért jött, megbánva ostobaságát, hogy még ostobábbul viselkedjék.”

*

Rövid leszek már, édesem… Hisz újat úgysem mondhatok már azonkívül, hogy még mindig lehetett mélye számomra a fertőnek.

Kezdetben alig érintkeztünk új lakónkkal… Ám a többit már nem is kell talán elbeszélnem… Egy este ott ül asztalunknál, s én mosolyogva tolom eléje a teáscsészét… Nagyapus előadja csizmái történetét, majd én a pincét, és felváltva vagy egyszerre az egyéb csínyeket… Vendégünk feketén izzó, ideges s kissé kancsal szemei érzékien fürkészik cvikkerje mögül idomaim, világos pongyolám alatt. S én nem fösvénykedem kacérságommal, és nem szabadkozom a csészéktől.

Hogy aznap történik, vagy néhánnyal utóbb, valóban mellékes… amint kereng velem az ismerős szoba, hová magával von…

Ah, ez átkozott szatír volt, talán maga az ördög… S az élvek förtelme, mikről e szoba vallhatna, túlozzák gyönge képzeleted, aki asszony vagy, édesem.

Nos, mi következhetett meg?… Talán ismered a chansonnettet a lóheréről.

És hogy le tudott sújtani, és hogy fel tudott háborítani egy véletlen hallott párbeszéd, nem sokkal azelőtt, hogy leveledre találtam a régi posta törmelékei közt.

Szomszédnőnk így szólt:

– Most épp üres a szobájuk. Azelőtt is egy tiszt lakott benne.

– És csinos legalább? – faggatta őt a tiszti szolga.

– Majd meglássa. Egy szép barna úri kisasszony.

– És biztos?

– Egészen nyugodt lehet.

– A gazdám nem sajnálja a pénzt, csak az a fő, hogy neki ne kelljen sokat okoskodni vele.

– Ezt akkor inkább ajánlom, mint amazt, mert a zsidó nagyon félti a tisztektől, és piszkos a szoba is.

Végét kell szakítanom e soroknak.

Ha még tovább is folytatnám, már csak vallomásaim múlhatnák fölül a való szennyét, melyet tiszta lelkedhez engednék férkőzni.

Mert hisz meg kellett még roskadnom oly bűnhődés gyötrelme alatt is, hogy az élvek nyomora se maradjon többé menedékül számomra.

Valóban, mire vártam eddig? Midőn rég bizonyossággá vált, hogy fel kell keresnem Őt, akinek előttem nem félelmes többé arca. De mire vártam eddig? Hogy rettegtem tőle, mint az elítélt hóhérjától, ahelyett hogy enyhületet vártam volna, mint a szenvedők orvosuktól.

Ah, én nem félek, hogy Ő számonkéri tőlünk a bűneinken való önvádakat, vagy a végzetünk gonoszságán való átkokat. Ő, aki a közönyt sem ismeri őrültek s nyomorultak álmai vagy a gazok meséi iránt, semhogy bírájává lenne mocskos létüknek.

*

Ám ne hidd, édesem, hogy egy csöpp keserűséget viszek magammal az életből. Értelme sem volna, s úgy érzem, nincs többé közöm még ahhoz se, aki e pillanatban enyhülten tekint rám tükrömből. Hisz oly mindenek fölé emelő, hogy elvethetem magamtól azt, ami csak gyötrelmemre van… Ha valami, egyedül szereteted fáj, hogy el kell vesztenem.

De kezembe akarom venni még egyszer leveled, melyet e szörnyű hónapok után juttatott hozzám a végzet, talán sírhatok sorain újra, hisz egyetlen, utolsó gyönyörűségem…

Vegyék úgy, kedves olvasók, mintha én magától Nelinszky Nelától hallottam volna nagyjából az itt elmesélteket. Vegyék, hogy ő ezt mondotta nekem valahol:

– Igen, akkor, amikor ezt a levelet megtaláltam, el voltam határozva, hogy megölöm magam. De előbb meg akartam írni Vigának mindent, mindent ahogy történt. Napokat kínlódtam az írással, s végül összetéptem. Aztán hiába, arra sem volt erőm, hogy megváljak az élettől, s most inkább azon csodálkozom, mint volt arra, hogy tovább éljek.

Nos, én megírtam helyette, s magam részéről még annyit tehetek hozzá, hogy csupán minden gyöngédséggel tudok gondolni a kedves teremtésre… A külsőségek s a többi alak megvázolását bizonyára megkönnyítette, hogy közel öt hónapig tapostam Galícia porát, havát, sarát egy közös gyalogezred sorai közt.

Ezúttal az Isonzó mellől van még mindig szerencsém Magukat üdvözölhetni, elhihetik, hogy kissé már sokallva is élményekben való gyarapodásom.