Annuska

A szülővárosunk, Málnás-Újváros, ahová a cipőnket botra kötve, mezítláb bandukoltunk, jó kis út Pockosremetétől, ahol a kormánypártnak mozdítottunk hátra.

Én még megvoltam valahogy épkézláb. De Somának a fején visszamaradtak az alkotmányos daganatok. A bal szeme alatt egy nagy, kék folt. A szája szélén egy nagy dúzma. Ettől úgy beszél, mintha minden szót megnyalna előbb. De különösen az egyik füle mögött tanálta el nemszeretem-helyen valami furkósbot. Mert ezt annyira fájlalta, hogy borogatást tett rá. Összeköpködte a zsebbevalóját, és a kalapja alá szorította, a csúnya sebre.

Már láttuk az országútról a hegyek alatt Málnás-Újváros nagy tornyát. Híjj, hajj!… Akármilyen rossz sorban is tengődött az ember szülőhelyén, mégis, ha elvetődik onnan és visszaérkezik, megretyeg a szíve, hogy látja!

Én is alig hallgattam oda a Soma félszájas karattyolására. Néztem a nagy tornyot. Eszembe jutott, hogyan harangoztam ott, még piaci tekergő koromnak az elején, és adtam ki bérbe a harangozást a bolond diákoknak… És aztán még sok-sok mindenen elgondolkoztam a régi időkből. Még azon is: hogy vajon mi lesz most tovább velem?

Hát egyszerre, az országútnak a kanyarodásából, előbukkan egy olyan pofa, hogy Soma is, én is jobban megriadunk rá.

Itt erdő között megy az országút. Régi öregek rémes történeteket pötyögnek valami Kakajsz Jankó nevű betyárról, aki ebben az erdőben fosztogatta az utasokat, és valami három örmény kereskedőt elásott egyszer.

Csakis ennek a Kakajsz Jankó kísértetének tarthattuk ezt az alakot, ahogy az erdő fái közül kikukkant ránk.

Az egyik karjával puskát forgatott a feje fölött. A sapkája félrecsapva. A kabátja panyókán lógott a nyakában. Egy nagy miamicsodákkal tömött táska lődörgött erre-arra az oldalán. Mert hát hatalmasan tántorogva mérte egyik árkától a másikig az országutat.

– Hökk, az anyja, te! – vet nagy szemet rám Soma. – Mintha ismerném, ki ez! Azabiza!

– Térjünk ki az útjából! – javasoltam én. – Emberformája sincs!

De Soma erre:

– Mi a prikulicsnak! A rémtől sokat ijesztgettek kiskorodban, hogy ilyen részegtől elfutnál?

– De puskát lóbál, süss oda! – rá én.

– Ajjaj! Már tudom! – vissza nekem Soma, és már a két markával tölcsért csinál, és torkaszakadtából világijesztésre ordít a pofa felé: – Zsákba, finánc! Zsákba, finánc!

Arra förtelmes kacagásba vág belé az én Somám.

Micsoda? Én is vele muszáj röhögjek. Mert mi történik?

Ahogy a részeg alak hallja Soma ordítását, megáll, ahogy tud, az út közepén, és mereszti ránk a szemét. Ez semmi! De a háta mögül valahonnat egy nagy, tarka kutya ugrik elő. Ez a kutya hirtelen körülszaladja a fináncot. Aztán ahogy a finánc, mint egy körző, szétvetett lábbal áll, hát a büdös döge a lába közül kezd ugatni, acsarogni, csaholni és nyüszíteni ránk! De egy ugrást nem tesz előre. Csak a finánc két lába közt folytatja az ugatást.

– Ez Grepitzer Rudi! – mondja nekem Soma előhaladtunkban. – Iskolapajtás! Legombolhatunk róla egy literre valót! Csak fogd körül jól velem!

Így!

Na ahogy már csak egy-két lépésre ejtjük magunktól a fináncot, ő is megismeri Somát. De ilyen nevén szólítja:

– Hű, Giráffusz! Már megint ide kerültél, az országútra? Ejha!

Soma?

Ki ne tudná, hogy milyen arcátlan ez a hosszú tekergő. Eleddig leakasztotta a kis motyóját, nagy habdáit a botja végéről, és a kezébe fogta. A bottal pedig egyre a herregő, vakkantó kutyát fenyegette nagy cokizva.

Igaz, szót sem lehetett váltani a kutya zenebonájától. Hát ha Soma a botját hadargatta a kutya felé, hogy elcsitítsa, az rendben volt. De most, amikor már csak ugrásnyira álltunk a ronda, ugató dögtől, és szurkoltam, hogy megtépheti a nadrágomat… Soma mit csinál?

Hirtelen lekuporodott úgy, ahogy még sodorgatta kezében a botot, és egyszerre, mint egy kígyót, eresztette előre a furkósát az országút porába, el a finánc lába mellett.

– Uszuszu! Fogd meg! – intett a kutyának.

És a kutya csakis hátraugrott a gazdája lába közül, és rávetette magát a botra. Elkapta a közepén, és hozta a szájában vissza az urának.

Persze a bottal a szájában nem ugathatott. Én elkezdtem röhögni. A finánc pedig szinte megbambult részegen a Soma ügyes fogásán, hogy elhallgattatta a kutyáját, akitől szót sem válthattunk. Arra hát Soma csuda szemtelenül visszakézzel a hasába csap a fináncnak, és azt mondja:

– Tudja Lucifer, mit csinál, hogy téged zavar itt az utunkba, te regália-zebrák! Legalább segítsz rajtunk. Két napja egy falat nem volt és egy korty nem volt a szánkban. Itt akartunk már fölfordulni az országúton!

A finánc erre részeg pofával nagyot csodálkozik:

– Éheztek? … Az se jó!

– Aci egy flórest! Az Isten is megáld! – tartja a nagy markát Soma olyan pofátlan kunyorálóul a finánc elé, akár a templomajtóban állt volna iskolázni hozzá.

De a finánc legyint: – Ahh, pénzt? Majd esztek, isztok velem! Kár, hogy mindent megittam és megettem, éppen amit hazulról adott velem a feleségem.

Ez szép! Arra akar tán meghívni bennünket, amit már megevett-megivott egyszer?…

Tisztán röhögni való lenne, amit hallunk a finánctól. De Soma a legislegkomolyabb pofával helyesel rá:

– Jó-jó-jó, Rudikám! Bízunk mi benned! De hol kapunk itt valamit legközelebb?

– Itt legközelebb már csak Fentősön! Egy ugrás az egész!

Mutat az ég aljára a fínánc a puskájával. Tudom, hogy ott valami rongyos kis falu van. Az országút is kikerüli. Csak dűlőút tér rá.

Soma azért el se szontyolodik, hogy oda kísérjük el a fináncot. Csak úgy ujjong neki:

– Jó lesz ott is! Jó lesz! Megjárjuk egy-kettő! Szekérre is felkaphatunk!

– Hogyne, azt is lehet! – rá a finánc.

Soma pedig ragyogtatja rám is a szemét, hogy jelezze nekem: nagy szerencsét fogtunk ki ezzel a finánccal.

De hát én nem tudom jól felfogni: minek örülnék annak, ha egy messzi faluba már innét, a városunk közeléből fordulnánk vissza a finánccal egy kis potyázásra?

Már szólnék is, hogy: én részemről megyek utamra. De Soma egyszerre a finánc táskájára mutat. Az tömve is van, meg róla is csüng egy csomó vadmadár: fogoly, fürj meg mi…

– Ebből nem sütünk meg?

– Esetleg – bólint a finánc.

– Hát én olyan pecsenyét begyerintek, szabad tűzön, hogy megnyalod a szádat. Csak egy kis szalonna kell hozzá, jó, ha kicsit avas! Ezt érteni kell! Vadmadár csak így nyárson vagy pedig aztán tejfölösen jó! – ajánlkozik szakácsnak Soma.

A finánc ebben is benne van.

– Megmehet! – bólint.

Hát erre már én is megállapodok magammal a búcsúzás helyett, hogy: ha hamar összecsapjuk azt a kis lakmározást itt valahol az erdőben, hát jobban jön egy pofoncsapásnál most.

Egy szó, mint száz, megfordulunk utunk ellen.

A finánc közben mind meséli is el töviről hegyire, hogy merre járt, amióta a körútjára indult. Mert hát azon járt ez, vizsgálati körúton, vagy mint mondta, szemlén. A kocsmákat, pálinkafőzdéket és dohányosokat nyavalygatta szabálytalanságokért hat községből álló körletében.

Pitymallatkor indult a városból. A város végén megitta a fele bort, amit magával hozott egy fonott korsóban. És nekivágott a cserkészetnek a mezőkön. Na, abban szerencséje volt. Három csapat foglyot zavart fel a kutyája az első negyedórában. Jól kilőtt belőlük, és egy szép fácánkakast is leszedett a grófi uradalom kiserdője mellett. Akkor megéhült, és bekapta, amit a felesége adott vele hazait. Már amennyit a kutyának nem lökött belőle. Rá benyakalta a korsóból a maradék bort. Ettől már egy kicsit bepityizett. De még azután durrantott le egy pár fürjet… addig, míg a mezőkről az országútra kecmergett egy tarlón… Így!

Hát én ezekhez a puskás dolgokhoz nem konyítok. Nem is szeretek hozzányúlni ilyen gyilkoló szerszámokhoz.

Soma? Annak az apja szintén afféle kocapuskás volt. Csak ő szólt hozzá kettőnk közül a finánc magyarázatához, hogyan ejtette el a madarait.

Én csak azon ámuldoztam magamban: ha igaz, amit a finánc mesél, hogyan célzott a repülő madarakra, mikor alig áll a lábán a részegségtől, és alig pislog?… Lehet ez?

Azonkívül még csak azon türelmetlenkedtem magamban: mikor térül hát a beszéd és az utunk arra, hogy letelepedjünk valahol madarat sütni?… Vagy megyünk-megyünk bolondjába visszafelé… Meddig megyünk?

De Soma kussra intett, ha lökdöstem, vicsorogtam. És csak tüzelte a fináncot a beszédre.

Az meg minden második szava közben, ha kellett, ha nem, röhintett egyet. Úgy magyarázott. Soma hűségesen vele hahaházott! Én utálkodtam, meg még rebegtem is egyszer-másszor, ahogy a finánc a fegyverével kavargatta a levegőt, hogy még elsül a kezében, és a hasamba ereszt egy csomó sörétet.

Hát így utaztunk ellengőzzel és haszontalan az úton már jó darabja.

Akkor végre Soma rátér a madársütésre, mégpedig így:

– Ajjaj, hát most jut eszembe, komám, mit iszunk a zsíros pecsenyére itt az erdőn? Mégiscsak be kell menjünk egy kis karcosért a faluba, hogy rosszul ne legyünk valami poshadt víztől! Vagy pedig egyikünket elküldöd italért, ha letanyáztunk valahol? Ez még jobb!

Így az én Somám! A finánc megáll rá:

– Helyes a bőgés! – mondja. – Itt keresztülvágunk a Karajka-patak mellett a Holt-lápos felé. Ott van egy öreg csősz. Az hoz majd italt is, megrakja a tüzet is, megfőzi az ebédünket is. Hajdiávámó!

Azzal a finánc levág az útról, amerre mutatja.

Soma csak hunyorgat rám buzgón, hogy: bízzuk csak a dolgokat a fináncra! És a fináncnak mézédeskedik:

– Jó, Rudikám! Ahogy te tudod jobban, úgy teszünk. Ismered te itt a dürgést. Ki jobban tenálad? Csak már ott tartanánk, hogy rakjunk valamit a gyomrunkba!

Hát az országút mellett, ezen az oldalon, ahol elindultunk, az erdőt valami régi vágás szakította meg. Csak jókora, ritka ciherben mentünk, és itt-ott a nagy fű telis-tele gyönyörű liliomokkal.

Ezek, én is tudom, büdös, mérges virágok. Még a kutya is prüsszögött, meg a fejét rázta, ahogy a virágport magára szórta szerteszaladgálás közben.

Ezeket a réteket a víz járta nagyobb áradásokkor. A Lápos-folyó itten valaha olyan kanyart csinált, hogy csakugyan visszafelé folyt egy darabon. Belészakadt egy kis ér, a Karajka, ennek az egész folyása is csupa hínáros, zsombékos, tocsogós. Mármost a grófi uradalom egyúttal elrekesztette és átvágta a Láposnak a nagy kanyarját, és a régi folyó medre szárazon maradt. Ezért hívták Holt-láposnak. Maradt azért annyi víz benne még aszályos nyáron is, hogy felért egy jó nagy patakkal, és ez a holt ág tele volt hallal, még csíkot is mertek belőle ívása idején.

Teméntelen vad szárnyas tanyázott itt a nádasokban, lápokon. Vagy a nyavalya is tudja, minek hívják ezeket a büdös mocsarakat, ahol az ember megy a réten, és döng a lába alatt az Isten szilárd földje, és néhol hirtelen süpp bele a fű között térdig a latyakba.

Úgy itten!… Veszedelmes, rossz környék ez rendes embernek. Zsivány bujdokol ilyen helyen, meg vén, vajákos asszonyok szednek maszlagot, és fognak bikigyíkot, amikkel babonáznak. Egy helyütt valami Terepes nevű feneketlen tóról is mesélnek, messzebb befelé, ahol vízi rém lakik, lerángatja az embert, jószágot. A lidérc pedig, ami szintén ilyen gyilkos tündérfajta, azt beszélik, bárki szeme láttára futkos éjjelente itten fehér pendelyben, lámpásával, csak kék ennek a lángja, mint a borszeszé…

Ne soroljak már egyebeket erről az elátkozott zugról, ahová Soma és a finánc vittek.

Micsoda?… Amilyen nem szívesen vettem én, hogy erre a vidékre irányítódik a lépésünk, Soma meg a finánc, mintha lakodalmas házba készülnének, majdnem ujjujuztak haladtukban.

Így mi ottan! A bolondok útján!

 

*

 

Valahára-végre valami kis emelkedő következik az utunkba, de nem csalitos, nem nádas, nem zsombékos, hanem rendes vetés, meg szőlő-, meg tök- vagy dinnyeföldek keresztezik a mezsgyéjükkel és rajtok gunyhófélék látszanak.

De a domb legalján víz víz mellett csillog a napban. Tócsák vagy patak-e? Ezeknek tartunk egyenest, azt veszem észre.

De a finánc mondja is:

– Ahol a! Ott meg is állapodunk már!

Rászegezi a mutatóujját a halom tetejére nekünk. De persze a részegségtől annyira támolyog, hogy az ujja lecsap a vízre, és róla fölcsap az égre.

Hát én már nem bírom megállni, hogy mérgesen ne súgjam Somának:

– Tán úgy mutatja ez, hogyha lenn a vízbe halunk itt valahol, akkor fenn az égben lesz pihenőnk… Mert hogy jutsz át ezen a sok vízen?

– Ne ugi! Bízd csak rá! – hág neki a lábomnak Soma csitítólag.

De hát mi történt hirtelen?

A finánc megmered, ahogy tud, álltában. A vállához kapja a fegyverét, és retteneteskedő pofával bök ránk, hogy: csöndben maradjunk!

Na, mi ez? Hát látom, hogy a nagy, tarka kutya elöl lelapult a nagy fűben, és mint egy értelmes istenteremtménye, néz hátra a fináncra. Még a füle is úgy hegyeződik, mintha jelezné neki: orrontok valamit, gazdám!

Azzal a dög csúszik előre négy lábán, lelapulva, és a finánc is lassan, a készen tartott fegyverrel megy-megy-megy.

Soma szájonvágással fenyeget, ha megmukkannék. De én jobban paffá vagyok téve, semhogy hang jönne ki a torkomon. Csak azt figyelem, hogy a finánc, ha halad, akkor megjárja, egyenesen halad. De ha megáll, akkor dülöngél, mint a szél hajtotta fa a talpa körül.

Hogyan talál ez el valamit a puskájával?

Egyszerre a kutya nagyot csahint, nagyot ugrik előre, és előtte a fűből fölrepül egy sereg fogoly.

Durr!… A finánc fegyvere.

Hát fusson ki a szemem, ha nem látom, hogy az első lövésre két madár, és még egy pukkanásra egy esett le a levegőből.

A finánc már röhög. Soma is tisztelkedik neki a röhögéssel, és megvetőleg húz felém az orrcimpáján:

– Na, láttad, te ülepfejű?! Rudit félted te?

A finánc közben tölti a fegyverét. Dehogy törődik az a foglyokkal többet. A kutya már hozza is a szájában az elsőt.

– Lökd le ide! – teteti a finánc lábához a foglyot, és int a kutyának: – Vigyázz! Még kettő! Ussz! Utána!

A kutya már szökdös nagyokat előre a fűben a másik két madárért.

– Ezt a csapatot az utolsó pihésig kilőhetném! – mondja a finánc. – A kakast elsőre leszedtem közülük. A vezérkakasukat. De éhen ne kujtorogjunk lövöldözni most. Tartsunk csak egyenest! Hajdiávámó!

Csakis! A foglyokat felkötötte a finánc a táskájára, a többiekhez. Arra se nagyon nézett, merre csapott le a többi fogoly oldalvást valahová. Egyenest a vizeknek indulunk, mint akik elveszteni akarják magukat.

De hát a finánc úgy tudta erre csakugyan a járást, hogy sehol egy pocsolyába sem léptünk bele. Már hátunk mögött is csillant víz, erre-arra, oldalvást is, ügyesen jutottunk tovább a halomnak.

Utoljára is odaérünk egy sor öreg-öreg fűzfához. Ettől már alig látjuk a dombot. Hanem előtte egy nagy árok. Akkora a túlsó martja, hogy az a nagy-féle, csúnyán vijjogó fecske fészkének a sok lyuka pontozza mindenütt kifelé. De víz csak mint egy keskeny szalag húz végig a széles árok medrében, és a hozzáig való meder iszapos, pocsék. Csak a legszélén repedezett szárazra még.

Ezen hogy kerülsz át? Palló sehol!

A finánc mondja:

– Most itt levágunk! A víz mellett maradunk így is a füzesben. A csőszkunyhó bolhás és büdös is az öreg maszatjától. Őtet hívjuk a mi tanyánkra, és hozatunk vele, ami kell!

Hát jó! Haladunk a víz mellett, a füzek árnyékában.

Ez volt a Holt-lápos! Alig-alig folyt, mint a csiga siklik. Innen füzek, túl meredek part.

Megyünk jó darabot. Már úgy rémlik nekem, kerüljük megfele a szántóföldeket.

A Holt-lápos medrének a nagy martja túlról mind alacsonyabb. Végre már nincs is. A gyep leér már a mederbe, és az most már a vízig száraz, repedezett… Hóha!

Egyszerre látjuk, jó, erős palló visz át a szűk medren. Hát ide tartanánk, ez csak biztos! Itt kelünk át a vízen.

Haj, haj! Messze voltunk ugyan attól.

Mert a finánc odamutat egy helyre, egy kis tisztásra, nagy fák közt, hogy:

– Ott tanyázunk le, fiúk!

Közben pedig nézi a kutyát, hogy mit nyüszít a nyílt parton, mit futkos le s fel.

Odamegy, nézi-nézi ő is merőn a víz szélét. Nézi a kutyáját, aki szintén hol rá, hol a vízre villantva nyivog.

Egyszerre nagyot csuklik, nagyot ugrik a mi fináncunk. És azt kiáltja:

– Hű, a nemjóját! Ez a vidranyom! Ezt mondta nekem az öreg… Be jó, hogy veletek találkoztam! Erre sem jöttem volna ezen a szemlén!

Míg lemegy a vízig, míg lehajol, leguggol, négykézláb áll, hasra fekszik a finánc, hogy vizsgálja meg jól a vidranyomokat, egyre habrigyálja, hogy:

– Ez ritka vad már erre! Kiirtják mindenünnen, mert kieszi a halat… Ejha! Ez mind régi nyom. Talán már későn leltem meg. De nem. Hü-hü! Ez friss nyom! Jól van, Dudás! Jó kutya vagy! Jól érzed a vadat!… Húsz pengő is van egy ilyen gerezna! De én el nem adom! Hanem segíttek, megnyúzzuk, és én magam készítem ki a bőrét… Sapkát, finomat csinálnak vidrabundából.

Így nekünk egyre a finánc.

De már Somán is látom, hogy ha mutatja is, mint eddig a finánc nagy lelkendezésén, hogy ő is odavan a vidrales miatt, azért már itt-ott kedvetlen forgatja a hosszú nyakát. És mikor legutoljára a finánc azon kezdi, hogy: ő még a szolgálatot is elhanyagolja, hogy akár két hajnalon is meglesse a vidrát, amikor ez jár… hát Soma közbevág:

– Ez mind jó, Rudikám! De egy kis italért már most kellene intézkedni. Mert mikorra jön meg, akit küldesz, Fentősre, ha pláne egy vén trotykos?

– Igazad van! – bólint erre a finánc, és kérdi Somától: – Hát talán vállalkozol te rá, hogy hozzál egy kis gugyit a faluból?

– Pénzt?

– Pénzt? Pééénzt? Pénzen akadsz meg mindig! – mondja a finánc. – Cédulát adok. Hozol arra italt, amennyit akarsz!

Én láttam, hogy Soma arca színét váltja erre. Én jól ismertem őtet. Olyan volt ez a nyakigláb zsiványkirály, hogy ha mohóság szállta meg valami után, akkor azért eget-földet felfordított. Ő mostan legeleinte azon akarta kezdeni a finánccal, hogy megvámolja pár garasért. Hát aztán ehelyett nagy jószágot kap egy kastéllyal a közepébe, akkor is megmarad benne az az áhítozás, hogy egy pengőt, kettőt nyomjon bele a finánc az azért viszketős markába. Ez ilyen volt! Szinte csodálkoztam is, hogy a szája, bár nehezen, így mozdul a finánc ajánlatára:

– Jól van! Adj hát cédulát!

– Ott, ahogy leülünk, megkapod! – válaszolja a finánc. És csakugyan haladunk a szép kis gyepes tanyahelyre, a fák alá.

Csapjuk le a motyónkat, és a finánc belenyúl a cakkos fedőjű zsebébe, ír a jegyzőkönyvébe, egy lapra, és nyújtja oda Somának, mikor kitépte:

– Ehol van! Öt liter bort kapsz erre. A korsót viszed. Bátran kiadhatja neked! A templommal szemben van ez a butikos, Hámánnak hívják!

Hát jó! Soma átveszi a korsót és a cédulát. De már csak úgy nyúl érte, mintha ragályt terjesztene a papír, és rám néz:

– Te hallod! Nem restségből, de én inkább az ebédünkről kéne gondoskodjam, addig, míg odajársz a borért. Mindenki járuljon hozzá a tanyázáshoz, ahogy tud. Mindent ne egy végezzen! Mire itt vagy az itallal, már a pofázáson kezdheted!

Én beláttam, hogy Somának van igaza. Ha ő a szakács, legyek én a küldönc.

Bár azt is vettem észbe, hogy a meneteltől csak azért áll el Soma, mert pénz helyett cédulát kapott. Csakhogy mire szóra nyitnám a számat, a finánc azt mondta:

– Nem bizalmatlanság, de megbocsáthatod, hogy őtet először látom életemben! – utal rám Somának. – Hozza csak ő ide az öreg csőszt. Az rak tüzet, főz, vagy megy borért is, ha nem akarsz magad indulni el.

– Ne tételezd föl róla, hogy tán elszökik a te rongy öt liter boroddal! – mutat rám Soma. – Mert még amikor piaci tekergők közt is utolsó volt, arról ismerték, hogy a kezéhez nem ragad a másé. Sose is kecmereg ki onnan, ha nem ilyen!

Már ahogy a finánc erre a pityókos pislogásával végigmér engem mezítlábasan és a poros culámban, itt-ott hogy el nem röhögöm magam: ugyan jól fölvittem a tisztségemmel! Vajon ne tévesszen-é össze a főispánnal?

De a finánc ránt egyet a vállán:

– Ha kezeskedel érte! Az más! – szól komolyan Somának.

Erre már nem fér belém a kacagás. Huj hahhahaha! Soma, a más becsületének a pártfogója! Ez sem utolsó!

Soma elérti, min röhögök. Veti is érte rám a dühös szemét váltig. De a finánc egyet bámul, kettőt bámul bambán, aztán mint a részeg teszi, félig sem érti, amin röhögjön, csak nekifog kegyetlen hahotázni ő is velem.

Erre én még jobban vihogok a Soma mérgén is, a fináncon is. Rá a finánc szintén a tikácsolásba kacagja bele magát. De még jobban kezdjük mind a ketten, hogy Soma kifakad ránk:

– Mi a nagyanyátok keserve jött rátok?

Csak úgy folytatjuk ott a finánccal már itt-ott a kékülésig a kacagást, mintha fizetnének érette. Addig, amíg már Soma mond vagy két olyan áldást dühében miránk, amit kőhöz mérve is ritkán ejtenek ki. És leül magának félre.

Micsoda? A finánc, ahogy a rettentő kacagást már mintha készakarva erőltetné magára, le-lekuporodik, utoljára hanyatt vágja magát a füvön, és rugdos a levegőbe, mint akit a veszekedett nyavalyarontás ért utol, és visogat iszonyatosan hozzá. A kutya erre szintén borzasztó ugatásba kezd, és ugrándozik a megkergült gazdája körül.

Már én szinte megrettentem magamban, hogy ebből valami olyan eszeveszett hajcihő is kifejlődhet, hogy vagy ezt a bolond fináncot éri rossz, vagy ő tesz velünk valami nem jót a puskájával, vadászkésével, mit tudom én!

Vesszek meg, ha nem így volt! De igazán miből? Egy szóból? Semmiből!

Rázott a kacagás, és az eszem ezen járt. Mert a finánc, úgy látszott, már ki nem vergődik ebből a vihajból soha!… Abbahagyta? Felült, és rendesen nézett és szuszogott. Na, már vége?

Dehogy! Csak rám pillantott, és én vissza, azzal neki elölről az eszeveszettségnek, kapálódzásnak, nyivogásnak a finánc, a kutyája! Az aztán szívesen, ahogy az állat győzi a hancúrozást!

Soma? Attól tartottam leginkább, hogy felkap egy követ, és a finánchoz vagy hozzám vágja. Mert nyúlt valamiért a gyepre éppen.

De hát nem kődarab volt, amit fölkapott. Hanem az a két fogoly, amit a finánc rosszul kötött a táskájához, és utoljára is Soma vette őket gondjába.

Hadarít egyet Soma a madarakkal a levegőben, hegy a fele pofáját össze is fröcsköli a vérük, és így ordít rám:

– Hoci a cédulát! Inkább megyek, csak ne üsse ki már a szemem két bolond látása!

– Ne! – lököm erre én oda neki a cédulát és a korsót.

És Soma, se szó, se beszéd, indul magának a palló felé!

Ejnye, fikkom teremtette! Ha össze nem is varrattam volna magam ezzel a hosszú tolvajjal, Somával, de azért kicsit mégis megrettyentem a távoztán. Mert hogy hagyjon itt végleg egy részeg, idegen pofával engemet? Mit tudom, mi fordulhat itt ellenemre?

Rikkantok én nagyokat a fináncnak:

– Héjj hallja! Hagyja már abba ezt a veszkődést! Soma elment. Meg is ugorhat tán magától. Nem bánja? Viszi a madarait és a céduláját és a korsóját.

Na, még valameddig az én fináncom csak a hoppáréját műveli a füvön. De utoljára is felül és sóhajt, és a véknyát tapogatja:

– Hijj, be mekkorát röhögtem! Mi kell magának?

– Érthette már! Soma nincs!

– Annyi baj legyen! – legyint a finánc. – Majd visszajön! Előhívjuk az öreget. Itt egyenest a pallóval szemben a kalibája. Mindjárt megyünk.

Részegen makogta a finánc ezeket nekem. De már valahogy a közös kacagással összébb melegedett velem most, mint Somával, aki ellen szövetkeztünk. Hát én is belenyugodtam, hogy egyelőre maradok ezzel a féleszűvel. Csak hirtelen mondom.

– Elfuthatok én is azért a vén csőszért. Mit halogassuk? Megvár itt, ahol így is maradni szándékozunk!

– Helyes a bőgés! Menjen! – rá a finánc.

Azzal én lomolok is el. De leginkább is azért: hátha visszakiabálom Somát még, hogy kérdezzem meg tőle, minek viszi magával nyűgnek a madarakat, ha a faluból bort cipel?

Igen, de átérek a pallón, szaladok jó darabot fel a dombon, héhózom közben torkomszakadtából Soma után. Aki eltűnt, az ez a haramiavezér!

Hanem egyszerre egy kis fekete lány áll fel a szántóföld mezsgyéjéből, ahol miért is nem kuporodott le, és ijedten bámul rám. Csak egy kis pendely rajta a melegben. Koszos, mint a fene. Szederfoltos elöl, hátul. A képe is bemaszatolva.

– Ki vagy te?

– Alszik tatóka nyanyókával együtt! – feleli erre elég bátran a kis vakarcs.

– A csősz a nagyapád?

– A csősz! Őtet tetszik hurrogni? Amoda alszanak a fa alatt, la!

Itt ilyen furcsán, hadrin beszéltek a falusiak. Olyan ennivalóan állott a szájában ennek a kis fruskának. Tízéves ha lehetett, legtöbb. A kis sovány karjával odamutat egy nagy nyírfára a dombon. Azzal már megy is vezetőmnek odafelé.

A kunyhójukat éppen eltakarta onnan a fa koronája. Alatta húzta a csendest egy derék szál öreg és egy vénasszony egymás mellett egy pokrócon. De olyan édesen, hogy nem volt szívem felriasztani őket.

Hanem csak azt mondom a kislánynak:

– Ha fényes nappal ilyen éber alvó öregapád, hogy elvihetik a termés alól a földet is felőle, jól tették meg akkor csősznek ide! Jusson a szegénynek is az isten áldásából, ne csak a birtokosnak.

Nevet-nevet a kis fruska szeme rám, hogy elérti a tréfát. Hunyorít is, ahogy szól:

– Éjszaka évadján van ám fönn tatókánk! Nappal nem bolond a tolvaj lopni járni!

– Hát ide hallgass! – utasítom a kis lotyót. – Itt vagyunk a füzesben. Fáradjon oda nagyapád, ha felébredt. Érted?

– Értettem! – biccent rá.

Én megyek azzal vissza a finánchoz. Ráérek még a rendelkezésére fölzavarni a csőszt, aki éjszakázását piheni most ki. Szedek én rőzsét a sütésünkhöz egyelőre.

Így gondolom el!

De hát tíz lépést se teszek visszafelé, kiált már utánam a kislány:

– Bácsi! Felkölt a tatóka!

Hát jól van! Visszatérek.

 

*

 

Hogy ne felejtsem, ez az öreg csősz úgy nézett ki majd csaknem, mint ahogy nálunk a Háromkirályoknak a játékára készítik ki az éneklésre járókat. Nagy, fehér üstöke volt neki, és hátul benne körfésű szaruból. Sok régi öreg jár még így azon a környéken. Ennek az öregnek a fehér bajusza is lelógott két ujjnyit az álla alá. A szemöldökét is hegyesre viaszkolta. Csudás egy fizimiskát mutatott.

Nekem kedvemre mozog, habog az ilyen vénség. Azért kicsit tiszteletadólag is kezdtem tárgyalni vele, bárha csak egy csősz volt, falusi parasztnak is. Ez jólesett neki, vettem észre.

A finánc jöttének ugyan megörült. Jól ismerte. Fürgébben moccant máris szolgálatomra.

Nem úgy az öregasszony, aki felébredt szintén. Az inkább azon kezdte az öregének, a fináncra utalva:

– Majd megint leitatja magát, úgyhogy a kutyája módjára mászik kend négykézláb. Csak örüljön előre ennek!

Hát így vagyok ott ezzel a két vénséggel, ahogy várom, induljunk a füzesbe, a fináncunkhoz. De érdekes, hogy amikor én a feleségének titulálom ezt a bábát, hát a csősz kacag:

– Lányom ez! A legidősebb! Eltemettem már én rég a feleségemet, az anyját! – mondja.

Mire a vénasszony megint így kotyog belé:

– Ajjaj! Nem soká hullatta utána a könnyét kend!

Rá pedig a vén csősz: – A fa sincs egyedül az erdőn!

Ebből az évődésükből aztán mit is tudok meg? A csősznek csak úgy bal kézből egy asszony gondozója van a faluban. Fiatalabb, mint ez a legidősebb lánya. Ez itt nagyanya már. A kislány nem unoka, de dédunoka. A legnagyobb! Még van kisebb három! Csak kilátogattak az öreghez ide, tanyahelyre, egy kis zöldségért és egyebet szállítani haza.

Micsodát? Már erre akkor jövünk rá, amikor a finánchoz tötyögünk az öreggel.

A vénasszony Julis meg a kis unokája, Juliska ott maradt a csőszkunyhónál. Csak az öreggel mentem a füzekhez.

Amikor leérünk, hát már messziről látjuk, hogy a mi fináncunkat egyedül elnyomta a buzgóság.

Hanyatt fekszik. Az ujjasa kigombolva. És három fazék káposzta nem rotyog jobban tűzön, ahogy hortyog ez.

A táskája, a puskája, a sok vadászzsákmány szerteszét, szilenciumban körülötte. De fosztogatója ugyan megjárná. Mert a vizsla, a Dudás, mint egy őr, csakugyan a farán ül a finánc mellett, és vigyáz.

Nem ugat egy vakkantást, amikor közeledni lát is minket. Nem. Csak a fülét hegyezi, és a két szeme követ, akármerre mozdulunk, állunk vagy mi.

– Ismer már engem! Biztosan magát is ez a dög. Nem fog bántani tán? – mondom én, vagy inkább kérdem.

– Azt hiszi? – szól a csősz. – Rosszul hiszi! Csóválná akkor a farkát elénk a kutya, ha bízna bennünk, mikor kerülgetjük. Még az is jobb volna, ha ránk ugatna. Mert az ugató kutya fél, és jelt ad segítségért. De ez bízik magában, fel se akarja költeni a gazdáját. Ez ránk ugrik, és lemar, ha megközelítjük. Ettől a gazdája, lássa, akárcsak a keresztút közepébe kavarított karikában lenne, amit a Rossz Lélek ellen vonnak, akik hiszik ezt.

Így nekem csendes, okos szóval az öreg Gyuri bácsi. De a tanáccsal késik, hogy hát: mit is tegyünk? Riogassuk-e helyünkből a fináncot? Attól nem ront-e ránk a kutya?

Ejnye, a nyavalya bele ebbe az állapotba!

Szívódunk azért közelebb-közelebb. Már öt lépésre ha vagyunk a kutyától. Akkor az öreg lehajol kicsit, hogy a finánc táskájára sandíthasson jobban.

Abban a szent pillanatban a kutya felhúzza az ínyét. Meg annyit morog csak, mint egy doromb ütés. Hrrrr! Nem acsarog többet! Persze elég ez, hogy a moccanásunkat is megállítsa.

Rám néz a vén csősz, akárcsak mondaná: ehen ad jelt a beste döge, szépen, mint kedves ismerősöknek, hogy meddig tart a hozzánk való bizodalma!

Na!… Én már azt is gondolom, hogy: vajon olyan simán tova is ereszt-e, ahogy idáig jutottunk, ez a jólelkű kutyuska?

De az öreg már:

– Szemlész úr! – bődül egyet a fináncra. – Szemlész úr! Itt vagyunk la!

Ez is érdekes, hogy a finánc, mintha olló metszené el a horkolását, abbahagyja. Meg se rázkódik, mint részegek, mély álmukból, riadtan. Hanem már ül is, a szeme nyitva ránk. Csak persze nehéz a pislantása:

– Mit zavarodtok? – förmed ránk.

– Hát parancsára jöttem! – kezdi az öreg.

De a finánc nem kíváncsi több szavára. Ripakodik már tovább ránk, úgyhogy a hangja fele dörmög, mint a hordóból, a fele sikongat, mint a furulya:

– Rakjanak csak tüzet. Begyerítsenek ennivalót, akármit! Majd én akkorára felkelek. Most hagyjanak aludni!

– De hát izé! – vetném én közbe neki.

– Coki! Mert belétek lövök! – bömböl ránk a finánc, és már féloldalra fordulva, a gyepen egyik karjából vánkost csinált magának a feje alá, a másik karja meg elnyúlik úgy, ahogy a puska után kapna.

Ezzel kész vagyunk! Nézek nagy botránkozva az öregre. De az hunyorog, és helyesel a finánc viselkedésére, boldogan, mintha angyalát látná.

Mondja is:

– Azt csináljuk, amit parancsolt a szemlész úr!

– Hogyhogy azt? – vissza neki én. – Hát arról van szó, hogy a madarakból sütünk vacsorát. Hozzájuk nyúlhatunk a táskán, hogy a kutyája le ne húzzon bennünket?

– Most már igen! Bátran! – int az öreg. – A kutyától már motozhatunk a gazdája minden retyerutyájában. Értette az, hogy megengedte nekünk. De minek ezekből a madarakból húzni nyársra? Kemény így a húsuk, mint a szikáncs. Pác és tejföl kell ezeknek! Süthetünk finomabb eledelt itten, ha szereti.

Már én meg se várom, mi legyen az a fogolyhúsnál finomabb eledel az öreg ajánlatában. Mert kíváncsibb vagyok rá: tréfál-e vajon, hogy a kutyától már elkobozna valamit a finánc táskájából? Azt mondom:

– Mutassa hát meg nekem, hogyan nyúl a táskához a kutya mellett!

– Ahogy tetszik akarni! – mondja az öreg, és nyugodtan lép csakugyan a táskához, és megkavarja a gyepen, hogy lássam. Még nyekken is bátran lehajlása és feltápászkodása közben.

És a kutya? Köpködjem félre a csudálkozástól, hogy igézet nem fogott, s szemem nem kápráztatja! A kutya oda se néz, mit tesz az öreg. Addig a szemgolyója fordult mindenütt utánunk, és meredt ránk. Most a kutya egy fűszálat rágdos, játékból, és lökdösi félre az orrával, hogy megint elkapja.

– Ezt nem hittem! – hebegek.

– Héj! Sokat okul az ember, míg összegyűjti a sírjának, hogy belevigye magával! – ilyen bölcselkedően felel az öreg csősz. De utána röhög, és azt kérdi: – Tetszik-e szeretni a halat?

– Ha jó! – rá én.

– A rákot?

– Azt már csak az úrinép gyomra veszi be meg a cigányoké, akik a dögöt is bekebelezik.

– De a levesét se? Jó az a rákból! – kerítene meg az öreg a konyhájának.

De én a fejemet rázom:

– Lélötty az, atyó!

– Halat készítek akkor csak! Meg tetszik nyalni a száját! Gyerünk csak! – int az öreg. – Az hamar is megy, jó is, kivált egy kis karcos alá.

Azt már hallotta tőlem a vén csősz, hogy a Soma társam borért ment a faluba. De mikor erre tudósítom, hogy: a társam jöhet is vissza, nem is, mindjárt ajánlja nekem, hogy küldheti biztonság okából a lányát Soma után. Persze, neki is szívén volt a tütü, a vén tökéletlennek.

Ezért buzgólkodott.

Így is történt. A csőszkunyhótól mindjárt elzavarta lányát a fentősi butikoshoz. Aztán lemegyünk a nyírfához.

 

*

 

Van úgy az ember, hogy az oldalát majd kieszi a kíváncsiság valami után, de mintha vajákosság fogná a száját, nem bír kérdezősködni. Így akadt nekem a nyelvemen, hogy tudakoljam az öregtől: honnan vesszük a halat olyan egykettőre, mint kilátásba helyezte?

A nap már bukófélte került. A fűzfák árnyéka messze nyúlt a zsombékoson. Több-több béka brekegett már erre-arra, mint hogyha gyakorlásból csinálnák, majd akkorra, amikor dalárdát alakítanak itt az egész elátkozott környéken. Vízimadarak is kiáltozásba kezdtek, mind több.

A vacsora után korgott nagyokat a gyomrom. A fenkövet is megettem volna már lassanként.

Így állunk meg az öreggel a nyírfánál. Annak a törzséhez egy hosszú rúd támasztva, és a végén keresztfán háló szárad.

Ezt veszi kezébe az öreg. És mert a kis Julikája ott sórál a nyomunkban, rászól:

– Te várj itt nyanyóra! Én halat hozok, és megsütöm az uraknak! Megyünk is!

– Jó! – biccent a kislány. És fut a csőszkunyhóhoz.

Én meg mérgesen váltok a lábomon álltomban az öreggel való indulás helyett:

– Most kezdjük el a halászaton? Hisz éhen döglünk, míg összefogunk egy vacsorára valót! – förmedek rá.

– Két perc nem sok, annyiba sem tart az egész! – vihog rám az öreg. – Mást tetszett tapasztalni halfogásnak, mint a miénk itten.

– De úgy legyen! – ereszkedek lefelé a vénséggel a pallóra a fától, ha már így biztat. Persze erős a csudám, hogy mi következik?

Hát a pallón alul a víz már szinte folyt is, nem is a meder közepén. Olyan csendes volt. Itt mint egy tó húzódott, aztán meg csak egy vékony érben futott tovább, és megint szélesebb, megint elkeskenyedett.

A napsugár jól érte a vizet a szántók felől, és cipp-cupp, minden percen, tíz helyütt is vetette föl magát a hal a víz tükrén. Már kezdtem sejteni, hogy az öreg arra utalt: nem sok vesződséggel kell ezekből a tócsákból kimeríteni hálójával halat.

Meg is állunk egy helyütt. Itten, egy kis nádas alatt, a mederben két ágra szakadt a víz.

Veszi az öreg a hálót, és mintha csak egy nagy kanállal merne bele a vízbe. Elhúzza néhány méternyit a víz alatt a hálóját.

Amikor kirántja, hát recseg a rúd úgy, ahogy mondom. Fickándozik a sok jó nagy hal a hálóban. Mert hát öreg lyukra volt kötve a háló. Apró cigányhal kiesett rajta.

Ez már döfi!

Az öreg csak kacsint rám sunyian, ahogy szokta. De nem tölti beszéddel az időt, mert látja, hogy sürgetném a vacsorát. Hanem már ereszti hátra félvállán a hálórúdját, és szemléli a halat a hálóban. Bele is zavar kézzel a szegény, vergődő állatok közé, számba vegye: hány van? És már vinnénk is el magunknak a fogást.

Gondolom én!

De a vénség sodorint egyet a fél bajuszán, és azt kérdi tőlem:

– Sok a szálkás a pontyban, szeretni tetszik ezt? Vagy olyat inkább, amivel nincs piszkálódás?

Mintha vesztemre jutna eszembe, hogy ezzel a dühös éhkoppal a zsigeremben urizálni akarjak, és azt feleljem az öregnek:

– Szálkátlan, persze hogy jobb a hal!

Ki se érek mondani ezt, az öreg kapja a hálót, egyet sodorint rajta, és visszacsapja a halat a vízbe.

Hüh! Azt a ragyogóját!

Dühbe gurulok már, és el is hűlök, hogy az idővesztegetést még tetézi az öreg, és hátha ilyen szerencsés sem lesz a többi húzása?

De már ő halad tova tőlem a hálórúddal, és megy ezúttal több méterre a vízben a hálóval, míg kirántja.

Ajjajjaj!

Ha az elébb csak a háló fenekén nyüzsgött a hal, most úgy látom, fele tele van. Az öreg nem is emeli ki a hálót egyenest a vízből, mert görbül a rúdja, és eltörne, hanem a víz színén húzza a hálót a partig. Nem törődik azzal, hogy sok hal kiugrik a háló szélén vissza a vízbe. A part mellett emeli ki a hálót. Maradt elég benne!

Micsoda? Az öreg, hogy vette észre izgágaságomat, hát így biztat:

– Egy perc még! Visszük is a javát! Ahogy tetszik szeretni!

Azzal hipp-hupp! Megragadja sorban a kopoltyúk alatt a halakat, és a háta mögé löki a partra. Csak úgy vergődnek, ugrálnak ott az árvák.

De mi?

Az öreg minden második, harmadik halat csapja vissza a vízbe, és utoljára még vagy három szépet, a hálóval visszaönt.

Már erre annyit szólok:

– Nem jobb volna, ha már kifogta innen őket, hazaküldeni a pereputtyának?

– Innet? Minek? Itt áll jól a vízben nekik, nekem vagy akárkinek a hal. Nincs hová szökjenek innen, míg a víz le nem apad róluk! És ha leapadt, jön a másik árral víz ide, és hal vele mindig. Tavasszal megjár itt minden tócsát újra az ár.

– Ilyen piac kéne mindenhová, ahová ingyen szállítódik a portéka! – nevetek én.

De meg is kérdem. – Hát eladásra nem hordhatnak el innét halat? Ára van neki a városban!

– Oda nem szabad vinni! Az uradalom kerülője elhajtja az igáját, mint orvhalászét, aki a városba visz halat. Rákot szabad. Azt visznek is sokat cigányok, koldusfélék.

– De hát itt a sok hal, így mihaszna? Az uradalom sem halásztat? – kérdem.

– Áhh! – felel az öreg. – Azt nem! De néha a disznókondájukat idehajtja a kanász, halpecsenyére, amikor aszályos évben már úgyis rohadásnak és mételynek marad a hal ezekben a vizekben. A falukban is csak disznónak, kutyának, macskának eledele, ha visznek innen halat. Na! Egyszer-kétszer egy évben, nagyböjtben, emberek is megeszik, míg ráunnak!

Amíg ezeket tárgyaljuk az öreggel, a keze serényen jár, hogy összekapkodja és a hálóba tegye a füvön fickándozó halat, és a hátára akassza, hogy induljunk vele a tanyahelyre.

Én meg váltig csóválom a fejemet, hogy a másutt olyan drága isten-áldása itt veszendőnek, dögvésznek tartódik csak.

 

*

 

Hogy hamarabb elkészüljön a vacsora, én vállaltam magamra, hogy pernyét hozok a tűzhöz. Akadt ott elég száraz.

Az öreg addig kikanyarította a szeredását a nyakából, és leült a hallal bíbelődni. A kacorjával fölvágta a hasukat, kihányta belülök a belet, hólyagot, lemetélte a fejüket. Aztán minden halat külön vagy a nagyobbját két darabban kurta nyársakra húzott.

Minden nyárs tetejébe ügyesen egy kis darab avas szalonnát szúrt, és a hal alá mamaligából való kenyeret, abba pedig hagymacikkeket tűzött.

Már csapott a láng az égnek a nagy rakás tűzből. De az öreg várt a hallal.

Raktuk-raktuk a tüzet. Csak mikor már olyan halom parázs gyűlt, hogy egy boszorkányt is megsüthettek volna rajta, mint mesélik, valaha a város piacán tették ezt, akkor az öreg csősz a közepén szétkaparta a parázshalmot, és erre a tisztásra dugdosta gyorsan oda a halas nyársait, kereken a tűz felé.

Én még segíteni sem tudtam neki. Csak összeégettem a mancsomat, nadrágomba majd belekapott a láng.

Az öreg már készen lett.

Egyet fújt.

Törülte az izzadságtól a homlokát, és leült félre a gyepre:

– Hát Isten áldásával nekiláthatunk mindjárt! Csak egyet fordítunk a pecsenyén! – mondta.

A finánc a füle botját se mozgatta ránk édes álmában. Pedig már az alkonyat is öreg lett. Olyan békakuruttyolás, olyan vízimadár-zenebona kezdődött, hogy süketülni lehetett tőle.

A kutya? Az inkább érdeklődött felénk a tűznél. A szél elvitte feléje a pompás sülő hal szagát a füsttel meg a sustogását, percegését! Hegyezte a fülét, nyalta a száját. Biztosan azt gondolta ő is, amit én: nem olyan mulyák ezek a falusiak, akik ilyen konyhát tartanak!…

De nem mozdult a gazdája mellől!

Az öreg megforgatta alig kis időre a halakat, és azután, amikor már körülpirultak, kirángatta a nyársakat. De mindjárt sorban, kettőnként, odaszurkálta elém a gyepre:

– Na tessék parancsolni! Engedelmet a terítékért! Ha ízlik, ne tessék hagyni belőle! – kínált nagyban. És tülökben sót, paprikát is adott. Még a szeredását is kiterítette fedőjével elémbe, és háziszőttes kendőt egyengetett el rajta, hogy a számat is legyen mibe törüljem.

Ő? Ő nem evett egy falatot sem! Meg se kóstolta a halat, hogy tíz éve megcsömörlött tőle. Csak egy kis szalonnát pirított magának, és a zsírjával áztatott hagymát ette, mamaligával.

Hát én aztán helyette is, öt helyett is bepakoltam ebből az iszonytató jóízű halvacsorából. A fináncot is, Somát is külön sajnáltam és mindenkit, aki azon forrón nem ehetett ebből a gyenge, porhanyós halból, ami csak omlott szét az ember szájában.

De mi lett itt tovább?

 

 

 

 

 

A vén csősz arra számított velem együtt, hogy amire elkészítjük és bekebelezzük a vacsorát, visszaérkezik a lánya a faluból a csobolyó borral Somától. Vagy Soma is jön vele vissza.

De hát a vacsorán már rég túlestünk. A kutyát is megetettük, szegényt, hallal, mert annyi maradt, hogy még egy lakodalomnak is elég lett volna.

De az öreg csősz nem fiatal Juliskája késett.

Az esti csillag már pislogott az égen a fűzfák felett. A harmat percegtette szinte a tűznek a lángját is, olyan bőségesen permetezett itt a lápok közt. Hűssődött is valamennyire az esti széltől, azért is élesztettük a tüzet. Meg aztán azért is, mert talán ha a füst nem kavarog körülöttünk, hát itt megesznek bennünket a szúnyogok vacsorára. Hujj! Az anyjuk keservét!

Némelyik szúnyog, mint a cigánybandában a prímás, olyan szívesen, ríkatásra húzta hosszan a füledbe. Az öreg csősz is, én is, de még álmában a finánc is, pics-pacs! Egy nagy családot felnevelnek annyi pofonnal, amennyivel elláttuk magunkat, nyakon, homlokon, kézcsuklón, ami belőlünk kimaradt meztelen a gúnyánkból.

Azt már nem is említem, hogy mekkora sűrű éjjeli pillangóraj vett körül bennünket a tűznél. Közöttük akkorák lebegtek, mintha egy útilapu indulna szárnyra. Nem hazudok! Halálfej a szárnyukon!…

Hanem akármit kiállottunk volna ottan, sokkal könnyebben az öreggel, mint egyet. Kitalálhatni! A kegyetlen szomjúságot. Azt!

Mert hát, tartja a közmondás is, hogy a sült hal is úszni akar! De nem vízben, hanem egy kis borban! Hát inkább nyeldekeltünk, és vártuk a Julist a csobolyóval, mint nyakaljunk egy kortyot is itt, a poshatag, latyakos vízből.

Jajjaj! Itt már úgy látszott, hogy ennek az átkozott zugnak ez a rendje! Soká kopog az ember szeme éhen, míg falhat, és rá a nyelvének is ragadnia kell a szája padlásához, míg leöblítheti az ember róla rendes itallal.

Soha még ilyen szomjúság nem fojtogatott, mint ott, ahol csupa lötyedék fogott körüdes-körül!

Ad-é bort Soma az asszonnyal, vagy még anélkül is érkezhet? Hát érdemes várni? Vagy nem?… Folyamodjunk gyümölcsléhez, amit az öreg csősz szürcsölt zsíros ételre, ha nem volt egy kis vinkója, mint most is?… Mit tegyünk?

Ezen évődtünk egyre az öreggel! Mán én ott tartottam, hogy féltem, nekirontok és nekihasalok a Holt-lápos sűrű, büdös pocsolyájának, mert nem bírom tovább! Az öreg csősz meg azon tanakodott magával: ne indulna-e a lánya után vagy legalább eléjbe… Ejnye!…

Hát így vagyunk ottan!

Éppen azt mondom az öregnek:

– Én számolok magamban százig! Ha addig nincs a Juliskája, akkor én, dögről folyik-e ez a víz, nem folyik, iszom, és lepihenek magamnak.

Ahogy felelne a vén csősz, a finánc kutyája éppen ott ugrál körülöttünk, és a nagy szája akkorákat kattan, ahogy a pillangók után kapkod. Aztán hirtelen fut a víz felé a kutya, és biztosan lefetyeli. Már másodszor, a sült halra!

Erre az öreg röhög rám:

– Már csak nem tetszik az oktalan állat példájára ezzel a vízzel rontani meg a gyomrát? Mert Julisnak jőni kell, ha elmarad is!… Héj hó! Mit sivalkodsz? Csiba te, Dudás!

Ugrik nagyot ültéből a vén csősz, és ezt ordítja a sötétbe. Mert a víz felől a kutya herregése, ugatása és gyermeksivítás ijeszt meg ott bennünket.

De hát az öreg két lépést se tesz, már szökkenget elénk a kutya egy hang nélkül. Minek hang nélkül? Hát a szájában hoz valamit.

Egy papirost! Áll előttünk, és tartja a papírt a szájában.

– Add ide! Mi az? – kiált rá az öreg. De a kutya hátrahúzódik előle a papírral. Csak amikor az öregnek eszébe jut, hogyan vezényel a finánc ilyenkor a kutyának, és rákiált:

– Tedd le nekem szépen!

Arra a kutya engedelmesen kipottyantja a papirosát a foga közül a gyepre.

Felveszem, nézem. Egy levél borítékban. Alig sértette meg a kutya foga. Csak inkább a nyála és vizes szája maszatolta be, ahogy ivott elébb.

Ilyen csuda, furcsa dolgok, amik itt történnek! Na!

De nem merem nézni, felbontani a levelet. Mert közben ki jön hozzánk a sötétből?

A kislány!… Sír, reszket! Alig tud beszélni a rettenettől. A nagy, boroscsobolyót emeli kis karjával és szipákolja:

– Nyanyó küld ide! A levelet kikapta a kutya a kezemből! És meg akart harapni!… Jajjaj! Jajj! Itt van!

A kutya éppen mellé ment, és szagolgatni kezdte a kislányt. Azért kiáltott most.

– Ne félj! Nem bánt! Barátkozni akar veled! Segíteni akart neked, hogy a levelet elvette, s nekünk hozta tőled!… Simogasd meg! – szólt rá a kislányra dédapja, és elvette tőle a csobolyót.

A kislány erre bátortalan, de kezdett nyúlkálni vékony kis karjával a kutya becézésére, és lekuporodott a tűz mellé.

Hát persze, amit tovább egy fél pillanatig se halogattunk, az volt, hogy előbb én húztam meg istenesen a csobolyót, aztán az öreg.

Mohóságomban még az illendőséget is félretettem. Nem köszöntöttem rá a csőszre kortyantás előtt, és nem öntöttem félre belőle.

Ő emelte rám, ahogy dukál, ivás előtt: adjistennel, a csobolyót. Amire én, hogy helyrezökkentsem a tisztességet, így neki:

– Elismerem, öreg, hogy emberségre tanít! De ennél jobb leckét se kívánjak magamnak, hogy köszöntéssel is igyak! Adja hát ide. Hogy az Isten minket meg ne áldjon, arról szó sincs!

Még egyszer magamba döntöttem egy gödénykortyot a csobolyóból, és az öreg se szabadkozott tőle másodszor se.

– Most gyerünk, nézzük, mi van ebben a levélben?

Odaülök a tűzvilághoz, és szakítom fel a levelet.

Nekem szól a címzés, rendesen: Katzky Márton úrnak, saját kezébe.

De benne persze így kezdődik:

 

„Te, ronda, kancsi, Naplopó, Te!

Azt hitted, elbántál velem, hogy Rudinak kedveskedtél a csúfolásomban? Ide hallgass! Hámán a Rudid nélkül is ellát, és szállást ad, nem az ég alatt és összekotort kacaton, ágakon, ahol a bolha és a tetű egye a nyakatokat a Rudiddal együtt, hanem fehér párnás és dunyhás ágyon, fedél alatt.

Sárgulj meg az irigységtől!

Egy kis írásmunkát végzek el a butikosnak, amit Rudi kezére akar adni, hogy a városban elintézze neki. Ezért megcsináltatja a foglyokat a konyháján nekem vacsorára, és ihatok kedvemre! Érted? Feketekávét és szivart is készít nekem a lánya! Olyan szép kis fekete, de hamis szemű ártatlanság, hogy az a pendelyszaglászó Kakuk Marci lelked elolvadna érte, mint a faggyú a melegen. Itt ezekkel vagyok és komázok, különbül, mint a vidralesbe bolondult Rudid és te, a büdös mocsár közepén.

Azért írom meg ezeket nektek, hogy pukkadjatok! A zápor essen bár az éjjel a nyakatok közé! És Rudival együtt szórakozzatok azzal a moslék boszorkánnyal, akit ide küldtetek, és akkora pofát vágott rám, hogy siessek vissza a borral hozzátok. De ha a bort kimérettem nektek Hámánnál, abba a poshadt víztől büdös csobolyóba, és bele is köptem a száján, én magam helyett csak a nehézséget küldöm hozzátok, ami kirázza a beleteket, és ezzel maradok a Rudikának és neked, te trágyaházi, negyedeszű, aki ha velem nem tartasz, csak a rosszba süllyedsz, egyetlen úriember komátok:

Soma”

 

Akkorákat röhögtem ennek a gyalázatos széltolónak a levelén, amíg kibetűztem nehezen a tűzfényen, hogy az öreg meghökkent; nincs valami baj a tiszta eszemmel?

Hát a gazember Soma befészkelte magát a kocsmároshoz! Hivatalos instanciákat intéz neki. Ki tudná ezt jobban Sománál, aki már ült okirathamisításért? És mit szól majd ehhez a finánc, ha felébred? Üzlet ez neki is?

Ezen nem bírtam kacagásommal!

De hát a finánc semmi jelét nem adta, hogy egyhamar ébredezzen! A harmatot elmaszatolta képén, ahogy a szúnyogcsípéseket kapargatta, hessegette álmában. Az öreg csősz javasolta, hogy jobb vackot tudna neki aludni itt a tisztáson, egy rettentő vastag, majdnem vízszint dőlt fűz alatt, ahol, ha esik is, védve van… De ha egyszer ledurrantás terhe alatt tiltotta meg a finánc a költögetést, hát nem merünk túl nagyokat pisszenni sem a közelében, semhogy felzavarjuk!

Hát ültünk magunknak az öreggel egyelőre. Nem nagy vértanúságot vállaltunk vele. Jó vacsora után, jó kis vinkó mellett… Gyerünk csak! Igyunk egyet!

 

*

 

Az öreg csősz persze abban volt, merthogy én is ezzel a puskázgató finánccal jöttem, hogy én szintén az erdő-mező vadjának irtására vagyok kész.

Alig telepedtünk hát le Isten békéjében kettősben, elkezdte nekem annak a sorolásán, hogy: minek vetődtünk el erre mostan, és minek nem egyébkor ezért a vidráért vagy vidrákért? Mert párral jár ez a vad! Csapást tart meg ez a vad is, mint a többi, ahogy kóborol. Van állandó évi tanyája is ennek, ahol kölyköt vet. Az a helye legbiztosabb a háborgatástól. De különben mint a naptár, mint az óra, pontosan vonul helyről helyre a vad, és ha valahogy megzavarodik a vonulása, akkor buta lesz, ébersége kisebb. Mert a megszokást az állat is nehezen váltja, mint az ember. Ezek a Holt-lápos vidrái olyan megzavart félvadak. Abból is látszik, ahogy vadásznak vagy halásznak maguknak a tócsákon, és mutatkoznak emberek szemének. A láposon, nagyon elhagyott helyeken, fényes nappal is jár a vidra. Látogatott helyeken pedig éjjel a holdvilágon meg pitymallatkor bújik elő. Ezek a vidrák itten valamikor így jártak a szántók alatt, ahol emberek sűrűn megfordulnak. De mióta az uradalom elrekesztette gátjával a holtágat, és az ártéren éjjel sokat járnak rákászni mécsessel az emberek, hát már csak pitymallatkor járnak eleségükért itt a vidrák. Mert az éjjeli világtól jobban megriadnak, mint attól, ha munkaidőben a kapások a közelükben csiricsáréznak. Persze falusi ember legfeljebb meghajigálja őket, vagy csak megbámulja, megrikkantja. Puskástól kell csak tartsanak. A puskás pedig, mint ahogy már a fináncnak meg is mondta: itt csak hajnali lesre álljon, ha biztos lövésre akarja kapni a vidrát.

Miután már ezt mind meghallgattam türelmesen az öregtől, ott akarta nekem folytatni, hogy: amikor még az uradalmi kerülő panaszára, akit csudára elpáholt, a csendőrök el nem vették a flintáját, ő hogyan kezelte ezt a jó elültöltőt, és hogyan cserkészett…

Hát itt már én borzasztóan kezdem unni ezt a fegyverropogtatást rókára, nyúlra, vízimadarakra. De hiába hűtöttem le az öreg nagy magyarázó tüzét a kellős közepében azzal, hogy a csobolyót adom a kezébe… nem használt.

Nem vette észre a vénség, milyen jól szórakoztat.

Hanem kicsoda is? A kislánya vette észre.

Ez a kis bagolyfióka, a nagy karikaszemével, ott kuporodott a tűznél velünk, és hallgatott bennünket. Egyszerre így kiált az öregre a vékonyka hangján: – Má hagyja, tatóka, a sok puskázásról! Elég a bácsinak is belőle!

– Fogod be a szád? Takarodsz el nyanyódhoz? – förmed rá persze az öreg. – Azért vannak itt az urak, vadlesen!

Már ezt inkább hozzám intézné az öreg, hogy újra kezdje a puskás ügyeket. De én közberöhögök hirtelen, és így felelek rá: – Jött a fészkes fene! Én aztán nem!

– Hát?… Mit tetszenek akkor keresni a szemlész úrral errefelé?

– Akkor a veszett fejsze nyelét is inkább, mint én is a vadászásért bolonduljak valahová. Puskát se sütöttem el soha!

Kuncog erre nagyban a kislány magának, és megint mérmondóan a dédapja elé áll:

– Mondja inkább tovább a mesét! Amit tegnap kezdett.

Az öreg csősz persze kezét emeli a kislányra, és kergetné vissza a csőszkunyhóba, nagyanyjához. De én rászólok:

– Hagyja szegénykét! Nem árt ő itt nekünk! Micsoda mesét akar magától hallani?

– Nagyon szép mese! Nagyerős meg Nagyevősről. Lehet kacagni sokat. Tegnap csak elkezdte tatóka! Haza kellett menjek!…

Így érteti meg magát velem bizalmasan a kis maszat.

De olyan ennivaló! Még az öreg meséjére is kíváncsivá tesz engemet. Tartsák bár bárgyúságnak, én még most is úgy szeretem hallgatni a mesét, mint valaha kölyökkoromban.

– Kezdje-kezdje el! – biztatom az öreget. – Én is meghallgatom!

Amire aztán a vén csősz, egy kis húzódás után, rákezdett egy igazán csuda jó mesére nekünk ott a tűz világánál.

 

*

 

Egyszer volt, hol nem volt, két csuda-csuda szerzet.

Egyik olyan fene erős volt, hogy soha kétszer nem sújtott élő állatra. Mert az már az első csapása alatt kinyúlt, és kimúlt az árnyékvilágból.

Azért hívták őtet Nagyerősnek.

A másik? Annak meg akkora étvágyat adott a jó sorsa, hogyha tízszer annyit zabált, mint más teremtett lélek, hát jobban csak akkor lett éhes.

Azért hívták őtet Nagyevősnek.

Hát egyszer Nagyerős találkozik Nagyevőssel.

Azon szent percben, még az adjon és fogadj Isten előtt, a rettentő dicsekvésen kezdték el egymásnak, melyik mit tud.

– Én minden teremtett lelket leütök, ha mi elém kerül! – mutatta Nagyerős a borzasztó öklét, akár egy taglót.

– Én meg minden teremtett szerzetet felfalok, ha mi elém kerül! – tátotta vármegyeház kapunál nagyobbra a száját Nagyevős.

Hát már, ha akadt, aki látta ezt a vetélkedést, kezdhetett is el reszketni, hogy: mi is kerekedhetik abból, ha két ilyen csuda szerzet összeakaszt?

– Most itt el kell dőljön az, hogy melyikünk különb a másiknál! – ordította Nagyerős.

– De úgy ám! – ordította neki vissza Nagyevős. – Még azt is megmondom neked, hogyan és miképpen mutatódik ki!

– Hadd halljam! – Nagyerős rá.

– Mondom is! – vissza Nagyevős. – Arra kössünk fogadást, hogy tudsz-é te annyi lélegző állatot agyonsújtani, amennyit én föl ne faljak? Mi?

– Ha csak ez kell! – fitymálkodott Nagyerős.

– De egy csapásra! – kötötte ki Nagyevős.

– Hogyne! – vállalta Nagyerős. – De te is egy ültödben, egyfolytában falod föl!

– Úgy én! – állotta Nagyevős is.

– Hát akkor már csak az marad hátra, hogy megegyezzünk abban is, mi legyen a vesztes büntetése meg a nyertes jutalma? – mondta Nagyerős.

– Én azt ajánlom – felelt meg rá Nagyevős –, büntetésül te engem is leüthetsz, ha nem tudnám felfalni, amire köteleztem magam. De ha a te karod zsibbadna el hamarabb a csapásban, akkor örökvilág légy a szolgám, és te szerezd meg a harapnivalómat!

– Itt a kezem, nem disznóláb! – rá mindjárt Nagyerős.

Azzal illendően fölcsaptak a fogadásukra.

Mármost kettősben vetemedtek neki a nagyvilágnak.

Mennek-mendegélnek. Legislegelébb az úton egy szép, nagy, hízott liba kerül elébük.

Nosza Nagyerős, csak úgy visszakézből, hozzásuhint a liba fejéhez. Egyet se hápogott, felfordul.

Úgy? Kapja menten a nyakán a libát Nagyevős, és a rettentő száját félig se tátva ki, úgy belöki abba a libát tollastul, mistül nem, hogy egérfiók se tűnik el másként a lyukban.

– Üm! – ingatja nagy tökfejét Nagyerős. – Kezdetnek ez se rossz! De gyerünk tovább!

Haladnak útjokra.

Akkor egy kis árva borjú jön szembe velük. Anyja, a tehén, messzebb váltig bőg utána.

De hiába bőg a szegény állat. Mert ahogy Nagyerős kézügybe éri a kis borjút, megint csak úgy visszakézből hókon legyinti. Kámpec neki máris!

Nagyevős pedig farka bojtján ragadja a kis borjút, egyet kavarint vele a levegőben, és belehányja a szájába. Nyel egyet, és már a kis borjúnak a farka bojtja sem csüng kifelé a szája szélén. Nyeli a másikat, és a borjúhús már a nagy hasát nyomja.

– Üm! – biccent rá Nagyerős. – Ez megvan! De minden nagyobb fogás későbbre marad egy ebéden. Ne kezdjed törülni a szádat, mert tálalok neked újfent! Ide süss!

Megy oda Nagyerős a tehénhez! Az öklével, mint a taglóval, sújt a tehén két szarva közé. Rogyik is össze a szegény pára, mint a leejtett rongy.

Nagyevős akkor ér oda éppen. Mit tesz? Leül a tehén teteme mellé, irdatlanra tátja a száját, és nekifohászkodik a tehénhúsnak. Micsoda? Tízet ha nyel mind összevissza, már a tehén szőröstül-bőröstül, patástul a ki-fia-bornya mellé kerül a Nagyevős borzasztó hasába.

– Hinnye kuttya teringette! – álmélkodik egy kicsit most már Nagyerős is. – Kezdem látni, kössem föl a gatyámat, ha veled kezdtem ki, Nagyevős komám.

Azzal indulnak tovább.

Persze Nagyerős hébe-hóba átpillantott útközben Nagyevős társára: nem mutatkozik-e a gyomorterhelés rajta? De bizony, Nagyevős meg se szusszant, böffent a nagy falatozás után, és szedte a két lábát, hogy a vadat hajtó kopón is túltett.

Így érnek egy nagy patakhoz.

– Éppen jól folyik ez erre! – mondja Nagyevős. – Mert megszomjaztam!

Azzal nekihasal a nagy pataknak, és hét kortyintásra hétszer itta szárazra a patak medrét, úgyhogy Nagyerős átmehetett rajta, a csizmáját se vizesítette be.

Hát itt aztán olyat is elmondott az öreg csősz a Nagyevősről, hogy engemet is, a kislányt is a tikácsolásig megkacagtatott. Ilyen minden falusi mesében van, legtöbbnek is ez a sava-borsa. De hát, bár nem természetem a szemérmeskedés, azért ocsmányságot se eresztek ki a számon túlontúl, hát kihagyhatom az öreg meséjéből ezt a részét, amíg aztán így folytatta.

Szedik tovább a lábukat.

Hát egy nagy erdő szélén egy négyes bivalyfogattal botlanak össze. Persze a kocsisa otthagyta láttukra.

Mit is szállított az? Egy ménkű nagy, tele boroshordót a fekete barátok új gvárdiánja beiktatásának az áldomására.

– Ahán! – rikkantotta Nagyerős. – Itt most el kell váljék, hogy melyik pipálja le a másikat kettőnk közül?

Azzal nekihuzakodott, és rettentő öklével odacsapott a bivalyfogat első, balsó bivalyának a két szeme közé.

Úgy az!

De hát tudnivaló, hogy bivaly kobakjához mérve a kemény sziklakő csak omlós kovász.

Hát a fogat első, balsó bivalya Nagyerős csapására egyet nagyot bődült, csak aztán fordult fel.

Ez sem esett még meg, hogy lélegző állat egy nyikkantást ejtett volna, mielőtt döggé válik elevenből Nagyerős csapására. Fújt is nagyokat Nagyerős az igyekezettől, hogy úgy szedje össze erejét, amikor nekivág a másik első, jobbsó bivaly koponyájának, az ne mukkanjon.

Zuhints! Megkapta máris a második bivaly is. De hát az nem egyet, de kettőt bődült, és a lábával is rúgott hármat, mielőtt döggé merevedett.

Piha!

Pedig még ott várta sorját a hátsó két bivaly. Még derekabb jószágok, mint az elsők.

Nagyerős pedig már úgy lihegett, hogy a legkisebb szusszantása is elindít egy szélmalomkereket.

Na! Minden keserves erejéből szánja neki csapását Nagyerős a hátsó, balsó bivalynak. De még csúnya káromkodással is. Mintha a szegény pára tehetne róla, hogy a tulajdon vesztét nem kívánja.

Persze hogy ez a bivaly már tízet is bődült, és hosszút veszkődött, míg végre ott maradt tetemnek.

És még hiányzott az utolsó, a negyedik bivaly agyoncsapása.

Hát hogy még ezzel is el tudjon bánni Nagyerős, jó félórát husánggal veregette a jobb karja békáját. Így készült a leütésére.

De bizony, semmi se használt már! Vén bivalyökör volt ez az utolsó. Kemény volt a feje, mint az acél. Nagyerős csapására bömbölve támolygott egyet. De hát nem rogyott le a négy lábáról se.

Hajrá! Nagyerős a másodikat sodorintotta karján, és csak ezzel a suhintással ölte meg az utolsó bivalyt a fogatból.

Tyűha! Nagyevős kegyetlen kacagásra fakadt. Kacagta-kacagta-kacagta Nagyerőset. Úgyhogy a föld rengett, és a madarak leestek az ágakról.

Mert hát a fogadást Nagyerős elvesztette, ha nem egyetlen csapással terítette le az utolsó bivalyt.

– Vigyázz-vigyázz, Nagyevős komám! – fenyegette meg Nagyerős. – Mert ahogy én nem nyertem meg a fogadásunkat, úgy te is elvesztheted. Majd akkor kezdenéd el talán a röhögést, amikor már a hasadban a négy bivaly.

– Arról ne búsulj! – kérkedett Nagyevős. – Csak kipihend magad, amire én befalom ezt a négy bivalyt.

Azzal Nagyevős kirántotta a járomból az első bivaly dögét, és befalta feneketlen gyomrába.

Nekiesett a másodiknak. Bekebelezte azt is. Csak ezután már kellett neki sóhajtani egy olyat, hogyha azt a kedvese után teszi, az a hetedik faluból is hallja.

Hüjj, pedig még két bivaly volt hátra. Nagyevős rettentő hasába árkot vágott már eddig is a gatyakorc. Hát most, a harmadik bivaly befalása előtt nagyot eresztett a gatyamadzagján, hadd csináljon helyet még a két bivalynak. Azzal nagy fohászkodással nekivetemedett a harmadiknak is.

Na, mikor ennek is eltűnt a teteme a Nagyevős szájában, hát akkorát bökörözött utána, hogy az egész környéken minden juhász kifordította a subáját, és leeresztette a kalapja karimáját. Mert abban voltak: az ég dörög ilyent nagy viharra!

Ez semmi! De Nagyevős egyszerre azt érezte, hogy a nyeldeklője kiszáradt, mint hónapos aszálykor a napverte puszta. Hiába nyalta a szája szélét, hiába a szájpadlását, ínyét, nem csurgatott össze annyi nyálat a szájába, amin lecsússzék az utolsó bivaly döge hasába. Olyan iszonytató szomjas lett egy korty italra, hogy csak tátogatott, mint a hal a parton. Innia pedig nem szabadott, csakis az utolsó falatra.

Ekkor Nagyerős kezdett el kegyetlen huhokolni jókedvében Nagyevős komáján:

– Hát mi az, hékám? Tikácsolással töltöd az időt? Attól még szárazabb lesz a nyeldeklőd. Nem kortyintanál egyet az utolsó falat előtt? Lásd, megmondtam: ha én nem nyertem meg a fogadást, még te is elvesztheted!

– Igazad van, komám! – herregte nehezen Nagyevős társának. – Úgy, ahogy te sem jártál végére a dolognak, én is elakadtam benne. De hogy kis hibával teljesítsem én is, mint te, amit vállaltam, hát üsd csak be a szekeren annak a hordónak a tetejét, hadd húzok egyet belőle.

– Zumm! – abban a nyomban csak úgy az ujja hegyével nekibökött Nagyerős a fekete barátok gvárdiánja beiktatásának áldomására szállított hordó tetejének, már beszakadt, mint a papiros.

Kapta a hordót Nagyevős, és egy rettentő hajtókára kiitta a bort belőle egy cseppig. Arra csettintett egy ágyúlövésnyit a nyelvével, és gyerünk neki!

Az utolsó bivalyt is befalta nagy-nagy-nagy akarattal csakugyan!

Persze hogy mire itt tartott, moccanni, szusszanni sem tudott már a nagy jóllakottságtól, és a roppant hasa, mint a dob, majdnem megszakadt.

– Én sem győztem, komám! – mondta Nagyerősnek, és az ráhagyta:

– Bizony, ahogy én is vesztettem!

– Nem baj! – folytatta Nagyevős. – Akár el se döntődjék eztán, ki a különb közöttünk. Maradjunk abban, hogy egyenlő az erőnk!

– Helyes! – hagyta rá Nagyerős. – Inkább üljünk le az útfélre, egy fa árnyékába, és pihenjük ki a vetélykedésünk fáradalmát!

Úgy is tettek! Nagy nyekkenve leültek egy fa árnyékába, az útfélre, hogy pihenjenek.

Ámde még meg se melegedik a helyük, hát egy cérnánál is vékonyabb hang süvít a fülükbe, hogy:

– Hohohó! Ha azzal dicsekedtetek, hogy egyiktek leüti, másiktok fölfalja, ha lélegző állatba botlotok, hát itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok!

– Ujjé! – nyögték arra, mert moccanni is restelltek Nagyevős és Nagyerős is. Aztán pedig keservesen kérdezték:

– Hol vagy? Ki vagy hát?

– Én vagyok a bolhakirály! – rikkantotta a hang, akár tűvel szúrta volna a fülüket. – Látni pedig azért nem látsz, te Nagyerős, mert éppen a két szemed között guggolok. Az orrod tövében! Ku-ku-kucs!

– Hijjnye, fikkom terringette faszekere! – gurult dühbe Nagyerős. – Ha az orrom tövében kuporodol, úgy agyoncsaplak, hogy attól koldulsz!

Azzal, ami ereje még maradt, Nagyerős beleadta az ökle csapásába, ahogy az orra tövébe sújtott. Elég is volt ez a csapás arra, hogy édes tulajdon magát üsse agyon. Hanyatt vágódott Nagyerős, és elnyúlt, mint egy randa béka.

Úgy az! De az sem csoda, hogy Nagyevős száját tátotta el ott nagy álmélkodásában és megrökönyödésében.

A bolha pedig, hogy a Nagyerős ütésétől menekedjék, akkorát szökkent az orra tövéből, hogy egyenesen a Nagyevős kitátott szájába esett bele.

– Tyű! – rikkantotta a Nagyevős szájában. – Kár volt ágálnom, hogyha az egyik veszedelmet kikerültem, beleessek a másikba! – Nagyevős pedig a bolha rikkantását a szájában hallva, azon nyomban becsapta a száját, és lenyelte a bolhát.

Le ám! De ezzel ő sem járt jobban, mint Nagyerős komája. Mert aki a hasát repedésig rakja, annak elég falásnak egy irinyó-pirinyó bolha is, hogy megpukkadjon.

Nagyevős is odaesett a komája, Nagyerős mellé az árokfélre. Így lett csúnya végük. Meg az én mesémnek is! Bizony, így!

 

*

 

Itt az öreg várt egy pillanatig, aztán egyszerre nagyot rikkantott, és ujjával a kis dédunokája hasa felé bökött.

– Hijj! De tán tésis azon ijedtél meg, amin én? Ugyibár? Hogy mi lett volna, ha Nagyerős és Nagyevős a pihenésre nem adják magukat, és a bolha Nagyerős orra tövébe nem kuporodik, hogy Nagyerős utána csapjon és agyonüsse magát, és így a bolha nem ugrik a Nagyevős kitátott szájába, hogy az megpukkadjon, hogy a bolha kimászhassék a hasából, és tanúskodhassék, hogy ez mi-mi-mind igaz, amit elmeséltem, és aki nem hiszi?… Azt a bolha megcsípi!… Ehol fogtam meg éppen a hasadon!

 

*

 

Persze hogy csak a kislány gyenge húsát csípte körme közé az öreg tökéletlen, hogy sikítson egyet. És én tudtam, hogy ez még hozzátartozik a meséhez. Ilyeneket okumlálnak ki ezek az agyafúrt falusiak, persze inkább a nagyobb fehércselédek riogatására a tollúfosztókákon. Meg még olyanabbakat is művelnek.

De máskülönben megvallhatom, jobban tetszett nekem az öreg meséje, mint a vadászkodása emlegetése. Talán még egyet is elhallgatok tőle, ha nem ér utol az álmosság.

De hát eltörődtem, koplaltam, szomjaztam, jóllaktam, ittam, jól szórakoztam itt a szabad levegőn, most már csak egy jó nyugodás hiányzott.

Oda szereltem volna a vackomat az öreg fűz oltalmába, ahová az öreg utasított. Felkeltem, hogy ágakat törjek alám. Segített az öreg is. Még a kislány is. Őtet aztán a nagyanyjához zavarta dédapja, amikor már én az almomra mentem volna, és ő visszaült a tűzhöz, hogy egyedül várja meg a fináncot.

Így éppen leülök már a sötétben, és rántanám le a lábbelimet, amit este felhúztam itt.

Hát hallom a finánc hangját. Ez felébredt. Éppen most kellett neki! Értekezik már az öreg csősszel.

Hát egyszerre az álmosságom is elmúlt. Ha ezek minden percben felzavarhatnak? Inkább fenn ülök még velük valameddig.

Megyek is oda a tűzhöz.

Hujha! A finánc képe akár a farsangi maszkusoké. Vörössel, kékkel, zölddel van mázolva, ahogy a szúnyogok kicsípték, és elmázolta. És egy reszketés-didergés a mi fináncunk a puszta, harmatos gyepen való alvástól.

– Ka-ka-ka-kaphatok valami gugyifélét? Gyorsan ide vele, Gyuri bácsi! – éppen ezt vacogja az öregnek.

– Bor is van, meleg hal is! Hozom! Tessék! – szolgálja ki az öreg nagy szívesen. De közben többet vág rám az alamuszi szemével: látom-e, hová gyalázta a fináncunkat a rossz hentergése a füvön.

Elég az, hogy a finánc kezdett falni, mint a farkas, és húzta megfele egy-másra közben a csobolyót is. Az édes hangját is elnyelte, úgy látszott, míg oda jutott, hogy szusszantson egyet a tűznél és megszólaljon:

– Nahát, most már megvolnék! Mi az újság? Mondjanak valamit.

Hát erre elébb az öreggel pöntyögtek egy verset arról, hogy: hová álljon a finánc pitymallatkor vidra lesni. Azután került csak sor rá, hogy előhozakodjak neki a Soma levelével.

A finánc is röhögött nagyokat a disznó Soma írásán. De a szép kocsmároslányra, Reginára így legyintett:

– Nagyobb kutya szaglász annak a szoknyája körül, barátom, semhogy Somát vagy téged, de még engem is közelebbről engedjen sugdosni a fülébe. A főszolgabíró járkál ez után a lány után. Környékszerte pusmognak erről. He, mi? Gyuri bácsi! – hívta bizonyságul az öreget is. És az is váltig biccentgette a nagy üstökös fejét nekem:

– De úgy ám! Mert legényember még a mi főszolgabírónk. Többet kevereg a szoknyák után, mint a hivatalában. Ezért a lányért a bricskáját teszi tönkre. Az egész faluban kacagják ezt. Mert jó, sima, kövezett országúton hajthatna egyenest Málnás-Újvárosra Nyíresről a főszolgabíró, ahol a hivatala van. De nem ő! Hanem egy rossz dűlőúton, itt Fentősön keresztül kerül be a városba. Megáll Hámán előtt, poharazik a koszos butikossal, kérdezi a lányát: nincs-e útja a városba, mert szívesen beviszi a bricskáján. Persze hogy a lánynak rögtön ezer sürgős beszereznivalója akad a városban. Azután a bricskán máskor elöl ül a főszolgabíró, és ő hajt, a kocsisa hátul, de most a kocsis ül elöl a bakon, Regina pedig a főszolgabíróval az ülésen. A kegyetlen keréknyomos, rossz úton úgy jár a bricska, mint a részeg, hol dűlik, hol zökken. A főbíró lovait nem lehet poroszkálásra fogni, akár két sárkányt nem. Hát ez, ha tönkreteszi a bricskát, arra jó, hogy a főbíró sűrűn összelökdösődjék az ülésen a szép Reginával, vagy sokszor a derekát is átfogja neki, hogy ki ne essen a kocsiból.

Már én ne is tagadjam, majd elepedtem a kíváncsiságtól, hogy megismerjem ezt a szép rifkét. Nem is fért belém, hegy ne faggassam a fináncot: hogy hát, ha közel a falu, és a hajnali lesre onnan is lehet jönni, minek nem kerestünk szállást inkább annál a Hámánnál, ahun készen kapjuk a kényelmes fedelet is, bort is, még szép jányt is?

De a finánc, mennyire őszintén, mennyire nem, csudára becsmérlőleg, fitymálólag nyilatkozott a szép lányról: kell is neki egy ilyen!

Hát én belegyőződtem, hogy ez azért van tán, mert ez a vadászféle, mint kártyás a kártya után, csak a vadak után vadul! Mást mindent, akár utána hajigálják, nem is hederít rá!

Pedig hát iszonytatóan tévedtem. Majd mind sorra kerítem ezt is a többivel.

A csobolyóban még jócskán kotyogott a karcos, és a finánc kínálgatására a vén csősz is, én is csak nyakaltunk rendesen a tűz mellett. Addig-addig, míg a finánc rászól az öregre:

– Gyuri bácsi! Hun az a furulya? Billegtesse csak egy kicsit, halljuk! Teljen az idő! Én már nem fekszem le a lesig.

Hát az öreg a szeredás fenekéről csakis előveszi a tilinkóját. Szépen faragott holmi volt. Belerovátkolva: keresztfa, angyalka, rózsa meg évszám is: 1820. L. D. Vagyis Ludass György. Úgy hívták a Gyuri bácsi apját, az faragta a furulyát jávorfából.

Jól van! Kezdi az öreg fújni nekünk, amit tudott, keserveset, ugrósat, csárdásokat. Persze mind régieket. Egy-kettőt alig tudtunk a finánccal, hogy vele danoljuk a furulyaszóval. Inkább elhallgattuk! Szépen játszott. De már hogy a csobolyóból több került le a torkunkon, meg szállott a fejünkbe, mint benne maradt, hát a finánc egyszerre csak nagy pofont mér magamagának jobb pofájára és elkezdi:

– Ej, de ha azt tudná maga, öreg mókus, hogy: Hej de-de-de-de…

 

Szerelmes a nap a holdba! A hold meg a csillagokba. A csillagok az egekbe, Én meg a te szép szemedbe. An-nu-hus-kám!

 

Bőgte kegyetlen szívesen a finánc ezt a nótát. Különösen végén ezt az Annuskámat olyan elepedezve, elmélázva, a szemét hosszú ideig elhunyókázva kornyikálta, hogy én éppen azt gondoltam hirtelen: ha Soma szerint igaz, hogy ez a regáliakanász négygyermekes, feleséges ember, és én most megkérdezném tőle, vajon az Annuska a felesége neve?… alighanem szájon takarítana itten, ha ugyan a puskáját nem sütné rám.

Ehelyett én azt tettem, hogy a furulyát elkértem az öregtől. Azt már a vén csősz a térdére eresztette le. Mert hogy ennél a nótánál nem tudta kísérni a fináncot vele. Én pedig, ha nem merném állítani, hogy jól értem a furulyázást, ezt az egy nótát, amit a finánc bömbölt, fújtam, mint a vízfolyás. Ezt tanultam meg legelőször furulyán, mert akkor új nóta volt, és könnyen adta magát a furulyára. Gondoltam: mégis jobb, ha a furulyázásom hangját is hallom, nemcsak ezt az ordítást.

Tyűha! Ahogy fújni kezdem, rögtön a finánc embere lettem. Megölelte a nyakamat, és hallgatta, ahogy játszom a nótájat, csak szi-szi-szi-szizett közbe, meg bele-belebődült megint a nótába, meg újra hallgatta, és fütyült hozzá, és szi-szi-szizett hozzá. És megint elölről az egészet.

Amikor már vagy tíznél többször billegtettem el, hát a finánc még akkor kezdette el így rendelni tőlem, hogy:

– Tyí! Ha én azt tudom, hogy te el tudod játszani ezt az én nótámat!… Hogy de-de-de-de…

És rá megint szívesen a bőgést, a szisziszit, a fütyülést, az Annuskázást.

Hát én legényke koromban a cigányok bőgőhordozója voltam a városi kisbandánál. Sok eszeveszett murit láttam. Egyszer egy Kukházy nevű adókukac uraságnak két napig húzta a banda azt az egy nótát szomorúnak, recepicének, hogy: „Kinek nincsen kocsija!…” Már a végén a cigányprímás a cimbalomba lökte a hegedűjét, és vickándozni kezdett, hogy a rángatógörcs állt őbele, és nyivákolt, és leült a kocsmának a padlójára, és sírt, és a haját tépte, és összekarmolta a fekete pofáját, hogy ő megbolondul, és térden csúszva kérte Kukházyt, az adókukacot, hogy: húzasson vele már más nótát!… De az nem!… Csak az övét akarta!

Már itt a tűznél éppen azt gondoltam ezzel a másik adócsavarintófélével, hogy: ha ez engem is ilyen sorsra akarna itt kárhoztatni, hogy a hoppáré vegyen elő az egy nótájától, még arra sem tudnám kérni: húzasson velem másat is, amikor nem tudok több nótát!

Bántam már, hogy belekontárkodtam az öreg hangicsálásába. Tán még magamra is haragítottam vele!

Na, utoljára is nem került a sor se arra, hogy ez a nóta csúfoljon meg, se a másik, mert már lassan a pitymallatnak tartott az éjszaka.

Az öreg csősz figyelmeztette a fináncot:

– Ne tessék zokon venni, hogy megzavarom szemlész urat a mulatságában! De már ilyenkor hallom, hogy cuppog a vidra a vízben. Jó lesz a lesre menni!

A fináncomnak erre rögtön nem kellett az Annuskája. Csak a puskája, a kutyája, a lesállása lett minden gondja.

Szedtem hát magam én is, és vonultam a vackomra, aludni. Gyuri bácsi is elszívódott onnan a csőszkunyhójához…

 

*

 

Magasan járt már a nap az égen, mikor a finánc felébresztett. A fűzfa felettem úgy volt a napnak fordulva, hogy éppen alátűzött rám. Csupa egy izzadsággá tett alvásom közben.

Ahogy a finánc szólogatására felültem az almomon, legelőbb is prüszköltem vagy hetet, és a fejemről úgy fröcskölt szét a nedvesség, mint akit megmártottak.

Akkor ocsúdtam rá csak jobban, hogy a finánc így faggat már másodjára:

– Hát jössz velem? Vagy maradsz itt magadnak, és búcsút veszünk?

– Hüm! – gondoltam. – Ez nem úgy hangzik, mintha nagyon hívogatna magával az én cimborám!

– Hát! – felelnék…

De meg se várja, sürget: – Nincs időm, nincs időm! Vagy jössz, vagy maradsz!

Úgy?… Erre én nyújtom fel a kezem búcsúzásra neki:

– Eredj akkor! Isten áldjon! Köszönök mindent!

Hát itt az én fináncom leül:

– Ne haragudj! – kezdi. – Ideges vagyok. Színét se láttam a vidrának, nem hogy lövésre kapjam. Már az öreg se érti, hogyan lehet. Tegnapi nyoma is van itt, láttuk!

– Hátha elvadítottuk az éjjel? A tüzet láthatta, a kornyikálást, furulyát hallhatta a vidra. Csak az öreg meg a kutya bírta azt már türelemmel, amit műveltünk! Mást elszöktethetett!

Én csak tréfának szántam ezt. De a fináncom komolyba veszi, és így rá nekem:

– Teneked lehet igazad! Még abban is, hogy százszor okosabb lett volna a faluban tanyázni, és onnan jönni ki lesre. Azt is teszem holnap! Hát kászolódj! Gyere velem. Soma mondta, hogy: nincs jobb dolgotok.

Már ezzel a hívással jobban megemberelt. De azért kötve hiszem, elcsal magával, ha csak azzal kecsegtet, hogy Somával nyakán lógjunk. A kocsmároslány, a szép Regina járt leginkább is az én eszemben, hogy legalább lássam: micsoda helyre fehércseléd ez?

Felcihelődtem egykettő. A finánc megvárta még azt is, hogy fél derékra vetkőzzem, és lemossam magam is a vízben. A motyómat ugyan hamar összecsaptam.

Persze ezalatt a finánc a vidrájával volt megakadva egyre: lepukkantja-e valaha vagy nem?

Beszéld-beszéld! Sokat is bánom a bajod! Elhallgattam!

A faluba a csőszkunyhónál vitt el az utunk. Amint közel érjük, hát Julis néni elénk jön, és egy kalendárium lapjába tekerve odaad nekem… mit??… Egy furulyát! Hogy: az öreg alszik, de rá bízta, adja át nekem, és mondja: ezt ő faragta, van neki még kettő, használjam egészséggel, mert szebben tudom kezelni, mint ő, és tiszteltet!

– De mit adjak érette? – hebegek-habogok. Mert hát én meg azt hittem, az öreg zokon vette, hogy kitúrom a zenészkedésből őtet az éjjel, csak nem mutatta. És tessék! A keze ügyes munkájával ajándékoz meg. Ilyen furcsák ezek a falusiak!

A vén banya tartja fel a két száraz, ráncos tenyerét, hogy meg ne sértsem az öreget, amikor semmiséget ad nekem jószívből.

De hát mégis csak rátukmáltam én is a furulyáért emlékbe a lányára egy dugóhúzós penecillust, amiből kettő volt nekem. Örült neki, láttam!

Így indultunk el magunknak a finánccal.

Már aztán nem untam az úton, ha a nyavalya vadászkodást zabrigyálta nekem. Próbálgattam a furulyát. Ezt is, azt is, nótákat, amik eszembe jutottak.

Számítottam arra, hogy a finánc megint rendeli az Annuskája nótáját. Akkor tán itt kiszedem belőle, ki is ez a szíve szoknyája? De nem kérte, hogy: játsszam el! Én meg magamtól nem tettem.

Máshelyütt tudtam meg többet még aznap erről az Annuskáról.

Most a furulya hozott rám bajt.

 

*

 

Én nem ismertem sehogy ezt a vidéket. Legfeljebb azt tudtam nagyjából, hogy ez a Fentős nevű falu merre fekszik. De a finánc ettől ugyan vezethetett volna a pokol felé is, ha nem nyitja száját róla: hová tartunk.

De valamennyit haladunk, hozzám fordul:

– Giráffuszt azért egy kicsit fogja törni a kórság egész nap Hámánnál, hogy mikor toppanunk be!

– Hogyhogy? – kérdem egy kicsit elhűlve. Mert mit értsek ezalatt? De a finánc is csodálkozik:

– Hát nem az előbb kérdeztem tőled, hogy: úgy intézzük-e: estére kerüljünk vissza Fentősre vagy nem? Azt mondtad: úgy!

Én hápogni sem tudok erre mit. Csak hőködözöm a fináncra:

– Hö-hö?

Mert persze hogy a hangszeremmel bajmolódtam, amikor a finánc beszélt hozzám, és ráhagytam mindent. Ezt is! Azt sem tudtam: mit?

Most már a finánc is látta, hányadán áll velem. Hát hogy ne ismétlődjék meg, megfog a vállamtól, és ráz minden szónál, jól megértsem, és kiáltja:

– Megyünk előbb Galambosfára két vendéglőshöz, egy paraszthoz, akinek üstje van. Onnat felkerülünk Tótjegenyésre, és csak úgy vágunk át Fentősre vissza. Nem fordítva. Érted már?

– Nagyon! – bólintok.

– Hát Giráffusz, ez a gazember, ha délfelé is késünk, biztosan a csősznél fog keresni. Az meg nem tud mit felelni neki, hova tűntünk, minthogy Fentősre indultunk tőle most reggel. Akkor kíváncsi vagyok, hová küld levelet Giráffusz utánunk? Vagy merre keres? Hadd repessze őtet a düh miattunk! Háháhá!

Amikor ezt mondja nekem a finánc, s röhög-röhög rajta nagy boldogan, hát éppen egy rozoga kis hídon állunk.

A finánc a karfáját fogja a szélén fél kezével, úgy ráz engem a másikkal, hogy vele röhögjek Somán.

De egyszerre, úristen! Mi van ezzel?

A finánc arca, mint egy fehér lárva, mint a haldoklóé, elmerevedve. A szeme forog rám. És dől rám egyenest, mint tövében fűrészelt fa.

Kapom el, persze:

– Rudikám? Meghalsz itt nekem? Mi lelt?

Csakugyan! Nem röhögés! Ez jött ki a számon az ijedtségtől. Azonközben, hogy a boldogtalan fináncát, mint egy viaszbábut, a két karomban tartom, és a hídra ereszteném.

De akkor a híd alól egy olyan rikkantást, egy olyan pocsék röhögést hallok, hogy én is majdnem fává válok.

Ez Soma!

Hát ki más?… Az átkozott lajtorjája lemászott a híd alá. Mert messziről észrevette, hogy a fináncot furulyaszóval kísérem. Azt hitte: részegek vagyunk. Meg akart tréfálni. Azért bújt hirtelen a híd alá Soma. Ott aztán éppen hallja, hogy a finánc ővele akar elbánni a megmásított körutunkkal. Így Soma leoldotta hirtelen a nadrágszíját, és amikor a finánc éppen őt röhögte, a híd alól, a karfájának az oszlopához hurkolta a szíjjal a finánc bokáját. De olyan hirtelen és olyan ügyesen rántotta vissza a híd alá, hogy a fináncot ez a rossz szívszorulás érte.

Rivallok persze Somára nagy keservesen:

– Ne röhögjél! Ezt nézd meg, mit tettél a Rudiddal! A lélek elhagyta! Gyere, segíts!

Mászik erre fel a hídra Soma is. Kicsit megdöbbent ő is, hogy a finánc fekszik ájultan vagy még rosszabbul.

– Látod! – veszekedek én Somával dühösen. – Ha ezt most talán hűdés érte, akkor az Isten se veszi le rólunk, hogy nem a mi művünk ez. Merthogy az is! De csak a tiéd!

Simogatom a fináncot. A szeme héját emelgetem a körmömmel. De üveges a szeme. Mutathatom Somának. Tessék, ezt csinálta! Már ő is odakuporodott a finánc fejéhez. De ő nem a cirógatáson kezdi el. Hanem erről-arról ticcs-taccs! Pofozni kezdi a finánc képét.

– Te-te! Ne! – szólok rá én.

De Soma vissza:

– Így kell! Hadd csak rám!

És pofozza tovább a fináncot, vagy félkezével az inge nyílásában kaparász a szívénél.

– Na? Dobog? – kérdem.

Soma int, hogy: nincs semmi baj! De nem is a finánc szíve dobogására utal, hanem a kutyájára mellettünk:

– Ezt hallgasd!

– Mit hallgassak?

Hát a kutya, ahogy a finánc összeesett, csak állt nyugodtan mellettünk. Még Somára se ugatott, ahogy a híd alul hahotázott és előugrott. Csak amikor a fináncot pofozni kezdte Soma fektében, akkor kezdett a kutya, de nem vicsorogni, vagy mi, csak nyüszíteni, kicsit-kicsit, alig hallottad. Erre utalt Soma:

– Ha így vinnyog a kutyája, akkor semmi baja a gazdájának. Az égre vonyítana hangosan, ha ezt itt guta ütötte volna nekünk. A kutya rögtön megérzi azt. Már az ilyen kutya! Magához tér ez mindjárt!

– Talán egy kis vízzel kéne meglocsolni. Hozzak a kalapomba? – ajánlom.

Leugrottam az érhez. Randa, békanyálas kis tó gyűlt belőle a hídláb körül. Innen gyorsan merítettem, és fel vissza vele, felét a nadrágomra locsoltam a kalapomból, ahogy felmásztam.

Soma cibálja és pofozza és szólítgatja serényen a fináncot addig is. De hiába!

A kalapból a vizet is ő fröcsköli a finánc képébe szakértőleg. Nem használ ez se többet!

– Kámpeccé tetted! Az Isten téged döglesztene meg! – kiabálom rá Somára haragomban. Úgy ízekre téptem volna, ha tudom, mint a vércse a gyenge csirkét.

De Soma:

– Áhh! Ne herregj rám a kutya helyett is! Addig legyek én templomi koldus, míg ez meg nem moccan. Várj csak, mit is tegyek? – motyogja.

– De mit is? A kórság a derekadba! Találd ki hát! – gágározok én ottan kétségbeesetten. És állunk. Semmi! Csüggedezünk! A finánc a kőszobornál lankadtabban fekszik tovább.

Egyszerre Soma szeme villan rám. Hogy azt vélem, nagyszerű mentség ötlött abba a piszok eszébe. Szól is:

– Te! Amíg fel nem támbálódik, meg kéne nézzük az erszényét, és ha sok van benne, kiemelünk egy-két pengőt.

Én? Én azt hiszem, ha soha, hát most leszek gyilkos! Ennek a kárhozaton is külön fűtött kemencébe kerülő tolvaj Somának ez jár az eszébe! Fosztogassuk ki a fináncunkat, míg itt döglődik? Amiért potyázni enged magán, ezzel viszonozzuk!

Nagyot ugrok. Az öklömet a Soma orrának tartom:

– Te-te! – reszketem, köpködöm bele a pofájába. De Soma? Kiröhög!

Erre? Fel én Somától, megfordulok szó nélkül, és megyek.

– Hé-hé! – csúfondároskodja utánam. – Hova tova, koma?

Visszafordulok, és torkom szakadtából ordítok:

– A csendőrőrsre! Érted? Odamegyek! Elmondok mindent. Feljelentelek! Gyilkossal, tolvajjal, útszéli fosztogatóval nem árulok egy gyékényen!

Azzal megfordulok, és ahogy az inam bírja, lomolok tova. Már erre Soma is megszeppent nyilván. Kiáltozza:

– Marcikám! Marcikám! Észnél maradj, te tetűfészek! Tömlöcbe dugatod magad is? Bajt csinálsz ennek a fináncnak is? Ránk szabadítod a csendőrséget semmiért?

Én hallom ezt. De visz a lábom! Mintha nem az eszem, de az biztatna: tedd meg, amivel fenyegetőztél! Riassz rá már egyszer erre a kapcabetyár Somára!

Hát Soma?

Soma otthagyta már a fináncot. Ront utánam. Erre én futni kezdek, ahogy bírok. Soma is utánam! Ez aztán a szép hajcihő!

Szegény fináncunk ott hever a hídon, a napon. Szekér keresztülhajthat rajta, ha jön. Csak a kutyája mellette, a farán ülve, őrnek!

De Soma, hiába hosszú a lába, soha el nem ér engem az iramodásban, ha nem akarom.

Csak az lassította velem meg nyargalásomat, hogy Soma a finánc bajára hivatkozott, hogy: csakis valami nyavalyát szerez egyedül való fektében a napon, ha nem gyámolítjuk, akik megrontottuk őtet.

Hagyom hát, hogy Soma utolérjen. Hagyom, hogy ragadjon bele a galléromba, és a tüdeje szakadtából fújja nekem keservesen, bosszúsan, fenyegetve, könyörögve:

– Megvagy már!… Úgysem szabadulsz markomból!… Inkább agyonváglak, mint tovább engedjelek!… Marcikám! Ezt érdemlem tőled?

Így és más! Húzatom, ráncigáltatom magam vissza Somával a finánc dögéhez.

Hát a kutya most már elénk ugat. De a farkát csóválja hozzá. A finánc nem ébred bizony a kutya éles ugatására sem.

– Csudadoktor, csudaszerrel se támasztja fel ezt! – állok meg fejemet csóválva és Somára sandítva.

Ő nem szól. Gondolkozik. Egyszerre az ujjasába nyúl, s kivesz egy üveget. Ezüstözött, szép, csavaros dugója van. Piros, képes címkéje. Soma pöntyögi:

– Hámántól hozom!

– Hámántól loptad! – én rá.

– Nem! A polcról az üveg meglátott engem, és hopp, beleugrott a zsebembe. Ott még meg is kérdezte tőlem: megkínállak-é vele téged is? De majd a nyavalyát! Ezt!

Ezzel Soma csavarja lefelé az üveg dugóját. Előbb meghúzza, csettint a nyelvével: micsoda remek gugyi! És úgy tesz, mintha nekem is a számhoz akarná nyomni az üveget. De nem! Elkapja, és lekuporodik a finánc mellé.

Én csak bámulok! Itt-ott hogy nem röhögöm el magam. Mert rettenetes jó pofával tudta az ilyen gazságot művelni ez a Soma.

Ő ezalatt szétnyomta a finánc száját két ujjával, és belelöttyint a foga közé a pálinkából.

Mi a fene?

A fináncnak legelébb is a szája mozdult meg, ahogy Soma kikapta az ujjait ajka közül. Pentyeget a szájával, és a nyelve is kibújik, mint a kígyónak, ahogy megnyalja a száját. És kicsit már a szeme is pislogat a fináncnak.

Soma röhög rám!

– Na látod, piszokházi! A pálinka szaga visszahozza ezt a pokolból is. Biztosan dugva főzött szesz. Ha megérezte rajta, feltámad holtából is, hogy megbírságolja!

Már itt nem bírok én se a kacagással. Röhögök össze Somával. De ráripakodok azért:

– Töltsed már, töltsed már a szájába! Jöjjön magához.

– Majd módjával! – felel Soma. És ő húzza meg a butykost elébb. Aztán idenyújtja nekem is: – Na most az egyszer, utoljára, belenyújthatod a rossz nyelved a pálinkába. Ne!

Én átveszem az üveget. De nem iszok. Helyette úgy, mint Soma, a finánc szájába öntök bele a butykosból bőven.

– Héjj-hejj! – kiált rám Soma. Mert egyazon pillanatban a finánc egy nagyot ráng, egy nagyot köhög, beleköhögi a képembe a túltöltött pálinkát…

De hála Isten! Csakhogy ezzel fel is ült! Néz körüdes-körül, szemkáprázva, és csuklik nagyokat a finánc.

Ez a tolvaj Soma fejtől állt neki, és nagyban integetett nekem, a szájára tette keresztbe a mutatóujját, hogy: csitt a fináncnak, mi történt vele, mert magától vajon mit tud?

Hát én úgyis csak annyit firtatok tőle:

– Jobban vagy?

Míg Soma lehajol, és ezt kérdi tőle:

– Üssem a nyakadat?

Azzal csap vagy hármat a finánc nyakszirtjére.

– Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – így Somának a finánc, minden csapására. Aztán fintorog, sóhajt és makogja: – Te cégéres gazember! Megbotlasztottál kézzel a híd alul, hogy elestem, és elájultam itt! De sehol se fáj!

Tapogatja fejét-nyakát a finánc, rúg a lábával, egyengeti a derekát. Elfogadja a Soma kezét, hogy talpra segítse ültéből.

Nem haragudott egy cseppet se! Magára a gyönge természetére vetett inkább, nem aljas tréfájáért Somára.

Jó pofa, jó gyerek ez a finánc! Tán mértéken túl is. Ebben egyeztem meg magammal róla ezért.

 

 

 

 

 

Amikor már hármasban tartottunk Galambosfa felé, Soma beszámolójával telt az idő, mi mindent csinált a kocsmárosnál, Fentősön, és hogyan várja az a fináncot a Soma készítette iratokkal.

– Csak legalább egy-két koronát tudtam volna kicsikarni tőle! – hangoztatta Soma.

Amire, az én helyeslésemmel együtt, a fináncunk torkolta lefelé a Soma zsaroló kedvét, hogy hát:

– Vacsorát kaptál tőle, inni rogyásig, a szádba szivart dugott, a lánya feketét főzött neked és szórakoztatott. Még mindig volt pofád pénzt is követelni tőle pár sor firkáért?

– Mit kap a jegyző vagy ügyvéd egy kérvényért? Egy tízest a legkevesebb! Hát akkor én? – tüzeskedett Soma.

– Te? Te két hónap tömlöcöt! Esetleg hármat. Mert zugírászkodol, ha pénzt fogadsz el okmányírásokért.

Így szépen, csendesen minden izgágáskodását letörte Somának a Rudi barátunk, itten az úton.

De én, mondom, tudtam szentül, hogy Somának égnek-földnek összeforgatására növekedik csak a sóvárgása, hogy egy-két koronát csörgessen meg a zsebében. Ez nem nyugszik! Ahogy vonulunk, észrevesszük, hogy mögöttünk az úton egy szekér poroszkál, egylovas. Nálunkfelé ugyan azt mondják: féllóval. Mert csúfság és szegénység az egy ló húzta szekér, pláne, ha nem két rúd közé fonott a lova, mint talyigáknál van, hanem csak egy rúd mellé fogják, hogy ütögesse az oldalát. Ez ilyen volt.

Soma vette észre a szekeret hátunk mögött legelőbb. Azt mondja mutatva:

– Mire a pénz nekem? Csak tegyük fel, hogy nem talállak meg titeket, és kutyagolok egyedül. Ha van egy-két petákom, idelököm egy ilyen szekeresnek, és gyi te!… kényelmesen szekerezhetem.

– Megtehetjük! Majd én állom a fuvardíjat! – mondja a finánc, és elő is veszi erszényét. Kapar benne a sok korona, hatos, krajcár közt.

Soma, látom, mohón kukkantgat a finánc erszényébe, és közben mondja neki:

– De ha nem volnál itt?

– De hát itt vagyok! – feleli a finánc. És hátrafordul, nézni a szekeret, közeledik-e?

Mi ezalatt megyünk néhány lépést előre Somával.

Meglök:

– Láttad? Észrevette volna, ha megvámoljuk az erszényét? Azt se tudja, mennyi van benne! Te mufli kutya! Nem akartad! Csendőröztél!

– Fogok is mindenha! – nézek a Soma szeme közé. – Fogok!

Persze fitymálódik rám, és a hátulját csapkodja, hogy: oda legyek besúgó!… De gyorsan, amíg a finánc utolér, eszébe jut, hogy figyelmeztessen:

– De te! A pálinkáról neki pissz! Vagy az egyik kancsi szemed a másikat üti ki!

Hát erre már visszahunyorítok: jól van! A fináncot támasztottuk fel a lopott gugyival! Legyen!

Ezzel aztán megállunk az út közepén, hogy bevárjuk a szekeret.

Álldogálunk feléje fordulva. Akkor tűnik egyszerre a szemünkbe, micsoda egy rettentő alkalmatosság ez a fogat.

Egy nagy, sovány gebe húzza.

Nagy? Sovány? Ilyet még nem is láttunk. Tán más se. A hosszú nyaka, mintha nem bírná fel se emelni soha a nagy kobakját, elől majd a földet súrolta. Hátul meg a lónak minden csontja hegyesen kiugrott.

Ez még semmi. De mind a négy lába pókos volt. Úgy lépett, hogy egymás elejbe rakta a két-két lábát. Így hát egyszer arra dőlt, szakasztott, mint a részeg ember.

Hátul a szekér is, ahogy ez az ocsmány féllova a rúdját idenyomta, odanyomta, tántorgott az is ide-oda az úton.

Hát ez a disznó Soma borzasztó kacagásba fogott. Mi a finánccal inkább sajnáltuk ezt a keserves állatot, amit másnak kellett volna szállítani, nem hogy ő vigyen másvalakit. De Soma nem tudott tekintettel lenni ilyenre.

Még ki is állott közülünk. Eléjbe haladt a szekérnek, és az út közepéről így kiált a kocsisra:

– Héj hó! Lassan kocogunk, öreg! Nem sietős vele a vágóhídra?

A kocsis egy hosszú, sovány, fekete öreg volt, mint a lova. Félszemén fekete tapasz. De a másik kis fekete szeme annál jobban villogott Somára, ahogy megállította egy olyan gyeplőrántással a gebéjét, hogy félhettünk: leül a farára:

– Micsoda vágóhídra? – kérdi.

– Hát hova tartana egy ilyen csontvázzal? – röhög Soma a lóra.

De az öreg kocsis egyszerre hátrapillant a szekerére, és azt mondja:

– Lát maga a szekéren vágóhídra való barmot? Hacsak fel nem akar ülni!

Ez ugyan jól megfelelt Somának. Most a finánc is, én is rajta kezdünk el hatalmasan röhögni.

– Kellett ez neked, Giráffusz! – mondja a finánc. És a sapkáján tiszteleg rendesen az öreg kocsisnak: – Adj Isten!

– Adj Isten! – bök az öreg is süvege szélén a mutatóujjával. Azzal ő kérdi mindjárt: – Felvehetném tán magukat? Megegyezhetünk!

– Azt akarjuk! – bólint a finánc.

De már Somában nem fért meg a letevése. Megint röhög, és azt mondja:

– De kikötjük, mink a lóval magát nem húzzuk tovább, ha itt valami kaptatón vagy kátyúban elrekedünk.

Az öreg csakugyan fapofával a kis makrájából pöfékel erre, és így nekünk a finánccal:

– Magukat kettőjüket felveszem egy kis csomag dohányért, fejenként. Őtet? – mutat Somára.

– Engem nem? – röhög Soma.

– Magát poggyászáron, fél csomag dohányra valóért.

– Minek? Hisz jobban jár akkor, mint mink! – kérdi az öregtől a finánc.

– Mert hogy nem több az esze, mint a baromfinak, amit a falukról hordok a piacra! – mondja az öreg.

De tán picsogna? Nem az! A pofája olyan, mint a sekrestyésnek a temetésen. Éppen azért majd a hoppáré vesz elő bennünket a finánccal együtt a Soma nagy babra vételén ettől a vén csalafintától.

– Ezt megkaptad, Giráffusz! Hát csak kapaszkodj most a helyedre a szekéren, a saraglyába, a jószágok helyére! – mondja a finánc, és ő a vén, alamuszi kocsis mellé kap fel az ülésdeszkára.

A szekéren hátul egy üres, tetején lyukas tyúkketrec volt a kashoz kötve. A saraglyában pedig nagy szénaköteg.

Hát erre csak puhábbra ülhettél. Azért én is csak a jószágoknak való helyre, a saraglyába pályáztam. Soma mellé, fel.

A huncut öreggel, láttuk, a finánc mindjárt jól szórakozik.

Soma pedig, hogy mutassa nekem, mégiscsak ő kerül felül ezeken, elővette az ezüstfejű butykost:

– Ettől orrotok fokhagymás! – kacsintott rám Soma. Meghúzta az üveget, és nekem nyújtotta.

– Ezt az üveget nagyon tudnánk még használni! – szól aztán Soma nekem. – Kár volna az útra lökni, ha kiürült.

– Persze hogy meg ne lássa majd Hámán nálad, ha betérünk újra hozzá. Vagy itt a finánc se! – értem el Somát.

De ezt a kötnivalót egy jó szó már gazságra kapatta. Szól is lám:

– Tudod, mit!? A te motyódba dugjuk az üveget. Nálad nem gyaníthatják úgy, mint nálam, honnan került.

– Úgy? – rá én. – Még ha a szemed hurkon csüng, se. Engem nem cinkoskodtatol többet semmi piszok ügyedbe!

– Szegény szerencsétlen, mindig sajnáltalak! – vissza Soma.

Azzal ülünk. Hallgatjuk a szélen a finánc és a kocsis hangját. A vidrabőr áráról beszélnek.

A szekér? Más szekér ráz és zötyögtet. Az megjárja! De ez a szekér rázott és zötyögtetett lefelé is, hogy a nyelved elharaphattad, azonkívül még, ahányszor a lova a rúdnak esett, még oldalvást is rántott egy nagyot a szekéren, hát, mint a bandában a kontrások sűrűn, és a nagybőgő ritkán vág a prímbe, de nagyokat, ilyen taktusban utaztunk ott.

Egye fene! Elővettem a tilinkót. Ha már Soma egyre azzal gyilkolta a fülemet, hogy: hiába, pénz kell az embernek, költőnek, ha mindennel ellátják is, hát én is gyilkoltam az ő fülét a tilinkózással.

– Hamar megtollasodnál, ha ilyen hamisan játszanál a kártyán is, mint ezen a furulyán! – csúfolt Soma.

Csúfolj! Annál jobban fújtam. Csak a fogam féltettem inkább, hogy a tilinkó végével kiütöm, ha rosszabbul rándul a gebe a szekérrel, mint számítom.

Így közeledünk Galambosfának. Már látjuk a dombhajlat felett régen a tornyot vagy haranglábat és a rossz kis viskókat meg az urasági, gyönyörű kastélyt, szép, bekerített liget közepén.

Egyszerre Soma megkapja a tilinkót a kezemben:

– Hagyd csak kicsit abba! Ide vigyázz!

Gondoltam, tán kínjában teszi. Rá akartam förmedni, hogy: nincs köze a mulatságomhoz, és dugjon rongyot a fülébe, ha nem szívleli!

De nem! Soma valahogy ki van kelve magából. Vagy valamit akar tudatni velem. Úgy viselkedik. Hát:

– Mit akarsz? – én neki.

– Kitaláltam már, kieszeltem itt magamban, mivel lehet ettől a regáliafosztogatótól annyi pénzt szerezni, hogy soká a gond se nyom!

– Már ebbe veszted el a kevés eszedet? – legyintek. De Soma nagy erősködve:

– Ez csuda okos dolog! Olyan munkánk lesz, akár egy hivatalos kiszállás. Még az evés-ivás, pénzfecsérlés kötelezőleg is hozzá tartozik. Ki tudnád-e te valaha sütni a tökfejeddel, mi ez?

Hát már kicsit kíváncsivá tett ez a hóhér kezére való. Biccentek hát:

– Halljam!

– Mármost azért is magamnak tartom! – Soma rá. – Csak négyszemközt a finánccal értekezek majd. Téged vagy beveszlek, vagy kihagylak. Ahogy farkat csóválsz nekem! Te kancsi dög!

Ragyog-ragyog a Soma szeme! Fenn van ez a hetedik emeleten, mit okumlált ki.

De ide eresszem közbe, hogy már régen észrevettük, a finánc elöl az ülésen ide kap, oda kap magán. Csípi ezt valami? Hogy mi?

Én is viszketek! A derekam, a bal hónyomban, lenn a lábam, a nyakam!

Soma is dörzsöli a farát. Két könyökével súrolja az oldalát.

Enye fikkom teringette! Mi csíp itt bennünket? Széna- és szalmatörek szok így az ember gúnyája alá kerülni, és viszketést csinálni. De hát a széna, amin ülünk, friss, szálas, nem murvás, poros jószágalom.

Meg aztán elöl a finánc, ő az elővakaródzó! Ő pedig hozzá se ért a saraglya szénájához. A puszta deszkán ül az öreggel. Az öreg pokrócát sem akarta maga alá, hogy: jobban ül a kemény deszkán!

Egyszerre Soma elfelejti a nagy lelkendezést a találmányán. Rám bámul, és azt herregi a szemem közé:

– Te, azt a csillagos ragyogóját ennek a büdös öregnek és a hintójának! Ez aztán olyan métellyel tölthetett meg bennünket, hogy hétszámra csak ezzel bíbelődünk, míg megszabadulunk tőle.

– Mi? Micsoda? – én ijedten csakugyan. És kapok a hasamhoz, és csapok a combomra, mert mintha tüzes tű égetne meg.

– Vihetett ez rühes barmot a szekéren! Az lepett el! Az anyja ne sirassa! Más terűt nem bíznak ilyen szekérre, csak a pecéreknek való dögöt! – Soma nekem.

– Tyű! Ez úgy lehet, ahogy mondod! – én is, kegyetlen rettenettel.

– Megálljunk! – ordítja Soma a vénségre. – Megálljon! Azzal ugrik le Soma a hosszú lábával a saraglyából, még úgy, hogy a szekér halad.

Én Soma után.

– Mi bajotok? – kiáltja hüledezve ránk a finánc.

De már ő is sejthet valamit, mert nekivág a körmével az inge nyílásának, és úgy simogatja a szőrös mellét.

– Szállj le! Rossz rühöt kaptál ezen a piszkos tragacson velünk együtt! – magyarázza Soma. – Mink már rájöttünk Marcival.

– Hű, az Isten egerét! – ugrik le a finánc is a bakról, és közénk áll az úton az öreg ellen. – Magát, vén gazember, le fogom záratni, hogy megfertőzött. Rühöt vigyek haza most a családomnak?

Na, a vén szekeres ki sem jön a sodrából erre a támadásra, fenyegetésre. Tömi a pipáját, a hüvelykujja körmével nyomogatja, és a fináncnak:

– Más lehet az, amit rájok szedtek a szekérről. Rüh nem!

– Honnan tudja? – kérdi Soma.

– Mert én legutoljára két hete vittem mást is a szekeren, mint baromfit. Az két ártány volt. Rühesek lehettek felőlem. De fenn nem ragad az róluk eddigre a szekéren. Csakis a baromfiról maradhatott tetű. Az aztán minden ketrecen marad. Az mászhatott magukra. De én erről se tehetek!

Én röhögni kezdek erre, Soma is! Mert hát a tyúktetű nem olyan veszedelmes. És hát ilyen vén trottyossal mit lehet viszálykodni?

De a finánc ordít dühösen:

– Nem tehet róla? Hát mért nem szólt, hogy tetves a szekere, ha tudta, mikor fölvett? Ezért felelni fog!

– Na-na-na kérem! – vissza az öreg. – Hát a fuvaros mind beszámol, hány ragályos, mételyes utast visz? Amikor éppen a nyavalyás szorul a szállításra. Engem se tehet felelőssé, ha valami ártatlan féreg hullajtódik el a szekeremen! Üljenek fel! Most már úgyis megtetvesedtek. Hát mindegy: kényelmesen a szekéren vagy az úton vakaróznak, gyalog! Majd a falun túl viszem magukat, a folyóra, ahol segítenek magukon!

Én azt értettem, hogy tán a falun túl befordít minket a Láposba. Hát igaz! Aki odafullad az árba, annak mindegy, hogy tetvesen vagy nem!

Elkezdek kacagni megint rettenetesen. Soma is velem. Mert igaz, az üveg pálinka is segített, amit kiürítettünk. De a finánc éktelen dühös még ránk is, mintha ellene játszanánk össze a kocsissal:

– Hogy segít rajtunk a falun túl? Verje hát a száját! – kiáltja a vén szekeresre.

– Én? Ki mondta? – szól az. – Maguk segíthetnek magukon.

– Miképpen? Maga vén agyalágyult! – retteneteskedik a finánc. – Az isten tegye a kalodájába!

– Hát levetik a ruhájukat, ha olyan kényesek, és kifüstölik a tetűtől. Száraz tehéntrágyával rakják a tüzet, az a legjobb. És meg is fürödhetnek, míg a ruha füstölődik! – ajánlja nyugodtan a vénség. – Ha már levetkeztek, ráfér magukra a fürdés ilyen melegben!

Hát jobb tanács híján bele kellett győződnie ebbe a fináncnak is. Kár volt a haladékért, amit az úton a vitával töltöttünk. Ha egyszer újra felkaptunk az öreg tetves szekerére…

Mármost csak onnan soroljam tovább, hogy a Lápos partján vagyunk már. Az öreg mutatta meg, hogy hol vetkőzhetünk le pucérra nyugodtan, mert nem jár ott senki.

Miért is nem járt? Csakis azért, mert ott volt egy szép, virágos kert közepén egy szép kis tornyos deszkabódé. Ez pedig a dögtemető bódéja volt. A cigány pecérek itt nyúzták le a lóbőrt, kutyabőrt, macskabőrt. Itt földelték el a dögöket. Olyan büdös volt a kiskert tájéka is, hogy nem szívesen járt arra, akinek nem muszájtott. Kivált ha a szél, ami mindig húz egy kicsit a folyón, arrafelé húzott.

Na de felszedünk útközben az öreg fuvaros tanácsa szerint egy csomó marhatrágya lapótyát. Soma igazán úgy vitte a tenyerén a magáéit, mint a pincér a tányérokat.

Egy röhögésből áll ki már ott minden serteperténk.

Száraz fű és pernye és trágya alá gyújtottunk a parton. Olyan sűrű, sárga füstöt kanyarítottunk az égnek, hogy tüdőbajt kaphattunk néhány rongy tetű irtása miatt, és tűzvészre kondíthatott volna a harangozó, ha meglátja.

Azzal botokra szúrva, elhelyezzük a füstön, ami gúnya volt rajtunk, és ott kucorgunk Ádám-pusztán a napon.

Én jól tudok úszni. Gyerekkoromban, mint a béka a patakban és a partján, töltöttem a nyarakat. Soma is tudott jól. A finánc, az nem.

Somával így mi ketten jól mulattunk a Láposban. Besodortattuk magunkat a közepébe. Én át is úsztam többször. A finánc csak a sekélyben kuporgott, és locsbálta a vizet, mint a szemérmetes fehérnépek. Bosszús volt ez, na!

Elég az hozzá, hogy amikor már kikecmergünk mind a vízből, és megint a napon, a gyepen kucorogva szárítkozunk, Soma akkor kezdi:

– Te Rudi! Mostanig magamban tartottam, hogy egy csuda jót javasoljak neked. Pénz tömheti a zsebünket, neked is, nekünk is.

Már a finánc majdnem úgy horkantott erre a pénzemlegetésre Somától, mint az ijedős paripa:

– Légy szíves, és hagyj engem már nyugton ezzel a zsarolási terveiddel! – ezt rá rögtön Somának: – Inkább azon legyünk, hogy felkerekedjünk innét mentül elébb. Nem bírom már ezt a kétféle büdösséget. Innen a dögszag, onnan a trágyafüst. Én a faluban a szemleutamra kell induljak még délig.

– Arról van éppen szó, hogy azt ne tedd babért! – erősködik Soma.

– Habrigya-babrigya! Félrebeszélsz? – rá mérgesen a finánc.

– Az a bolond, aki nem hallgat szót! – nem akar tágítani Soma.

Már a finánc sóhajt:

– Nahát! Ugasd! Tessék!

Hát Soma elkezdi:

– Mi ketten Marcival előremegyünk, oda a pálinkafőzőbe vagy kocsmába, vagy dohányoshoz, ahová vizsgálni mégy. Előre megmondod nekünk, hogy mi szabálytalanságot csinálhat a vizsgálatot szenvedő fél. Azt bízd ránk, hogy rávesszük őket, mint idegen, jámbor utasok, akikre nem gyanakszik. Akkor te odatoppansz, és lefülelsz minket és a felet a szabálytalanságon. A bírság, az a te kereseted. Tiszta pénz. Nekünk odavetel belőle majd, mi megbízunk benned. Most pedig persze ellátsz előre egy kis költséggel, hogy lóhátról beszéljünk a felekkel. Mert ez kell, hogy bízzanak! Te is tudod… Na?

Én csak egyik bámulatból a másikba esem, hogy ez a Soma micsoda egy csavaros eszű gazember!… Ezt kitalálja!

Azt hittem, a fináncot is mellbe rágta ez a rettentő agyafúrtság.

De a finánc sóhajt megint. Fúj a cigarettájából egy nagyot. Félreköp. Így, látszik, halogatja a feleletet… Egyszerre, mint az eszeveszett, felszökik, Soma elé ugrik és ráordít:

– Az anyád keserves kínjába is már! Hát hogyan mondjam meg neked, hogy szüntesd be velem?…

Soma, mint egy ártatlan bárány, bégetné:

– Mi-mi-mi bajod? Mit kell úgy felfortyannod?

Tötty! Erre a finánc hirtelen visszakuporodik a gyepre. Már csendesebb a halottvirrasztóknál.

Ez ilyen volt. Szíja cigarettáját és bólint:

– Jól van! Tárgyaljunk! Értessem meg veled nyugodtan, hogy mivel zaklass, mivel nem! Ha még aztán egy mukkot hallok tőled csára-hajszra attól, amire kérlek? Akkor végeztünk!… Te erre, én arra!

– Na, lyukadj ki hát rá, mit akarsz?

– Nekem nem kell beugrató, aminek ajánlkozol! – kezdte a finánc. – Használjuk ezt! Van rá eset, amikor kell is. Itt nekem az én kerületemben nincs szükségem rá. Valami elvetemedett csempészettel vagy mi, nincs dolgom. Egy-két pálinkaüstre, szegény kocsmárosokra, vagy ha gazdagok is, de tisztességesek, én nem utazom bírságokért. Ha úgy akad?… Akad! De többet inkább elsimítok, kiegyeztetek, mint a bőrére pályázzam annak, aki elszenvedi. Ismernek ők is engem, én is őket. Nem piszkolom be magam előttük!

Ne kamukérozzak, de nekem úgy megnyerte szinte szívemet is ennek a fináncnak a beszéde. Ezek után még Somától, ettől a kupcihértől sem tételeztem fel, hogy el nem áll a finánc nyaggatásától.

De Soma vágta a borzasztóskodó képet egyre-másra a fináncnak az őszinte szavára, különösen rám, hogy: figyelem, micsoda oktalan felfogása van ennek a fináncnak?

Én? Kikerültem vele az egyetértést szemvágásra is. Csak intézzétek el együtt. De magamban még azt se csudáltam volna, ha a finánc a puskatussal veri a Soma gaz fejébe eztán az emberséget.

– Jól van! – legyintett Soma. – Nem hallod többet a pofámat. De meggondolod te még ezt a dolgot.

A finánc már ennyire is Soma szája elé tartotta a tenyerét: elég legyen ebből a tárgyalásból!

Így is volt!

Az idő is oda haladt, ahogy az öreg kocsis javasolta, egy vagy másfél óra füstölés a ruhánknak letelt.

Szedjük hát lefelé a botokról. Rázzuk, lengetjük, szagolgatjuk a culáinkat. Hát büdösnek megbüdösödtek a trágyafüsttől, legalább annyira, mint amennyire az istálló körül dolgozó minden paraszt gúnyája. De hogy a tetű kiment vagy kiveszett belőlük?… Azt nem állapíthattuk meg:

Mert a finánc sietett dolgára, és Somával nem maradhattunk el tőle éhen-szomjan itt a messze idegen faluban.

 

*

 

Hát beállítunk egy kocsmába. Falusi mokány árulta benne a szeszkót. Valami Csurogi nevű. Gondoltam, éppen jó név egy csaplárnak: ha nem Csurogi, cseperegi!

Hát ez puszipajtás volt a fináncunkkal. Puff-paff, hátba vagdosták egymást. Ránk a kocsmáros nagy barátságosan:

– Veled vannak? – kérdi. – Szervusztok! – parolázik velünk. – Csapjátok le a feneketeket itt a tornácon, jó hűvös. Éppen jól jöttök. Az uraság nyári mulatságára sört csapoltam tegnap. Itt egy fél hordó belőle még elfogyasztani való.

Tyű! Soma hogy forog és kellemeteskedik erre a csaplárnak. Megdöföm neki suttyomban az oldalát:

– Te piszokházi! Ettől a derék embertől harácsoltál volna bírságot? Aki így fogad?

– Ettől is! Minek ne? Fél lajbizsebből kifizet egy százast! – így vissza Soma.

Nékem szinte helyette is sült le a képem, hogy egy levegőt szívok ilyen kapcabetyárral, aki ilyen szembe-színeskedéssel forgat gazságot valaki ellen.

De hát tudtam, hogy Soma a megrettyentésem miatt is képes, dacból is képes állani a sarat amellett, amit hangoztatott. Pedig talán meg se tenné!

Elköptem az orra előtt. Ezt érdemled! És bántam, hogy hánytorgattam a dolgot.

A finánc? Az váltig szabódott Csuroginak, hogy: sietünk! Hivataloskodni is akart. De Csurogi? Az lehurrogta:

– Ráérsz a vizsgálattal. Ha többet ülsz nálam, több disznóságról vehetsz jegyzőkönyvet. Itt a tanúkra hivatkozhatsz, hogy: semmi lekenyerezésnek, vesztegetésnek nem számít, ha vendégeim vagytok… Fizetem a bírságot, ha vizes pálinkát találsz nálam!

Így az!… Hát egy kicsit másnaposságra, az urasági ricsajra csiccsantott be Csurogi, és gyógyult ő is a sörrel. Jól jöttünk neki! Leszerelhette a feleségét velünk, hogy a vizsgálattal kell pityizzen.

Odajött hozzánk a felesége is. Nyájaskodott is velünk. Zöldpaszuly vastagétel ebédre hívott meg. De a finánc inkább egy kis száraz kolbászt és kovászos uborkát kért tőle harapnivalónak a jó, habos, csapolt sör alá.

Falatozásnak estünk neki. Soma úgy gyúrta le a kolbászt, mint a csepűrágók a papírszalagot, egyszerre két pofával tömött magába, és hajtotta egyre-másra a sört. Már keresztbe kezdett állani a gonosz szeme, amikor a finánc erőlködésére mégiscsak felkászolódtunk Csurogiéktól:

– Szervusztok! Máskor is, akármikor bebotlotok Galambosfára, el ne kerüljetek! – nagy ölelgetéssel, kézrázással búcsúzott tőlünk Csurogi is, a felesége is.

A néhány polgár a faluból, széles gatyában, darutollas pörgében, majdhogy nem megéljenzett a kocsmából, amikor kifordultunk belőle az útra.

Fel, egy kis domb tetejére másztunk onnat, egy szőlőbe, egy falusi gazdához. Annak kisüstje volt.

Az is úgy örült a finánc láttára, mintha nem vinné, de hozná neki az adóját.

Jó gyerek kellett legyen ez a finánc, mindenképp. Arra már én lenyeltem volna a halálos rézmérget is, amit a főző kihány kéken, mint a gálic.

Elénk hozott a gazda szalonnát, pálinkát, aludttejet, gyümölcsöt, kalácsvakarcsot, amit rigónak hínak ottan, mert madáralaknak gyúrják és sütik ki.

Váltig neheztelt ránk, hogy már csak itt-ott piszkáltunk a csemegéi körül. Csak a pálinkából tukmálhatott ránk többet. Dióval, fűszerrel ízesítette magának. Olyan jó szájízt csinált az embernek, hogy ne tovább!

De ide két gyomrot kellett volna hozni az embernek, hogy helytállhasson a kínálásnak ezen a szemlekörúton.

Bevágódtunk egy másik butikba is még itt, Galambosfán.

Hát itt is bor, sör, pálinka kínálgatásával kezdte a kocsmáros. A felesége pedig nem akart elereszteni addig, amíg meg nem kóstoljuk a madártejét. Hajha!

Három szép porcelántányér friss, hideg madártejet tett elénk. A virágnak nincsen jobb szaga, amilyen ebből csapott az orrunkba. Hát bekebeleztük a sok minden után.

Rá sűrű, veres ürmösbort nyakaltunk. A kocsmáros mintának kapta egy gazdaságból, lepecsételt palackban. Meg muszájtott igyuk vele, hogy: véleményünket hallja róla!…

 

*

 

Mit sorolnám már tovább untatásra, hogyan kerített nekünk Tótjegenyésre szekeret a kocsmáros, csak hogy még magánál foghasson egy órára, és megkíméljen az országúti sétától.

Egy fél üveg ürmöst velünk adott a szekérre.

Itt az út nem volt se keréknyomos, se kátyús. Jó kövezett út volt. Danoltunk a szekéren. Csak a pántlika hiányzott a két jó ló sörényéből, hogy lakodalmasoknak, valami vőfélynek nézzenek ilyen erős munkaidőben bennünket. De csakugyan!

Hanem egyet meg kell hagyni! A fináncunk tartotta magát ahhoz, hogy szolgálatát látja el! Ivott, nem nagyképűsködött vagy mi. De ha már a disznóságba kerültünk volna, megrántotta a derékszíját, és szépen mondta:

– Majd este inkább! Ha lezártam az irattáskámat. Akkor ereszd, hogy menjen. Most nem akarom kétszer írni be a tételeket, ha duplán látok!

A szekéren azért most egy kicsit belejött a fináncunk is a hejretyutyutyúzásba velünk.

Pláne hogy elővettem megint a furulyát, és egy olyan nótát találtam, mégpedig frisset, amit remekbe fújtam. Hogy azt mondja, hogy:

 

Nem vagyok én részeg, Csak boros. Nem szűk nekem ez az utca, Csak szoros. Nem dülöngök, csak úgy Cifrázom, Ez nekem mindennapi, bevett Szokásom!

 

Hű! Ezt rárántottuk folyamatosan. De van ennek egy másik verse is, amelyik azt mondja:

 

Részeg vagyok, rózsám, Mint a csap, Nem aludtam három éjjel, Három nap, Hazamennék, hej, de nem Tudok. Hajnalig, rózsám, nálad Maradok!

 

Ezt a verset a finánc megint úgy korogta, gégerepedtig, a tenyerét a képére csapva, mint az Annuskát. Hát, mert így sem tudtam volna mást jól a furulyán, és ezek még kényszerítettek volna már így is játszásra, elkezdtem fújni az Annuskát.

A finánc azon nyomban olyan boldogan villantott rám, mint a bálványára. A karját csapja is át a nyakamon. És csak most ereszti ki a bőgést a torkán, hogy egy csordából kihallatszana:

 

. . . . . . . . az csillagokba De-de-de, az csillagok, az ege-hek-be Én meg a te szép szem-ehedbe, An-nu-hus-kám!

 

Csak ezt elölről. Nyomjad újra. Meg újra meg újra…

Soma is fújta, még a kocsis is, egy fiatal, mokány a faluból. Mert már megtanulta.

De hogy a finánc nem tágít ettől az egy énektől, Soma amikor már unta is, neszt is fogott, láttam, hogy nagyon értjük egymást a finánccal ennél az egy nótánál. Valami nagyon ragaszthatja a fináncot ehhez az annuskázáshoz.

Bele is rikkant Soma neki egyszer:

– Ahán! Te gazember! Nem Rozálkám! Nem a feleségedre húzod a verset!… Merre mosogat ez az Annuska?

A finánc persze kicsit meghökkent, és józanabb eszéhez tért erre. De már késő volt. Mert elszólta magát első mérgében így:

– Mosogat az öreganyád!

– Hát talán éjjeli intézetben nevelik neked valahol?… Meg kívüled még egynéhánynak? – röhög Soma.

A finánc erre jó nagyot nyelt vagy kettőt, és szúr a szeme, ahogy Somának vissza:

– Sehogy se volna közöd hozzá, te nyakigláb rabló! De különben nem én csináltam ezt a nótát Annuskára. Így hallottam, hát így éneklem!

Észre lehetett venni, hogy a finánc ki akarja vágni magát ebből a félrelépési kalamajkából Soma előtt. De hát Soma gyanúját ugyan nem altatta vele.

– Na-na-na! Nem az ajtón, hanem az ablakon jársz te be ehhez az Annuskához, valld be, te tekergő! – fenyegette ujjával a fináncot. – Nem árulkodunk rád, ne félj, az asszonynál!

Ejnye-ejnye! A finánc nagyon nem-szeretem képet vágott a Soma kötődésére, firtatására. Én is helyeseltem! Ilyen aljas, lecsperdi dögnek, mint Soma, én sem hoztam volna tudtára semmi tilos ügyemet, ha nem muszáj!

Jó se kerekedik már ebből kettejük közt ezért az Annuskáért, ha meg nem szakítódik az egész szóváltás ottan.

Mivel?

A kocsis félkeze a gyeplőt tartja, és a feje hátracsavarodik a nyakán felénk. Úgy ülünk a szekéren, hogy a bakon Soma, visszafordulva a szekérbe, a kocsis mellett, mi pedig a finánccal a jó, pokróccal letakart szalmaülésen… Hát egyszerre a kocsis visszacsap a keze fejére, hogy csak csattan. Azzal vissza is fordul a kocsis, hogy nézze, micsoda csiklandta a keze fejét?

És morogja:

– Na! A fene meg nem eszi!

– Mi az? Mi az? – kérdjük tőle Soma és én.

– Valahonnan tyúktetű mászott itt rám! – mondja a kocsis. – Az a veres fajta. Ehol ni! Három darab a kezemen! Hűhá!

– Nahát, azt a hét felséges!… – kezd rá pogányul káromkodni a finánc. De Soma a lábára hág, és én megdöföm a könyökömmel, hogy: ne adja ki a mokány előtt, mi hoztuk rá a férget!

A finánc észbe is veszi ezt. És hagyja, hogy én azt mondjam a kocsisnak:

– Az aztán nem kellemes, hallja, ha felszedtünk itt valami férget magunkra. Hogyan irtja ki ezt az ember a gúnyájából vagy szőribűl?

– Oda nem kap! – rá a kocsis rögtön. – Se hajba, se más szőrbe, az emberen. Nem is mar ez, mint a rendes tetű. Csak mászkál az emberen, és rettentő hamar szaporít. De hamar ki lehet irtani a ruhából.

– Tán füstön? – kérdem. De már nekem is, Somának is, a fináncnak is kacagásra áll. Akár tetű csiklandana. Mert hogy a kocsis jámboran elfogadja a színeskedésünket a szekérbe telepített tetű felől.

– Az csak babona, az a füstölés! – felel nekem a kocsis. Hanem egy kis petrol jól megteszi, ha a ruhának, ingnek varratát bedörzsöljük egy kis ronggyal. Akkor a tetű serkéje is elpusztul, és petrolos ruhába nem mászik a nagyja sem.

Na, erre megint mi következett?

– Van petrol?

– Hogyne! A szekér lámpása tele van. Meg egy bádogbutykosban is van még az ülés alatt.

Gyerünk megint tetűirtani.

A két lovat poroszkálásnak engedte a kocsis, és ő is velünk mártogatta a petrolos rongyot, amivel bepöcsköltük sorban minden gúnyánkat a szekéren, csak a varratoknál.

Hemzsegett egy-egy helyt a veres féreg. De már ez a kőolaj csakugyan megdöglesztette, kikergette rólunk.

 

*

 

Hanem itt ne felejtsem, hogy Soma, ameddig a culánkat huzigáltuk lefelé magunkról a szekéren, és pacsmagoltuk a petrollal, egyre faggatott engemet: mit tudok a finánc Annuskájáról?

Hiába esküdtem meg neki keresztre, boldogságomra, szemem világára, hogy folyjon ki, ha láttam, süketüljek meg, ha hallottam, ki-mi ez az Annuska!

Soma nem hitte!

– Összepaklizol ezzel az ezer idegen finánccal ellenemben, a régi cimborád ellen? – így, már majdnem vinnyogott Soma, hogy: áruljam el neki, kicsoda-micsoda a fináncnak ez a babája?

Dühöngött, döfködött, csípett, átkozott Soma: bár megvesznék, bár a nehézség látogatna meg, egy jó szusztársammal szemben viselkedek így, mint a gyóntatópap, titkolódzásban.

Ezzel érünk lassan a szekéren Tótjegenyés határába. Ott a falun kívül állt egy csárda. De vegyeskereskedése is volt a csárdásnak. Beszállószínje is. Nagy gémeskút, több itatóvályúval.

A finánc Dudás kutyája, ahogy mindenütt a szekerünk után, szekerünk előtt szaladgált, már úgy ismerte a járást, úgy látszik, hogy egyenesen beiszkolt a csárda udvarára.

Ott lelte a kapuban a csárdásék sütkérező kandúrját. Az köpködve, szőreborzolva felszaladt előle a gémeskút oszlopára. A kutya a tövéből ugatta.

A sok kocsis, igás paraszt röhögte a decisekkel a kezükben ezt a haddelhaddot.

De már itt a csárdás, egy derék, mogorva ember, bizony, nem fogadott bennünket bandériummal.

Alig biccentett a jó napotra a fináncunknak is a csárdaajtóból. És bement, hívogatásunk nélkül, bizony.

A finánc előreszólt nekünk:

– Itt ez a csárdás orrol rám! Mert elhúztam a múltkor a nótáját dohányosok miatt. Maradjatok künn, míg megejtem a vizsgálatot! Gyorsan megy!

Így Somával a csárda udvarán várunk. A finánc csak a kocsist szólította magával, hogy egy deci pálinkát rendeljen neki, mit kért, búcsúzónak. Mert innét már gyalogszerrel jártuk meg a falut.

Amíg a finánc bent szaglász és kalamistrál a kocsmában, boltban a csárdásékkal, mi is a kutyát nevetjük, uszítgatjuk a macskára a kútgémen, a többi szájtátival.

Hát kijön a kövér csárdásné, és a két kezét csípőre csapja, mint egy éjjeliedény:

– Magukhoz tartozik ez a kutya, kérem? – kérdi tőlünk.

– Fenézik! A fináncé! – felel Soma.

– De maguk hozzá tartoznak! Vele jöttek! – pattog az asszony.

– Kihez? A kutyához vagy a finánchoz tetszik gondolni? – váltja a szót incselgésre a csaplárosnéval Soma. – Egyikhez sem tartozunk!

– Hát akkor mit állnak itt? Mire várnak itt? Mit uszítják a kutyát a macskámra? Elkotródjanak, mert rögtön leöntöm magukat moslékkal! – kiabál ránk.

– Gyerünk! – mondom én, és húzódok a kapu felé. De Soma, az sose hagyta magát egy-kettővel megcsúfolni. Hát vad szemmel méri vissza rögtön a csaplárosnét:

– Állhat itt akárki! Nyilvános beszállóhely ez!

Ki se ejti Soma ezt, két kakastollas csendőr fordul be a kapun. A csárdásné menten hozzájuk fordul, ránk mutat:

– Nézzék csak, micsoda gyanús városbéli csavargók tolakodtak az udvaromba. És még nekik áll följebb, hogy kergetem őket elfele!

Ez hiányzott még nekünk. A csendőrség tegye ránk a kezét! Veszem észre, hogy Soma is fává vált úgy, ahogy nekem akadt el a lélegzetem.

Az egyik csendőr, a háromcsillagos, veti ránk a marcona szemét:

– Kik maguk? Mit keresnek?

– Mit-mit-mit csináltunk, hogy igazolni kelljen magunkat? – hebeg inkább, mint mondja Soma.

Persze a csendőr a társával már úgy fog közre bennünket, mintha készülne a karperec a kíséretünkre. Nesze nekünk.

Szerencsénkre éppen akkor végzett a finánc a csapszékkel, és került volna a kereskedésbe.

– Rudi! – kiált neki Soma. De olyan fohászkodva, hogy csak éppen a kezét nem tette össze imára, mint a mentőangyal előtt.

A finánc persze mindjárt, egy szó magyarázat nélkül tisztába jött vele, hogy a csendőrök ránk pályáznak. Hát rájuk szól:

– Mit akarnak tőlük? Éngem kísérnek, kérem!

– Ájja! Bocsánat! – lép el még a közelünkből is a csendőr. De még le is kapja a társával együtt a kezét, fegyverszíján tisztelkedve. Azzal a csaplárosnéra förmed: – Hivatalos kísérettel kapcáskodnak a ténsasszonyék? Talán maguk a kozmások megint a csempészkedésben, hogy polgári hatalmat vesz igénybe magukhoz a vizsgálat?

Így bizony! Polgári rendőröknek tartottak bennünket a csendőrök. Vagy hát éppen olyan besúgóféléknek, akik a fináncokkal dolgoznak egy kézre. Dehogyis fúrta aztán a vesénket a csendőrök szeme! Rendezkedtek valamit az udvaron, hátul, és aztán tágítottak is el a más dolgukra.

Én azért büdösnek éreztem itt a levegőt. Mentől távolabb, barátságosabb helyre szerettem volna jutni!

Soma? Dehogyis az!

A csendőrök még el se indultak az udvarról, már Soma olyan büszkét kacsintott rám, mint egy polgármester. Kihúzta magát, és a sok szájtáti parasztnak, akik már susmogtak, lökdöstek ránk előbb, Soma csak a fejük felett nézett elfele, és biztosan a mancsát csókolni adja nekik, ha közelednek.

Aztán pedig hangosan kezdett el nekem Soma zúgolódni:

– Azzal biztatott, siet a vizsgálattal ez a Rudi. És itt állat bennünket, mint a csudásbódé embereit, hogy bámészkodjanak ránk! Én mindjárt itthagyom, a faképnél!

No hát! Én meg susmorogva sem mertem ennek a szemtelen alaknak a szemére vetni: így köszöni meg a fináncnak, aki a csendőrkézből kiszedte, hogy becsmélkedik rá hangosan?

Nem is kellett szóljak különben. Mert még Soma a gágározást be se fejezte, már jött fináncunk, munkájával készen. Füttyentett a kutyájának, és intett nekünk.

– Megvagyunk! Mehetünk!

– Hála Istennek! – mondom én, amint már az úton tartunk.

– Itt megüthettük volna a bokánkat a csárdásné vádaskodására a csendőröktől, ha nem szólsz rájuk. Ezek, ha ártatlant ki is eresztenek, amíg gyanújuk van rá, nem simogatják!

Igazán! Arra gondoltam, hogy példaadásnak is inkább nyaljak egy kicsit ennek a fináncnak a pártfogásáért, mert ezt érdemli, nem a Soma arcátlankodását.

De hát ha Soma is ümgetett valamit helyeslőleg a szavamba a finánc előtt, azért mégis elkezdte a magáét:

– De lásd, Rudikám, csak arra kell térjek vissza, hogy itt se érhetett volna semmi, ha egypár vasunk van. Mert ha a csárdásnénak, amikor kifogásolta az ácsorgásunkat, azt mondhatjuk: ehol, asszonyság, két picula, hozzon ki két deci nerángasst nekünk, ne szájaljon az udvarára térő utasokkal, akkor az többet nem pisszenhet, pláne a csendőröknek nem, rólunk, a fogyasztó vendégeiről…

A finánc hallgatta-hallgatta ezt kedvetlen Somától. De már itt, mikor tudta, az következik, hogy Soma kérencselésre lyukad ki, a finánc közbevág:

– Elmondtad! Rendben van! Igazad van! Eztán nem hagylak künn sehol se titeket. Leültetlek mindenfelé, és rendelek nektek, ha nem kínálnak, nem kínálnak. De éppen azért, mert látom, a fene esz, hogy kizsebelj, mármost azért se adok egy vörös vasat se, ha mindjárt a nyelved alá kellene, mint a holtaknak teszik itt a falukon. Értsd meg ezt!

– De kiről tételezted fel, hogy téged ki akar zsebelni? – így Soma, szinte sírva-nyavalyogva. – Rudikám! Hát légy igazságos egyszer életedben!

– Én? Mi tekintetben? – rá a finánc bámulva.

– Azt állítottad, hogy nincs elvetemült csempész a kerületedben, aki ujjat húz a hivataloddal. Hát ez a csárdás? Hát ide nem küldhettél volna előre bennünket, hogy levágjuk ezt a szemenszedettet?

A finánc megállt. Rám nézett. De a bika szeme szelídebb, mikor ökleni készül.

– Marci! Tanú vagy, hogy kikötöttem, ha ezt a cimborád még előhozza, mehet tőlem, le is út, fel is út. Hát ha te is vele tartsz, tarts! Ha velem? Akkor gyere! Én ezt a derék embert, akivel egy iskolába jártam, többet nem ismerem!…

Puff neki!… Én voltam a legrosszabb pácban, hogy ez a finánc utolsó szava. Most aztán vagy Somával maradok, útféli, koplaló koldusszerre, vagy a finánccal tartok, és akkor még rosszabbra készülhetek ettől a mindenre kész gazember Somától.

– Soma! – ordítottam rá. – Most még egyszer az életben hallgass meg engem!

– Beszéljetek! Helyes! Értess meg, Marci, utoljára vele mindent! – mondja a finánc, és azzal jól kilépve halad előre.

Na! mi fejlődik ebből?

Én, mint a tanító, a vásott, makacs kölyöknek, türelmesen, szépen kezdem Somának: micsoda aljasság az, zaklatni egy jóemberét akarata ellen?

Erre Soma, ez az ördögnél gonoszabb dög, elkezd hunyorgatni rám, hogy: érti, nekem muszáj a finánc oldalára állani! Ez rendben lenne! De Soma, úgyhogy a finánc is hallja, ilyeneket ereszt meg:

– De azt nem veszed tekintetbe, hogy Rudi kezdett mindent, amit most felrúg. Ő térített ki utunkból a város előtt.

Látom: a finánc nagyot ráng előre erre a tódításra. De hátra se fordul. Én felelek helyette Somának:

– Ez nem igaz! Mi szegtük az ő útját. Te ordítottál rá: zsákba, finánc!

– Legyen! – bólint Soma. – De ki találta ki, hogy engem készpénzzel küld italért, Fentősre? Csak aztán fordította a cédulára!

– Ez se igaz! – rá én. És a finánc már félig hátrafordult ránk. Amire Soma, mintha készakarva a viszályt, a kenyértörést akarná, így nekem:

– Nem bánok én már semmit! Hagyjon itt engem Rudi, a nélkülözésben, a világ végén, ahová magával csalt. De én kimondom, hogy egy jó barát ne legyen annyira irigy a másik kis keresetére, hogy még a magáét is kiereszti miatta.

– Hogy érted ezt? – kérdem én.

De elöl a finánc nem bírta tovább. Megfordult, és Somára rá se füttyentve, nekem:

– Rám figyelhetsz! Ő, szegény feje, azt hiszi, hogy én itt ezektől a csárdáséktól bírságolás nélkül jöttem el. Megfizet ez a kincstárnak és nekem a látogatásomért, a sok csalása miatt, busásan, ne félj! Volt miért vasvillaszemeket meresszen és morogjon, és csendőrhöz folyamodjék ellenetek. De minek kell nekem az egész cécóhoz előzetes beugratás? Még el is néztem így is annyi szabálytalanságot, hogy be ne csukják az üzletét, és koldusbotra ne kerüljön. Mert minek vegyek ilyet is lelkemre?

Így nekem a finánc! És egy gyermek szeme nem őszintébb, ahogy az enyémbe nézett, és láttam: ez nem hazug, nem ferdít, nem csalafintáskodik!

Ha én, magamban, már kis híja olyan dühöt éreztem, mint egy veszett állat, hogy Somának ugorjak, ha még erre is okoskodnék. Vagy pedig szinte rimánkodhatnékot és sírhatnékot éreztem, hogy az átkozott lelkére hatnék, hát mivel is?

Soma el-elvigyorogta magát a finánc beszéde alatt. És erre-arra lógatta a fejét, mint akit magára hagytak a keserves igazával. De nem mukkant.

Egymás mellett mentünk hármasban. Csak megnémultunk. Csak megkomorodtunk. Csak éppen a koporsót kellett képzelni elénk, hogy azt kísérjük temetésen.

Azért Soma minden öt-tíz lépés közbe eresztett ki magából valami olyan hangot, ami csúfondárosság, kötődés, gyalázkodás számba ment, még ha alig hallottad is… Egy sóhajtás: hejhájhájháj! Egy ümgetés, mintha dúdolna: um-um-ümümüm!… Egy köpködés: pfujháj-jajjá-ja! Egy szusszantás: fuhh-hj-juj-juj-juj!

A finánc begyében nagyon foroghatott a Soma letorkolása, csúffá tevése szintén. A küszködés megtetszett minden pislogásán. Egyszerre megint énhozzám fordul:

– Én, Marci, csak előtted nem akarok sötét lelkűnek tetszeni! Hát egyet kérek tőled. Ha te megvolnál az állásodban rendesen, de telhetetlenkedésből vagy akármiért, rávetetnéd magad olyasmire, ami aztán a kezébe ad annak, ki rávett, mert egy beugrató szintén feljelenthet és fenyegethet és fejhet, ahogy minden suskus még újabbat ránt magával, mind kényesebb és kényesebbet… elállanál-e ilyen üzelmektől te vagy sem?

– Én? – feleltem erre egy szem meggondolás nélkül. – Én, úgy segítsen a jó Isten minden utamon ezentúl, ha hamislelkűsködöm, hogy éppen úgy tennék, mint te!

Erre a finánc egy szó nélkül odanyújtotta nekem a kezét. Én belecsaptam. Azzal megint a vízbeli halak sorsát vállaltuk. Mindössze Soma vágott rám egy ájtatos fintorgást, és fülembe súgta:

– Egyik kutya nyalja, a másik meg hagyja…

Azzal úgy tett, mintha rettenetesen elévenné őt a rossz köhögés…

Ahhárárárárárárá!

Mármost aztán ebben a Tótjegenyésben csakugyan úgy mentünk végig a szemlénkkel, mintha a finánc mellé rendelt hivatalos kíséret volnánk.

Akárhol fogadtak még szívesen, és mindenütt úgy fogadtak, hát a finánc elhárította magától udvariasan, tréfásan vagy akárhogy a kínálgatást. Soma, az pláne savanyú képet vágott, még bánatosakat is, mintha gyászfátyolt hordana a kalapján. Nekem pedig úgysem természetem, hogy mindenhol aszerint találjam meg a hangomat rögtön, ahogy a fogadtatásomat kizsákmányolhatom.

Egy pohárral hajtottunk le a legtöbbet mindenütt, ahová bekukkantunk még a faluban. És hetet se fordultunk, már indultunk tovább.

De hogy ne felejtsem, a finánc egyik kocsmában otthagyta a táskájából az egész vadászzsákmányát. A kocsmáros szekere a városba fogott be. A finánc hazaküldte vele a madarakat, feleségének, cédulával, hogy: vidrales miatt, lehet hogy elmarad szemleidőn túl is egy napot, és ezért is küldi az eddig lőtt madarakat, hogy helyet csináljon a vadnak, amit ezután pukkant le.

Tótjegenyésről újra a réteken cserkészve akart átvágni a fináncunk, mint tervelte, Fentősre. A vacsorára valót azalatt lepuskázza. Bízott benne!

De Soma ebből is majdnem kocódást kavart az úton.

Én közbül haladtam a két haragos közt. Egyik is, másik is nekem ejtette a zokszavait.

Hát amikor éppen kifelé érnénk a faluból, Soma nekem:

– De ha mégse kerülne itt sütnivaló a Hámánnak, és tőle kell vacsorát rendelni, akkor ezt az élősködést én részemről azért sokallhatom, mert olyat ajánlottam, ami szükségtelenné teszi!

Soma ilyen előkelő, hivatalos hangot használt velem, amióta beszüntették a finánccal az érintkezést. Én meg röviden:

– Coki ezzel! – feleltem rá.

A finánc? Az forrójában sose elegyedett ilyen Pál értésére – Péternek mondott szóváltásokba. Tíz-húsz lépés után, mintha nem is az elébbiekhez szólna, kezdi nekem:

– Én kötnék veled egy fogadást, Marci! Ha le se térünk az egyenes útról, akkor is ejtek legalábbis egy jó vacsorára való vadat itten Fentősig.

– Én elhiszem neked úgyis! – kerültem ki a szószaporítást.

De Soma rögtön hozzám fordult:

– Ha nem hamisan játszik, a legjobb kártyás is veszíthet, szerencse híján. Én fogadnék, ha neked volnék. Itt sok szekér jár, és csak szántók, legelők vannak. Fentősig egy kis ciher nincs. Sok vad nem kerülhet puskacső elé.

– Hej, Dudás! – kiált a finánc a kutyájának, akárcsak annak válaszolná. – Usz-usz, körül nagyokat! Mi lassan megyünk az úton.

Hát az okos állat azon nyomban egy szántó mezsgyéjén ront el, keresztbe az útra. Úgy halljuk aztán messziről a hangját néha. Onnan megint vissza az útra, át rajta, előttünk, a másik oldal szántóira. És újra vissza. Így haladunk.

Kis szél volt. Dudált a drótokon az út mellett. Mert sürgönypóznák álltak. Fentőst kikerülve az az országút vitt Málnás-Újvárosra… Sok ember is járt, szekérrel is eléggel találkoztunk, vagy értek utol.

Nem! A finánc nem tért le a szántókra, hogy megmutassa azért is Somának, itt lő ő vacsorát.

Megyünk-megyünk-megyünk.

Én magamban már inkább a Soma véleménye felé kezdtem húzni. Túl bizakodó ez a finánc!

Egyszerre a kutya egy káposztás- vagy répásföld végében élesen vakkangat. A finánc kapja lövésre a puskáját és megáll.

Egy félperc se telik. Az úton keresztül egy nyúl szökne.

Durr!… a finánc fegyvere.

A nyúl, mintha egy nagy seprő seperné a levegőből, úgy csúszik nagyot felfordulva az országút porában.

– Hát hiába! Ha rosszul, ha hamisan játszom, szerencsém van! – röhög nekem a finánc.

Soma, látom, szinte a nyúlpaprikásra is utálkozva gondol, hogy a csúfságára fogjuk zabálni. Amíg a finánc a táskájába helyezi a szép, kövér nyulat, Soma dörmögi nekem:

– Azt tartják, emberhalál, ha nyúl fut keresztül az úton!

– Teszek én a babonára és arra is, aki hiszi! – morogja vissza hozzám a finánc. – Most már, Marcikám, keresztülvágunk a legelőkön Fentősnek, az úton. Gyerünk!

Éppen a cigányputriknál bukkantunk ki a legelőről.

Szalad elénk a sok pucér, piszkos ingű, kis cigánygyerek. Tartják elénk a markukat krajcárért. Ajánlkoznak, hogy cigánykereket vetnek, és eljárják a rókatáncot.

A fináncot már annyi durcáskodásra, amit Soma miatt vettünk magunkra, a jobbik kedve fogta el.

Vettetett a purdékkal egy sor kereket. Közben kiszedte, ami apró krajcár akadt a bugyellárisában. Aztán kapóra lökte a kis morék közé a gyepre.

Csúnya kapkodást, verekedést, rugdosódást, lökdösődést műveltek.

Tetszett ez a fináncnak.

Megint kikapart az erszényéből néhány fél piculát. Azt meg annak szánta a nagyobbacska purdék és lotyók közül, akik a rókatáncot eljárják.

Rá is kezdték rögtön.

Aki látta, tudja, micsoda disznóságokat mutatnak ebben a táncban. A koslató kutyák tanulhatnának ettől. Ki kell pukkadni a kacagástól mindenkinek, ha jól csinálják előtte ezt a táncot.

Ezek a büdös kis cigányok pedig, akár a maguk mulatságára járnák és tapsolnák és rikkantgatnák, úgy csinálják nekünk ottan.

De amikor már megelégeltük, és szívódtunk volna tovább a faluba, akkor meg két cigányasszony rohant meg.

– Szerencsét mondunk a tekintetes uraknak! Pár krajcárért a jövőjüket meghallgatják, a boldogságukat, és a bajt megelőzhetik, ami rájuk közeledik.

Szerencsénkre egy szekér állt meg valami pantallós, miféle utassal az úton, a putrik megett. Az egyik cigányné, a fiatalabb, odafutott hozzá.

De az öregebb, mint a vasorrú bába, a fekete, sovány kezével beleragadt a finánc fegyverszíjába. Rimánkodott, istenkedett, pofátlankodott a garasért, hogy: jóslatával megszolgálja.

– Hát halljam, vén banya, a teremtésit! Csak gyorsan!

Na, erre a vén cigányné se kártyával, se szitával vagy rostával, se búzaszemmel nem csinálta a babonát, mint szokták, csak a finánc bal tenyerét kérte.

Abban kapargált, húzta erre, húzta arra a finánc ujjait, és hadrálta a magáét.

A finánc idétlen kacaghatnékkal nézett rám ezalatt. De azért ő is úgy volt, mint sokan mások is, nem tudta, mi hitelt lehessen adni az ilyen zagyva jövendőmondásnak, mit nem? Már a végén egyszer meg is rökönyödött a finánc képe, és elvörösödött nagyon.

Mert a cigányné azt mondta neki:

– Magának, tekintetes úr, van egy titkolt, nagy szívszerelme! Ezt ne tagadja! De ettől eltántoríthatnák. Kivált egy barna ember. Hivatalos ember. Akit szeret, az magát is szereti, és odaadná testét-lelkét magának… Itt-itt-itt, a hüvelykujján látom, hogy jó vége is lesz az epekedésüknek. Megmodanám azt is, ki segíti hozzá. De legyen szíves, és tegyen ide még egy piculát a kezem fejére, hogy az erőt bele tudjam tenni a szavamba.

Soma eddig morogva, türelmetlenkedve vesztegelt ott velünk. Ha cigány csak közeledett hozzá, úgy rázördült, és úgy emelte rájuk kezét-lábát, hogy már békén hagyták. De úgy különben figyelt Soma, és akárhogy erőltette a duzzogást a képére a késedelemért itten, azért mulatott is a kavarodásokon.

Éppen most, hogy a finánc nagy zavarban tátog, Soma egy nagyot röhintett. Tán nem is máson, mint azon, hogyan zsarol újabb díjazást a vén boszorkány.

Hanem a fináncot csuda dühbe gurította a Soma röhögése. Rákiáltott a cigánynéra:

– Nincs több pénzem! Hordja el magát! Nem vagyok kíváncsi már egyéb hetyeretyéire!

– Jajj, tekintetes úr! – kezdi elölről a kunyoráláson a cigányné, Somára mutatva a fináncnak. – Hát őneki tréfa, ami a maga szívét senyveszti, és a boldogságát emészti el? De hagyja magát elverni őtőle, az én meghallgatásomtól, aki a legnagyobb szerencsét mondom magának? Eddig nem sajnálta érte azt a pár fillért? Most sajnálná?

– Ne a piculád! És menj a dolgodra! – lökte oda a finánc a piculát a cigánynénak, és az én hátamba vert máris: – Gyerünk, Marci!

Erre hát a cigányné szüntelen hadrálva farkolt utánunk. Mégpedig most már nem a finánc körül, hanem körülem:

– Az úrnak mondom meg hát, amit tudok, ha ő nem akarja. Az ő tenyerében éppen azt láttam: az úr segíti meg őtet, úgyhogy megszabadul a keserves sóvárgásától. Ez itt van közel a napokban! Az úrnak is megmondhatnám egy fél piculáért a saját szerencséjét!

– Hagyjon békét nekem! – kiáltottam hátra a cigánynéra.

Amire Soma is a hosszú lábával felérúgva kergette:

– Maradsz el már, vén rimája?! Vagy kukra rúgjalak?

Így a cigányné végre nagy nyögdécselve, áldást, átkot összeelegyítve utánunk, csakugyan visszamaradt.

Akkor Soma kezdi nekem a dünnyögésen:

– Már én ha meggondolnám, hogy: egy jó barátommak egy-két fityinget vagy csürhe népnek számolatlan hajigáljam?… Könnyen döntenék.

– Kuss nekem ezzel! Szépen kértelek már! – fordulok el Somától, és tűröm, hogy köpjön elém, majd a cipőm orrára, mérgében.

De a másik oldalról meg a finánc tölti a fejem az ő zokszavával:

– Hát én szenvedjem el valakitől, hogy akármi söpredék előtt röhigcséljen rajtam?

Ennek mit szóljak? Semmit se! Rajtam keresztül muszájjon csak nektek egymás fejét beverni?

De kisvártatva megint a finánc szólal meg:

– Ki a fene hisz ilyen vajákosságban? De néha az ember meg tud hökkenni, hogy ilyen karattyolás rátapint olyan dolgokra, amikről csak magamaga tudhat valaki!

– Igaz! – bólintok erre. Mert én, ha a finánc nekem se bizalmaskodott az Annuskájáról, bárgyún is kitalálhattam, hogy arra érti a dolgot. A finánc is úgy, mintha említeni se kellene, micsoda egyet gondolunk, így szól:

– Csak már amikor téged is odakevert, mert éppen ott állsz, és jó komaságban lát velem, hogy hát te juttatsz boldogságomhoz?… ezt már megkontrázhattam a tudományából, hogy maszlagoljon vele.

Az ember maga se tudja, hogy a száján néha minek szalad ki a szó hirtelen, úgyhogy esze ágában sincs különben. Én is egyszerre ezt bököm ki:

– Vagy ki tudja?

A finánc szemet mereszt rám. Aztán rám vágja:

– Igaz!… Ki tudja?

De elhallgatott ő is, én is. Elő se hoztuk többet a dolgot.

 

 

 

 

 

Ahogy Hámán kocsmája elé érünk, messziről látjuk, hogy előtte egy négyest sétáltat a kocsis egy kis akácos vagy juharfás térségen. Könnyű kis bricska, egy kis szamár egyedül vágtában húzhatná, nem ilyen négy prüszkölő táltos. A kocsis Kossuth-kalapja mellett csak úgy libeg-lobog az árvalányhaj, ahogy két karja ráng a csikók gyeplőjével, hogy tartsa őket.

– Ujha! – mukkan meg Soma. – Ha a főszolgabíró lebzsel Hámánnál, akkor nem tudom, milyen szívesen vesz más vendégeket.

– Mi közöm hozzá? – néz rám erre büszkén, fitymálkodóan a finánc. – Felőlem a főispán is itt ülhet ennek a cefrének a szoknyáján. Szeretem, hogy ijesztgetni akarnak!

Így!

Azzal vonulunk Hámán kocsmája ellen, mint a hadak a várnak, ahogy nálunk mondják. Nagy garral elöl a finánc.

Éppen eközben jön ki a főszolgabíró a kocsma udvara felől. Kísérője Regina, és utánuk kullog apja, nagy görnyedezve.

Tyű! Ez a lány csakugyan olyan szép, hogy a hajnalcsillag nem igéz meg jobban, ha bámulod.

De mi történik?

A főszolgabíró egy jóvágású, sörtéskalapos fiatalember. Csak szinte odalöki ránk a szemét, mint a kutyákra, amikor a fináncunk hangosan, bátran köszön a kocsmárosnak:

– Szervusz, Hámán! Jó napot, kisasszony!

Hámán váltig hajlong a főszolgabíró mögül a fináncra:

– Szervusztok! Azonnal! Egy percre megbocsáttok. Tessék befáradni! Letanyázni! Azonnal jövök. Csak kikísérem a főszolgabíró urat!

Erre a főszolgabíró megint odavet ránk egy pillantást. Ez se barátságosabb, megemberelőbb az iméntinél. De Hámánnak így utal ránk, maga mögé:

– Csak menjen maga a vendégeihez! Isten áldja!

Persze mérget vehetett volna valaki rá, hogy ezt nemhogy a lányra is értette volna a főszolgabíró, de inkább azért mondotta, hogy eltolja a maga és lánya sarkából Hámánt.

Igen, de a szép lány abban a pillanatban, hogy apja alászolgájázott a főszolgabíró szavára, és elmaradt volna, szintén nagy pukedlit vágott a főszolgabírónak:

– Isten vele, főszolgabíró úr! Segíteni kell nekem is tatának. Tessék jönni hozzánk máskor is!

Ahogy kezelnek a főszolgabíróval, az talán még tartaná a lány kezét, és talán szóval is fogná még, de a lány ügyesen a főszolgabíró első: „Hát akkor pá, Reginácskám!”-jára már egyet pördült. És nincs a főszolgabíró mellett.

Hanem hová szalad? Talán apjához? Nem az!

Egyenesen Somához szalad közöttünk, és örül és riogat Somának, mint a szentjének:

– Hát már vissza tetszett jőni? Akkor megint kártyázunk este! Úgy örülök! Hi-hi-hi.

És mi ez? Belekarol a szép Regina Somába. Úgy nyújt kezet a fináncnak egy ilyen-olyan: „Jó napot, Grepitzer úr”-ral.

Meg nekem is a gyönyörű, fehér kezéből az ujja hegyét érinti csak a kézszorításnak az enyémhez.

Húhh! A főszolgabíró, mint az ingerelt farkas, sandít oda. Füttyent a kocsisának! De a szeme rajtunk, amint a lány nagy csacsogva, mint a vőlegényét karolja befelé Somát. Aztán hallhatjuk, hogy ordít a főszolgabíró, és anyjateringettézik a szegény kocsisának, merre körölt volna jobban a fogattal…

Hát kicsodán töltse ki a mérgét ez is?

De merthogy Somát előrevitte a lány, az apja meg a másik bejáraton kerülve jött elénk, hát egy percre egyedül maradtunk a finánccal az ajtóban.

Én ránézek, és mutatom a nagy hüledezésemet a Soma ekkora karolgatásán. A finánc legyint és köp:

– Miért teszi? Huncut kis bestiája! Hogy vadítsa jobban maga után ezt a főszolgabírót!… Kell ennek Giráffusz különben? Vagy akárki? Ismerem ilyen korától! – mutatja kezével a finánc a derékszíján. – Már akkor kikezdett, kacérkodott mindenkivel, csak nadrág legyen rajta! Egy kis bestia!

Ennek lehet igaza! – gondoltam.

De hát odabenn Hámán, úgy látszik, már nem lelte akkora kedvét a Soma társaságában, mint lánya.

Előbb belülről hallottuk, hogy kiabál:

– Héjj, Rudi! Hol maradtok?

Aztán rohant kifelé hozzánk, és az ajtóban fogadott már, és tessékelt befelé nagyban.

Jó hűvösben, egy hátsó filagóriafélében telepedtünk le.

De itt már nem a lány kellemeteskedett Somának, hanem Soma igyekezett neki.

Hangosan mondta:

– Ha nekem ilyen lányom volna, mint magának, Hámán úr, nem egy szolgabírót, de egy királyt se sokallanék kérőjének!

A kocsmáros, mintha nem is hallaná, a fináncnak hadrikál egyfelől. A lánya is a finánccal foglalkozik másfelől.

Soma hiába kezdi még egyszer:

– Ha nekem, hallja, Hámán úr, ilyen lányom lenne, mint magának, hát egy királyt se sokallanék kérőjének, nem egy járási főszolgabírócskát!

– Az úton lőtte a nyulat?

– Hát azért poros?

Ezt faggatják ki közben a fináncból. Így Soma megint hiába eresztette meg a hízelgését. És hiába toldja hozzá:

– Reginácska kisasszonyt nem egy rongyos járás, de egy ország is megbámulhatná, milyen szép.

– Fogadást ajánlottam, hogy az úton ejtek el vacsorát, le se térek a rétekre! – mondja közben a finánc. – Volt velem, aki nem hitte! De még emberhalált jósolt belőle! Hahhahaha!

Soma, már azt hittem, harmadszor is belevág a hízelkedésbe, hogy: Reginácska keze kit illetne meg. De láthatja, hogy nincs kinek mondja, ha csak nekem nem, aki ott kuksolok magamnak az asztal végén, mint mondják: ahol a szél fúj! Na, velem nem tartja Soma érdemesnek a társalgást!

Igaz, hogy amit a lányról mondana, azt ugyan én is látom.

Olyan szép ez a fruska, de olyan, hogyha még sose találták volna ki a hízelkedést, őmiatta találná ki akár egy buta is!…

De ahogy lefetyelünk, és Hámán friss sört hoz, és kínál bennünket, már vagy ötször halljuk a házból:

– Regike-e-e! Gyermeke-e-em!

Csak ezt!

De Regina nem hederít rá a hangra, biztosan az édesanyjáéra. Hogy Hámán se? Hát ha valaki a feleségének nem ugrik minden kiáltására, azt érteni lehet. A finánc meg, ha nagy beszéddel tartják őtet a kocsmárosék, mit törődjön, ki kiabál utánuk?

De Soma és én úgy ülünk ott afelől, hogy minket is megszólítsanak, akár más faluban, más megyében lennénk.

Soma, az szeretne és meg is próbál beleelegyedni a csevetelésbe, de hasztalan. Én pedig megvagyok magamnak úgy is, ha nem verem a számat mindig.

Hát szinte csak mi ketten rezzenünk fel a hangra a házból, akiknek időnk van törődni vele.

Na, a finánc a vidralesnél tart éppen, és engem hív tanúságul, hogy a nyomokból hányfélét, tegnapit, tegnapelőttit láttunk. Én ráhagyom, mert mit tudom én a vidradolgokat? Mégis, már ha a hangom akarják hallani, inkább azt mondom:

– Ötödikszer kiáltanak már belülről!

– Igen! – bólint nyájasan erre a lány. – Kiált mama!

De hogy megmozdulna vagy visszaszólna? Vagy mi?

– Regike-e-e! Gyermeke-e-em!

Éppen most károgja megint a hang.

De vissza se szól neki, csak úgy, mint eddig, senki.

Már összenéztünk Somával erre is. Ki lehet az? Mi lehet ez? Persze hogy éppen mi kezdjük el itten megháborítani a házirendet?… Ez furcsa lenne!

Egyszerre egy kis zakatolás támadt a filagóriára nyíló ajtónál. Akkor látjuk, hogy egy kerekes tolószéken egy idősebb, beesett képű asszony vánszorog előre.

Nemcsak a lába eshetett el, hanem a keze is nyomorék lehet, mert alig bírja forgatni magának két kézzel a kerekesszéket. Így nyekeregi újra közelről:

– Regike-e-e! Gyermeke-e-em!

– Mit akar tőlem, mama? – szól oda neki a lány kedvetlen.

– Alászolgája, ténsasszony! – köszönt a finánc.

– Jó napot, Grepitzer úr! – fogadja az asszony. Azután a Soma adjistenére is biccent, és rám mutat: – Ő kicsoda?

– A barátja! – kiáltja a lány rám és a fináncra utalva.

– Igen? A bátyja? Isten hozta nálunk! – vigyorog rám az asszony. És hogy én szólnék: rosszul értette a lányát. Hámán legyint, és csendesen mondja:

– Hagyja! Felesleges a szót szaporítani vele. Mindegy, ő mit gondol!

Ajjajjaj! Szegény, szerencsétlen öreg csak nyűge, látom, ennek a háznak. Keze-lába rossz, süket is, kicsit hibbant is. Csak még a szemével igazodik el valahogy a világban!

Hámán már kérdezi is a finánctól:

– Hajnalban zavartatod fel magad megint egy koszos vidráért? Azt már mégsem éri meg szerintem.

– Nem a fenét! – felel a finánc. És kezdik a vitájukat.

Hát Soma, mint aki szívesen ragad bele minden alkalomba, hogy lefetyeljen, nekem kezd magyarázni:

– Énnekem már elmondták, hogy mi rengeteg költséget emésztett föl a ténsasszony gyógykezelése. Fürdőről fürdőre hordták. Orvostól orvosig a városban. Nem segít semmi! Csak jobban esik el napról napra minden tagja. Már az elméje sem tiszta.

– Elég borzasztó! – sajnálkozok én. De csak úgy, mint Soma. Hogy inkább a lány hallja.

Ajjaj! Túlnéz az rajtunk. Ha lehet, csak a finánc és az apja beszélgetésébe elegyedik. Se Soma, se én nem érdeklem azt.

– Regike-e-e! Gyermeke-e-em! – vinnyogja az anyja is egyszer, kétszer, háromszor az ajtóból, hiába. Na, negyedik nyöszörgésére a lány ráfordul:

– Tessék!

– Miről beszéltek, fiam? – kérdi. – Az időjárásról? Hallom: fürdeni! Mondta az az úr! – mutat Somára.

– Fürdőt, igen, fürdőt! Azt – feleli Regina. Aztán lassabban nekünk: – Kár vele szóba állni. Akkor mindent akar tudni.

– Én fürödjem? Ih-ih-ha-ha! – kacag magában az asszony.

Én meg Soma azt se tudjuk, sajnáljuk-e, nevessük-e, csodáljuk-e, hogy más mindenki ennyire közönyös ez iránt a bénult asszony iránt.

Egyszerre tenyeres-talpas cseléd jön oda a tolószékhez, és az asszony fülébe kiáltja:

– Mennyi paprikát tegyek a zsírba, a nyúl alá?

– Négy kanállal elég! – feleli Hámánné. – De szépen kavard, a húst pedig ecetes vízben áztasd szépen.

– Meddig? – kérdi a cseléd.

– Amíg feldarabolod, tiszta, hideg, ecetes vízbe darabolod, addig ázik, míg a szalonna megpirul. Ez a jó paprikás! Hagymát vágj bele bőven!

– De a kisasszony nem szereti! – kiáltja a cseléd.

– Nem a kisasszony szája ízére csináljuk, hanem az úrékéra! Most már fuss! – utasítja a cselédet. És az engedelmesen szedi is a lábát, mint aki értelmes parancsot hajt végre.

Hát nem álmélkodni való ez? Az ura, a lánya, a vendégei hibbant számba veszik ezt az asszonyt, és a konyhaügyeket ő látja el. Pedig ez a legfikciósabb az asszonyok dolga között. Hogyan lehet ez?

Már Soma, aki kiszorult itt a kényeztetésből, és megtorlott benne a szó, jobb híján megint velem kezdett társalkodásba.

Őtőle tudtam hát meg Hámánnéról, hogy: az az egész háztáján minden szalmáról tudja, helyén van-e vagy se? A kereskedésben még az ura is csak tőle kérdi: mi hol áll? Miből kell már beszerezni? Micsoda portékát kell óvni a romlástól?… Abiza!

Azután megtudhattam Somától azt is, hogy: a házban két konyha van, egy zsidó konyha és egy magyar. Hámán és felesége csak a zsidó konyhából esznek. Regina mind a kettőből. De külön edények, külön cseléd van a két konyhához. A világért össze nem szabad cserélődni egy fakanálnak se a kettőből.

Erre pedig mind Hámánné vigyáz! Ő oszt ki az utolsó szem borsig mindent. Ő felel mindenért. De megbíznak benne. Soha nincsen hiba!

Nohát, már nekem a fejem kezdett forogni ebben a furcsa zsinatban. Ha akartam, ha nem, hallottam, mit tárgyal Hámán meg a finánc, és mit töm hozzá Soma a fejembe. Még azonfelül ide is, oda is kotyogott néha a lány. Mert Soma úgy beszélt nekem, mintha inkább azt akarná, hogy Hámán meg a lánya hallja meg.

– Kérdezd bár Reginácska kisasszonytól! Tessék, nyilatkozzon, Reginácska!

Soma minden harmadik szavánál így kiabált inkább is a lánynak, mint nekem. Hát így az sokszor csak bólintott, vagy mondta is:

– Bizony! Hogyne!

De többször a fináncra figyelve, olyan szórakozott volt, hogy éppen az ellenkezőjét helyeselte meg, mint amit Soma kívánt tőle.

Erre Soma felhorkant, a lány nagyban javítkozott a finánc és a Hámán szüntelen hebregyéje közben, és még az ajtóból az asszony is ilyenkor nyekeregte bele a nagyobb zsivajgásba, amit így megneszezett, hogy:

– Regike-e-e! Gyermekem! Miről beszéltek!

Na!… Ha a szélmalomnak a kereke nemcsak egyfelül húzó, de alul, felül, mindenfelül csapó szélre keringene, hát én ilyen szélmalommal versenyezhettem ottan, hogy azt se tudjam: merre forduljak az édes eszemmel? Még ehhez aztán utoljára a bosszúságra is alkalmam lett ottan.

Soma, amikor már kifogyott a Hámánnéról való felvilágosításomból, egyszerre jobban hozzám húzódik és súgja:

– Ez a büdös Rudi jól titkolja, hogy az Annuskája, akiért úgy nyivákol a nótázása közben, hogy meg is foghattam rajta, ez a szép dög! Figyeld csak, itt is, előttünk és apja-anyja előtt csak színesedik, hogy a lánnyal mintha nem is törődnék. Még ahogy az kedveskedik is neki, csak úgy odaveti neki szavát. Pedig patkánymérget nyelnék ebben a sörben itt, hogy ez a szép lány birizgálja azt a ronda kincstári közeg szívét… Mit szólsz te?

– Mit tudom én! – rá én. Most már hányadszor is?

– Teszerinted más lehetne-é az Annuskája? – faggat Soma.

– Felőlem aztán akárki! – rá én még bosszúsabban.

– Szóval, tudsz valamit, hogy más után töri a nyavalya ezt a fináncot? Mert mégis, hogyan jön össze a Reginával az Annuska név?

Már engem elrepeszt a méreg:

– Mit tudnék? Annyit, mint te! Hagyj békén!

– Többet tudsz, gazember! Olyan nincs, hogy te már előbb nem furulyáztad neki a nótáját! Ne vettem volna észre én?

– De értsd meg, ha furulyáztam is neki, akkor se firtattam tőle, kiért Annuskázik? Már századszor mondom!

– Te-te-te! Hogy el nem ejtett neked semmit a finánc, amikor úgy egymásba bújtok?… Ugyi, ez a lány?… Hátha van Annuska neve is? Úgy, mint bérmaneve. Bérmálnak vajon a zsidók is? Nem tudod?

– Hát már talán zsidópap és zsidóeklézsia is legyek neked?

Olyan dühös voltam már ott, hogy a söröskorsót vágom fejéhez, ha ezt nem kérdi tőlem.

Erre azonban csak a röhögés foghatott el.

Hát Soma, ahogy kacagok, igyekszik fürkészni a feleletet a szememben, és mintha eltalálná, egyszerre ő is röhögni kezd, és mit csinál?

A Regina keze az asztal szélére nyúlik. Soma a nagy, piszkos mancsát rácsapja a lány fehér kezére, mint egy varasbéka ugrik a liliomra, és megvárja, amíg a lány feléje fordul.

Nem is kapja az el a kezét Somáé alul, mintha észre se venné a bizalmaskodását, még a finánc utolsó szavára kíváncsi, a vadorzás ilyen és ilyen büntetéséről, azután fordítja csendesen a fejét Somára.

Akkor Soma, akár egy vizsgálóbíró:

– Annuska?… Izé… Nem is Annuska!… Reginácska kisasszony! – néz a lány szeme közé.

– Mi az? Tessék? – kérdezi nyugodtan az.

Hát Soma hirtelen megtalálja, hogy azt mondja rám utalva:

– Tudja-e azt, hogy ez a barátunk nagy furulyaművész? Egész este játszott a Rudinak a fülébe. Meg ma is a szekéren. Kivált azt a nótát, hogy – és itt Soma csúfondároskodva énekelni kezdi: „Hány csillagból van a szemed, Annu-hu-hu-huskám!…” Azért már magát kezdtem Annuskázni!

Tyű! Ezt a csavaros eszű betyárt! Így szedné ki a lányból, amit akarna tudni tőle.

De hát Regina csak egy kicsit mosolygósra vonta a szép száját, és azt is rám. Azzal hármat bólogatott Somának fanyalgósan, mint aki unja a lefetyéit, és megint a finánc felé fordult.

– Látod, lecsúsztál, te vallató pribék! – röhögtem csendesen Somának. – Mire is kellene neked kiszimatolni, kipuhatolni a Rudi szívbaját?

Soma erre lesajnált, majd a poharamba nem köpött, és nyakalt egy nagyot a felsülésére.

 

*

 

Az egész zenebonában a legokosabb szót mégis a gyengeelméjű Hámánné ejtette.

Mert egyszer, nem is vettük észre, hogy hátrakocsikázik. Kisvártatva vissza az ajtóba, és kenetlen szekér hangján nyikorogja:

– Regiké-ém! Gyermeke-em! Terítsél! Kész a vacsora!

Ezt már nem tette hallatlanná senki a társaságban.

– Vacsoráltok! Teríts, Regi! – szólt Hámán. Aztán, hog Regina szíves: „Igenis, rögtön!”-nel felugrott és kilibbent, Hámán is felkélt:

– Én elintézem egy kis dolgomat! Majd vacsora után még látjuk egymást! Jó étvágyat!

– Hogy tudod megállni, hogy egy finom nyúlpaprikásnál ne tarts velünk? – fogta volna vissza a finánc a zsidót. – Nem fújjuk be a hitközségnél, ne félj!

– Már mi öregek megtartjuk a vallást! – tartotta fel Hámán a két kezét szinte áldásra. – Látod, a lányom már nem tartja. Neki kóser vagy tréfli, mindegy! Mi őtet se neveltük erre. De nem erőltetjük szándékaiban. Ő veletek vacsorázik helyettünk is!

Azzal Hámán indult magának. Sőt, az ajtóban beleragadt felesége kocsijába, és magával gördítette őtet is. Az asszony úgy rikácsolta felénk:

– Jó étvágyat! Ha valami panaszuk van, üzenjék Regikével nekem!

Dehogyis volt panaszunk!

Mindenki csak a száját nyalhatta, olyan finom gyenge nyúlpaprikást kaptunk.

Regina velünk evett. A finánccal és Somával külön megbeszélték mint szakértők, hogy: milyen nehéz a friss nyúlhúst pác nélkül úgy tudni készíteni, hogy rágós, szíjas ne legyen vagy pedig kiszáradt és kozmás a sok sütéstől!…

A jóféle karcost, amit a nyúlra ittunk, már ismertem a tegnapi halvacsorától. Csúszott ez kegyetlen a paprikásra is. Még a lány is leöntött egy-két pohárral az első koccintásoknál. Persze már aztán csak a nyelvét értette bele, ha a finánc hozzáütötte a poharához az övét.

Említsem utólag, hogy a finánc még vacsora előtt erősen hangoztatta, hogy: a vidralese miatt korán akar lefeküdni, és ha nekünk tetszik, nem áll a mulatságunk elibe, csak őtet hagyjuk ki belőle, mivel ő vacsora után már fel is kél a kortyingatásból.

Persze vacsora után már annyi engedményt tett a finánc, hogy egy durákra összeüljünk. Ezt éppen négyesben a legjobb verni, hát beszálltam én is a játékba.

A cseléd hozta egyre-másra közben a Regina intésére a tele üveg karcost az üresek helyett.

A Grepitzer úr füle kezdett pirosodni. Osztás közben dúdolt, fütyült, szisziszizett… Mit kerteljek? Közülünk leghamarább ő lett készen!

A Soma csalásai, ha Reginával került együvé a kártyában, úgy megnevettették néha a lányt, hogy a Soma fején cibálta a kopaszodó haját, és akkorákat sikkantgatott, hogy az ablak rezgett.

Már most én sem rekedtem ki a tereferéből, mint makutyi. A Soma fortélyait én ismertem legjobban. Hát én is pakliztam ellene, és ugrasztottam én is azt, aki legügyetlenebb volt a vesski-ben, a fináncot.

A játék szerencsésen összebékítette már valahogy Somát a finánccal. Már koccintottak… Már itt minden mutatkozott, csak baj nem!…

Késő még nem is volt. A kocsma ivójából jót hallatszott a vastag zenebona. Meg valami klimpírozás is. De lehurroghatták!

Hámánné bejött a kerekesszékén az ajtóig egyszer, és bocsánatot kért, hogy: lepihen, örült, hogy ízlett a főztje, biztatott, hogy mulassunk jól, és nézzük el, ha az ura a kocsmánál kell helytálljon!

Hámánt nem is láttuk többet. Csak a tenyeres-talpas cseléd jelentkezett, és értekezett a kisasszonnyal inkább jelekkel, mint szóval. Legutoljára, úgy tetszett, a lány pihenni engedte a cselédet is. Mert behozatott vele vagy négy üveg bort és vizet, hogy kéznél legyen, és búcsút intett neki.

Hanem a paraszt cefréje, úgy látszik, kéretlen került vissza. Valamit súgott a kisasszonyának. Az meg vissza úgy, hogy mi is hallottuk.

– Nem tudom! Várhat ott künn! Majd mi szólítjuk, ha kell!

– Ki az? – kérdezte a finánc.

– A cimbalmos! – feleli Regina. – Játsszék nekünk?

– Ahogy tetszik! – csuklott erre a finánc. – Tetszik?

– Ahogy tetszik! – Soma rá.

És én is:

– Ahogy tetszik!

Hát ebből nem okoskodhatott ki a lány.

De hát a durák már nem ment. A finánc csapkodta a tökre a zöldet, makkra a pirosat. Ez már játékhoz se hasonlított. És most a finánc, amint ő osztott volna éppen, elkezdett énekelni. Ezt, hogy:

 

Kér liter bor bennem van, Sej, de kutya-kutya kedvem van, Ha még két liter bennem lesz, Hej, de kutya-kutya-kutya kedvem lesz!

 

Az ajtóban erre, de úgy, hogy nem is láttuk, timtirimtimezni kezdett egy cimbalmos. Azt, amit a finánc énekelt.

– Játszhat így csendesen? – kérdezte Regina.

– Játszhat! – rendelte a finánc. – Csak ott, ahol van!

Azzal próbálta keverni tovább a kártyát. De bal kezében csak egy lapot hagyott a pakliból, és amikor a többit nekicsapta, a pakli fele a poharára esett, az feldőlt, a kártyák az asztal alá estek. Utánok kapott és a pohara után, majdnem felborult székestől… Ajhajhó!

Én segítettem felszedni a lapokat. Soma is lenyúlt a hosszú kezével az asztal túljáról, a lány pedig a bort szárítgatta egy asztalkendővel.

Na! Amire megint a finánc kezébe került vissza a pakli, egy hibázott belőle. Megint az asztal alá hajoltunk ketten a kártyáért Somával. Ez alatt a lány a fináncnak:

– Tudja ám ez a cimbalmos a maga nótáját is, Grepitzer úr! Azt szokja nekem húzatni a főszolgabíró is. Éjjelizenén is azt húzatta itt az ablak alatt nekem a nyíresi nagy bandával minap.

Soma az asztal alatt beletenyerelt a kártyáért valamibe. Tán a csirkék hagyták itt, amiket jöttünkkor hessegettek el a filagóriából… Soma susogva, de annál ocsmányabbat káromkodott az én hallatomra, aki még szintén lenn kotorásztam a kártyáért… De a Regina beszédére rám vigyorodik lenn és súgja:

– Ahán! Ezt hallgasd!

Azzal hagyja ő is, én is a hiányzó kártyát, és felemelkedünk. A finánc pislant egy laposat a lányra és kérdi:

– Nagyon feszíti az oldalát magának, hogy főszolgabíróné legyen?

– Minek érdekli? – vissza a lány.

– Csak! – kaparja a finánc a nyírott kis bajuszát. – Csak! Mert az is lehet utóvégre, hogy megkéri a kezét az magának. De inkább…

– Maga tanítana ki erre? – feleli a kislány. – Csak abból ő nem eszik, amit akar!

– Azt is elhiszem! – habogja a finánc. – De úgy, hogy Nyíresen mint tekintetes főszolgabíró asszony feszengjen a hintóban… izé… meg ecet meg só… Na, hagyjuk!

– Miért hagyjuk? – mondja erre a lány. – Talán nem merek ilyesmiről maguk előtt beszélni? Talán maguk is lépre mennek a sok pletykára, amiről nem tehetek, mert az az alak cégérez az udvarlásával? Maguknak mindent kitálalhatok itt!

– Nem szükség! De ha akarja éppen! – habogja mint minden részeg, kötekedően a finánc.

– Hát nekem a városban, Málnáson, van egy kérőm, egy gazdag fiú, maga is ösmeri, akár vőlegényemnek tekinthetem! – magyarázza a lány. – Én négy polgárit jártam. Ahhoz elég, hogy úriasszony lehessek, akár főszolgabíróné is. De én egyelőre se Nyíresre, se a városba nem pályázom el innét. Mert itt szüksége van rám a szüleimnek az üzletüknél. Azért váratom a városban a kérőmet, ha kedve van várni rám, és azért nevetek ennek a főszolgabírónak az udvarlásán és az ajánlatain.

– Ki egy főszolgabíró? – kottyant bele Soma.

– Nana! Attól még tarthatja magát valakinek, és mások is tarthatják, amiért te, Giráffusz, főzugírász vagy főmicsoda, lenézed! – röhögött erre a finánc. Hogy kocódni ne kezdjenek, én azt kérdezem a lánytól:

– És mégis, micsoda ajánlatokat tesz a főszolgabíró a kisasszonynak?

– Miket? Csekélység! Hogy színésznőnek szökjek el szüleimtől. Ő fedezi minden tanítási költségemet. És lakást vesz ki nekem… Persze ahová hozzám járhat. Képzelhetik!… Én el is hiszem, hogy megtenné a kis hamis, amit ígér. Küldött már nekem olyan csokrot, ami egy ötvenes legkevesebb. Télen rózsát!… Ezt elfogadtam, mit tegyek? De kétszer visszaadtam már neki briliáns fülbevalót és melltűt, amit születésnapomra ajándékozott.

Így, egy kissé hánykolódóan adta ki magából előttünk ezeket a főszolgabíróról.

A finánc pedig közbe-közbe: „Hűha! Hűha!”-zott részeg évődésével.

Ez csak tüzelte a lányt, láttuk, a nagyobb fennhéjázásra:

– Igen-igen-igen! Ha akarja tudni – ugratta szinte magát egy részeggel. – Csak azért mennyit könyörgött nekem a főszolgabíró, hogy négyszemközt beszéljünk valahol. Mert itt a házunkban persze hogy őriznek a szüleim szemtelenkedés ellen, aminek ott lehetnék kitéve, ahová a főszolgabíró úr képzeli a négyszemközt levésünket… Ilyen kis ostoba falusi libának akarna ő engemet kezelni! Hah-haha! Ilyen alak!

– Hűha-hűha! – közbe a finánc, és azt is harmadikszor ismételte már, hogy: – De mint tekintetes főszolgabíróné, a hintóban feszengeni… akkor nem volna: ilyen alak?

– Maga nem hiszi, hogy a kocsin, ahol persze négyszemközt visz, hányszor vallott már szerelmet nekem ő, majdnem sírva! – hetvenkedett Regina. – Hányszor mondta, hogy ő boldogan venne el feleségül is engemet, de a rokonsága annyira fölzúdulna azért, hogy falusi kocsmáros lányát veszi el, és az édesanyja talán öngyilkos lenne!… Hát ilyen lelkiismeretlen nem tud lenni, még ha bele is hal utánam a szerelmébe!… Úgy legyek boldog valaha, hogy nem tízszer hallottam ezt tőle a kocsin szó szerint!

Ahogy az elátkozásával is erősítette a lány beszédét, láttuk, a finánc hirtelen kiesik a részeg incselkedéséből erre.

– És tegyük fel, csak tegyük fel! – csuklotta Reginának: – Ez a főszolgabíró igazán szívéből bolondult bele magába, és igaza is van, hogy családja és állása és más miatt keservesen szenved maga után… Maga akkor is…

– Én akkor se tehetek róla! Én el is hiszem, hogy úgy belém van habarodva, ahogy vallja nekem! – rántott a szép, gömbölyű vállán Regina. – Hallja ezt a nótát?

 

*

 

Ide kell szúrjam bele, hogy amíg azt a főszolgabírót tárgyalták, az ajtó mögül csendesen timtirimtimezett a cimbalom tovább.

Rajtam kívül tán nem is figyelt rá senki. Pedig nagyon szépen, futamozva, szívvel csinálta a nótát. Én meg titokban a furulyát is elővettem a zsebemből, hogy összepróbáljam a cimbalommal. De hát nem ment. A cimbalomnak más hangolása volt. Csak macskazenét adhattam volna vele együtt. Hát eltettem a furulyát.

Félfüllel hallgattam a lányt, félfüllel a cimbalmot.

Egyszerre csak abbahagyja a cimbalom. De rá rögtön az ajtóban megjelenik a cigány.

Hát egy csinos, fiatal cigányfiú. Még gallér és nyakkendő is a nyakán, és elég jó ruhája is, fekete, csak kicsit kifényesedett.

A széket hozza a kezében, és hozza a filagóriába, a szegletbe, a sötétbe. Ott gyorsan a két széket összeteszi. Kiszalad megint. Akkor meg a hátán a cimbalommal jön elő. Ráteszi a két székre és hozzá ül.

Én vettem ezt csak észre. Ezek akkor voltak körülöttem a legnagyobb csevetelésben a főszolgabíróról… Még az se tűnt fel nekik, hogy a cigány rázendít újra csendesen a filagória sarkában és nem a szobában. Csak a lány vetette oda most a fejét a cimbalmosra: hallja-e a finánc, mit játszik?

A finánc nem figyelt rá. Nagyon magába mélázott, elkomorodott nagyon.

Soma felelt Reginának azzal, hogy énekelni kezdte, amit a cimbalmos játszott:

 

Fekete szem éjszakája! Hány csillag gyúlt ki reája?

 

Soma az ő óráját látta elérkezni. Eddig, mint a hiúz, leste a lány meg a finánc minden szavát, most azt hitte Soma, hogy a lány, ahogy szokták, a fináncot, a fővendégét, letöréséből akarja kirázni a nótájával. Hát segíteni akarta ebben őtet Soma.

De hát Regina megint csak rá se hederített Somára, úgyhogy az el is harapta az ének végét. A fináncot nyaggatta Regina megint azzal, hogy:

– Hallja ezt a nótát?

– Hallom! – rezzent erre fel a finánc, kicsit ingerülten. – Miért ne hallanám! Süket még nem lettem, amiért egy kicsit becsiccsantottam. Hökk! Hökk! Hökk!

Csuklott hármat a finánc, és úgy nézett görbén Reginára, hogy hát várja, mit akar tőle?

– Ezt a nótát húzatja nekem a főszolgabíró is a nyíresi bandával, ha éjjelizenére hozza az ablakom alá. És legutoljára, vakuljak meg, ha nem láttam a holdvilágon, hogy a szemét törli zsebkendővel… A prímás nyakába is esett, tán zokogva, úgy mentek el… Mert gyertyát ugyan gyújtok én, hogy: szívesen látjuk az éjjelizenét, de kértem és kikötöttem, hogy: be nem ereszthetjük éjjel, és ő beleegyezett.

A finánc szeme megint nagyon elmeredt. Én már jól kezdettem sejteni, hogy a részegségen felül és a részegségében az ő bánatát is veti össze a főszolgabíróéval. Azon hunyorog el a szeme!

– Siratta, lássa! – motyogta a lánynak. – És megkérné a kezét is, ha… lehetne neki!… Hökk!

– Hát igen! – mondta a lány. – De azt elfelejti, hogy ha komolyan megkérné, akkor tartana csak ott, hogy esetleg egy kissé gondolkozni kezdjek rajta: vajon komolyan vegyem-e őt?

– Maga egy szívtelen nő! Vegye tudomásul! Szívtelen!

Ezt a finánc hirtelen, szikrázó szemmel vetette a lány szemére. Nem incselkedőn. Szívéből szólt, érzett a hangján.

Én, megvallom, ahogy eddig, mint egy szentképre, úgy mertem csak nézni erre a gyönyörű lányra, a sok józankodásától és kérkedésétől valahogy én se igéződtem meg már annyira, mint eleinte… Ez ugyan mindenkit, még aki a hideg szívéhez is fér, ujja körül forgatna! Csak inkább bámulni az ilyenfajta nőstényt, mint a kirakati bábut, semhogy emésztődni érette, mert azt ugyan kihasználja csak a viszonzás helyett.

Én is ilyenféle vélekedéssel hallottam már a finánc ittasság sugallotta szavát. Kivált, hogy a lány rá olyan kacagásba, éles kacagásba kezdett, dobálta magát a széken, és erőltette, csinálta a nagy hacacárét.

Soma, az hűségesen vele kezdett röhögésbe, és helyeselt neki:

– Igaza van, Reginácska kisasszony! Én négy osztályt jártam ki a minoritáknál. Tanultam deákul. A maga neve latinul azt jelenti: királynő!… Már ehhez is senki egy főszolgabíró, hogy csak virágcsokrokért magához érjen!… Törje csak az ilyet a nyavalya apróra!

A lány most este, először vettem észre, hogy össze is kacsint Somával, a talpnyalására, mint a cinkosával, és aztán megfenyegeti a fináncot:

– Különben, tudom én, minek veszi kegyébe maga, Grepitzer úr, a főszolgabírót! Maga is udvarol valahol egy Annuskának!

– Ki tud erről? Én nem tudok! – rázta fejét a finánc. De már nagyon komoly tiltakozásából is látszott, hogy a lány elevenjére talált, és ő elhallgattatná.

– Ő, a barátja, az elébb, a vacsora előtt, már az én nevemet is összekeverte az Annuskával, mert annyit danoltak együtt! – vihogta Regina. Soma is nagyban vele. Aztán rám mutatott a fináncnak:

– Itt a furulyásod! Húzd csak rá neki, Marci!

– Húzod, Marci? – csapta erre a finánc karját a nyakamba. Mert már az édes esze messze szállt neki, mint a darumadár. A jobb keze emelkedett az asztalról, hogy magát pofoncsapja, és nekieressze az ordítást.

Csakhogy a cimbalmos játszotta még közben a főszolgabíróét, amit Soma összetévesztett a finánc nótájával, és amit nem is tudtam a furulyán. Hát én a vonakodáson kezdtem:

– Húzza itt a cigány! Nem fújom én! Össze se megy a cimbalommal a furulyám. Már próbáltam!

– Nem fújod? Te is ellenem vagy, Marci, ezekkel: – rántott nagyokat a finánc részeg módjára a nyakamon. – Ezt nem vártam tetőled, Marcikám!

Már én kínomban csak azt tudtam mondani a fináncnak:

– Hát ezt nem is tudom fújni!… Ez más!

És akartam eszéhez hozni, hogy ez nem is az ő nótája, amit cimbalmoznak. De hát ő közbeordított:

– Nem tudó-ó-ód? Letagadod itt ezek előtt?… Hát akkor… én… tégedet nem ismerlek többé, Marci!

Amíg a finánc engemet nyaggatott itten, Soma hirtelen felugrott, és a cimbalmos elé állott a sötétben. Már észbe vette a nótacserét, és eszébe jutott a fináncé. Rákezdte a cimbalmosnak:

– Tudod ezt, hogy: „Szerelmes a nap a holdba?…”

Na, ebből mi kerekedett?

Somának jó erős, reszelős, de elhallgatós hangja van, ha kiereszti. Vele együtt most először Regina is szépen, de olyan szépen, olyan édes, angyalhangon kezdett dalolni, a cimbalom meg olyan jól kísérte őket, hogy most már én ráztam meg a fináncot:

– Nahát! Ezt akartad! Ereszd ki a hangodat te is!

Hiába! A finánc feje lekókadt a mellére. Csak két karja, könyöktől felfelé, az asztalon ütötte a taktust a nótájához.

Hát ha tetszik neked így is, hogy nem ordítod a kedves nótádat, akkor még jobb! – gondoltam. És én belevágtam a többivel, és énekeltünk szívesen, kétszer elölről, az Annuskáról valót.

Így!… Ez a dalolás ment még az egész estéből mindenkinek a legjobb érzése szerint.

Ahogy már mégis megelégelhettük, és a fináncunk nem rendezkedett külön újrázásra, hát éppen feltartja Soma a mutatóujját a cimbalmos elé, hogy biztosan egy csárdást vagy ugróst kezdjünk. A finánc a csendben egyszerre kitárja a két karját az asztal felett, mint egy megszállott. De nem ugrik fel.

Félkézzel seper egyet végig az asztalon. Üveg, pohár, hamutálca, cigarettadózni, kártyapakli, repül, fröcsköl szerteszét.

De hát mire magához térne valaki, hogy tegyen valamit a részeg randalírozása ellen… a finánc az asztalon keresztbe nyújtott karjára ejti a fejét, és elkezd kegyetlenül sírni…

– Hagyja őtet! – szól a lány Somára, aki mindjárt az „édes, drága Rudikám, mi bajod?”-on kezdené, és a finánc nála is kevesebb haja borzolásán.

– Úgy van! – szólok én is bele. – Ahogy kezdte Rudi, a fejünket, a tükröt, ablakot lehetett félteni a kezétől. Hát mint hogy mást bántson, jobb így, hogy őtet bántja valami!

Na, mosolyog erre rám a szép lány, és azt mondja:

– De hát ha ő szól, én is leszedtem volna az asztalt útjából, hogy a karjára borulhasson szépszerivel siratni a szerelmét.

– Hüm! – szól Soma. – Csak már ki tudnánk egyszer szedni belőle, hogy ki miatt rücskölődik meg ennyire a szerencsétlen?

– Virrasszál mellette, hátha kibeszéli neked álmában? – én Somának. – Ezt már lefektetjük úgyis!

És röhögünk, röhög a cigánylegény is a cimbalomnál. Azt képzeljük mind: lefektetni való állapotban van Grepitzer úr.

De hallottam egyszer gyerekkoromban, hogy amikor a virrasztók kígyót-békát rámondtak a kedves jó elhunytra, és nagyban pálinkáztak, viháncoltak a nyújtóztató körül, hát a halott egyszer csak felült, és három rokonára hozott örökös nyavalyatörést csak ezzel a tetszhalottságával, azonfelül hogy ki is tagadta őket az örökségből, mert a nyújtóztatón is becsmérelték őtet.

Majdnem így jártunk ott a finánccal. Még javában ríja a karjára a könnyeit, hogy a szőrös csuklójára csurognak, a lány rendezkedni kezd:

– Fogják meg, legyenek szívesek, a hóna alatt, és vezessük az ágyába! Vetkeztessék le. Ne piszkolja össze nekem az ágyneműt. Maguk aztán visszajőnek. Mi még fennmaradhatunk, ha tetszik.

Így!

Akkor Grepitzer fúj egy nagyot, és felveti a fejét. Körülnéz, mint a gyászolók közt csakugyan, olyan sötét, zavaros a tekintete. De a szava értelmes:

– Tudom, kiröhögtök! Mindegyre megy már ez nekem!… Az én életem már így sem ér egy rossz petákot! Tönkretesz engem az az átkozott ringyó!… Vagy pardon! Éppen az, hogy nem az!… Ez tesz tönkre… Így is tudjátok! Mit titkoljam!… De azt nem hiszitek, hogy a szívem kiszakad! Ez a büdös szívem…

Olyat csapott vagy hármat a mellébe, a szíve tájára, hogy szinte utána is döngött, zengett még.

– De hát nem tudnék segíteni neked, ha elmondanád? – Soma nyújtotta már kifelé a lapát mancsát, hogy cirógassa a finánc képét és vallassa.

Regina hárította el:

– Hagyja!… Hadd mondja csak azt, amit ő akar! Mondja csak, Grepitzer úr!

– Én már nem mondok semmit! Legfeljebb azt, hogy bánom, nem hoztam golyós töltényt is, a fegyverembe. Most a fejembe durrantanék. Ebbe az átkozott fejembe, hogy ne gondoljak többet rá!

Puff-puff-puff! Neki az öklével a fejének a finánc. Akár elébb a szívének.

Már ez egy kocsmai verekedést magában, magával ellátott!

A cigánynak, ha hangot nem is adott, a fekete pofája minden vonását szerteráncigálta a röhögés. Én is azon kezdtem a cigánnyal együtt. Csak a lány nem látta ebben a tréfát. Szomorúan, sajnálkozva nézett Grepitzerre.

Soma? Az most is csak magáéval törődött. Dühösen szólt a lányra. Mert nem hagyta őt, hogy kiszedje már végre a fináncból: ki legyen az a nője?

– Minek gátolt meg a kisasszony, hogy elmondassam vele? – vicsorogta.

De az úgy tudta végigmérni, hogy elakadt a szava. Én szóltam Somának:

– Azért az Annuskáért már a végén te is annyira veszkődöl, hogy túlteszel ezen a részegen! Bár te is odakennél a fejedre magadnak párat. Rád férne, míg mástól kapod meg!

– Te, vigyázz! – emelte rám kezét Soma. Mert már a tréfát sem értette…

A finánc persze közbe-közbe összenyaklódva maradt. Most megfogta a poharát:

– Töltsetek!

Soma ugrott mellé. Belezúdított a poharába a borból és kérdezte:

– Vizet is, Rudikám?

– Nem kell! – kapta a finánc a tiszta borral tele poharat. Felemelte: – Isten-Isten! – koccintott mindőnkkel. Megvárta, míg a cigány is hozzákoccintotta a poharát az övéhez. Akkor egy hajtókára leeresztette a torkán a bort.

Soma váltig kellemeteskedte rá, hogy:

– Igaz, Rudikám! Nem az a részeg, aki részeg, hanem, aki nem tud már inni. Ládd, ez a büdös Kakuk Marci csak belenyal a borába, míg mink iszunk!

Már Soma nem tudta, kin töltse ki a mérgét, hogy nem ér célt a finánc szerelme felfedezésével.

De hát rosszul számított.

A finánc egyszerre elvigyorodott:

– Ne bántsd Marcit! Ő az én egyetlen jó szusztársam! Mit kívánsz, Marci? Egyél-igyál, fizetem! Grepitzer nem marad adós sehol sem! Hol a furulyád?

Kereste a nyakamat a karjával. De csak a kabátomnak a csücskét érte el. Mert elhúztam a székem mellőle. Majdnem lerántott a földre, amíg maga mellé húzott, úgyhogy a széket szöktettem magam alatt.

Én már nem menekedhetek, hogy meg ne furulyáztasson, láttam.

A cigány Reginával értekezett csendesen, állva, az asztal mellett:

– Itt a cimbalmos! Húzza neked! – szabódtam a fináncnak. Persze rám kiáltott:

– Csak tessék! Fújjad te!

– Csak tessék! Miattam? – biztatott a cigányfiú is.

A lány erre, mint a babona tartja, hirtelen végigszámolt ujjain, és nevetve mondta a fináncnak meg nekünk:

– Jékulárom! Egyszerre egy szót kimondani: szerelmesek találkoznak. Kijött a Jé!… Juhász Annuska! Tyűha! Grepitzer úr!

– Honnan tudja, hogy Juhász Annuska? – csapott rá Soma rögtön Reginára.

De az már mérgesen:

– Ugyan, hagyjon engemet. Igyon és mulasson! – förmedt Somára.

Én pedig istenneki! Billegetni kezdtem az igazán egyetlen nótámat: „Szerelmes nap a holdba!” A cimbalmos odaült a cimbalmához. Egyet-kettőt ha pipiringizett a húrjain, már belevágott a vattafejű ütőjével szépen a furulya kíséretébe.

Tyű! Ez nekem is, mindenkinek tetszett. A finánc, ahogy a lány a babonaság szerint való sikeredést beszélte rá a Juhász Annuskájánál, hát a hangját is elfelejtette. Így nem rontotta el a hamis beleordításával a hangversenyünket.

Már itt a Soma kíváncsisága, bosszúsága, akadékoskodása is leszerelődött. Nem tudott szerepelni egyebet a mulatságban, mint hogy közben töltött, és ivást ajánlott. Amikor pedig a finánc megint lehajtotta vagy a felét a poharának, Soma közberikkantotta nekem:

– De tudod jól azt is, hogy: „Részeg vagyok rózsám, mint a csap!”

Ez már más! Ha a kezemre járt?

Rárántottam ezt a jó kis ugrósat, mint a szekeren.

Tyihaj! Recece!

Soma egyszerre nagyot rikkantott. Felugrott az asztal mellől, és elkezdte járni a kopogósat egyedül.

Erre a finánc is rikkant, és felszökik, ahogy tud, és ő is rúgódozná a recepicét. Még látom, maga Regina megy mellé, hogy Grepitzer úr elkaphassa a karcsú derekát, és forgassa meg illendően. Meg aztán a jóvoltára is, mert ha a lányba kapaszkodik, nem dűl fel a táncban.

Én fújom, ahogy bírom. A cigány is cifrázza. Soma is bömböli, dobogja a ropogósat, és pattintgat az ujjával egyedül. Hiszen ennek embere volt ő mindétig. Már itt annyi baj legyen! Ha az esti sok évődés ilyen jó útra térült megint…

Csakhogy a finánc gyomrát felkavarta az ugrándozás. Észre lehetett venni rajta, hogy mindjárt baj lesz vele. Még éppen tudta tartani magát. Erős természet lakott ebben!

Elhárította Soma karját, mikor támogatására sietett. Kitámolygott ő maga a saját lábán a félre való helyre.

Igaz, hogy a kocsmáros lánya hozzá kell szokjon az ilyen pocsék, részeg kalamajkához. Azért mégis csudáltam ezt a gyönyörű lányt, hogy milyen utáltság nélkül vigyáz mindenre.

Soma utalt a finánc után:

– Nem kéne valakinek ügyelni rá?

– Menjen hát, fogja a fejét! – szólt Regina. – Vigyázhat arra is aztán, hogy ne feküdjön sáros cipőjével az ágyba, ha mást nem bír lehúzni róla.

– Megyek én is! – ajánlkoztam.

Hogy minek? Tudtam: Soma nem annyira jólelkűségből ugrik a koma után, hanem mert kifaggatja a szívszerelméről. Ez még hagyján! De kizsebeli az erszényét is, ha ő vetkezteti. Ebből pedig rám is hárulhat baj! Azért ajánlkoztam.

Nem is hittem, mivel tart vissza a lány. Azt mondja:

– Minek menne? Dajkálja csak Grepitzert a hosszú barátja. Ő itatta a végén, ő táncoltatta, és ő akarja kivallatni most az Annuskájáról. Holott én jobban megmondanám neki, kicsoda az, ha ittmaradna. Úgy kell neki! Majd kikacagjuk!

Leültem hát erre, leült Regina is, és odatelepedett az asztalhoz a cimbalmos is. Ez nagyon nagy bizalmasságban állott ezzel a lánnyal.

Én kezdtem így:

– Higgye vagy se, kisasszony, de én sem Rudiból, aki talán tőlem nem is titkolóznék, se magából nem szedném ki ezt az Annuskáját, ki ez, mi ez és kicsodája neki? De ha már a délután egy javasasszony is azt állította, hogy én leszek az, aki a Rudit a szívszerelmével összehozom, és előttem babonázta ki maga is ezt, hát már én is meghallgatom szívesen magától, amit tud erről a csuda nőről.

A cigány is vigyorgott rám és a lány is előre.

– Én is ismerem! – kottyant bele a cigány. – Megjárja-nő!

– Nagyon érdekes egy nő az! – esett szavába Regina, és rá is szólt. – Ne beszélj bele, Bálá!

Így hívták a cimbalmost.

– Tessék-tessék! – húzódott hátrább tőlem. És a lány elkezdte.

– Három éve lesz az idén ősszel, amikor én Málnás-Újvároson a negyedik polgárit jártam, az egész város beszélt erről a Juhásznéról.

– Hát asszony? – kérdem én.

A lány egy kicsit elpirult. A cigány kacagni kezdett. Regina összehúzta rá a szép szemöldökét.

– Ne ízléstelenkedj, mert kilöklek! – mondta, és folytatta nekem. – Majd kitűnik maga előtt minden, csak várjon, hogy meséljem. Juhász, ez kőműves és ács is. Valahol a Felvidéken vagy a Dunántúl, szénbányáknál dolgozott, és hazajött, pénzt gyűjtött magának, és vett egy kis házhelyet, arra épített egy házat, közben megismerkedett ezzel az Annuskával, aki egy özvegy egyetlen lánya, és megkérte a kezét. Olyan fiatal volt még a kislány, talán tizenhat éves se, úgyhogy az anyja talán meg se kérdezte tőle, hogy: tetszik-e neki ez a Juhász? Csak mert jól kereső, tehetős ember, hát hozzáadta. Elég az hozzá, hogy Juhász közben újra visszakapott a szénbányához, és már onnan jött haza, Málnásra, hogy megtartsa a lakodalmát a lánnyal, és aztán rögtön vigye is magával oda a bányatelepre. Így is történt. Megülik a lakodalmat, ahogy illik, és az ifjú pár vonatra ül, még a lakodalom éjszakájának a reggelén, hogy estére már a bányatelepre érkezhessenek haza mint új házasok. Eltelik másfél nap! Éppen annyi idő, amennyi alatt a vonat fordul meg a bányatelepről Málnásra. Hát az új asszony visszaérkezik. Hogy említsem, télen történt ez. Az új asszony csak a téli felsőjében, mezítláb, papucsban és a felső alatt abban a hálóingben érkezett meg, borzas hajjal, azonmód, ahogy a nászéjszakáján az urától kiugrott az ablakon, és amennyi pénze volt, abból jegyet váltott, a többi, hiányzó útiköltséget kalauz és valami más vasutasok adták össze, kölcsönbe… Így bizony!

– Püha! Hát mi szöktette ki a nászágyból? – kérdem én.

A cimbalmos erre megint picsog nagyban és fintorog, és mutogat nekem, úgyhogy Regina ne lássa.

De az most már rá se szólt. Úgy folytatta nekem:

– Arról, hogy mi szöktette meg Juhásznét az urától, annyit beszéltek a városban, még a kislányok is, a polgáriban és akármerre, hogy ha kíváncsi, és megkérdezi a városban tíz embertől, fogadok magának, mind a tíz másképpen adja elő, hogy: ezt és ezt hallotta! Nem szerette az urát, hozzáerőltette anyja, vagy valami annyira kiábrándította belőle, hogy nem tudott együtt maradni vele? Válogasson abból, amit képzelni lehet erről. Elég az hozzá, hogy Juhász hiába utazott utána vissza Málnásra kétszer is, háromszor is, Annuska még az anyjától is elszökött valami nagynénjéhez azért, mert össze akarta békíteni és elvitetni őt a férjével az anyja. Most is azt mondják róla, hogy irtózik minden férfitól. Akárki jár utána, elmarja magától, mint egy veszett macska.

– Na, ezt már megkontrázhatom! – szólt közbe a cimbalmos.

De Regina ráripakodott erre:

– Pletykákra nem lehet adni! Fogd be a szádat! Mert ha bizonyítani nem tudod, és úgy rágalmazod meg szóbeszédre azt az asszonyt, csirkefogó vagy! És takarodj innét!

A cimbalmos fűt-fát ígért, hogy: maradhasson, hallgat.

Így Regina folytatta:

– Itt van Grepitzer is! Talán rajongana ez után a Juhászné után, ha hozzáférhető lenne neki?

– Az ám! – mondtam. – Ez egy fikciós eset igazán. Mert ha egyszer valaki olyan fehérnép után epekedik, aki még a pap áldása után sem állt kötélnek, hát egy ilyen esetnél nem csoda, hogy csak mint a gyermek, a földre csaphatja magát valaki sírni!

– De Grepitzer hol tart attól, hogy elvehesse? Négy gyermeke van, és az apósa a főnöke.

– Egy barna ember! – vágok közbe.

– Hát ismeri? – hökkent meg egy kicsit a lány.

– Nem én – röhögök. – Sohase láttam!

– Hát akkor honnan veszi?

– Onnat, ahonnan a cigányné, aki a tenyeréből nézte ki Rudinak előttem, hogy egy barna ember van a szerelme útjában, akihez én segítem hozzá!

– Ez gyerekség! – rántott vállán a lány. – De hát az biztos, hogy nehezen válhatna el a feleségétől, és talán a hivatalát is elveszthetné, hogy Juhásznét elvegye!

– Hogy akkor még sehol se tartson vele? Ez ugyan nem éri meg!

– Na, az nem biztos, hogy hozzá is olyan legyen, mint az első urához. Egyszer azt állította, hogy az Annuskája szereti!

– Ajjajjajj! Hát itt már én kezdem az egészet mindjobban egy szemernyit sem érteni! – már csakugyan nem is tréfából mondtam ezt közbe. De éppen itt ért most a legeslegnagyobb meglepetés.

A lány, látszott, hogy kedvvel tárgyal velem vagy tán a cimbalmossal.

Kínált, hogy igyunk, és ő is koccintott velünk. Persze nem ivott, hanem tovább rágódott az Annuska-ügyön:

– Tudják! – kezdte. – A városban három polgáriban én is egy olyan úri hölgynél tanultam zongorázni, aki három kisgyerekével vált el a férjétől, egy főerdésztől. Átállott más vallásra, hogy elválhasson, és tartásdíjat kapott, kosztosokat tartott, zongorát és hímzést tanított, igazán fényesen megélt a főerdész nélkül, aki mindent elkártyázott a kaszinóban. Hát tulajdonképpen a Grepitzer ügye sem olyan borzasztó, ha nem volna annyira nyámnyila, vagy mit tudom én, határozatlan: mit tegyen?… De nem is ezt akarom mondani. Hanem azt, hogy éppen annál a zongoratanárnőnél tanult hímzést és még valamit a Grepitzer Annuskája is. Én sokszor találkoztam vele. Szép, nagyon szép, meg kell hagyni. Persze idősebb volt sokkal, mint én… Lehetett akkor úgy… tizenhat év körül már Annuska!… De ami feltűnt nekem is róla, emlékszem, hogy a többi lányok kísértették magukat diákokkal és kereskedősegédekkel vagy iparossegédekkel… ő soha! Tartotta magát! Egyedül jött, egyedül ment! Merthogy olyan peckesen járt, és az arca olyan fehér neki, és az anyja mézeskalácsosné, úgy csúfolták, hogy: szentelt gyertya! Jön a szentelt gyertya… Izé… miféle Annuska is?

Tyű! Nekem a lélegzetem is elállott ottan erre:

– Nem Makovits Annuska? – kérdem.

– De igen! – vágja rá Regina. – Maga tudta? Maga ugrat minket? Hagy beszélni engem? És jobban tud mindent. Szemtelenje!

Félkezével, jaj, azzal a gyönyörű, fehér kezével így visszakézből az állam alá csapott. De hát eszem ágában sem volt a tréfa. Ha megzavarodtam, és feszengeni kezdtem ottan, az mástól eredt.

Keserves közöm volt nekem valaha ehhez a Makovitsnéhoz tacskókoromból. Nagyon elpirított még a gondolata is, hogy ez a lány s a cimbalmos talán hallott volna akkori sorsom felől, mikor Makovitsnéval, az Annuska anyjával közösködtem. Nagyon lekicsinyelhettek volna engem mindjárt ottan!

De már ne kerülgessem tovább az elmondását.

 

*

 

Tisztességes szülők gyermeke vagyok én. Iskoláztattak volna, akármire vihettem volna, ha apám-anyám olyan kora gyermekségemben el nem halnak.

Így senki pártfogóm nem volt. Elkerültem egy gonosz pékhez inasnak. Nem bírtam el a sok koplalást, virrasztást, talpalást. Kovácsinasnak szegődtem el. Ott meg a koplaltatás, dolgoztatás tetejébe vertek is. Megszöktem onnat is, mert panaszra hiába mentem az ipartestülethez. Azután, mivel mindegy lehetett már nekem, hogy a műhelyből kerül padlásra a kicserzett, nyomorult kis bőröm, vagy az utcán fordulok fel… egy ismerős cigányfiúval beszereztettem magamat a cigány bandába bőgőhordozónak.

Attól fogva nem találkozhattam senkivel a városban, aki ha nem röhögött rajtam, hát a szememre ne hányta volna: hogy züllhettem el ennyire tisztességes szülők gyermeke létemre?

Én igazat adtam ebben az embereknek, és sült a képem lefelé sorsomon. De sohasem éltem jobban addig, mint most a cigányok cselédjének!

A prímásnak két rész, a bandatagoknak egy rész, a bőgőhordozónak félrész járt a keresetből. Az a kis vendéglő, ahol muzsikáltunk, csuda jól ment. Hét végén, meg elseje körül nem múlt el éjszaka, hogy valami mulató vendég ne szórta volna pénzét a bandának. Félretettem, annyit kerestem, fel is ruházkodtam, szállásom rendes volt. A háziasszonyom, igaz, hogy egy olyan pocsék szerzet, amilyenbe aztán se botlottam többet, magát is hozzáadta a teljes ellátásomhoz.

Mi kellett egyéb egy suhancnak? A vendéglőben mindig jóllakhattam, le is ihattam volna magamat, ha már akkor kellett volna nekem az ital. De irtóztam tőle! Éppen arra akarok már kilyukadni, hogy igazában ki is szoktatott hozzá a részegeskedéshez.

Ez a Makovitsné, a mézeskalácsosné! Így igaz! Ahogy itt el is kell soroljam töviről hegyire az egészet.

 

*

 

Kicseppentem a cigánybandából egy Lórika nevű kis szotyka miatt. Beleszagoltam a kőművesmunkába, voltam madarász és gyógyfűszedő meg a harangozónak a hátramozdítója is.

Ennek a pereputtyából való volt egy Kukuj nevű kőmíveslegény. Az avatott be engem az erdőjárásba, és el is tengődtünk már valahogy ketten, amilyen ügyes ezermester volt ez a Kukuj. De azért a Lórikáért, a kis lustájáért, Kukuj agyoncsapott részegen egy kotrót. Hat évet kapott. Én meg egyedül nem tudtam boldogulni úgy, mint vele.

Rokonai, a temetőőrék, megtűrtek szálláson maguknál. Jó emberek voltak. Igyekeztek beszerezni alkalmi munkákra, amiket jobban megbírok. Így kerültem az ő révükön Makovitsnéhoz, a mézeskalácsosnéhoz.

Makovits, a mézesbábos, valami csúnya betegségben szenvedett. Elesett, keze-lába megbambult, még a nyelve sem forgott a szájában. Beszélték a városban, hogy még mint vándorló iparossegéd a rossz élettel szerezte magának ezt a nyavalyát. A városi kórházba adta be a családja éppen akkor, amikor én a házhoz jutottam. Persze a feleségét mindenki özvegynek tekintette és a kis egyetlen Annuskáját árvának. Valameddig pedig még húzta az élőhalott-féle állapotát Makovits, úgyhogy a feleségéből akkor csinált olyan szenteskedőt, akit már szintén nem tartottak sokan épeszűnek ezért.

Ez a Makovitsné minden este kismisét hallgatott. Vasárnap, ünnepnap nagymisét is, a szentbeszéddel, és délutáni litániákat. Mindennap gyónt és áldozott. Ha az esti Úrangyala kondítása az utcán érte, nemcsak megállott, de le is térdepelt a keresztvetésnél, akár az utca sarába is, ha esett.

Ha beszélt akárkivel, a szemét lesütötte a cipője orrára. A két kezét meg, mint az apácák, örökké a mellén keresztbe tartotta, rátekerve az egyikre a rózsafüzére, nagy ezüstkereszttel. Ezt csókolgatta és mindenféle szentelt medáliákat, képeket. A nyakába lógtak, a zsebében csörögtek ezek.

Makovits, a mézesbábos, nagyon szép, derék ember volt. Mellette a felesége anyjául is vénnek nézett ki. Idősebb is lehetett. Makovits mint mézesbábos segéd vette el, hogy beleüljön vele az apósa üzletébe meg más vagyonába.

Mert volt ezeknek szőlőjük és több rétjük is. A házuk, a műhellyel, éppen a szőlőjük aljában állott, a városon elég kívül. A Nyíresre vezető országút egy hajtásnyira vitt alatta.

De hiába voltak tehetősek ezek a Makovitsék, valami istenverése volt a gazdálkodásukon. Úgyhogy majdnem szűkösködtek. Nem tódítok!

Az öreg Misleyt, a Makovitsné apját úgy ismerték, mint a világ legnagyobb fösvényét. Az országútról lehetett látni a szőlője alatti nagy rétjén a rengeteg sok szénaboglyát. Mert egyszer korán, áron alul adta el a szénatermését, hát attól fogva tartotta évről évre a kazaljait és boglyáit, hogy majd még jobb és jobb árat ér el érettük. Már rohadni kezdett a takarmánya, már több helyet foglalt el az eleven kaszálóból a sok boglya, mint érdemes legyen tartani őket. A vén Misley nem tágított. Úgy halt el, hogy több évi szénatermését egy irgalmas tűz pusztította el, talán gyújtogatásra, talán villámcsapásra, mert a biztosítása miatt sokat pereskedett aztán a családja. De persze negyedárát kapták a bolondjába gyűjtött szénájukért.

Makovits keze alatt se gyarapodtak jobban. Makovits mindennap a Katolikus Legényegyletben csapta a kártyát az asztalhoz és a poharakat a falhoz, mert ilyen duhajkodó mulató volt. A mézeskalácsos műhelyben egy feleséges segéd dolgozott csak és egy inas. Ezeknek nem néztek eléggé a körmükre. Hát jobb volt, ha a tétlenkedéssel nem csináltak hasznot az üzletnek, mintha maguknak csináltak többet belőle.

Makovitsné nem tudta ráncba szedni a háza népét. A vincellérje, a zsellérjei, a segédje, a fuvarosa, ott csapták be elöl-hátul, ahol akarták. A Makovits életében legalább rendesen jártak portékával a környékbeli nagyvásárokra. Makovitsné a templomozása meg a renyhesége miatt már csak hébe-hóba fogott be a nagyvásárokra idegen helyekre; az ernyős szekér a ház udvarán. Csak a helybeli piacokra dolgozott a műhely. A házra, földekre nagy kölcsönöket szedtek fel a takarékokból. Ennek a kamatjait nyögték aztán.

Így álltak, amikor engem Makovitsné kisegítőjének vett oda. A dolgom az volt, hogy egy kézikocsin, hajnalban, a hetivásárokra húztam a portékásládát. A sátrat összeütöttem. Segítettem az árulásnál. Este összecsomagoltam, és hazahúztam az egész hóbelevancot. Nagy ritkán vidéki vásárokra is elkísértette magát velem Makovitsné.

Ezért mind csakis jól lealkudott napibért kaptam. De hát ne tagadjam, sose esett meg az, hogy Makovitsné jószívből ne kínált volna ételmaradékkal és különösen pálinkával, akár otthon, akár úton.

És eddig minden rendjén megment volna…

De hát a ritka, vidéki utakat leszámítva meg a helybeli nagyvásárokat, egy hétből csak a keddi meg a pénteki napokat biztosította ez a kisegítés. A többi napon állandó munkára nem szegődhettem, ha nagyon akadt volna is, alkalmi munkát vállalhattam csak erre-arra. Mit is?

Csak affélét, amit a lézengő piaci polgárok szoktak. Egy kuffert hordani valami ügynök után. Egy levéllel szaladni el valahová. Ki-be rakni boltoknak és butikoknak olyan árut, ami nem várhatott. Meg mittudommit?

Szokja meg valaki, hogy ilyen keresetre számít, akkor úgy lesz, mint a kártyás ezzel. Ott is a véletlen, a szerencse teszi, hogy egy perc alatt több pénzt szerezhetsz, mint ezer vesződséggel, verejtékkel. Hát végül a kitartásos, látástól vakulásig való munkára csak pöfögsz, mint haszontalanra.

Makovitsné mellett én majdnem kényszerültem erre a tekergőségre. Csak ez lett volna a kisebb hiba!

Hanem rossz időben, télen, merre őgyeleghettem? Én sem találhattam magamnak jobb helyet, mint a csapszékek. Ha valami felhajtás akadt, ott kerestek embert. Már azért is legjobb tanyahelyem kellett legyen ez vagy amaz a butik. Ott pedig ingyen ülni nem lehet. Engem ez kapatott rá az italra. És először ki? Apányi lődörgő létemre mint bőgőhordó a vendéglőben az ital szagát se álltam meg. Kukuj sem tudott rávenni a pálinkázásra. De Makovitsné nem erős meg savanyú meg keserű italokat mért a sátrában, mint a bor, sör, pálinka, hanem édes lélöttyöket. Rozsolist és mézest és diópárlatot meg ilyeneket. A színük is, piros és sárga és zöld, csak úgy ragyogott ezeknek a konty alá való italoknak. A szaguk is finoman birizgálta az ember orrát. Hát én eleinte inkább, mint a gyerek, ízlelgettem meg a Makovitsné italait csakis csemcsegésre, aztán jött meg a kellemetes kábulás a fejembe tőlük, és kezdett tetszeni, és kezdtem magam-magamtól is áhítozni az egészre.

Mégis soha nem kerít engem a részegeskedhetnék hatalmába, ha olyan unszolás nem ér rája, mint a Makovitsnéé.

Én emlékszem, hogy szinte készakarva vett rá, hogy fogyasszak a lőréiből. Ő ivott előttem egy-egy kupicával, és töltött nekem is.

– Nem kérek én! Nem élek vele! – vonakodtam tán.

– Hát micsoda férfi maga? Nem kölyök már, édes lelkem! Ki élne más a szesszel, ha nem az ember? Isten áldása az is! Az állat éri be csak vízzel. Kell az, hogy egy kicsit megkergesse az ember vérét az ital. Nem muszáj túlzásba vinni. De azért adta a jóisten a csinálására az eszünket, hogy fogyasszuk! Nem vétek az!

Ez mindent ilyen vallásilag nézett. Mindenre tudott valami fohászt, ha a nap sütött, ha beborult, ha eltört valami, ha szél fújt, ha csikorgott…

Nahát! Legeslegkivált annak a sok didergésnek ellenszerére csakugyan jól bevált egy-két-tíz-húsz kupica gugyi… amit ősztől tavaszig ki kellett álljunk a sátorban.

Hogy aztán ettől már csak egy lépés addig, hogy ne ismerje meg valaki a mértéket? Az bizony nincs másképp!… Abból pedig mi lesz? Csak az, hogy később már semmihez nem ragad az ember jó gondolata, mint hogy disznóvá váljék minden áldott nap.

Elfásultam én is minden iránt. A korhelykedés lett csak szent előttem. Minden fillérem arra csúszott el a butikosok zsebébe.

Azt se állíthatom, hogy azelőtt összetéveszthettek a polgármesterrel. De mégis adtam amennyit-annyit a külsőmre. Most? Mindig sáros, tépett, koszos culák lötyögtek rajtam. A pofám kiverte a borosta, még a fejemben sem kellett sokat kaparászni egy tetű után, elcsipásodtam…

Nem akadhattam össze ismerőssel, hogy ne sajnálkozzék rajtam, vagy a korholáson ne kezdje:

– Tisztességes szülők gyermeke vagy! Hogyan süllyedhettél ennyire? Apád is ivott. De tartotta a hivatalát!

Már csak morogtam vagy röhögtem akármi zokszóra. Törődni nem törődtem, csak azzal, hogy az édes eszem bezápítsam a gugyival. Ne lássak, ne halljak, ne bánjak semmit!

Hát igen! De mit mondhattam arra, hogy ez a Makovitsné is egyre-másra a becsmérléssel, feddéssel állt elém?

– Én, Marci fiam, míg meg nem lopsz, amit eddig nem tapasztaltam tőled, megdicsérhetlek, akárhová zülledel így lefelé, azt a keveset eztán is úgy juttatom neked, mint eddig! Isten kegyelme azért kár, hogy ennyire elhágy téged! – forgatta a szemét rám, és hozzáfújta mindig ezt a nótát. – Tisztességes szülőktől származol. Apád ugyan szintén részeges volt…

Meg a többi meg a többi.

Hát már Makovitsnénak én is visszadaráltam csak azt:

– A ténsasszony veti szememre, hogy eltekergősödöm? Amikor legjobban segíthetne a sorsomon, hogy ne csak heti két nap munkámat vegye igénybe? Hiszen el lehetnék szálláson, ellátáson a házánál. Szüksége is volna megbízható emberre, aki a jószág körül is nézne, és a műhelybe is foghatna, hogy vásári portékát szaporítsunk, aminek a hiányán panaszkodik!

Így én neki! Hányszor is? El se múlt nap anélkül, hogy egymás fülét ne rágtuk volna így, ki-ki a magáét hangoztatva.

 

*

 

Itt veszem ehhez, hogy a mézeskalácsosság mellett még mivel nem foglalkozott ez a Makovitsné.

Cselédszerzéssel! A városbéli legjobb úri házak csak hozzá küldtek a sátrába szolgáló szegődtetésére.

Ő ezt Isten nevében csinálta! Ahogy erősködött mellette. De az úriasszonyoktól is elfogadott viszonzást, pénzt vagy szívességet vagy megrendelést. Azonkívül jól hasznosította ő a szegődő cselédeket is a házánál.

Mert ha városbeliek voltak, akkor hazul jártak hozzá, ha vidéki lányok, akkor szállást is adott, és pár falatot is lökött nekik, amíg elszegődtette őket valahová.

Mindig akadt egy-két, néha három ilyen facér lustája a háza körül. Hátul, a tornáca végiben, kis szerszámos- meg élésnek való kamra is nyílt. Itt ágy és szalmazsák állott a facér lotyóknak. És a szállás, szegődtetés fejében minden belső házimunkát elláttak, vagy pedig betakarításkor a külső munkánál is jól elkeltek.

De már a világ szemétől és szájától soha a sátor körül nem engedte meg se jelenni a lustáit Makovitsné. Igaz, hogy csenegetés lett volna belőle, ha az árulást idegen kézre is bízza. De még inkább is ahhoz tartotta magát, hogy: ő keresztényi jó cselekedetből vállalja csupádon csak a bitang lányoknak való helyszerzést.

Azért is, még ha kálvinisták vagy oláh, görögkatolikus lányok is vártak Makovitsnénál szerződtetésükre, hát magával vitte őket a katolikus templomba reggeli és délutáni minden ájtatoskodásra. Amelyik ellenszegült volna? Irgalmatlan kilökte a házából. Merthogy:

– Mikor volna alkalmasabb időtök egy kicsit Istenetekhez térni, édes lelkem, mint így szegődéstelen? – papolta nekik. – Rátok fér! És Isten több áldása érhet az új helyetekben is, ha könyörögtök érette!

Különben ez nem is volt porhintés Makovitsnétól a világ szemében. Hitt ő, még a renden túl is, az igaz buzgóság jutalmában, ha az istenfélelemre térít másokat is. Nekem sokszor a fülem kétfelé állott már, annyit magyarázott az igaz keresztényi életről.

És hogy már említsem végre itt a kislányát is, az Annuskát, hát ezt aztán csakugyan a mennybéli angyalok karának nevelte az anyja. Ennek tán nem is volt játéka úgy, mint más gyereknek. Az anyja magával vitte őtet, ahogy tipegni tudott, minden szenteskedésre. Hajnalokon, zegernyében rórátékra és késő esti zsolozsmázásra a minorita barátokhoz. Odahaza pedig a bábozás helyett papírvágót csinált, hímzett, gyöngyből, fonálból, meg szentelni való gyertyát díszített az oltárokra Annuska.

Szegénykének már a kis képe meg a mozdulatja, tekintete is olyan lett, mint a vértanúké, akiket kínoznak és oroszlánokkal szaggattatnak szét a pogányok a nagy fali festményeken.

Fehér, fehér, fehér, kis ostobácska, ijedőske, szégyellőcske lett ebből az Annuskából, ahogy az anyja túlhajtotta a megjámborítását. Amikor az ilyen kis fruskák úgyis maguktól ilyen maflák… Nem igaz?

Én nagyon is jól emlékeztem rá. Mert még tán hozzám ragaszkodott legjobban az egész házból. Dehogyis az anyján kívül!… Az anyjához volt a legbizalmatlanabb, mint a nőstényporkolábjához. A vincellérné, az inasok a műhelyből meg a szegődéstelen cselédek mind közelebb álltak ehhez a szegény kislányhoz, mint az édesanyja. A segédek se állhatták, és ő se őket. Mert azok nem szerették, ha a műhelyben lábatlankodott, és befújta anyjának a faggatására, mi disznóságokat vett észre.

A legjobb napja, ünnepe akkor volt a kis sanyargatottjának, ha mellém került. Otthon ritkán! Legföllebb esténként, amíg a kézikocsit leraktuk, és ő is segített nekem, vagy ha vacsora körül az anyja más dolgot talált, mint a nyakunkon üljön a karattyolásával.

Hanem a piacon, a sátorban, ott mulattunk mi ketten jól Annuskával, ha Makovitsné magunkra hagyott. Ezt pedig sűrűn megtette.

A hetipiacokon, ha már úgyis a városban járt Makovitsné, elintézte, ami ügye akadt. Megrendelést, adót, vásárlást, mit tudom, mit. A lábai köszvényt kaptak, sajogtak neki a gyalogmászkálástól. Nem szívesen jött be a város végéről más napokon.

Rólam aztán, amikor hamarosan meggyőződött, hogy ráhagyhatós vagyok a sátorban, kézügyességben is meg becsületességben is, hát nem félt odaállítani maga helyett.

Micsoda? Elátkozhatnám magamat, hogy mindig többet adtam el egyedül, mintha Makovitsné is ott mutogatta azt a csúf, hitvalló képét, amitől elment a vevők vásárlókedve is… Na!

Én? Ha láttam, hogy valaki nézi a portékát, akkor odavágtam neki valami tréfával:

– Elébb megharapott a kalács engem is, ha hozzányúltam! De most mást se bántanak, ha vigyázok! Tessék bátran venni akármiből!

Vagy ha falusiak a pálinkákat vizsgálták, akkor rájuk hunyorogtam, nagyot nyeltem, és:

– Hajj, be csuda jók ezek a nerángass-félék az üvegekben! Meginnám mindet, ha el nem kéne árusítani őket! – mondtam.

Így én! Vagy még sokszor, ha láttam, házaspár tanakodik a sátor előtt: vegyen, ne vegyen mézesvackot?

Felkaptam egy szívet, és rájuk szóltam:

– Ha nem felel meg úgy, hogy egymásnak veszik, vegyenek mind a ketten másnak!… Eladó ez!

Erre legtöbbször egyet röhögtek és vásároltak. Még akadt ember, aki mentegetődzött, hogy: lányának, fiának, ennek-annak veszi… Mert biztosan elevenjén érte a szavam.

De hát ha Makovitsné mellett eresztettem meg a mókát a vevőkkel, még ha sikerült is fognom vele, akkor is leckéztetni kezdett aztán. Hogy:

– Nem való, nem való, Marci, a maga csalogatása! Bízzuk azt csak a vevőkre és a Jóisten kegyelmére, hogy kelendő vagy nem az áru!

Hát erre mit fárasszam magam az üzlet érdekében, ha a gazda tiltja? Álltam, és odavakkantottam az árát a portékának, és odalöktem a vásárlóknak csakúgy, mint Makovitsné. Mert ő csakugyan úgy szolgálta ki a vevőit, akár nem ő nyerne az áruján, s ingyen vinnék. Így akarta, hogy fogyjon?

Ha elment aztán, és kettősben maradtunk a kislánnyal, akkor kezdtem csak el az üzletcsinálást. Eleinte a kislány úgy kacagott azon, hogyan árulunk az anyja nélkül, majd hogy nem a kis alsója lett lucskos tőle.

A sok keneteskedéstől elkámpicsorodva szívesen viháncolt szegényke.

Már ha elfeledtem volna a mókázást, és csak úgy vártam vevőt, rám is szólt:

– Mi lesz, Marci bácsi? Úgy árulunk, mint anyukával? Nem orvosságot kínálunk!

Ezt már tőlem tanulta a kis lusta, ahogy én anyjának visszafeleseltem. És aztán, ha egyébbel nem kezdtük, hát énekeltünk:

 

Hét-hét-hét, Minden darab hét. Hat-hat, hat, Minden darab hat. Ha nem veszik kentek, Rajtunk maradhat!

 

Így mink ottan! Utóbb Annuska úgy utánzott engem már, olyan csuda kedvesen, hogy némelyik vevő majd megette őtet, és volt olyan, akinek esze ágában sem állt a pogácsákból fogyasztani, csak azért vett tőle, mert megkacagtatta.

Hogy azt se hagyjam ki róla, nagyon-nagyon szép kis fruska volt. És olyan öregesen pipiske, szinte kacér, ha szabadjára tehette. Tíz-tizenegy éves lehetett. De olyan korán fejlődő, kis fekete liliom volt, még nyurga is hozzá, hogy ne vegye Isten vétkemül, ha néha akaratomon kívül a rosszat gondoltatta velem.

Először Marci bácsizott még. Azután már csak Marcizott és Marcikámozott. Az ölembe ugrott, fészkelődött, törleszkedett hozzám, és a pofámra cuppogott, csak úgy gyermekmód kacarászva, igaz, de hát azért megesett, hogy meghökkentem: rosszul járhatok a végén!

Becsület, szerencsére, mindig maradt annyi bennem, hogy nagy piszkot ne vegyek lelkemre, még ha erővel is kellett előle kitérjek. Hát azért vallom be bátran, hogy ez a kis ártatlanság a buta dolgával talán jóba se visz nálam cégéresebb kupcihért, amiről nemegyszer hallottam már…

De túl ne nyújtsam itt már ezt!

 

*

 

Makovitsnéban minden, amit csinált, kitalált, megrögződött aztán, ha helyén volt, ha nem.

Ha felszedtük a sátorfánkat, és hazahúztam a kézikocsit, Makovitsné mindig akkor, amikor az országútról már letértünk a zötyögős útra, egy rongy kis árokpallón át, így kezdte nekem:

– Megegyeztünk, hogy nem számíthat egyébre tőlem, mint a bérére. De ha már így is marad valami a vacsoránkból, megkínálom vele magát is Isten áldásával! Csak azt kívánom érte, mondja el az asztali fohászt, mielőtt az ételhez nyúl, és utána szintén. És tegye hozzá velem, hogy: szegény, boldogult uramat vegye kebelébe a Jó Megváltónk a másvilágon! Ó, a drágám!

Itt lepottyantott két-három könnyet Makovitsné. És elsóhajtotta rendesen vagy azt: hogy milyen jó volt a lelke ura, vagy azt, hogy milyen aljas gazemberségeket művelt a rossz vére sugallatára!

Ezzel érkeztünk haza. Én ráhagytam mindent. De még annyira kiismertem, micsoda fonák lelkületű fehérnép ez, hogy ha mégis megesett, és nem hívott vacsorára, akkor, bár azt láthattam, már a rendes három teríték van az asztalon – neki, a kislánynak és nekem –, köszöntem, és indultam magamnak. Úgy hívattam vissza magamat vele a tálhoz. Mert tisztában lehettem, ha csak úgy odaülök, mert mindig így tevődik velem, hát megeshetik, hogy nagy sopánkodva és mentegetőzve, de egy falat nélkül küld el az asztaltól, hogy: nem jut nekem, és ő a tönk szélén van…

Úgy ez!

Mármost, ha imádkoztunk, ettünk, közben mindig hivatkozott rá Makovitsné, hogy senki alantosát a háznál, csakis engemet, tisztességes származásom miatt ültet le asztalához, és hogy imádkozik érettem: ne süllyedjek le jobban! Azután pedig imádsággal fejeztük be a vacsorát. De majdnem mindig megismétlődött, hogy megvárta, míg az asztalra állított vizeskancsóból kitöltök egy pohárral… Akkor megfogta a kezemet:

– Várjon hát! Ne igyon vizet! Csömört hoz a jó ételre!

És bort kaptam tőle egy jó nagy vizespohárral. Saját termését. Árulta ezt is. Kicsit savanykás, de jó bora termett. Ő is koccintott, ivott velem. A kislánynak is kínálta. De az ritkán nyalt bele.

Hogy ezek után eleresszen a dolgomra? Nem!

Tartott-tartott szóval ottan, vagy iszkitélt, hogy: én meséljek neki erről-arról! Ha mehetnéket mutattam, neheztelt, kínált inkább itallal, csak hogy ottfogjon. Ez megjárta volna nyáron vagy szép időben. De bizony télvíz idején keserves lett nekem.

A temetőőrék éppen a város végében laktak, ahol a rossz kis szállásom volt. Sárban, sötétben, hidegben cubakoljak el odáig! Meg se érte nekem a Makovitsné bora meg tereferéje.

Ezen annyit évődtünk, hogy sok is volt:

– Minek ne adhatna nekem itten szállást a ténsasszony, ha maraszt? – Akárhányszor ezt elmondtam neki, annyi fityingem lenne bár, hintón járnék abból is.

– Maga tudja, Marci fiam, hogy egy szegény özvegynek a becsületét hamar kikezdik! A segédem nős, az lakhat velem egy fedél alatt. Maga legény, megszólnának, ha itten tartom akár egy éjszakára is!

Ezzel utasított el! De kikottyantotta előttem más, bolondabb aggaskodását is. Azt mondja:

– Minek unná el maga magát az én társaságomban esténként, amikor a Gonosz minden kísértésének szabadabb az alkalma? Tőlem nem vesz semmi rosszat! Amitől én feltartom, a maga cimboráskodása, korhelykedése és azokkal a nőszemélyekkel való közösködése, akiknek, mint mondják, este virágzik a tök… Az nem válik mind a maga lelke-teste hasznára!

Persze válaszoltam én neki olyanokat is erre, hogy kiesett a keneteskedéséből, és a száraz csuklás vette elő a visszatartott kacagás miatt.

Hányta a keresztet magára, és korholt:

– Maga-maga ne kockáztassa meg előttem az ilyen illetlen kópéságokat, hallja-e! Ne keverjen vétekbe engem ilyesminek a meghallgatásával!

Így és amúgy! De azért a pislákolásán vehettem észre, hogy a nagy tiltakozásával inkább biztatna tovább a csintalanság hánytorgatásában. Éppen ez az, amiért el kellene kergessen, ahelyett hogy maraszt!

 

*

 

A háza körül ténfergő lustáktól hogyan óvott, féltett Makovitsné? Az már kész kacagásszámba ment.

Nemhogy megcsípjem előtte valamelyiket! De szót se engedett váltanom eggyel se! Ha bekukkantott valamelyik, míg ott tanyáztam, Makovitsné kurtán-furcsán kilökte a dolgára, és rosszallását láttam még azon is, ha szemem vetettem rá lotyóira.

– Azt hiszi, nem hallottam én annak hírét, hogy maga mifajta mákvirág? Férjes asszonyok körül settenkedett, még a bajusza is alig serkedt! De én felelős vagyok minden lányért, akit házamba veszek. Még csak az hiányoznék, hogy feslettségre tartsam őket!

Eleget darálta el ezt is nekem Makovitsné. De már ettől engem nem sok malaszt szállott meg.

Bizony, szerét ejtettem nemegyszer, hogy a házi lustákkal kikezdjek. Még egy darabig tartottam a ticsitacsit a háza népéhez tartozó vincellérnével is. Ennek az ura egy Ruszka Gyuri nevű, részeges tekergő volt. Verte, kergette az asszonyt el a háztól. Hát aztán a szénatartóban bújt el velem, amíg Gyuri a vincellérházban ordibált, és a pálinkásüveg száját csókolgatta.

De most már el is kezdhetem onnan, ahogy azon a java őszön vagy ősz utolján hétszámra csúnya, lucskos, havasesős idő járt. Kegyetlen sokat áztam, dideregtem a vékony gúnyámban. Emberképem se volt már. Ne szégyelljem bevallani, hogy napok számra a mosdással is haragot tartottam.

Mégis akkor kerültem éppen olyan szemrevaló kislány kegyébe, akire akár lakkcipős ficakok foga is váshatott szívesen.

Lórikát tartotta magánál éppen Makovitsné, és két heténél több ideig maradt hely nélkül nála.

Hát mink már Lórikával az első este megértettük egymást jól.

Amikor Makovitsné hazaeresztett, hátul, a kertelésnek kerülve, beugrottam a kertbe. Bundás, a nagy, fekete kutya jól ismert. Nem is ugatott meg, nem hogy bántson.

Így lopóztam fel a sötétben a tornác végibe. Lórika, mint ígérte, nyitva hagyta a kamrája ajtóját, és besuttyantam hozzá.

A feneség csak az volt, hogy nála aludni nem alhattam. Egy olyan keskeny, rozoga hárságyon feküdt, hogy egymás mellett kétfelé lelógtunk rajta. Hát csak azt tehettem, hogy késő éjjel megint kimásztam a tornácra, és át a kert hátulsó kerítésén.

De már úgy nem volt se kedvem, se erőm a hazaútnak vágni neki. Az eső is szakadt. Oda loholtam fel a szőlőalj szénatartójába, és befúrtam magam a szénába. Ott aludtam reggelig.

Persze az ember ázott gúnyában, a poros, murvás szénában összemaszatolódik, lótetű ragad a hajába és máshová. Így még nagy vigyázatosan is, de fényes nappal szökni el a tilosból mind nem kellemetes!

De azért egyik este, mint a máson, Lórikánál szórakoztam.

Hűjj, egy délután éppen olyan átkozott záporeső, szélvész istentelenkedett, hogy igazán egy szép, holdas éjjel világosabb, mint aznap volt a fényes nappal. A piacon már lelket alig lehetett látni, nem vevőre várni. Csakis azért késtünk meg a sátorbontással, mert annyira zuhogott és csapott a szél, hogy féltünk, elvisz a nyavalyába, és odacsap valami kőfalnak, fának a sátorlappal.

Csuda vesződséggel, keservesen mégis összecsaptuk a holminkat, és gyere, Marci!… Nekivetemedtem a csatakos útnak a kocsival. Még Makovitsné is tolta, olyan nehéz volt előrejutni a szél ellen vele.

Otthon Makovitsné aztán kitett magáért. Bepálinkáztatott a cudar út után vacsora előtt. Bedurrantott a kemencébe, hogy csak úgy ropogott. Lehúzatta velem a szotyogó bakancsomat, hogy szárítgassam magammal együtt a kemence mellett. Még egy jó fazék édes borral is megvendégeltük magunkat!

Ez semmi! De nem is mukkanok még a menésre, Makovitsné azt mondja:

– Hát, Marci fiam, legyen ez az egy, de csak ez az egyetlenegy este kivétel magának énnálam. A műhely padlásán alszik a két inas, tudja. A sütőkemencétől sose olyan vad ott fenn a hideg. A szegletben van egy felesleges szalmazsák. Ebben a pocsék időben a jó Isten ne tekintse ezt panasznak, megszolgálta, hogy ne eresszem útnak. Adok magával takarót és lepedőt, aludjon ottan.

Köszöntem persze a nagy szívességét. De magamban egy kicsit aggódtam, hogy ez a bolond asszony még rám is zárhatja a műhely felcsapós ajtójú padlását. Akkor nem surranhatok le Lórikához. Pedig már helybe ment másnap. Utolsó éjszakánk lett volna itten együtt. Azonkívül a két büdös inaskölyök is utamban lehetett, amiközben leszököm a padlásról.

Megleshettek!

Már mindegy! Felhurcolkodtam lámpással a műhelypadlásra.

A két fiú aludt. Egyik hortyogott, a másik pláne forgolódott, és álmában vartyogott hadonászva. Hát láttam: ezektől nem tarthatok!

Az ágyam megvetettem, és lemásztam a padláslyukon. A lámpát elfújva, odaállítottam a lyuk mellé, ha visszajövök, majd meggyújtom.

Azzal át az udvaron, és be a Lórika kamrájába.

De amilyen jól megment jövet minden, olyan balszerencsém volt visszamenet.

Éppen mikor már fönn vagyok újra a hászjalyukban, és már megtaláltam, és meg is gyújtottam a lámpást, megcsúszok a lajtorján, és az égő lámpással a kezemben, még jó, hogy hason lecsúszok a létrán. Persze a lámpa eltört, akkorát pattant az üvege, mint a puskalövés, a petrol égve fröcskölt rám és a lajtorjára… Huj, a kuya kegyelmét!

Felébred az egyik inas, ordít a másikra is. Odarohantak a padláslyukhoz, látják, hogyan kínlódok a tűzzel. Jobb híján a kalapommal oltogattam el, és égettem össze a tenyeremet valamennyire.

Csakhogy elég az, amikor már ki is magyarázkodtam a két kölyöknek, mi van, mi nincs, hát az időt, mennyire jár, nem tagadhattam le mégse.

A nagyobbik ágya mellett állt egy rossz ébresztőóra. Ők keltek fel legkorábban a műhelytakarításra, megnézték, hány az óra… Éjfél után fél kettő!

Még az se lett volna baj! De mert Lórika a műhelyig kísért át az udvaron, és a nagy robajra visszatéret megijedt, és sikkantott egyet, még kérdezte is: – mi van, Marcikám? hát a két büdös lurkó kitalálta rögtön, miben kujtorogtam az éjszaka.

Én gondolkoztam: faggassam-e őket vagy nem? De aztán nem szóltam semmit nekik. Ők sem nekem! Lefeküdtek, lefeküdtem.

Ezzel maradt a dolog!

 

*

 

Ez esett egy kedd este. Szerdán állt Lórika új helyébe a mézesnétól. Csütörtök estére beszéltük meg, hogy ha lehet, ellátogatok hozzá az új helye konyhájába.

Ez a Lórika, jól tudtam azelőttről, nem nagyon válogatta meg, kivel csapja össze a pendelyét. Váltogatta is a babáit sűrűn, ha ugyan nem többet is tartott magának egyszerre. De akkor rajtam kívül nem volt neki senkije. Megszeretett engem, lehet! Én is őtet.

Egymás sorsáról is sokat tárgyaltunk együtt. Arról is, hogy ha nekem rendes keresetem akadna, össze is költözhetnénk. Nem menne haza, mint számította valaha, a falujába.

Hát csütörtök este csakugyan beereszthetett magához a háziak felől a konyhába. Ott azt mondja nekem:

– No hát, Marci, ha azt kívántad, hogy rendes helyre kapjál be, neked való munkába, és vége legyen ennek a rongyos, piszkos tekergőségednek, és talán össze is kelhessünk, én megszereztem neked ezt!

– Nem tréfálsz?

Tyű! Hogy örültem! Lórika is annyira, amikor látta, hogy csakugyan nem játszom a szavammal, és ki szeretnék kecmeregni a tekergőségből. Összekapaszkodtunk a konyhában és körültáncoltunk.

Túl korán kezdtük! Mert rá ahogy kérdem:

– Ki révén és hová juttatsz be? Meséld hát.

– Egy raktárnok mellé segédjének az üveghutához.

– Raktárno-o-ok? – Csodáltam! – Hát az nagy úr! Talán ülőmunkám lesz? Számodolás, írás?

– Az is lehet! De nem tudom biztosan!

– Hát kivel tárgyaltál rólam? Nem a raktárnokkal? – kérdem.

– A raktárnokkal nem! – feleli Lórika. – Hanem az írnoka mellé van beosztva egy kisegítő. Annak keze alá tesznek téged!

Üjha! Kicsit már elsavanyított, hogy a magas rangból ilyen hamar aláengedünk.

– Szóval, a raktárnok kisegítője kisegítőjének a kisegítője leszek? – fordítottam tréfára. – Ez is fogad fel tán?

– Dehogy! Ő is rendes, de állandó gyári munkás. Csak betesz a helybe. Elég szép ez tőle!

– És honnan ismered? – én erre már egy kicsit gyanakvóan.

– Itt lakik a ház hátsó udvarában. Az úrék kertészének felesége gondozza. Mert rokona!

– Legény? Üm! – nyelek most már egy nagyot.

– Az! Derék, jó fiú! Már tegnap este elcseveteltem vele az érdekedben a kertészéknél.

– Úgy? És nem túl közelről cseveteltetek együtt? – vágom most már a nem szeretem képet Lórikára. – Vagy nem ismertem őtet tán?

De ugyan felcsattan:

– Lám! Ezzel köszönöd meg, hogy lendítenék a sorsodon? Beeresztettelek volna csak ide a konyhába is ma este, ha túl akarok adni rajtad másért?

Így és amúgy! Nagy duzzogást művel a Lórikám! Hát még én engesztelem nagyban, és ahogy már jobban ki sem lehet békülni egy párnak.

Utoljára is azzal megyek el tőle, hogy a holnapi hetivásáron már nem hagyhatom cserben Makovitsnét a sátrával, de pénteken hajnalban jelentkezek az üveghutában, és ottan Csiháss Gábort keresem.

Egy volt a legkeservesebb az egész szegődvényben. A huta szintén jó messze áll a várostól, a verespataki völgyben. Onnan a temetőőrékhez kutyagolni munka előtt, munka után, hajnalban, késő este!… Bizony, cudar dolog! De Lórika biztatott: ahogy ezt a Csiháss Gábor kibírja, én is kibírom ezt a munkát kutyagolásostul, és ha rendes keresetem lesz, akkor ott veszek szállást, ahol akarok, közelebb… És a többi meg a többi!…

Mármost, másnap, kora reggel, mint máskor is, jelentkezem Makovitséknál a hetivásárra.

Az eső az úton csak csepergett, de a szél dudált kegyetlen. Makovitsné esernyőjét kétszer kifordította, míg a sátorhelyig jutottunk a kocsival. Akkor még esőzuhogásban vertük le a sátrat. Csuromvizesen álltunk oda árulni. Gyűlés alig volt a piacon. Makovitsné úgy, mint máskor is ilyenkor, kivált, hogy töltsek magamnak a pálinkájából és neki is, mert ránk fér a vacogásunkban, és szedjek, egyek pogácsát!

Jól van! Iszunk-eszünk. De szólni, alig szólunk. Makovitsné máskor ilyenkor, ha szerét ejtettük vevők híján a csacsogásnak, többet is tette, mint kívántam.

Most nem! Én pedig azért hallgattam, mert valahogy nem akarózott nekem tudatni Makovitsnéval, hogy itthagyom, keressen mást helyettem. Gondoltam, hátha elkezdi ő, mint sokszor, hogy: nem élet nekem ez a tekergőség tisztességes szülők gyermeke létemre… akkor rávágom. No hát, ténsasszony, akkor vegye tudtul, hogy itt és itt, ilyen és ilyen rendes munkába állok, és sajnálom, hogy nem hurcolhatom többet a hóbelevancát.

De hát megkukultunk ottan, mondom. Már délfelé jár, és Makovitsné csak az olvasójának szemezgetésével dünnyögött, én meg a pipámat szortyogtattam.

Déltájt Makovitsné dolgára ment. Délután korán, ahogy visszajött, összecsaptuk a sátrat. Az úton elég vesződség volt a kocsi. Már csak a vacsorára vagy utánra maradt, hogy értesítsem Makovitsnét: három napja van keddig helyettesemet meglelni!

De hogy ne felejtsem itten, a Makovitsné déli elmenetele annak érdekében volt, hogy a kis Annuskáját helyezte el jó ismerősöknél. Kímélte attól, hogy a szőlőből járjon iskolába. A kislány meghűlt, és csúnya szamárköhögése támadt. Hát az orvos tanácsára adta drága ellátásba az anyja a városba.

Így most már csak ketten vacsoráltunk. Ketten ültünk a kemence mellett. Én erről, Makovitsné arról, a kemence ajtójától, ahogy nótázzák: szembe, szívem, ha szeretsz, ha nem szeretsz, elmehetsz!… Nahát!

Már éppen köszörülöm a torkomat, hogy kezdjem: Hát kedves ténsasszony, talán utoljára melegít a jó bora és kemencéje, akárhogy is sajnálom!…

De egyszerre Makovitsné előbb nagyon-nagyon sandítgatva néz engem, aztán:

– Ne vegye szemrehányásnak, mert hát igaz, senkije se vagyok magának, de mindent tudok az inasoktól, honnan jött maga kedden éjszaka aludni a padlásra. Én vagyok a hibás, hogy egyszer megszántam, és fedelet nyújtottam magának. Tudhattam, hogy ahány pénzt ér maga és Lórika, az első esetben ez történik!

– Hát nézze, ténsasszony! – kezdeném.

De int és megelőz:

– Jó-jó-jó! Várjon! Én tettem le a garast. Magának jó egy ilyen utolsó kis szotyka, aki csak azé nem, aki elkerüli, más mindenkié. Ismerem én!… Pedig utóbbat én már azt hittem kezd maga eszéhez térni. Hallgat a tanácsomra, és még talán húz is egy kicsit hozzám!

Mit beszél ez? Zökteti a székét közelebb… Vigyorogna a szemembe is, ha nem hőködöznék tőle.

– Na várjon! Én tulajdonképpen Isten előtt se volnék vétkes, ha arra gondolnék, hogy szegény, boldogult uram után kellene valaki mellém, és ha megférnénk, akár magával is beérném. De hát, igaz, itt kettőn áll a vásár, és magának nem felel meg egy magamfajta, korosabb, de rendes, tisztességes asszony! Most már belátom!

Hűha! Az édes eszem úgy forgott a fejemben, mint a szél kavarja a kéményfüstöt. Ez a vén ájtatosság hozzám ragadna? Ezt hallom itt tőle nyíltan!… Életemben keveset rökönyödtem meg jobban, mint ezen. Talán makogni sem tudok rá mit, ha nem az esik meg köztem és Lórika között, ami esett.

Így már készen állt rögtön a feleletem:

– Én a ténsasszonyt úgy becsülöm, mint édesanyámat! – kezdem minél édesszájúbban. Mert tudom, hogy fehérnépnek fullánk így is a szívébe minden ilyen szó, amikor kitér a hajlandósága elől az ember. – De sosem mertem még álmomban sem elhinni, hogy másmije is lehessek, mint hátramozdítója. Ha tudom, talán le se kötöm így magamat, mint ahogy már lekötöttem.

– Kinek? Csak nem ennek a haszontalan, cefre Lórikájának? – kottyan közbe úgy Makovitsné, hogy ebből aztán láthatom: ez komolyan számít rá, hogy megfog még!

Isten ne vegye vétkemül, ha összevetettem, hogy Lórikához, ehhez a kirúgós, de annál helyrébb fityfirittyhez vagy Makovitsnéhoz, ehhez a kiaszott, fekete varasbékához vágódjak, hát ettől a hideg rázott, attól az édes forróság! Itt már muszájtott tódítsak is kicsit:

– Én tudom, ténsasszony, hogy Lórika nem tehet már koszorút a fejére, ha hitet vallunk egymásnak a papnál, de azóta, hogy megegyeztünk, ő a jövendőbelim, nincs másra szeme neki se, mint rám, és nem is lesz. Csak arra vártunk, hogy összejöjjünk, legyen rendes keresetem! Tegnap engemet az üveggyár felvett a raktárnok mellé. Éppen máma akartam szólni a ténsasszonynak.

Nézett-nézett rám:

– Ez igaz? – kérdezte.

– Ahogy tetszik hallani! – én rá nyugodtan. Amire ő tovább nézett-nézett. Sóhajtott. Megint nézett! Akkor felkelt, és a kezét a vállamra tette:

– Hát ha Isten így akarta, Marci, legyen boldog azzal, akit szeret! – azt mondja.

Nem is számítottam erre. Persze már csak feszengtem ottan, csak hogy kívül legyek az ajtón. Mert visszásul telt nekem minden perc így.

Most Makovitsné nem is marasztott. Csak arra kért meg, hogy az este történtek köztünk maradjanak. Ezt meg is fogadtam neki. Azután kivett a pénzeszacskójából öt pengőt, és azzal, hogy:

– Ne bocsássam el magamtól üres kézzel! – odanyújtotta nekem.

Kezet csókoltam neki. Akkor megint a fejemre tette a másik kezét. Ez már az ajtónál volt. És láttam, amikor kifordultam, hogy csurog a könnye.

Én lágyszívű vagyok ilyen asszonysírással szemben. Majdnem én is bőgni kezdtem ott. De nem hazudok! Szinte visszamentem volna hozzá, hogy vigasztaljam valahogy… De hogyan is?

Hát így jöttem el Makovitsnétól én, hogy többet se találkozzunk aztán…

 

*

 

Mármost mi lett tovább a rendes keresettel és Lórikával?

Sokat évődtem én azon később, hogy Lórika akkor este, amikor nála voltam az új helyén, a konyhában, minek nem hozott engem össze mindjárt ezzel a Csiháss Gáborral…

Ő azt mondta: nem akar most késő este zavarkodni a kertészéknél. Pedig láttuk a konyhaablakból, hogy: világ van a kertészházban, és Gábor is otthon lehetett.

Azután pedig, mert ez szombat napon történt, vasárnapi kimenőjén sem találkozhatott velem Lórika, mert azt mondta a falujából bejött anyja, apja, azok előtt még ne mutatkozzak.

Hát jó!

Hétfőn pirkadatkor keltem, és elkutyagoltam a hutához. Ott kerestem Csiháss Gábort.

Egy derék, húsos tángáló volt. A nyaka vastag, veres, a pofája olyan, mint a komondorkutyáé. Alamuszi is meg vad is. Szinte megriadtam a láttára, hogy: ez legyen Lórikánál a jószívből való pártfogóm?

De hát barátságosan fogadott, és csakis mindjárt elintézte magával a raktárnokkal, egy pápaszemes maflával, hogy: talált maga mellé embert!

Arra mindjárt munkába is állhattam. Micsodába?… Ha csak a fele félig fogta volna meg annak a sok átoknak, amit ezért a rendes munkáért erre a Csihássra szórtam, aki szerezte, a templom elé koldusnak mehetett volna legfeljebb.

Mert a dolgom szerint a raktár pincéjéből kellett felhozzam a rendelést. A raktárban meg lehetett fúlni a melegtől. A pince ajtója az udvarról nyílt. A pince nemcsak hideg, de huzatos is volt. Ablaka kitörve mind. Sötét is volt, mert egy rongy lámpás mit világít egy nagy, tízméteres odúban?

Csiháss még egyszer olyan erős volt, mint én. Meg is szokta ezt a munkát. Neki is öltözött, egy jó bőrmellényt hordott. Azonfelül ő rendelkezett velem, mennyit dolgozzam.

Így mi történt? Leszaladtunk a pincébe. Vagy egy nagy kosárral, vagy ládaszámra kellett fölhozni az anyagot. Csiháss először megmagyarázta nekem, mi hol áll. Körülvezetett kétszer is, hogy ne nyaggassam őt aztán. Arra felkapta az első terűt, mint a pelyhet, és usgyé, föl vele, hogy mutassa, hogyan kell itt mozogni. Aztán ő fönn talált magának más tennivalót, és csak akkor segített nekem, ha nem bírtam elég hamar hordani fölfelé az anyagot. Akkor dohogott is rám, hogy: miféle gyatra inakat tartok a lábomban, kezemben?… Rászorulok majd mindig?

Úgy bizony! Énnekem pedig szakadt ki a tüdőm, sajogott a derekam, kezem-lábam, és ömlött rólam a verejték. A meleg raktárban szédelegtem, a huzatos, hideg pincében vacogtam. Este, munka végeztére már alig támolyogtam.

Reszketett mindenem. A szememet, a pofámat úgy éreztem, kigyullad mindjárt.

Most ne hazamenjek kinyugodni magamat, hanem Lórikához? Éjszakázzak még vele? Amikor legszívesebben ott a huta körül, a puszta földre rogytam volna?

Csiháss Gáborral együtt tartottunk hazafelé. Hogy kicsodám-micsodám nekem Lórika, nem váltottunk még szót addig. Én kezdtem el így neki:

– Vár engem Lórika mára. De úgy el vagyok törődve, hogy inkább pihennék most, az első nap, hogy megfeleljek holnap a munkának.

– Látom! – mondja Gábor. – Majd megszokod! Nekem is nehéz volt legeleinte ez a munka. Most már semmi!… Kibírod!

Pláne hogy velem végezteted, te csak beleszagolsz! – gondoltam. De nem akartam semmi kocódást ezzel a barommal, és csak azért is meg akartam mutatni neki és magamnak is, hogy tartom ezt a rendes munkát, ha beledöglök is. Azért rávágtam:

– Úgy lesz! Persze!

– Úgy hát! – bíztatott Csiháss, és a hátamba csapott. – A Lórikának beszólok én, ha akarod, éppen!

Éppen erre értünk oda, ahol elvált az út a temető felé. Ha röhögött volna rajtam, vagy unszolást, talán még ha sajnálkozást is éreztem volna az ajánlkozásában, akkor összeszedem az erőm utolsó maradékát, és ha az útfélen roskadok össze, mégis vele megyek Lórikához. De mivel olyan sehogyan se ajánlkozott, rá hagytam a Lórikának való üzenetemet. És elváltunk.

Másnap alig bírtam felkelni. Az orrom beduhadt, lángot fújtam a számon, és mégis dideregtem. Nem hagytam magam! Elvánszorogtam a hutába.

De hát ott már délfelé kitört rajtam a nyavalya. Egy nagy láda anyagot elejtettem. Az orromat betörtem az ajtófélfában, fönn a raktárban, ahogy elszédültem. Még Csiháss is megsajnált. Tartotta a hátát értem a láda kárért, és kímélt délután a munkavégig, ahogy lehetett.

Hazafelé már úgy húztam a lábamat, mintha egy nyomoréktól kértem volna kölcsön. A térdemben nyilallott kegyetlen. Persze hogy örültem, ha hazáig jutok. Nem hogy Lórika után farkoljak. Úgyis azt üzente vissza nekem Gáborral, hogy: őt akármikor megkapom, de ha a munkát elvesztem, azt nem!

Még három keserves, vértanúságra is sok napot húztam ki abban az átkozott hutában. Szombaton, a fizetés napján, reggel, visszaestem a vackomra. A szemem káprázott, a fülem csengett, és szorult el a szívem, amikor erőltettem mégis a feltápászkodást.

Magamnál sem voltam aztán. Többször is félrebeszéltem. A temetőőréknek egy félkegyelmű lányuk ápolt úgy-ahogy, szombat, vasárnap, hétfőn, amíg keddre annyira felépültem, hogy eltámolyogtam a hutáig.

Ottan? Úgy fogadtak, akár az apjokat öltem volna meg. Hiába akartam elbeszélni, hogy: milyen állapotba kerültem! Meg se hallgattak: eltakarodjak!

Mást fogadtak már szombaton helyembe. Csiháss is fejét rázta, hogy rá hivatkozhassak: milyen nyavalyásnak látott már pénteken este! És a kedves kis Lórikám őáltala üzente nekem, hogy: nem kíváncsi többet rám, aki csakis állhatatlan, piaci tekergőnek válok be!

Őbelőle nem is soká aztán utcarongya lett és kórháztöltelék. Hát ha ő rótt meg engem, akármire viszem még, nem nagyon magasról nézhet rám!

De innét már odakanyarodhatunk megint Hámán kocsmájába.

 

 

 

 

 

Soma elajnározta annyit a fináncot, hogy a lány ásítozni kezdett. Mutatta azt a gyönyörű gyöngyfogát, és hozzá még a torkából a gurgulázás is olyannak hallott, akár a szép ének. A szájára veregetett és kacagott, hogy: már kifog rajta a fáradalom, pedig most mulat el legjobban az egész napból velünk kettőnkkel tereferézve! Nem tagadta!

Bálá, a cimbalmos így hát csapta összefele szintén a szerszámját. Bevitte a biztos helyére, a házba, innét a filagóriából.

Én segíteni akartam neki. De Regina visszatartott.

– Hagyja csak maga! Megszokta ő ezt.

És félszemmel úgy vágott rám, hogy: értsem, szót váltana velem négyszemközt!

Csakis, amíg a cigány behurcolta a cimbalmát, Regina azt kérdi tőlem:

– Persze magának nincsen egy vasa sem?

– Egy megveszekedett sem! – biccentek rá.

– Hát ide figyeljen! Ez a cigányfiú az öreganyját és a kistestvéreit tartja, a meghalt apja helyett, a cimbalmozásból. Ennek nem mindegy, hogy Grepitzer elfelejtett odalökni neki egykét koronát, mint szokta, vagy üres kézzel megy mostan el. Ha magának volna, arra kérném, adjon neki maga. Majd megkapja Grepitzertől!

– Hát nem tenném? Szívesen! Magam helyett is adnék! – én rá készséggel. De Regina azt mondja:

– De nem! Magától nem kell! És éntőlem sem veszi el, még úgy sem, hogy megkapom majd Grepitzertől.

– Tyűha! – már erre nem fér belém, hogy ne vihogjak egyet. – Akkor ez a fehér hollót leteszi a helyéről. Mert büszke cigányt, aki eldugja a markát, akárhonnat is pottyannék bele garas, még hírből sem hallottam, nem hogy láttam volna!

– Hagyja-hagyja-hagyja most a tréfáit! – int közbe-közbe gyorsan Regina. És a köténye zsebéből, a kulcsok alul, elécsörget két koronát. Az asztalra teszi elém. – Ezt adja csak oda a cimbalmosnak, mintha magától kapná. Grepitzernek aztán megmondhatja, hogy én kölcsönöztem! Ő majd megadja nekem!

– Hát várjon! Egy kicsit kipödröm akkor a bajszomat! – húzom magam ki én.

– Minek? Nem értem a viccet! – Regina nekem.

– Hogy hát ilyen fene nagy gavallérnak tudjak viselkedni, amivé maga tesz, egy ilyen büszke cigánnyal szemben.

– Értse meg! – mondja erre bosszúsan a lány. – Ez a cimbalmos nemcsak tőlem, de tatámtól és mamámtól sem akar elfogadni már semmit. Mert azt mondja: eleget segítettünk már mi! Az apja, a vén cimbalmos negyven évnél több idő óta muzsikált ennek a kocsmának. Engemet az ölében hordott, és én együtt nőttem fel ezzel a cigányfiúval itten.

Hátiszen én láttam váltig, hogy ez az egész család nem rossz szívű fajta, lányostul együtt. De már az irigység is mozgott bennem, hogy ez a csinos cigánykölyök olyan kegyében lehet ennek a százszorszépnek, azért kikívánkozott belőlem mókásan, hogy:

– Na-na, Regike! Csak a végén úgy ne legyen, hogy ehhez a cimbalmoshoz a főszolgabírót keresztkomának tartsa így jégen, ahogy most!

Paccs! Regina szájon legyintett visszakézzel. Persze, én meg, mint a kutya játszik, úgy kaptam a fehér kis kacsója után a számmal.

Éppen erre toppan vissza a házból elköszönni a cigányfiú. Nem tetszett neki a lánnyal való incselgésünk, láttam a fekete szeme villogásán. De azért úgy, ahogy cigánynak dukál, alázatosan vigyorogva:

– Hát én pályáznék! Kezit csókolom! Jó éjszakát kívánok! – köszön el.

– Megálljon! – tolom én feléje a két koronát az asztalon. – Ez még a magáé!

– Ajjájjáj! – vigyorog erre a cimbalmos. – Tessék csak eltenni! Vagy visszaadni a kisasszonynak!

– Mit mondtam magának? – színeskedik Regina. – Előrebocsátottam, engem fog meggyanúsítani legalábbis azzal, hogy rávettem magát, hogy a jogos borravalóját kiadja neki. Inkább otthon, a családja szenvedje meg az ő gőgösségét!

– És micsoda beszéd az magától? – adom én rá is a bántódott urat a cigánynak. – Hogy én Regikétől fogadom el a hangászpénzt?

– Engedelmet-engedelmet! Én mindent elhiszek! – feleli erre szemtelenül picsogva rám a cigány, hogy már én is kiesek a nagyúri tartásomból, és elröhögöm magam. Ő meg hozzáteszi: – Szokta ő rám erőltetni a pénzt máskor is, hogy ha a vendég elfelejti, vagy így jár, mint ez a Grepitzer úr! Pedig megkapom én ettől is, mástól is, kipótolva is sokszor, ami jár nekem. Inkább Regike felejti el behajtani magának tőlük!

Hát én csodáltam ezek közt ezt az évődést, és kíváncsi voltam: mi lesz belőle?

– Vegye el ezt a pénzt! – kiáltott a cigányra mérgesen Regina. – Ne undokoskodjék, és ne sértegesse a vendégeket!

– Vendég-vendég! – szól erre a cimbalmos. – De neki is jár akkor egy a két koronából. Mert ő is furulyázott a mulatsághoz! Tessék, osztozzunk! Egyet elveszek.

Már ahogy a cigány sunyítva, a kisujja pöccintésével ügyesen lekapta az egyik koronát, és zsebre csúsztatta, a másikat meg szintén felpattintotta a levegőbe, és hirtelen besanzselemarsolta a zsebembe, hát kacagni kezdett a lány is. Én is kacagtam. De azért:

– Fogja csak! – nyomtam a cigány markába a pénzt. – Én megelégszem a dicséretével, hogy jól beváltam a hangászszakmába. A városban is sok úriember veszi ki a cigányprímás kezéből a hegedűt, hogy a banda előtt játsszék. Mégis nekik kerül pénzükbe. Igaz, hogy többször a cigányok maguk is, meg mások is fizetnének, csak hogy ne kelljen hallgatniok az ilyen úri prímásokat!

Na! A cigány és a lány csak nézett és nevetett: honnan értem én ilyen jól ezeket a bandadolgokat? Hátha még tudták volna, hogy mint a cigánybanda bőgőhordója gyakoroltam ezt a szép mesterséget, félrészért!…

Lehet, hogy így tovább is elszórakoztunk volna ott a másik korona miatt.

De buff! A filagória ajtónak nekivágódott nagy kifelé siettében a finánctól Soma.

Erre a cigány rögtön zsebre vágta a koronáját a Soma szeme elől. És mind a hárman ezen kezdtünk Soma elé kacagni.

– Csak azon röhögünk! – mondom én, ahogy Soma kutya módra szimatolja, mi ment köztünk végbe a háta mögött. – Csak azon! Hogy mit hoztál ki a fináncból, amíg benn babusgattad?

– Áhh! Dögöljön meg! – legyint felpaprikázva Soma. – De mink minek oszolnánk fel most? – kezdi mindjárt. – Tele üveg borok vannak még! És pálinka is, egy üveg. Ha már a kedves kisasszonyék ránk szánták ezt itten. Fogyasszuk el!

– Oh! – bólint erre a lány. – Dehogyis van ellene kifogásom! Mulassanak tovább. De én már lefekszem. Isten velük!

– Kár! – mondja Soma. De szinte szívesen tólálja el a szép lányt közülünk, látom. – Kezét csókolom! – hajlong is neki búcsúra.

– Én is ellépek már! Jójszakát! – fordul ki a cigány a filagóriából. És már tűnik is el a lány után.

Soma odacsapta magát a székre, hozzám, az utolsó kompánistájához. Csakhogy én is felkelek:

– Elég volt, Soma, nekem is ebből. Holnap pirkadat előtt zargatnak fel a finánccal. Pihenjünk valamit! Álmos vagyok!

– Ne egyen a fene! Ráérsz. Korán van még! – kapja el Soma az ujjasom szárnyát, és ránt vissza a székre. – Nincs semmi beszélnivalónk együtt? Erre vártam, itthagyjanak ezek!

– Azt a vackunkon is elmondhatod. Még jobban is egymás közt vagyunk, mint itten! – vissza én indulóban.

Azért mondom ezt, mert Soma kutyafülét hegyezte a filagória ajtójára. A cimbalmos vagy a lány még ott álltak, talán ránk hallgatózni, talán másért. De Soma neszt fogott felőlük.

Nosza! A szavam közepén visszaugrik a sötétből a filagória ajtójába Regina, és halljuk, hátánál kuncog a cigány is.

– Elfelejtettem mondani magának. Giráffusz úr! – mondja Somának Regina pukkadozva –, hogy ő tudja ám, ki a Grepitzer szívszerelme! Nekünk elárulta itten.

Azzal elfutott nagy vihogva a cigánnyal együtt, és csakugyan magunkra hagytak minket Somával. Hallottuk a dobogásukat a szobákon át, és az udvaron is sertepertéjüket, amikor a cigánytól elbúcsúzott Regina. Mert kilestünk mi is Somával utánuk.

Persze Soma még ezenközben a sötétben nagyot csípett rajtam:

– Hát ugyibár, te cégéres piszok! Tudod, ki a finánc babája?

– Legyen eszed! Csak fel akarnak húzni ezek rám ezzel! – felelem én. Mert az ugyan nem tartozott rám, ha Regináéktól tudja meg Soma a finánc babáját, de én nem akartam lelkemre venni, hogy Soma e réven az én közbenjárásommal facsarjon ki valamit a fináncból a titka birtokában.

Már elkészültem a keserves nyaggatásra, amivel Soma megkörnyékez. De nem! Mintha elhitte volna a szavamat. Csak hozzám bökött a hüvelykujjával:

– Ej! Kancsi tolvaja! Ismerlek már. Javamra nem súgsz össze soha másokkal!

Így! De különben felhagyott aztán a faggatásommal Soma. Hanem inkább arra erőszakolt szóval, rángatással, hogy dőljünk neki a maradék bornak. Fenyegetett, hogy: úgyis felrugdos, ha lepihennék!

Hát mit csináljak? Leültem ezzel a zsivánnyal, és amíg ő hip-háp hajtogatta a poharat, én csak megáztattam benne a nyelvem.

Persze hogy Soma a finánc nagy bárgyúságát beszélte nekem, mint aki nem hagyja magát az ő sáfárkodására, amiből aranyhegyet rakhatnának.

Én meg már kábultam el a habrigyálástól, bortól, fáradságtól… Bukott a mellemre a fejem.

Beszedjük végre az üveg borokat. Soma már újra keresztbe néz. De így is észreveszi, még van egy üveg bontatlan pálinka a filagória sarkában.

– Ha ezt nyomatéknak bevesszük? – akadozik már kicsit a Soma nyelve. – Akkor úgy alszunk, mint a pocok! – mutat a pálinkára.

Én már nem is számítottam erre a pálinkára. Azt is reszketve vártam már, hogy a bornak járjunk végére. Hát így a pálinkakupicázással itt ér a reggel! Mit tegyek ezzel a büdös barommal?… Szökjem meg tőle, és feküdjek ki valahová, a jó vetett ágy helyett a puszta földre?… Már ez is megfordult a fejemben.

Hámánék nem rendezkedtek be persze a szállásadásra a kocsmájukkal. Egy vendégszobájuk volt, egy ágy benne. Abban feszengett előző éjszaka Soma, és most a finánc. Nekünk kettőnknek tiszta, finom ágyneművel és jó takarókkal szalmazsákokat tetetett le az asszony a pádimentumra.

Ajjaj! A nagy szabadkozására, hogy csak ilyen nyugvóhellyel szolgálhat nekünk, mondhattuk volna bátran, hogy: nagyon sokkal különb álom a legjobb sorsunkban sem vár!

Hát ezen a jó fekvőhelyen a megszolgált pihenéstől fosztott meg engem és magát ez a disznó Soma a kelletlen kortyingatásért és zagyválásért…

 

*

 

Kínomban, mérgemben már ki se tudtam találni, hogyan szerezzek jó éjszakát magamnak? Minden perc drágának tetszett már nekem, amit belőle mulasztanék!

Egyszerre eszembe jut:

– Te rondák rondája gazembernek is! – kezdem. – Akarod valaha megtudni tőlem, kinek a sarkában jár Grepitzer?

– Na? – horkant Soma, akár a paripa.

– Hát ha most rögtön lefekszünk, akkor megmondom. Különben soha! Boldog ne legyek! – én így.

Tyüjj! Soma keserves pofát vág! A megbontott pálinkásüvegből birizgeli az orrát a pálinkaszag. De meggyőzi magát és bólint:

– Jó! Egy pohárral, legfeljebb kettővel iszunk, aztán alszunk! Na, jártasd a szádat. Halljam!

– Hohó! – én rá. – Egy-két-három-négy-öt-tíz-húsz pohárnál sem állsz meg te akkor! Gyerünk, vetkőzzünk le, feküdjünk le, akkor a vackunkon megmondom, mit tudok.

Na, mi van ebből, Soma szid, ellenkedik, ungorkodik. De hiába! Tartom magam! Felkelek és fenyegetem:

– Én lerogyok az álomtól! Lefekszem a kertben! Akkor itt dögölhetsz a pálinkáddal.

– Jó! Ne menj, te puliszkalelkű! De a pálinkát itt nem hagyjuk! – enged végre is Soma. De meg kellett várjam, míg a disznója elhozza a lopott ezüstkupakos üveget a motyójából, és áttölti bele a pálinkát. Ki is maradt belőle két pohárral. Ezt egymás után lehajtotta. És jött csakugyan vacokra velem.

Már aztán tiszta színház volt az is, ahogy levetkeztünk. A lámpást átvittük persze a szobába. A finánctól akár bálat is rendezhettünk volna benne bandával, csillárokkal. Szétnyúlva aludt az ágyon. Csak egyet-egyet böffent álmában, mint a szilvaíz rotyog-pöfög az üstben.

Soma a szalmazsákjára úgy ült le előbb ruhástól, és a pálinkát a fejéhez állította:

– Na mesélj, ki ezé a dögé?

– Kezdjél csak vetkőzni! – én rá. És rántom le culáimat.

Soma csúnyán káromkodik. Ilyen és olyan vagyok én: mit félek most már, hogy fönnmaradásra kényszerít? De lehúzza az egyik bakancsát, és újra:

– Mondjad hát! Közben is beszélhetsz! Többet alhatsz, ha most vered a pofád!

– Csak egy szó az, amit most mondok én vissza: – Vetkőzzél! Aztán megtudod!

Hát erre Soma emlegeti újra az égbelieket, a féleszemet, a nyakasságomat. De nyögve, dühöngve rántja lefele a másik cipőjét, és nadrágját kezdi ereszteni. Így, már félig gatyában áll meg újra. Én már a takaró alatt kuksolok. Azt mondja:

– De te! Ha csak hitetsz, hogy elmondod a finánc macáját, és azon kezded, ha levetkőztem, hogy nem tudod?… Akkor… akkor én… az anyád jó emlékére mondom, hogy szétlapítom a tökfejedet!

Én már bosszúból és indulatomban sem bírom megállni, hogy a gazemberét ne repesszem meg a halálos kíváncsisággal, amikor ő kínoz így engem, hát felülök:

– És ha tegyük, a jóvoltodért veszlek rá hazugsággal is, hogy ne töltsd el az éjjet, és ne csinálj dögöt holnapra magadból velem együtt?…

Hujj! Soma meg se várja, mivel végezném. Felrántja a nadrágját, felugrik, és rám akarja vetni magát. Persze a fejére lököm a pokrócaimat, és elhenderikázom a szalmazsákról. Közben fenyegetem:

– Itt hagylak! Mit érsz vele?

És már az ajtóban állok.

Soma? Mint akit a hoppáré rángat, hadonászik és ordítja:

– Hát tudod? Vagy nem tudod? Mert a beledet kitaposom. És itt nem alszol, ha felültettél!

– Úgy? – ordítom én vissza, túl az ő hangján. – Én meg felverem a fináncot. Az egész házat felverem, és kikiabálom nekik, miért hajkurászol éjszakának idején!

Már ezzel kicsit mégis meghunyászítottam Somát.

– Ne bömbölj! – kiáltott rám. – Valld be, tudod, vagy nem tudod? Aszerint beszélünk!

– Tudom! – mondom. – De ígérted, hogy levetkőzünk, lefekszünk, akkor mondom el. Te nem tartod meg a kikötésemet!

– Legyen neked! – ült vissza Soma. – De aztán jaj és krix az életednek, ha szót másítsz!

– De te is elkészülhetsz rá, hogy ha elárultam neked, kicsoda a fináncé, és mégsem hagysz aludni, akkor felrázom, és bevádollak neki, hogy mit forralsz ellene, zsarolásért hadd adjon csendőrkézre, amit régen megérdemelsz!

– Csi-csi-csi-csi! – Soma ijedten. – Vagy unod az életedet?

– Ugyi! Van eset rá, hogy megköveteled a csendes társalgást! – mondom, és lebújok közben újra a takaró alá, így várom Somát, hogy pőre legyen.

Ott is tart már, hogy magára rántja ő is az ágyban a takaróját. De csak a hasáig, és ül, felpockolt párnával.

– Hát most tessék! Szavaljál!

– Feküdj le, és fújjad el a lámpát. Így volt a feltétel.

– Na megállj csak! – dünnyögi Soma. Azzal még egyszer elkapja az üveget, és meghúzza jól. De elfújja a lámpát. Abban a szent pillanatban azt mondom:

– Makovits Annuska! Makovitsné, a mézesbábosné lánya, ahol én…

– Tyijj! Az istenegerét! Akkor nyertünk! – hány nagyot Soma magán az ágyon. De én még szava közbe vágom:

– Most aztán engem hagyjál aludni. Okumlálj magad akármi gazságot. Engem abból is hagyjál ki. Jó éjszakát!

A fejemre húztam a takarót, és így maradtunk. Soma csakugyan nem pályázott rá tovább az álmomra. De ő maga, vettem észre, nem tud nyugodni a tudósításommal a begyében. Fetrengett, mocorgott, felkelt, visszafeküdt, ivott. Vagy kétszer felriasztott még engem is ezzel. Mert sokáig nekem is elkergette az álmomat a latolgatás, tépődés: mibe keverhet engem ez a nyakigláb rabló a fecsegésem révén?

Aztán éppen azt gondoltam még, mielőtt elaludtam: hát ehhez a szenteskedő, vén csoroszlya Makovitsnéhoz mindig jó szóval voltam, lám, még messziről is, ahogy csak szóba kerül a neve, legalább az éjjeli nyugalmamat szerzi meg nekem!

 

*

 

Sötétben, úgyhogy még ez az istállózó parasztok lakta falu is aludt, először is engem rázott föl a cseléd. Mert én feküdtem az ajtóhoz legközelebb.

Aztán Somának esett. Őbelé nem bírt lelket verni. Én röhögtem. A cseléd átkozódott, hogy: neki egyéb dolga is van, mint a vendégekkel bajlódni! Erre magától felébredt a finánc.

Ki is ugrott rögtön az ágyból, és kapkodta magára a ruhát. Nem akarta elkésni a vidralesét a Holt-láposon. Somát aztán így készülődés közben fogtuk közre a szalmazsákján. Hol a finánc, hol én rúgtam bele innét és onnét. Végre mégis feltámbálódott. Felült. Ásított. Káromkodott ránk és nyújtózott. Úgyhogy utána az első kéznyújtása a pálinkásüvegre indult az ágya feje mellett.

Az üvegből még nem sok hiányzott. Jó! jött csakugyan nekünk is a finánccal egy korty nerángass, a rossz éjjeli szánk ízét elverni éhomra. Mert a reggelit legfeljebb a vidrales után rendezhettük volna a víznél.

Most hanyatt-homlok siettünk elfele a finánc nagy sürgetésére.

Persze az úton azért kézről kézre adódott az üveg. Másnaposak voltunk mind a hárman. Az új ital ilyenkor úgy száll az ember fejébe, hogy észre se veszi a különbséget, mint első mámorára, hogy tart még az eszéből vagy sem.

A fináncunk is így lehetett. Vagy nem volt. Elég az, hogy egyszerre megáll az úton:

– Szégyellem, a fene bele, hogy azt a színházat csináltam az este! – mondta.

Én még csodálom: ez emlékszik rá, mit csinált? És közbekottyantottam vigasztalólag:

– Berúgva mit teszel, vagy mit makogsz, ki tartja azt számon?

De Soma rám ráncolja a szemöldökét, és azt mondja:

– Részegen jön ki az ember szívéből, ami abajgatja! Kár, az igaz, hogy te, Grepitzer, büdös cefrékkel és cigányokkal hamarabb vagy bizalmas, mint a segítő, jó cimborákkal!

Ajha! Soma kezdi már a finánc zsebefúrását! Vágja neki a jó pajtásias pofát, és a hosszú karját, csakis mint hurkot, átkanyarintja a finánc vállán.

Azt várnám, hogy Grepitzer lelöki, és a szavára se hajt. De nem!

– Annyi az egész, hogy ezeknél a Hámánéknál már egyszer így is kikotyogtam, mi bánt! Éppen a lány szedte ki belőlem. Berúgtam, persze… Előttetek meg már, ha megtudtátok így is, értelmét nem látom, hogy restelljem!

– Dehogy-dehogy! – udvarolja körül Soma a fináncot. – Azért jó cimbora a jó cimbora, hogy nyeregbe segítsen a rúgós kancára! Igyunk egyet erre!

Kotty-kotty-kotty! – húz egy olyat a finánc a butykos erős pálinkáján. Ha tegnapelőtt nem láttam volna, támolyogva is ledurrantja a vadmadarakat, hát már örülnék a vidra helyett, hogy így kárt tegyen abban!

Haladunk szó nélkül egy darabot a göröngyös dűlőúton. A finánc szólal meg újra. De ugyan lágyatagon:

– Hát nézzétek, mit tegyek? Én még azt se mondom, hogy nem állhatom a feleségemet. Jó asszony, jó gazdasszony, jó anyja a gyermekeinek. De ha csak közelednem kell is hozzá, mikor levetkezett, azt is minden sátoros ünnepben egyszer, akkor előre az utálattól ráz a hideg. Tehetek ez ellen?

– Dehogy tehetsz! Mit is tegyél? Csapd el! – tart Soma bátor oktatást a fináncnak rögtön. Ő, akinek annyi elcsapni egy asszonyt magától, mint csontot a szemétre.

Én nem szólok ebbe bele. Okosabbnak tartom! A finánc teszi a Soma mellére a tenyerét, és szinte sírósan:

– De hát családom van! Az apósom a főnököm! Bár az nem is számít! De a gyermekeimet kellene csúfosan elhagynom! Ezt nem bírom!

– Hát én! Nekem is van két csárrámpóm! Jól eltartja őket az anyósom. Az tartja, akinek van miből! Marha ne légy, Grepitzer! – ezt gágározza Soma, és hozzáteszi. – Más nem ugrik meg a családjától, csak te, azt hiszed?

Nem bírom itt már, hogy közbe ne vessem:

– Bizony, én sem tenném! Evvel már ne dicsekedj, te ronda felbujtó!

– Ejnye, az öreganyád! – emeli Soma rám a tepsi mancsát. De Grepitzer elcsapja a Soma karját, és nekem ad igazat:

– Ugyi, látod, Marci! Ez nem olyan könnyű dolog. Mit csinálnál te a helyemben?

– Na, nyilatkozz hát, te erénycsősz! – áll nekem Soma is, mivel hát jól meg kell rágnom itt, mit mondanék, és ümgetek.

Utoljára is azt mondom:

– Ha nem kell az asszony, nem kell. Arra nem erőltethet! De ahelyett hogy elhagyod, nem tudsz arra más szoknyát találni, amire a rendes, hites feleséged nem kell? Meg is értetheted vele ezt hamarább, mint otthagyod cégérre a családoddal együtt.

– Megtettem ezt! Ne félj! – rá a finánc.

– Nem olyan mafla ő! – kontráz Soma. – Biztosan nem akarja tűrni a felesége! Mind egyfajta minden némber, akár pap áldása, akár a fűzfa alatt álltál vele össze.

– Látod? – erre nekem keservesen a finánc. – Így van!

– Mindent lehet suttyomba! – erősködök én.

– Rá ne füttyents! – Soma a fináncnak. – Ágy alatt bujkáló, büdös kankígyó, Kakuk Marci ez!

– Pedig mást nem tehetek, sajnos! – nyögi a finánc. – Hiszen tudjátok ti is már. Még akkor se, ha elválnék a feleségemtől. Ebbe fogok megdögleni!

– De hát hogyan állsz? Magyarázd el! – döföli Soma a fináncot, és nyomja a szájához az üveget…

Hát itt aztán Grepitzer elsorolta nekünk a Makovits Annuskával való dolgát. Csak azt, amit már én is tudtam Reginától. De hát nem szóltam közbe. Hadd halljam meg ettől a Grepitzertől is: mit tud, mit sejt erről a Juhász és Annuskája között folyt házasságtalan házasságról?

Soma? Az tán az Üdvösségre való bebocsátását – amit ugyan olyan, mint ő, leshet! –, azt sem hallgatta volna boldogabban, mint most Grepitzert.

Hát szószaporítás nélkül csak annyival többet mesélt el Grepitzer az Annuska házasságáról, hogy az ura, Juhász, amikor már látta, sehogy meg nem kaparinthatja az esküdt feleségét, hát írt egy levelet neki: rendben van, ne legyen az övé, de másé se, amíg ő él, mert ha megtudja, akkor vegye fel az ő keze elől az utolsó kenetet idejekorán Annuska is, a babája is, mert nem tudhatják, melyik percben éri őket a haláluk!

A finánc ezt persze úgy beszélte el, mint amit az Annuskája tőle való védekezésre hoz elő.

Mert hogyan is kezdődött az ő közösködésük?

Makovitsnénak a köszvény és az idő is úgy megrokkantották a lábait, hogy már alig vánszorog két boton. Felhagyott a mézeskalácsossággal ő már. Mert Annuska se bírta a piacozást, vásározást, vagy nincs kedve neki.

Elég az, hogy most már csak a jószágokból élnek. Ez nem sokat hoz persze az ő rossz kezelésükben. De hozzá Makovitsné megtartotta a mézeskalácsossághoz kiváltott, kismértékbeni italmérési engedélyét. Vagyis a borát is és a pálinkáit is árulja ki a háztól.

Ez pénzügyőri vizsgálat alá tartozik. Ilyen vizsgálatnál jelent meg egy délután Grepitzer Makovitsnénál. De csak az Annuskáját leli otthon. Hát, mert már rég tetszett neki messziről, most örült, hogy szót vált vele, ha nem egyebet is, ahogy lehet.

Felszolgáltatott magának a borukból, jó ürügyre. Ez szabálytalanság! Kismértékben csak elvinni lehet italt, kimérve. Helyben fogyasztani se ülve, se állva nem engedélyeztetik.

Annuska tiltakozott is, persze! De hát a disznóság ellenőrét ki fogja meg a disznóságon?

Egyszóval, a finánc, az Annuska társaságában, jól elmulatott estig. Közben persze megpróbálta ő Annuskát egyéb kikapásra is rávenni. De nem ment, bizony, vele semmire! Kitért még a keze szorongatása elől is. Igaz, a házicseléd akármikor megzavarhatta volna őket, és a borért járó vendégek is.

Így toppan haza, amikor már jó az estébe fordult, Makovitsné. A szőlőből bicegett elő. És hogy a finánc búcsúzott, hát Makovitsné maga utasította a lányát: kísérje a rossz úton az országútig a szemlész urat.

Amikor bandukolnak ketten, a finánc a sűrű homályban elkapja az Annuska derekát.

Hát hagyja!… Hagyja a csókját is. Visszaadja! Ott ölelkőznek a kátyús, sáros úton és csókolóznak. Persze ott egyebet mit lehessen?

De Annuska megígéri a fináncnak, hogy legközelebb szívesen várja. Még azt is tudatja vele, délelőtt jobb jőnie. Akkor takarítás után a cseléd elmegy Makovitsnénak segíteni a szőlőben… Nahát!

Másnap reggel ott a finánc.

Igen! De aki fogadja, az nem a tegnapi Annuskája, lelkecskéje. Az egy hideg faszent!

Kezdi is mondani, miért. Ő nem gyanította, hogy Grepitzer nős és családos ember! Könyörögve kéri, ne közelítsen hozzá!… Megint a kezéhez sem engedi nyúlni a fináncot. Hiába istenkedés, vallomás, ígérgetés, akármi!

Így!

De már most ezt az egészet a finánc úgy adta elő, hogy sose bolondította volna meg őtet ez a nő, ha először olyan könnyen az édes csókja ízét nem érzi. Azonkívül, ha be nem vallja neki Annuska, hogy: igen, neki először tetszett, míg legénynek vélte, de róla tudja a város, hogy az uráé magáé sem volt, mert az nem tetszett neki, hát kár is Grepitzer minden unszolásáért, soha, semmiképpen nem lehet az övé, még ha vérzik is a szíve… Ő olyan, hogyha egyszer megborzasztja valami, például ilyen, hogy Grepitzert másnak hitte, mint ami, akkor inkább meghal, de azé nem lesz!

Ez úgy megkábolyította ebbe az asszonyba vagy lányba a fináncot, hogy azóta se éjjele, se nappala az utána való sóvárgástól.

Dehogy félne ő a messze férje halálfenyegetésétől! Nem félne ő semmitől, és félretenne mindent, csak hogy a bálványa, Annuskája övé legyen!

Hát erős, vállas és jóképű ember volt ez a Grepitzer. El lehetett hinni neki, hogy az ördögök se ijesztenék ezt vissza, hogy elérje valami áhítozását.

Meg annak is éppen úgy hitelt lehetett adni, ha mondta hogy: nemcsak pénz, de jószó fejében is jut ő elég nőhöz, ha utánuk veti magát. De ez, ez a Makovits Annuska babonázta meg őtet azzal, hogy egyetlen férfinak tarthatta magát, aki ilyen jégszobornak felforrósította egyszer magára a vérét, akiről egy város, egy megye tudja, hogy mint a Boldogasszonyt, férfi nem érintette tisztaságában!… Ennek lett őrültje a boldogtalan!

De tovább mondja!… Hány hónapja már ennek? Maga se tudja! Mindenképpen környékezi azóta szüntelen Annuskát. Rabok nem szánnak rá több türelmet, amikor fogpiszkálókkal bontanak ki kőfalat, amennyit ő arra szánt, hogy csak egyetlenegy csókot kapjon még tőle. Hamarabb súgták meg a feleségének, hol hentergi el az idejét. Már a felesége résen áll! Már úgy lehet botrány ebbe az átkozott fehér kígyóba való habarodásából, hogy még csak gyötrelmet vett tőle, örömet semmit!… Ohh!

Még most is, ahogy csak emlegette ezt Grepitzer, csupa egy remegés lett bele. A fogát csikorgatta! A két öklével a halántékát nyomta össze, hogy szinte félhettünk: összeroppantja!

 

*

 

Máma reggel… Vagyis azt se tudom már, mit beszélek, mert éj-nap egybefolyik nekem abban, hogy csak erre az átkozott égi szentre gondolok, mielőtt veletek találkoztam, mi történt köztünk – meséli legutoljára a finánc. – Bekopogok náluk a szemlém előtt. Nem is ellenkedik, amikor hívom, sétáljunk egyet. Az anyja, ez a vén boszorkány, aki dupla kereszteket akaszt magára, és akár egy vén nősténytetű, már csak mászik-csúszik somolyogva, mint mindig, maga biztatja, hogy csak: eredjen velem, legyen kedves velem! Hát elindulunk! Járkálunk. Odaérünk a kis égerfáshoz az országút mellett. Egyedül vagyunk! Csak a dongók meg rigó-, meg pacsirtaszó körülöttünk! Hát én, mit restelljem, ott a gyepen eléje térdeltem, a kezem összetettem, mint a Szent Szűz előtt, úgy rimánkodtam, szánjon meg, ha már nem tud egyebet érezni irántam, és mégiscsak látom, hogy nem irtózik a közelemtől!… Így és úgy! Elég az hozzá, hogy ahogy csak csendesen ingatja a fejét, és kér: keljek fel!… és reszketve felkelek, és már úgy érzem, a két kezemmel kell essek a fehér nyakának, és fojtsam meg… egyszerre a szeme sarkából hamisan villant rám!… Erre elkapom, és nem bánok már semmit, ha sikít, ha akármit tesz, a számmal zárnám el a száját, és az ölemből akarnám a gyepre ereszteni le… Bizony!… De hogy mekkora erő van ilyen gyönge tagú angyalfélében?… A hasam itt most is sajog, ahogy a könyökével mint egy vasvillával beledöfött, és a fél nyakamra ezt szántotta rá a körme… El kellett engedjem!

Láttuk már a finánc füle alatt a mély sebet, mint egy barázdát. Most tudtuk meg, honnan eredt.

Soma röhögött! Én fejemet csóváltam! Azért a finánc nekem folytatta:

– De ha ennyiben maradt volna!… Hanem aztán maga elé tartotta a karját, és nem dühösen vagy jajongva vagy mi, hanem ridegen, mint egy hóhérnő, azt mondja nekem: „Ezt, Grepitzer úr, nem érdemeltem meg magától, erre én nem adtam jogot magának, hogy így kezeljen engemet, mint egy repedtsarkút szokás, legyen szíves, és vegye tudomásul, hogy ez az utolsó találkozásunk, és ha még ezentúl is szemtelenkedik hozzám, vagy erőszakoskodik, mint eddig, akkor nemcsak a feleségének írom meg és az apósának, hanem felmegyek a rendőrkapitányhoz, és elmegyek a lapszerkesztőhöz, és így fogom megvédeni a becsületemet magától, és az édesanyámét. Mert süljön le a képe, hogy egy védtelen, beteg özvegyet és a tisztességes lányát ilyen eszközökkel zaklatja és sanyargatja és cégérezi.”

Ezzel megfordult, és otthagyott leforrázva. Utánamentem persze: bocsásson meg! Soha többé nem érek hozzá, csak engedje, hogy lássam néha, és néhány szavát halljam!

Megvárt! És megint, akár a jégszobor beszélne:

– Ha egyszer kértem, többet ne közelítsen hozzám, és máris megteszi, vegye tudomásul, még ma írok a feleségének!

Otthagyott. Ott maradtam. Ott ültem tán órahosszat is egy rönkön az égerfák közt. Azt hittem, megszakad a szívem!

Csak úgy tüzelt most is a finánc szeme, képe, amint ezt elmondta. Soma egy-egy szót tudott csak beledörmögni.

– Ugyan!… Ne búsulj!… Majd csak!…

Én elhallgattam! A finánc pedig:

– Ha golyós töltényem van, higgyétek el, hogy a számba veszem a fegyver csövét, és végzek ott magammal. Még most is azon gondolkozom, nem ez volna a legjobb, mint kínlódni tovább ezért az átkozott fehér kísértetért. Mert nem tudnám én ezt se elfelejteni, se megkapni soha! Most már érzem biztosan! Nincs kegyetlenebb állat a világon, még egy tigrisszuka sem, mint egy ilyen hideg szívű nő! Az este, ahogy azt a lányt, azt a másik nőstényördögöt hallottam a főszolgabíróról beszélni… azért jött rám a sírás kínomban is, dühömben is!

 

*

 

Itt már két-három kőhajításnyira közelítettünk a csőszkunyhóhoz a dombon. A napsugár, a legelső, itt csillogtatta a harmatot.

Grepitzer csakis mintha álmából ébredne:

– Most már hagyjuk ezeket! – mondja. És nézi a táskáját, puskáját: rendben vannak? Pisszent a kutyájának. Pórázra köti, és a Soma kezébe adja: – Ezt ti fogjátok itten valahol, ahol letanyáztok. Én megyek egyenesen a vidrára. Ti szóljatok a csősznek, készíttessetek reggelit vele magatoknak! Borért is küldhetitek Hámánhoz.

Úgy csudáltam, hogy ez a finánc olyan könnyen vált át az Annuskájáról a vidrára. Én szinte azt vártam, hogy amennyire belelovalódik szavával a bújába, hát a földre fekszik megint a végén zokogni. De hát, úgy látszik, akinek több bolondériája van, mint ennek is, hát egyikről könnyen ugrik a másikra által.

De csakugyan!

Éppen már válnánk el.

A finánc lesre, le a Láposnak, mi Somával és a kutyával a csőszhöz; egyszerre Grepitzer:

– Ja! Még ezt elfelejtettem! Ráérek még! De figyeljetek! – Kaparász a nagy tárcájában a hivatalos iratok közt, és előránt belőle egy levélpapirost egy nagy borítékból, telis-tele írva, és ezt mondja: – Már egyúttal mutassam meg tinektek, mit írtam ott még a rönkön búcsúzásul hozzá, hogy ha elemésztődöm utána, vagy elpusztítom magam érette, hát hasítson bele abba a kemény szívébe, ha előveszi, és visszaemlékezik reám!

– Acide hát, olvassam! – kéri Soma a levelet. És Grepitzer oda is nyújtja. Azzal Soma, ez a piszoknál haszontalanabb lelkű olvasni kezdi a levelet. De úgy, hogy megnyomja a nagy szólásokat benne, és rezegteti a hangját is, mint a rezes trombita, hogy Grepitzer hallja, vele érez ő: – Hát kezdjem!

 

„Drága egyetlenem, lelkem Annuskám!… Akárhogy bizonyítanám, így se hinné, hogy mennyire megbántam a viselkedésemet, mikor erőszakosságig vetemedtem magával szemben. De talán későn, akkor fog már megbocsátani nekem, amikor a hűlt tetememnek már egyre megy. Mert én nem bírom ki, hogy legalább néha ne legyek ezentúl a közelében. Végzek magammal, ezt már elhatároztam itten, ahogy ezt a levelet írom magának utoljára. Furdalja a lélek, hogy még ennyit sem engedett meg nekem, és kívánom, hogy bárcsak annyit szenvedjen a tudatától, mint amennyit én maga után. Ezzel végzem is levelem, Isten büntesse meg:

Rudi”

 

– Ez nem jó levél! Eltépem! – nyúl érte a finánc. De Soma eltartja előle:

– Dehogyisnem! Nagyszerű!

– Mit szólnál, Marci? – hozzám a finánc.

– Jó az ilyen talán! – szólok én. Mert mit szóljak?

– Hát ez? – vesz ki Soma egy másik papírt a borítékból: – Ez vers? Na, olvassam csak!

 

Ki szívből szerette, Azt többet ne várja. Amért elkergette, Azt talán megbánja! Itt süt a napsugár Reám utoljára! Sütni fog maholnap Az én keresztfámra!

 

Írtam ezt utoljára Annuskának:

Rudi

 

– Kiírtad ezt valahonnan? – kérdi Soma. De Grepitzer fejét rázza:

– Dehogy! Én fabrikáltam, már utolsókon gyötrődve ottan!

– Ezt a szívére szippantja! Én megesküdnék neked! – Soma erősködött váltig. – Ügyes vagy! Szép vers!

– Talán mégis juttassam el hozzá? – kérdi Grepitzer. De csakugyan, úgy tekint énrám is, Somára is, mint aki esetleg küldöncének fogadna, ha vállalnánk.

– Bízzad miránk! – kezdi el erre Soma. – Ez – mutat rám: – bennfentesük volt évekig nekik! Ez tud a nyelvükön beszélni!

– Igaz! – bólintok a Grepitzer firtató szemére. Mert azért akárhogy hasznoskodott Soma neki, a bizalma inkább felém hajlott. Most is.

– Gondolod, jó lenne, Marci? – faggat engem. Mire én:

– Lehet – mondok ennyit.

Persze Soma, már hogy ő kerekedjék felül, ilyen nagy gágározásba fog Grepitzernek:

– Figyelj rám, Rudikám, ha a javadat akarod. Mi zsebre tesszük ezt a leveledet, és beállítunk Makovitsnéhoz. De hogy ne ajtóstul kelljen rájuk rontani, és szerét ejthessük ügyesen, hogy az anyja nélkül Annuskával tárgyaljunk, hát ha mondod: bort mérnek, akkor adj egypár vasat nekünk, hogy leülhessünk náluk egy lityi bor mellé.

– Puff neki! – gondolom. Most ezzel rontja el a békekövetségünket a fináncnál Soma. Jön a bosszús elutasítása. De nem!

Grepitzer kiveszi az erszényét az apróval. Belenéz és visszateszi. A bankós tárcáját húzza elő. Soma szeme, mint a macskáé az egérre, szikrázik szinte.

Egy tízkoronásat ránt ki a tárcájából Grepitzer. És:

– Azt most helyeslem, ha az urat adjátok náluk. Adok pénzt hozzá nektek bőven. Rendeljetek, amit akartok. Tudom én, hogy éppen bennem bízva, ők dugacsban dorbézoló vendégeket is megtűrnek maguknál. De éppen azért félek, hogy elsőre nem bíznak bennetek, ahogy megjelentek. Akkor persze ne erőltessétek az ott mulatást. Hanem vegyetek szabályosan bort, pálinkát tőlük, és így férkőzzetek Annuskához valahogy!

– Aj, te bikfic! – mondja Soma. – Dehogyis nem bíznak azok mibennünk, amikor Marci a kedvence volt annak a szent bábának, ha ugyan nem búbolgatta is a rücskös vénségét!

– Mire átkozzam el nektek magamat? – én erre mérgesen.

De Soma:

– Szóval, az volna a legislegjobb, ha úgy sikerülne, hogy beülnénk hozzájuk, ricsajoznánk, és te mint vizsgálat lepnél meg.

– Eh! – a finánc rögtön.

– Várj! – Soma megelőzte. – Éppen arra gondolok, hogy nem csinálsz semmit. Elmégy, mintha rendben találnál mindent. Akkor vesszük elé aztán mi Annuskának a leveledet, hogy még utoljára látni akartad csak, a vizsgálat ürügyén, és ne hagyjon pusztulásba egy ilyen derék embert, vagy megérdemli, hogy mi jelentsük fel a szabálytalan árulásért, vagy hát ne tagadjuk le mint tanúk, amikor a nyomozás jön, hogy ki miatt lettél öngyilkos, és mi is tudunk a búcsúleveledről!… Hiszen ebből nem lehet semmi! Csak jó! Csak hogy a két karod közé hullik ez a buta szerzet, akinek egy ilyen pofa nem kell, mint te!

Az Ördög a hitvalló megrontásánál nem forog különbül és örömestebb, mint Soma, ahogy látta, csakugyan leszedi lábáról a fináncot a tervéhez.

Mit szaporítsam? Grepitzer mégis bennem bízott jobban. Az én kezembe adta a tízest. Az elszámolást majd utólag megejtjük. De ne kíméljem a garast!…

Így na!

A kutyát a csőszhöz vittük. Ott, ahogy lehetett, kicsinosítottuk magunkat Somával a látogatásra. A csősz vezetett ki a kokojszásból az országútra.

Grepitzerrel abban maradtunk, hogy a vidralesről úgy kora délután tájt várhatjuk a Makovitsné házába.

 

*

 

Nahát, az országúton találtunk egy vásáros szekeret, amelyik felvett. Nem hetivásárra, hanem úgy várost járni hozott a szekér dinnyét.

Soma addig egyebet nem tett, mint nyaggatott, hogy szolgáltassam át neki a tízest, ő jobban ért a gálánt forgatásához, és mit félek, hogy a finánc valaha is visszavár abból egy petákot, amikor rászánta?

A dinnyés a szekeren felváltotta a tízesünket, és megfeleztem Somával, csak hogy szabaduljak tőle! Így értünk oda valamitájt még délelőtt a Makovitsné házához.

Hát semmi változás a környéken se, annál legfeljebb, hogy hullottabb a zsindelye, vakolata, és gazosabb a kertje, udvara.

Legislegelőbb a nagy, vörös kutya ismert rám a kapu mögül, ahogy nevén kiáltottam:

– Bundás!

Az ugatásból egyszerre farkat csóvál, és nyüszít elém.

Erre jön ki Makovitsné.

Jön?… Cammog ez csak két boton. Látni sem jól láthat, mert úgy nyújtja a nyakát előre ránk. De a kapunál rögtön megismer! Elsikoltja magát:

– Jajj! Marcika fiam! Kedvesem! Forduljon be! Forduljanak be!

A két száraz kezével rám esik Makovitsné, úgyhogy a botjai kétfelé esnek, és Soma veszi fel őket és tartja… És láthatja a kajánszívű rablója, hogyan potyog a vénasszony könnye, ahogy ölelget, szorongat engemet. Én is szavaakadtan, ő is!…

Így visz el minket az öregasszony a tornácra. Persze, nagy kérdezősködve: mi szél hozott erre, olyan-olyan nagyon régtől újra?

Sorolom neki hogy: nagy vándorutat tettünk a világba ketten a szusztársammal, Somával, és legutoljára korteskedtünk egy választáson, amiből jövet nem álltam meg, hogy be ne térjek jó ismerősömhöz.

– Ó, be jól is tették! – simogat engemet Makovitsné, és ültet asztalhoz a tornácon, ahol több is állt székkel, csakis vendégek számára: – Hát mivel kínálhatom meg magukat. Hozzon az asszony pálinkát? Vagy éhesek? Harapnának valamit?

– Köszönjük nagyon, ténsasszony! – szól erre Soma. – De nem kívánjuk Isten nevében. Megfizetjük, amit rendelünk. Talán egy kis gugyit. Délelőtt van!

– Jaj, maga-maga! Ismerem magát is! – mondja a vénasszony. – Hogy gondol ilyet? Én pénzért szolgáljak valamit maguknak? Ne sértsen meg engem! Édes, kedves, jó gyermekem, fiam gyanánt tartottam ezt a Marcit itt a házamnál mint kihordómat és kisegítőmet. Nem érdemelne meg tőlem egy korty italt, ha évek múlva látom? De még ebédre sem eresztem el magukat. Héjj-héjj! Parászka!

Így hívták a cselédet, egy másik csúfságot. Makovitsné odahívta, pálinkát hozatott vele rögtön. Azután pedig, hogy ő is koccintott velünk, de még a cseléd is, Makovitsné elbicegett a botjain a konyhába, hogy: körülnézzen, mi jó ebédet begyerinthet nekünk?

Én is, ahogy ketten maradunk, a mutatóujjam reszelem a másikkal Somának, kárörvendően:

– Lásd, te zsiványkirály! Megbuktál itt is, hogy ilyen jólelkű szerzeteket, mint ez is, beugrató módjára kezelj! Pénz nélkül vendégül láthat akárkit étellel vagy itallal. Ide ugyan betoppanthatod rá a fináncodat, mert csak arra esküdhetsz bátran, hogy a pénzed nem fogadták itt el.

– Annál kisebb baj van! – Soma vissza jókedvvel. – Itt csak kerítőknek, nem besúgóknak szegődtünk. Csak kérdés, hogy merre bitangol a vén csoroszlya lánya?

– Majd kiderül! De egyszer életedben lehet pofád, és keverd itt tisztán a kártyát! A Grepitzer felesége és gyermekei átka is megfog ezeken az elhagyottakén kívül itten, ha valami rosszra visz a lelked ezekkel.

Nahát csakugyan! Somát szinte zavarban láttam. Mégis, neki is a kérges, fekete lelkére ment az intelmem, hogy nagyobb gonoszságot akarjon itt forralni. Ígért fűt-fát nekem: ha simán megy, hogy összehozzuk a fináncot a Makovitsné lányával, akkor jó. Ha nem?… Jószerével tágítunk innen dolgunkra!… Így na!

 

*

 

De már most hamar is túl lehetek a soroláson, hogy ez a vén Makovitsné akár a fejünkben a gondolatot elolvasta volna, ahogy csakugyan boszorkányokról tartják… Alig ülünk ott valami nagyon ízes, saját főztű, fűszeres pálinka mellett, Makovitsné arra tér, hogy: a lányát alig várja haza a bevásárlásról a városból, ahová magával a vincellérnét vitte hátikosárral… Ez semmi!

De utána mindjárt azon folytatja, hogy: őneki halaszthatatlan teendője volna a szőlőben, de azért gondba volt eddig, hogy: akkor kimozduljon hazulról, ha már megjött a lánya? Miért?… Mert a lányának egy finánc csapja a szelet halálba, úgyhogy már tegnapelőtt erőszakoskodott is a lányával, és körülbelül ma esedékes a finánc megjelenése a szemlekörútjáról, így hát, ha meg is bízik a lánya tisztességében, fél a botránytól, ha a finánc megint okoskodnék, hiszen nős, családos ember, és csak azért kénytelenek tűrni a tolakodását, mert bajt csinálhat a vizsgálattal nekik az italmérésnél… De hát ha mi ketten itt vagyunk, most már nem fél! Nyugodtan hagyja velünk a lányát, és megy a dolgára, mert jelenlétünkben a finánc nem kellemetlenkedhet!…

Ajha! Somával csak úgy hőködözünk egymásra a vénasszony darálásán…

De még nincs vége!

Azon kezdi, hogy: így is milyen szerencsétlen az ő lánya a párja szerzésével, ami nélkül pedig fél élet egy asszony élete. A férjétől megszökött a lánya. Ő se tudja, minek nem bírta kitartani mellette. Most meg ez a finánc, aki ellen mi kifogása sem volna különben lányának, egy szipirtyó ura, négy gyerek apja, ezektől nem tud szabadulni, hogy törvényesen elvehesse, akit szeret, holott ilyen házasság kedvéért az első urától el lehetne választani a lányát!…

Ezt sorjázza nekünk ez az ájtatoskodó Makovitsné. És éppen e közben hívja el a cselédje tőlünk a konyhába.

Én megütköztem bizony a Makovitsné vélekedésén.

Soma látta rajtam és röhögött:

– Ehol, veheted ezt a tök fejedbe! Senki más nem törődik elcsapott asszony meg gyermekek átkával, ha törvény szerint történik! Csak te kezdenél? Ez a vén, vasorrú bába, látod, nemhogy a tisztesség mintája, de szentnek pályázik bele a kalendáriumba. Te már ezen is túltennél?

Hát erre csakugyan nem vághattam vissza semmivel! De hát legyek bár utcák tekergője, magamban mást súg nekem a lelkiismeret…

Gondoltam: hagyom, legyen, ami lesz itt, ha nagyon kényes a környülállás, megtalálom az ajtót, hogy megszökjek, de legalább lássam ezt a csudabogár, szűzasszony Annuskát!

De hát mi lett tovább?

Ittam én is a jófajta szeszből annyit-amennyit.

Soma? Az dűtötte magába! Ha ő potyázhatott valahol?… Ajha, akkor!

Csakhogy ő nem is aludta ki magát félig se úgy, mint én. Sokra becsüljem, egy vagy másfél órára, hogy ott tereferéztünk a tornácon, Soma kezdi habnak mondani a babot. Csukladozik, ámolyog, támolyog, bóbiskolni kezd a székén.

– Ejnye már! Feküdjék le, ha ilyen törődött! – tanácsolja neki a vénasszony. – Itt áll három jó hárságy a volt műhelyben. Húz egyet ebédig. Akkor majd felköltjük.

Már ez a legjobb, amire Soma ráveteti magát a vénasszonnyal. Odatántorog csakugyan egy pokróccal a hónalja alatt a régi műhelybe. Persze nagy erősen megköveteli, hogy felzargassuk az ebédhez. Azzal egy perc múlva a tűzoltóbanda nagy bombardójából kevesebb és gyengébb rotyogás hallik, mint a Soma hortyogása és más!…

De hát délig, ebédig még kellett teljes egy-két óra. Azt mondom én Makovitsnénak:

– Mint hogy a társam sorsára jussak, nem telepedek én se most már vissza a tornácra, az üveg mellé, inkább járok egyet a ház körül.

– Nagyon okos, Marcika fiam! Sétáljon talán befelé, a város felé, a lányom elébe. S legalább sietteti, ha meglátja.

Szedem hát magam, és csak úgy, erre-arra barangolva tartok az országúton meg mezőn, ahogy jön, a város felé. Gyűjtök egy csokorba vadvirágot, hogy mindjárt kedveskedjek Annuskának, ha találkozunk… Nézdegélek magamnak, mit változott a város környéke a sok év alatt, hogy nem voltam itt…

Egyszerre egy nagyobbacska fiút veszek észre. Jön keresztül a réten. Egy furkósbot van nála.

Odaér hozzám. Mintha meglöknének belülről, hogy megszólítsam:

– Merre tart itten, kisöcsém? – kérdezem tőle így magázva. Mert úriféle gyereknek nézem. Kurta nadrágja, kis matrózsapkája, hátul pántlikával és matrózkabátja.

– Csak idáig, eddig a házig! – mutat Makovitsék házára.

– Hozzájuk megy? – vallatom. Erre ő is engem:

– A bácsi ott lakik?

– Nem én! – rázom a fejem. – Minek kérdi, ha nem oda megy?

– Én csak erre a ház körül, megvárom apukámat! Ott leülök a Bodonkútnál!

– Hökk! Ez a Grepitzer fia! – üt belém rögtön. De nem árulok el semmit persze abból, hogy én is az apukát várom, csak biztosan más miatt, mint ez a gyerkőc… Hiha!

– És minek várja meg ottan? – faggatom.

– Mert nem akarom, hogy észrevegyenek ebből a házból, hogy itt vagyok, apuka elébe jöttem! – mondja a fiú.

– Hát mi lenne abból, ha a házból meglátnának itt – kérdem.

– Azt nem tudom! – vonja a fiú vállát.

– Nem tudó-ó-ód? – teszem magam, mintha csodálkoznék. – Hát mivel küldtek ide hazulról?

– Azzal, hogy kérjem apukát, jöjjön rögtön haza!

– Honnan?

– Ebből a házból! – mutat persze Makovitsék felé.

– Hát minek megy be ő oda? És mi baj éri ott benn? Ki küldött el hazulról, hogy ne engedd ide édesapádat? Minek nem mondod el? Nem szabad?

– Nem tudom! – vonja megint a vállát a fiú. De aztán magától kezdi. – Apukám azt írta haza a faluból anyukámnak, hogy egy napot késik, mert vidrát lő. De anyuka tudja, hogy itten, ebben a házban két asszonnyal fogja eltölteni az időt, nem vidravadászattal. Ezek az asszonyok itatják, és befonják apukát, mert olyanok. Azért lesem én meg előre, amikor jön. Velem hazajött már egyszer innét!

– Hogy hívnak tégedet? – kérdem még. – És mi az apukád?

– Grepitzer Rudinak hívnak. Szemlész az apukám! – feleli.

– Na, eredj csak, ahová akartál. Talán még találkozunk ma. Mert én is szeretnék az apád fejével beszélni! Isten áldjon! Eredj!

Így én! Eltávolítottam a kisfiút, inkább is csak azért, hogy gondolkozzam: mit tegyek magam is? Nem volna a legjobb bemenni nekem is Makovitsnéhoz, elmondani neki mindent, átadni neki a Soma vagy a finánc számára az öt pengőt, és megugrani ebből a kényes, utálatos helyzetből, hogy több közöm ne legyen hozzá?

Csakhogy, míg ezen okumlálok, észreveszem az országúton, hogy egy úribb öltözetű és egy parasztféle nő jön. Ezek nem lehetnek mások, mint Makovits Annuska és a vincellérnéjök!

Hát magam sem tudom, miért, de először is ellöktem az összekapdosott virágcsokrot. Ne kezdjek én ilyen furcsa, veszedelmes fehérnéppel még ennyire is kedveskedni! Csak úgy üres kézzel indultam elibük.

Na, az anyja fogadtatása és ez: hasonlítani se hasonlított.

Ahogy az útfélen állva, megbillentettem a kalapomat, rám se néz se Annuska, se a paraszt vincellérné.

– Kérem, nagyon szépen! – közeledtem erre. – Ne haragudjék, hogy itt útját állom!

– Mit akar? – vet rám csak úgy haladtában félszemet Annuska, és mögötte a vincellérné éppen így:

– Menjen csak, jóember, a dolgára!

Erre már dühbe gurulok, hogy ez kéregetőt vagy mit lát bennem? És rászólok:

– Maga tartsa a száját! – és Annuska után kiáltom, mert már fél lépéssel tova ment. – Nézzen hát rám! Nem ismer meg?

Ő visszafordul és végigmér:

– Nem én! – rázza a fejét.

– Hát ott a kocsma! – mutat a házra a vincellérné. – Dugja oda az orrát, ha a ténsasszonyoktól akar valamit. Ne itt az úton terűvel állítson meg minket.

Csakis Annuska is nagy kézikosarat cipel. És még napernyője és apró hencsenbencsen a kezében.

De én már nem a vincellérnével osztozom. Annuska után kiáltom:

– Nem emlékszik, Annuska, rám, a maguk Marcijára?

– Marci? – sikít erre egyet Annuska is, éppen, mint az anyja. Fordul sarkon. Jön hozzám. Persze a sok vacaktól a karján-kezében kezet se nyújthat. De a szeme kacag, ragyog rám: – Ó, kedves! Ó, kedves!

– Meg se nézett jól, ugye? Hogy nem ismert meg! – mondom.

– Ó, annyi éve, hogy nálunk volt. És úgy megemberesedett! – néz meg tetőtől talpig.

– Maga azért talán inkább változott abból a kis csitriből, akivel játszottam! Ilyen egy szép asszony lett! – hízelkedem én.

De csakugyan, ezt szinte csak így vettem észre, milyen gyönyörű orcája, keze, lába, termete, hogy közelebbről jobban megnéztem. Regina, az a zsidólány úgy kápráztatott el első tekintetre, ez az Annuska csak olyan igénytelen csinoskának rémlett előszörre, azután lett mind szebb és szebb az ember előtt.

– Jajj! – feleli ő. – Jól emlékszem én mindenre. Úgy szerettem magát! A szememet majd kisírtam, amikor megtudtam, hogy otthagyott bennünket! Tudom, mennyit kacagtatott a sátrunkban. Mennyit ültem az ölében! Hogy lovagoltatott dalihuszár-lóra-kapjál!… a térdén! Olyan boldog voltam!

Már én ekkorig megfeledkeztem egészen arról, mi szándékot érleltem meg magamban, hogy kereket oldok ennek a háznak a tájától is, és csak tartózkodva közösködök a finánc miatt ezekkel a Makovitsékkal. Kiszalad hát a számon tréfásan:

– Na, én kész vagyok rá most is, hogy az ölembe vegyem, ha csak ezen múlnék a boldogsága!

Rám mered először szinte ijedten. Persze a vincellérné ott áll. De aztán elkezd szívből kacagni. Kacag vele a vincellérné is. Érti a tréfát!

– Maga, látom, csak a régi! – csóválja a fejét rám Annuska. És aztán komolyan kérdezi. – Remélem, nem került el minket itt az országúton?

– Nem! – felelem. – Beköszöntem már egy szusztársammal a ténsasszonyhoz. Itt is marasztott bennünket ebédre. Csak eljárkáltam addig! A társam alszik. Ne is tartsam itt fel magukat az úton. Inkább segítek! Mit ad ide?

Elvettem a tele kosarát tőle, és elindultunk.

De már ezzel együtt vissza is kavarodott belém, micsoda kényes kalamajkában forgolódok. Hát mert, míg a kiskosarat átvettem, a vincellérné előrehaladt a nehéz hátikosarával, hirtelen elszántam magam, hogy odasúgjam Annuskának:

– Ne ijedjen meg, Annuska, de jó volna, ha tanú nélkül értekezhetnék egy kicsit magával.

Erre a színe is elváltozott rögtön. Nem is hittem, hogy még fehérebbé is válhat az a gyönyörű, porcelánfehér arca.

– Magát Grepitzer küldte! – azt mondja, hogy most rajtam legyen a megzavarodás sora.

– Majd… én… izé… mindent elmondok magának! – hebegtem.

– Az asszonyt akármilyen messze előreereszthetjük. Beszélhet nyugodtan! – lassít erre járásán.

Hát így tettünk! Elmaradtunk a vincellérnétől, és én az utolsó szóig őszintén mindent elmeséltem Annuskának: mi esett köztem, a finánc és Soma között, és hogy mit tudok, mit nem az ügyeiről.

Ő meghallgatott figyelmesen. Majdnem mindenre helyeselt: ez is igaz! Ez is igaz! Alig egy-kétszer rázta a fejét!

Csodámnak volt nagyobb, hogy amikor már én elmondtam a magamét, Annuska:

– Én azt szeretném, sőt biztosan anyukám is, ha maga most velünk maradna, Marci! – kezdi.

Aztán okát is adja, hogy miért. Senki megbízható emberük nincsen mégiscsak két gyenge asszonynak. Ő emlékszik, hogy én kértem az anyját, adjon állandó helyet nekem a házuknál, és nekem nem adott. Holott aztán több kihordójuk volt teljes ellátásban náluk utánam, akik éppen azért váltogatták olyan sűrűn egymást, mert egyik nagyobb gazember, tolvaj a másiknál!

Hogy a szívem is meg ne repesett volna erre, hogy ezeknél a Makovitséknál húzódhatok meg?… De mi lesz a finánccal és Somával?…

Nem nagyon mertem egyebet válaszolni erre Annuskának, mint hogy:

– Majd meglássuk!… Ezt meg kell gondoljuk!

Így!

De már ő, azt tapasztaltam, úgy veszi a náluk maradásomat, mintha végérvényes lenne.

Minthogy tudott már róla, hogy a Grepitzer kisfia ott várja apját a kis égeresben, hát a ház előtt azt mondja nekem:

– Én már ki is eszeltem, Marci, mit teszünk a finánccal is, a fiával is, a barátjával is, úgyhogy magának nem lehet semmiképpen pácba kerülni.

– Nehezen hiszem! – csóváltam a fejem.

De Annuska:

– Bízzon most rám mindent! Egészen más, ha maga nekünk kéznél van!

Thűjj! – gondolom magamban. – Csak nem arra gondolsz, édes szépem, hogy felfegyverzel vagy mi, mint a testőrségeteket, a rátok tolakodók ellen, mert akkor vállalkozzék erre a bolond!

De nem szólok egyelőre, csak annyit:

– Attól függ, mit bíznak rám!

– Semmi olyat, ami miattunk bajba keveri! Ne féljen! Én most bemegyek. De csak házit váltok, mert fűző van rajtam. Maga várjon itt. Majd együtt megyünk a kisfiúhoz, akivel maga már beszélt, hogy lássa magát is. Ha aztán őtet elintézzük, megmondom, mit teszünk!…

Besietett.

Jól van, várok rá. De hát mit tagadjam, elég kényelmetlen váltogatom a lábomat ottan. Ha egyéb baj nem jön, megérkezhet a finánc is, és legyek ott ütköző a viszálykodásuk alatt? Már mindegy!

 

*

 

Bodonkútnak hívták azt a kis égerfás ligetet az országúttól félre, a hegylankák alatt. Valaha pezsgővizes forrás bugyogott ott, és a kávájának csakugyan valami fabödönféle korhadozott. De már az egész kút beomlott, nem használta senki, és csak nagy, zöld kanbékák cuppogtak ronda, békanyálas pocsétában a forrás helyén.

De a liget, amit a kút körül ültettek, nőtt, terebélyesedett. Sehonnan bele se lehetett látni. Míg onnan akárki messze végigszemlélhette az országutat és a síkot, szántót, mezőt.

Hát ide sétáltunk el Annuskával.

A körbe ültetett fák között szép, virágos pázsitot találtunk. A szélén egyik kidőlt vagy kivágott égerfa tuskóján ott a kis Grepitzer Rudi, és nézi az országutat: jön-e az apja?

– Hagyja csak rám, mit mondok neki! – lök oldalba Annuska. – Maga ne elegyedjék bele!

Ez az éppen, amit én is szeretek.

– Kezit csókolom! – áll fel a láttunkra a kisfiú, kicsit megrettentfélén.

– Jó napot, kedves! – simogatja meg a fejét Annuska. – Az apukát lesi, ugye? Tudom! De hát nézze, jobb üzenetet visz maga tőlem haza az édesanyjának, aki ideküldte magát, mintha az apukáját elrimánkodja haza. Mert maga okos kisfiúnak látszik, és megért engemet. Én vagyok az a néni, akit a maga anyukája azzal vádol, hogy én itatom és befonom és lekötöm maguktól apukát. De most lássa, itt van, ez a bácsi tanúja, hogy én sose tehettem arról, hogy az apukája rám tolakodott, és azt üzenem az édesanyjának és akár a nagypapáéknak is, hogy tegyék apukát felelőssé azért, hogy engemet és anyámat zaklat. Én kérem, hogy csináljanak valamit apukával ebben az ügyben, amíg én nem folyamodok hatósághoz, hogy megvédjen ellene! Most pedig mehet nyugodtan haza ezzel az üzenettel, mert biztos lehet benne, hogy apuka zárt ajtókra lel nálunk, ha jön. Éppen őérette leszünk csak kénytelenek elmenni hazul! Ugye, megértett engem?

– Meg! Köszönöm, néni! – mondta bátran a Grepitzer Rudikája.

– Hát most menjen! Isten áldja!

A kisfiú erre kezet csókolt Annuskának és nekem is. Mert el is felejtettem visszakapni előle a mancsomat a nagy hüledezésben ottan.

És már csak magunk álltunk ottan Annuskával.

Ő olyan jókedvűen mosolygott rám, mint aki most már minden bajától megszabadult. Én is visszamosolyogtam rá éppen. De magamban azért eléggé fanyalogtam. Mert arra gondoltam, hogy hát a fia inkább elvitte volna a fináncot, ha már Somát akkor még mindig csak az ördög jóvoltára bízhatjuk, hogy szintén elviszi!

– Most megmondom magának, mit teszünk! – kezdi Annuska: – De olyan gyönyörű itt. Nem kellene ide letelepedjünk? Ezt a ruhámat akár a fű is megfoghatja. Éppen azért vettem! Csak ha maga kíméli a magáét.

– Aj! – mondom. – Az én nadrágomon már annyi a pecsét, hogy tán az adja vissza az eredeti színét, ha még egy foltot kap.

Ezzel le is ülünk ott Annuskával egymás mellé a szép, puha fűre.

– Így lesz! – kezdi Annuska. – Az ebéd már készen van. Csak melegíteni kell. Anyámat elküldtem már a szőlőbe a cseléddel és a vincellérnével együtt. Azok mindent bezártak. Csak nálam van a kulcs a házban. Ha jön Grepitzer, csak a barátját leli ott a műhelyben alva, meg a kutyánkat az udvaron. Mi besurranhatunk ebédelni akármikor. De Grepitzer sohasem ér ide korábban, mint három-négy óra délután. Az pedig hol van még? Akkor tárgyal majd a barátjával nálunk, és a kutyánkkal, ha akar!

Elkezd édesen-édesen kacagni Annuska. De még úgy, hogy mintha incselkednék is velem, ahogy közben a karcsú derekával ide-oda hajlik hozzám is, el is, mert elveti a kacagása.

Ejha!

A kutyaságot ne bizsergesse meg bennem ilyen helyes kis cirmos, mert elfeledem azt is, a ház ég felettem, nem hogy itt, lelkünk csendességében vagyunk.

Ráteszem a kezem a kis kezére a füvön és:

– Az persze magának semmi, ha a szerencsétlen finánca azt is beváltja, amivel a Somával küldött levelében fenyegetődzik. És igaza is van! – mondom. – Nem lehet kényszerítéssel jutni senki szívéhez!

– Megtette azt is – villog erre Annuska szeme, ahogy felemelkedik és mutatja: – Ott az a rönkő, ahol a fia ült, az előtt térdepelt előttem, és úgy unszolt, és a végén arra vetemedett, hogy huzakodott velem!

– Én ezt is hallottam tőle! – mondom. – Persze kevés a magafajta százszorszépek közül, aki megérti, hogy mi az, megbulondulni magába úgy, mint ez a szerencsétlen. Én szinte nem is merek arra gondolni, ha engemet habarintana így meg, ami könnyen megy! Csak a kötélhez folyamodnék szintén, semhogy annyira kínlódjak!

Eközben megint a kis kacsójára csúszott a tenyerem, és sóhajtottam egy olyat, mint a bányalég süvít kifelé a tárnaajtó nyílásán.

A kezét pedig nemcsak hogy megszorongattam, de kezdtem lassan húzni magam felé.

Hát nemhogy hagyja, de visszaszorít, és úgy dől szívesen hozzám.

Nem törődöm semmivel többet. A karom odakúszik a derekára hirtelen, és rántom magamhoz, úgyhogy csak annyit susog:

– Ejnye, na, Marci!

Azzal már a szám a száján. Csókolódzunk-csókolódzunk. Egy irgalmas szó nincs több közöttünk. És Annuska nem ellenkedik már semmire se!…

 

*

 

Amellett hogy boldogabb nem lehetett nálam senki, jobban csodálkoztam: ilyen simán, ilyen hamar bonyolódik le ez az édeskettes köztem és e közt a szépség között?… Mi legyen mégis emögött? Nagyon fúrt a kíváncsiság!

Ő legfeljebb úgy viselkedett azután velem, mintha már minden továbbiakra összekötődnék, ahogy úgy és addig ameddig a sorsunk!…

Amikor megint magamhoz szorítottam, elhárított, hogy: bár elég zavartalan vagyunk ott, mégis inkább hagyjunk minden szerelmeskedést még jobb helyre, otthonra, későbbre!

Inkább csacsogtunk hát. Igazat adtam neki! És legelőször ezt firtattam tőle:

– Csak azt nem értem, Annuskám, szívem, mi szédített meg ezen a Grepitzeren? Hiszen az urad után, akitől irtózatod támadt, először vele csókolództál, senki mással, és aztán mégis a legkönnyebb túladnod rajta?

Erre aztán persze több kérdezősködéssel mindjárt mindent-mindent kiszedtem Annuskából, mi történt addig vele.

Hát Juhász, a férje és közte csakugyan nem történt másképp, mint hogy éretlen, majdnem fejletlen kis béka létére megrémítette a férje mohósága. De azután éppen ellenkezőleg, az ő viselkedése szerelte le Juhásznak minden férfikészségét. Arra durváskodott a kis új asszonnyal, úgyhogy ez rettegve is, utálkodva is, soha többet nem tudott felmelegedni iránta.

Magában azért Annuska szörnyűségesen szégyellte és bánta a helyzetét. Mert elég volt egy éjjel ahhoz, hogy felébressze benne a kívánkozást a szerelmeskedés után.

Kínlódott, nyűglődött, álmodott. Még velem is álmodott többször, elevenen emlékszik rá, hogy a sátorban, a vásáros népek szeme elől bujdokolva, mit is nem műveltünk.

De bevallja, más férfiak, akárkik, még öreg parasztok is, felköltötték benne a kívánkozást. Csak Juhász nem! Az édes ura! Az, ha közelébe jött, csak iszonyata és menekülhetnékje támadt tőle.

De hát talán a bánattól is, hercehurcától is, akkoriban esett le Makovitsné a lábáról. Először is úgy, hogy az ágyából sem tudott kimozdulni, és a bútorokat fogva, jajgatva, sziszegve, bukdosva járt a szobában, amikor legjobban volt.

A mézeskalácsossággal felhagytak. Az orvos, az orvosságok annyi pénzt emésztettek fel, hogy a takaréki kölcsön miatt árverést tűztek ki mindenükre.

Éppen két hét kellett még, hogy dobra kerüljön szőlőjük, házuk, és az utcán maradjanak.

A szőlőjük felső vége egy úriember szőlőjével határos. Úgy csúfolták: a Görény Herceg!

A Görény Herceget mindenki jól ismerte Málnás-Újvároson. Egy kisded, pocsék ember volt. De nagyon-nagyon gazdag. Lehetett már ötvenes. Vendéghajjal, festett bajusszal, a szájában vendégfoggal, de nagyon peckesen járt. Mert legénynek maradt.

Nappal alig is mutatta a csőrét. Csak éjjel a városi úri kaszinó meg más barlangok adták a tanyáját.

A nyaralójában sokat hentergett ez a Görény Herceg. Zengett a hegy néha a mulató vendégeitől. De egyedül is sokat ült a szőlőjében.

Így, a jószomszédság révén, összekerültek néha Makovitsék vele. Amikor már Annuska szűzasszonynak került haza, többször is találkoztak anyjával és anyja nélkül is a Görény Herceggel. Évődtek! Az ocsmány törpéje, mivel kislány korától ismerte Annuskát, később is csipkedte, cirógatta, és kötődött vele, hogy: ha ő legény létére megkérné, akkor tőle is elszöknék?… Nahát!

Azon délután, mikor már két hét választotta el Makovitsékat a kótyavetyéjüktől, Annuska egyedül, fenn a szőlőjükben, az aszalójuk tornácán ül. A kétségbeesés és szívszorongás annyira elfogta, hogy csak a béna anyjára való gondolat tartotta vissza, hogy a mély kerekeskútjukba ne ugorjék. Így találta őtet keserves könnyek közt a Görény Herceg ottan.

Annuska azt állítja, és soha ne kételkedjék az ember ilyenféle asszonyszóban, hogy őbenne sohasem is kelt nagy idegenkedés az iránt az ocsmány görcs iránt… De hiszen ez mind egyre megy!

A Herceg ajánlkozott, hogy ő megszabadítja gondjaiktól Makovitsékat. Rendezi a tartozásukat. Azonfelül Makovitsnénak fürdőzésre is folyósít annyit, amennyi kigyógyítja a Büdössár nevű gyógyfürdőn.

Persze ennek a viszonzását tudjuk. Makovitsné négy hónapig gyógyult. Annuska pedig a Görény Herceg hálószobájába járt be esztendőkig. És nem is ő csapta el a Herceget. Az őtet. Ő még többször azután is hozzálátogatott, miután a Herceg értésére adta, hogy: unja! Legutoljára is úgy járta meg, hogy amikor künn a nyaralójában bekopogott a Herceghez, hát más kisasszonyt talált nála. Sírt! És nemcsak szégyenében, hanem igazán fájlalja, hogy elveszti annak a ronda majomnak a hajlandóságát Annuska!

Máskülönben bajban most is bátran fordulhat hozzá. Szemhunyorítás nélkül segít rajta.

Így bizony!

De a továbbiakra nézve a Görény Herceg után Annuska már szívesen keresett volna valakit magának. Már megint ott tartott, hogy néha alig bírta: senkije sincs! Már majdnem kedve lett volna a gyülevész vendégeikkel is, ezzel és amazzal kikezdeni!

Ilyen őszintén bevallotta nekem. És én ezt úgy vettem, hogy inkább ártatlanság tőle, mint kitanultság.

Bevallotta, hogy a finánc előtt egy szekeres legény, egy jóképű fiatalember már itt-ott megkapta őtet. Csak az tartotta vissza, hogy ilyenféle emberek közt a becstelenség nem marad titok, mint a Herceggel, hanem széthurcolódik a híre!…

A finánccal is már-már oda jutott, hogy megadja neki magát!… Csak ezért nem tette!

Persze most már, hogy engem megtalált magának, semmit sem bán, hogy aszerint történt, amint!…

Még elmondta azt is, hogy Juhászt, az urát, valami még messzibb, külországi bányaüzemhez vitte egy mérnöke. De az utolsó években már sem nem írt, sem nem üzent mások levelében neki.

 

*

 

Már most csak ott folytassam, ahol onnan az égerfásból hazaindultunk.

A finánc nem mutatkozott. A kapun bemenet hallottuk, hogy Soma még javában horkol.

Annuska előzetes szándéka szerint megebédeltünk volna hirtelen, és itt hagytuk volna mi is a házat, mindent elzárva. És fölmentünk volna a szőlőbe.

Ha Soma elmegy? Elmegy! Ha felszemtelenkedik a vincellérházba, akkor engem elbújtatnak, és őtet elutasítják azzal, hogy: nem tudják, hova tűntem!… A finánc járhat éppen úgy Somával vagy Soma nélkül.

Na, de amint kebelezzük befelé a jó ebédet, Annuskának az jut eszébe:

– Hallod-e, édes kis lelkecském! Hiszen ha ahelyett hogy a szőlőbe mennénk, ide zárkózunk be a házba, akkor a hászjalyukakból még azt is végignézhetjük, mi történik idelenn az udvaron ezek közt, ha jön Grepitzer.

Bekuksoltuk magunkra egy-kettőre az ajtót, és felmásztunk a padlásra. A konyhából vitt fel falépcső a csapóajtóhoz. A gyehennán van tán csak nagyobb forróság, dohosság, mint ott a padláson volt. Lehánytunk magunkról majdnem minden ruhát, hogy kitartsuk ott a hőséget.

Így vártunk a legjobb szelelőlyuknál, egy nagy ládán ülve. Nem is sokat!

Bundás, a kutya, az udvaron maradt házőrizni, szabadon. Ahogy ugatni kezd, másik ugatás felel neki. Ez a finánc vizslája! Már tudtuk!

Na, amikor nyitná Grepitzer a kaput, mert az csak kilincsre volt betéve, a két dög rettenetes herregésbe kezd egymással. A finánc hiába kussantja le az ő kutyáját. Bundás bizony acsarog rá, mint a veszett állat.

Hát erre felriad már Soma is a műhelyben. Őtet már látjuk a hászjalyukból, hogy jön elé, és zargatná el a Makovitsék kutyáját.

Kívül a kapun a finánc a kutyák ordítását túlordítva értekezik Somával. Soma vissza neki meg a kutyának. Mert Grepitzer, úgy látszik, nem meri behozni a fajvizsláját, a házőrző, nagy parasztkomondor fogára.

Utoljára is sikerül Somának Bundást a kertbe zavarni. Bejöhet a finánc.

Akkor kezdődik a második hajcihő. Az igazi!

Soma persze hogy nem tud mást, csak hetet-havat összehadarni a fináncnak arról, hogyan kapja itten egyedül dögölve őt bezárt lakás körül. Csak annál marad Soma:

– Ha elszöktek? Akkor csak ez a kancsi tolvaj Kakuk Marci szöktette meg őket! Benne bíztál, nem bennem! A pénzed is nála sirathatod! De ha én nem tekerem ki a nyakát, akkor senki, ennek a Kakuk Marcinak!

Grepitzer válaszol, amit válaszol erre. Elég keveset.

Annuska szorongatja odafenn a kezemet, és kuncogva, reszketve dörgölődik hozzám: mi lesz itt?

– Hát itt megbuktam! Keresnivalóm itt több nincs! Ez, ami egyszer biztos! Gyere! Gyerünk dolgunkra – mondja Grepitzer, és a hangján érzik a bánat.

De Soma:

– Már ez aztán marhaság tőled, Rudikám, ne haragudj! Most már a szégyentől sem hátrálnék meg, ha neked vagyok. Hagyd rám, mit teszünk!

– Semmit, most már semmit! – felel Grepitzer. – Add, légy szíves, ide a levelemet.

Nahát ebből fejlődött ki a kegyetlen civódás közöttük ottan.

Soma erőltette a maradást. Soma nem akarta előadni a finánc búcsúlevelét és versét. Addig-addig, míg huzakodásba, dulakodásba kezdtek ott az udvaron.

A finánc alacsonyabb, de inasabb és vállasabb volt Sománál. Odatakarított neki egy olyat, hogy felbukott tőle. A vizsla meg letépte a Soma nadrágja fenekét még a birkózásuk alatt… Hajjajjaj!

Mégis Grepitzernek a fegyverét kellett rávenni Somára, hogy visszakapja tőle levelét.

Azzal indult dúlva-fúlva ki a kapun. Soma a nyomában.

Mit osztoztak? Mit nem még?

Nem tudtuk. De eltakarodtak.

 

*

 

Biztosan kíváncsiak azért rá, hogy Grepitzerrel nem találkoztam-e azután? És hogyan?

Hát én magam mentem el hozzá a laktanyájukba, még másnap. Mert nem akartam, hogy csalónak tartson és feljelentsen, vagy hamis lelkűnek. Visszavittem neki az ötbőgősét, amit nem szolgáltam meg!

Ott beszéltünk a laktanya udvarán le s fel sétálva.

Én persze nagyban mosakodtam előtte, hogy nem én beszéltem rá Makovitsnét és leányát, hogy őtet ne fogadják, és Somát otthagyják, hanem nekik volt halaszthatatlan dolguk a szőlőben, és ők vittek engem magukkal.

Grepitzer el is hitte ezt nekem. Nem gyanúsított, hogy én gáncsoltam el a szerencséjét az Annuskájánál! Mogorvának, levertnek mutatkozott ugyan! De azt nem csudáltam a kisfia feleségének és apósának vitt postája után.

Több szó között aztán én azt mondom neki:

– Csak azt nem értem, eszes ember létedre lenyeled azt a maszlagot, hogy ez az Annuska első csókját adta neked az ura után vagy az urán kívül is.

– Hát? – förmed rám szinte.

– Hát ne keresd, kitől tudom, kitől nem, de ejtett ő még néhány foltot nagy tisztaságán, amíg te kerültél a közelébe!

– Honnan tudod? Az anyjától tán? Vagy kitől?

Gondolom magamban, soha senki nem találta ki még így nekem a jó kifogást magamaga ellen!

– Az anyjától se! De mástól? Hogyan gondolsz ilyet, én mindenféle pletykának ülök fel? – mondom.

– Szóval az anyjától! – rá keményen a finánc.

– Kértelek, ne keresd! – válaszolok én. – Csak inkább azt gondold el, hogyha nem lett volna titkos támogatója Annuskának eddig, ugyan nem kerül kótyavetyére mindenük, ahogy gazdálkodnak?

Grepitzer rám bámul:

– Ebben lehet valami! – szól. – Előttem is folytonosan a tönkremenetelükön siránkoztak. De inkább is a vénasszony!

– Csak te nem találtad el, hogy az ajánlkozásodat várja: segíts rajtuk! Akkor a lánya rögtön több hajlandóságot mutatott volna irántad.

– Hüm! – erre már teljes hitelt adott szavamnak Grepitzer. – Látod, hogy félrevezetődik az ember! – mondja.

Én pedig, mint aki már biztos a dolgában:

– Az még biztosan most sem késő, hogy azzal siess hozzájuk vissza!… – kezdem.

De a finánc szinte megrázkódik, amikor legyint:

– Kell úgy a fenének! Akkor már találok eleget olcsóbban is meg kevesebb kalamajkával!

Így!

Amikor már eljöttem Grepitzertől, az utcán döbbentem rá magamban: ehol!… Hát nem a cigányné jóslata teljesedett be, hogy én szabadítom meg ezt az embert a kínjától!… – Javára is, javamra is!

 

*

 

De még Somáról is mondjam el, hogy a szerencsétlen feje a finánc költségére a városban csinált randaliát még aznap este egy lebujban.

Bekísérték, és a rendőrkapitányságon rájöttek, hogy ott várja a körözvény Somát, még a régi vándorútjából, mint egy marhakupec meggyilkolásának a bűnrészesét.

Akkor a tárgyalásai alatt ehhez jött a másik körözvény. A bányatelepi. Zendülésre és emberölésre való felbujtás és bűnrészesség, valamint közveszélyes munkakerülés!

Ezekben engemet is kihallgattak. Reszkettem is eleget magamért, és mentegettem Somát, ahogy lehetett. De én kitisztáztam magam. Soma kapott összesen két és fél évet, csücsülni!

Hiába! Sajnáltam! De hát ő erővel kereste meg mindenütt a görbe utakat!… Ami igazság, az igazság!…

 

*

 

Engemet aztán azóta itt tartanak maguknál Makovitsné meg a lánya, Annuska. Hasznomat veszik, meg kell hagyni, sokban. Pedig nem kopik el kezem-lábam a dologban… És nagyon hazudnék, ha azt állítanám, valaha is, valahol is, jobban folyt a sorom…

Áldás, békesség legyen mindnyájunkkal!