Kakuk Marci kortesúton

Kérdezősködtem én otthon a városomban mindjárt Somáról, a társamról.

Hát mit hallok én itthon róla? Azt bizony, hogyha én dicsekednék azzal, hogy felkapaszkodtam valaminek, hát Somát meg sem ismerném, ahogy nem egy-két tetű rúgja őtet.

Soma úr lett! Korteskedik Soma a követválasztásokra. Soma a Czenczy embere lett.

Úgy az!

Hát Czenczy Tibor ki volt? Azt mindenki ismerte a városban. Az apja nagykutya volt az állami hivatalban, főtanácsos vagy miféle. De csak az édesanyja élt Czenczy Tibornak, egy szép, magas, öreg úriasszony. Úgy lépett, mint egy gránátos, és a nyeles pápaszemével nézett meg mindent, amire kíváncsi lett. Nem sokakra nézett különben, mert fene büszke, kitartós vénasszony volt. Híre járt ennek.

A Tibor fia miatt biztos, nem sokat tudhatta: nagyon büszkélkedjék vagy se? Mert ezt a Czenczy Tibort csakis az úri gúnyája meg az apja-anyja neve miatt nem nevezték lókötőnek és széltolónak, mint mást, akinek kibújt a könyöke az ujjasából.

Semmiféle mesterséghez nem ragadt hozzá ez a Czenczy Tibor sem. Csak élt az anyja nyakán. Nem állotta ez a körmölést sem a hivatalban, ahová beszúrták, a gazdálkodással is összeveszett, ahogy egy darabig sörtés kalappal, puflis csizmanadrágban mutatkozott a városban, vidéki uradalomból vagy honnan is nem?… Na!… Huszártiszti atilla is feszengett neki a derekán egy időben… És hentergett ez a Czenczy Tibor minden mulatságon, felvonuláson meg mindenütt, olyan haddelhaddnál legjobban ő forgolódott, ahol csak gágározni, kackiáskodni, legyeskedni, kellemeteskedni kellett a mindennapi görnyedés helyett.

Hát persze, bárha mindenki szemében csak egy úri lődörgi volt ez a Czenczy Tibor, azért a főispán is tetu komája volt, akivel ő is parolázott.

Nahát, hogy most Somával, az én szusztársammal is!… Hallom!

 

*

 

Csakis, tán harmadnap, hogy hazaérkeztem Málnás-Újvárosra, amint egyszer befordulok éppen a Vasút utcába, hát ki látok?

Somát!

Egy fiáker, kétfogatú, ott áll a járda szélén, és Soma, a nagy, hórihorgas termetével, egy kicsit görnyedve, de a fiáker vendégnek való hátuljában ül, a kicsi szembeülésen. És Somával szemben kicsoda? Egy katolikus pap, bizony. Valamit halványan vélekedtem, régebbről, hogy ez egy vidéki plébános.

Püha! – gondolom éppen rögtön magamban, ahogy látom, Soma nagy beszédben van a pappal. – Püha! Gyóntatni ne kezdené tán az én Soma komámat egy ilyen pap, hogy hét esztendő, mint a mesében, elég legyen rá elhallgatni, mi gazságokat művelt ő már… De lám, kikhez is nem furakodik egy hintóba ez a gazember, jól mondták nekem!

Azzal, mert a túlsó járdán jöttem arra, állok ottan, és vizsgálom Somát.

Mi? Még csak azon jön jobban kacagjak magamban, ahogyan Soma gúnyáját jobban körülnézem. Hiszen Somán olyan zsinóros zeke van, amit magyarkának hívnak nálunk, és nagy divat volt az iparosok közt, kivált a városban, az én gyermekkoromban még, de most is. Magyarka volt Somán és aranyrojtos nyakkendő, az bizony! Persze csizmanadrág és Kossuth-kalap is, mint a kocsisoknak, csak strucctoll nélkül.

Ez a kortesruhája!… Mindjárt észbe veszem. Így jár ez tán a környékre tüzelni a népeket a kormány ellen, a sok adó miatt. Kell is azokat!… Na!

Várom ott, várom, hogy tán Soma észrevesz a kocsiból. És csakis, egyszerre látom, hogy Soma szeme megragad rajtam, míg a pap beszél neki. El is mereszti a szemét Soma rám, veszem észre, mint aki megismert. De azon nyomban kapja le rólam Soma a tekintetét.

Ejha! Sejtettem! Nem vagy kíváncsi rám!… Ezt is vártam Somától, amilyen volt ez, jó sorban az anyját is kerülni volt ez képes, mint a rühöt.

Na megállj, ronda gazember! – gondoltam magamban. – Én nem szégyelltelek tégedet, aki kétszer ültél már okirathamisításért, és gyilkosság gyanúja miatt is üldöztek a fogdmegek. Ápoltalak már betegen is! És ennyi után nem érdemesítesz egy adjon istenre se!… Mert azt hiszed, rád ragadnék tán? Mikor van nekem becsületes kenyerem éppen, amiért megdolgozom!…

Így ógok-mógok ott magamban erre a tömlöcjárta, pernahajder Somára. És még tovább is korholom ott magamban, hogy már csak azért is szemtől szembe nézek veled, te hosszú tolvaj, hogy lássam, kalapot se böksz nekem?… Akkor aztán többet rád se köpök, míg kiterítenek!

Ezzel már menni is akarok, az utcán keresztül, úgyhogy a járdán menjek el, a kocsi mellett, és ráköszönjek Somára.

De csak megrebbent ott még valami.

A fiáker az Elefántkebel fogadó előtt állt, nem mondtam. Úgy hívták ezt a szállodát a nagy, kövér vendéglősnéje miatt.

Ugrik ki a fogadó kapuján Czenczy Tibor és vele egy valami falusiféle. Annak egy akkora bombárdontrombita van a nyakába akasztva, hogy a tölcsérébe kiülhetne egy kisgyermek.

Nacsak a pap is, Soma is rögtön nagy handabandába keverednek Czenczyvel, és itt-ott a bombárdonos svábot is faggatják valamiről. (Mert ilyen trombitákkal a tűzoltóbandán kívül csak svábok járnak recsegtetni két vagy három faluból a környéken!)

De úgy figyelem, Somára esnek rá különösen Czenczy is, a plébános is meg a trombitás is. Soma vakarja a fejét a Kossuth-kalap alatt, és rázza előttük nagyban, valami nemszeretem dologra.

Sertepertélnek így jó darabot. Mégsem tudnak szegeletre jutni, látom.

Már állnak szó nélkül, tanácstalanul ácsingóznak erre-arra.

Egyszerre Soma, bár addig azt a tájékot is kerülte a szeme, mint a pocsékságot, amerre én álltam, odanéz felém merően. De se int, se köszön nekem, vagy mi?

Nem! Csak egyszer csap Soma félképére egy pofont magának, és mintha utolsó szentenciának mondana ki valamit a másik háromnak.

Arra azok him-hum, egy szó, két szó! Rendben van!… Beleegyeztek a Soma akaratába.

Gondolom éppen: na, akár a kút káváján táncolnátok, ha Somával pakliztok.

De nem érek ottan ezen sokat eszmélkedni sem. Mert a trombitás sváb segíti ki a kocsiból a plébánost, és Czenczyvel együtt bemennek a fogadóba.

A kocsiban csak Soma marad. És Soma azon percben fordul hozzám egyenesen!

– Héj-héj! Gyere hát csak errébb! – kiált, és hív a fejével, és hogy megindulok, ő mondja: – Láttalak, jól láttalak, te kancsi tolvaj. Csak erre vártam, hogy hívjalak, menjenek el ezek.

– Mert szégyellsz tán tőlük, hogy szóba állj velem? – feleltem rá én is mindjárt. – Még szép, hogy így is, magadban, megismersz. Mintha csendőr volnék, aki nyomodban járok, úgy hőködöztél az imént felém, láttam.

Hüjj! Soma erre kapja a fejét a fiákerkocsisra, kapja a fogadóablakokra, hogy: hallja-e valaki a szavamat? És a Soma képe színét váltja rám, és szúr a szeme, mint a bogáncs, és nagy lapát mancsát mutogatja elém, mikor mondja:

– Nem lennél olyan szíves, és hagynád ezt a beszédet, ha jót akarsz? Te, Kakuk Marci!… Vagy nem érte meg teneked, ha egyszer-kétszer kiemeltetted magadat velem a ganéjból?… Most volna alkalmad, amilyen soha, hogy hasznát lássad, hogy ismertél engem valaha! Te kiszkosz! Senkiházi!

– Nem szorulok terád! – rázom a fejem én. – Többet jutottam volna a tömlöcszalmára a barátságoddal…

De erre már Soma olyan retteneteskedő pofával, mintha hóhérbárdot fogna rám, ugrik kifele a kocsiból. Persze a kocsis miatt, aki el is röhinti magát arra, amit tőlem hallott.

Na, kár volna elszaladjak. Mert Soma nem rám ront. Nem mer itten! Hanem csak dühös kutya módra int fejével, tartsak félre vele… Hát megyek!…

– Mi a, mit akarsz tőlem? – persze csak foghegyről kezdem neki.

– Csak az kéne, te rongyos, hogy a falhoz mázoljalak! Mert mások előtt ugatni mersz rám! De tudom, hogy féleszű vagy, azért nem bántalak! Hát nem látod, hogy kikkel fújok egy követ? Kárát vallod, ha megemberelsz inkább, mint pöfögsz rám?

Ezt nekem Soma, nagy duzzogva. De én rá rögtön:

– Te fordítod el a pofádat rólam, és még te berregsz rám? Éppen azért mondok egy zokszót neked, hogy húzd beljebb a melledet előttem, aki láttalak már ott is ülni ilyen kocsin, ahová a szénát kötik… Szükségem meg nekem nincs a pártfogásodra, hogy süvegeljelek tán annyira!… Megvagyok én is magamnak!

Soma néz rám és végighallgat. De úgy, mint akinek máson jár az esze. Csakis egyszerre, ahogy szokta, megkap engemet vállon, és azt mondja:

– Hetye-petye-lefetye! Kár a szánkat jártatni. Ide hallgass! Mit adsz, ha becsinállak magam mellé szavazatgyűjtőnek ezekhez az urakhoz?

– Micsoda? Tán korteskedés? Köszönöm! Köszönöm! Meg vagyok elégedve a helyemmel, ahol vagyok! – így én vissza Somának nagy fejrázva.

– Hát hol vagy? Mennyit keresel? – vizsgálja Soma a kaputomat. – Tán valami szoknyához ragadtál megint, te Kakuk Marci? Azt fejed?

– Itt a színháznál vagyok szegődött kellékes, ha tudni akarod! – húzom én is ki magam.

De Soma csak elkezd röhögni rajtam erősen rögtön.

– Tyűha! Ne beszélj! Azzal vagy ilyen kétemeletes nagyra? Hát mi az a színházi kellékes? Egy tróger!… Hiszen ügynökök után a koffert hordani sem olyan utolsó dolog, mint hogy kóklerok parancsoljanak nekem! Hahhahühaha! Éhenkórászok éhenkórásza legyek? És még dicsekszel vele? Hühhahaha!

Hát a dühös méreg majd szétvetett persze engemet erre a gyalázatos csúfondárosságra Somától. Türtőztetni sem igen tudtam már magam. Mit rebbentsek a szemére hamarjában én is ennek a nagy lajtorja piszokházinak?

Elkezdtem:

– Hamarabb fogsz te még éhkoppon tengődni énnálam! Mint már kunyoráltál is félhalva tőlem két krajcárt egy fonatosra itt, ez előtt a fogadó előtt is! Csak emlékezzél!… És ha kíváncsi vagy, mit tesz magának félre, aki éhenkórászok éhenkórásza, hát ettől kopogjon a szemed!

Azzal kapom ki Soma előtt a mellső zsebemből a tárcámat, és kirántom Soma orra elé a hat darab tízforintost.

Ott lobogtatom meg. És köpök nagy büszkén elfele a Soma nagy csőre előtt.

Csakhogy észre sem veszem, hogy Soma is benne kaparász a zsebében ezenközben, és vág rám egy olyan zsiványpofát, mint ő szokta:

– Ja-ja-jajj! – azt mondja. – Ilyen sokat gyűjtöttél?… Füjj, be melegem van!

És a ronda tekergője legyezi a bal fülét előttem váltig. Meg ne vakuljak, hogy látom, mivel?

Egy százforintos bankóval!

Persze, már erre megcsappan bennem is az ágálhatnék! Meg! De persze nem hagytam magam most már. Nagy fennen mondom:

– Legyek én komédiások trógere, és keressek annyit, amennyit! Csak keressek! Arra vagyok kíváncsi, hogy a te nagyuraságod meddig tart, ha lejárt ez a követválasztás? Tíz év múlva lesz új! Hühhahahahihi!

Csakis kölcsönbe kezdtem így kacagni a Soma során, mint ő az enyémen.

De hát Soma, mintha sajnálna, csak a száját húzta el erre. És csendesen nekem:

– Lakat alatt tartják az olyat, aki úgy kacag, hogy nem tudja, min! Hát ilyen nagy urak, azt hiszed, cserbenhagyják, hakitől jószolgálattal vannak? Vissza fogja tán venni egy méltóságos úr az adott szavát, hogy a választás után beszúrnak segédnek a városi végrehajtó mellé, és az első üresedéssel megkapom az állást?… Na, kacagj most is, háháhihihi!

– Mondani szabad mindent, csak legyen, ki elhiggye! – mondom. De Soma megint úgy néz rám, mint a Nagytorony a kiskupacra, és nekem áll aztán így:

– Na, és ha itt mindjárt a füleddel, evvel a kajlával hallod meg, és a kancsi szemeddel látod meg, hogy nem hazudok, akkor mit tegyek neked? Kitartasz egy csárdást, amibe fogadunk?

– Minek tartsak? Minek? – én rá. Mert csakugyan, ez a hórihorgas tekergő százszor került már a szemem láttára koppról hoppra. Odacserdíthetett volna nekem egyet.

– Hát szó se muszáj több itten! – szól Soma. – Itt van benn, a különteremben a méltóságos úr, a főigazgató. Odajutsz a színe elé velem. Ott kérhetsz tőle te is magadnak, amit akarsz. Csak azt külön ne mondjam. Egy piszkálódó igét úgy ejts rám, hogy csak a sírásónak leszel kundsaftja! Gyere, menjünk!

Azzal Soma, amilyen erőszakos volt ez, ragad is bele a galléromba, hogy lökjön előre. Ha én meg nem állnék:

– Csak lassan, lassan! Nem vagy eskető pap, hogy mindenre csak igent szabadjon mondani neked.

– Hát mit akarsz, te tetűfészek! Váratni akarod az urakat magaddal? – kezd Soma majdnem toporzékolni előttem. Hogy én csak jobban hőködözöm rá:

– Micsoda? Hogyhogy váratom?

– Szóltam már nékik, hogy viszlek eléjük. Csak tárgyalok elébb veled, mert félkegyelmű vagy. Mindig a szerencséd markába köpsz, ha odanyújtja neked. Jössz hát vagy se?

Gondolom erre én is magamban: már kíváncsiságból is behúzatom magam egy ilyen méltóságos nagykutya elé ezzel a tekergő társammal. Meg nem harap tán?… Felelni meg felelhetek rá, ha-mit akarnak tőlem.

– Bemenni, bemehetek! – mondom hát.

És ezzel térünk is be Somával a fogadóba a kapun, az udvar felől, ahová a különterem nyílt.

De még szinte becsüléssel kezdek lenni Soma iránt, hogy a kapu alatt és át az udvaron oktat:

– Aztán tátsd ki bátran a szád, hogy mit kívánsz, hova tegyenek be valaminek. Akárminek! Ez borzasztó nagy úr. Ez kormányozza a habukini állami kőfejtőt, hutát, szénégetőket, erdőket, fatelepeket, itt a városi hivatalokat. Ez csak betehet máról holnapra hivatalszolgának, felügyelőnek a sok keze alatti üzembe. Csak egyezz meg vele, mint én is!

Hát már ilyen beszédre nemcsak én, más is hosszú fogat kapott volna, hogy lódítani akarnak a sorsán.

Igaz, magamban egy kicsit elkámpicsorodtam rajta, hogy már szépen elgondoltam: a színielőadások alatt mit teszek, hogy teszek… De ennek lőttek, ha ideszegődnék ezekhez.

– Bízd csak rám! – mondom hát Somának rendes szóval. – Inkább arról beszélj, hogy mikor lesz rám itt szükség? Mert egy-két nappal nem szabadulhatok én sem a színháztól.

Soma meg is állt, hogy válaszoljon igen vagy nemet nekem erre. Csakhogy az ajtó előtt voltunk már éppen, és az ajtóban, mint a kakukk az óralyukból, úgy pockolta elénk magát egyszerre Czenczy Tibor:

– Na, jönnek már? Türelmetlenkedik a vén dög! Gyorsan, gyorsan! Majd én állítom eléje magukat. Hájdi a vámó!

Így!

Egyebet itten tenni nem lehetett, mint hajbókolni és mozdulni, amerre utasítottak.

Czenczy Tibor megfordult és indult. Mi utána Somával. És már ott is állottunk a kisterem ajtójában.

Püha! Az asztalnál megismertem az egyik városi tanácsnokot, akinek apám az utolsó hátramozdítója volt. A másik mellette egy főerdész. A harmadik a leggazdagabb bérlő. És az asztal főjén, mint két dupla liszteszsák egymáson, nagy, bufti, kövér ember, az a főigazgató méltóságos. Ezt sohasem láttam.

– Itt ez a kettő az én emberem, kérlek, méltóságos úr! – hajlongott Czenczy a főigazgató felé. És minket is odaintett maga mellé.

Erre a főigazgató elkezd bólogatni, bólogatni, bólogatni ránk Somával, és csak nézett. Nagy kereke lehetett a nagy hájfejében az eszének, lassan fordult. Utoljára Somára int:

– Hát igen, uraságához már volt szerencsém! Meg lehet talán bízni az ügyességében. De hát úgy rémlik, urasága túl izé, hogy mondjam, félénk embernek rémlik erre a feladatra! – mutat rám a főigazgató. Mert hogy igaz, egy kicsit rebegősen, szepegősen húztam a fejem a vállam közé annyi nagy úr előtt én.

– Nem hiszem, hogy meg ne felelne, kérlek alássan, méltóságos uram! – hadarja rám mutatva Czenczy, és a szemöldökével mérgesen bátorít, hogy: szedjem össze magam, málészájú!

De a főigazgató elhárítja a Czenczy szavát, és Somának szól mellettem:

– Majd ő!… Urasága véleménye? Mi a véleménye?

Na, erre Soma bátran kezdi rá a méltóságosnak, mint akár a rigmusos köszöntőt a násznagy. Rám bök neki:

– Nincs olyan ember, mint ez, a városban, méltóságos úr! Édes szájú ez, és nem hagyja kézből, ha belefogott valamibe. Senki úgy nem szédíti meg a falusit, mint ez. Én tudom, hogy kasznár volt egy nagyfuvarosnál ez. Csak itt megrettyent neki az ina, ennyi nagy úr előtt. De hát parasztokkal más lesz ez! Nem ilyen mafla!

– Gondolja? – bököd fejével Somára a méltóságos. – Nem félénk ember másutt is, aki itt az?

– Hát az urakat és a méltóságos urat nem kell itten rábeszélje a kormány pártjára! – mondja Soma, ez a vakmerő gazember, úgyhogy az egész asztal, méltóságos urastól, kacagni kezd. De még a pincér is a hátuknál.

– Hát magára vállalná urasága a megbízást? – fordul hozzám a méltóságos, de nagyon fanyarul.

– Szívesen, csak tudjam, mit! – habogom erre.

Sóhajt egyet a főigazgató. De olyat szusszant rám, hogy elfújta az orromról azt a legyet, amit már negyedszer szégyelltem ott elhajtani, hogy egyre visszaszállt a pofámra. Így bólint Somának a főigazgató:

– Bízom benne, hogy ön oktatni, informálni fogja őt a legjobb tudása szerint. Csak ebben bízom! Csak ebben!

– Nyugodt lehet, méltóságos úr! – felel Soma nagy bátran, és dühösen sajnál engem lefele a szemével, hogy szégyent vall velem. Már a méltóságos is erre mondja tán énrám nézve Somának:

– De hát, úgy látom, önt is rosszabb nézetre kényszeríti már, hogy látja, urasága nem nagyon lelkesedik az ügyért! Talán nem bízik bennünk? Fél tőlünk?

Na, Soma erre hirtelen hozzám bök a könyökével, és elkezdi:

– Hát mit reszketsz és mit bámulsz? Nincs szád, hogy én beszéljek helyetted? Miért nem mondod meg a méltóságos úrnak, hogy azért vagy elszontyolodva, mert mint színházi ügyeletesnek, rendes, szegődött munkád van, és most elveszted ezt a keresetedet, ha korteskedni jössz! Minek tartod a nyelved a szádban? Mondd meg csak, hogy hiába adnak bőven kortespénzt a méltóságos úrék, abból nem lehet félrerakni a választás utánra, hanem el kell herdálni a szavazatgyűjtésre. Hát azt kívánnád te is a méltóságos úrtól, hogy biztosítson egy kis állásról, ahol nyugbére van az embernek öreg napjaira, vagy ha leütik a választáson a derekát az embernek. Nagyon könnyen bizony! Ajjaj!

Hát az úri társaság megint úgy kacagott a Soma szavalatának, hogy a függőlámpa ernyője is rezgett. A méltóságos is a könnyét törölte, és azután, mikor már intett az asztaltársaságnak, hogy ácsi legyen a tréfából, azt mondja nekem:

– Urasága afelől nyugodt lehet, hogy a kormány nem feledkezik meg azokról, akik neki szolgálatot tettek. Én magam is tudom, hogy az állami üzemeknek mindig szükségük van használható egyénekre. Most persze, a választások alatt, sem nekem, sem önnek nincsen ideje és módja erről tárgyalni. De választás után ön jelentkezik nálam, és énnekem lesz gondom rá, hogy biztosítsuk bevált munkaerejét magunknak. Meg van elégedve ezzel a komoly ígérettel tőlem?

– Meg vagyok, méltóságos úr! – vacogom rá. Bólintok is hozzá, de még majdnem azt hiszem, hogy Soma azért lök meg könyökkel: menjek, és csókoljak kezet a főigazgatónak hálából, hogy makutyi létemre is állami állásba tesz bele. Ennyi úr előtt fogadta.

Csak az igaz, hogy egész idő alatt vártam, künn legyek már onnat, mintha a padlat süllyedt volna velem, vagy a plafon esnék a fejemre, úgy támolyogtam ottan. Persze azóta legjobban, hogy rám pirítottak a málészájúságommal.

De micsoda?

Mikor már a méltóságos a nagy lapát mancsával intett, hogy elmehetünk, és meg is fordulunk, a képemről a bőr kezdett lesülni, hogy Soma megrántotta a kaputom, és súgja:

– Várj! Nem addig van!

És Soma, bizony, visszaszemtelenkedett az asztal elé. Szavában szakította meg a főigazgatót azzal, hogy rám mutat újra:

– Ezer engedelem érte, még egy szóra, méltóságos úr! Ő, a társam is megkívánna annyit, hogy ne költse a saját keserves garasát, és ne ríbolja a saját rossz culáját a kormány érdekében mostantól, és mutathassa akárhol, hogy nem nézünk kicsire, ő is! Arra kért, szóljak!

Én azt hittem, már erre a méltóságos felpaprikázódik. De tán még nyájasabb Somához:

– Hogyne, okvetlen, okvetlen! Kérem ellátni uraságáékat, édes fiam! – szól Czenczynek a főigazgató.

– Elintézem, hogyne, majd aztán, méltóságos uram! – feleli Czenczy Tibor. De vakuljak meg, ha erre nem Somára néz a méltóságos és mikor Soma csak úgy kézzel int neki, hogy bizony jó lenne, ha rögtön intézkedne Czenczy! Hát a méltóságos rászól Czenczyre:

– Tessék, lásd el csak uraságáékat azonnal a szükségesekkel. Ők most a legfontosabbak!

Erre Czenczy Tibor kiránt egy nagy tárcát a zsebéből, mint majd egy misekönyv, akkorát. Előhúz abból egy százforintost, megpattintja, hogy nem ragadt-e kettő össze:

– Itt van! Fogja! – nyújtotta oda nekem. – Várjanak meg odakünn! – teszi hozzá.

Hát én elveszem a százasbankót. De úgy, mintha kolerától kéne előbb megfüstöljem. És már akkor mondom, mikor Czenczy rég megfordult és otthagyott:

– Igenis!… Szépen köszönöm!

Soma?… Az kacsint a szemembe, hogy: minden jól ment! És ő lök kifelé. Még az ajtóban a térdével is segít egyet a faromba, hogy nem iszkolok elég hamar előtte ki.

 

*

 

Ezt bontsd ki aztán, Marci.

– Azt sem hittem volna, hogy ilyen gügye légy! – kezdi Soma. – De annyi baj legyen most már! Ha itt a pénz, akkor futnak utána érted, hogy rád szánták. Csak nekem köszönheted, hogy így beleültettelek a pakliba.

– Jobb szeretném, hogy megmondanád most már kereken-perec, mire van ez a pénz? – mondom én rá.

– Arra, hogy gyere, lenyelünk egynéhány fröccsöt, míg Czenczy meg a pap ezekkel ugat bent. Ott aztán majd csevetelünk mindenről.

Visz Soma magával a fehér asztalos ivóba. Hívja, kergeti a pincért, rendel, mint egy szolgabíró.

Micsoda? A vendéglős, ahogy átmegy az ivón, ugyan mosolyogva bólint Somára és rám is külön.

Erre már éppen azt gondolom magamban, hogy: tegnap, mikor színlapot akartam beadni ide is a fogadóba, hát ez a vendéglős az anyámba küldött, biztosan azért, mert a Nagyfogadóban játszik a színtársulat, és annak csinál cehelést. De ehol van, hogy megemberel most mint kortest.

El is végzem persze magamban, hogy estefelé elmegyek a színigazgatóhoz, és megmondom neki: úgyis áskál a helyemre a felesége kegyencének, az öltöztetőnőnek a babája, hát megszabadul tőlem a társulat most. Ha erre aztán az igazgató ugrál, hogy így-úgy, munkakerülő, állhatatlan csavargó vagyok, akkor az orra elé dörgölöm a százas bankót: Ehol! Nézze csak! Ha így fizet, nála maradok!

Persze Soma máris elkezdi magyarázni nekem a környülállást itten:

– Hát ide hallgass! – azt mondja. – Ezzel a Czenczyvel még torzsalkodásunk lesz itten. De ne hadd magadat te sem előtte, és csak a méltóságos urat emlegessed, és rám hivatkozzál, hogy rendezkedni akar veled.

– De mikor azt sem tudom, hogy miben rendezkedjék és hogyan?

– Halld hát elölről az egészet. Mink a kormánypárton vagyunk. De a mi választási kerületünk nem itt van Málnás-Újvároson, hanem Pockosremetén. Hozzánk csak Bihalgebbed meg Habukin községek tartoznak. Pockosremete inkább függetlenségi, az egész város, a sok csizmadia benne, az iparosok és gazdák mind azok. Nekünk is van ott persze szavazatunk úgy valamennyi. De ehhez a városhoz semmi közünk. Ottan Czenczy dolgozik. Mi Habukinban és Bihalgebbeden szedünk szavazatot, ha tudunk. Itt van a plébános Habukinból, ez a mi emberünk. Én majd hozzá is szállok meg. Te hová? Majd ezt itt fundáljuk ki.

Hogy mindjárt mondjam! Hát ez a Pockosremete kisebb város, mint Málnás-Újváros. Elég messze feküdt. Még túl rajta Bihalgebbed. Ez csupa nádfödeles viskós falu a Lápos folyó mellett. Tiszta színmagyarok lakják ezt. Az egész megyében hírük van, hogy legjobban tudnak dalolni emberek, asszonyok Bihalgebbeden. És a legnagyobb bicskások. A pendelyes gyerekek is fokossal járnak ottan. A Lápos folyón komp viszen Habukinba. Ebben meg svábok laknak. Csupa kőépület van itt, és szebb, tisztább község ez a Habukin. Mégis a vásárok, a jegyzőség Bihalgebbeden van, mert ez a régibb falu. Habukinnak a határában éppenséggel egy egészen új, nagy telep nyüzsög, azért mert nagyobb üzembe jöttek ottan a kincstári üveghuta, kőfejtő, mészégetők.

Jártam én néhányszor a vásárokra, mikor egy vásárosné hátramozdítója voltam erre a környékre.

Onnat ismerem valamennyire.

Na de Soma folytatja nekem:

– Elébb beszéljem már el neked, hogyan járta meg ez a nagyokos Czenczy ottan, csak a napokban, hogy rám bízták inkább a tennivalót Bihalgebbeden… Hát Czenczy szépen elgondolta magában, hogy ő leküldeti magával a főispán titkárát a gebbedi jegyzőhöz, a főispán parancsával, hogy a jegyző segítse őt kormánypárti szavazatot gyűjteni Bihalgebbeden. És parancs ment a főszolgabírónak és csendőrőrsnek, hogy támogassák Czenczyt. Így vett akkor engemet maga mellé Czenczy, és csináltatott nekem és magának is magyarkát, hogy majd szóval és aprópénzzel megvesztegetjük ezeket a mokány magyarokat. Persze, én orrontottam előre a büdöset, és mondtam is Czenczynek, hogy: vigyázzunk csak, mert késő ott az írás a főispántól, és a csendőr is késő, ahol az embernek előbb befokasztják a fejét, azután kérdik meg, hogyan hívják? De hát Czenczy bízik a magyarkába és a szép szóban. Na, megjelenünk Bihalgebbeden a jegyzőnél. Püha! A jegyzőn látom, csak kékül-zöldül az ijedtségtől, hogy kormánypártnak merjük kitátani a szánkat a községben. Lebeszél, hogy merjünk mutatkozni. De Czenczy bízik. Nahát, elvisz a jegyző, ahogy Czenczy kívánja, a falusi nagykocsmába, barátkozni a parasztokkal. De hát a kocsmáros, egy hatalmas paraszt az is, ránk mordul, mikor bort rendelünk, hogy nincs bora! Hogyhogy nincs, mikor a szemünk előtt isznak mások? Hát azok előre rendelték meg maguknak, míg ki nem fogyott a bora! Ezt mondja a kocsmáros. És a parasztok, ahogy gyűlnek, egyik ádázabb szemet vet ránk a magyarkában ottan, mint a másik. Csak az az ezer szerencsénk, hogy Czenczy is meggondolta a gágározást, és nem bízott a csendőrsegítségben. Hanem ógva-mógva elvonultunk a kocsmából. Már aztán az utcán a gyerekek meghajigáltak rohadt vackorral. Czenczyt éppen félpofán trafálta egy rothadt körte. A jegyző persze sápított váltig, hogy így és úgy, ő megmondta! De Czenczy nem tágított. Estére akarta a jegyzőségbe citálni a jobb gazdákat a faluból, hogy beszéljen a fejükkel. Így a jegyző kénytelen-kelletlen megtette. De már besötétedett. Nem hogy a meghívott gazdák jelentkeznének, hanem egyszerre a jegyző kertjében kigyullad a nagy kazal.

– Püh! Úristen! – és már itt nem tudom megállani, hogy ne hőködözzek. De Soma legyint:

– Várj csak! Ez még semmi! Jó szerencse, hogy szél nem volt, és hogy a kazal a kert nagy fái között állott, amik fölfogták a tüzet, és persze, kiszáradtak aztán mind. De hát tisztában volt azzal a gyújtogató, hogy a falura nem szabadít veszedelmet, csak a jegyzőre, miattunk. Onnan is látszott, hogy egy lélek nem sok, de annyi sem jelentkezett a tűzhöz. Még a harangot is csak a folyón túl, Habukinban verték félre a svábok a Bihalgebbeden való tűzre. Na!… Csak a jegyző cselédei és a csendőrök és mink ottan vártuk a tűz körül, míg leég a kazal az utolsó szalmaszálig… Ne is mondjam! A jegyző haját tépte Czenczy előtt, és majd térden állva rimánkodott, hogy ne kísértse az istent Bihalgebbeden a kormánypárti korteskedéssel… Hát most már inkább is azon jártunk, hogy épkézláb szabaduljunk ebből az átkozott helységből. Éjszaka el sem mertünk indulni, hogy a sötétből lepuskáznak vagy ledorongolnak, és azt sem tudjuk, hogy kinek köszönjük. Megvártuk a hajnalt. Akkor is Czenczy azt mondta, megint a vesztünkre, hogy legalább már, hogy hiába utat ne tettünk legyen eddig, menjünk át a folyón Habukinba, a svábokhoz. De minek? Hiszen Habukinból a sváboknak majdnem ingyen rettentő sok kincstári legelő-, erdő-, rétbérletük van, és oda akarják a vásárt Bihalgebbedről Habukinba, és a körjegyzőséget is, hát a svábok mind a kormány emberei, a kincstári telepi munkásokat meg kényszerítik a kormányra szavazni. Minek menjünk oda korteskedni? Nem! Czenczy gágározni akart valahol! Hát gyerünk! Hajnalban a csendőrőrstől állott miattunk két csendőr innen a folyón posztot, míg keresztülmentünk a falun, persze kocsival. Hála Isten! Semmi baj! Odaértünk a komphoz. A révész, egy mokány magyar és a két fia, mint két zsivány, és egy csomó gebbedi paraszt kaszával, kapával ott várnak az átvitelre. Meghűl bennünk a vér! De hát csak a szemükkel fenekednek ránk, mert veszik észre a csendőrök kakastollát, ahogy cirkálnak körülünk. Felhajtunk a kocsival a kompra. Persze a hátuljára. A parasztok a komp orrában… Na! Amikor már majd-majd a túlsó révnél vagyunk, ahol legnagyobb a sodrat, és legmélyebb a víz is, egyszerre ordítani kezd a révész fia a komp farában: „Süllyedünk, apókám!” És csakugyan, a komp hátuljára, mint a szökőkút, bugyborékol fel vastagon a víz. Ugrunk ki a kocsiból, és előre, a kaszás, budákos parasztok közé. Persze a kocsi előtt a lovak horkolnak, vadulnak. A komp orra ki a vízből, magasra! A hátulján már a víz a kocsiba ömlik befelé. A kocsis is ugrik le a bakról, és a lovakat elöl a rúdnál csendesíti. A komp kötele már a víz színét horzsolja. Egyszerre el is szakad a komp kötele. Zsvuhá! A szegény két ló kocsistól be a folyóba, a mélybe!… Éppen csak a kocsis tudott hozzánk lubickolni nagy keservesen. Az is úgy, hogy botot nyújtott neki a révész fia. A két ló bizony kocsistul együtt odaveszett, odafúlt a Láposba. Nekünk is csak az a szerencsénk, hogy a komp kötele a bihalgebbedi oldalon szakadt el. Mert különben a komp orrával merül, és aki úszni nem tud ottan, a sodratban, hát annak kámpec. Így mégis átrángatták velünk a komp orrát a révészek a habukini oldalra.

Már én nem bírtam megállani a kérdést itten:

– De hát csak nem hiszed, hogy ezt csinálva csinálták veletek a komppal?

– Hogyhogy nem hiszem? – rá nekem Soma. – Hiszen alig kecmergünk ki a partra, Czenczy a fiákerossal osztozik, hogy majd kifizetik neki a kocsiját, lovát, ne ordibáljon! A parasztok és a révész a fiaival már ugranak is a csónakba, kettővel is egyszerre, és eveznek át a folyón a kötélvéggel. Akkor látjuk, hogy a komp kötele el sem szakadt, csak kioldódott, vagy kioldotta a révészné a bihalgebbedi parton, hogy velünk ezt a komédiát csinálják, ami két lóba és egy kocsiba került. Messzire hallottuk, hogy röhögnek utánunk a parasztok!… Úgy bizony! Nem is mertünk a kompon visszajönni, hanem messze fölkerültünk Czenczyvel másnap egy habukini sváb kocsiján a hídig, Récésig!… Hát ezt a cécót rendezte Czenczy a csajbókos, úri gondolkozásával. Úgyhogy már, láthattad, a méltóságos úr csak rám hallgat, hogy mit tegyünk. Majd mindjárt elmondom neked, mit eszeltem ki. Csak azt ne vállald Czenczytől, hogy ilyen magyarkát akarjon rád is húzatni a korteskedésre. Mert ez jó itten, jó Pockosremetén, jó Habukinban, de Bihalgebbeden lássanak meg ilyen magyarkában, akkor egy poltúrát nem adok a bőrödért!…

Csak vegyék ezt észbe jobban!

Egyszerre az erő is kiment minden tagomból. Még a szám is csak rángott, alig tudtam végre is megmukkanni, ahogy felkeltem ottan Soma mellől, a fehér asztaltól, eléje tettem a százast, rácsaptam a tenyeremet, és így Somának:

– De most már végre is kibökheted, hogy mibe akarsz belevinni, te országos, százszor kötnivalónak érett gazember! Itt a százasotok! Vesszetek meg vele együtt, hogy én az egy édes életemet vigyem érette gyilkos zsiványok közé!

Azzal már arra is gondolok, hogy: kések utammal a színháznak! És fordulok Somának oda, azzal a felemmel máris, amelyiknek hiába beszél.

Hiszen már eleinte is éltem a gyanúperrel, hogy száz forintot nem löknek ingyen oda valakinek. És most szemtől szembe, tudván tudjam, hogy a vágóhídnál a vágóbaromnak is úgy adhatnák ezt a százast, amiért leütteti magát, mint nekem!

Mit van itt tovább tárgyalni is való?… Megyek!

De hát kinek mennék akkor neki egyenesen?

Czenczy Tibornak!

Az még semmi. De Czenczyvel együtt a grófot is látom. A fiatal Remetey grófot.

Minden gyerek ismerte ezeket a Remetey grófokat a városban. Voltak vagy négyen. Az öregapjuk, az benn is lakott a városban, egy szakállas, görbe hátú, nagyon barátságos ember. A piacon a kofákat csipkedte, és traccsolt velük. A fiatalabb grófok pedig naponta köröltettek a csézájukkal a piacon. Ez is, amelyik itt állt előttem… De volt vagy három olyan Remetey grófkisasszony is, hogy csak éppen szárnyak kellettek volna nekik, hogy angyaloknak nézzed őket, akik a fényes fellegre szállnak… Pockosremetén volt a nagyobb kastélyuk ezeknek a grófoknak. A fél várost elfoglalta a parkjok, ahol őzek és pávák és fácánok járkáltak, repkedtek szabadon.

De elég az hozzá, hogy Czenczy ránk mutat a grófnak:

– Ők azok, kérlek alássan! Persze, a felelősséget én sem vállalom arról, hogy mit tehetnek.

Hát erre majd elájulok!

A gróf odalép hozzám és Somához, és kezet ad nekünk így:

– Szervusztok, gyerekek! Szervusztok! Csak ügyesen aztán! Mert a paraszt, tudjátok ti is, hogy csak szemben sunyít az emberrel, de különben nyakas és ravasz. Hát csak dögönyözzétek meg őket. Mindenre, amit kívánnak, készen legyen az ígéretetek. Meg is kapják belőle, amit lehet. Remélem, el vagytok látva?

– El! – feleli Czenczy.

– El! Méltóságos úr! – csapja össze a bokáját Soma.

– Hát akkor csak helyén legyen az eszetek és szívetek! Szervusztok!

Ide paroláz a gróf, oda paroláz, és már ottan sincsen, Czenczyvel együtt.

Én csak akkor kezdek ocsúdni a bávulásból. Soma pedig, ez a léhűtők léhűtője, elkezdi rajtam a kegyetlen kacagást.

– Röhögni röhöghetsz – mondom én erre. – Ha azon röhögsz, hogy nem mukkantam meg Czenczy és a gróf előtt, hogy mit is ne csináljak a kortességükkel! Szót szaporítsak ezzel is! Azért nem tátottam ki a számat. Majd megmondod nekik te! Hogy a karó repesszen meg, büdös, dög, gazember!

Azzal persze ott is akarom hagyni Somát, most már csakugyan végleg.

De hát Soma, ez a furfangos tolvaj, nagyon ügyesen környékezett meg. Mert nem ugrált, hanem egyszerre nagyon szépen, szelíden elkezdi:

– Hát nézzed, Marci! Én nem is emlegetem fel egyszer sem, hogy már azt csapod el, amit felvállaltál ilyen nagy urak előtt. Mert én kerítek koncra kutyát, nem egyet. Magamnak társat száz pengővel úgy is találok, akibe beleütközöm az utcán, akár sötét éjjel is. Csak azt kívánom, hogy hallgasd meg előbb, mit löksz el, mi lenne a dolgod velem? Hiszen még azt sem tudod. Ennyire sem méltatsz?

Ezenközben Soma már, hogy lássam, komolyan beszél, lassan összehajtogatta a százast, és eltette a tárcájába.

Én pedig, ahogy az ember tétován vált ide, vált oda a szándékán, egyszerre azt gondolom: Hohó! Hiszen ezt a százast az én kezembe adta Czenczy felelősségre, és én Somára bízom, hogy visszakerüljön oda, ahonnan adták?… Majd még a végén az lesz, hogy Soma elpucolja a pénzt, és ő maga csinálja meg bosszúból, hogy az urak utánam uszítják a pénzükért a fogdmegeket! Hát inkább ráhagyok most mindent Somára, hogy visszaszerezzem tőle a százast, és aztán tanúk előtt adom újra oda neki vagy az uraknak. Úgy hagyom faképnél ezt a bandát.

Nyugodtan visszaülök hát az asztalhoz, és azt mondom:

– Tessék! Halljam! Verd a pofát!

– Hát nézzed! – kezdi Soma, mintha kacagna magában, hogy olyan simán vesz le a lábamról. – Teneked a világért sem kell Bihalgebbeden kortesnek mutatkozni. Én már kieszeltem, hogy minek mégy oda. Akkor nyugodtan megszállhatsz a fogadóban, a bolha sem rúg feléd. Kidoboltatod a községben, hogy veszel anyalevelet, kőrisbogarat, maszlagos nadragulyát, ilyen patinás gezemicéket. Ez nem gabona vagy széna, vagy jószág, amiket ez a marha Czenczy akart vásároltatni a faluból, és amire pénz kell sok és hajcsár és fuvar. Patikaszert a gyerekek, asszonyok hozzák oda neked a fogadóba pár fityingért. Egy zsákba gyömöszölöd és kész. És míg szedik is a határban ezt a sok vacakot, az is idő. Azonközben senki meg nem gátolhat téged, hogy unalomból ne mulassál a kocsmában, és ne puszipajtáskodjál össze a parasztokkal. Persze hogy te ugassál előttük legjobban a kormány ellen. De azért meséld el nekik, hogy miket tudsz, mit ad a kormánypárt a szavazatokért egy község polgárainak külön-külön és a községnek külön. Ha aztán ők ajánlkoznának, hogy jó volna megkaparintani a kormánytól a sápot, akkor vállald, hogy te tudod, hogy ki közvetítené ezt az üzletet. Azzal szaladsz hozzám átal Habukinba. Én megjelenek. A többit már bízd rám. Hát mit kockáztatsz ezzel?

Szinte előre éreztem, ha Somát én a rábeszélésemmel csak három szusszanásig hagyom, akkor ez a rabló megszédít.

Máris úgy tetszett nekem, hogy csakis nem olyan rettentő szerepet osztanának ki rám száz forintért. Nem is biztos már, hogy csakugyan azért veszem el a pénzt, hogy elszeleljek nyugodt szívvel.

– Várj hát, gondolkozzam! – szólok ottan, és úgy teszek, mintha nagyon törném az eszemet Soma előtt. Utoljára is odatartom a tenyerem Soma elé: – Hoci hát azt a pénzt!

Soma megint, de szinte már gyanakodva is húzogatja, látom, a csőrét, hogy ilyen hamar visszaugrok a hurokba. És veszi elő lassan a százast. Elém rakja:

– Ehol van!… Tudtam én, hogy a malac a sós kenyeret, te a pénzt nem hagyod a kézben, ha megszagoltatják veled.

Én legjobban szeretném szemközt köpni ezt a gazember Somát, hogy: itt van, egy órája sem vagyok a közelében, már most ötödször másíttatja meg velem a szándékomat, és picsog csak rajtam, mint a félnótáson.

De szót se szólok! Csak azt mondom, mikor eltettem a pénzt:

– Hát aztán mikor jelentkezzek? Holnap? Vagy holnapután is ráér?

– Hogy-hogy-hogy-hogy? – riad meg erre Soma. – Itt vár a kocsi. Indulunk mindjárt. Tapodtat se kell tégy innét. Üzenettel vagy a holmidért elküldhetsz, hogy idehozzák.

Na! Láttam, hogy Soma meg van rettenve, hogy megugrok a százassal. Azét kértem tán el tőle? Gondolom: megállj, gazember, most visszaszekállak!

Kezdtem randaliázni ott, hogy nekem felmondásos helyem van a színtársulatnál, ezt ki kellett volna kössem a méltóságossal is, hogy egy hétnél hamarabb nem jelentkezhetek az állásomból.

Tyüjj! Soma odavolt! Retteneteskedett, fenyegetett, kért, nógatott… Megizzasztottam én is őtet!

 

*

 

De már nem nyújtom tovább ezt. Csak az történt persze, amit Soma kívánt tőlem. A szállásomra se mentem, a színigazgatót se láttam többet. Egy trógert küldtünk a holmimér a színházhoz meg pár sor írás üzenettel a színigazgatónak, hogy vegye helyembe az öltöztetőnő macáját.

Szívesen tettem én is ezt, mintsem a képemet pirítsam, hogy otthagyom az első előadás előtt a színházat!

Sose is gondoltam rá akkor, hogy fogom ezt megbánni.

Jól belaktunk, besöröztünk, beboroztunk Somával csak kettesben ottan. Mert akire útitársunknak kellett várjunk, a plébános, bent ült az urakkal a különteremben. A trombitás sváb pedig a söntésben künn. Nem merte odatolni a képét olyan urakhoz, mint mi Somával a fehér asztalos helyre…

Nahát!

Elég az hozzá, hogy Soma elmondta, hogy ő a pap kocsiján megy Habukinba a bombardonos svábbal. Leginkább is azért, mert papot a bihalgebbediek sem mernek bántani csúfszóval se!

Mármost hely ugyan volna talán nekem is még a pap kocsiján, de hát az nem lenne jó, ha én is arra ülnék.

Minek? Azért, mert ha én a pap kocsijáról szállok le Bihalgebbeden, akkor rögtön szemet szúrna, hogy kikkel érkeztem, és gyanút kennék ezzel magamra. Hát legjobb, ha én külön városi fiákeren megyek. Fiáker akárhová, vidékre is, kommencióba van fogadva a korteseknek.

Hát bánom is én! Urasabban utazok egyedül!

Csakhogy mikor kijön a plébános azzal, hogy indulhatunk, Soma nagy előzékenyen ajánlkozik, hogy kiszól a trombitás svábnak, Müllernek. Úgy hívták. Nekem pedig odaszól Soma:

– Fuss csak, Marci, te is a kocsiálláshoz, hogy fogjon a kocsis!

Hát megyek ki az udvarra, és keresem a habukini pap szekerét.

Akkor látom, hogy a szép, tágas utazókocsin, egy csomó kosár és batyu között meg egy másik sváb mellett egy nagyon csinos, faros, tagos, piros menyecskeféle ül. Az kiált oda még egy svábnak, a kocsisnak, hogy hámozza fölfelé a lovakat. És tőlem:

– Az úr is jön? – kérdi.

Na, felugrok a kocsi felhágójára, és vitetem magam én is a hosszú udvarról a kocsival, így felelek:

– Én magukkal megyek, de más kocsin. Fiákeron!

– Áhá! – mondja a menyecske. – Maga is kortes?

– Az! – felelem. – Hát maga kicsoda, édes?

– Én? – töri a magyar szót, de szaporán a menyecske nekem. – Én neki a sógornő! – mutat a kocsisra. – Neki az unokatestvér! – mutat a másik svábra maga mellett. És mikor meglátjuk elénk jönni a trombitás svábot az ivóból, hát a menyecske arra is rámutat: – Őneki meg édesnővér én!

Na, ha ez így megy, hogy mind közelebbi rokona ül ennek a menyecskének ezen a kocsin, a papot már nem is merem kérdeni, micsodája, ha kijön az is! – gondoltam éppen.

De hát nem a pap, hanem Soma dugta ki először a pofáját. És ahogy a menyecskével lát értekezni engemet, már szól is rám:

– Nana, csak ne tolakodjál oda a plébános úr gazdasszonyához, te ronda szoknyapecér! Ott a fiákerod, arra üljél!

Erre én nem is felelhetek még. Jön a pap is ki az ivóból. Az elől ugrok le inkább a kocsiról. Hanem ki szólal meg, mint a menyecske:

– Az az üres kocsi egyedül az úrnak? Hát mi meg itten szorul? A sok motyó nekünk és öt-hat mi egy kocsin. Eresszen legalább engem is a fiáker, a kosárval és zsákval. Nem lesz az jobb? Szépen kérem!

Nem érthettem persze én egy szót sem abból a hadrikálásból, amibe erre rákezdtek svábul Somával és a pappal együtt a menyecske atyafiai. De hát utoljára is a menyecske annyira nyelvelt, hogy ógva-mógva átengedték a kosarával és batyujával őtet az én fiákeromra mégis.

Soma váltig dúlt-fúlt. Mégis így indultunk el. Somáék öten a pap kocsiján, mint a csókák. Én finoman, kényelmesen a menyecskével, a lószőrös ülésen.

Persze előre az én kocsimat indították, hogy szemmel tartsanak. Inkább nyelték még a port is a fiákerem alul.

Hát persze, ha már így vetődtem össze ezzel a menyecskével egy ülésre, amennyire lehetett őtet fényes nappal megkörnyékezni az úton, megpróbáltam.

De a feneség az, hogy semmi enyelgést nem engedett meg! Akár a derekához, akár csak a gömbölyű karjához csúsztattam a kezemet, kapta bizony el magát tőlem. És rám is csapott: nyughassak tőle!

Nagyon helyén volt ennek a nyelve is! A kék szeme pedig a piros orcájából úgy kacagott ki, mint a rózsabokorból a nefelejcs.

Amikor megtudta tőlem, hogy a bihalgebbedi Nagykocsmába megyek szállásra, hát a kíváncsiság egész úton azon ölt, hogy azt mondta erre kacagva:

– Ottan kapsz maga, ha szeret szépasszony!… Ottan kapsz maga!… Mein Gott!… Mein Gott!…

De nem tudtam többet semmit kiszedni belőle, csak ezt, hogy a kocsmárosné, a Nagykocsmában, nagyon kikapós asszony hírében áll környékszerte, és így biztosan lesz szerencsém nekem is nála.

Nahát! Ez mégis jobb volt fenyegetésnek, mint hogy azok a vadparasztok feldarabolnak!

De hogy említsem! Soká nem is maradtam magam a menyecskével az úton. Mert Soma persze hogy kitalálta: ki kell még oktasson a tennivalómra jobban! Átszemtelenkedett hozzám a fiákerbe. Még a trombitás svábot is áthozta, hogy agyonbeszéljenek.

Így értünk tova estefelé Bihalgebbed határába. Ottan aztán átrakodott a menyecske tőlem a pap kocsijára, és ők előrehajtattak mind.

 

*

 

Hazudjam tán, hogy a keserves rettegéstől nem tört engem a kórság szüntelen attól fogva, hogy egyedül poroszkált velem a fiáker befelé ebbe az átkozott faluba? Még a homlokom is lucskos lett a verejtéktől egy-kétszer csak attól, hogy el-elgondoltam magamban hirtelen: mibe másztam bele?

A fiákeres maga is azzal ijesztett, hogy: mennyi éve, mennyi nem, zsákba varrva eresztettek le a Láposon egy kereskedelmi utazót ebből a kocsmából, ahová megyek. És tanácsolta váltig a fiákeros: ne álljak elé ottan egy százforintossal, hanem váltsam fel! Ha volna hol?

Na! Soma meg a Czenczy pedig éppen fordítva utasítottak. Mutogatni kell ezeknek a parasztoknak a bankót, szagoltatni kell velük! Csak az csalogathatja át őket a kormányhoz!…

Nagy pácban voltam! Ne is beszéljem!

A fiákeros be se hajtott velem a kocsiszínbe, a kocsmaudvarra. Csak itatott, abrakoltatott, és ment vissza a városba. A kocsma előtt álltunk meg.

Emeletes, dupla zsindelytetős, sárga épület volt ez a Nagykocsma. Szegletre nyílt az ivója. Zajongtak benne valamennyien.

De egy darabig mégis hiába kiabáltunk be a kocsiról, hogy jöjjön ki valaki, mert szállóvendég jött, és kuffer van emelni való!… Nem mozdult elénk senki!

Arra kitanítottak nagyon Somáék, hogy úrimód viselkedjek. Hozzá ne érjek a poggyászomhoz, vagy a cipőmet zsebkendővel se pucoljam le! Szolgáltassam ki magam parancsra, és osszam gálántul a borravalót!

Na, de ha nem hederítettek rám ebből a fogadóból.

Utoljára is a fiákeros egy gatyás atyafit kapott elő az ivóból. Az azt mondja:

– Hát vacsorál éppeg a gazda. Ne zavarkodjanak már annyira! Hogy a száját se törülhesse meg! Vagy kerüljenek oda hozzá, a tornácra! Ha olyan sürgős a dolguk!

Csakis, a csudától is, leszállok a kocsiról, és kerülök be az udvar felől.

Hát ottan, a széles, oszlopos tornácon, terítetlen asztalon, egy akkora tál előtt ül a kocsmáros, mint egy lavór. Nagy, mahomet ember. A szeme alig látszik a nagy, bufti képéből, olyan apró, és még az is kukra áll.

Egy cselédféle karattyol az asztalnál szemben vele. Bocsássa Isten bűnömet! Még ilyen csúf egy szerzetet máig se láttam fehérnépben. Gyermekek rongyból csinálnak olyan ocsmány bábokat, mint ez. Félszeme, az is kacsint, a bőr a képén, mint az üres dohányzacskó, a keze kacska, a lába gacsos, elöl két foga nyomja le a pittyedt száját, de a szája széléből is kiáll alulról, mint az egyszeregy, nagy kanfoga.

Evvel beszél a csárdás! Pedig van ott egy másik némber is. Az már aztán inkább szemrevaló. Már aki szereti az ilyen fehércseléd fajtát.

Szikár ez, sudár, barna, karvalyorrú. De takaros!

Csakhogy a kacki kontya ki van bomolva. Félkezével azt igazítja a tornácoszlop mellett. A másik kezében a köténye csücske, ahogy sírva a szemét törli.

Ez vett észre engem legelébb! Azért is hagyta abba a pityergését. És mereszti rám a két, szép, fekete szemét.

– Jó étvágyat! – köszönök a kocsmárosra én.

– Része legyen benne! – mondja rá a szólással. És én is vissza:

– Csak Isten áldásával! Hát kivel beszélhetnék itten szállás miatt?

– Kinek kéne? – kérdi.

– Nekem magamnak! – mondom.

– Lehet! – bólint a kocsmáros. – De több vendégszobám is van. Négy is! Fenn! Kettő a vízről, kettő az udvarról. Ki ezt, ki azt szereti. Lakó most egyikben sincs! Sajnos! Az istenit!

– Nekem olyan szoba kéne, ahová könnyen járhatnak hozzám a népek. Mert árut fognak hozni nekem naponta! – magyarázom.

– Micsoda árut? – kérdi a csárdás.

– Gyógyárut! Fodormenta- és anyalevelet, nadragulyagyükröt. Majd kidoboltatom. Terem sok itten ilyen a határba? – ezt firtatom én. De a kocsmáros így felel rá, nagyon görbe szemmel:

– Hát maga zsidó?

– Dehogy! – rázom a fejem.

– Vagy örmény! Az mindegy!

– Az se vagyok! – rá én.

– Tán csak nem cigány akkor? Nem úgy nézem!

– Olyan magyar ember vagyok, mint maga! – mondom erre már kicsit bosszúsan is, és teszem hozzá. – Honnan veszi, hogy cigány lennék vagy zsidó, vagy haruc?

Na, kacag erre a csárdás, és vissza nekem.

– Hát honnan vegyem, hogy magyar ember létére ilyen gezemicékkel kufárkodik? Nálunk még gabonát is csak zsidók vagy örmények vásárolnak. Más maszlagokat meg nyúzott bőrt pedig csak cigány ószeresek keresnek itten. Hát hová szállítja maga ezeket az ártalmas burjánokat? Mert ezekből tudom, hegy mérgeket főznek a patikába.

– Budapestről rendelik tőlem! – mondom.

És csakugyan magamban igazat adok Somának, hogy minden klapanciára betanultatott velem a kocsin feleletet. Mert lám, most dadognék is ez előtt a vastag csárdás előtt, ha hirtelenében kellene kitaláljak hazugságot neki a maszlagszállításhoz.

– Hát várja meg, míg lenyelem a falatomat. Lehet olyan szíves. Üljön itt le, tessék! – mutat nekem a kocsmáros egy nagy, fahátas székre, amire egy fancsali szent volt pingálva.

– Köszönöm! – hát leülök.

– Hát gyere, egyél, te dög! – int a fejével is most a csárdás a feleségének az oszlopnál. Mert ez volt ez a szikár, helyes némber, a felesége.

De erre a kocsmárosné rákezdi a félbehagyott bőgést.

– Egyél csak magad! Azt akartad! Tudom! Azért ütsz, mint a marhát, és ragadsz a hajamba, mert sajnálod tőlem a betevő falatot. Hát csak fúlj meg rajta egyedül! Nekem nem kell!

Így siránkozik a kocsmárosné vég nélkül. A pocsék cseléd egyre csóválja a fejét. A kocsmáros pedig nekiesik a nagy tál lencsének, tele szájjal majszol, és harap a füstölt húsból egy-egy olyan darabot, hogy városi kocsmában két adagot tálalnak ekkorából. Így haplatyol nekem, alig értem, a kocsmáros:

– Na lássa!… Ilyen csapás minden asszony az ember fején! Haplaplap!… Azt visonganá más előtt, hogy éheztetem… Ha nem hallaná itt a fülével, hogy hívom, kínálom, istenkedek neki, hogy hagyjon fel ezzel a rigolyákkal!… Haplaplaplap!… Most nem eszik!… Ezzel ungorkodik velem!… Maga nős?

– Az vagyok! – hazudom, mint a vízfolyás, ahogy Soma tanított. – Hat kis gyermekem van otthon. Mind a darab kenyeret várja bizony tőlem. Éhen vesznek, ha nem vacarkodom rajta, hogy vigyek nekik. Azért járok kereskedni!

– Megsegíti az Isten! – hallom erre a kocsmárosnétól egyszerre. – A gyerek Isten áldása!

– Meg-meg, úgy van! – bólint a kocsmáros is. – Örüljön, hogy adott az Isten magának családot. Miránk, lássa, nem tekintett!

Mindjárt meg is mondhatom!… Ezek gyerektelenek voltak, és ez nagy fájdalmuk volt nekik… A kocsmárosnét meddő tehénnek csúfolták faluszerte, és az urát még csúnyábban… Ők meg egymást még annál is ocsmányabban pocskondiázták a magtalanságukért!…

Hát én itt szúrtam meg a szavammal, hogy a szegény kis családom rám van utalva. Pedig ezt csak azért mondatták velem Somáék, hogy ha bajba jutnék itt, ebben a rossz hírű faluban, hát több emberséget facsarjak ki ezeknek a buga parasztoknak a szívéből magam iránt.

És csakugyan, mit tett egy szó? A csaplárné egyszerre abbahagyta a kocódást az urával, és szépen leült vacsorálni vele előttem.

Azután pedig, hogy keresztet vetettek a vacsorájukra, már az asszony jött is velem, hívott is elé valami öreg bérest az udvar fenekéről, hogy rakodja le a holmimat a kocsiról!

 

*

 

Hát csakugyan! A kocsmáros is jól mondta, a négy vendégszobája közül nem ment egyre, hogy melyikbe menjek szállóra. Az elsőnek az ajtója nem fordult a sarkán, csak úgy emelhette odatámasztani, akinek kedve volt rá, a félfáihoz. A másik szobának ablakán, a kettőn együttvéve, nem akadt két ép tábla üveg. De papírral ragasztották be itten a legtöbb ablaktáblát, vagy az se volt. Csaphatott be eső, szél éppen a folyó felől. A többi szoba közt is csak az volt a különbség, hogy egyik gyalázatosabb karban volt, mint a másik. Padlója rothadt, felülről ázott.

Ezek között aztán szépen választhattam!

Már mégis, az öreg kocsis, a pocsék cseléd, a kocsmárosné együtt, addig lótottak-futottak, úgyhogy egyik szobából ágyat, a másikból széket, asztalt, ajtót, ablakot hordtak össze egybe, ameddig elszállásoltak valahogy.

Hát persze csak négyszer egy évben a vásárosok szállottak meg ebben a fogadóban. Azok pedig úgy vettek ki többen egy szobát, és a saját motyójukon aludtak, a pádimentumon. Vagy az ekhós szekerükön, mint én, mikor itt jártam. Más ki jött ebbe a fogadóba nadrágos ember?… Ha járt, a jegyzőhöz, tanítóhoz, paphoz szállt meg, akivel melyiknek ügye volt.

El is hitték nekem, hogy csak Budapestről, olyan messziről érkezhettem ide, mint vadidegen, ha Bihalgebbeden, a Nagykocsmában keresek szállást magamnak.

Persze amíg elrakodtam így az asszonyokkal, jól vacsoraidő lett. A csaplárné rám beszélt valami toklyópaprikást vacsorára. Merthogy azt ő úgy készíti, hogy messze a környékre hívják meg lakodalmakhoz ezt csinálni. És meglássam, ha ezt készíttetek magamnak, hát az ura még egyszer meg fog vacsorálni máma toklyópaprikást! Kapca neki a belibe, amennyire megszolgálja az ő finom főztjét! Csakis a kedvemért áll neki!

Így és úgy és ez és az! Nagyon barátkozott velem a csaplárné. Ettől nem ijedtem meg! Csak azt nem szimatolhattam még ki, hogy megkörnyékezhetem-e úgy ezt a menyecskét, hogy az ura le ne törje a derekamat! Hát csak csínján köntörködtem körülötte.

Vacsorálni meg egy pohár borra lementem persze a kocsma ivójába. Mert hát helyeselte a csaplárné is, hogy ne vesszek egy percet se, kérdezősködjem a vendégek közt a gyógyfüvekről, ki hol szedné?

Na! Az ivóban ültek vagy három asztalnál is. Nagy hodály volt ez az ivó. Két oszlop tartotta a mestergerendáját. Templomnak is megfelelt volna.

Félreültem persze magamnak. Ne mutassak mohóságot a barátkozhatnékommal. Majd adódik magától ürügy, hogy összehozzon az atyafiakkal.

Igen, de hát úgy vettem észre, rám se hederít senki. Sok idegen ember ült be naponta ebbe a kocsmába éppen. A rév itt volt a közelben, a folyón. Az jó forgalmat csinált.

A parasztok vagy két asztalnál együtt gágároztak, köpködtek. Egy másik asztalnál valami kovácsféle és egy másik kötényes mesterember többedmagukkal vitázott ottan. Még egy magamfajta, kaputos kupcihér is pöfögött itt a borán, hogy savanyú. A kocsmáros pedig szintén három kaputos emberrel verte a preferáncot, legközelebb hozzám, egy kerek asztalnál.

Még ezek néztek rám itt-ott legtöbbször.

De különben csak a förtelmes cseléd közelített az asztalomhoz. Azután meg maga a csaplárné szolgált ki. És ezek karattyolták a fülembe, ami mondókájukat még fönn a szobámban félbehagyták nekem, ahogy egy a más szavába vágtak.

Elég az hozzá, hogy egy időtől már untam magam ott egyedül. Gondoltam: okosabb, ha elteszem magam holnapra, mikor jobban körülnézek majd, hol mit kezdhetek?

Odaszólok hát a kocsmárosnénak, hogy:

– Fizetnék!

Hát felkél a kocsmáros a preferánctól, és jön oda. Én meg veszem elő a százas bankót a tárcámból. Mert gondolom: egyszer úgyis fel kell váltani, és ez a vacsora már alkotmányos költség, hát alkotmányos pénzből illik fizessem már!

De mégsem voltam rá elkészülve, hogy a kocsmáros úgy mered rá arra a százas bankóra a kezemben, és úgy mered rám, akárcsak holtra ijedne a szegény lelkemért! Nahát! Hogy tán amennyi rablógyilkos akad a környéken, az mind a sarkamban ólálkodik, mint a csókák gyűlnek a dögre!

Hüledezni kezd:

– Tyűhó! Hát hogy tetszik parancsolni gondolni az úrnak, hogy visszaadni tarthatok én itten ekkora bankóból? Kisebb nincs?

– Ugyan! Ne komázzon, kocsmáros úr! – mondom. – Hiszen tele van az ivója vendéggel. Nincsen kisebb pénzem!

– Kikacagnám az urat, ha nem jönne olyan messziről. Mert akkor tudná, hogy csak nagyobb költség nekem, mennél telibb van a kocsmám. Ha látok én ezektől csak mutatóba, hébe-hóba, a drága sok italomért egy petákot? Van itt olyan vendégem, amelyik a tavalyi cséplés óta egy megveszkedett, büdös fityinget nem fizetett, és nem is fog a jövő cséplésig, ha fog akkor is. Halljátok már ezt az idegen urat!

 

*

 

Na csak nagyon ne szaporítsam a szót ezzel a százassal, hogy még milyen hűhó lett ezzel!

A kocsmárossal a boltos kártyázott. Árult az tökmagot, szemfedelet, ostornyelet, pitykés lajbit, muszkahalat, rozmaringbokrétát, kocsikenőcsöt, selyemkendőt. Árult az az égvilágon mindent. De csak röhögött rajta, hogy a kocsmáros százast akar váltatni vele, aminek most látja színét haótátúl!

A tanító a kocsmáros asztalától valami bankfiók vagy szövetkezet kasszáját kezelte a faluban. De az is csak legyintett, hogy száz forintnyi váltópénze gyűljön össze neki valaha is a kasszájában.

A harmadik a jegyzősegéd volt a pártiban, a kocsmárossal. Az az adópénztárból válthatott volna, ha lett volna abban más, mint rézpeták. Esküdött rá!

Ezt hallgattam végig én a százasommal! Mert már aztán át is ültettek az asztalukhoz ezek a kaputosok, mint magukszőrűt. És rákezdte mind a sopánkodást!

Csak nagyjában sorolhatom el persze, ami tenger szóval a fejem tellett tőlük arról, hogy mi istencsapása, emberátka látogatta és látogatja ezt a szerencsétlen Bihalgebbedet.

Hát először is éppen farügyezéskor és éppen vetésserkedéskor érte a határt az idén a tavaszi fagy. Azután májusban, mikor eső kellett volna, aszály volt, júniusban, mikor kaszáltak, arattak, egyik zápor a másikat érte napról napra, júliusban jött a hörcsögjárás, egy marhavész, és baromfinyavalya is járt, valami újfajta tetű. Augusztus közepén rákezdte az őszi eső, úgyhogy a gyümölcs, ami megmaradt, a fán kihasadt, és ami vetemény és tengeri, félig kirohadt a tövén. A szőlőre annyi ragya és jég járt, hogy alig lesz érdemes kilúgozni és kikénezni a hordókat. Ilyen év volt az idei!

Most már a szeptember gyönyörű, meleg idő. Harmat, eső bőven. Amikor nem kell már!… Mintha az Isten is kacagna az éhhalálra ezzel a szép idővel! Nahát! Azután elkezdték, arról, hogy a kormány és a megye a rossz évben vetőmaggal és fajállatokkal segítette a rászorult falvakat. A habukini svábok is kaptak mindent. Bihalgebbed? Ocsús vetőmaggal, mirigyes fajmarhával szúrták ki a falu szemét csúfságból. Miért? Mert a múlt választáson Bihalgebbed függetlenségi képviselőre szavazott. És a kerületben úgy nyert a függetlenségi párt. Csak az lesz a vége, hogy az olyan falu, amelyik az isten verése után a világi hatalommal is, a kormánnyal is kikezd, hát az csak úgy jár, hogy az erdő sem terem neki elég koldusbotot. Csak az lesz Bihalgebbed függetlenségi politikájának a vége, hogy elveszi tőle a piacát is, és Habukinnak adják, a sváboknak. Még a jegyzőséget is elvehetik. Hidat is építhet a kormány a Láposon, de feljebb a falun, a Habukin alsó végébe, és akkor a révforgalom is elhagyja Bihalgebbedet. Így kössön ki egy rongyos falu a kormánnyal! De hát a bihalgebbedi, vastag nyakú, bicskás magyarokkal nem beszél ugyan maga Mihály arkangyal sem arról, hogy engedjenek a függetlenségi elveikből, mert annak csak a koponyája bánja meg.

Hát szóval, itten már annyit megtudtam, hogy a falu kaputos népét, a kocsmárossal együtt, puhítani sem kell a kormánypárti elveknek. Csak a falu zömével, a gazdákkal van a baj!

Megtudtam még azt is, hogy ezek a falusi magyarok nem parasztok. Az Isten is őrizzen meg valakit, hogy egyet ezek közül a gatyás atyafiak közül „hé komám!”-nak nevezzen, mint más bugasubás parasztot. Ezek a bihalgebbediek mind kutyabőrös nemeslevelet kaptak egy régi magyar királytól. A kocsmárosnak is ott lógott a falon üveg alatt berámázva ez az armális, meg is mutatta nekem. De latinul volt írva, mint a misekönyvek, hát csak a király nevét lehetett kibetűzni rajta, Sigismundus, meg a kocsmáros nevét. Azaz már az öregapjáét, hogy Caricas.

Mondjam is, hogy nem is volt a faluban még csak két más név. Sebők és Tyukody. Karikás, Sebők és Tyukody nevű volt az egész falu. Miért? Azt ugyan kitalálhatják!

Mert amilyen vérengző zsiványok lakták ezt a Bihalgebbedet, hát az még megeshetett, hogy más faluból is hozott idevalósi legény feleséget magának, és az asszonynép megtűrte maga között. De hogy idegen kan is behonosodott volna ezek közé, az már nem! Csak az első lakodalmat, disznótort vagy vasárnapi kocsmázást érte meg ebben a faluban máshonnan való férfi, ahol belekötöttek és leütötték.

Ez már itten olyan divat volt, mint a városban a fodros szoknya.

Így persze atyafia volt itt egymásnak az egész község. Nem használt már az olyan megkülönböztetés sem, hogy a Görbe-Sebők, Rücskös-Tyukody, Nyalka-Karikás, Káplár-Karikás, ahogy elnevezték magukat a családok, mert már a Görbe-Sebőkökből is annyi István vagy Gyurka volt, hogy már olyan hosszú névvel kellett megmondani egy-egy bihalgebbedi emberről, hogy melyik-másik, mint ahány nevet csak a kalendáriumban a királyok tartnak maguknak és a pereputtyuknak. Itt is például a bihalgebbedi kocsmáros neve az adólistán így volt számon tartva Káplár-Karikás Antal György fogadós és csapszékes. Merthogy a Káplár-Karikás Antalokból is volt vagy három másik a faluban.

 

*

 

Na csak, ahogy ezekről beszélek ottan a kocsmáros társaságával a preferánc után, különösen a tanító volt nagyon szíves hozzám. De a jegyzősegéd is.

Körül-körülnéztek ugyan a parasztok asztalához, ha a szavukat megnyomták itt-ott, de a kocsmáros és boltos előtt nyíltan böktek ki akármit.

Mit hát na?… hogy őknekik aztán a legkeservesebb a sorsuk ezen a nyomorult Bihalgebbeden az állásukban. Mert a kormánytól, a tanfelügyelőségtől, a megyebizottságtól függenek ők, és azok bizony váltig fenyegetik őket, hogyha nem kormánypárti érzelműek, és nem próbálnának a faluban is szavazatokat hódítani a kormánynak. Na persze, csak a tekintélyükkel! Holott ugyan a bihalgebbediek fütyköse sokat nem válogat, hogy hivatalos ember kobakját is megkoppantsa, ha pecsovics.

Hanem már, hogy ebben a kegyetlen rossz esztendőben pénzmaggal nem lehetne-é elérni valamit a gazdáknál ebben a faluban is? Az már nem lehetetlen!

Bólogat erre előttem a boltos is, a kocsmáros is nagyban.

Nincs is itt már más bibije a szavazatvásárlásnak, csak az, hogy nagyon büszke ez a községi lakosság. Egymástól restellik, hogy eladnák magukat a bécsi fekete-sárga kormánynak. És mármost aztán módját sem tudni, mi volna jobb?… Külön-külön megkenni a markát minden embernek, hogy ne restellje magát a többi előtt addig, míg nincs megvéve? Vagy ellenkezőleg?… Egyszerre próbálni meg egy gazdaösszejövetelen az egésszel, hogy tegyék félre a szégyent a maguk és a község javáért?

Én már elejétől kezdve furcsállottam is, hogy mintha csinálmány tenné: egyenesen arra térül a beszéd itt ezek közt előttem, ami körül énnékem kellene tapogatódzni náluk. Micsoda?

Majdhogy a számba nem rágják, hogy: kezdjed már te is, mi szél hajtott ide?

Hát nagy suttyomban példálózással, úgy, ahogy Soma oktatott ki, vetem itt-ott én is beszéd közbe a magamét:

– Hát én sokfelé járok, és sok mindent látok a mesterségemmel a világban. Igaz is az, hogy nehéz is a derék, becsületes függetlenségi elvű polgároknak mindenütt a piszkos, gaz kormánypárt vesztegetésének ellenállani. Én is Málnás-Újvároson a szememmel láttam és a fülemmel hallottam az ottani Elefántkebel-szállodában, hogy tömik meg pénzzel, de még állások kínálgatásával is hogyan szédítik meg, akit a függetlenségi polgárok közül a karmuk közé kaphatnak a becstelen pecsovicsok. Egy kereskedő barátom, szintén nagy kortesük, engemet is erővel meg akart hódítani. De énnekem, éljek jól vagy rosszul a foglalkozásomból, nincs kedvem se egyik, se másik párton politizálni!

Hallgatnak figyelmesen, hümgetnek, bólogatnak, vizslatnak is szemmel körüde-körül, látom néha. De persze csak a Soma szavához tartom magam, hogy óvatosan, szőrmentiben tartsak annak firtatásával, kicsodát avassak bele a szándékomba a faluban. Hát koránlom még ezek előtt, hogy többel is kirukkoljak: mi végre vagyok itt?

Felkelek hát, hogy jójcakát kívánjak ezeknek, és tegyem el magam holnapra békével. Hiszen már ha Soma hozzám üzen ide valakivel: mit végeztem? Máris mondhatok neki jó hírt, hogy miket hallottam! Elég mára ennyi!

De egyszerre eszembe jut: hátha holnap doboltatni kell, menjek a községházára, hogy gyógyfüveket vásárlok, akkor ez a jegyzősegéd tán el is intézi nekem ezt a dolgot itten.

Elékapom hát a zsebemből azt a cédulát, amit Somával fabrikáltunk össze a burjánokról. Szépen felsorjáztuk azon, hogy a maszlag, a kökörcsinszár, a kőrisbogár kilójáért hány pénzt adok. Nehogy bután álljak ezzel.

Tartom ezt a papírt a jegyzősegéd elé, és mondom neki, miről van szó.

– Hogyne! Lehet! – veszi át a segédjegyző a papirost tőlem, és hatvan krajcár díjat kér a dobosnak, negyvenet a községnek. Mert ez a taksa.

De míg guberálom a segédnek a pénzt, a tanító elkezd egyszerre erősen röhögni:

– Na, mi a?

– Kár, hallja, ezért a komédiáért! Azt mondanám az úrnak.

– Miféle komédiáért?

– Hát hogy maga kutyatejet gyűjt itten. Ne akarja nekünk is beadni ezt a maszlagot, amitől a jószág is megvesz.

– Hogyhogy? Mit akar tőlem? – csinálom a hüledezést, háborgást. De hát a tanító csak legyint, hunyorít rám:

– Nem füvet, hanem lelkeket venni küldték ide az urat, akik küldték. Nekünk aztán bevallhatja. Hiszen már hallotta, hogy mi is szorulunk a felettes hatóságainktól, akik minket is ilyen lélekkufárságokra kényszerítenének, de csak jó szóval, míg magát, amint látom, legalább tele zsebbel bocsátották ide.

Elhalt bennem először erre még a szívem ütője is. Még hogy tagadjak és gágározzam, sem vergődött ki a szó hozzá a számon.

De hirtelen fel is gondoltam: ha már pont ezek közé cseppentem, akik az egész faluból egyedül támogathatnak az ármánykodásomban, hát ha már ki is találták rólam, mi a fergeteg fújt ide, jobb, ha vallok nekik!

Persze, csak ezen kezdem:

– De hát mondja már meg, hogy honnan lesi le rólam, hogy nem a kereskedésért jöttem ide? Le nem sír ez tán rólam?

– Na nézze, maga jámbor ember, ha magamtól sohasem találtam volna ki huszonöt év óta, amióta ebben az átkozott faluban csepeg az eső a nyakamba az iskolámban, hogy miért jelennek meg a pasasérok választások előtt, akik a néphez akarnak férni, mindenféle ürüggyel, hát a múlt választáson aztán eleget járhattam koronatanúnak a törvényszékre, a városba, innét, hogy az eszembe vésődjék. Érti?

– Nem értem egy szavát se! – habogom erre a tanítónak. Az pedig csak tovább vicsorog a jegyzősegéddel, és nekem tovább így:

– Persze hogy nem érti. Akik küldték, azoknak nem nagy érdeke, hogy pont magának meséljék el az ilyet.

– De mi az? Mondja hát végre? – rebegtem neki.

– Csak egyszerűen az, hogy a múlt választáson éppen itt, ebben az ivóban láttunk vagy egy hétig egy ilyen magafajta kereskedőt. De az nem vásárolt, hanem eladott. Hat nagy láda telis-tele mindenféle csokrétával-bokrétával, selyemkeszkenővel, aranyrojttal, pitykével, gyermeksíppal, nadrágszíjjal; gyöngyös papuccsal; kalárissal, hencsenbencsennel; kacorral; kerti ollóval, tajtékpipával. Úgy vesztegette ezt a sok holmit potya pénzen, magára alkudva, hitelbe is adta, kínálta, doboltatta a falunak. Legisinkább persze az asszonynép járt búcsút nála. Közben pedig nagyon bizalmasan megsúgta egy-egy menyecskének, vénasszonynak, hogy: hátha még rá tudná venni az urát, fiát, süvét, apját arra, hogy a kormányra ígérje a szavazatát, akkor ingyen számlára mulathat a választásig a kocsmában, húszforintos bankót nyomnak a kezébe a választáson a költségeire, és a választástól számított egy évig krajcár adóért nem zaklatják… Így bizony! Mikor aztán a választás előtt hirtelen eltűnt ez a derék ember a faluból, tíz kilométerrel lejjebb, a harmadik révnél fogták ki egy nagy gabonászsákba bekötve őtet. Ezért jött aztán a rettentő vizsgálat, nyomozás, hercehurca rá a falura. De bizony máig sem tudódott ki, hogy a kereskedőt kicsoda eresztette le a zsákban a folyón. És ennél tanúskodtam!

Püh! Azt a ripegős-ropogós nerángassát!… Ha azt hittem volna, a tanító csak ijesztgetésből beszéli el ezt nekem, hát eszembe kellett jusson, hogy hiszen a fiákeron a kocsis is felhozta nekem ezt a zsákba varrt kereskedelmi utazót.

Olyan lettem egyszerre a három pohár bortól, mint a támolygó, bamba részeg. Fújtam csak ezek előtt ottan, és a homlokom törülgettem.

Látták persze jól rajtam ezek a keserves retyegést. Kacagták is, valamennyire méltányolták is.

– Hátha én orrontom, hogy ez ilyen gyilkosok faluja, még a határába sem teszem a lábam, a füvéért se, semmiért se! – nyögöm ottan. És már arra is gondolva, hogy többet is ne tartsanak a szándékomról itten, mint amivel megbíztak, ezek, akiket ma láttam először, hát elkezdem nekik: – Mert igaz, elvállaltam egy gaz korteskedő cimborámnak annyit, hogy ahol lehet, terjesztem itt a faluban, mit osztogat másutt a kormánypárt. De többet nem! Más-mit csinálni, csak az a gazember cimborám jönne ide.

– Na igen-igen! – feleli erre a segédjegyző. – De éppen az a legrosszabb, amit tehet itten, hogy ezzel a néppel kezd közösködni. Mert ez az, amit itt nem tanácsos se csínján, se sehogy se! Jól tette, hogy hozzánk fordult legelőbb is tanácsért. Tanácsnak pedig csak azt adhatjuk legjobban magának, hogy üljön maga csak itten nyugton, ne susmogjon se asszonnyal, se senkivel semmiről, akkor talán bántódása sem esik. Majd ez a csaplár, ez a főtolvaj elrendezi azt a maga dolgából, amit akar. Mert ez magukszőrű, nagy csahos itten, akire legjobban hallgatnak, és a bírón kezdve a falu bolondjáig mindnek atyafia. És ha ez a csaplár sejti vagy tudja, mi végre lebzsel nála maga, akkor ez annyi, hogy módját ejti: hogyan üljenek egy gyékényen össze a tervükkel?

A tanító is csak ilyen értelemben buzdított. És ígérték, hogy ők maguk ki nem adnak mint spiont, és amiben lehet, a kezemre is járnak. De hát a bőrük nekik is csak Isten oltalmában marad egészben, akár az enyém itten!

 

*

 

Hát persze amiből semmi se lett, az az én éjjeli nyugalmam volt.

Váltig is marasztaltam még a tanítót és a jegyzősegédet, hogy pityizáljunk tovább, rendeltem bort váltig. Nem volt kedvük. Álmosak voltak. Otthagytak.

Na, erre már ott az ivóban rám jött a vacogás. Már csak mint a féleszű, azért sandítgattam át a parasztokra, vajon nem pillantom-e meg valamelyiknél azt a gabonászsákot, amelyik elég nagy legyen nekem, hogy egészben belegyömöszöljenek?

Senki sem tudja azt, hogy milyen idegenben a félelem, aki nem tapasztalta. Még ha a Kossuth-képre néztem a falon, arról is úgy rémlett, hogy fenekedve, a véremet szomjazva vizsgál. Ha arra nem gondolok, hogy a kocsma körül a sötétben ólálkodik rám az egész falu, hogy a kutyákkal húzassa szerte a belemet, hát tán ajtónak, ablaknak nekifutok, hogy elszökjek innét még az éjjel.

Utoljára is rászántam magam, hogy a szobámba megyek fel pihenni, legyen, ami lesz! Akkor jöttem létre rajta, hogy ezzel vagyok aztán a legnagyobb pácban.

Hiszen az egyetlen világ itt égett csak az ivóban. Egy nagy, büdös petróleumlámpa csüngött a mestergerendáról, és egy kisebb a kármentőben.

De különben az egész fogadó vaksötétben aludt.

A hideg kirázott annak a gondolatára is, hogy elmozduljak a világos ivóból, és a sötét tornácon át és a rozoga falépcsőn egyedül botorkázzak föl az emeletre. Bizton hittem, hogy kések és fütykösök várnak odakünn a sötétben.

Hát persze csak a csaplárhoz folyamodhattam, hogy:

– Kérem szépen, legyen szíves, és adjon mellém valakit, aki felkísérjen lámpással, ne cseteljek-botoljak, mint a disznó az óljában, a sötétben!

Micsoda? Még szinte megaprehendált rám, hogy kivételeskedek, mikor akárki más eltapogatódzik a vackáig!

Aztán még abból is kutyakomédia lett, amíg a csaplár nagy dohogva, morogva fölverte álmából a pocsék szolgálóját. Csapott az olyan vinnyogást, átkozódást, mint egy sintérkocsi, míg végre nagy nehezen előkerített egy lámpást, felkísért vele, és otthagyta nekem. Aztán ott vett elé megint a rossz nyavalya a rettegéstől, mondhatom, abban a ronda lyukban egyedül.

Először is be nem zárhattam magamra az ajtót sem, mert a závárja úgyis lejárt az egész. A srófszegei kirozsdáltak már a lyukából. Ha valaki benyomta az ajtót, engedett az rögtön.

Az asztalt odahúztam az ajtóhoz. És az asztalhoz húztam oda az ágyamat, ha álmomban rám törnének, hát felserkenhessek a motozásra.

Ilyen nagy rendezgetés után vetkőztem és feküdtem le. De mi végre is?… Tán aludni tudjak?

Hánykolódtam csak egyre. Először, mikor lekushadtam azzal, hogy egy életem, egy halálom, de aludni akarok! Hát a szegletben csirr-birr! Éppen úgy kezdett kaparászni valami, akárcsak ott bújt volna el a gyilkos, amelyik a gégámat akarja elvágni.

Persze patkányfészekből állt az egész rozoga pádimentum alja a gerendáig. Mint aztán hallottam, itt a világ csudájára a vadászó, nagy kandúrmacskát kiverték az emeletről a patkányok, olyan nagyra híztak, erősödtek és sokasodtak itten.

Az igen! A macskák, azok aztán kívülről, az ereszről csináltak nekem olyan vernyákolást, háccácárét, hogy le se hunyhassam a szemem.

Na és amikor már ehhez is hozzáedzettem a fülem, egészen a szendergésig, akkor az ablak zörgött… Szakasztott úgy, mintha arról felől törne rám az orgyilkos. Mi ez, Úristen?

Hát egy denevér vergődött be a folyó felől. Nem is egy, de egy pár. Azok keringöltek, surlakodtak, cincogtak valameddig a szobám padlatán fönn. Lámpát sem mertem gyújtani, mert először az egyik nekirepült. Csak úgy a sötétben csapdostam a cipőmet, gyufatartót, ami kezembe akadt, feléjök, hogy kihessegessem őket.

Csakugyan, ellenségemnek is nagy legyen, akinek ilyen éjjeli nyugodalmat kívánjak, mint amiben ott volt a részem!

Persze ha az ember az illetékes időt nem szánhatja a pihenésre, hát akkor alszik illetéktelen időben.

Húztam délelőtt én is a csendest jó későig. Míg aztán ki nem jött fölverni? Mint maga a csaplárné:

– Hallja, drága lelkem! – kezdte az ajtóból, és nagyban biztatott már kívülről, hogy az ágyban maradjak, takaró alatt, mert akkor szemérmet se sértek a szemének, mintha beteggel beszélne. – Hallja, drága lelkem! Hát maga olyan esztelenséget doboltat ki a házamra, hogy nem éri meg nekem a magán való hasznom!

– Hogyhogy, nagysága? – kérdem. De arra ő dérrel-durral:

– Ne, csak ne tituláljon engemet nagyságának, hogy tán elhízelegje ezt a dolgot. Karikásné asszony! Elég nekem, ahogy ezzel megtisztel. Hanem legyen szíves, és rögtön csináltasson a községházán egy pótdobolást, arra nézve, hogy aki magának a gyógyfüveket hozza, csak a kapun keresztül merje keresni magát nálam. Hiszen arra csak nem vállalkozik más, mint gyülevész koldus, cigány, utolsó, lézengő, csürhe nép. Gazdaember még a pendelyes gyerekét se ereszti szívesen ilyenre. És talán szemeteljenek nekem, és mezei poloskát és tetvet és bolhát hullajtgassanak nekem a maga csellengősei az ivómban? Mikor még az udvaromon, szérűmön sem látom őket szívesen? Már babonából is szörnyűködtethet az bárkit, hogy ilyen rühesek járják búcsúnak a háza táját!

– Ahán, ahán! – igen, már ezt megértettem és beláttam én is rögtön. – Szépen köszönöm, kedves asszonyság, hogy rá tetszett figyelmeztetni. Majd kidoboltatom! Ki!

– De rögtön-rögtön-rögtön! Legyen szíves, és keljen ki az ágyából, és menjen egyenesen a községházára, hogy a dobos azonnal járja a másik kört meg a faluban, míg szét nem szalad a maga népe a határba – sürget a csaplárosné.

Persze ezt már nehezen fogadhattam meg neki. Mert hát közben a csaplárné leült az ágyam szélére, és onnan siettetett egyre. Én pedig mit tegyek? Hányjam le előtte a paplant magamról? Mutatkozzak pőrén előtte? Csak ezt tehettem volna, ha szavát fogadom.

Utoljára rájött ő maga is. És azt mondja:

– Na persze! Én is, észbe sem veszem, hogy itt csücsülök benn, és röstellhet fölkelni előttem. Bár igazán azt sem róhatnák fel szállóvendégtől. Hanem ha már így van, mondok egyebet! Amilyen kényelmes városi kófic maga, így is egy óráig piszmogna itt magán az öltözéssel. Ezzel a dolgával pedig nem késlekedhetünk addig. Hát tudja, mit?

– Tessék?

– Azt fogjuk csinálni, hogy most rögtön megír a paplanon itt egypár sort, és elviszem azt én magamtól a községházára. Jól van?

– Nagyon szívesen! – rá én.

A csaplárném pedig:

– Akkor mindjárt hozok is magának papirost és plajbászt.

Azzal felugrik és szalad is.

Várok rá ott az ágyban. Hozza is nemsokára az írószert, és meg is írom a községházára a dobosnak egy palatáblán a cédulát. A kocsmárosné pedig lefetyelget nekem azt, amit. Azután megy a dolgára a levelemmel.

Ez eddig megment!

De mikor éppen nyújtózom egyet, és azon vagyok, hogy végre kikászálódjam az ágyból, megint kopognak az ajtón.

A cseléd dugja be azt a maskara képét, és az ajtóból nagy picsogva, édeskedve érdeklődik tőlem:

– Nem zavarom? Pihen még, pihen?

– Attól függ, aranybogaram, tündérkirályném, szívem fele, mit akar? – felelem én is neki az ágyból. – Ha ringatni jött volna, már nem esedékes, mert a kelleténél is jobban kihevertem magamat. Inkább fel szeretnék már kelni. Ha nem fut el rögtön, hát maga előtt ugrom ki az ágyból!

Elérti a tréfát az édes ocsmányság. Elhúzza a száját rám vigyorgásra úgy, mint ahogy a dinnye nyílik a késtől. Azt hiszem, körülszaladt hátul, a tarkóján is a szája. De a szaladás helyett közeledik az ágyhoz ez is, mint a gazdasszonya:

– Ráér az úr! Tessék csak komótizálni! Egypár szóra jöttem csak be magához. A saját érdekében.

Úgyis kíváncsi lettem volna, mi mondanivalója számomra, ha most nem vág ehhez olyan félbizalmas képet.

Biztatom hát: – Na csak halljam, cukroskám!

– Benn járt magánál az én gazdasszonyom! – kezdi erre. – Amíg odavan a dolgában a községházán, nyugodtan beszélhetünk. Mert csak őfelőle szeretném kiokosítani magát. Az ő finomabb oldaláról. Hiszen azt, úgy látom, nem ismeri.

– Netené! A finomabb oldaláról? Hát azt meg hol viseli? Elöl-e? Hátul-e? Merre? – mókázom én.

De most már egyszerre neheztelőnek egyengeti a cseléd a pofázmányát.

– Hát ha tudja, tudja! Akkor nincs mit mondjak! – szól, és úgy tesz, mintha fordulna kifelé.

– Dehogyis tudok valamit! – sietek visszatartani őt. – Gyüjjön, üljön le és mesélje! Tán nagy kellemetlenséget csinálok itten a gazdasszonyának ezzel a maszlagos üzletemmel? Ez a baj?

– Maga? – húzza föl a felemás szemöldökét rám a cseléd. – Maga olyan édes falat az én gazdasszonyomnak, hogy a mézet is kiköpné érette a szájából.

Erre persze rajtam a bámulás sora:

– Hogy mondja?

– Igen-igen! – magyarázza ez a pocsékság. – Három napja nem is fésülködött az asszonyom, míg maga ide nem érkezett. Csak úgy a fiketője alá szorította kontyba a haját. Pedig a szép, fekete hajára a leghiúbb. Ma reggel, amióta maga itt van, már a kolmizóvasat láttam a kezében, és frufrut göndörített magának. Csak magáért bizony. Mert ki van itt más?

– Hát ha igaz ez, szerencsétlenségnek nem nagy! – mondom rá. – De az lehet belőle, ha neszét veszi a dolognak az a nagy marha csapláros. Azért köszönöm, hogy figyelmeztet!

– Ajjajajajaj! – sajnálkozik erre rajtam a cseléd. – Mit számít az én gazdám! Hiszen várjon csak! Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét! Most hetedikszer szökne meg a gazdasszonyom magával az urától.

– Velem? – hőködözöm.

De a cseléd szóhoz sem hagy jutni, már magyarázza tovább:

– Legeslegelőször egy juhászbojtárral szökött meg a gazdasszonyom, aki a Szent György-napi vásárra hajtotta be a birkáit a hegyekről. Azután innen a faluból egy borbélysegéddel. Utána a cimbalmos cigány vitte át Pockosremetére, ahol az első bandában játszott. Mikor pedig a templomot építették itt a faluban, hát egy idegen kőművessel is meg egy tetőfedő bádogossal is itthagyta az urát a gazdasszonyom. Ez öt, ugyebár? A hatodik lett volna, akivel megszökik szintén, az az utazó, akit azonban leütöttek a korteskodásért. Tehát maga jött hetediknek neki. Mert ne adj isten, hogy legyen olyan kupcihér, aki megállapodik egy napra ebben a faluban, és szemet vet rá a gazdasszonyom, hogy poggyászának ne szegődjék aztán valameddig! De maga ezt nem tudta persze, látom.

– Ezt aztán nem! – tátom a számat. – És szépen megbecsül a kupcihér titulussal! – mondom. – De hát oda se neki! Rólam majd visszavonja! Mert nekem eszem ágában sincsen megháborítani a csaplárosnak a családi boldogságát. Egyebet nem értek inkább!

– Mit? Mit? Tessék? – ra a cseléd készségesen.

– Hogyan került vissza mégis ezekről a körutakról az urához a gazdasszonya?

– Csak úgy, hogy vagy egy levélben visszakunyorálta magát ide, vagy egyszerre megjelent. Hiszen tudta, hogy visszafogadja ez a szerencsétlen, bolond gazdám! – mondja a cseléd.

– Annyira szereti? – kérdem.

– Az ám! A főztjét! – feleli rögtön a cseléd. – Csak azért veszi vissza ez a szegény ember őtet, mert senki más asszony főztjét nem bírja ez megenni. Még a kenyeret is ízetlennek, szalonnásnak érzi, ha nem a felesége dagasztja és süti ki. Egy rántottát sem tud készíteni neki más asszony, hogy meg ne feküdje a gyomrát. Volt már úgy, hogyha erőltette a más nők kezétől való főztet, hát a végén többet böfögött, kékült, haldoklott tőle, és költött kenőasszonyra, orvosra… Ez így van! Az ínye szerint csak ez a felesége lakatja jól. Ennek a kosztján aztán jól érzi magát és hízik, hogy már csak a széna- vagy marhamázsálón mérhetik le hány kiló. Nem látta? Mi?

Itt muszáj volt elkacagnom magam! De még a csuklás is elővett, hogy ez a majomkirályné csodálkozva néz rám:

– Hát nincs tán most jó kondícióban a gazdám?

– Talán ha a torony gatyát rántana fel, az lenne akkora legény, mint a gazdája. Én omlós part mellé sosem állnék vele, sem hajlós pallón nem mennék át vízen egyszerre vele, hogy leszakadjunk. Elég ez magának bizonyítékul, hogy jól elismertem a gazdája kondícióját? – mondom, amennyire a röhöghetnékem engedi.

De erre a cseléd újra megaprehendált, és azt mondja:

– Kárát vallhatja pedig még maga, hogy csak babra veszi, hogyan állanak itten az akciák!

Amilyen szúró szemet vetett rám ehhez, egyszerre elmúlt tőle a jókedvem.

Észbe kaptam! Hiszen itt vagyok a gyilkosok odújának a kellős közepében. Talán éppen kémkedni küldte be hozzám ez a hájhegy csaplár ezt a majmot, hogy kiszedje belőlem: vajon ki akarok-e a kikapós feleségével kezdeni? Akkor aztán kifordít azzal a nagy lapát macsával a nadrágomból, és folyón úszok lefelé én is.

Összeszedtem hát magam, és ráförmedtem erre a csumára:

– Ide hallgasson! Én nem kacagom ki a maga intelmét. Azt ne képzelje! Mert nincsen a világon annyi kincs, hogy én elcsábítsam ettől a csárdástól a feleségét, aki őtet ekkorára hizlalta. Megnyugtathatja a gazdáját afelől. Sőt, kérem is rá. Mert nekem otthon a kis családom sír értem, és egy darabban akarom viszontlátni őket, nem pedig gabonászsákba szabdaljon föl a maga zsiványfészek-főnöke. Megértett jól?

A végén már úgy hadonásztam, kiabáltam az ágyból a nagy védekezésben.

A cseléd pedig biccentett rám a nagy petrencefejével, hogy hát igen, rendben van! De jobban fintorgott, sunyított, láttam, mint aki valami hozzászólást rejteget még.

Így ireg-forog egy darabig. Én már várom, hogy elmenjen, és kezdjek öltözni. De egyszerre odafordul hozzám:

– Meg kell mondjam az úrnak, hogy az a baj, hogy majdnem mind azért szöktették meg a gazdasszonyomat, mert féltek ettől a nagy mahomet gazdámnak a megtorlásától, merthogy a feleségével kikezdtek. Pedig ez egy olyan áldott jó lélek, mint a meleg málé! Nem bántana ez senkit. Éppen az, hogy inkább elnézne ő mindent a felesége után, csak ne ragadják el tőle, hogy éhenhalálra ítéljék vele.

Ki nem lett volna paff erre? Hiszen ez a csúfság nyíltan keríti itt nekem az asszonyát. Sőt még mintha a gazdája szándékából vagy megbízásából tenné.

Ez az!… De csak virágot talál majd az ember ezeknek a bokra mögött? Nem kelepce lesz ott, amibe leheppentenek?

Váltig tépelődtem magamban, amíg a cseléd hadarta tovább nekem:

– Higgye meg, hogy ha valaki sündörködnék az én gazdasszonyom körül itten, de úgy, hogy ne a világnak akarjon futni vele, hát nemcsak a gazdám örül neki, de én is és az egész fogadó, még a vendégek is. Kíváncsi rája, miért?

– Hát erre nagyon! – mondom őszintén.

– Nahát, látta, hogyan rítt az én gazdasszonyom, hogyan rázta magát, hogy rikácsolt és vicsorgott és ungorkodott az urával a vacsoránál, mikor maga betoppant ide?

– Hogyne! Mit akar ezzel? – mondom.

– Csak azt! – oktat a cseléd. – Tudja meg, hogy ilyen ez az asszony mindig, mint egy szukasárkány, akárkihez. Minden semmiség bosszantja, és csap oda mindent, ami keze ügyébe akad. Jeleneteket csinál a vendégekkel is. De meddig tart ez? Na?

– Na meddig?

– Nem találja ki?

– Nem!

– Hát csak addig, amíg nem került a közelébe valaki, aki tetszik neki. Attól fogva rögtön mintha kicserélték volna. Megszelídül, nem ingerlékeny, kezdi csinosítani magát. Úgy, mint most magáért!

– Ne mondja!

– De úgy van bizony! Hátha még a szépet kezdi tenni valaki neki, akivel ő is örömest kezdene! Akkor aztán végleg megváltozik. Türelmes, mint a bárányka, szíves mindenkihez, egész nap dúdol, dalol. A madár nem vígabb és kedvesebb nála! Hozzám is, máshoz is! Az urához, a vendégekhez! Érti?

– Értem! – felelem. – Értem! Tegyem meg a fogadó, a falu érdekében, hogy udvaroljak az asszonyának?

– Úgy, hát – biccent rá. – Úgy, úgy, úgy!

– Hát mártíriumnak nem nagy volna, amit ajánl nekem – mondom. – Annyira igazán csinos az asszonya. De hát énnekem más dolgom van itten, családom van otthon, és már csak ugorjon más bele itten a bajba a maguk érdekében a gazdasszonya hajlandóságáért!

A szentet adni láttam a legjobbnak, csupa óvatosságból. Gondoltam: akkor se muszáj a pisze orrára kössem ennek a cselédnek, ha úgy esik, hogy belekeveredem valami ticsitacsiba az asszonyával.

De csak a kacagás vett elő, mikor a pofájára néztem közben. Savanyúbb lett az ecet aljánál, ahogy fitymálkodva, mérgesen mondta:

– Hát igen! Hiába magának is a szép szó. Itt reszket a veszedelemtől, ahol nincs. Elszökteti maga is a világba az asszonyomat. Mindig ez a vége!

Mit válaszoltam volna? Mit nem!…

Egyszerre az én csúfságom fölfigyel, hallgatódzik. Félrekapja a fejét meg visszakapja. Hirtelen megfordul, és lohol az ajtónak. Ott gyorsan azt mondja:

– Nem akarom, hogy megtudják, benn is voltam itt magánál, mert az asszonyom megtiltotta. Ne is szóljon róla. Jőnek már. Megyek!

Azzal be is tette az ajtót.

 

*

 

Az az elátkozott épület csakis olyan volt, mint a gazdája, akinek a nagy testében olyan nyavalyás, nyámnyila lélek lakott. A vastag falak itt a földindulást kibírták volna, hanem az épület gerendázata, belső faváza ingó, recsegő, rozoga vacak volt. Tán egy egér sem futhatott végig a lenti lépcsőn, hogy az emelet ne rezgett volna meg rája.

Persze akik a házban laktak régóta, azoknak a füle már beirányozódott ezekre a házbeli neszekre. Én? Hiába hegyeztem a fülem: micsoda zajra ugrik meg tőlem ez a cseléd? Semmit nem neszeztem. Ez meg már hallotta és tudta, hogy alant ki lépett rá a lépcsőre, ki tart fölfelé.

Elég az hozzá, hogy most nem ezzel törődtem! Hanem azon voltam, hogy végre kiugorjak az ágyból. Délfelé járt már. Elég volt a hentergésből!

De hát éppen mikor már lehányom magamról a takarót, hogy felkeljek, akkor koppan nagyot az ajtó:

– Ki az? Egy percig várjon, legyen szíves!

Csakhogy a látogatóm már benyitott rám. Maga a csapláros! Somolyog nagyban. Köszönget!

Már ettől nincs mit restelkednem. Hát lökném is le a lábam az ágyról. És mondom:

– Egy kicsit elhevertem a napot! De öltözöm már fölfelé!

Nyúlok is a nadrágomért a szék karfájára, ahová szépen odahajtva tettem.

Micsoda? A nagy marha mancsával szó nélkül felborít engem vissza az ágyra a csaplár. Rám teríti a paplant. Még a párnát is felrántja a fejemnél, hogy kényelmesebben feküdjek a társalkodásunkhoz:

– Sose mozduljon, uraságod! – szól. – Addig fekszik, amíg jólesik. Örülök, ha jól pihen nálam. Tessék csak!

Közben kap egy széket, és lecsapja magát rá az ágyam mellé. Nagyot szusszant, nagyot reccsent alatta a szék. Én pedig most már harmadszor kerülök ebbe a pozitúrába, hogy mint a beteghez, beszélnek hozzám fényes nappal az ágyban.

– Miért ne kapnám fel addig a gúnyámat, míg itt tisztelhetem fogadós urat? – próbálok nyugtalankodni az ágyból. De a csaplár nagy mancsa rögtön rajta a hasamon:

– Mert ráér! – mondja.

Nem is számítok rá, hogy kikecmeregjek most már az ágyból, míg ez a hájhegy benn lesz nálam. Csak hogy éppen szóljak valamit ilyen nem rendes dolog ellen, mondom:

– Divat ez, divat, látom már, maguknál, hogy a vendég benne kuksoljon a vackában, amíg bírja. Ne fogadjak mindenkit, akivel dolgom lesz, csak itt az ágyban? Mit gondol?

Rám néz a csaplár. De el nem vigyorodik a világért sem. Hanem nagyon komolyan kezdi a bólogatást:

– Bizony, azt tenné az úr legjobban. Azt, azt ajánlanám én is legjobban az úrnak.

Röhögni kezdek erre. Mert ki előtt ne lenne röhögni való, hogy egy faluban, fényes nappal, épen-egészségesen az ágyban fogadja kundsaftjait egy gyógyfűkereskedő? Talán még nótát is csinálnak majd rólam.

De a csaplár csak csóválja rajtam a nagy dézsafejét, és egyszerre azt mondja:

– Sok holt ember volt már jókedvű a temetése előtt!

Hökk! A szentfelségit!

Persze hogy olyan lettem erre rögtön, mint akiből a lélek kiszállt.

Alig makogom:

– Hogy mondja?

– Hát igen! – szól a kocsmáros. – Minek ne maradhatna nyugton itten az úr a szobájában? Hallotta már, milyen rosszfajta nép ezé a falué és a környékéé? Minek közösködne velük azonfelül is, amit nem muszáj? Helyből is intézkedhetik érvényesen minden dolgában. Kezére járunk mi itten, amiben tudunk. Akkor nem eshet semmi baja, hogy mi is felelősségbe és törvénykezésbe kerüljünk magáért, mint azért a másik vigécfajta úrért, akiről a tanító úr mesélt magának az este. Az is csak legyintett és kacagott erre, és az is csak sétálni, friss levegőzni ment akkor este, mikor leütötték valahol…

Míg ezt magyarázta nagy akkurátussággal nekem ez a csaplár, közben benyúlt az inge nyílásába.

Isten úgyse! Abban a rettenetben, ahogy csupa rám fenekedő haramiát képzeltem ebben a faluban, azt hittem, a csaplár talán egy nagy kést ránt elő a szőrös kebléből, hogy a gégámat elmesse vele.

De hát egy bőrzacskót húzott ki onnat, ami szíjon lógott a nyakából. És kezdte lassan a kötését tekergetni, bontogatni a körmével kifelé.

Összeszedtem én is amennyi eszemet és merszemet tudtam addig, és azt mondom:

– Nézze, kedves fogadós úr! Kár volna, ha én maga előtt színeskednék, hogy mi végre vagyok itten. A tanító úr is azt javasolta nekem az este az ivóban, hogy csak maga lehet az, akinek a támogatásáért érdemes itten folyamodjam. Szóval, én az üzletem mellett megbízást kaptam az itteni választási kerület kormánypárti főkortesétől…

Mikor nekikezdtem ennek a mondókának, a csaplár máris nyugtalan, bizalmatlan forgatta rám az apró disznószemét, és ráncigálta izgulva a zacskója kötését. Abban a minutumban, ahogy kiejtettem a kormánypárt és a főkortes szót, az én nagy, hízott ökör csaplárom, mint egy szöcske, ugrik föl a székéről:

– Ezt már aztán nekem ne is említse az úr, hogy miben sántikál itten. Mert ahhoz, kérem, nekem semmi közöm. Én nem gyújtatom föl a fogadómat semmiféle politizálásért. Én nem szegődöm egy párthoz sem. Nekem eladó a borom, kiadó a fogadóm, annak, aki fizet érte. De én részt nem kérek se a maga, se a más párti korteskedésből. Értsük meg egymást, kérem! Én csak azért jöttem ide most föl magához, hogy átadjam a pénzét. Itt van, tessék!

Kioldta éppen a zacskóját, és visszatottyant megint a dühös szavalatától szuszogva a székre. Aztán elkezdte kiszedegetni a zacskóból a tízeseket, ötösöket, egy-két aranypénzt is kikaparászott belőle, és szépen sorba rakta a hasam fölött a paplanon, úgy számodolta végig egyszer, még egyszer, mint aki csak már ezzel törődik.

Én pedig megrökönyödve, bambán feküdtem ottan. Nem is tudtam, nem is mertem szólni. Úgy tetszett csakis, mintha valami folyó sötét, hideg fenekén volnék egyedül. Nincs kihez esengjek a helyzetemben!… Kellett ez nekem!

– Számolja meg, hogy megvan-e? Egy korona húsz a levonás a vacsoráért és borért, más semmi! – mondta a csaplár.

Hiába feleltem rá, hogy háromszor elég volt végighallgatni nekem az ő számolását, kényszerített rá, hogy szétrakjam én is, és hangosan előtte megszámoljam a pénzemet.

Utoljára is azt mondja:

– Szóval, rendben vagyunk? Akkor jó! A feleségem szalajtott föl engem magához, hogy sürgősen szüksége lesz most már a váltópénzre, mert át kell vennie a büdös burjánt, aki koldusnép idehozza magának, azoktól. Most már nincs akadálya. Én pedig megyek!

Ő pedig megy! Meg is ismételte. De nem tápászkodott. Ült tovább a széken. Nézett engem, és én vissza őtet.

Végre hümget egyet, pislog rám hármat, hümget még egyet, és elkezdi: – Izé, hát hogy is mondjam? Ha én ugyan nem ártom bele magam semmibe sem, ami szándéka lenne magának szavazatgyűjtéssel itten, abba vagyok mégis, csak az lesz rosszabb, hogy maga indul el mozgatni valamit a dolgában. Tán azt kéne tegye, nézze, hogy az én feleségemnél érdeklődjék. Ő úgyis többet lefetyel erre-arra ezekkel a helybeliekkel, és asszonynép szájából másképp is vesznek fel mindent. Ilyen kényes, ronda, átkozott, piszkos, veszedelmes dolgot éppenséggel, mint a magáé. De most már megyek!

Fel is kelt a nagy melák csaplárom. Hunyorgott egyet még rám, parolát adott. De már arra csak legyintett, mikor nagy hálásan köszöntem a jó tanácsát.

Megfordult és kitötyögött.

Most már aztán egészen nyugodtan felkelhettem volna. Nem jelentkezett senki.

De kóválygott, kavargott a fejemben ez a furcsa, gonosz állapot, amibe máról holnapra így belerántott a gaz Soma társam. Legjobban úgy tudtam töprengeni rajta, ha ott heverek az ágyon továbbra is: mi tévő legyek?

Tanakodtam, tépelődtem, emésztődtem ott magamban, hanyatt, a plafont bámulva. De hát semmi felől nem jöttem létre jobban a végén sem.

Egy nagy keresztespóknak a hálója csüngött le az egyik padlatgerenda mellől. A pók egy hosszú szálon lemászott, oda-vissza a hálójából, és a folyóról a légvonat meg-meghajukáztatta. Csak ezt a pókot figyeltem jobban, mint egy kis cirkuszt. Milyen mutatványt fog nekem csinálni még a kötelén?…

Egyszerre hallom, hogy a folyón túl a habukini kohó dudája bőg. Rá rögtön a mészégetőknél sípol vékonyan. Kondul a déli harangszó is odaát. Kondítanak ideát is a faluban.

Eunye! Ez már mégis disznóság! A dél az ágyban kapott.

Olyannak éreztem egyszerre a vackot velem, mintha enyves moslék volna.

Felrúgom mérgesen a paplanyt az ágy végébe és felülök. Ropogtatom a csontomat is a nyújtózással, hogy most aztán úgy vetemedek néki rögtön az öltözködésnek, hogy a rém sem tart vissza.

Nem-e?

Két dörömbölés az ajtón. Utána a csaplárné feje bukkan rám.

Alig tudom visszarántani magamra a takarót. Ott is áll már az ágyam előtt. Ott is ül már a széken a csaplárné.

El kell hallgassam persze legelőször, hogy elhadarja: mit végzett ügyemben a községházán.

A hajdú máma délben egy körrel járja meg a falut a dobbal. Holnap délben megint egy körrel. Ma estére lehet számítani, hogy a cigányok, koldusok és gyerekek megjelennek a mérges lapukkal és kőrisbogárral. Úgy is dobolódik ki, hogy csak napjában egyszer, az esti szürkületben vevődik átal a gyógygezemice a fogadó udvarának a fenekében. Ott így is bűzlik a trágyadomb és pöcegödör. És ott van egy üres szerszámosfészer. Abban leraktározhatni a ronda árumat.

Hát persze a csaplárné sokkalta nagyobb szószaporítással adta ezt elő nekem. Külön, hosszadalmasan magyarázta el, hogy: ő először azt gondolta, zár sem kell arra a fészerre, ahová azt az átokverte vacakomat összehordják, mert ugyan ki visz abból egy cseppet is, gyehennának? De azután észbe kapott. Hiszen az a tolvaj koldusnép, aki pénzt szerez ezen a kolerás vackon, vissza fogja lopni, hogy újra eladja nekem! Mégiscsak el kell zárni a fészert. Azért kerített ő egy jó lakatot a fészerhez. Lássam ebből is és mindenből, hogy ebben a fogadóban van, ki viselje a vendég gondját, és szemmel tartsa az érdekét.

Ez és az tovább. Meg se szakíthatom a szép csaplárnét a sűrű szavában, míg így aprólékosan a végére nem jutott, hogyan intézkedett az ügyemben.

Mit mondok? Dehogyis jutott a végére.

Mikor éppen a legnagyobb tárgyalásnál tart velem a csaplárné, egyszer-egyszer látom, máshová figyel föl félfüllel.

Motyogja is közben:

– Na! Jön valaki föl. Jön már a posta utánam!

Én nem neszezek persze semmit. De ő meg-megáll a sűrű szavában és hallgatódzik.

Utoljára is egyszerre felugrik a székről, és dühösen ripakodik a betett ajtóra:

– Na! Minek nem bújsz be, ha értem jöttél? Mit állsz? Mit leskelődöl utánam? Bújj be, dancs döge!

Erre csakis megmozdul az ajtó, és belép a cseléd:

– Elfő az ebéd, asszonyság! Az úr már kétszer morgott, hogy tálaljak. Muszájtott felszaladjak! – mondja az ajtóból.

– Jól van! Megyek rögtön! – kiabálta dühösen a csaplárné rá. – Eredj csak! Megyek!

De hát attól, hogy ezt kijelentette, addig hogy meg is tette, több minden történt.

Először a csaplárné egy hosszú leckét adott a cselédnek. Minek leskelődik utána? Minek nem kopogott rögtön, ha feljött? Minek állt meg az ajtó előtt, bekukucskálni a hasadékon, és a fülét odanyomni a kulcslyukra… nyert-e vele piros csizmát?… Csak azt hallhatta, hogy a vendég dolgában járt ő. Holott kinek kellene, a fogadósnénak, nem a személyzetének elintézni a vendégek megbízásait? De rá lehet-e bízni hülyékre valamit? A háztartás egész gondja, a vendéglő, a fogadó egész gondja az ő fején van! Az ura, a cseléddel együtt és a béressel és a kocsissal együtt csak hátramozdítanak!

Pereg-pereg-pereg az én csaplárném hegyes nyelve. Persze közbeereszt egy-egy zokszót a cseléd is. Erre aztán külön szidást kap a feleselésért.

Én az ágyban kucorogva várhatom ennek a kofazsinatnak a végét. Már-már a béketűrésből jövök kifelé. Büdös már rettenetesen nekem ez a fekvés. Éhes is kezdek lenni kegyetlen én is, amint a cseléd egyre emlegeti, hogy odalenn kozmás lehet az a finom étel, és dühös a csapláros!

De féken tartom számat. Nehogy az én beleszólásom is nyújtsa ezt a konferenciát.

Na már, úgy látszik, ott is tart a helyzet, hogy a csaplárné mozdul az ajtónak. Mennek már!

Akkor szerencsétlenségemre eszembe jut, hogy hiszen ez a sok lefetyelés a legfontosabb dolgot nyomta ki a fejemből! Akaratlan is az szalad ki a számon:

– El is felejtem, hogy még majd volna valami bizalmas beszélnivalóm a nagyságával! A fogadós úr javasolta, hogy ketten tudnánk legjobban elintézni valamit. De hát nem most…

– Mit, mit, mit? Csak parancsoljon! – jön rögtön vissza a csaplárné hozzám. Sőt, a cselédet is visszafordítja az ajtóból, ahogy utánaripakodik: – Látod? Ezer nekem a gondom! Nemcsak az ebéd, a vályú, ami után a nagy ökör uram bőg lenn! Tárgyalni valója van még velem a vendég úrnak. Abban tudtok csak megzavarni és feltartani, haszontalan!…

– Rosszul tetszett érteni! Nem mostanra gondoltam. Majd ebéd után! – próbálom persze jóvátenni én az oktalanságomat, az ágyban fészkelődve. De hiába, a csaplárné már le is ült közben:

– Tessék csak, tessék! Ráérek! Fontosabb az nekem, mint akármi, hogy a vendégem meg legyen elégedve!

– Ne haragudjék! – felelem erre már bosszúsan is egy cseppet. – De jobb szeretnék én is künn lenni már egyszer ebből az ágyból. Étlen-szomjan kuksolok itt, amióta a csipám kinyitottam. Amit beszélnénk, négyszemközt szeretném azt a nagyságával. Kár hát, hogy tönkremenjen az étele azért, hogy itt késlekedik!

Mi lett erre?

Csakugyan az, hogy a csaplárné tüstént fölheppent a székről. De nem ám, hogy az ajtónak tartson. Hanem kezdi nagy méltatlankodással:

– Ejnye, csakis! Bocsásson meg már, hogy ilyen fuzsitussá bolondítanak meg ezek! Még az ellátásáról is megfeledkeztem szegény lelkének! Na! De hát mindjárt csak! – kapkodja a frizurás fejét az én szép kocsmárosném rám. – Mindjárt csak! Most már aztán igazán odakotyvad mindenem odalenn a tűzön, ha addig hagyom rotyogni, míg maga felkél és megtisztálkodik, felöltözködik, amilyen kényelmes városi kófic maga pláne. Egyebet teszünk! Várj csak! – kiáltja vissza a cselédet: – Először a vendég úr jön! Ő az első nekünk. Azonnal felhozol neki ebédet szépen a nagytálcán. Már mehetsz is! Ugorj!

Hát ez lett belőle!

Kacagtam, nem kacagtam, mérgelődtem, nem mérgelődtem rajta, ez az ágy a koporsómon akart túltenni, úgy látszik, hogy ki ne kecmeregjek belőle, ha belefeküdtem.

A csaplárné ott ült és faggatott, hogy miben folyamodom a közbenjárásához? Én pedig aztánra kívántam halogatni a dolgot, ha megebédeltem, talpra kerültem végre a fekhelyemből. Addig vitáztunk erről meg másról, míg ott lelt bennünket újra a cseléd az ebédemmel. Na!

Akkor aztán már igazán nem lehetett kihűlni hagyni a pompás ebédet. Na!

Elég csak az, hogy a csaplárné ügyesen elrendezte, hogy a cseléd a székről tálaljon nekem a tálcán a paplanomon, szép, tiszta szalvétán. És maradjon mellettem, míg eszem. Netán kell valami.

Csak aztán ment le, hogy ő is tálaljon az urának és magának.

 

 

 

 

 

Attól, hogy mint a nehéz beteg, az ágyban eszem, nem zavartattam magam. Bekebeleztem hatalmasan az ebédből. Volt olyan finom csakugyan, hogy nem csuda, a csaplár párját sem találta ennek a főztnek, és kólyikát kapott mástól.

Lelöktem rá egy fél liter vizes vinkót. A cseléd kiszolgált, mint egy grófot. Tányért váltott, kínált, boldog volt, hogy ízlik a kosztjuk.

Aztán ment, és készített nekem friss vizet a tisztálkodáshoz, lepucolta a cipőmet, kirázta, kiporolta a ruhámat.

Tele hassal jólesett még heverni most már egy-két percet az ágyban, míg a cseléd rendbe tett mindent a számomra.

Vitte is már kifelé a tálcán a mosatlan edényt.

Az ajtóban ütközött össze majdnem a kocsmárosnéval.

Mert az közben szintén megebédelt odalenn az urával, és azért szaladt föl ilyen hamar hozzám, hogy ne késsen el az ebéd utáni feketekávéval.

Ezzel is kezdte, mikor egy szép, fényes tálcán elém tette a paplanra a feketéscsészét:

– Frissen daráltam magának ezt a kávét. Tudom, hogy ilyen városi úriemberek nem lehetnek el a nélkül a lőre nélkül. A gyenge gyomruk csömört kap. Hát hogyan ízlett az ebéd?

Tessék! Kezdjek talán hepciáskodni, hogy várhatott volna a bejövetelével a csaplárné, míg felkelek? Mikor igazán a hozzám való kedveskedés hozta föl.

Adtam meg most már magam szó nélkül annak, hogy ez az ágy nekem, mint a börtön. Itt őriz benne tovább a porkoláb. Sose legyen rosszabb és csúnyább!

Na, aztán nem is kellett törjem az eszemet, hogyan hozzam elő ügyem a csaplárnénak.

Ő kezdte. Mégpedig nagyobb csudámra így:

– Én azt nagyon jól tudom, miben jár itt maga. Azt is tudom, hogy maga nem az a vigéc, akinek kiadja magát. Annál sokkalta nagyobb úr. Maga valami állami ember. Az is lehet, hogy valami nagyságos úr vagy méltóságos. Bevallja nekem?

Rettentően kacagtam erre. De hiába akartam megértetni vele, hogy engemet csak a kormánypártiak főkortese bízott meg a tapogatódzással a faluban: mire jutnának itt a szavazatvásárlással?

Ne adj Isten, hogy elhiggye! Rá kellett utoljára is hagyjam, hogy legalábbis az a főkortes én vagyok! Hát legyen neked!

Akkor azt mondja:

– Mondjuk, azt én elvállalom maguknak, hogy megtudakolom itt a szavazóknál, engednének-e a negyvennyolcból? Meg is lehet, hogy sikeredik valamit elérnem náluk, amilyen rossz év volt. De tessék hát, rukkoljon ki nekem előbb a farbával: mi a bérük, ha elárulják a zászlójukat?

– Hát először is… – kezdeném én. De mindjárt szavamba esik:

– Azt hagyja is ki, ha azt akarja mondani, hogy a maguk követe megcsinálja majd, hogy a község hidat kap a Láposon, és itt építik, ahol a rév van, nem feljebb, kilométerre, amerre a habukini svábok akarják maguknak a hidat. Se arról ne tegyen ígéreteket, hogy a vásárokat sose teszik át Habukinba, ha a községünk kormánypárti lesz. Ha pedig az adózást emlegeti, hogy harmadosztályúnak veszik föl a mi folyómenti földeinket, és a kincstári uradalom olcsó bérért adja át a legelőt, erdőt a gazdáknak… akkor kár a szóért. Csakis arról povedáljon, hogy mit hajlandók fejenként fizetni a szavazatokért itten?

– Húsz forintot szántak fejenként! – felelek rá rögtön, és hogy látom, a csaplárné pittyeszti erre csak a szép száját, hozzáteszem sietve:

– De ez még semmi! Hanem szabad számla itt maguknál a kocsmában az etetés és itatásra meg a cigánybanda is kommencióban minden szavazó polgárnak.

– Hát igen! – nógatja erre a fejét a csaplárné, nem nagyon fellenkezve. – Hát igen! Húsz forintot szoktak ajánlani máskor is, mindig is. Mert ezt a pár pengőt tartják elégnek egy szavazatért. Én azt ne is mondjam, hogy az etetést, itatást, cigánybandát a függetlenségi párt is állja a szavazóinak, három nappal a követválasztás előtt. Ez tehát semmi kecsegtetést nem hoz maguktól.

– Hohó! – válaszolom erre, ahogy Soma megbízott. – Nem három rongyos nap ad szabad számlát a kormánypárt az ő választóinak, hanem akár három hetet is. Attól a naptól, amint kész a pakli. Ez is semmi?

– Na, ez már valami, valami! – bólint a csaplárné nekem. De azért éppenséggel nem azon módon, ahogy én várnám.

– A maguk érdeke, lássa, hogy siessenek minél több szavazót kaparintani minél hamarabb. Annál jobban fogy az italuk a kormánypárti követ zsebére! – biztatnám váltig a csaplárnét. De hát csak immel-ámmal biccenget:

– Hát igen-igen! Megpróbálom, mit lehet! Rajtam nem múlik. Abban megbízhatik!

Így!

De pedig én magamban azon okumlálok, hogy ez nem elég mézesmadzag, amire szeme sem rebben ennek az asszonynak.

A gróf is, Soma is, mindenki azzal esett rám, hogy vegyem ki ezekből a parasztokból, mit kívánnak, és ne fukarkodjak az ígéretekkel, ha a göncölszekeret is akarják hintójuknak az égről.

Azt kérdem hát a csaplárnétól:

– Mit szeretnének hát tulajdonképpen az asszonyságék, hogyha ez a teméntelen haszon sem elég maguknak a kormány választóin?

– Mit? – néz rám a csaplárné. – Megadnák tán? Azt se hiszem!

– Csak ki vele! – mondom.

– Azt úgysem teljesítik! – szól. – De megmondhatom. Ha azt a húsz pengőt, amit az emberek kapnak, ne lehessen nekik másutt a városban herdálni el, hanem csak itt nálunk. Az aztán valami volna nekünk.

Nahát, erre már a méreg futott el. Ekkora kapzsiságot! Ez mégiscsak sok!

– Már megengedjen! – förmedek a menyecskére. – De ha a lehetetlent is követelik, azt persze hogy nem lehet teljesíteni. Hiszen vegye csak észbe, ha egyszer a választók a kormány készpénzzel fizetett költségére kapnak maguknál ételt, italt hasukba, bandaszót a talpuk alá, akkor mi címen, mi módon fosszák ki még őket a szavazati díjukból is?

Ha azt képzeltem, hogy ennek ugyan betapasztottam most a száját! Dehogyis!

Pattant föl a székéről az én csaplárném, és úgy hadrikálta:

– Mi címen, mi módon lennék én és az uram ezeknek a községi szavazóknak a fosztogatójává? Hát van-e ezek közt egy is olyan, aki már a tavalytól nem ingyen nyakalja a borunkat, mintha örökös választási potya volna? Hiszen az egész falu adósunk már. Nemcsak kocsmaszámlával, de idefutnak hozzánk, mint a takarékpénztárba, ha egypár forintra szorulnak. Akad naponta vendégünk, aki azzal íratja föl az urammal és velem a liter borát, hogy adjanak még nyolcvan pénzt kölcsön, és írjanak föl egy forintot. Érti-e? Ha nem adunk? Máshová mennek. Elveszejtjük azt is, amit adtunk. Ha adunk? Oda szaporodik már némelyik kontója, hogy két év jó termése a felére sem elég fedezet.

Akkora siránkozást csapott a fülembe a szép menyecske, hogy mukkanni sem tudtam közbe.

De hát az eszem járt közben. Nagyszerűt találtam ki neki való feleletül. Csak vártam, hogy fulladjon ki végre a hadarásban:

– Megálljon csak, édes asszonyság! – mondom a szemébe sunyítva. – Hiszen egy kallóban őrölünk most már biztosan. Egy fikarccal sem lesz másképp, ahogy maga óhajtja a számadását ezzel az alkotmányos haszonnal.

– Hogyan? Hogyan? – kérdi.

– Hát nézze! – hunyorgok tovább a szeme közé. – Mikor maguk itten elkészítik majd a kormánypárti követnek a számlát egy-egy választónak a fogyasztásáról, kicsoda fogja azt ellenőrizni, hogy mióta csinálja az adósságát? Nem szoktak ilyenkor se alkudni, se firtatni, hogyan nyomta meg a kocsmáros a krétáját!

Ahán! Mégiscsak oda vittem a dolgot, ahová akartam! Villog már, ragyog már rám a menyecske szép, fekete szeme. Kacag már.

– Aj! Magánál aztán nagyobb selymát! – kacsint a szemembe, és tudakolja: – Ugyebár, magára bízták, magára fogják bízni a számadást, fizetést? Ne tagadja!

– Akár rám marad az, akár másra – mondom –, sejdítheti, hogy a kortes nem vizsgálóbíró, és a kormánynak saláta ilyenkor a bankó!

Így! Itt már a szóval készen is vagyunk! Hallgat a menyecske. Csak laposakat pislog rám. Én vissza egyetértőleg, amennyire tőlem telik… Megegyeztünk, látom, az utolsó hajszálig. Még azon is túl. Mondom is, hogyan.

 

*

 

Felkél a csaplárné, mintha menni készülne. De hát csak a feketéstálcát teszi el a hasamról az asztalra. Aztán visszajön az ágyhoz, és azt mondja:

– Most már nem háborgatom tovább. Keljen föl, hogy takaríthassak itt. De aztán egy mukkot senkinek arról, amiben megállapodtunk! Különben nem kell tanítsam én magát. Nagyobb kópé maga öt prókátornál, ha ugyan nem az is!

Ezenközben a csaplárné a mutatóujjával az orromat fenyegette kedvesen. Hát én, csak úgy, a puha ínyemmel utánakaptam a kacsójának és beleharaptam.

Hüjjé! Mit tesz erre?

Hirtelen odahajlik felibém, és fürtös fejét az én fejem mellé teszi le a párnára. Odanyomja, odadörzsöli a pofikáját az arcomhoz, és évődőn kacag hozzá.

Nekem sem kell több. A karom már rajta is a derekán. Szinte attól kapaszkodom föl, hogy nekiessek.

De nem kell ezt erőltessem semmit se, hogy adja a száját:

– Édesem!

– Drágám!

Ha szóltunk még szót egymáshoz, azt is csak susogva.

 

*

 

Többet se említsek erről. Az éberséget, óvakodást, mikor az ajtón ottan bárki ránk nyithatott, nemcsak én tettem sutba, hanem a menyecske is. Vagy még ő jobban nálam is.

Mert hiszen addig ő riadt fel jövetel zajára, úgyhogy én neszt se fogtam. De mostan, azt sem tudom, mennyi idő múlva, nekem tetszett úgy, mintha motozást, lábsúrolást, köhécselést hallanék az ajtónál. Persze ijedezek rá menten.

– Valakit hallok az ajtó előtt! Azt a kutya irgalmát!

Szétrebbenünk rá baj nélkül. Én vissza, hanyatt a párnámra. A csaplárné, tűzvörösen, a ruháját simítja a széken, és a kibontott kontyát csavarja föl nagy sebtiben. Már kész is.

Tartja közben váltig szemmel az ajtót, és nehezen pihegi ki, alig hallom:

– Be is nézhettek ránk, és nem vettük észre. Máskülönben, akit hallott, nem köhécselne, és nem vesztegelne most is künn tovább. Mit tegyünk? Kikiáltsak rá?… Jaj! Jaj!…

– Nem, nem! – mondom. – Csak hagyja. Nem hiszem, hogy beleskődött volna ránk, akárki volt itt. Végig is mehetett a folyosón csak. És letagadni mindig könnyebb olyat, amin nem kaptak rajta.

Azt sem állítom, én nem voltam hatalmasan megrettenve, ahogy ott méregettük egymást pusmogva. De hát a cseléd és a kocsmáros viselkedése után súgta a jobbik eszem, hogy túl nagy kalamajkának nem nézek itt elejbe ezzel a ballépéssel.

Csakhogy az én csaplárném lett az, aki maga kavart a kis szélből nagy fergeteget.

Egyszerre, mint aki rémláttában megzavarodott, úgy szökik fel a székről, és süvölti, hadonászva, rángatózva az ágy előttől felém:

– Hát ebben vagyok én, látod, ebben a szörnyűséges pokolban. Árgus les itt minden lépésemre. Piszkálnak és lökdösnek. Az én fejemen minden gond, de örömöm semmi. Ne törődj vele. Estig lesz idejük csak rágni, szapulni engem is, téged is. Akkor aztán fújhatnak a nyomunkba!

– Hogyan mondod? – kezdek én hüledezni. De a csaplárné rám veti magát, összevissza csókol, ölel, sír, vinnyog, reszket hozzá, és megint az ágy elé heppen tőlem a talpára, és elkezdi:

– Mit firtassam, mit láttak utánam? Iderendelem este a szekeret az ablakod alá. Itt csak két vakablak van alattad, a folyó felől. A szekeresem, ne félj, megbízható. Lehányjuk neki a holmidat és az enyimet, annyit, amennyi kell, két táskába. Mi aztán kisurranunk, te külön, én külön…

– De hová? Miért? Ne okoskodj!… Hát csillapodjál!… Mivégre szöknénk meg? – hápogom én összevissza neki az ágyból.

De használ ez?

– Elmegyünk akárhová! Ahová viszel, oda megyek veled! Elválok az uramtól, ettől a hízott ökörtől, és a tied leszek. Van nekem dugacspénzem, ha attól félsz, nincs miből éljünk. Teneked is van száz forintod… Éppen mintha tudtam volna, hogy felzargattam máma az uramat a pénzeddel!… – hadrikál.

– De hát megállj! Ezt a pénzt én másra kaptam. Talán üldöztessem magam, mint tolvajt? – kiabálom bele a szavába, hogy valamivel visszarettentsem ettől a mehetnékjétől. Más se jutott eszembe hamarjában.

Dehogyis jön józan ítéletéhez. Nyel egyet, és már kerepeli veszettül tovább:

– Jó! Igazad van! Visszalököd akkor a pénzüket, akié, annak. Elég, ami nekem van, bőségesen kettőnknek. Ajjaj! Sokáig! Most öltözz aztán. Kelj ki, drágám, gyorsan! Indulunk innen, mihelyt lehet.

Elkapta a kezemet, ráncigált kifelé az ágyból, csakis úgy, akár ingben sem átallaná szalajtani máris a világnak magával.

Hát kiugrani kiugrottam most már előtte is a fekhelyemről. De szerencsésen létrejöttem végre magamban, mit zúdítsak a fene futhatnékjának.

Úgy segéljen, hogy hirtelenében így kezdtem neki:

– Na de, édes kincsem, nekem is most jut eszembe, hogy énutánam a szegény feleségem és a porontyaim sírnának aztán, hat kis árva, ha úgy adjuk össze magunkat, ahogy igazán nem muszáj! Ezt gondold meg!

Topp! Erre csakugyan úgy rázkódott meg, mint aki álmából ocsúdik. Szája elmeredt, szeme is a fehérjéig, ahogy rám bámult.

– Hát akkor miért? – hebegte alig. – Akkor miért?…

– Nyúltam hozzád? – értettem el, amit mondani akart, és magam sem tehettem róla, hogy megsajnáltam, amilyen szemrehányással, kétségbeeséssel nézett rám. Hát mondom: – Mert esendők vagyunk, én is, te is, más is. A világ azért nem dől össze, ne búsulj!

– De, de, de hát nem történt még meg, hogy valaki azért, akit szeretett, elhagyta… a… izé…

No! Ki se merte mondani, hogy a családját is. Én pedig, amilyen jól bevágott ez a csel, iparkodtam jóra terelni vele még jobban ezt a kényes dolgot.

Kezdem hát neki egyszerre a keserves szó helyett hamisan kacsintva:

– Azt is megtették már, igen! De sokkal többen csinálják okosabban, hogy nem botránkoztatják meg a világot semmivel se, mégis szeretik azt, akit akarnak, titokban, ügyesen. Hát ahogy én nem kötöm majd a feleségem és a családom orrára, hogy megszédültem ilyen édes, drága, szép asszonyért, tőled aztán még véteknek sem számít, hogy megcsalod ezt a haspók uradat. Így se kell neki más belőled, mint mellette maradjál, és a vályúját ínye szerint töltsd meg!

Ilyet se láttam még! Azon szent percben, ahogy ennyit végighallgat tőlem, egyszerre rákezd a gyászos vadulásából hangosan, de hangosan kacagni.

Megtépi a fülemet, megráncigálja a hajamat, még mit egyebet nem tesz nekem. Vihog, mintha aranyat lelt volna:

– Jajj, jujj, jujj! De nagy gazember vagy te! Te csirkefogó, te huncut gazember! Te édes, egyetlenem!

Hát ez lett belőle! Hát nem nézett ki az imént az ajtón, hogy lássa, leskelődött-e ránk csakugyan valaki? – most mégis odafutott, és megnézte, hogy nem hallgatódzik-e ránk valaki?

Azzal vissza! A nyakamba omolt. És ne is folytassam már a többivel.

Azt sem tudom, a csaplárné meddig maradt bent nálam. De úgy váltunk el vidáman, jóban, a viszontlátásig, mit tudom, mikorra este.

Dehogyis rémledezett attól előttem, hogy ha netán csakugyan utánunk kémkedtek, amikor hallottam, hát nagyon szorulnánk majd a dologért.

Annyit mondott, mikor távozott, az egészre:

– Rám bízd, ha valamit megorrontottak! Majd elsimítom!

Hát rendben van! Más gondom se akadt, mint nekiessek végre a lavórnak. Kipihenve, kihevülve annyi hentergéstől a meleg ágyban. Olyan fröcskölést rendeztem a friss vízzel, mint két ruca.

Nekifogok az öltözködésnek.

Fél cipőm már a lábamon, a másik kezemben éppen hogy felhúzzam.

Ekkor, nagyobb ijedelmemre, megint a csaplárné ront rám. Micsoda? Utána bukik be nagy hűhóval a cseléd is. Ez még semmi! De cammog szuszogva, fújva azon percben a nagy melák csaplár is a nyomukban.

Alig beszélnek:

– Gyorsan, gyorsan! Bújjon csak vissza az ágyba! Na, csak hamar, ne kérdezzen!

Kapja ki a kocsmárosné a cipőmet a kezemből. A cseléd lekuporogva rántja le a másikat a lábamról.

Tuszkolnak vissza az ágyba.

Mi a fészkes hét rossz fene van ezekkel! És ezzel az ággyal, hogy belőle itten soha többet ki nem szabadulhatok talán?

Persze kalapál a szívem. A lázas betegé se jobban. Mert akármilyen pofát látok itt körülöttem ezektől, egyre azon szurkolok magamban: vajon nem azért csapják ezt a komédiát velem, hogy utoljára is az ágyban rám vessék magukat, megfojtsanak és feltrancsírozzanak?

Már ott is vagyok megint az ágyban. Onnan bámulom őket, amint egymást lökdösik félre, hogy végre kiokosítsanak: miről van szó. Persze a húsz szavukból egy felet ha értek:

– Kijött a faluba a Bunkó Rezső két embere társzekérrel Pockosremetéről. Az ellenzéki kortesek! Érti? Holnaputánra vártuk pedig őket. Ezt a két véres szájú csizmadiát – magyarázta a csaplárné.

– Igen! – sápogta a csapláros. – Talán éppen azt fújta be nekik valaki innen a vendégek közül, hogy a kormány emberét itt rejtegetjük. Érti?

– Holt részegek! Már itt ordítoznak. Csak az használ legjobban, hogy oda dugjuk magát, és az ajtóra vörös cédulát akasztunk ki! – mondta a cseléd.

A nagy lakadárét, bandaszót, nótaszót jól lehetett hallani.

Legeslegjobban a nagy trampli kocsmáros rémledezett, sopánkodott, és irgett-forgott hőködözve.

Utoljára is a felesége hátba vágta, és rárikácsolt, hogy:

– Kotródj le már inkább, fogadni ezeket a hóhérokat! Üresen leljék tőled az ivót? Az aztán a vesztünk lehet, ha reszketünk előttük, és szökünk előlük. Mitől félsz? Mit tettünk? Egy idegen, ragályos beteg vendégünk van. Ha merészkednek, hát van utóvégre csendőr is. És te magad, ekkora nagy marha, el nem bánsz két csenevész csizmadiával?

Hát erre a nagy kocsmáros még hamarjában kisiránkozta magát, mielőtt indult.

Hogy nemcsak a két pockosremetei csizmadia kortessel kell neki viszályba kerülni érettem! Hanem az egész függetlenségi érzelmű falujával. És jöhet akkor már a csendőr, ha a háza ég, vagy a rézcsákány a fejében, amivel egy pukkancs is leüt egy bikát is.

Minden harmadik szavánál bökött vagy rántott egyet rajta a felesége, ez a csepp asszony. Így jutottak ki végre a szobámból.

Otthagyták velem őrizőnek a csúf cselédet.

Késő éjszakáig aztán a furfangos nőstény majom lett a gondozóm és a hírnököm is.

Tőle értesültem csak, mi történik a külvilágban.

Hát a nagy társzekéren, amit a kortesek bandaszóval kísértek ide, nemzetiszín zászlót hoztak kötegekkel, meg ládákban a függetlenségi párt kék-piros tollú jelvényét, amin zöld levélen arany betűkkel a Bunkó Rezső neve állt. Azonkívül nyomtatott, vörös plakátot is, egész halmot.

A raktára ezeknek a holmiknak a fogadónak a nagyterme lett. Onnan lopott el a cseléd egy negyvennyolcas tollbokrétát, hogy megmutassa nekem. Ez hagyján! De elcsapott tíz függetlenségi vörös plakátot is.

Ezt miért?

Mert, hogy veres cédulát ragasszon ki az ajtómra, a kolerás híremmel, nem lelt a házban, csak halványrózsaszín zacskópapírt. Ez alig felelt meg. Az írás nagyon rosszul nézett ki rajta.

Hát hozott a cseléd egy ollót. És azt mondja:

– Tessék csak hamar kivágni szépen nyomtatott betűt a plakátokról: E helyiségben ragályos beteg tartózkodik. Ezt adják ki a betűk!

Nahát! Hogy honnat jött rá ez a majom erre? Mikor se írni, se olvasni nem tudott?

Onnat, hogy ilyen plakátokról vágják ki a hirdetőcéduláknak való betűket a kocsmának is: mikor lesz tánc, mennyi az újbor, óbor, nincs hitel – meg azt és mást. A jegyzősegéd tanította meg erre őket.

Hát így alkalmaztatta ez a cseléd velem a negyvennyolcasok plakátjából kieszkábált cédulát ajtómra, hogy az rettentse vissza őket a megtámadásomtól.

De hát egyelőre a függetlenségi kortesek, úgy látszik, eltekintettek attól, hogy rám törjenek.

Ehelyett csaptak odalenn az ivóban olyan lakadárét, hogy a házat rázkódtatta a kurjongatásuk, csapdosásuk, táncolásuk.

A cseléd le-lesuttyant kémkedni tőlem, és hozta a friss postát nekem:

– Nem tudnak ezek a kortesek semmit arról, hogy ki maga, és miért szállt ide. Csak a gazdám nagy hájfejében motozott ez ijedtében. De már ő is megnyugodott. Úgy esett, hogy hamarabb toppantak be két nappal ezek a csizmadiák, mert Bunkó Rezső, a függetlenségi követ tette korábbra két nappal az itteni beszámolóbeszédet. Holnapután lesz az megtartva. Akkor fáklyásmenet is lesz. A pockosremetei tűzoltóbanda is idejön. Csak azon imádkozzék az úr, persze ha ittmarad addigra is, hogy be ne boruljon. Én is azon imádkozom, meg itt mindenki! A szép időért!

– De miért? – kérdem.

– Mert ha szép az idő, akkor a képviselő a beszédét künn tartja meg, a községháza előtt. Ha esnék, akkor idejönnek, a fogadó nagytermébe. Más ekkora hely sincs sajnos a községben, ahol fedél alatt elfér annyi ember, csak a mi nagytermünk. Még ebből is kiszorulnak sokan. De csak az a beszéd, hogy azon aztán se áldás, se haszon nincs, ha a falu idecsődül!

Mikor nem egészen értettem ezt a dolgot, hogy az a nagy forgalom, amit a rossz idő hoz, minek nem áldás nekem meg a fogadónak, a cseléd tüzetesen megmagyarázta.

Hát az, hogy ha a képviselő beszéde és a kortesugatás megvadítja a népet, és így, ha megorrontják valahogy, hogy egy kormánypárti kuvasz, mármint én, itt lapítok a fogadóban, akkor jaj és krix nekem… Ez még hagyján!

De most már oda jutott ennek az egész fogadónak az üzeme, hogy csak átok és csapás rája a nagy fogyasztás, ha nem készpénzért történik. A fogadósnak nincs hitele a takarékpénztárban a végletekig, nincs kitartása hát, hogy jó reménység fejében herdálja az ételét-italát. Márpedig a függetlenségi jelölt nem előlegezi a költségeket, mert nem futja a pártkasszából, hanem várni kell az elszámolásra és fizetésre a választás utánig. A függetlenségi kortesek utalványokat adnak fizetés helyett, akár maguk isznak, akár a választópolgárokat itatják. De hát megesett már, hogy az ilyen utalványokat nehezen vagy sosem váltották be, kivált ha a követ megbukott. Így hát ha a haszon nagyobb, minél több az utalvány, a kockázat is nagyobb. A képviselő beszédére idecsődül a falu, és ha ezek a falusiak egyszer kocsmaszagot éreztek, akkor isznak, akár alkotmányos, akár saját felírásra. De pénzt tőlük semmiképp sem látni. Pedig az a tiszta munka. Aci – nesze!

Hát ez az!

Mindjobban megértettem, hogy minek vagyok én kapós itten. De nyíltan meg is mondta a végin a cseléd, mikor már a saját baját is elpanaszolta:

– Nemcsak a gazdáméknak és magának, de nekem is csak a pokol mélységes fenekére valók ezek a mellverdeső, hangos negyvennyolcasok. Sose látok egy petákot én sem tőlük, míg ha összegyűlnek, akkora szemetelést, köpködést, törést-zúzást művelnek, hogy másnap ötször annyi a munkám a takarítással. Maga a kormánypárttól százas bankóval érkezett, fizetett, nekem adott borravalót urasan! Ez már döfi! Nem az ordítás és a papírutalványok lobogtatása az ember orra alá, amikkel talán, követséggel legyen mondva, mit lehet majd tenni!

Szóval az este engemet itt ért az ágyban. Pedig már a gyógyfüves csürhém is jelentkezett napnyugta felé. De a cseléd ment azokhoz is, átvenni tőlük, és elrakni ezt a csakugyan maszlag árumat.

Tanácsosnak csakugyan nem volt tanácsos, hogy mutatkozzam, és valaki rám süsse, hogy a pecsovicsoktól vagyok itt. Mert a kortesek éppen a falu legádázabb, legverekedőbb, legpotyondibb parasztjait csődítették magukhoz. Persze az ürügyen, hogy a fáklyásmenetet hogyan rendezik meg majd.

Kioszthatták volna a társzekérről a fáklyákat két perc alatt, és minden mást elintézhettek volna. De hát a pakli csak a koccingatásra, handabandára, disznóságra ment ki. Ki ne tudná ezt.

A társzekér kocsisával külön nagy veszekedés volt. Az, miután leadta ezt az alkotmányos terűt, haza akart hajtani Pockosremetére.

A kortesek persze, a két csizmadia, nem engedte. Mert akkor kutyagolniok kellett volna haza, ha maradnak.

Utoljára is addig itatták a kocsist, míg az rúgott be legjobban, és törődött legkevesebbet a sötét estével meg a szekeresgazdája dühével odahaza.

Ezeket a dolgokat mind a cseléd hozta értesülésemre, sorjában, hűségesen.

De hát a házi beosztás úgy volt itt a fogadóban, hogy a cseléd a mindenessel pirkadatkor kelt. Este tehát ők tértek nyugalomra legkorábban. A csapos és a kocsmárosék virrasztottak éjszaka vendégekért.

Hát a cseléd, aztán, mikor beadta a vacsorámat, nem toldhatta meg érettem a napi robotját, hogy tovább szegődjön futáromnak, mi történik lenn a kocsmában. Nem is kívántam tőle, hogy silbakoljon nekem.

Elment, lefeküdt.

A csaplárné úgy ígérte, hogy okvetlen jelentkezik még aznap, alkalmasint késő éjjel. De addig a mai nagy hajcihőben a mafla ura mellett kell maradjon, a kiszolgálásnál.

Hát szóval magamra maradtam ebben a bagolyvárban.

 

*

 

Miken tűnődtem, tanakodtam ott magamban? Azt sem tudom.

A lárma, bandaszó, hujjujúzás lentről, a kocsmából, már alig birizgatta a fülemet.

Hanem valamitájt mégis fel kellett figyeljek olyan lármára, ami sehogy se illett az eddigi hangjába.

Dulakodás lehet odalenn, mégpedig általános. Ezt neszeztem a kegyetlen üvöltözésből és zajongásból. A banda se reszelt tovább. Ebből aztán biztos lehettem, hogy odalenn hajba kaptak a magyarjaim. Csak ahogy ez már illendő.

De nem értem rá sokat hőködözni azon: vajon, ha így csülökre került az alkotmányos szóváltás, engem is fenyegethet-e idefenn veszedelem?

Egyszerre csak, nem az ivóból, hanem künn a szabad ég alól, kezdett hozzám csapni borzasztó csetepaté lármája.

Kiugrottam az ágyból, és kihajoltam az ablakon, hogy jobban hallgassak oda erre a zenebonára: mi a fene kavarta? De hát a két ablakom a folyóra nyílt, mondtam, csak a révház végét láthattam, és a kompot a vízen átjártában. A fogadó elejbe nem láthattam, mert az a révházhoz vivő országútra volt fordulva fronttal. A bejárata az ivóba, pláne, túlfelől tőlem, a sarkán.

Az istentelen haddelhadd pedig éppen onnat hallatszott. De ugyan! Még az is, hogy csattan a fütykös egy-egy tisztelt választópolgár csontján. Hogyan küldik egymást, ne is mondjam, hová. Hörgést is, sírást is, rettenetes kavarodást hallottam az ablakomból a sötétben. Tetézve persze, ahogy az ember még annál is többet képzelődik hozzá ilyeshez, mint ami van.

Ez ment egy darabig.

Akkor hirtelen mit hallok? Rázendít az egész veszekedett társaság odalenn az ég alatt a kortesnótára kórusban. A cigánybanda is újra rárántotta velük. Hogy azt mondja:

 

Bunkó Rezső Lesz követünk, Mert Csávássy Nem kell nekünk! Aki az osztrákkal érez, Fokost vágunk a fejéhez! Éljen Bunkó Rezső!

 

Ezek vonulnak elfelé innen a fogadóból valahová. Jól hallom, távolodik az énekük. Már bele is halt a sötét éjszakába. Ejha!

Mi az istencsudája lehetett ez? Egy időben verekednek is, egyet is értenek? Valamelyiket rosszul kellett kapiskáljam.

A fogadóból most már aztán csak azt a rendes, csendes zajgást neszezem, mint akármikor.

Semmi, semmi más.

 

*

 

Félig-meddig szunyókáltomból riadtam, mikor a csaplárné csakugyan megtartotta az ígéretét, és rám nyitott:

– Jó hírt hozok, ne félj! – így kezdte már az ajtóból. – Most már biztos vagyok benne, hogy külön-külön leszedhetem a lábáról legalább a fél falut a pártodnak. Már csak idő kérdése. És ártani nem árt, ha addig is raboskodol, és majd akkor bújsz elő, ha galiba nélkül mutatkozhatol nyíltan.

– Meséld el, mi történt odalent. Mert megöl már a kíváncsiság! – vágtam a szavába.

Mire aztán előadta apróra:

– Hát tudod, mikor megérkezett ez a két csizmadia, meg voltunk rettenve, nem mondom. Kivált az uram, ez a nagy melák, úgy fogadta ezt a két kortest, mint a csúszó-mászó féreg. Rendezkedtek, parancsolgattak is azok, és ugrasztottak bennünket. Már az útjokban magukkal csődítettek ide minden lebzselő embert. Majd pedig a mindenesünket, csaposunkat szalajtották ide-oda, szerte a faluba, községházára emberekért, hogy kiosszák a követ holnaputáni idejövetelére a zászlókat, fáklyákat és mindent. Hát ez rendben van.

– Hallottam ezt mind már a cselédtől! Ez az esti kalamajka volt? – sürgettem én.

– Hát várj! Ezen kezdődött az! Mert hogy ez a két kortes persze rendelte derűre-borúra, boldognak-boldogtalannak az italt és a harapnivalót is, én váltig lökdöstem az uramat, hogy mégiscsak nem mosogatólé a borunk, amit ingyen öntünk ki, hát kérdezze meg ezektől a csizmadiáktól, hogy mi lesz a fizetséggel? Mikor és ki hozza rendbe majd ezeket a számlákat? Talán ők maguk?… Ajaj! A nagy, gyáva uram engem kussított le, hogy ne zavarkodjam, mert még eddig, ha nehezen is és letudásokkal is, mindig megkaptuk a választás után az ilyen etetési-itatási költségeket, és maradt elég hasznunk rajta, és különben is felszedik már magukat ezek a kortesek, és ráérünk velük akkor is beszélni a fizetségről, mint más minden jóravaló vendéggel!… Hát jól van! Befogtam a számat… Igen ám! De ahogy aztán ez a két csizmadia nem mozdult, hanem még több és több kortyondi gyűlt a faluból, és már a pocsékolás odafajult, hogy idegen utasokat se hagytak fizetni nekünk, hogy lássák, kicsodák ők!… Én már mégsem bírtam, hogy ne essek az uramra: ne sokalljuk ezt?… Hogy jobban megrebbentsem, hát most mondtam el neki, hogy amilyen tönkremenetel szélére juttat az, hogy ekkora hitelt kell nyújtsunk az ellenzéki pártiaknak a választás utánig, lám, a kormánypárt embere mit helyezett kilátásba, hogy még visszamenőleg is kifizeti a választók minden kontóját… De elértem ezzel valamit az uramnál?

– Na! Na! – firtattam már türelmetlen. Mert annyira elkezdett kacagni a menyecske, hogy végét nem várhattam.

– A gyáva, ravasz döge, tudja, azt feleli erre: hátha, amit nem hisz, de ideférkőzik a kormánypárt, és mindent fizet, előre is, visszamenőleg is, akkor miért ne szolgáljuk ki ezt a mulatást? Mindegy az, hogy ellenzéki kortes vagy kormánypárti kortes biztatására fogy az árunk, ha ki lesz egyenlítve vagy az egyik, vagy a másik párttól. Na!

– De az a nagy hajcihő mi volt? Azt beszéld már! – szóltam közbe. Hát végre-valahára rátért a csaplárné:

– Az úgy kezdődött! Az egyik kortes annyira magán kívül lett az italtól, hogy őrjöngeni, sírni-zokogni kezdett azon: mennyire tönkreteszik szegény magyar népet a sárga-fekete vezetőemberek. Utoljára is lefordult a székről, és mint a taposott féreg, vergődött. Na, megragadták hóna aljánál, lábánál, és kihurcolták az ivóból, hová is? A társzekérre! A társa is kiindult vele. Hát az uram is, én is joggal hittük, már eltakarodnak. Azért odamentünk a talpán dülöngélő csizmadiához, és nagy illendően kérdeztük: mi lesz ezzel a cehvel? Micsoda? Olyan dühbe jött ez a másik kortes, hogy elkezdte az Istenünket emlegetni meg azt, hogy hazafiatlan, pénzsóvár, gaz, áruló; zsiványtanya a fogadónk! Utalványt állít ki ő a fogyasztásról, a képviselő fölhatalmazta őtet minden kocsmára a kerületében erre. Hogyan merészelünk hozzászemtelenkedni, míg ki nem kérte a számlát tőlünk? Így és tovább… Tekintet erre, tekintet arra. Egy rossz szó hozza a másik nem jót. Ha az én makutyi uram is kijön a sodrából, az már nagy eset. Ez a rongy kortes csizmadia pedig arra vetemedett, mikor én egypár zokszót odamondtam neki, hogy mellbe lökött az uram szeme láttára. Na, erre az uram nyakon kaparintotta, és úgy csapta a kocsma falához, hogy csak nyekkent. Ebből lett a csetepaté! Érted már?

– Na de hát nem értem, hogy neked és az uradnak semmi bántódástok nem lett ezektől a vad zsiványoktól? Holott hát jól kellett halljam, hogy bandaszóval és énekszóval együtt vonultak el tőletek! – érdeklődtem én.

– Hát ha nem hallgatsz végig, mi történt, hogy mondjam el? – volt igaza a csaplárnénak és folytatta. – A vendégek közül aztán mellettünk is, ellenünk is zúdultak föl ezért a csahos csizmadiáért. Tudod, hogyan van ez részeg emberek közt. Legtöbb akad az olyan, aki boldog, ha kitörhet belőle a rossz, izgága természete ilyenkor. Mindegy az, hogy micsoda ürügye erre neki. Itt is, már nem számított, hogy kinek van igaza, kinek nem. Mentek neki részegen egymásnak, és üsd-vág, nem apád! Mink kimenekültünk az urammal. Mert, ahogy szokták ezek a gazemberek, egyik rögtön nekisuhintotta a fokosát a függőlámpának, és sötétben agyabugyálták egymást. Törtek-zúztak persze össze mindent, és akiket a dulakodás kinyomott az ivó ajtaján, azok künn is csak a verekedést kezdték el. El is látták egymásnak úgy a baját, hogy néhányat elnyúlva vittek el, és jó, ha az ágyban, nem a temetőben fekszi ki, amit kapott. De hát ilyen itt napirenden van, minden tánckor, búcsúkor, vásárkor. Mind ilyen nagyvérű gazember ez, pendelyes gyerektől kopasz aggig.

– Szóval, ahogy összekocódtak, ki is békültek azután, és otthagytak benneteket? – akartam már kitalálni a végén én.

De a kocsmárosné fejét rázta:

– Na, nem egészen! De majdnem! Meséljem hát tovább. Csakis a püfölődésbe, forgolódásba, huzakodásba, rongálásba fáradtak bele véges-végül is, hogy már szót is értettek egyik a másiktól. Elég az hozzá, hogy az a kortes kikerülte a bordatörést, amelyik a szekéren döglött addig, míg a verekedés tartott. A friss levegőn magához tért valahogy, vagy fel is rázták. Csakhogy kereste a társát. De most meg a társa volt kikészítve. Mégpedig alaposabban. Mert befokasztották a fejét, betörték a bordáját, megtaposták rettentően. Tyű! A felébredt kortes, mikor meghallotta, hogy a kocsmáros, az uram, emelt kezet a kortestársára, és persze most már azt is az uramra fogták, hogy ő hagyta ennyire vérbefagyva. Rettenetes gágározásba kezdett az épkézláb kortes az uram ellen, a fogadó ellen, az embereknek. Kijelentette, hogy azt a fogadót, ahol a negyvennyolcas párt főcsahosát ilyen megcsúfoltatás érheti, többet igaz hazafi nem látogathatja meg. Tehát, aki hű a zászlóhoz és elvekhez, az vele tart a Cifra-csárdába. A Cifra-csárda lesz ezentúl a negyvennyolcasok tanyája, nem a mi fogadónk. Ő megmutatja. Azonnal fogjon be a társzekér, terhelje fel a fáklyát, zászlót, jelvényeket, plakátokat. Viszik mind a Cifra-csárdába. Na, erre mi lett?… Hát mink már lelakatoltuk a söntést, pincét az urammal és a csapossal. Inni tőlünk már nem kaphattak. Tehát azok, akiknek még kedvük volt nyakalásra, disznóságra, kiruccanásra, persze hogy a kortesekkel akartak tartani a Cifra-csárdába. Így kerekedtek fel bandaszóval, énekléssel tőlünk, köztük még olyanok is, akik elébb a mi pártunkon ütötték agyba-főbe a kortesek mellett ágáló társaikat. Szóval, csak a társaságnak a legféktelenebbje ment el. Nagyobb fele maradt itt a kocsmában nálunk tovább. Éppen ezekről akarok most beszélni. Mert tán ez dönti el a kormánypárt dolgát jóra, ami eztán történt lenn az ivóban.

Persze hogy csak most lett nagyobb bennem a kíváncsiság, mivel folytatja tovább a kocsmárosné. Noha már tudtam, mi volt az az énekes-bandás elvonulás. Ő meg tovább.

– Hát persze, mire eltakarodtak a társzekerükkel, kerítettünk egy lámpát a révházból az ivóba, és egy másikat a söntésbe, és előjöttünk. Na, hogy az uram vagy én egy fikarcnyit megijedtünk volna a kortesek fenyegetéseitől, hogy másfelé viszik a függetlenségi párt tanyáját tőlünk? Hiszen még ha a falu két kisebb kocsmájával fenyegetőztek volna?! Azokban nincs hely tíz embernek se, nem pártgyűléseknek. De a Cifra-csárda? Hát ez, talán tudod, hogy fele úton van, az erdő fenekén, Pockosremete és Bihalgebbed közt. Valamikor Gonosz Pali, ez a híres betyár, három vármegyei pandúrt ölt meg és ásott el a Cifra-csárda trágyadombjába, úgyhogy egy szakasz svalizsér vonult ki ellene a Lápos-erdőbe, míg elfogták az embereivel… Szóval, ki megy ki ilyen messzi zsiványfészekbe egy képviselő beszédét hallgatni? Hacsak garázda, részeg, bolond fővel nem, mint ezek most a kortesekkel. De hát a zászlókat és egyebeket nem is szállították el a szekéren. Mert ők maguk ugráltak fel rá, hogy a szegény párák vontassák őket a bandával együtt. Aki nem fért fel, az meg a szekérbe és egymásba kapaszkodott, mint a rajzó méh. A választási holmikat utoljára is itthagyták mégis… Csak mind azért említem ezt, hogy megértessem: nekünk az urammal inkább is jól jött ez a széthúzás, mint rosszul, nem hogy attól tartsunk, foganatja lesz. Az én uram mindjárt kikelt, kifakadt rettenetesen aztán azok előtt az emberek előtt, akik visszamaradtak nálunk a kocsmában, hogy ilyen gyalázat érhessen bennünket, mikor annyi áldozatot, a legtöbb áldozatot mi hoztuk és hozzuk a függetlenségi eszméért! A rossz év így is tönk szélére juttatott bennünket, és most, mikor bizalomra, szó nélkül szolgáljuk ki a függetlenségi párt kontójára a vendégeinket, hát a kortesek még a számlánk igazolását is megtagadták, és máshová parancsolják magukkal a vendégeinket! Így beszélt, háborgott, sopánkodott csuda okosan az én nagy, málé uram! És mind csak helyeselt és ógott-mógott, aki maradt, azellen, hogy csak mostohaság és kár és megalázás éri a becsületes kitartást a függetlenségi elvek mellett, mert ott sem jobbak azok, akik a magyar nép vezetőinek gágározzák fel magukat, mint ez a két hitvány kortes, városi csizmadia is! Na!… Hát én meg az uram csak szítottuk a parazsat, ahogy lehetett. A jó komáinkon, atyafiakon kívül akárkinek felajánlottuk, hogy ha már így is ekkora hitelt vett igénybe tőlünk a mai napi korteskedés, csak rendeljenek tovább kedvükre, kiszolgáljuk. Hiszen így is a képviselő úrhoz kell majd külön folyamodjunk a zokszavunkkal a kortesek ellen és a kérésünkkel: ne kívánja, hogy a mi keserves bőrünkre menjen ez a választási mulatság, vagy pedig a szegény választónak írnánk föl, akiknél már így is a soknál is többre megy a künnlevőségünk! Járná-e ez?… Ez és az és amaz! Most hallgass ide! – csapott rám huncutul ez az ördöngős kis feketeség.

– Figyelek, figyelek! De még mennyire figyelek! – biztattam én őszintén csakugyan. Ő pedig tovább:

– Már én, mikor láttam, ilyen jól hangolódik össze minden, egyszerre azt gondolom magamban: félreteszek én minden rongy ostobaságot! Akkorát talán csak nem ártok vele, mint amit használok esetleg, ha sikerül?… Odaállok hát a legnagyobb asztalunknál ezek elé a falumbelieim elé, és hangosan, hogy mindenki értse, azt kiabálom: „Én, asszony létemre, akire kezet mert emelni egy negyvennyolcas nagypofájú, ki merem mondani, hogy ennyi piszkosság után, amiben a függetlenségi párt a választóit részesíti, tiszta bolond az is, aki ennél a zászlónál marad!…” Pühh! Olyan bamba riadalmat sem láttam még ebben a faluban, amilyen erre lett ott. Valaha, az biztos, hogy rögtön a nyelvemre akasztanak fel a falra ilyen beszédért. De most csak azt láttam, hogy ez a sok ember tanácstalan, megütközve bámul rám és egymásra. Egyedül a reszketős, nyavalyás uram förmedt rám ijedezve: „Nem fogod be a szádat? Asszonydolog lesz már a politika is? Ne vegyék tőle komolyan, emberek!…” Így!… De hát én már, ha az át kimondtam, a bét sem akartam lenyelni. Még mérmondóbban és nagyobb garral kezdtem rikácsolni. „Miért ne lehessen még egy tyúkeszű asszonynak is azt látni, ha annak tartotok, hogy az bizony a legaljasabb eljárás, mikor egy falu a függetlenségi elveiért mindent elszenved, a vásárját máshová teszik, a folyója hídját idegenbe építik, és minden egyébbel nyomorítják, akkor aztán még a választási mulatságok költségeit is rásózzák a lakosságra, holott erővel csődítik össze rá, mint ma este is és holnapután is és azután is. Ez a néppártolás?… Bezzeg a kormánypárt a falu vásárjait biztosítaná ide örökre, nemcsak a folyó hídját ideépíttetné, és a kincstári legelőt, erdőt idejuttatná a falunak és vetőmagot, fajmarhát és mindent adna, hanem készpénzben, minden eddigi kocsmaadósságát is kifizetné minden választónak, azonkívül hogy a választás napjáig szabad számlát nyit az evésre-ivásra, bandára minden kocsmában, és a tetejében minden szavazó egy ropogós húszas bankót kap az útiköltség megtérítése fejében… Nahát! Már én akkor nem is teszem fel a kérdést senkinek, hogy: ki a nép jóakarója? Aki veri a pofáját, vagy aki segíti a népet?…”

Kénytelen voltam a kacagásra, ahogy ez a fekete kis nőstény hörcsög mutatta előttem, hogyan szavalt, tüzelt, hadonászott a tisztelt szavazóknak, mint egy képviselő. Ő is kacagott velem nagyokat.

– De csak azt ne mondjad – szóltam –, hogy áttérítetted a falut a kormányhoz.

– Olyan könnyen nem megy! – felelte rá. – De nem tudod, mekkora dolog az, hogy csak meghallgattak, nem botoztak, pofoztak, rugdostak ki rögtön ottan a saját ivónkból. De nem! Hadd soroljam el hát, mi történt végül is még. Vagy ne?

– Na, na, csak rajta! – biztattam én.

Hát ő tovább.

– Csattant is két-három szó ellenem! Az uram váltig pisszegett közbe legelöl, kétszínű, gyáva disznó. De még többen kiabálták: hát beszélni szabad, véleményét ki lehet mondani akárkinek. És így meg úgy! Elég az hozzá, hogy Huszár-Sebők-Vargyas András, a legjobb gazda fia, akinek atyafiai is vagyunk és keresztkomái is, tartott egy beszédet utánam, tudod, de olyan okosat, hogy netovább. Mert ellenem is szólt, de úgy, hogy igazat is adott nekem. Mondta: „Lássák, emberek, ha már ennyi minden kecsegtetés mellett mégis hűséges negyvennyolcas választók vagyunk és maradunk, hát legalább dörgöljük az orra alá a képviselőnknek, hogy tudja, mi is tudjuk azt, mi áldozatot hozunk az elvhűségünkért, és nemcsak mind a hazafiasságot harsogtassák, hanem próbáljanak támogatni bennünket a függetlenségi részről is, amit már százszor megérdemeltünk. Mert így már nem bírjuk tovább!”

…Hát erre éljenzés is lett, és setere-petere is nagy. Mindenki hangoztatta, hogy törhetetlen, jó függetlenségi érzelmű, csak ezt már tényleg bírni nehéz, istentől-embertől magunkra hagyatva!… De már ha idáig jutott az ügy, akkor csak szemérmeteskedés kérdése ez ezeknél a kuruc magyaroknál, hogy hová ingadoznak végül!… Hagyd csak rám a többit!…

 

*

 

Nem szükség tán hozzátegyem, hogy a pirkadat már rég ránk kukucskált. De ott lelte nálam, ebben a tárgyalásban és olyanban is, ami a politikához nem tartozik, a csaplárnét a világos hajnal is.

Az már az ő titka volt, hogyan surrant vissza ágyasházába tőlem az urához észrevétlen.

Én most már nyugton húztam a csendest magamnak fényes délig. Ha egyszer itten ilyen kalickába zárt éjjeli kanmadár kellett váljon belőlem a megbízatásom érdekében.

De nem is érdemes most már tovább húzzam-nyúzzam az elmondását, mi történt még másnap, harmadnap, negyednap ottan velem. Mert csak unalomig ismételhetném, hogyan tápláltak és gondoztak odafönn a szobámban, és hozták a híreket.

A kocsmárosné sorba nevezte a vadparasztjait, akiket már megkerített a kormánynak félig-meddig. Csak mind azzal áll elő, hogy ő már hajlandó volna, ha más is. Azután meg túlkövetelésekkel és külön követeléssel kezdi mind. A révészék az örökös halászati jogot és a hídvám kezelését akarják kontraktusban előre biztosíttatni maguknak. A másik ezt, a harmadik amazt, a negyedik megint mást óhajtana. De hát halad-halad előre azért az ügyem.

A cseléd jött elmesélni, hogy a képviselő beszámolóján, a községháza előtt, bizony akadtak elegen, akik belekotyogtak. Huszár-Sebők-Vargyas András pedig, mikor a nép negyvennyolcas elveiért szenvedett nagy sérelmeiről beszélt külön a képviselő mellett, bizony nagyobb éljenzést kapott a képviselőnél.

Maga nagy hasú csaplár is felcammogott hozzám. Az se titkolta most már, hogy ő sem bánná, ha a kormánypárt itt a faluban erőre kapna. Mert a függetlenségi képviselő nagyon fejrázva fogadta, hogy kortesei szabad számlákat eresztenek meg a párt költségeire, és ha még ennek az utólagos kiegyenlítését el is vállalta, a választásig már nem engedélyezett semmi cécót többet. „Lesz is ebből zúgolódás!” – biztosított a csaplár. Ha rosszabb nem! Azaz nekem jobb! Jár is a dolgomban a felesége!…

De mind elég már ebből. Azon kezdhetem inkább, mikor Soma jelentkezett… És hogyan is jelentkezett?

 

 

 

 

 

Aznap délután, éppen negyednap, ha jól tudom, erősen összejöttem a cseléddel és a csaplárnéval. Hogy hát mégiscsak kacagni való, hogy ki nem mozdulok a kulipintyómból, mikor egyre hangoztatják, jól áll a szénám, biztos hívei vannak már a faluban a kormánypártnak is. Én pedig legfeljebb hevenyén magamra kapott ruhában tanyázom itt a szobában, és az ablakából bámulom a folyót és a habukini hegyeket. Minek ne járhassak-kelhessek most már csak úgy mint kereskedő, erre-arra?

De hát a két vászoncseléd kegyetlen ellenkedett velem.

Éppen azért, mert már sokan tudnak a jelenlétemről és ármánykodásomról, most féltsem legjobban a bőrömet! Hiszen sokkal több az ádáz negyvennyolcas még a faluban, mint az átpártolt. És annál nagyobb a gyilkos fenekedésük az árulásért, ha orrontani kezdik. Maradjak-maradjak nyugton még, ha jót akarok. Így!

De már én nem engedtem ebből, hogy legalább estefelé egy-két percre le ne mehessek egyet sétálni. Az unalom egész bolonddá tett már!

Felöltöztem és lementem. Persze csak úgy egyet gondolva, suttyomban.

Lemegyek a lépcsőn nyugodtan. Kinézek a nagy oszlopos tornácra.

Senki sehol. Csak az ivóban hallok zajongást. Ott se nagyot. Meg az udvar fenekén osztozik két kocsis valamin. És valamiféle asszonynép lefetyel ugyanott. Sejtem is, hogy ezek az én büdös burjánommal jöttek, és várják, míg a cseléd átveszi tőlük.

Összevissza öt forintot sem tudott addig kifizetni a cseléd ezekért a maszlagokért.

Ődöngök ottan, nézelődök ottan. Jobb híján benéztem a tornácról a nagyterembe, ahogy ezt a hodályt hívták.

Nyitva volt a tornác felőli ajtója. Vagy tán az ivó felőli is. Éppen arra voltam kíváncsi. Mert legjobb szerettem volna először valahonnan úgy bekukkantani az ivóba, hogy észre ne vegyenek.

Hiába! Már így meg voltam itten rettenve, mint a börtönlakó tolvaj.

Belépek hát az üres nagyterembe. Annak a rémisztő vastag szálfa, repedezett, kormos, poros mestergerendáját nagy, faragott faoszlop tartotta, egy hosszú sor. Az egyik szegletben ott láttam még néhány zászlóköteget és pár láda bokrétát is.

A többi zászló persze már a képviselő jövetele óta künn lobogott a házakon. És a tollbokréták a kalapokon. Ami ittmaradt, ez a választás napjára várt, hogy közben vigyék a zászlót, vagy hát felújítsák a készletet, ha kell.

Topogok ott erre-arra. Próbálok beleskelni az ivóba és a másik ajtó kulcslyukán, hasadásán. De hát nem látok, csak füstöt. Mint az elátkozott lelkek sülhetnek a pokolban, úgy rémlett csak elő a füstből, az ivó szögletéből egy-két gatyás paraszt meg kaputos utas. Zagyva, összevissza karattyolást hallottam.

Ebből nem sokat veszek ki.

Fordulok vissza a tornácra! Még azon sem döntöttem magamban: benézek-e hát az ivóba, nem-e?

Csakhogy a tornácon egyszerre a cseléd éles kotkodácsolását hallom. Veszekszik valami másik fehérnéppel.

Visszahúzódok erre az ajtó mellé.

– Értse meg! Az az úr, igen, itt van nálunk szállva fenn az emeleten. De beteg. Ragályos beteg. Nem fogad senkit. Adja átal nekem, ha valami üzenetet hoz neki. Én átadom neki, ne féljen! – kiabál a cseléd.

Rólam van szó! Rögtön tisztában lehettem vele. De a másik vászoncseléd hadrikálja már:

– Én ért jól mindent, amiért rossz beszél én magyar. De nekem kell a Katzky Márton patikafű-kereskedő úrral egyes-egyedül beszél. Senki nem adhat én, sem levél, sem üzenet.

Azt a kutya irgalmát! Hol hallottam én már ezt a hangot? – futkos keresztül a fejemen. De rá is jövök rögvest. Ez annak a sváb menyecskének a hangja, akivel együtt kocsikáztam idáig. Soma üzen vele.

Tyű! Azt a nerángassát! Hiszen Somának megígértem, hogy mindennap írok, hacsak lehet, levelet neki, minden apróságról, ami csak itt előadja magát. A posta vihet-hozhat köztünk hírt gyanú nélkül. De én erről, mint a holt, megfeledkeztem. Csak akkor akartam értesíteni Somát, mikor biztosan sikerekedik itten valami.

Hanem a két némber már túl is haladt a nagyterem ajtóján, amíg hőködöztem mögötte. Nem akartam a folyosóra kiugrani, tárgyalni velük, ha már titokban akart velem beszélni a sváb asszony. Hát utánuk szólok az ajtóból:

– Hé! Ide jöjjenek csak, a nagyterembe.

Vissza is fordulnak rá és jönnek.

De amint megállnak az ajtóban, és a cseléd megpillant engemet, már hogy a nagyteremben homályos is volt így alkonyattájt, egyszerre akkorát sikkant, mint a vészsíp. Odakap a két fonnyadt melléhez is, a szeme is felfordul, és tátog, hápog, fuldokol, keresztet hány: – Jaj! Úristen! De megijesztett!

Tisztára holdas kísértetnek vélt engem, hogy nem készült rá ottláttomra.

Berántom persze őket a nagyterembe és röhögök. Aztán kérdem:

– Na, mi van? Somától hoz valami hírt, édes lelkem?

– Kriszti Gott! Ja-ja-ja! – biccentett, és kacsingat erre rám sűrűn a kék szemű, szép sváb asszony. De mindjárt odavág szemmel a cselédre nekem: – De egyes-egyedül szeretek beszél az úr én.

– Azt hiszi, én felfalom mindjárt az üzenetével! – pittyeszti a hétszer görbe száját a cseléd. – Ekkora dolgot csinál, nézze, velem, hogy kettesben maradjon magával.

Erre hát én akaratlan a sváb menyecskének:

– Nem kell félni előtte! – mutatok a cselédre. – Ő avat be engem inkább abba a dologba, amit Soma akar tudni tőlem, mint titkolni kelljen előtte.

Na, a sváb menyecske nagyon kedvetlen veszi ezt tudomásul. Szinte azt gondolom: hátha arra számított útközben, hogy ha négyszemközt kerül velem, és csipkedni kezdem úgy, mint a kocsin először, már nem lesz olyan makrancos hozzám?

Csakhogy elég az, nyúl bele a bujkájába, és előhúz egy nagy, kék borítékos levelet.

– Eztet tudja maga már, ki küld. És választ vár én magától okvetlenül erre rá. Várj, várj meg én, akárhol talál maga egyes-egyedül. Tessék, írja!

Helyes, helyes ! Tépem fel a levelet először és átfutom:

 

„Te kancsi tolvaj! Te dögök döge! – ilyen szépen kezdi nekem ez a minden akasztást kikerült, pedig rászorult gazember. – Nem tudom, mi van veled. De akkor meg volnék nyugodva, ha azt hihetném rólad, a kutyák húzzák a beled szerteszét valahol, ahol leütöttek abban a faluban. Csakhogy biztos vagyok benne, ilyesmi nem ért. Sőt, túl jól is megy a sorod. Mert amilyen fene kikapós híre van környékszerte a bihalgebbedi fogadósnénak, Karikásnénak, hát minden tétet megtennék, száz az egy ellen, hogy ez a fogadósné dugott a pendelye alá, azért felejtesz el engemet és a megbízatásodat is, amire telepénzeltetted és kötelezted magadat. Te rühes.

De Marcikám, társam! Ígéred-e vagy nem, hogy mindennap legalább öt sorban tudatul engemet ide Habukinba: mit végeztél, és mit végezhetsz ottan?

A düh szólt belőlem előbb. Muszáj volt kiadjam rád. De most kérve kérlek, ne rontsd el a dolgunkat.

Ha már magadtól nem jössz is rá avval a buta cipófejeddel, mire kell nekem a leveled az ottani helyzetről, ha mindjárt csak a bolhákról írsz is, amiket a fogadósnénak segítesz keresni az alsószoknyája korcában… hát megmagyarázom.

Senki a világon nem hiszi el azt, hogy Bihalgebbedet, azt a zsiványfészket valaha valaki megnyeri a kormánynak. Csak arról van szó, hogy mutassuk: megteszünk mindent erre nézvést! Ez is csak arra kell, hogy minél több pénzt szorítsunk ki a vesztegetésre, a korteskedésre… Hát ennyit nem vesz be az a korpatartó fejed?

Ha csak egy félkézkalmárt, egy börtöntőteléket, egy koldusbotra jutott gazdát, egy sintért, egy utolsó kivetett senkiházit találsz, akit meg lehet vásárolni a kormánynak, tedd azonnal listára, és írd meg: micsoda nehezen, micsoda veszedelmes fortélyokkal szerezted meg az ilyen pofát?

Akkor én mehetek a levelekkel Pockosremetére, és ugathatok a grófok, a méltóságosok előtt, hogy: ehol van ni! ezt csinálja társam! És megfejhetem a zsebüket, és kicsikarhatok tőlük ígéreteket.

Nem másra kell nekem a leveled, te ostoba állat! Hát írj, írj és írj! Tódítsál, lódítsál, ha nincs is semmi. Ahhoz csak értesz? Vagy már erre is bezápult a féleszed?

Aztán, ha netán mégis sikerülne valami mindenre kész tolvajt vagy öngyilkost rávenned, hogy kormánypártinak vallja magát ottan, akkor ne félj tovább! Csak egy csűr tetejébe tűzzük ki a Csávássy, pecsovics követünk nevével a zászlót, már egy szakasz csendőr, tán még egy század katona is megy rögtön őrizni a kormány érdeke közepében bennünket.

Elmagyaráztam, szádba rágtam, füledbe bifláztam ezt mind. Most még egyszer megtettem. De ha nem fogadod meg, akkor úgy vigyázz, hogy módját ejtem én innen is, hogy tudassam én magam a bihalgebbedi vadparasztokkal, hogy ott bujkálsz, és miben sántikálsz.

Ennek a következményét pedig csak terád bízom, hogy észbe vedd.

Azonnal dűlj neki hát, és számolj be, mit végeztél a négy nap alatt? Amióta ott hasalgatsz a fogadósné ágya alatt, ha jön az ura! De az nem baj! Még tán asszonyok révén többre is lehet menni ilyen dologban, mert azok mind simándi kígyók, pénzért mindenre kaphatók. Mit is adok neked, egy ilyen szoknyavadásznak, tanácsokat? Úgyis tudom, ezt teszed, ha teszed. Mert azt én sem ajánlottam, hogy beállj hangoskodni az ottani mellverős, karakán parasztok közé.

De most már nem koptatom tovább a pennát. Repedj ötfelé! Ezzel maradok jó komád: Soma.”

 

Kacagtam is, bosszankodtam is, míg végigbetűztem ezt a komisz levelet. De hát igazat adtam Somának magamban.

– Válasz én megvár okvetlen! – kezdte a sváb menyecske újra, mikor látta, hogy már hajtogatom összefele a levelet.

Mire a cseléd mondta:

– Akkor mégiscsak fel kell menjenek a szobájába. Itt hol ír? Téntatartót tudok én hozni az asszonyomtól. Megyek is érte!

Felmentünk hát vissza a szobámba a sváb menyecskével. És a cseléd utánunk jött fel a kalamárissal meg levélpapír és borítékkal, amiért átszaladt a boltba.

Míg odajárt, persze a svábasszonyt kikérdeztem: mit csinál Soma Habukinban?

Hát szívesen elmesélte a menyecske, hogy: az én Somám a pappal meg a kincstári hámorbeli tisztekkel farsangol, kártyázik és mulatozik a habukini legényegyletben. Szórja a pénzt. Megbecsülik őtet erősen. A szegénynépet sem veti meg. Tartott Soma magyarul a Munkáskörben és németül a Gazdakörben szavalatokat a kormányhűségről a népnek, és a sváb gazdákkal itta le magát az asztal alá.

– Haj, haj! Szeret a Soma úr nálunknál mindenki! – mondta a menyecske. – Még az utca a koldus, a gyermek is húsz pénz, tíz pénz lök oda ő nekik! Mindenki sajnál az a nap, mikor Soma úr elutazza a Pockosremetére, a szavazati irodához.

Képzelem, hogyan állott Somának az okirathamisításért meg egyebekért ült tömlöcök meg a zsákhordás és piaci tekergés után, hogy itt a környék jótevője és díszpolgára… Na!

Hát aztán, mikor a cseléd ellátott írókészséggel, csakugyan nekitürkőztem, és írtam én is Somának egy hosszú választ.

Attól én sem kíméltem, hogy a jó kívánságait és megtisztelő kiszólásait vissza ne adjam nekie! De egyébaránt őszintén tudósítottam mindenről, ami eredményre várhatok itten a kormány ügyében. Azzal végeztem, ami igaz is volt, hogy a napját, az óráját, a percét lesem már, amikor összehoztam a paklit annyira, hogy megjelenhet nyíltan itten a kormány embere, ő vagy más, aki aztán csinálja a továbbiakat, amihez már én kismiska vagyok.

A sváb menyecske átvette és bedugta levelemet a bujkája hasítékján a fehér kebelébe.

Káprázott egyet, nem mondom, a szemem utána. De úgy segéljen, meg se csíptem a fehér husát. Se most, se amíg ott volt velem egyedül a szobában. A hátát tapogattam meg csak: Isten áldjon!-nál.

De az ember sosem tudja, hogyan legyen ártatlanabb attól, amitől kalamajkába keveredik.

Benyit rám egyszerre a cseléd. Szájában a köténye csücske, csorog a könny a fél szeméből. Így nyivákolja:

– Hat csárdást kent oda nekem az asszonyom maga miatt! Tudja-e! Hat olyan csárdást, hogy a falnak tenyereltem. Tudja-e?

– De hát minek?

– Mert beeresztettem magához azt a sváb asszonyt! – jajongott nekem a cseléd. – És ha már beeresztettem, és odabent volt magával párosan, hát minek nem értesítettem azonnal őtet?

– De kitől tudta meg a csaplárné, hogy nálam volt az az asszony? – kérdeztem – Hiszen az udvar felöl jöttek és mentek, és a csaplárné az ivóban volt!

– Kinézett éppen az asszonyom az utcára, és meglátta velem ezt az asszonyt és kifaggatott! – nyávogta a cseléd. – Utána már ütött is!

– Ejnye, a hétfelségét! Ez mégsem járja! – mondtam. – De hát ha tudja, milyen természetű az asszonya, minek tálal ki mindent előtte?

– Azért, mert ha egyszer ártatlan az ember, akkor nem vigyáz rá, mit árul el, mit nem, a cselekedetéből! – szipogott a cseléd.

És csakugyan, milyen okosan kimondta, ami erre a dologra illett, majdnem a nevemben is.

– Sajnos, igaza van! – mondtam. – Bizonygathatom majd előtte hiába én is. De magáért aztán megszidom, amiért ok nélkül bántotta!

De a cseléd rá:

– Hohó! Csak alkalma legyen az úrnak értekezni vele! Mert ő maga küldött fel engem most az üzenettel, hogy őtet maga többet látni se akarja, ha szépen meg akar lenni. Legisjobb, ha rögtön összeszedi a holmiját, és átköltözik Habukinba. Ott majd bátran zárkózhatik be sváb lotyókkal. Itt, az ő fogadójában többet nem! Mert ez nem éjjeli mulató. Süljön is le a képe magának, hogy ezt teszi itten, amíg ő a maga ügyében fut-fárad. De majd csak lesse!

Tessék! Éppen most viszi a dicsekedő levelemet, hogy a kormánypártnak berántottam a falut, ez a sváb asszony. És majd még miatta megy fuccsba az egész. Mert itt járt! Egyébért se! Tessék!

Persze váltig biztattam a cselédet, hogy józanítsa meg asszonyát oktalankodásáról. Meg is ígérte. Mert tanácsosnak semmiképpen sem tartotta, hogy én személyesen induljak asszonyához az ivóba. Ő is képesnek tartotta, hogy ott csap jelenetet velem mindenki szeme láttára a csaplárné, amilyen rossz természetű. Inkább magára vállalta a követséget.

Na! Hogy hányszor ment le tőlem a söntésbe és jött fel a cseléd? Hajahaj! Egész este egyebet se tett, mint ezt.

Üzengettünk, alkudoztunk. Az én csaplárném tudni sem akart az engesztelődésről.

Legeslegutoljára mégis azzal jött föl a cseléd:

– Azt mondta asszonyom, ide hallgasson: a keresztre esküszik, hogy komoly szándéka, és nem áll szóba többet magával, csak egy föltétel alatt.

– Mi az?

– Az az, hogy azt a föltételt hallatlanba is teljesíti maga, ezt fogadja meg előre. Akkor kibékül magával. És föl is jön még ma este magához, jó hírrel.

Ha ki az ilyen fogas asszonyi praktikáktól megretten, az sose is nézzen fehérnépre.

– Mondja csak neki! – feleltem rögtön nyugodtan. – Már meg is ígértem, amit kíván! Rendben van a dolog! Ne féljen! Hiszen csak az lehet, hogy többet ne fogadjak magamnál semmi fehérszemélyt. Ezt ugyan meg is tarthatom, ha ígérem!

– Vigyázzon-vigyázzon csak! – csóválta fejét a cseléd. – Amilyen vadmacska természet, olyanba is beleviheti magát, amit bánni fog. De én már nyugovóra térek, ha ezt az üzenetét közvetítettem. Csak maga találja ki, hogyan boldogul tovább!

Majd hogy azt nem felelhettem ennek a derék pocsékságnak, hogy: úgyis kell itt vállaljak annyi veszedelmet a kormány érdekében vaktában, hát csak pont ezt ne vállaljam?

De inkább egy forintot adtam neki borravalónak. Azért kezet csókolt. Igazán csak püspöknek és nagyságos úrnak érezhettem itt magam.

Éjfél felé járt, mikor a csaplárné felsurrant hozzám.

De mikor betette az ajtót, akkor odalapult hozzá, és a karját előre tartotta felém:

– Hozzám ne közeledjen! – ezzel kezdte. – Akarom először tudni, beváltja-e a szavát vagy se? Mert ha nem? Máris fordulok kifelé.

– Tessék! Mondjad! Mi a safringós rossz fene legyen a kívánságod, ami a bolond fejedbe állt? – feleltem én is bosszúsan! Utóvégre is az ember nem mindig bírja epével az ilyen veszkődést.

De egyebet ne mondjak! Az udvaron értem utol, és vettem rá nagy nehezen, hogy visszajöjjön a szobámba a csaplárné. Úgy otthagyott előbb.

Akkor jött aztán még a tárgyalásunk nehezebbje. Mert mit akart?… Azt mondja:

– Megfogadtad úri becsületedre, hogy teljesíted hallatlanba a föltételemet. Hát a föltételem az, hogy elmenjek innét, erről az átkozott helyről, veled. Hajnalra itt állhat a szekér a motyónknak!…

Megint ezzel a borzasztó szökhetnékjével kellett nekem viaskodnom.

Rám olvasta, hogy már nem kereskedhetnek utánam semmiért, akik a kormánypárt itteni megszervezésével bíztak meg. Elvégzem ezt a dolgot. Soha senki nem érte volna azt el, amit én. Az ő révén persze. A gazdák közül több mint huszonöt, a legmódosabb éppen, hajlandók illő ellenszolgáltatásért a kormány mellé állni. Összejönnek majd itt a nagyteremben, amikor akarom, és várják a kormány küldöttjét!

Hű! Ez olyan éktelenül jó hír volt csakugyan rám nézve, hogy a fejem szédült hallatára.

Igen ám! De a csaplárné már idézte is rám, amit sokszor hajtogattam előtte:

– De hát neked, ahogy te magad erősködtél, eddig tartott a megbízatásod. Más kortes jön helyedbe ide ugatni és vesztegetni. Nincs dolgod, nincs felelősséged több. Eltűnhetsz velem innét örökre, akárhová. Akár ma hajnalra rendelhetem meg a szekeret! Vagy annyi neked az úri becsületedre adott szó, mint a köpés?… Nyilatkozz!

Na! Olyan istenkedést és észhez kapatást sem műveltek még tán a világon sem, amilyet én rögtönöztem ottan ennek a megkergült kis bestiának.

De két óra múlva még azt se tudtam kibeszélni a fejéből, hogy azt a csinos sváb menyecskét én nem tartom másik babámnak Habukinban!… Mert ez, csak ez volt a bibi!

Ezen rágódott és tombolt, vadult.

Nem! Nem! Nem!

Az a sváb cafat nem szólított volna mindjárt bizalmasan a nevemen, ha nem lett volna régi jó ismerősöm!… Kipötyögte azt neki a cseléd!… Azonkívül pedig nem merte volna az a piszok követelni az egyedüllétet velem még a vonakodásom ellen is… És ha ilyen arcátlan tolakodó, utolsó némber, akkor biztos az újabb látogatása is… Ő pedig nem osztozik rajtam ilyen szemét, rongy lustákkal… Hát csak egy marad hátra!… El innét!… És el innét!…

Akárhogy rimánkodtam neki, akárhogy környékeztem meg, csak köpködött rám, harapott, körmölt, vickándozott. Őrjöngött. Na!

Már lassan pirkadni kezdett.

Én még mindig ruhástul ültem az ágyam egyik sarkában, a csaplárné a másik sarkában. Így érkeztünk.

Egyszerre csoszogást neszez a csaplárné a lépcsőn, a folyosón, mint szokta.

Csak ide, hozzám tarthatnak. Mégpedig ketten. Vagy többen is.

Fujj! A kegyelmét neki!

Egyszerre kiesett a boszorkánykodásból a csaplárné. Én is fává meredtem, micsoda veszedelem üthet rajtunk!

De már dörömbözik is meg az ajtót. Jó erősen!

A csaplárné, más menekvés híján, hirtelen a nagy, recsegő, szúette ruhásszekrénybe ugrott be. Onnan süvítette nekem:

– Akárki, ne ereszd be! Álld el az ajtót! Onnan beszélj velük. Moccanj hát!

– Ki az?! – kiabálom én az ajtónak menet, nagy mérges garral. De hát a hangom a belső reszketéstől inkább kappanhangnak szólott.

Azzal már rántom is ki az ajtót, hogy lássam: kicsoda zavarodik nekem ilyenkor?

Hát a cseléd! Álmos, borzas. De ez már nem lehetett rémisztőbb pofa, mint amilyen volt, se pacuhán, se kikenve:

– Na né! Fenn van! – bámul rám.

Mellette egy ostoros, kurta zekés bugris. Rémlett rögtön, hogy találkoztam már ezzel is. Ahán! Ez a habukini pap sváb kocsisa. A sváb menyecske ura vagy fivére, vagy mije? Akiért ez a keserves éjszakám telt el eddig.

Ugyan alázatosan, lekapott süveggel komplimentezik előttem:

– A Katzky tekintetes patikafű-kereskedő úr van szerencsém? Alászolgája!

– Én vagyok! Mi tetszik?

– Engem küld jöjj ide, egy úr, aki maga barát! – kezdi makogni a sváb.

De közben, mikor megzavarodva kapja a fejét a cselédre, az belekotyog:

– Felvert álmomból engemet. Igaz, hogy idestova kelés ideje már. De ez se akar, csak személyesen és négyszemközt beszélni az úrral. Minden svábnak ez a szokása tán. Hát tessék értekezni vele egyedül. Én megyek dolgomra. Csak idevezettem. Majd ebből is olyan patália ne legyen!

Dohogva, legyintgetve megy el a cseléd. A sváb kocsis pedig rögtön, de súgva magyarázza nekem:

– Soma úr kéret maga azonnal jöjjek ki a falu vége. Ott vár ő a tisztelendő úr jó kocsi. Viszi be maga is a Pockosremete. De nem szabad itt tudni senki, ebben a magyar Kossuth-falu, hogy ketten ismerős, barát, kortes.

Nahát! Soma megemberelte a tudósításaimat. Holott még nem is sejti, már ott tart a helyzet, hogy gyűlésükre invitálják itt ezek a parasztok.

De mi legyen itt ezzel a megvadult kis bestiával? Sehol sem tartok vele, egy egész éjszakai rimánkodás után. Hát akkor most egy-két perc alatt jövök tán szegletre vele? Mi lesz most?

Váltogatom a lábam ott az ajtóban a kemény tanakodásomban, és hagyom a svábot várni és motyogni, azt se hallom mit?

Utoljára is, ahogy álmatlan, fáradtan, nem is töpreng rajta az ember, mit tesz, azt mondom a kocsisnak:

– Menjen csak vissza Somához, és mondja neki, rögtön ott leszek!

– Jó, jó! Kriszti Gott! Alászolgája! – indul a sváb.

Én pedig megfordulok, és egyenesen odaállok a szekrény elé, a szobában:

– Kocsit küldött értem a társam, hogy elvigyen Pockosremetére. Biztosan az urakkal tárgyalni. Mert már megkapta a levelemet.

Hát erre a csaplárné a sifonérból beleugrik egyenest a nyakamba. Majd leránt a lábamról, úgy ölel, csókol, simogat, dörzsöli a pofiját az enyémhez:

– Látod! Mintha az a Magas Ég hallgatta volna meg a könyörgésemet, hogy elvihessél magaddal. Ugye magaddal viszel? Csomagolok rögtön!

Folytassam topább?

Csak, éppen hogy sírva nem fakadtam a dühtől, kíntól, jó tehetetlenségtől, hogyan térítsem jó eszére ezt a bolond asszonyt!

De most mi ette, mi nem? Egészen könnyen ment!

Meg tudtam értetni vele, hogy nekem okvetlen vissza kell jönni még ide Pockosremetéről a kortestársam útbaigazítására. Hát ha még rá is beszéltetném magam valaha, hogy megszökjünk a világba ketten, akkor is okosabb dolog és zsiványbecsületnek a kérdése is, hogy előbb hozzuk össze teljesen ezt a választási paklit. Nélkülünk ez pedig meg nem megy. A nagy, lomha csaplár be sincsen avatva eléggé mindenbe, és a makutyiságával rontani tud csak a dolgokon. Pláne ha magára hagyja ő, a felesége, akkor aztán a búbánat végleg nyámnyilává teszi!

Addig-addig vertem leffedtre a számat, amíg egyszer csak belátta egy nagy sóhajjal:

– Jól van! Legyen igazad!

Aj! Úristen! Hogy ezt is megérhettem!… Mehetek hát mégis nyugodtan dolgomra!

Ha ilyen simán ment volna… Az ám!

De már hogy megengesztelődött a csaplárné, olyan lett hozzám, mint máskor is, ha együtt voltunk. Csupa szerelmetesség és édesség. Pláne hogy egy-két perc időre számíthattunk már csak egy ilyen kegyetlen éjszaka után, megint jobban együtt.

Elkezdtünk ottan búcsúzni. Na de meddig is? Félórát? Óra is lett a pár sürgető percből.

Egyszer már az ajtóban váltunk el végleg. Akkor onnan tértünk vissza tovább búcsúzni.

Éppen arra gondoltam, hogy Soma ugyan várhat a falu végén a kocsin. De várjon is, ronda gazember! Utóvégre ez igazán kormányérdek, hogy olyan kedvben hagyjam itt ezt az asszonyt, akiben bízhassunk, hogy működik majd a választás dolgában továbbra is.

Kivilágos kivirradt lett. De én még mindig nem szabadultam a csaplárnétól.

Mert aztán mikor sok volt már egy esztendőre való távozásra is, amit egy-két napi pockosremetei utamra búcsúztam vele, hát akkor jutott eszébe, hogy vajon nem csapom-e be őtet, és visszatérek-e valaha hozzá?!

Ez kellett csak, hogy eszébe jusson!… Rákezdett abba a nyomba sírni: tudja ő, hogy elhagyom most örökre! Azért ment a levél a társamnak!… Meg a többi!

Nyakamba esett. Lecsúszott rajtam a lábamhoz, hogy azt csókolja, úgy könyörög, jöjjek vissza hozzá!…

Letérdelt!…

Követ is megindított volna a jajogása. Azt nem is véve hozzá, hogy már aggódni kellett: lehallják ezt a sikkangatást az ivóba, az udvarra!

Csakugyan, majdnem ott lepett bennünket ilyen átkozott siránkozásos helyzetben a sváb kocsis a szobában.

Ezt persze Soma zavarta hozzám vissza, dühöngve, hogy hova váratom már?

Na de legalább ez végét szakította ennek a keserves állapotnak.

Elmehettem végre a kocsissal.

A sváb persze egész úton a Soma rettenetes haragjával volt megakadva. Sápítozott váltig a falun áthaladtunkban.

Soma majdnem megverte őtet is. Mert dühében Soma be akart tanítani neki egy üzenetet a számomra, hogy azt szóról szóra kell eltanulja tőle a sváb.

De hát ne is mondjam, hogy ennek az üzenetnek a legszebb kitételeit még a kőhöz mérve sem lehetett emlegetni. A sváb is húzódott, nem csoda, hogy át merjen adni nekem ilyen gyalázatos becsületsértéseket! Azért Soma a saját ostorát kapta ki a sváb kezéből, hogy végighegedüljön vele a hátán.

Soma persze hogy nem egész józan. Aligha máshonnan ült Soma a kocsira még pitymallat előtt, mint a habukini Legényegylet borosasztalától. Borosflaskót hoz is magával Soma a kocsi ülésládájában, hármat is. Kínálta a svábot is.

– Mert áldott jó ember a Soma úr!… Csak ne mérgesítse őtet valami… Mint mostan!… Hujjaj! Szakrament nohamol!… De fél én, mi lesz?… Hogy vár-vár-vár híjában az urat!

Ezzel a szörnyűködéssel zabrigálta tele a fejemet a sváb a fogadótól a kocsiig.

Na, amikor odaérünk a falu végére, hát a szép reggeli napon a lovak az útárok szélére húzták a kocsit, ahogy a gyep után nyújtogatták a nyakukat. Itt-ott már, hogy a kocsi befordul az árokba. Látjuk messziről.

Szalad váltig a sváb. Szaladok én is vele. Hogy mentsük meg a kocsit a katasztrófától.

De hol van Soma?… Somát nem látjuk.

Ez biztosan otthagyta dühében a kocsit bitangba. Csak azt vélhetjük a svábbal.

De hát mégse! Soma ott aludt benn a kocsiban.

Lecsúszott a hátsó ülésről. A két lába égnek a kisülésen át a bak oldalában, és a feje, amilyen hosszú volt a Soma dereka, odatámasztva a hátsó ülés párnája szélére.

Hortyog kegyetlen!

A lovak nem horkannak kisebbet, mikor a kocsisuk az ostornyéllel agyalja őket, és rángatja elfele a zablájuktól, az árok széléről.

Most persze, fel kell költeni Somát.

Csakhogy Soma, mint én jól tudtam róla, és mindenki tudja, aki ismeri, rettenetesen mély álmú. A tetszhalott se különb Sománál, ha az alszik.

Pláne most! Ki tudja, hány álmatlan, végigdorbézolt éjszakáját pótolja itt Soma, ebben a csára fitult helyzetben.

Így én csak éppen megböktem Somát, és rászóltam a svábra, ahogy felkaptam a kocsira:

– Hajtson csak, atyafi! Alszik Soma úr, ez a büdös dög, most egy temető helyett itten. Kevesebb baj lesz vele! Gyerünk csak!

Azzal elindultunk.

Micsoda? Alig pöntyögtem még erről-arról egy keveset a svábbal, én is elálmosodtam a strapás éjszakám után. Elbóbiskoltam Soma mellett a kocsin, egész Pockosremetéig.

Finom, féderes, bőrpárnás bricska volt ez, a habukini papé. Négy vasrúd tartotta a bojtos ekhóját. Ennek az egyik vasrúdnak verdesődött neki az úton a fejem aludtomban. De úgy, hogy a fülem, a fél pofám csupa festékes rozsdamaszat lett, mikor megérkeztünk. Affene belé!

 

 

 

 

 

Pockosremete, ez a kis mezővároska, mint mondtam is, a legdühösebb függetlenségi párti volt.

Függetlenségiek voltak elsősorban a városi kézművesek és kereskedők. A polgári körben csak ezek nyüzsögtek, és az épületen is Bunkó-zászló lobogott. De nem volt különben az Úri Kaszinó sem, ahová előkelőbb nép járt a hivatalokból és vidéki birtokosok. Az Arany Sas városi nagyszálloda ugyancsak a negyvennyolcasok tanyája volt, és véges-végig az összes kisebb vendéglők, lebujok, csapszékek.

A kormánypárt nem talált itt olyan nyilvános helyet, amelyikre cégérét, lobogóját kiakassza, úgyhogy csúnyán ne járjon.

Egyetlenegy helyen talált szállást a kormánypárt. Ott se jelezte semmi.

A csendőrlaktanya mellett volt egy fűrészmalom. Ez a fűrészmalom azé a Remetey grófé volt, amelyik a kormánnyal tartott. Mert kettő ezek közül a Remetey grófok közül is függetlenségi volt.

Szóval, ennek a sárga-fekete Remetey grófnak a fűrészmalma folytatásában még több háza állt. Bérbe is laktak benne. Üzletek is voltak benne. Azonkívül valami irodahelyiségek. A fél utcasor az övé volt.

Hát ezekben a puszta irodákban tanyázott most a választás előtt a Csávássy-párt vezetősége.

Ide kellett nekünk Somával elmenni.

A kocsis már tudta ezt. Hiszen nem először hurcolta ide Somát. Hát egyenesen ide hajtott. Be egy nagy udvarba.

Na, Soma, ahogy már a város végétől ordítoztam rája és rángattam, végre felébredt itt, ebben az udvarban. Körülnézett és ráriadt: hol van, kivel van, miért van itten?… Az én Somám egyszerre ijedten és bosszúsan kezdett leckéztetni engemet a kocsissal együtt legelső szavával:

– Minek nem ráztatok fel hamarabb? Kár volt egész idehozni bennünket, kettőnket ennek a mafla Szepinek. Hamarabb kellett volna nekünk leszállni a kocsiról máshol. Ammarha fejetek irgalmát! Látták, hogy jöttünk?

– De miért? Miért? Mit ugrálsz? Úgy aludtál, mintha a sírhant nyomná már a hasadat, amiért sokan nem siratnának! – állott feljebb nekem, és joggal is.

De Soma egyre Szepit, a kocsist nyaggatja:

– Látott-e valaki, mit gondol, a pártirodából, hogy ide hajtottunk be az udvarra, vagy sem?

Mikor Szepi erre nem tud bizonyossággal felelni, Soma rákiált, hogy hajtson ki az udvarból!

A sváb erre dohogva-morogva megfordul az udvaron, és kihajt az utcára.

Ott meg Soma azt parancsolja neki, hogy ellenkező irányban hajtson tovább, mint ahogy jöttünk.

A kocsis visszamakog a bakról neki, hogy hát:

– Ittend már a város vége, puszta mező, nagy patak, téglavető cigánytelep. Hová megy, mit keres erre a tekintetes kortes urak? A cigány akar szavazat venni, aki patkány és dög eszik?

Soma ráordít:

– Ne ugassál! Arra indítod a gebéidet, amerre parancsolom!

Aztán vezényli a svábnak, hogy balra forduljon, és kanyarodjon be a fűrészmalom árka hosszában vissza a városba, ezen és ezen az utcán. Míg végre így fele város megkerülésével visszajutunk majdnem oda, ahol a grófi fűrészmalom van. Csak két utcával odébb. Ott van a zöldségpiac, vagy ahogy a pockosremeteiek hívják, a kispiac. Egy sarkában a kámzsás barátok kápolnája áll. Amögött, az árnyékos téren, platánfák alatt szoktak dinnyés-, hagymás-, káposztás-, idegen szekerek álldogálni.

Itt állítja meg Soma a svábbal a kocsit.

Hiába kérdem persze én is útközben Somától: mire való ez a játékkocsikázásunk, mint a ligetben a szamárfogaton a gyerekeké? Soma letorkol:

– Majd megmagyarázom! Várj idejére és helyére! – mondja, és csak egyre azon okumlál: – Ha láttak volna a pártiroda ablakából, hogy megjöttünk, akkor kiszóltak volna utánunk. Mi? He? Nem?

Így!

A szekérgyülekezővel szemben van egy kis csapszék. Úgy nevezik: Csupapiszok.

Ide visz be Soma engemet, és rendel früstököt, rendel bort, a svábnak is, urasan, bőven. De persze a kocsis, mint illik, külön vonul magának a rongyos, bagós, szűrös fertályba tőlünk. Mi Somával a csapszék belső fehér asztalos helyiségébe telepszünk be.

Itt Soma első kérdése hozzám:

– De van nálad pénzmag? Ezt a kis cehet te viseled. Mert én most fogok kivágni megint lóvét a pártirodában.

Hüjj! A malasztját neki! Már elherdálta Soma a száz forintját, amit láttam nála. Az enyémből még húsz pengő sem hibázik!

Ezt gondolom. De most nem firtatom Somától. Mert kíváncsibb vagyok rá:

– Minek riadoztál, hogy észrevesznek minket a pártirodából? És minek bujdokolunk itt ebben a Csupapiszok-butikban? Erre lefetyelj már egyszer.

– Hát megmondom neked! – kezdi Soma. – Nem akartam, hogy beszéljenek veled az irodában előbb, mint meg nem hánytuk-vetettük ketten, mivel állítjuk falhoz ezeket az úri tolvajokat! Leginkább is az a baj, hogy nem írtál nekem, ahogy kértelek rá, naponta. Így ez a leveled, amit elhozhattam volna megmutatni a pártirodában, másról beszél, mint amit tőlem tudnak, és már más írás is. Ezt is észrevehetik!…

Hüledezek erre. Felit értem csak, amit ez a gazember mond. És faggatom persze: micsoda más írásról beszél ez?

Hát végre kitudom Somától, hogy mert én nem írtam neki, hát ő maga gyártott, hamisított tőlem magához leveleket. Rémisztő hazugságokat eresztett meg bennük az én nevem alatt, és persze pénzt vasalt ki az uraktól a nevemben.

A gyomrom is felkavarodik az indulattól, mikor utoljára is Soma ki kell bökje előttem, hogy nem az első száz forintot herdálta ő el, a magáét! Még kétszáz forintot, amit az én hamis leveleim révén nyomott ki a pártirodából, hogy nekem van rája szükségem Bihalgebbeden a patikafűre és parasztfogásra, szintén elpocsékolt.

Hadonászom, ordítok. Szidom a Soma minden gaz pereputtyát. Nem győz csitítani!

De hát mit is tehetek? Ha nem vállalom a pártirodában magamra a Soma gyalázatos sáfárkodását, nem merem hinni magamról, hogy én egyedül tovább tudok mozogni és az urakkal értekezni ebben a kortesfarsangolásban.

És Soma szedi elő minden prókátorfurfangját, hogy megpuhítson, leszedjen a lábamról!

– Azt nem értem, hogy mit sajnálod ezeknek az úri rablóknak a tárcáját, akár én nyúlok bele, akár te? Hát két krajcárokért kockáztatjuk nekik a bőrünket, te szerencsétlen? Vagy valaki kivizsgálja azt valaha, hogy ilyen suskusokban mi ürüggyel csusszant a pénz és kicsoda markába? Hiszen le kell tagadnia annak is, akit megfejtél, hogy megfejted, ha nem akar kóterba kerülni veled és velem együtt. Jöjj már létre egyszer ezzel! Rázzalak meg, hogy feleszmélj?

– De hát hova szórtál el annyi teméntelen pénzt, ha két kézzel is? – kérdeztem én.

Hát Soma csak sajnálni tud, ilyen bamba kóficot, mint én.

– Azt hiszed – magyarázza –, hogy én is csak a parasztok két decijét fizettem ki, mint te, akár százszor is, ami nem több két pengőnél? Hiszen én palackos borból és pezsgőből fizetem ki ugyanazt, úri betyároknak, akár Habukinban, akár itten Pockosremetén, ahová két éjszaka hoztam be őket. Érted? Itt, a pockosremetei éjjeli mulatóban egy korona egy konyak, és ötven is volt egy éjjel, és tízes, húszas ment a cigánynak a szeparéban és a kisasszonyoknak, a kasszírnőknek, a kocsisoknak a fiákeren. Nem lehet egy rendes murin válogatni, számolgatni a krajcárokat. Azon kezdem, hogy még száz forintot nyertem is a ferblin, és az is utánament a többinek, hogy most üres a zsebem egy vörös petáktól is. De mi az, száz forint egy rendes úri mulatságon? És mi ezeknek a pártirodában száz forint?

Csára állt az eszem attól, hogy így lehessen hajigálni a bankót. De hát Soma nem hagyott ki kézből.

Biztosított, hogy sohasem lesz más belőlem, mint nyomoronc, aki a pénz aprójára nézek! De majd most aztán ő gondoskodik, hogy engem is belehozzon ezentúl közös, rendes, úri mulatságokba. Ha már a bihalgebbedi állomásomon akár a fogadósné szoknyája mellett, akár másutt bujkálhatok a választásig, pénz, ne féljek, mindig lesz dögivel. És ő majd így utánam jön kocsival, vagy én magam beruccanok, és vígan éljük világunkat.

Megmagyarázta nekem azt különösen Soma, hogy akár egy obsitos a háborúról vagy egy vadász a vadászatról, úgy füllenthetek bátran akármit én bihalgebbedi tartózkodásomról ezeknek az uraknak a pártirodában, mert nagy dolog ezeknek a szemében, hogy emberük rejtekzik ebben a gyilkosok falujában sértetlen, hát használjam ki ezt, míg lehet!

Már végül, hogy a Soma kegyetlen unszolásától menekedjek, úgy tettem, mint akit meggyőzött valamennyire.

És azt mondom:

– Rendben van! Kiokosítottál már, egy főiskola számára is, ebből a dicső kortesfogásokból. Kezdd most már azon pontosan, hogy: mivel álljunk az urak elé? Nem mondhatom azt, hogy én magam sem értem, micsoda okozta, hogy a parasztok Bihalgebbeden most egyszerre meggondolták a dolgot, és hajlandók kötélnek állni a kormány vesztegetésére?

No hát, ami erre jött Soma meg köztem ottan, még most is elővesz rajta a kacagás.

Soma rám néz. Tanakodik, tanakodik egy keveset. Azután fintorog rám, és azt mondja:

– Ez a leveled azért nem felel meg, és azért is akartam veled beszélni, mert mindjárt elejével nem szabad ennyire elhajítani a sulykot az urak előtt, hogy Bihalgebbeden vesztegetési feltételekről alkudozhat a parasztokkal a fogadósnéjuk. Az ilyet már csak közvetlen a választás előtt szabad írni. Mert ha eleinte máris ezt írod, mit írsz akkor továbbra? Nincs több mézesmadzag, hogy pénzt facsarhassunk ki aztán. Mert kérdik és követelik, hogy hát elő a farbával, mekkora összegért volnának hajlandók eladni magukat azok a parasztok, kik alkudozni kezdtek? Érted? Csak azt kell mindig írni, hogy rettentő barátkozásban tartok a parasztokkal, ennyi és ennyi drága italt fizettem ki nekik ezért, és így és úgy hadonásztak nekem a fokosukkal, és majdnem megvertek, vagy meg is vertek, tehát kérek költségre ennyit és ennyit, mert különben nem tarthatom ki itten!… Érted? Te negyedeszű kófic?

Így oktat Soma. Én pedig a sok beszédtől, rossz alvástól, az éjjeli kalamajkás lefetyeléstől bezápult eszemmel nem is tudom helyesen követni ennek a gazembernek az okoskodását.

Hát elébe csapok az asztalra, és azt mondom:

– De ne forgasd már összevissza ezt a slamasztikát, amiben vagyunk. A parasztokról aztán tudtam meg, mikor a levelet elküldtem neked, hogy már arra is hajlandók, összegyűlnek, és együtt, az egész összességükkel várnak rád a pénzzel.

Soma mérgesen legyint:

– Ez marhaság! Ezt ne mondd az urak előtt. Mert úgysem hiszik el. Nem érted?

– De hát így áll a dolog! – kiabálom én is haraggal.

Erre Soma felugrik:

– Menj a pokolba! Engem nem kell etess tán maszlagokkal? Mert ha most is mókán jár az eszed, úgy megváglak, hogy csak az emléked marad meg a jó szívekben. Te kelekótya, rühtanya!

Úgy segéljen! Ott, azon szent percben eszméltem rá magam is, hogy Soma egy szót sem hitt az őszinte írásomnak.

– De te kétemeletes állat! – próbálom hát őt a valóságra kapatni. – Hát bele sem fér abba a gazságtól rohadt kobakodba, hogy én az igazat írtam meg neked?

Itt már a képemről és a hangomról láthatta Soma, hogy tréfán kívül beszélek.

De hát meg nem adta magát:

– Belém akarod tömöszölni, hogy elhiggyem, te piszokházi, te megkerítetted négy nap alatt a bihalgebbedi szavazókat, akik majd rám gyújtották Czenczyvel együtt a jegyzői lakot, és majd befojtottak a folyóba? Félek, ezután csak az jön, ha erősködöl mellette, hogy prütykölésbe kezdel, cigánykereket hánysz, és futni fogsz az utcán, utánad a gyermekekkel.

Hát itt megállt a tudományom! Hallgattam, és néztük egymást:

– Mibe fogadsz velem? Vagy mire kívánod, hogy megesküdjem, vagy elátkozzam magam, hogy én nem anzágolok a felől a bihalgebbedi dolog felől? – mondom végre szépen, nyugodtan Somának. – Ezzel fogjuk itten tölteni az időt, hogy tamáskodol és makacskodol, mint az öszvér?

Már erre csakis megtántorodott magában Soma. Legyintett még utoljára:

– Sosem, sosem fogja a kormány zászlója alatt látni Bihalgebbedet! Hamarabb leszek én püspök! – mondta. De már mégis hozzátette: – Vagy ha ez igaz, akkor olyan szerencsefia vagy, amilyet álmodban sem tételeztél fel ilyen szemétkupacról, aki vagy!

Végtére itt mégis oda jutottunk, hogy a Soma nagy, hüledező pofájába belemeséltem azt, ami velem Bihalgebbeden történt. Persze a csaplárnét kihagytam, ami ticsitacsiba kerültem vele, és többet emlegettem magamat, mint aki ügyesen tárgyaltam a kocsmárossal, tanítóval, jegyzősegéddel, és a gyékényemre rántottam őket a gazdáknak egy nagy felével együtt.

Mit tett erre az én Somám? Most már, hogy elhitte, ilyen eredményt is lehet csudamód felmutatni négy nap alatt, az én Somám egyszerre letett nemcsak a csüggedésről, hanem arról is, hogy a nagyszerű teljesítményemért dicsérjen és bámuljon engemet.

Nagy dér-dúrral, garral sétálni kezdett a kis ivóban fel és alá, és akár magának sorolná fel, elkezdi:

– De a szentségét neki, ha ilyen sosem képzelt dolgot értünk el mint kortesek, ezt ugyan babért oda nem adjuk! Ezért súlyos ezresek kell üssék a tenyerünket! Itt annyit lehet kifacsarni, amennyi összeg hirtelenében eszébe jut az embernek, és kifér a száján!

Hallgatom-hallgatom Somát. Csak hadd beszélje ki magát. Mintha csak arra várnék, hogy ha előbb tőlem sem hitte ezt a sikert, most pedig úgy emlegeti, hogy mink csináltuk ketten, erre csak az jöhet, hogy úgy kezdjen beszélni róla, mint a saját maga egyedüli munkájáról.

Hogy micsoda?

Hiszen kezdi is már Soma. Hozzám fordul, és szigorúan szúr a szeme:

– De te, Kakuk Marci, ha te most nekem elrontod a buta, nyavalyás szendéskedéseddel az urak előtt, hogy nagy zsajtárnyit fejjünk rajtuk, akkor én úgy pöccintelek el a körmömmel téged, mint a tetűt! Értetted? Ajánlom, hogy hagyjál engemet tárgyalni és alkudni a pártirodában, ha jót akarsz. Sőt, még legjobban tennénk, ha itt várnál rám, és csak akkor jelentkeznél, ha szükség lesz rád. Akkor utánad jövök, és pontosan a szádba rágom, hogy mit mondjál, mit tegyél, kivel hogyan tátsd makogásra a pofádat.

Na, a veszett harag csak úgy fortyogott bennem erre. Szinte éreztem, hogy szalad ki a vér a képemből, és dörömböl a szívem.

De gondoltam: kikezdeni ezzel a mindenre elszánt haramiával, amikor pénzt orront, annyi, hogy úgy a falhoz mázol, akár szentképnek imádkozhatnak majd előttem. Ha segít itt valami, csak az, hogy vedd elő, Marci, a ravaszságodat és óvatosságodat.

– Hát várj csak, Soma! – szóltam csendesen. – Én föl se hányom most neked, hogy a máséban akarsz gazdálkodni, az enyémben.

– Mi? – fektírozott máris Soma az orrom előtt. – Talán nem én vettelek magam mellé? Te magadtól kaptál volna be kormánypárti kortesnek? Kinek köszönheted, hogy Bihalgebbedre kerültél?

– Jó, jó! Helyes! – hagytam rá még szelídebben. – Nem akarok én, barátom, utadba állni, és a piszkos számításaidat keresztezni, hogy fosztogasd az uraidat az én kegyelmemből. De van egy kikötésem! Ettől el nem tágítok, ha az égig is ugrálsz, vagy a porban csúszol.

– Mi, mi, mi? – sürgetett Soma. – Tessék! Add elő.

– Te engemet azzal csábítottál el a színházi kellékességtől, hogy ha ilyen nagy urakkal sütünk-főzünk együtt, és megelégedésükre dolgozunk, hát nemcsak fizetséget látunk tőlük, és dorbézolunk a kontójukra, hanem biztosítanak nekem valami jó, könnyű állást az államnál, a kincstárnál, hogy ne lógjunk a világban. Hát én ezt követelem, hogy írásban kapjam attól a méltóságos úrtól.

– Meglesz! Ne fázz, míg engem látsz. Ez a legkönnyebb. Csak rám bízzad! – így Soma még a szavamba belevágva, a vége előtt. És a vállam csapdosva biztatott: – Úgy lehet, idehozom neked az írást erre nézve, a méltóságostól, ettől a vén rablóvezértől. Megkapod, ha csak ez kell. Meg vagy elégedve?

 

*

 

Kár nyújtani, mit beszéltünk még. Nem is sokat már.

Soma elment egyedül a pártirodába, ahová naponta bejárt a méltóságos és a gróf is; meg persze Czenczy Tibor is… Soma egyedül akarta megtaposni a talajt annak, hogy ki-ki közülünk jól járjon a kívánsága szerint.

Én a legjobbnak láttam hagyni Somát. Mert mondom, csakugyan nem tarthatom magam annak az ügyes széltolónak, aki ilyen nagy urak szemébe is port hint, mint Soma társam.

Összeültem unalmamban a sváb kocsissal tereferére.

Az szívesen pletykált nekem, dadogva, a Soma habukini viselt dolgairól. Hogyan tette ki a plébános a Soma szűrét többrendbeli istentelen disznóság után a parókiáról, ahol pedig Somának finom szállása volt. És most Soma csak a pap kocsiját használhatja, a bántódás elkerülésére, amíg Bihalgebbeden keresztüljár. Máskülönben a Soma szállása Habukinban a Posta-fogadó. Mint nekem a bihalgebbedi Nagyfogadó… De szívesen zavartatja föl magát a papnál Somával a kocsiért ő, mert tíz forint borravalót legkevesebb összeszed ő, ha Somát hozza föl, és azoktól, akiket Soma hoz magával… Azonkívül iszik-eszik dúlásig-fúlásig… Isten éltesse Soma urat sokáig! Ez az igazi gálánt, úri kortes… Na!

Két forintomba került ez a kis terefere. Mert el kellett értsem a svábtól, hogy én sem lehetek a Soma legalábbvaló barátja, aki húsz pénzt számol egy kocsis borravalójának, mint általában jár.

Hát ez a Soma csakugyan még azzal is kénytelen fecséltette a pénzt, aki a közelébe került.

Na de mit vártam, mit nem, Somára, végre megjelent.

Nagyon jó kedvében nincs! Láttam rajta mindjárt. Pénzmagot nem szerzett. Fő baja ez lehet…

Én hoztam rendbe a Csupapiszokban a cehet.

Soma sürgetett váltig:

– Gyere! Útközben én kitanítalak, mit mondjál.

De hát kár is lett volna elsorolnom, mivel töltötte volna tele a kobakomat. Hiszen a veleje az volt, hogy miután a bihalgebbedi kocsmáros kétezer forintra tartotta körülbelül azt a készpénzt, amivel rendeződnék nála azoknak a gazdáknak a kontója, akik hajlandók a kormánypárthoz állani, hát Soma fenyegetett, hogy agyoncsap, ha ezer pengővel többet, vagyis háromezer forintot nem kérek.

Így érkeztünk oda a pártirodához.

Persze most már nem az udvarnak kerültünk az épületbe, hanem elöl a frontján az ajtónak.

Egy nagy irodában állunk már Somával. Valami három léhűtő körmöl ottan nagy buzgóan. Egyikkel, de nagyon foghegyről, pár szót értekezik Soma, hogy hát: itt vagyunk! Az erre bemegy egy másik belső helyiségbe. Ott tölt valamennyi időt, azután visszajön, és hozzánk fordul így:

– A méltóságos úr kéreti a Katzky kortes urat. Egyelőre azonban csak őt magát. Melyik az önök közül?

– Én vagyok! – állok elő persze.

– Tessék! – mutat erre nekem az ajtóra az írnok. Hogy fáradjak befelé.

Na, Soma már közben morogni kezdett rá, hogy őnélküle akarjon velem beszélni a méltóságos. Most pedig Soma erőszakosan indul be velem, a méltóságos rendelkezése ellenére, és elhárítja az írnokot útjából:

– Ugyan, mit tudja maga! Hagyjon csak bemenni!

De bizony az írnok keményen Soma elé áll. Felugrik a másik írnok is. És kezdenek osztozni, majdnem dulakodni Somával. Míg azalatt a harmadik írnok kinyitja előttem az ajtót, aki ott állok báván. És betuszkol.

Igazán úgy volt, hogy Soma nélkül én magam sem vállaltam szívesen az urakkal való tárgyalást. Azért ácsingóztam ottan. És most benn a másik szobában úgy éreztem magam, mint a kitett gyermek.

Szerencse, üres volt ez a szoba. A következőben voltak az urak. Jött is ki a szivarfüstjük karikája és a csevetelésük.

Szép szoba volt ez. Csupa szőnyeg, fotel, csillár, aranyrámás képek. Ez is rebegtetett, hogy ilyen fényes, finom helyen csetlek-botlok előre.

Nagyokat lélegzem. Fújok nagyokat. Verdes a szívem. Valahogy mégis összeszedem magam. És megyek, megállok a nyitott ajtóban, és koppantok a félfáján, köhécselek.

A méltóságos vesz észre legelőször, így:

– Ahá! A mi emberünk! Na, jöjjön csak!

Odaint a nagy, zsíros mancsával. Kábulok, szédelgek.

– Adj Isten! – köszönök parasztosan, a kalapom gyürcsölve. Persze nem is hallhatják, olyan kísértet hangon.

De a méltóságos fene barátságosan invitál. Az íróasztalán keresztül a kezét nyújtja felém:

– Isten hozta! Tessék, foglaljon ott helyet! – mutatja mellette a karosszéket.

És még le sem ülök, jön Czenczy is kezelni velem és a gróf is. Sőt, az oda is nyom a karosszékbe, mikor még mindig állok:

– Hát csücsüljön le, és már kezdje is mesélni nekünk, lehetséges az, hagy maga meghódította ezt a községet nekünk? Mert mi nem restelljük bevallani magának, hogy akkor a világ legnagyobb csodáját vitte végbe.

Nahát, erre az jött, hogy elmeséltem a bihalgebbedi dolgokat szakasztott úgy, mint Somának. Illett itt is, sőt még jobban, kímélni a csaplárné becsületét. Másként nem lódítottam.

Előbb makogtam persze. De úgy buzdítottak, segítettek, hát utoljára már folyamatosan magyaráztam. Úgyhogy néha egy-egy szavamon dűlt el a méltóságos a kacagástól.

Ez a nagy hordó ilyen könnyen kacagós volt. De a gróf és Czenczy se állották meg nagy-nagy nevetések nélkül a beszédemet.

Most jött aztán az uraknak a Somára nézve jajkeserves szentenciája.

De hát ezt muszáj részletesen elmondjam.

 

*

 

Én először, amikor ezek közt a nagyurak közt leültem, annyira szepegtem, hogy igennel válaszoltam volna a halálos ítéletemre is, ha arra indítanak.

De aztán, hogy már a tárgyalásunk közben megembereltem magam teljesen, hát elevenen járt eszemben a Soma oktatása.

Ezeknek szemét a pénz, ami nekem nagyérő. Ezek sosem tapasztják be a lyukat rajtam, ahol a lélek kiszáll belőlem, ha a parasztok megszurkáltak vagy megcsákányoztak érettük. Ezek kihasználnak ingyen is engem, ha nem használom ki én őket szintén.

Így hát, mikor a méltóságos kérdést tett:

– Na és hát szeretnénk tudni végre, hogy mekkora az a összeg, amit annak a fogadósnak úgy folyósítsunk, mint ezeknek a hozzánk térült magyaroknak a visszamenőleges tartozását?

Én nyugodtan rávágtam:

– Háromezer forint!

A méltóságos erre, úgy tetszett, nyeldekleni kezd. De rögtön beleszólt a gróf, így:

– Samukám, kérlek! – titulálta a méltóságost. – Három darab ezres azért nem nagy összeg huszonöt szavazónak fejdíján kívül. Mert hiszen ezzel rántják magukkal egyúttal a következő huszonöt voksot. Az egész falut. És akkor bődületesen győztünk itten!

– Jól van! Megkapják! – bólint erre nekem a méltóságos. – De akarom tudni mindjárt, hogy mi lesz a módja annak, hogy simán lebonyolítsuk ezt az ügyletet. Nekünk lista kell a bihalgebbediek aláírásával, hogy Csávássy képviselő urat ajánlják. És ha – mondja – hajlandók erre, egyidejűleg minden ezért való járandóságukat folyósítjuk. De persze a fogadóstul jegyzékeket kapunk, név szerint, kinek a számláját fizettük ki. Mert, fiam, nekünk is el kell számolnunk ám a ránk bízott pénzzel. Hát lehetséges ez?

– Igenis, méltóságos úr! – feleltem.

De dögöljek meg, ha nem láttam, hogy a gróf összenézett közben Czenczyvel, és olyan fintort csinált az előkelő orrával, mint aki mondaná: micsoda smucig, kapcáskodó, vén dög ez a főigazgató!

Czenczy megszólalt erre:

– Kedves méltóságos uram! Legokosabb, amit tehetsz, hogy rám bízod most már ezt a falut. Így is az én terepem volt ez. Én majd meggyúrom, pénzelem, itatom és lelkezem őket továbbra.

Na! – gondolom magamban. – Most aztán lőttek az én és a Soma sáfárkodásának. Nagyobb tolvaj jön a nyakunkra, nem kettőnknél, de tízünknél. Ez a Czenczy! Ez az úri lókötő.

Nem mernék persze mukkanni, ha a méltóságos rögtön nem hőködözne kedvetlen Czenczyre, és rázni nem kezdené a nagy liszteszsák fejét.

Azzal rám néz, és így kérd:

– De most aztán, fiam, fenntartás nélkül, bátran, az ügy érdekében a maga tanácsát kérjük. Üdvösnek vélné-e Czenczy úr közbejöttét a maguk ügyes és sikeres szervezői munkájában? Hiszen ő botrányos kudarcot vallott az ottani választók előtt.

Ha ennyire a számba rágod a magam is óhajtotta mondandót? – gondolom. – Akkor halljad hát!

– Én, méltóságos uram, ha őszinte vagyok, nem javallom semmi esetre sem, hogy Czenczy úr vagy akárki más, még maga a méltóságos úr is mutatkozzék egyelőre ebben az istenátkozta községben. Mondjam meg, miért?

– Ugyan? Talán babonás maga? Vagy attól fél, hogy nem sáfárkodhatnak kedvükre a kortespénzzel, ha én a körmükre nézek? – hallom Czenczyt ingerülten ripakodni rám.

– No várj, kérlek! Ne sértegesd legjobb emberünket! – mondta a gróf. – Ezt nem hagyom, kérlek!

– Folytassa, kérem! Ne legyen tekintettel, csak az ügy érdekére! – biztatott a méltóságos.

Mire én tovább:

– Nem babonából, Czenczy úr! – fordulok hozzá. – Sem az okból, mert hogy nem tetszik tudni a parasztok nyelvén komázni velük. Hanem azért, mert ezek a parasztok tőlem meg a társamtól nem, de mindenki mástól, pláne úrfélétől halálosan restellik, engedelmet kérek, hogy kimondjam, hogy pecsovicsok lettek.

A méltóságos már röhögött is, hogy rengett a nagy potroha. A gróf vele. És azt mondja rám:

– Csak aranyba foglalni ezt a pompás, eszes fickót!

Így!… Buzdítottak tovább.

Egyedül Czenczy savanyodott, és rágta a száját. De mit bántam.

Az a fő, megszabadulunk Somával együtt egy ilyen úri haramiavezértől, hogy nyakunkra üljön! – gondoltam.

Na de mármost a méltóságos kis gondolkozás után azt mondja:

– Hát nézze csak, barátom! Itt csak egy marad hátra. Ezt az egész ügyet egyedül magára bízzuk. Megkapja a pénzt, és ha kell, kap akármennyit, csak jelezze, hogy szükség van rá. Kár itten fejtegetnem, hogy ez csak bizalomra megy. Ha maga olyan ember, hogy elszelel ezzel a nagy összeggel, vagy megkárosít bennünket, én tisztában vagyok vele, hogy még csak nem is kereskedhetünk magán. De én, ahogy magára néztem, láttam, hogy nem affajta ember, aki gazságra képes. Szavát sem veszem, írást sem kérek magától ezen összegekről. Én bízom, hogy maga nekünk becsületesen kezeli ezt a pénzt, és a céljára fordítja.

Na! Én, hogy ennyire hivatkozott a becsületességemre ilyen nagy úr, úgy éreztem, hideg lesz a hajam töve. Talán egy szakasz szuronyos csendőrnek is neki hajtatott volna ez a vén haspók, úgy fellelkesített a hívének ezzel a beszéddel. Igazán!

– Számíthat rám, méltóságos uram! – néztem büszkén a szemébe. – Megteszem becsülettel maguknak, ami tőlem telik.

– Maga is számíthat a jutalmazásunkra! – biccenget a vén duplapocak.

Én pedig valahogy éppen azt gondolom magamban: na igen, de azért lám, nem merem ki sem ejteni a számon most, hogy az volna mégis a megnyugtató nekem, ha egy sor írást adna biztosítékul ez a főigazgató, hogy az ígéret ne maradjon szép szó. Soma bizony szólna.

Hát mintha csak a gondolatomat találná ki ez, a vén méltóságos. Előveszi a tárcáját, és kivesz egy névjegykártyát belőle. Arra ráfirkant néhány sort. És átadja nekem:

– Ez a névjegyem! Ráírtam, hogy: Katzky urat, magát, hozzám akármikor azonnal beereszteni. Ez szól, fiam, a választás lezajlása utánra is, mikor meglátjuk, hogy hol hasznosíthatjuk egy alkalmazásban a maga ügyességét. De szól ez természetesen a választásig is. Őrizze meg jól.

– Nagyon köszönöm! – tettem el a kártyát. Mire a méltóságos erős csudámra azt mondja tovább:

– A Soma társával is közölheti, hogy ezentúl jobb szeretnénk magával értekezni, mint vele. Privátim megmondom magának, miért. A maga Soma barátja, enyhén szólva, túl bizalmaskodó és követelődző, magyarán mondva: szemtelen. Tudja-e azt?

– Tudom, sajnos! – mondom. Hát mit mondjak? Tudnák a többit!

– Azonkívül a maga Somája idült alkoholista, azaz javíthatatlan iszákos. Minden alkalom csak arra jó neki, hogy leigya magát. Tudja-e?

– Tudom, sajnos! – húzom a vállam.

– Ámde! – folytatja a méltóságos. – Ha nem párosulna a Soma barátja iszákossága még az úrhatnámsági, hatalmaskodási és költekezési mániával is, akkor megjárná. De még ehhez kóros hazudozó is, vagyis akkor sem mond igazat soha, ha nincs haszna a hazugságból. Ezt mégsem lehet tenni, amit ő tett, kérem, hogy minden egyes esetben, amikor maga számára, a maga értékes értesítéseire pénzt vett föl tőlünk, és ezt nem sajnálhattuk, mert maga, íme, milyen eredményeket ért el a kiutalt összegek révén, míg ezzel szemben a maga Soma barátja ugyanakkor a saját számára is kicsalt tőlünk propagandisztikus célokra pénzt. De ő abból, kérem, estélyeket adott a helybeli mulatókban. Fiákerfelvonulást rendezett, a gőzfürdőbe vitte magával a vendégsereget, és ott, a nagy bazénban, a cigánybanda nagybőgősét a nagybőgőn csónakáztatta. Tudja-e?

A gróf kacagott, úgyhogy az oldalát fájlalta. Neki nem tetszettek szentségtörésnek a Soma dolgai.

– Generális fickók, generális fickók! – hajtogatta, a szemét törölve a könnyektől. – Ki nézi ki ezt a kedélyt belőlük?

De hát én, magamban, ha el is somolyodtam alamuszin a gróf hahotázásán, azért inkább hüledeztem a Soma iszonytató pazarlásán.

Én előbb egy százas elpucolását fogtam rá, erre kisült, hogy kettőnél, háromnál, négynél is több százasbankót prédált el. Holott ez még csak az volt, amit Soma bevallott. Most tudom már, hogy még azonfelül a maga számára is vasalt ki egy-egy százast. Tehát hatot. Ezt a tenger pénzt úsztatta el ez a hosszú rabló! Az anyja teremtésit! Na!

– De hát ezentúl, kérem, nem fognak ezek a dolgok előfordulni, a gróf úr akármilyen kedélyesen is fogja föl! – mondta a főigazgató. És a szemem közé nézett. – A pénz fölött maga fog diszponálni! Azaz rendelkezni. Ne legyen szűkmarkú, de direkte őrültek módjára ne engedje szórni a pénzt. Maga tudni fogja, fiam, a gálántéria mértékét, és ehhez fogja kényszeríteni a Soma barátját is. Most pedig rendelkezésére bocsátom a kért összeget. Sőt, tessék! Meg is toldom előre nem látható kiadások esetére.

Még a beszéde közben ment oda a méltóságos a Wertheim-kasszához, ami ott állt a sarokban. Kiszedett belőle két ezresbankót. Ilyet sem láttam addig. Mit tagadjam? Azonkívül egy köteg százasbankót. Véges-végül pedig még egy köteg százas bankót.

Erről beszélt most. Mikor az egészet felém nyújtotta, és ezt a köteg százast még rátette.

Szóval összevissza nem is három, de négyezer pengőforintot tartottam a markomban. A két markomban.

Ha Soma orrontja ezt künn, talán el is ájul a boldogságtól.

Csakhogy kitartás!

Borzasztó okos, tapasztalt és jólelkű ember volt ez a nagyhasú főigazgató, bárha olyan alamuszinak nézhetted, akinek krajcárt vetsz oda.

Mintha a képemről leolvasta volna, mit érzek, mit gondolok. Ahogy tétován, bambán, kezem reszketve tartottam azt a sok pénzt.

– Ide figyeljen, Katzky barátom! – mondta a főigazgató. – Ha életbiztonsági aggodalmai jönnének, joggal is ennyi pénznek a birtokában, hát a következőket jegyezze meg: mától fogva az itteni csendőrlaktanyából külön őrjárat indul naponta kétszer Bihalgebbed és Habukin útvonalán. Magát látszólag nem ismerik, és nem tartják számon ezek a csendőrlegények. Csak bemennek egy pohár borra ők is abba a fogadóba, ahol maga tartózkodik. Maga tehát utolsó esetben, ami, remélem, elő sem is adja magát, igénybe veheti ennek a csendőrőrsnek a segélyét. A névjegyem erre is jó lesz magának. Én majd ilyen értelemben intézkedem.

Nahát igen! Csakugyan rémledezett előttem az is, hogy akinél ennyi pénzt szimatolnak, még az angyalok is rablóvá vetemednek. Azért is rökönyödött meg bennem a lélek.

De még inkább másért.

Hiszen a legnagyobb rabló, Soma, az én édes szusztársam néz majd a zsebembe. Tőle hogyan védekezzem? Mert most már az én felelősségemre csinálja a disznóságot, és dobálódzik a pénzzel.

Három gondolatnyit sem töprenghetek ezen. A főigazgató már beszél is tovább:

– Azonfelül helyesen sejtem, hogy a maga Soma társának a követelődzéseitől is erősen tarthat. Csak szedje ráncba őtet. És ha attól fél, hogy akár ő, akár más ilyen személyi terror révén próbálkozik játszani a maga jóakaratával? Hát én az erélye és fellépése és szigora támogatására ellátom magát mindenesetre egy kis jószággal. Használnia persze csak utolsó esetben kell. Ellenben megmutatni megfélemlítésre, meghunyászításra, csak vegye elő bátran bármikor. A bánásmódját tanulja meg künn az irodavezetőtől.

Én persze nem értem, miről beszél a főigazgató. De látom, hogy újra a Wertheim-kasszában kotorász, és onnan egy kis skatulyát vesz elő, azt nyújtja nekem.

Azaz, közben kinyitja a skatulyát, és mit vesz ki belőle! Egy fényes csövű kis pisztolyt.

Na, én úgy megrebbentem ettől hirtelenében, hogy ahogy két kézzel, a skatulyát egyikben, a revolvert a másikban nyújtja felém a méltóságos, hát a skatulyát bátran átveszem én is egyik kezemmel, de a pisztoly elől úgy elkapom a markomat, mintha kígyó lenne.

Propp! Leesik a pisztoly a padlóra.

Czenczy rettentően röhögni kezd rá. És csúfolja a gyávaságom:

– Nem magára süti, hanem másra süsse, ha kell! Messze járt tőle, úgy érzem, ahol a bátorságot osztják!

– Minden jellemű ember másképp harcolja meg a harcát az életben! – szól erre a főigazgató, és rám mutat. – Ő sokkal ügyesebben szerzett nekünk híveket, mint a csendőrszurony. És a bátorságát sem kell fegyverrel szemben fitogtatni, mikor ott állt helyt, ahonnan ti elszaladtatok, a veszedelemtől. Sose vegye, fiam, szívére ezt a kis gúnyolódást!

Így fogja pártom, és biztat engem a főigazgató. De azért a gróf is, ő is, látom, kicsikét elfanyalodnak rajtam, ahogy lehajolok ott a pisztolyért, és tartom a kezemben, mint a törött tojást.

Mi lett ebből?

A gróf egyszerre a tenyerét kopasz homlokára csapja. Mert csak a tarkóján növesztett már annyi hajat, hogy a borbély előrefésülhette neki, mint a kertrácsot. Pedig fiatal volt.

– Egy fenomenális eszme, urak! – kiáltja a gróf.

– Halljam! – a főigazgató.

– Itt van nekem ez a Lelencz Gyulám. Most szabad éppen. Csak a vadászom mellett lóg, mint vicéje. Ezt adjuk Katzky barátunk mellé.

– Pompás! – örül a főigazgató. – Nyakába adunk Gyulának egy olyan wertheimzáros táskát, mint amiben az üzemekhez hordja ki a hajdú a pénzt. Ő lesz a Katzky testőre, pénztárosa, kiadjuk neki itten az utasításokat. Akkor nem kell fegyver, nem kell semmi, Gyula maga egy fellegvár, karhatalom, minden! Katzky utalványát átveszi és fizet. Más rendelkezést nem teljesít. Pompás.

– Ezt akartam mondani – szólt a gróf.

– És egyenruhában járván valaki mellett, ez nem is feltűnő. Kocsis, inas, vadász, kísérő természetes és semleges. Gyulával, pláne, az érintkezés is nehéz.

Én persze ezalatt tátom a számat. Fogalmam sincs, ki ez a Gyula, akiről beszélnek. Csak annyit értek, hogy azt adják mellém.

De a főigazgató már csöngetett, és bejön egy irodatiszt. Mielőtt egy szó utasítást kaphatna, kezdi ő maga:

– Ez a fráter szörnyen ordítozik ránk, méltóságos úr, hogy nem eresztjük be. Ezzel sok baj van!

– Na! – mondja erre a főigazgató. – Ez mind elintéződik Gyulánkkal. Küldjön a Lelencz Gyuláért azonnal!

– Vagy itt az udvaron ődöng, vagy a kocsisommal és a vadásszal kártyázik az istálló közelében valahol. Én kéretem! – szól a gróf.

Az írnok fordul máris kifelé.

Tárgyalunk, mit, mit nem. Egyszerre nyílik az ajtó, és be rajta egy szürke formaruhás, zöld hajtókás, sörtéskalapos legény.

Tyű! Ilyen egy fickót is keveset termett egy megye. Akkora magas ez, mint a méltóságos, és a válla se keskenyebb. De nem háj és nem potroha. Mint a szálfa, olyan sudár. Mint egy kisasszony olyan karcsú. És a képe éppen mint a Szent Györgyé a festett képen. Gyengülhet minden fehércseléd, ahol egy ilyen csuda jóképű legényt lát, mint ez. A bajusza szúr, kipödörve kackiásan.

Na! Nem győzöm bámulni. És magamban aztán horpadozik befelé a mellem. Jól nézünk ki Somával együtt, ha ezt a legényt adják mellénk ellenőrnek!

De egyszerre még nagyobbat fordul velem a szoba.

Amint betette az ajtót maga mögött ez a legény, és illemtudóan, nyalkán összecsapja a bokáját, nem hihetem, hogy a torkából jött elé a hang, ahogy jelenti:

– Tesshék parancsholni méltóságos húrr!

Nemcsak selypeg ez. De a cérnánál vékonyabb hangja, és az is mintha a szájpadlásából szedné elé, ahová felragad.

És szeme is, amilyen bátor, éles, mikor hallgat, ha beszél, olyan jámbor, bamba juhszem, mint a megrakott, szepegő gyermeké!

Hülye tán ez? Akkor nagy ijedtségre nincs okunk mégse, ha mellénk kerül! – gondolom.

De már a főigazgató magyarázza is nekem:

– Ez a Gyula a gróf úr cselédje. Lelencz Gyulának hívják, mert lelencgyerek volt, és a siketnémák intézetében tanult meg beszélni ennyire, ahogy tud. Hallani, nem hall semmit, csak úgy az ember szájáról ért, és le lehet írni neki, amit nem értethet meg vele szájjal az ember. Mert nagyon értelmes. Mindent rá lehet bízni. Olyan lesz maga mellett ez az ember, mintha saját magának parancsolna egy páncélöltözetben. Nála lesz a pénz. Maga kiállít utalványt akkora összegről, amennyi szükséges. Gyula fizet, a táskájába teszi az utalványt. Az utalványon egy-két szóval szerepel: ide-oda, váltópénzre, borravalóra, akármire, ennyi és ennyi, Katzky. Másnak Gyula nem engedelmeskedik, csak magának. Aki magához ér, vele gyűlik meg a baja. Nézze csak meg őtet. A cirkuszok díjbirkózói elszöknek már, ha Gyula ki akar állani velük viadalra.

Így.

Más se következett, mint hogy az urak elkezdték instruálni aztán Gyulát: mi lesz a kötelessége mellettem, hová jön velem. Meg a többi. Még azt is megértették vele, hogy van egy Soma nevű társam, és annak kell ő leszerelje ellenemben az erőszakoskodásait, de kesztyűs kézzel kell azért bánjon ezzel a Somával. Hanem aztán, aki másra én ráuszítom, azt üsse-vágja, ne sajnálja.

Hujj! Ahogy vigyorgott ez a kuka arra, mikor mutatták neki, hogy a parancsomra lássa el valaki baját, és az öklét gyürkölte, hát a hideg lelt ki, hogy ennek a keze közé kerülhetnék!

De hát az urak még azt is kipróbálták ottan velem, hogy mennyit ért meg Gyula a szám mozgásáról, hogy parancsolni tudjak neki.

Majdnem mindent megértett nagyszerűen, amit mondtam neki.

Dehogyis volt ez gyengeelméjű. Még ugyan nem! Majd rájövünk még jobban!

Elég az, hogy felszerelték őtet egy záros, afféle pénzes levélhordó táskával. A revolvert is ő tette zsebre. Úgy állt a hátamhoz.

Azzal az urak nagy parolázással, buzdításokkal a legközelebbi szükséges jelentkezésemig elbocsátottak onnan ezzel a kukával.

Ez történt. Így, ahogy előadtam!

 

 

 

 

 

Hogy micsoda kutyakomédiát rendezett Soma velem?

Somát az írnokok kitessékelték utoljára is az irodából. Az udvaron várt rám dúlva-fúlva. Majd szétrepedt a dühtől Soma.

Megrohant persze. Ha nincs ott velem ez a kuka arkangyal, hát máris egész biztosan tettlegességre vetemedik Soma velem szemben.

Így csak gorombasággal kötöttem be tőle. De annak aztán az öregjével.

Lehordott mindennek. Áruló, piszkos kanviperának nevezett, aki kimartam őtet az urak kegyéből. Megátkozott úgy, hogy ha negyedrésze megfog, csak a templomajtóba állhattam volna csonka-bonkán.

Na és persze pénzt követelt. Micsoda?

Soma hallani sem akart róla, hogy ezzel a vesztegetési ezresekkel Bihalgebbedre induljunk. Ráérünk kicsereztetni a bőrünket a büdös parasztokkal még. Gyerünk egy finom, különszobás vendéglőbe. Ott megtárgyalunk mindent.

Vissza akart tartani erőnek erejével legalább aznap éjjelre a városban, kimulatni magunkat.

Hogy nem voltam kapható rá? Akkor Soma rám esett, sátánnak is ádáz fenyegetésekkel, hogy menten adjam ki neki, ami rája esik a pénzből. Ha utalványomra fizet ez a néma állat, adjak hát utalványt neki a fele pénzre, és a többivel csináljak, amit akarok.

Hát én erre persze azzal álltam elő, ami rendes és helyes is volt.

A pénz sem az enyém, sem az övé, hogy gazdálkodjunk vele. A pénz a bihalgebbedi fogadósé. Becsületemmel és jövő tisztességes állásommal vagyok felelős érte. Ha annyira rajta van a tivornyázhatnék, hát hajlandó vagyok húsz pengőt adni neki.

Hüjj Soma! Prüszkölt, köpködött, táncolt, fütyült és röhögött, és a fogát csikorgatta erre. Húsz pengő neki?… Csoda, hogy fényes krajcárt nem kínálok angol cukorra!

Rettenetes dolgot művelt!

Mert aztán leghátra hagyta a keserves rimánkodást és szemrehányást és nyüszítést. Nincs az a jövendőmondó cigányné, aki jobban tudott Sománál énekelni az ember fülébe!

Ilyen társa vagyok neki? Ez a puszipajtásság? Az urak pribékje lettem? Az ő pénzüket kuporgatom az édes egykomám elől?… Az Ég áldása kerüljön ki örökre.

Sok is elsorolni!

Rá akart venni Soma: adjunk utalványt az egész háromezer pengőforintról a kukának (mert Soma csak háromezerről tudott), és hagyjuk faképnél! Üljünk vonatra! Házat, földet, üzletet, akármit vásárolhatunk ezen a pénzen. Ne bízzunk az urakban, egy követválasztás előtt pláne, mit ígérnek! Kezünkbe adta magát a szerencse. Fogjuk üstökön!…

De csak a végét mesélem már, mi történt köztem és a közt a zsiványok zsiványa Soma közt.

Mégiscsak kifacsart tőlem száz forintot. És azzal elmaradt tőlem Pockosremetén. Sejthettem, mi végre! És nem reszkettem attól sem, hogy hamarabb viszont ne lássam Somát, mint magam is kívánom, amíg tudja, hogy a pénzesbukszában tart nálam.

Gyulával ketten, fogadott városi fiákeron, indultam Bihalgebbedre vissza. Ilyen úr sem voltam még. Csakis mint a grófok, bárók feszítettem, akiket egyenruhás szolgájuk kísér.

 

*

 

Az első szava is az volt hozzám a bihalgebbedi fogadósnénak, mikor odaérkeztünk: ugyan ne rángassam a kíváncsisággal ki neki a máját, miféle nagyúr vagyok?

Nagy örömben, izgulatban forgolódott körülöttem a csaplárné, vehettem észre. Aggódhatott erősen, hogy nem térek vissza.

De nem panaszkodhattam arra, ahogy az egész ház fogadott.

A vastag csaplár, a cseléd, a mindenes, mind tűzben-lázban lótott-futott, hogy megelégedésemre lásson el.

Úgy tetszett csakugyan nekem, mintha csak külön szimatja volna emberek orrának arra, hogy valaki nagy csomó pénzt hoz közibük.

De ne hosszadalmaskodjam vele, ami semmi dolgok estek itten.

Gyulának a szobám mellett csináltak szállást.

Én pedig most már sok okát nem láttam, hogy mint a börtönlakó, bujdokoljak ebben a fogadóban.

A csaplárék sem noszogattak erre. Csak annyit fogadtattak meg velem, hogy én magam tartózkodjam a községiekkel való közösködéstől, amíg nem szükséges és tanácsos, ne tegyem. Erre szívesen ráállottam.

Azután mindjárt összeültem, most már a csaplárral és a csaplárnéval közösen, fenn a szobámban, hogy számadásba fogjak velük.

Na! Azóta is, hogy odajártam, egyre-másra jelentkeztek parasztok, akik pecsovicsok lettek. Sok olyan is akadt köztük, akiknek bírói ítélet vagy adótartozás, vagy fene tudja, mi miatt, nem is volt joguk szavazni. De persze hogy nem vettem szigorúan ezt. Hadd szaporítsák a kormány busás számlájára a Csávássy híveit… A segédjegyző, a tanító is közbejöttek. Még a kisebb kocsmából a kocsmáros is áthozott négy szavazópolgárt, és a harmadik, legkisebb kocsma is jelentkezett, hogy akadna a vendégei közt a kormány hívének, ha megkennék a markukat! Jól ment az üzlet.

Nagyjában ebben a titkos kígyókő-fúvásban telt el a nap. A pénzosztás persze akkor következett volna csak, ha az áttérült tisztelt választók összejönnek, és aláírják a kormánypárti követnek az ajánlási ívét, amit kiállítottak, és velem adtak a pártirodából.

Hát a csaplár és csaplárné biztosítottak, hogy másnap estére összecsődítik nekem az embereimet.

Ebben maradtunk, mikor késő éjjel nyugalomra tértem.

Persze a csaplárné még aztán felsurrant hozzám, külön megbeszélésre, a szobámba.

Mellettünk a szomszéd szobában, a Gyula süketsége felől mozsarat is sütögethettek.

Másnap délfelé járhatott már, mikor nem a házból zavartak fel. Hanem Soma.

A sváb kocsis vezette föl. Az már ismerte a járást hozzám a fogadóba. Bár duplán látott a másnapos gaborgyás részegségtől, ahogy biztosan Soma hurcolta a dorbézolásra magával egész éjjel.

Hogy Soma nem volt emberi kép? Azt kár is mondjam.

És hogy az utolsó petákokért kaparászott a zsebében a százasból, hogy a pap kocsisának odalökje, és elzavarja magának haza?… Na persze hogy egyebet így sem vártam ennél tőle!

Arra is méltán számíthattam, hogy Soma most már búsulni hagyja maga után a habukini rezidenciáját. Mert ide akarja befészkelni magát az én szállásomra vagy a közelembe, hogy kézben tartson.

Pláne hogy ötödik kerék lett mellettem Soma a korteskedésben. Pláne hogy a pénz nálam van. Somától most már nem szabadulok! Ebbe kellett is, illett is, hogy beletörődjek.

Első is az volt mégis, hogy a bosszúság helyett Soma kegyetlen megkacagtatott.

Mert mit végzett ez Pockosremetén?

Mesélni kezdi mindjárt nekem.

Nem fért neki az a fejébe, hogy a méltóságosék őtet olyan kurtán-furcsán kiebrudalták. Hát reggel, persze az éjjeli vigasságtól zákányos fővel, az én Somám elhatározta, hogy törik-szakad, váltania kell neki egy zokszót a méltóságossal vagy a gróffal, ha mindjárt az udvaron, a kocsijuk előtt is les rájuk!

Elment hát reggel jókor a pártirodára Soma.

Sórál ottan az utcán, az udvaron erre-arra. Várja a főigazgató hintaját.

Hajt csakis, aránylag elég jókor délelőtt, oda a főigazgató.

Na, Soma szedi magát, és nagy dacosan, nagy panaszosan akar elejbe járulni a kövér méltóságosnak.

De a méltóságos, ahogy megpillantja Somát, nemhogy elutasítólag, de kész, nagy örömmel inti magához.

Csak éppen szóhoz nem hagyja jutni Somát a kesergésével, hanem azt mondja neki:

– Kapóra-kapóra jön, fiam, maga most nekem, már éppen stafétát akartunk küldeni a maga Katzky társa után Bihalgebbedre. Mert elfeledtük átadni neki az ottani hozzánk pártolt választók fejenként húsz pengőforint útiköltségét. Ezt maga átveszi, és azonnal hiánytalanul átszállítja Katzkynak. Ne is szaporítsuk a szót. Ott van az irodavezetőnél becsomagolva a pénz. Szólok azonnal neki, hogy adja ki magának.

Így!

A főigazgató bemegy, Soma gaz, kapzsi szeme pedig, szinte magam előtt láttam, hogy csilloghatott-villoghatott a pénz emlegetésére.

Megy Soma az irodába. Ott rögtön készségesen juttatják a kezébe a huszonöt választóra számított húszpengős köteget. Ötszáz forintot.

Csak valahogy rövidelli Soma magában a csomagot. De nem is jut örömében eszébe semmi. Mert most aztán dúskálkodhat ő is a pénzben. Nem is mer az írnok pofájába nézni, hogy azok forralnának valamit ellene, vihognának rajta vagy mi? Felszakítani a pakkot? Átszámolni a pénzt? Hát azt meg éppen nem tartja Soma érdemesnek az irodában.

Az ördög veletek!

Már lohol is Soma kifelé az utcára, és el a kocsijához, ahol vesztegeltette.

Mégis útközben beletép a csomag papírjába Soma.

Akkor rájön mindenre. Rájön, hogy minek volt sürgős a főigazgatónak, hogy pénzt bízzon rá? Minek tetszett úgy neki, az írnokok mulatnak rajta?

Hát a csomagban nem egész, hanem csak fél húszpengősök vannak.

Szemét ez, ha ki nem szerezheti hozzá a másik felét.

Becsapták, csúfságot járattak vele.

Hűjj azt a borzasztóságos, nagy kegyelmű, csillagos ragyogóját!

Nagy dühében Soma kis híja, hogy a fűrészmalom patakjába nem lökte ezt a felemás bankócsomagot.

De amitől közel volt Soma, hogy a hoppáré álljon a zsigerébe, és toporzékolni, üvölteni, haját tépni és magamagán röhögni kezdjen a járt utcán, mi volt?

Hát az, hogy a bankót szépen a könyvkötőnél kettévágják, és úgy adják felét a választásig a szavazóknak, és csak akkor a másik felét is, hogy érjen valamit, maga Soma ajánlotta a méltóságosnak korábban egyszer, mikor a vén pohos aggodalmaskodott, hogy előre kezdjék a választók pénzelését, és ne biztosíthassák magukat, hogy közben a választók a sáppal együtt át ne pártolhassanak az ellenzékhez… Nahát!

Egy szó annyi, mint száz, Somát annyira kiforgatta ez az eset a lelkiállapotából, meg az álmosság is az éjjeli dorbézolástól, hogy felfordult a gyomra. Ereje dehogy volt mozdulatnyi is, visszamenni, és patáliát csapni a pártirodán. Mert miért is?

Tisztára betegen, nyomorultul pihegve bicegett Soma a kocsijához. Belecsapta a nem-ér-fenét-se pénzköteget a kocsiba. Belerogyott ő maga is.

A svábbal hozatott libapezsgőt gyógyszerének belsőleg, és hideg vizes borogatást köttetett külsőleg a fejére. Sárgát köpdösött egész úton az epeömléstől. Míg el nem aludt.

Így elgyalázta Somát ez a félbankó eset… Mit is szólni ehhez?

Na, azért tudtam, hogy kár túlságos szánakozáson kezdeni Somán, hogy odavan, megtört, meghunyászkodott végleg.

Annyi volt az egész, hogy egyelőre mellőzte a disznóságot. Inni sem kívánt. Csak a pártirodára volt tele átokkal, panasszal meg vészjóslással.

Azzal odadöglött az ágyamra, és hortyogott estélig, mint egy sváb zenekar, Soma.

Én persze otthagytam.

Lementem a fogadó irodájába. Ott töltöttem a délutánt, meg a fogadó körül ténferegve.

A csaplár már javában készült a zászlójuk hagyta parasztok kora esti gyűlésére.

Asztalokat, székeket hordatott át a nagyterembe. Aztán boros, pálinkás berbencét állíttatott bakon oda, meg üvegeket, poharakat tétetett fel az asztalra a kiszolgáláshoz jó előre.

Az első szégyentől zárt ajtók mögött lapítva látták jónak megtartani az egész ceremóniát. Nem a nyilvános nagy ivóban, mint különben szokták.

Én éppenséggel jobb szerettem ezt. Majd ha annak rendje-módja szerint létrejött ez az átpártolás, és jobban megbarátkozik vele ez a kuruc falu, még akkor is ráérünk kicserélni a Bunkó Rezső függetlenségi követ zászlóját a fogadós padláslyukában a Csávássy kormánypárti képviselőjével.

Hát már alkonyattájt szivárogni kezdtek az én embereim. Csakis láttam, milyen sunyítva, kelletlen somfordálnak át a csaplárné és csaplár intésére a nagyterembe. És kezdenek csöndesen iszogatni, csevetelni.

Jöttek-jöttek, gyűltek hamarosan összefelé, szinte teljes számban.

Indultam föl hát a szobámba. Nem másért, mint Gyulát lezargatni a pénzestasakkal és az ajánlási ívvel, ami szentesíti a pártiroda előtt a parasztok hajlandóságát a kormányra való szavazásra, ha aláírták. És a fogadós ráteheti a puffadt mancsát a sapkájukra.

Sok teketóriát, több teketóriát én nem láttam itten. Aci – nesze! Mint mondják, és kész a kocsi!

 

*

 

Csakhogy a Gyulával való szóváltásom, hogy azzal az éles gurgulázással beszélt az, vagy az ajtócsapás, felébresztette Somát álmából.

Már ordított is az ágyról.

– Marci, te vagy? Gyere hát be.

Nem nagyon örvendeztem, hogy Soma pont ennél a műveletnél jön közbe nekem, mikor a nagy bankókat csúsztatom át a fogadósnak a parasztok tartozásába. De hamarjába nem jutott eszembe kifogás Somának:

– Hagyj békén mostan. Majd feljövök mindjárt. Dögölj addig, dolgom van most.

Az ajtónyíláson kiáltottam ezt be a szobámba a folyosóról. És már haladnék is tova, de Soma:

– Mi a fene dolgod? Csak ne ugrálj nekem! Gyere csak! – hív oda.

Erre én kikottyantottam hát, hogy:

– Most íratom alá a parasztokkal idelent a választási listát. Nem érek rá! Nem várathatom őket!

Hopp!

Soma erre akár földhöz csapta volna magától az ágyat. Már kiugrott belőle, és előttem állt teljes hosszúságban:

– Te szerencsétlen! – kezdi. – Tapodtat se tégy akkor nélkülem, ha ráncba akarod szedni és markodban akarod tartani tovább is ezeket a gubásokat. Vagy úgy akarod kezelni őket, mint a boltos szolgálja ki a vevőit a pult mellől? Aci – nesze! És kész? Te lüke!

– Hát mi mást? – kérdem.

– Na ugyan! – sajnál Soma. – Leckét aztán kell még végy néhányat ebből a mesterségből. Még az a szerencséd, hogy fölébredtem. Máskülönben lejárattad volna azzal a piaci tekergő modoroddal a kortesség minden tekintélyét örökre. És felzúdítottad volna magad ellen és ellenem ezt a falut most, mikor már szagolják a csalétket, mint a macska a nadragulyát hasfájáskor.

– Levegőbe bőg minden marha, ha kell, ha nem, azért nem megy mindenkihez deputáció tudakolni, mi leli? Bátran hagyhatod már el végre velem ezt a nagypofájúskodást! – mondom én, és hogy móresre intsem Somát, Gyulát intem az ajtóhoz: – Menjünk!

Hát erre Soma olyan kétségbeesve kapja el a kaputom szegélyét, hogy csakis megtántorodom rá mindenképpen:

– De te nem érted, hogy amit csinálni akarsz, vesztedre csinálnád? Utóvégre nem kutyákról van szó, akiknek szó nélkül koncukat veted oda, hanem választópolgárokról. Le se köpnek ezután, ha nem tartasz nekik, még ha tudják is ők, hogy szemfényvesztésből, de egy szép, harsogó beszédet, hogy éljenezhessenek rajta. Hiszen ez csak evvel jár együtt, ha összejöttek neked. Máskülönben a kondást is bekérethetnék egy-egy faluba kortesnek, hogy szó nélkül, prukánázva, csettintgetve, botjával terelgesse össze és szét a választópolgárokat. Te, istennek külön, a magad patentjára készült, konok ostobája!

Kezdtem-kezdtem megfeleszívlelni a Soma handabandáját. Mégis igaza lehet. Nem árthat, de használhat, ha kellően megrendezzük ezt az összejövetelt.

– Nem bánom hát, legyen neked, csináljunk mindent, ahogy dukál. Csak a pénzügyektől, arra kérlek, coki. A többit intézzed! – mondtam Somának. – Hát hogyan kezdjük! Az emberek várnak!

– Csoda, hogy belátod végre az igazamat! – mondja Soma. – De azzal, hogy az emberek várnak, ne törődj először is. Mert a parasztot kell is váratni. Hadd fúrja az oldalát a kíváncsiság, mit fog hallani, és törjön meg benne az a büdös gőg is. Eredj le most először magad, és jelentsd be, vagy jelentesd be a kocsmárossal nekik, hogy én, a főkortes úr, éppen készülődöm lefelé, és mindjárt jövök, tehát helyezkedjenek el rendben a fogadtatásomra. Érted? Csak azt bánom, hogy nem jutott hamarább eszembe, hogy a magyarkámat áthozassam Habukinból, és abban feszítsek. Még neked is kellett volna kerítsünk egy díszmagyart. De így is megmegy. Csak most megborotválkozom előbb, megkefélkőzöm. Nincs itt egy szolgáló, hogy segítsen, és a cipőm kipucolja? Nem muszáj siess le te sem még! Hozd rendbe te is jobban magadat!

Így rendezkedett Soma velem most már előkelően, frissen, csalafintán, ahogy igaz, ilyenre nézve ember volt ez az országos tolvaj a talpán.

Az lett belőle, hogy már a parasztok csakugyan türelmetlenkedtek odalenn. És a csaplár fölizent értem.

Hát csakis a Soma javaslata szerint a főkortes úr becses személyére hivatkoztam, és így várattuk még az embereket valameddig.

Akkor Soma elkészült, és figyelmeztetett: úgy röhögjem el magam rajta, vagy úgy ne fogadjam meg az utasításait, hogy mindent elrontok.

Azzal nagy garral levonultunk az emeletről. Soma elöl. Egész más ember lett ez a hosszú lókötő. Úgy ment, úgy hordta a fejét, mint egy kegyelmes úr. Utána én szerényebben. A hátam mögött a táska a pénzzel, a Gyula nyakába akasztva.

Soma a nagyterem előtt meglökte az oldalamat:

– Hajlongj és vigyorogj, de ne nagyon kóficosan, ha éljenezni fognak, mikor megjelenünk!

Az ám! De hát hiába toppantunk be olyan büszkén. Egy mukk éljennel sem fogadtak.

A helyünk, egy üres asztal, ott állt a kocsmárosék hordói előtt, a terem végében. Odalebegtünk.

De a sok paraszt csak abbahagyta a csevetelést. És inkább úgy vizsgált minket, láttam, mint valami lángvetőket, lánctörőket, sandán és megvetőleg. Pipáztak, köpködtek, nyakalgattak, bámultak ránk.

Somát nem zavarta mégse ez a temetési virrasztáshoz hajazó gyűlés. Helyet mutatott nekem és Gyulának az asztalnál. De ő maga állva maradt.

Kihúzta magát Soma a beszédre. Mustrálta egypár pillanatig a gyülekezetet. Aztán egyszerre kilökte a jobb karját, és azt nagy lengetve szavalatba fogott Soma.

Hangja? Hát az bömbölt neki, mint a bikáé.

– Tisztelt választópolgárok! Midőn ezen ünnepélyes percben együtt látlak itten benneteket, nem tudom elrejteni az örömkönnyeimet, amik a két szemembe tolulnak…

Megjegyeztem ennyit, hogy ezzel kezdte Soma. De már a kacskaringós többi mondókáját alig is értettem, csak éppen a fülemen kopogott a hangja, és egy-egy szava ötlött fel; a magyar haza… a nép jóléte… a hatalomhoz való hűség… jövendő ragyogása…

Inkább a termen járt az eszem. A parasztok, úgy láttam, bámészan, szinte megbambulva hegyezik a fülüket Somára, jobbára izegnek-mozognak, kedvetlenek… Tizedrésze se foglalódott el ezzel a huszonöt-harminc emberrel ennek a nagy hodálynak. Kongott vissza a Soma mély hangja a terem üres hátuljából, ahol még a sarokban most is ott volt a függetlenségi követ zászlókötege és bokrétásládája, kettő is…

Ezen nézelődök és mélázok én…

Hát egyszerre mi történik?…

Soma a nagy szónoklata közben vesz egy hosszú lélegzetet.

Az asztalra még előzőleg maga elé tétetett Soma két fröccsöt, ha a torka kiszárad, locsolhassa. Felkapja most az egyik fröccsöt, kihörpinti Soma.

És már rajta volna, hogy tovább harsogtassa a hangját.

Csakhogy egyszerre, az első asztal mellől, szemközt, felkél egy paraszt. Termetes egy alak ez is. A feje, azaz a fél pofa, be van kötve egy vörös kendővel. Fogfájós tán?

Az ami! Hadarász ez is a jobb karjával egy nagyot, mint Soma, és hangja sem alávalóbb, ahogy elordítja magát:

– Megálljon az úr. Hagyja abba, arra kérjük, ezt a cikornyás, se füle, se farka szónoklatot nekünk, legyen szíves!

– Úgy van! Úgy van! Hagyja abba! Mit ugat annyit? – rian erre az egész gyülekezet Soma felé. Csapják a fokost az asztalra: – Le vele! Abzug! Mit tátog itten?

Füjj! A nerángassát neki is! A veszett kacagás venne elé engemet a Soma csúf kudarcán, a sok oktatás után. Ha a szurkolás hagyná kivetemedni a jókedvemet.

De mi lesz most itten? Arra feszül a nagyobb gondom.

Gyula, ez a süket is riadtan kapkodja rám a szemét: mi történik? Ez az egyetlen támaszom. Ha ugyan az!

Soma? Az sápadozik és hápog álltában. Kiesett alóla, a cifra beszéde alól, a talaj.

A vörös kendőbe pólyált fejű paraszt ereszti ki megint a hangját:

– Ide hallgasson az úr!

Már az öklében a fütyköse. Ezzel hadonászik. És a társai mind huhogják, kurjantják:

– Halljuk! Ezt halljuk! Harangozó-Tyukodyt halljuk. Csend legyen! Beszéljen Harangozó-Tyukody!

Így hívták ezt a bónyált fejű parasztot. El is kezdte a biztatásra:

– Ide hallgasson az úr. Ha látja, hogy mire röffentek itt össze az emberek és megérti? Rendben van! Ha nem? Én megmagyarázom magának. Mink nem vagyunk eszelősek, együgyű bábok, akiket maga a kormánynak a számára ezzel a hangzatos szavalatával meghódít. Tehát mire jó ez akkor? Minek tölteni itt az időt vele? Tisztában vagyunk mi azzal, amit cselekszünk. Ha akarja, meg is mondom: aljasságot művelünk, mert pénzért cserbenhagyjuk az igaz ügyet. Kényszeredünk rája? Ez más! És igaz! Mert ha nem kényszerednénk? Akkor ebbe a faluba be nem tenné ugyan a lábát egy sárga-fekete pecsovics himpellér sem! Eléggé sül le a képünk így is, hogy árulók lettünk. Ne feszegesse ezt itt. Ne komédiázzon! Gyerünk elő azzal az ívvel, amit alá kell írjunk, és pász!

Erre már aztán lett éljenzés. De olyan, hogy a falak hullajtották ránk a rossz patécs vakolatjukat.

Nesze neked, Soma! Megadták neked!

A lármában már az elkeseredésbe rikkant egy-egy kacagás is. Én sem bírtam a magaméval. Utoljára is a csaplár hangosan elprüsszentette magát. Arra egyetlenegy csúfondáros röhejjé vált az egész gyülekezet. Mind csak Somán, a szegényen, aki ebben a viharban hiába talált volna rá a szavára is, elveszett volna benne.

Hogy ebben maradt ez az összejövetel?

Lehet, ha Soma olyan gyerek, aki eggyel-kettővel letiportatni hagyja magát.

De Soma, jól láttam, máris lélekre kap.

Rám villogott a nagy zajongás alatt. Hozzám is hajolt, és rám förmedt:

– Hagyj mindent rám! Elbánok én ezekkel rögtön.

Azzal Soma kihúzta magát újra az asztalnál, és várta, hogy tombolja ki magát ez a vihánc.

Akkor olyat üvöltött egyet a szűnt csiricsáréba Soma, hogy csak éppen Gyula nem rezzent össze rá. Más mindenki! A lámpaernyők, az ablakok is.

– De hékám! Ha én meghallgattam magát! Engedjen még egy zokszót nekem is! A szentségét!

– Mi legyen az? – kiáltotta vissza erre Harangozó-Tyukody.

És mintha inkább belegyőződött volna a többi paraszttal együtt, hogy Soma ilyen magukfajta hangot vált, kezdte csitítani a többit:

– Na, egy-két szót még hadd pötyögjön.

– Halljuk hát!… Ugasson!… Halljuk!… Csend legyen, komák! – kiáltozták összevissza.

Hát Soma rémisztő szemforgatással rákezdte:

– Mindenkinek megvan a maga mestersége, igaz-e. Maguk szántanak-vetnek, az asztalos asztalt csinál, a csizmadia csizmát, a kortes korteskedik akár egyik, akár másik párton, amelyik egyformán nyúzza a nép bőrét, ha hatalom van rá a kezében, amiről nem a szegény kortes tehet. Igaz-e?

Püha! Öten is kiabáltak most már, hogy: – Igaz! halljuk, csak így tovább! Ez már beszéd! Minek nem kezdte így?

Micsoda? Egy általános éljent kapott Soma.

Csak ez kellett! Most már még bátrabban ordította magát a rekedtségbe:

– Nekem mondják maguk, hogy haszontalan locsogás a kormányt és minden más, nagyúri tolvajt, félkézkalmárt dicsőíteni? Hiszen éngemet magamat is, itt ahogy látnak, úgy becsaptak, kicsúfoltak ezek a vezető gazok, hogy ha a hóhér akasztaná őket, és az én kezemben a kés, hogy elvághatnám a kötelüket, a körmöm piszkálását sem hagynám abba értük. Ilyen hűséges embere vagyok én a kenyéradómnak, ha ezt akarják tudni. Persze hogy csak a keserves kényszer választatja a szegény emberrel, hogy vagy a gaz hatalom, vagy a nyomorúság, éhhalál és koldusbot szolgája lesz! Máskülönben eljöhet még az idő, amikor majd megmutatja az ember a foga fehérét is nekik. Adja Isten mielőbb! Igyunk erre egyet, kedves komáim!

Ezzel már aztán olyan éktelen sikere lett Somának, hogy nemcsak éljent üvöltött már feléje minden paraszt, hanem egymás hegyin-hátán tülekedtek Somához, hogy összekoccintsák vele a poharukat.

Hallottam összevissza:

– Ez a mi emberünk!… Ez a mi fajtánk ebben az úri hacukában!… Ezt kéne nekünk követté választani!… Ez odamondaná a bajunkat az országházban a minisztereknek!…

Így!

Most már hiába ült le Soma, hogy: csak ezt akarta mondani!

A parasztok maguk akarták hallani tovább. Még egyszer felállították és még egyszer. Ittak közben, és Soma megint gágározott. Csak ugyanazt, hogy az ellenzéki vagy a kormánypárti vezetők, ha vezetők, mind gazemberek. Hazafiassággal vagy kormányhűséggel meg minden ilyen porhintéssel szeretnék olyan butává kábítani a nép eszét: ne lássa, hogyan zsebelik tele magukat az adókrajcárjaiból, és lovagolnak vígan a nép nyakán!… Nahát!

Ezt aztán bírta Soma szusszal a netovábbig. Lázongani, csúfondároskodni, aki ellen, az ellen, mindegy volt neki. És a poharat emelgetni közben, rogyásig.

A legnagyobb embere ezzel Soma mindjárt a csapláréknak lett.

Mert hiszen az úgy volt, hogy nem számított itten senki mulatságra. Csak mint a gyásztoron, ímmel-ámmal, keservesen nyelték a kocsma lőréjét ezek az emberek. Mihamaros szétszéledésre gondolt mindenki, ahogy kegyetlen a begyére ment mindenkinek ez a köpönyegforgatás.

Soma tette egyedül, hogy bátorságra, jókedvre lelt ez a csürhe.

Micsoda?

Olyan förtelmes egy tivornya begyerült ebből az összejövetelből, hogy párját ritkította még ebben a duhaj fészekben is.

A cigánybandát odarendelni előzetesen? Dehogy volt ez szándékában valakinek, ha egyszer nem tekintette senki is árulása napját mulatságnak.

De ha már így fordult, egy magyar itt, a másik ott, kieresztette hangját egy nótára, Soma menesztett a cigánybandáért.

Helyre fikkom teringette!

Ahogy rárántott a cigánybanda, határa nem lett a jókedvnek.

Hogy mondom?

Öreg estig a kanmuri tartott csak. De amikor egy-egy honpolgárért már aggódott otthon a felesége, leánya, és eljöttek hazanoszogatni, Soma erre is gondolt egyet:

– Héj, komák! – ordította. – Akációs fehérnéppel nem használ, csak az, hogy bekeverni a ricsajba! Itassák csak őket, és forgassák csak meg őket a banda előtt, mindjárt nem vágynak haza.

Azzal Soma maga rántotta kézen a legveszekedősebb asszonyt. És elkezdte vele járni a recepicét. Rá persze a tisztelt többi választó is.

Hakiknek nem jutott fehércseléd, összekapaszkodtak, vagy szólóban járták. De hamar híre megy egy ilyen faluhelyen, mi történik valahol, pláne ha nem adószedésről van szó. Szívódtak a némberek idefelé. Tíz menyecske, tizenöt is járta már a banda előtt.

Ez pedig nemcsak arra volt jó, hogy Soma magának s a kormánypártnak végleg megnyerje a falu vászoncselédségét, hogy ilyen generális pofa. Hanem megtörtént az a csoda Bihalgebbeden, hogy kivilágos-kivirradtig mulattak a magyarok egy választási cécón, és nem történt semmi kocódás, verekedés, vérengzés.

A női nép között már csak a nóta, móka, helyre-tyutyutyu járta. Hagyták a politikát a fenébe. Pláne hogy kényes-kínos, keserves is volt pedzeni, hogy pecsovics ital fűti a jókedvet itten.

Tehát, ha nem került ok a vitára, a vitából nem került ok a fejbeverésre… Hát így volt.

De hát én azt jól sejtettem előre, hogy kapjon az én Soma társam csak egy kis szerepet valahol, nem kell őtet félteni, hogy nem teszi magát nélkülözhetetlenné és csahosnak elsővé.

Nagy ember lett Soma egy csapásra abban a faluban. A vezényletüket egészen Somára hagyták ezek a nemesleveles parasztok. Mert hiszen látták, hogy nem lehet olyan csavaros az eszük nekik, hogy a Soma még csavarosabb esze túl ne tegyen rajtuk.

Egyebet ne hozzak föl erre, mint hogy Soma magukkal az ellenzéki kortesekkel is kiegyengette valahogy a nagyobb viszályt. Tán másnap jelentkezett már a két csizmadia kortes felháborodva, tajtékozva a fogadóban.

Somát ott lelték persze, koccintva egy csomó atyafival. Úgy nézett ki minden, hogy itt fröcskölni fog mindjárt a vér, mint a vágóhídon.

De mi történt? Soma tiszteletteljesen szót kért az ellenzéki kortesektől és még a velük érkezett nyolc emberüktől. És tartott Soma egy olyan beszédet arról, hogy milyen siralmas helyzetben van ez a falu, és hogyan pusztulna el, ha ez egyszer és utoljára nem engedne a kormányhatalom gyalázatos nyomásának!… Hogyha szemmel nem láttam volna, másnak nem hinném, hogyan ölelkeztek részegen, sírva és közösen szidva kormányt és ellenzéket a Bunkó Rezső és a Csávássy emberei együtt. Így vitték el a holmijukat a Cifra-csárdába az ellenzékiek. És dugtuk ki azután a Csávássy-zászlót a fogadóra.

Soma így járt el, simított el, vezetett el mindent, na mifelé is? A kortyintgatás, vigadozás, disznóság felé. Itt pedig ez mindenkinek megfelelt, és győzni aztán Soma az italos randaliát úgy győzte, hogy már ezért magáért külön megbecsülést szerzett volna itt magának, ahol így is, úgy is csak az volt a fő jelszó: – Igyunk, komák! Hogy én aztán mit veszkődtem Somával, ezzel a hórihorgas gazemberrel? Mit viaskodtam a gyalázatos erőszakoskodásaival? Mit nyeltem tőle? Annak csak a jó ég a megmondhatója.

Mert hiába becsültek meg kettőnk közül engemet a nagy urak a pártirodában és itt a faluban a főszolgabíró, jegyző, tiszteletes, még a csendőrtiszt is, hiába csak velem értekezett és parolázott, és Somát alig állhatták, azért a néppel csak Somán keresztül közösködhettem valamennyire is.

Annak Soma a főkortes úr volt, a nép jó embere.

Én? Engem, nem is a hátam mögött, de szemtől szembe is úgy tituláltak: az a ronda lélekkufár.

Persze hogy Soma adta nekem ezt a nevet közröhejre. Mert ő festett le úgy bosszúból, amiért nem engedtem neki bolondjába is pazarolni a pénzt, hogy zsarnoknak tolom fel magam, az urak jó pribékje vagyok, és csak a voksokkal, a lélekkufársággal törődöm… Nahát!

Akkor láttam csakugyan, hogy hatalom, pénz dögivel lehet valakinek, és csömörig dúlhat-fúlhat jó életben, mégis emésztheti a baj és méreg keserve minden napját.

A csaplár, de még a csaplárné is, akivel jóba voltam, de még Gyula, az édes szolgám is, többször kelt a Soma pártjára velem szemben, mind csak azért az átkozott pénzért. Minek kuporiskodom vele? Az uraknak őrzöm, féltem? A tengernek a vizet?… Pedig módján felül hajigáltam ezt az alkotmányos bankót, mondhatom, boldog-boldogtalannak! Csak éppen magamról feledkeztem meg, hogy félretettem volna belőle…

De ha mind sorolnám itten tovább, micsoda hercehurcán, farsangoláson, jón és rosszon estem túl még hétszámra ottan, egész a követválasztásig, hinni kezdeném én magam is.

 

 

 

 

 

Arra térhetek inkább rá, hogy mi történt közvetlen a választás előtt a kerületben?

Hát a mi pártunk képviselője, Csávássy, méltóságos úr volt szintén, mégpedig császári és királyi kamarás.

Soma magyarázta, hogy ez azt jelenti, hogy hetedíziglen tiszta vérű nemesurak voltak ennek az elődei, se polgár-, se paraszt-, se kereskedővér nem keveredett erébe. Hacsak persze suba vagy paplan alatt nem. Mert ahogy ez a követ festett, hát attól igazán láncon táncoltatott majom is lehetett volna sok ősapja.

Egy nyiszlett, vékony nyakú, karicsáló, lengeteg figura volt ez a Csávássy. Monoklit, vagyis fél szemüveget hordott a vizes, vaksi szemén. És olyan tétován, szomorúan fordult-térült, nézett, mint egy temetésrendező.

Na, csakhogy mikor érkeznie kellett neki Budapestről vagy valahonnét Pockosremetére, a kerületébe, hát a vasútállomáson tisztelgő küldöttségnek kellett őtet fogadni, és persze, amennyi híve csak összetoborozódik. Ugyancsak a városi Arany Sas-szálló erkélyéről kellett neki szavalni a híveihez.

Ez az! Ha akadt volna neki híve Pockosremetén. De ottan kötéllel fogott és pénzzel odacsalt embere is alig akadt neki. Be kellett hajtani a környékről a kincstári művek munkásait meg a habukini svábokat meg hát most már a bihalgebbedi magyarokat is.

De ki ment volna szívesen a dühös, függetlenségi Pockosremetére? Bár szekér és dupla napidíj lett folyósítva minden főre a pártirodából, csak nagy nehezen toboroztak össze valamennyi mindenre elszánt népet.

Mi vittünk Somával vagy hét magyart magunkkal. Többet nem tudtunk összefogni. A szüreti készülődésre meg mire nem hivatkoztak. Vonakodtak, restelkedtek kormánypárti tüntetésre jönni.

Okosan tették, szent igaz! Mert olyan botrányt kerültek ki, akik elmaradtak ettől a fogadtatástól, hogy ne tovább!

A felvonulás a vasútállomásig még megment valahogy Pockosremetén, a külső utcákon át. Legfeljebb szidalom, köpködés között.

Az állomáson se történt különösebb galiba. Mert több volt a csendőr, mint a nép. Eleve kordonnal és mindenképpen eltávolították az állomás körzetéből az ellenzéki mozgolódókat.

Hanem aztán, mikor ez a gyászos pecsovics körmenet befelé indult Pockosremetén a nagypiacra? Rajta-rajta!

A remeteiek amennyi rothadt almát, feketült kolompért, zápult tojást csak előkaparhattak, azt mi-mi-mind nekünk zúdították, bizony a csendőr-rendőrőrizeten keresztül is, az utcákon át, a járdáról, ablakokból, háztetőkről, fákról.

És vad ordítás, fenyegetés, botsuhogtatás felénk…

Ezer szerencsénk volt Somával, hogy mind a két szekeren, ami behozott a városba bennünket, ekhó volt. Fölhúztuk az ekhót, és alábújtunk szégyenszemre.

Így hajtottunk… dehogyis a nagypiacra, az Arany Sas elé. Egyenesen haza, azaz Bihalgebbedre!

De az egész tüntetés nemkülönben, mint mi. Nem merték, nem tudták megtartani a népgyűlést a nagypiacon, hiába volt a kormánynak minden karhatalma és baksisa.

Habukinba vonult ki Csávássy képviselő úr is egyenesen.

Nagy volt a csúfság! Írt erről az újság eleget, a kerületbeliek is, de az egész országban is.

Nem csoda ilyen állapotok mellett, hogy a választásra, sőt a választás előtt több nappal, megrakták úgy csendőrrel a kerületet, mint egy rablótanyát!

Pockosremetén a jámbor rendőrség helyett, amit könnyen elkergettek, elvertek a negyvennyolcasok, csendőrőrjárat őrizte a rendet. Bihalgebbedben sem bíztak. A községházából, a Cifra-csárdából csendőrlaktanyát csináltak.

Ez semmi. De három nappal a követválasztás előtt katonaság érkezett Pockosremetére. Lovas katonaság.

De nem magyar huszárok. Hanem ulánusok. És csupa szotyák volt. Senki egy szót nem tudott velük vartyogni a nyelvükön.

Ha akartunk, kevélykedhettünk, hogy ez mind értünk, kormánypártiak miatt történik. Ilyen becsesek vagyunk, azaz ilyen becses a szavazatunk, hogy jobban őriz minket a feketehimlős vesztegzárnál.

Így érkezett el a választás hajnala.

Már ezt hadd meséljem el apróra, ahogy láttam, és amennyit láttam belőle.

Úgy volt a mi kormánypárti bevonulásunk elrendezve, hogy kommenciós szekereken visznek be bennünket Pockosremetére. Mégpedig együtt a habukini és a kincstári telepi választókkal.

Tehát ezeknek a bihalgebbedi fogadó előtt kellett a mi szekérsorunkhoz csatlakozni, kora hajnalban, hogy idejére érjünk be a követválasztásra.

Persze késedelem mindig van ilyen felvonulásnál. A mi parasztjaink már rég összeverődtek a fogadóban, és a szekérsor ott várt ránk. De a vízen túli csoportok megkéstek.

Ott várt a főszolgabíró, a jegyző és a falu többi kaputos embere is. Persze őket külön kocsik vitték.

Ott várt egy egész szakasz csendőr is. Azt még nem tudtuk, hogy mi okból? Hiszen nem fenyegetett itt semmi viszálykodás.

A gazdák csendben-rendben falatoztak, pálinkáztak. Nem volt nagy kedvük, hogy énekkel, mellveréssel, kurjongatással tüntessenek a pecsovics mivoltuk mellett. Még inkább minden gazda azon noszogatta Somát, hogy lehetőleg a pockosremetei külső utcákon kerüljön a választás helyére, illetőleg arra a tanyára, ahonnan szavazni vonulnak majd.

Soma vezette persze a menetet. Soma meg Harangozó-Tyukody. A veres kendő még a képén volt neki. Nem foga fájt annak. Hanem a pofacsontjába csaptak csákánnyal verekedésen.

Az ő szekerükön ült a cigánybanda. Ezt a tanító kortesnótának valami hazafias, olyan indulóra tanította, amilyet nem énekelt soha senki. De hogy mégis valami színezete legyen a felvonulásnak, ezt a pecsovics zengeményt reszelték a morék hozzá.

Ugyancsak a Csávássy-zászló, becsavarva, ennek az első szekérnek a lőcséhez volt odakötve. Ezt a lobogót Harangozó-Tyukody vállalta el külön sápért, hogy a fél pofája pirításával ő viszi. A másik pofáját takarta a veres kendő a szégyenkezéstől, hogy ide süllyedt a falujával együtt, és kormánypárti zászló alatt vonul… Na!

 

*

 

Én, hogy ezt is itt említsem, Gyulát, a hátramozdítómat, itt Bihalgebbeden hagytam a táskával és benne a maradék pénzzel. Volt még jó pár százas benne.

De éppen azt gondoltam: mit tudni, micsoda kavarodás adja elő magát Pockosremetén egy ilyen választáson? Gyulát és a táskát itt biztosan megkapom választás után.

De hogy is álmodhattam volna, mi történik valójában majd Pockosremetén?

Ha valami bizgatta a csőrömet ezzel a kuka Gyulával, inkább az volt, hogy túlontúl is nagy barátkozásban láttam őtet az én csaplárnémmal. Nem vette begyére ez a kis nőstényördög, úgy néztem, se a Gyula süketségét, se a kappanhangját. Előttem is simogatni, tapogatni merte néha a Gyula bikainait, és pislogatott laposakat a szemébe… De hát kacérkodik vászoncseléd azért is mással az ember előtt, hogy a hajlandóság iszkitélje magára jobban. Ajjaj!

És elég minden zaklatott engem, semhogy szoknyapraktikákkal törődhessek nagyon.

Most is, éppen mikor Gyulával és a csaplárnéval rendezkedem fönn az emeleten a szállás, a holmijaim és minden egyéb felől, hogy estére nyilván visszaérkezem meg a többi… Hát jön a posta utánam: Soma hívat!

Na! Mi is van odalenn?

Még nem is jelezték a folyón túlról, hogy a svábok közelednének. De a főszolgabíró ideges volt már itten.

Kiadta a parancsot a bíró útján, hogy az emberek üljenek fel a szekerekre! Ne vesztegetődjék aztán ezzel az idő akkor, ha a vízen túli választók jelentkeznek. Indulás legyen azonnal.

Rendben van! A parasztok felhágtak ötösével vagy négyesével, vagy hatosával a szekerekre.

Valami kis zavar nélkül ez sem ment éppen. Mert ilyen faluban csak az tudja, aki közelebbről ismeri, mennyi kocódás, pletyka, áskálódás, haragoskodás, széthúzás van egy családban, nem ötvenben és százban… A kisbíró és a bíró terelte volna, mint a juhokat, ennyi ide, annyi oda, ezeket a gazdákat a szekerekre… De hát: egyik sem akart közülük odaülni másikkal együtt, a másik meg éppen amazzal akart ülni együtt, nem ezzel… Lárma, civódás lett belőle…

Na, de végül is elült. Elrendezkedtek a szekereken.

Akkor támadt aztán az igazi galiba. Az, amiért engem hívatott Soma azonnal lefelé a szekerekhez.

Mert a főbíró parancsa értelmében az ott állomásozó szakasz csendőrből két-két tollas legény kapott fel minden szekér farába.

Hát ez már felháborította, feldühítette ezeket a gőgös, nemesleveles parasztokat.

Vagy micsodák ők? Gazemberek, poltrohonok, kényszermunkások, hogy szuronyok közt kísérjék őket? Csoda, hogy mindjárt meg is nem bilincselik a csuklójukat!

Nosza! Egyre-másra mentek oda Somához:

– Édes jó egykománk, főkortesünk, eredj és rendeltesd le a szekerünkről a csendőröket! Minek őrizzenek bennünket? Nem félünk mi sem az úton, sem Pockosremetén senkitől! Vigye külön fuvar a csendőröket, ha akarja.

Így!

Hát Soma odament a főbíróhoz, és megkérte a parasztok nevében: távolítsa el a csendőröket a szekerekről!

Csakhogy a főbíró kurtán-furcsán biccentett Somának. Nem szerette Somát, a nagy szája és egyéb miatt sem:

– Hagyjon csak békén, öregem! Azt fogjuk tenni, amit kell!

Hát Soma ezzel nem lett se té, se tova. A parasztok pedig nem hagyták békén. Még egyszer és még egyszer odamenesztették a főbíróhoz.

Hasztalan persze!

Ezért küldött Soma érettem. Engem kedvel inkább és becsül inkább a főbíró. Tolmácsoljam hát én neki a szavazók kérését. Na, ezelől ki sem térhettem, ki sem akartam. Odajárulok a főbíróhoz:

– Főbíró úr, kérem! Azzal küldtek ezek az emberek: nem félnek ők senkitől, hogy csendőr kelljen a szekerükre…

Hujha!… A főbíró meg sem várja a szavam végét. Kegyetlen felpaprikázva legyint:

– Ejnye, az istenfáját! Ha a maga szájas, duhaj, bikfic társának nem magyarázom meg, minek kell csendőr ezek közé a mokányok közé, maga, aki értelmes, rendes ember, szintúgy nem jön rá? Hiszen persze hogy nem kell ezeket a zsiványokat félteni, hogy más meri bántani őket, hanem hogy ők ne bántsanak mást, azért kell csendőr melléjük. Nem tudja maga, ha ezek majd leisszák magukat, akkor ahányan itt vannak, egy város is tarthat tőlük, hogy a határába kergetik ki?…

Nahát! Ezellen nem volt appelláta, zúgolódtak vagy nem tovább a parasztok, a kakastollas vitézekkel vonultak be egy fuvaron a városba. Bizony.

Utánunk a svábok, azok után a kincstár kényszerített munkásnépe.

De arról is kell beszéljek, hogy Somának néhanapja akadt, amikor éppen olyan volt, mint a megveszni készülő kuvasz.

Csendesebb, béketűrőbb, rebegőbb volt. De én már ismertem. Ha ilyenkor szállta meg azután az indulat, akkor féktelenebb lett a bolond forgószélnél Soma.

Így volt éppen aznap reggel vele.

Csendesítette a szekereknél a parasztokat. Emlegette a rendet, módjával ivott csak. Még azt is kitalálta a parasztoknak csitítására a szekereknél, hogy ahogy járt is nekik, útiköltség címen, osszuk ki mostan köztük a húszas bankók másik felét, amit persze megkaptunk a pártirodából.

Ez még meg is ment.

Hanem egyszerre Soma megvadult. Miért is! Tán tarka macskát látott kunkori farokkal?

Nekilátott a tisztelt választóknak, és lehordta őket úgy büdös bugrisoknak, akik nem férnek a bőrükben, holott ő is itt van köztük, és úriember létére inkább tiltakozhatna a csendőrkísérettől!…

És a többi meg a többi…

Az inam retyegett, a lélek elhagyott: mi válik ebből?

De hát persze nagy szó a csendőrszurony és puskagolyó. Az pedig a Soma és az én mint a kormány emberei respektusát gyámolította. Kalamajka nem esett nagyobb. Ógás-mógás csak!

Csak arra nem mertem gondolni magamban, mit szedtek ezek a gyilkos mokányok a fülük mögé, és mit forralnak ki ellenünk. Mert ha ezt a lepocskondiázásukat Somától szárazon elvisszük, Bihalgebbed a nevét sem érdemli meg! Ezt tudtam!

Soma?

Somában az első kifakadásával lőttek a kevés sütnivalójának. Az istentelenkedés, duhajság, dacoskodás minden ördöge megszállta ezt a nyakigláb marhát.

Most már csak azért is, hadd koppanjon a parasztok szeme-füle rajta. Soma kibontotta az első kocsin a kormánypárti zászlót, és rázendített a pecsovics indulóra. Nem a város alatt, de a városon át akart bevonulni Soma a választásra. Iszonytató nagy legény lett.

És hát szavának is állott.

Igaz, vágtában hajtottak a kocsisok, de húzta a banda, és fennen lobogott a Csávássy zászlója végig Pockosremete főutcáján. Csak a Soma vezényletére.

Én az utolsó bihalgebbedi szekéren ültem. Utánam már a sváb ármádia jött, rezesbandájukkal szintén az első kocsin. De mindenképp jól neszeztem, hogy a mi magyarjaink síri csöndben, összegubbadva szekereztek tova. Elöl egyedül a cigánybanda gyönge reszelése és a Soma kurjongatása hallik.

Csak a hátam megett kezdődik a rezesbanda mellett a riogatás, ének, a svábok és a vegyes népű munkások torkából.

A járdáról felénk csupa köpködést, szitkozódást tapasztalhattunk. Egy-egy kő süvített el a fejünk körül. Nagyobb bajunk nem esett azért.

De miért?

Mert erre nem voltak elkészülve a városban, hogy a főutcán robogunk végig. A külső utcákon vártak ránk, hogy megtiszteljenek.

Soma sem sejthette soha, hogy a fejvesztett bolondsága vált okossággá így… Bizony!

Egy rettenetesen nagy, kőfallal kerített, pántos kapus udvarra hajtottunk be.

Ez az udvar és a hozzá tartozó épület a kincstári művek anyagraktárainak az udvara volt.

Ne hazudjak! Egy olyan hosszú, téglaköves, oszlopos tornác húzódott a nagy lakatokkal bezárt raktárajtók hosszán, mint ahová még ezer embert is betömhettek volna a mi csürhénken kívül.

Ide hajtottak bennünket a csendőrök. De csak arra ügyeltek szigorúan, hogy a háromféle szavazócsoport, a bihalgebbedi magyarok, habukini svábok és az üzemi munkások külön tanyázzanak. Mással aztán nem törődtek!

Folyt a bor, a pálinka. A finom, fehér cipó, oldalszalonna, kolbász, sajt, hering rendelkezésre állt a tisztelt választók gyomrának. És a fülökbe három banda húzta.

Hát maradni éppen lehetett itt úgy, hogy ki-ki csillapítsa a szavazásra való mohóságát.

Kerekedett is pogány habzsolás, csámcsogás, nyakalás mindenfelé. Nem búsult senki azon: meddig vesztegeltetik itten?

Én magamról csak azt állíthatom, hogy soha életemben nem voltam olyan egyedül, mint e közt a teméntelen ember közt.

Mert egyik szavam a másikba kevertem volna, ha előbb említem, mikor ideérkeztünk, ebbe a kőfalas udvarba. Somát leemelni a szekérről már érdemes sem volt. A nagy fortyogása, hetvenkedése, garázdálkodhatnékja valami erős szilvaszesz felöntögetésére késztette Somát. De ez úgy elgyalázta, hogy hátrahanyatlott a szekérben, és sok remény nem volt rá, hamarabb talpra áll. Otthagytuk aludni.

Helytállni nekem kellett volna Soma helyett. De mikor én odamentem a Harangozó-Tyukody közelébe, kérdőre vonni: hogyan visszük majd a nagypiaci szavazósátorba a választókat Soma nélkül, hát az ugyan gorombán rám ripakodott:

– Lejárt most már maguknak mimellettünk, rendes szavazópolgárok mellett, intézkedni! Majd én oda vezetem a társaimat, ahová kell, ha ideje érkezik. Kupcihér és lélekkufár dolga csak a maszlagolás, és az eddig tartott!

Ezt aztán zsebre vághattam. Tanácsos nem volt semmiképpen ezzel a kapatos, vad bugrissal és társaival civakodásba kezdeni. Gondoltam magamban: jobb, ha félrevonulok magamnak, míg épkézláb vagyok!

A csendőrök engem jól ismertek, és mint aki az úri néphez tartozom, úgy bántak velem. Karszalagot is kaptam, mint kortes, a pártirodában. (De ez a zsebemben volt. Mikor a városon átjöttünk, a szekeren tanácsosabbnak tartottam leszedni a karomról ezt a vastag, nemzetiszínű pántlikát. Mert nagyon elvárhattam, hogy valami kaviccsal, bottal vagy kulimászgalacsinnal azt célozzák majd meg a járdáról, akit csahosnak nézhetnek a szekeren.)

Szóval járhattam-kelhettem ebben az udvarban én egyik választócsoporttól a másikhoz.

Hát amint csakis elődöngtem magamban a tornáchosszat, sok mindent kihallgattam. Ezzel szórakoztam.

A svábok rettentően el voltak keseredve; meg a munkások is. Úgyhogy nagyobb részben gágároztak, vagy összebújva sepételtek inkább a danolás helyett, vigadás helyett.

De micsoda?

Azon, hogy hát: lám, ez az ő kormányhűségük jutalma, hogy a pártiroda ezeket az újdonsült kormánypártiakat dédelgeti, a bihalgebbedi magyarokat? Húsz forint útiköltségen felül még ötször annyit etették-itatták Bihalgebbedet, mint más közösületeket. És hogy lesz az, hogy a nagyvásárokat és a hidat a bihalgebbedi magyarok akarata szerint is meg a Habukin község érdekei szerint is ideadják és odaépítik? Hát hová?… Gazság ez, amit az urak a vármegyén és az államnál a szegény nép rovására művelnek!…

Amerre jártam, csak mind ezt az elégedetlenkedést tapasztaltam.

Azt sem mondtam, hogy kifelé az utcára a raktárakból nyílt egy kincstári kantin. Tiszteknek és altiszteknek, munkásoknak külön-külön fertálya volt benne. És most az udvar felől csendőr állt előtte. Mert ebben a kantinban tanyázott legnagyobb biztonságban a hozzánk tartozó kaputos nép a szavazásig. A főszolgabírón kezdve a jegyzősegédig, tanítóig ott volt mindenki. Szavazni ők is velünk jöttek.

Én Somával többször is poharaztam a kincstári emberekkel ottan.

De hát a bibije most a dolognak az volt, hogy a kortesek kötelessége, a választás alatt pláne, a szavazók közt tartani az orrukat, hogy átvegyék a pártiroda rendelkezéseit.

Hát mertem beülni ebbe a kantinba, bárha a csendőrposzt áteresztett volna bele az udvarról is?

Hanem amint elácsingózom, elnézegetek arrafelé, hát a kantin mellett észreveszem a raktárépületnek az ereszére és az ereszen felül a cserépfödélre vivő vaslajtorját.

Gondolok egyet.

Ha én ezen a létrán felmásznék a fedélzetre, akkor éppen a nagypiacra látnék le a választásra.

Ejnye a fáját is neki! Merjek, ne merjek? Vajon leszólítana onnan a csendőr, nem szólítana le?

Tanakodtam magammal. De nagyon ösztökélt a kíváncsiság. Sórálok erre-arra a létra körül.

Utoljára is: eh mit neki! Kezdek fölfelé kapaszkodni a vaslajtorján.

Dehogy szólott a csendőrposzt. Mi köze volt ehhez neki?

A lajtorján pedig még kényelmes korlát is volt kapaszkodónak. Nem félhettem, leszédülök, lekárhozom.

Már ott is voltam a raktár tetestetején, a kémény mellett.

Le is ülhettem szépen a létra utolsó fokára. A szemem végigjárhatott a keresztutcán a piacig. Azt is láthattam a nyüzsgésével jó nagy darabon. Éppen csak a választási bódét nem, sajnos! De az addig való utat? Tisztán, egészen. És a katonaságot is a piacon.

Éppen mint a játékkatonák, úgy sorakoztak négyszögben a polyák ulánusok a lovukon. Kék és veres egyenruhában voltak. Le és fel kocogva lovagolt előttük két tisztjük.

De az utcán is, mindenfelé megpillanthattam a kakastollas járőrt.

Köztük aztán a lakók jöttek-mentek. Elég sűrűn.

Így nézett ki ez a kis város. Nézhettem be sok virágos-kertes udvarára is, ha akartam. Nézegettem is. De úgy tetszik, nem sokáig.

Egyszerre csak zajongást, mozgolódást hallok lenn az udvaron. És kiabálást:

– Emberek! Sorba, rendbe! Emberek! Párosával!

Ahá! Megjött a staféta, hogy: szavazni kell menni a bandámnak, ennek a pecsovicsnak!

Dolgom nekem nincs ezzel. De legalább innen szépen végignézem, hogyan vonulnak az utcán végig.

Csakis ránt rá a cigánybanda már lenn az udvaron a gyászindulójára. Dörög a pántos kapu is, ahogy kicsapódik. Kezdenek rotyogni a sváb trombitások is. Húzd rá! Indul a menet!

Ezt még nem láttam, persze a raktár fedele eltakarta tőlem odafentről.

Csak azt láttam, hogy az utcán végig a piacig megsokasodnak a kakastollas őrjáratok, hogy eltakarítsák a pecsovics menet útjából, aki kárt akar tenni benne!

Na! Már kibukkan mégis a bihalgebbedi magyarok zászlója elöl. Harangozó-Tyukodi emeli, és a banda előtte nyiszerékel.

Mennek, vonulnak lassan az utca közepén. Az embernek mégis olyan természetű a szíve, hogy el tud ujjongani, még az ilyen szomorú, mondva csinált parádén is. Pláne hogy részem van benne!

De már a sváb trombiták recsegtetnek előttem, és vakítják a szememet, ahogy a napon csillognak. Danolnak a svábok. Na, ezek legalább szívből, ha igaz. Mert a kormány hívei maguk szántából.

De jól látok? Jól hallok?

Egyszerre csak az utcán messze tartó magyarok lobogóját ott látom a járda szélén. Odacsapta Harangozó-Tyukody. Mi a fene?

Ez még semmi!

De mintha a föld alól bukkannának ki, zászló zászló után lobog a magyarok felé. És viszik a soruk közt tova. Jól látom, na!

Valami kis zavar lehet. Futnak a zsandárok ide-oda. De hát a menet halad tovább a sok új zászló alatt.

Ez aztán boszorkányság!

Hiszen mégiscsak kell higgyek a fülemnek, hogy egyszerre a magyarok rettentő, zúgó danolását hallom a sváb trombitán keresztül is. És ez a nóta az a kortesnóta, amit egy éjszaka a bihalgebbedi fogadóban reszketve hallgattam a Cifra-csárdába távozó két városi csizmadia kortes híveitől:

 

Bunkó Rezső Lesz követünk, Mert Csávássy Nem kell nekünk, Aki az osztrákkal érez, Fokost vágunk a fejéhez! Éljen Bunkó Rezső!

 

Mi történt ottan? Csak talán nem?…

De bizony igen!

Ezt aztán igazán nem szükséges sokat magyarázzam: mi történt ottan? Mert a soknál is többet írtak erről az egész országban, ahány újság csak volt.

A bihalgebbedi magyarok utolsó percben, a felvonulásuk alatt, átpártoltak a függetlenségi követhez. Nem verekedtek, nem ordibáltak, de a csendőrszurony, puskagolyó, lovas katonaattak előtt is mint egy ember kijelentették, hogy ők a szavazatukkal szabadon rendelkező polgárok, és azt nem Csávássyra, hanem Bunkó Rezsőre adják, a negyvennyolcas követre.

Csávássy megbukott. Mikor már pedig úgy volt, hogy a győzelmét éppen a bihalgebbediek döntik el.

Micsoda? A kincstári munkások, a sok sérelmük miatt a kormánypárttól… zúdultak ezek is a bihalgebbediek mellett…

Olyan tüntetést, olyan csuda ünnepséget, amilyet a pockosremeteiek rendeztek erre, nem láttak még ennek a kis rongy fészeknek a falai.

Hanem én? És én, még én, de Soma! Hogy mi szegény, nyomorult lelkünkkel micsoda pácba jutottunk ezzel? Na!

Csak azt említsem, hogy én csak annak köszönhettem, hogy a hátamra, fejemre nem kaptam meg a kortesjutalmat bottal és ököllel és rúgással, mert azt a raktárfödelet másztam meg.

Soma?

Somát először lerántották a kommenciós szekérről a kocsisok, akik szintén bihalgebbedi bicskások voltak, és a komák után hajtottak.

Összepufolták, összerugdalták Somát. Pedig még akkor a részeg kábulatában azt sem tudta, miért?

De aztán megmagyarázták neki a kincstári pecsovics tisztek, altisztek, akikhez panaszra ment Soma a kantinba… De azok is a sétabotjukkal és tenyerükkel a Soma pofájába magyarázták, hogy őt okolják a magyarok árulásáért, akiket kortesük létére kézben kellett volna tartson!…

Talán nem volt igazuk?…

 

*

 

A városon kívül, az országúton leltem meg én is Somát. Mint a száműzöttet, velem együtt.

Egy szénatartóban kucorogva töltöttük az éjszakát. Féltünk be is kocogtatni valahová ezen az átkozott Pockosremetén, hogy a negyvennyolcasok tébolyukban leütnek akárhol…

Csak az utunkat szedhettük tova innét. De hova, koma?

Talán Bihalgebbedre nézni el? Talán a csaplárnéval próbálni kezdeni valamit? Talán Gyulát még ott kapom a pénzestáskával? Hamarabb, rögtön oda kellett volna talán menni! Gondoltuk azt mi is! De nyilván az is késő lett volna.

Mert összevissza bujdokolás után sokára, mégis arra szántuk el magunkat Somával, hogy ahhoz a kis lebujhoz settenghetünk el talán a város végén legkevesebb veszedelem nélkül, ahol a legszegényebb bihalgebbediek szekerei állanak.

Nahát aztán ott, a vén csapostól tudtuk meg, hogy a bihalgebbedi csaplárné:

Megint turnéra ment. Éspedig a gróf kuka vadászával, Gyulával. Az ura hűlt helyét lelte neki, mikor hazaérkezett szegény a választásról.

Ezt motyogta, picsogta el nekünk a fogatlan szájával a vén csapos… Tessék!

De ez már harmadnap volt, hogy kivert kutyák módjára bujdokoltunk, lappangtunk Somával a város körül, mind mentségtelenebbül és rongyolódva, piszkolódva…

Odaszemtelenkedett Soma a kincstári főhivatalhoz is kunyorálni, hogy hát mink nem tehetünk a bihalgebbediek árulásáról, mink elvégeztük a dolgunkat!…

De mit válaszoltak Somának? Azt ugyan követséggel sem ejtik ki rendes helyen.

 

*

 

Megint vehettük éppen most a nagy kegyetlen dúskodás, urizálás után Somával nyakunkba az országutat, mint valaha, amikor elindultunk. Mezítláb, bot végére kötöttük a cipőnket, éppen úgy, hogy ne kopjon…

Veszekedtünk, persze kentük egymásra a balszerencsénknek ezt és amazt az okát… De hát ez sokat nem segített rajtunk… Röhögtünk is jobban már aztán a sok vacak hercehurcán, ami velünk esett.

Azt mondtam éppen Somának:

– Na hallod! A szülővárosunkból, Málnás-Újvárosról annak idején azért búcsúztunk el világcsavargásra, mert azt találtuk, nem lehet ott kitartani a nyavalyák között. Most meg ehol van ni! Azért megyünk vissza, mert hát azt gondoljuk: mégiscsak jobban akad az ember valami mentségre a szülőhelyén!