Kakuk Marci hősszínész

Ünőkőaljának hívták azt a nyomorúságos falut, ahol Soma, a társam, faképnél hagyott.

Együtt indultunk csavarogni a világba. Vele kerültem el ide, az istenverte havasok közé.

Igaz is! Voltam már mentségtelenebbül is, mint itt!

Utóbb össze tudtam kaparítani annyit, hogy: a rongyoson kívül volt egy rendes ruhám is, fehérneműm is, és a kis zacskómban egy tíz- és egy ötforintosom lapított.

De rám jött nagyon, hogy visszatérjek szülőhelyemre, Málnás-Újvárosba. Nem hogy azt gondoltam, ott úgy fogadnak: elhajtják a polgármestert állásából, és helyébe tesznek, hanem vágytam már nagyon látni azt a helyet, ahol nevekedtem.

Soma, a társam is hiányzott itt nekem, ezer idegenben. Ez a nyakigláb kapcabetyár százszor jobban eligazodott mindenütt, mint én. Ügyvédnél írnokoskodott annak idején, és nem félt az sem csendőrtől, se senkitől.

Csak ő, Soma volt mindig, aki kieszelt valami okosat, hogy a bendőnkbe falatot és a fejünk alá vánkost kerítsünk akármerre. Na persze nehezebb munka nélkül.

A nagy vadászat előtt is Soma volt az, aki beszerzett bennünket hajtóknak. Nemcsak! Hanem Soma úgy benyalta magát a grófi főerdőkerülőnél, egy németnél, hogy az rábízta Somára a hajtók szegődtetését. Persze a végén az én Soma társam csúful behurgolta a főkerülőt a hajtók bérével. Amire én lekecmeregtem a bércről, a vadászatról, az én Somámnak hűlt helye volt a faluban.

Az urasági cselédek azért megmagyarázták jól nekem: tartsak mindig lefelé a völgyön, három kisebb falu után elérek egy Csorrantós nevű, nagyobb községbe. Már onnét, nem is sokért, vonaton is mehetek, ha akarok, a városomba.

Na, Csorrantósig, nagyobb szerencsémre, még szánkót is kaptam. Csak egy deci pálinka áldomást fizettem a falusi, mokány gazdának, aki elvitt.

Sötét hajnalon indultunk persze, ahogy ilyen falusi parasztok szoktak indulni dolguk után. Ne hazudjak, még délidő sem volt, hogy a kis mokány csikókkal a szánkó megállott egy kis kocsma előtt Csorrantóson.

Hát beülök ottan a rácsos kármentő mellé, ebbe a csárdába, falok valamit, és rendelek magamnak egy fél liter bicskanyitót, hogy tudjak jobban tanakodni rajta: szánjam csakugyan a költséget vonatra hazáig innét?

A csaplárné, egy csinos, fekete, tagos asszony, úgy láttam, nem nagyon biztat, hogy: firtassak valamit nála. Ahol rám is tévedt a szeme, ott se vett kutyába se.

Gondolom: kászálódj, Marci, innét valami barátságosabb helyre! Föl is állok.

De éppen akkor bukik be az ajtón valami magamfajta, felemás szerzet. Abiza!

Mert olyan falusi bekecs volt ezen is, mint rajtam, de a lábán nem csizmába húzott nadrág, mint amilyet falusiak hordanak, hanem pantalonnadrág. A fején pedig köcsögkalap, vagy ahogy hívják, városi pincsikalap. (Hordtam ilyet én is a városomban.)

Na de mit látok? Az a beszéd!

Alig lép befelé ez a városiból-falusiból összeszedett tróger, az én harapós képű, helyre csaplárném, tyű, milyen somolygósra húzza a száját! Csakigen! Ez elé a tróger elé. Micsoda? A parasztgazdák vagy micsodák, a másik asztalnál, azok is, csak azt látom, olyan szíves pofát csinálnak erre a senkiházira, mint a szerencsemalacra.

Ez a tróger pedig egy nagy csomag cédulát szorongat a hónya alatt. És alig mondott jó napot, már nyálazza az ujját, és vesz a cédulákból egyet-egyet. Tesz a csaplárné elé, a kármentő polcra, tesz a gazdák elé, az asztalra, gyorsan-gyorsan a céduláiból. Még engem is megnéz, mintha elém is akarna tenni cédulát. De aztán csak egy ravaszat kacsint oda rám és fordul el.

Hová?

Hát a csaplárnéhoz, aki elé az első cédulát tette.

A csaplárné erre neki:

– Na, töltsek, Kálmán, neked egy pohár bort?

– Nem, nem, ténsasszony, köszönöm! – rázza nagyban a fejét a tróger: – Sietek! Nagy utam van máma még! Tetszik látni! – mutatja a cédulákat a hónya alatt. – Betakarítom a termést!

Erre a csaplárné ezt kérdi:

– Hát mégis mentek elfelé?

– Megyünk-megyünk! – bólintott rá szomorúan a tróger. – Sajnos!

– Hát nesze! Isten segítsen meg!

Húzza ki az asztalfiókot a csaplárné, és látom, egy hatost nyom a tróger markába. Ahogy a tróger köszöni, és aztán megy a parasztokhoz, hát azok is nyitják kifelé a bugyellárist, és mind ad a trógernek. És egy-kettő azok közül is sajnálkozik, hogy a tróger búcsúzik el.

Az ajtóban azután ez a cédulás léhűtő összecsapja a bokáját, szalutál a pincsikalapjához, és nagy bátran:

 

Hogyha adtak, jól tették! Visszajövök erre még! Narancs, citrom, répa, retek! Áldja Isten kegyelmetek!

 

Azzal ki az ajtón a cédulás.

Én csak abba voltam, hogy azok a cédulák, amiket ez a tróger osztogat, olyanok, amik jók féláron a lutrira.

Hát nem is voltam kíváncsibb rá, hogy ebben a barátságtalan csapszékben kérdezgessek tovább. Mentem már magamnak, ha felkeltem elébb.

Hanem, ne felejtsem, mikor ez a cédulás naplopó bejött a csárdába, hát az ajtón kívül hagyott valami kisgyereket. Rá is förmedt arra, hogy: – Itt várj!

És a kis kölyök künn kegyetlen sivalkodott az ajtónál, míg a tróger apja benn járt.

Micsoda? Sivalkodott az még jobban azután is, hogy már a tróger visszajött hozzá. Éppen láttam, mikor kimentem, a kocsmaajtóból, hogyan ráncigálja az a gazember ezt a szegény kisfiút a kis karjánál, rúg egyet a kis fenekébe, ripakodik rá:

– Elhallgass! Az anyád ribanc nemjóját, aki itthagyott!

Így viszi ezt a kisfiút keresztül az utcán ez a cédulás, és mit tesz persze? Bemegy egy nagy kapun a céduláival, az utca átellenes során. A gyerekre pedig irgalmatlanul ráordít ott is a kapuban, és fenyegeti, hogy kitekeri a nyakát, ha nem vár nyugton rá ottan!

Hát, nagy hideg nem volt. A nap sütött, az eresz csepegett. Szinte jólesett künn, a friss levegőn, a szép, fehér, havas világban az embernek. De hát már egy kis kölyöknek más, ha nincs kedve rá, hogy hurcolják faluhosszat sétálgatni. Pogányság ez!

Éppen ezeket gondoltam erről a cédulás betyárról, a kis fattyával, amint bandukoltam magamnak, még azt sem tudtam, merre is, ezen a Csorrantóson végig. Nahát!

Csakhogy alig érek túl a harmadik-negyedik házon, az én cédulásom, hiába hogy ellenkező irányban indultunk el a csapszékből, hallom, hogy az ordító kis csárrámpójával megint a hátamnál jön sietve az úton keresztül.

Így, mikor mellém ér, már nem állom meg, hogy meg ne szólítsam. De csak így szépen, mókázva:

– Na hallja, maga is fordítva csinálja a mesterségét, mint más!

– Hogyhogy, mi? – kérdi.

– Hát mert – mondom – más rendes kéregetőt éppen fordítva, a gyereke vezet, és a gyerek megy be kéregetni, amíg az öreg virginál az ajtóban. Maga, látom, tótágasra állította a mesterségét!

– Ki kódul? Maga kis ökör! – feleli erre a cédulás. – Én színházi kellékes vagyok. Vakulj meg!

Odatartja a cédulás csomagját erre az orrom elé, és hagyja, hogy olvassam el, mi áll rajta nagy betűvel:

 

Se pénz, se posztó, Búcsúzik a színlaposztó!

 

És még azonkívül kisebb betűkkel az a rigmus is rajta a cédulán, amit a kocsmában mondott el búcsúnak ez a kellékes.

– Jól van! – mondom. – Az orrodat azért nincs mit felhúzzad énrám, hogy kéregetőnek néztelek. Hiszen láttam, hogy a markodat borravaló elé tartod, majdcsak inadszakadtára.

– Hát ez egyszer van! – szól a kellékes. – De más munkából is akad nekem elég, legyen nyugodt, ha előadást tartunk.

– Ja! Mennek most tovább ebből a faluból? Hallottam! - mondom.

– Fenézünk! – legyint a kellékes erre, azután azt mondja: – De csak azt akarom mondani magának jóakaratúlag, hogy itt ne nagyon faluzzon a lakosok előtt erre a mezővárosra, mert az lett már két éve ez a község, és leütik magát, ha nagyon faluzik.

– Jó, legyen! – rá én. – De hogyhogy nem megy a maga színháza el, ha maga búcsúzik?

Na, itten egy szép nagy, rácsos-kerteléses, kőverandás ház előtt álltunk meg éppen ballagóban a kellékessel, és az ott nekem:

– Hát várjon egy percet, ha kíváncsi. Ide beviszek emléklapot. Fogja ezt a ronda kölyköt… Ne vernyákolj, te!

Azzal a kellékesem beugrott a rácsajtón, és mert rögtön elébe szaladt nagy ugatva egy tarka kutya a verandáról, hát annak kezdte a csitítását, míg a lábát kapkodva bement.

 

*

 

Nekem meg ott volt a kezemben a kisfiú keze. Veres volt, mint a pecsenye, a hidegtől, pedig a kis pár kesztyűje ott lógott madzagon a nyakában. Bőgött persze, szipákolt persze tovább nekem is.

Hát már előbb leguggoltam hozzá, felhúztam a kis kesztyűjét, megtörültem a kis orrát, és szépen kezdtem neki a simogatással:

– Nahát, ne óbégass már, kisfiam. Nem bánt senki. Mondd meg inkább: hogy hívnak?

– Elemér! – feleli erre nekem értelmesen a gyerek, csak persze Ejemérnek ejtette a nevét.

De látom, hogy csak elvadították ezt a kis jószágot. Mert már hagyja is abba a bömbölést, és szépen néz rám.

– Hát minek nem szeretsz édesapáddal sétálni?

– Nem aputám ez! Ez Kálmán! Aputám elutazott! – így magyarázza mindjárt nekem a kis tökmag magától.

– Hát anyukád? – kérdem.

– Elutazott anyutám is! De majd elvisz! – válaszolja.

– Hát minek hagyott itten? Miféle a te anyukád? – így firtatom.

– Műjésznő! Az én anyutám műjésznő! – kétszer is elismétli előttem ezt a kis babszem.

Már értem! Valami színésznő gyereke ez, aki tán másüvé szerződött, és itt ni, erre a kellékesre hagyta a kis magzatát.

De nem érek rá ókumulálni ezen. Már künn van a kertből a kellékes, és a kisfiú abba a nyomba elölről kezdi az ordítást. Rá se hederít a kellékes már. Azt mondja:

– Délig ez most már megment. Délután ez van még. Estig lejárom! Mármost cseveghetünk. Maga miféle?

– Mindegy az magának! – rá én. – De csakugyan tanácsot adhatna nekem, hogyan jutnék el olcsóbb szerrel innét Málnás-Újvárosra?

– Püha! Az messze út! Még vonaton is. És drága! Persze a pénzmag nem veti föl magát. Azt gondolom! De csakis, tudom, szoktak majdnem naponta járni innen fazakosszekerek, jó ekhóval, vásárosok is, még mindenféle más fuvar is jár arra innét. Igaza van, hogy ilyen egy alkalmatosságra ingyen is felkérezkedhet, ha jótét szívű emberre akad.

– Na ez az! – bólintok rá. És a kellékes rögtön vissza nekem:

– Legjobbat is azzal tesz, ha velem jön a Nagyvendéglőbe; ott leghamarabb tudakolódik meg egy-más a maga számára. De érdekes, hogy az idényszezonba fel volt véve a mi társulatunknak ez a maga Málnás-Újvárosa, két hónapra, éppen tavaszra, szezonutóra. Csak már, hogy most mi legyen belőle? Nem tudom!

Még ahány ilyen színházi trógert láttam, az mind úgy nagyra volt azzal, hogy ő színtársulatnál mozdít hátra. Ez is úgy beszélt a társulatról, mintha csak utána következnék a színigazgatója. Éppen azt gondoltam itt is magamban: hát a kolompos szamár a juhok előtt szintén abban lehet biztosan, hogy a pásztort is ő vezeti.

De hát, mint hogy felpaprikázzam ezt a nagyszájút, inkább azon faggatom:

– Na igen, nem is mondja, hogy merre csapja el a színtársulatát? Ha jól hallom!

– Kell azt elcsapni nekem? – feleli a kellékes. – Elcsapta azt már az Isten a világbul! Hiszen már nem vagyunk, csak hárman, tagok, és én a kellékes. De ebbe beleszámol már az igazgatóné is. Így állunk itten, barátom!

Én persze erre csak nógatólag neki:

– Na ne mondja! Hát hogyhogy fogytak le így? Nem kíváncsik a népek az előadásokra?

– Azok? Azok jönnének. Csuda közönség van itt, Csorrantóson, kivált a zenés darabokra. Tele kasszák voltak most is itten, amíg három hétig játszottunk! Igaz, az október, szeptembervég, az jó hónap itt, a szüret, betakarítás után. Hanem tudja, van nekem egy igazgatóm, annál piszkosabb, bolond zsugorit maga nem talál lakat alatt sem. Én mondom azt magának, hogy ahogy ez bőrt nyúz, díszokleveles hentes lehetne. Ezzel szöktette el a társulatát, hogy most itt állunk.

– És maga hogy nem hagyja ott? Ha egyszer ilyen! – kérdem én.

– Hát mert engem muszáj, megtartson ő itten. Itt a sok kellék. Valaki kell mellette. Ha maradunk, ha megyünk. Nekem muszáj, adja jajgatva is a gázsimat, és fizesse az ellátásomat a vendéglőben. Na, amilyen az! Meglássa, ha velem jön. De különben én megnyugtatom magát, hogy én csak jobban jártam azzal is, hogy szétment a társulat. Bár minden helyen kétszer mennénk tönkre, mint itten. Az nekem csak tiszta pénz!

Csak bámulok erre rá: – Hogy mondja?

– Hát mit gondol? – magyarázza erre nekem a kellékesem. – Énnekem az a borravaló a legnagyobb jövedelmem, amit a színlaphordásért adnak rendesebb népek, hát tán ne kívánjam magamnak, hogy egy helyen többször is búcsúzhassak? Hen?

Na, erre már jött, csakugyan kacagjak:

– Hát igaz! – mondom. – A halottkém, harangozó, pap, kántor, ministráns mind annak örül, amin mások sírnak, a gyásznak, járványnak. Minek ne boldogulhatna maga is a gazdája vesztén?

Röhögött erre. De mondta:

– Nem sajnálná a gazdámat, ha ismerné! Ne mondjak egyebet magának, hogy ezt a kölyköt is azért kell magammal cipeljem városszerte, mert meg nem tűrik maguk mellett az igazgatóék. Csak annyit is, hogy meleg szobában legyen velük.

– Hát az övék ez a fiú – kérdem.

– Dehogy! – mondja a kellékes. – Ez a primadonnánk fattyúja. Egy gazdatiszt az apja. El is ismerné ezt a fiút, el is venné az anyját. De az nem akar kimenni vele a tanyára, az uradalomba. Se a gyereket nem adja oda az apjához, mert akkor meg nem fejheti az apját pénzzel a gyerekért. Érti?

– Ehem! – bólintok. – De hát hol a gyerek anyja, hogy magára hagyja ezt a kicsit?

– Na ja! Hát az anyja, a primadonnánk, az itthagyta a társulatot, mert nem tudott kijönni ezzel az igazgatóval. Az most Tótvároson van, egy másik társulatnál. Tótvároson van neki egy gazdag fűszeres barátja. A feleségem már utána is ment oda tőlem Tótvárosra. A feleségem a szobalánya neki.

– Püh, de összevissza vannak, hallja csak! – rá én.

De az még legyint:

– Ez semmi! Akkor volt nagyobb kutyakomédia itten, mikor a fűszeres először idejött Tótvárosról a primadonnánkért, és persze ennek a gyereknek az apja, a gazdatiszt, megtudta a titkos postásoktól, hogy a primadonnája a fűszeressel mulat. Nahát, a gazdatiszt olyan könnyen nem szabadulhat be a birtokról, és a primadonnánk is elég hamar neszét vette, hogy eltólálja a fűszerest, amire a gazdatiszt megjelent itten, lóháton, mint Árpád apánk, nagy ólomgombos kutyakorbáccsal. Az én szegény feleségem meg az anyósom azt sem tudták már, hogy mikor mit tegyenek ezzel a gyerekkel. Hozzák az anyjához, hogy mellette legyen, mint az apja, a gazdatiszt követeli, vagy dugják el a gyereket és tagadják el? Mert a fűszeres, az utálja! Így megy nekünk ezzel a kölyökkel!

 

*

 

Na, amíg ezeket ott az úton elmesélte nekem ez a kellékes, a kisfiú már nem óbégatott. Figyelt, fülelt a szóra, jól láttam néha a kis arcán. És sokszor szinte már tátotta a kis száját, hogy ő is belebeszéljen a kellékes szavába.

Most aztán egyszerre meg is szólal a kisfiú:

– Tótvájoson születtem én. Julis néninél születtem. Odavitet anyutám most is.

– Na, oda ugyan nem vitet! – mondja erre a kellékes annak a csöpp jószágnak. De mintha komájának mondaná, nem is gyereknek: – Havratil bácsival szűrte össze a levet megint anyád, és Havratil bácsi kukra rúg, hogy szétmégy, csak Tótvárosra menj!

Hát erre a kisfiú mit tesz? Nyújtja a kis tenyerét a kellékesnek így:

– Na fogadjunk, hogy anyutám Tótvájosra vitet? Tudod is te!

Ilyen okos, szép kisfiút én még sose láttam!

De a kellékes már nem is hederített rá többet. Nekem kezdte újra:

– Az én anyósomat hívják Julis néninek. Bába az. Nála babázott le ennek az anyja, és neki volt kiadva azután ez a fiú. Tudja, az anyósom jobban szereti most is ezt a prücsköt az édesanyjánál. Az anyósom kényeztette el úgy, hogy én se bírok vele, a feleségem se. Azért Julis nénizik az anyósomért ez a kölyök.

– Na, magával, úgy látszik, minden dolog fordítva van! – mondom. – Mert másfelé az anyósoktól reszketnek a kölykök, hiszen még a mese is a gyermekeket a vasorrú bábával eteti meg.

– Már ez pedig így van! Alig is tudtuk elhozni ezt a prücsköt az anyósomtól az ősszel Tótvárosból, amikor idejöttünk Csorrantósra. De hát az édesapja, a gazdatiszt, így kívánta, az anyja mellé, őtet, a feleségem gondjába. Persze most Tótvároson meg a mostohaapja, Havratil, ez a mérleghamisító, látni sem akarja ezt a kölyköt az anyja mellett. Így maradt rám itt. Mert a feleségem az anyjával ment. A keresetét minek hagyja el az anyja mellett? És nem is volna baj, hogy itt mellettem van a kölyök. Küld pénzt nekem érte az anyja amennyit-annyit; csak az, hogy mozdulni nem tudok tőle egy tapodtat. Rongál, gyújtogat, tör ez a gazember mindent össze, ha egy percre egyedül hagyom. Rá meg nincs kire bízzam. Te átok!

Csak úgy mókából megütötte a gyerek fejét az öklével. De bizony a kicsi rögtön a fogával kapott a kellékes keze után, és a nyelvét öltögette rá.

 

*

 

Na, így értünk oda a Nagyvendéglő elé. Szép, emeletes ház, utcai fronttal, nagy vaslánc és virágágyás előtte, szépen gondozva, látom. Az épület is újon meszelve. Ámulok el, hogy ennek a trógernek és a gazdájának itt a szállása, ebben a pompás épületben. Előtte most is két úri hintó áll, Kossuth-kalpagos kocsissal. Ez már teszi!

Csakis, fordulunk be a szép bolthajtásos kapun a fogadóba. Ott is, a kapu alatt, beljebb, tükör, pálmafák, hűha! Még a lépcsőkön fölfelé is vastag, drága szőnyeg és csillár lóg és ragyog mindenfelé.

De hát, ahogy vezet a kellékes, megyünk valamiféle nagy, gömbölyű kövekkel kövezett udvarra át. Az már bizony kopottabb, piszkosabb hely. Egyik felén emelet, a másikon csak földszint.

Hát itt állnánk meg talán? De bizony haladunk keresztül még egy másik udvarba.

Ez már csak földszint. Nagy-fene udvar. Beszálló kocsiszín a végében. Istálló is. De előtte nem hintók és bricskák, hanem rossz parasztszekerek. Hulladékokon verekedik a sok baromfi, galamb, veréb.

Hát éppen a trágyadomb, a szemétdomb mellett, az udvar végiben, az utolsó ajtón mentünk be a kellékessel. Büdös is volt, nyirkos is volt, sötét is volt itt, mint egy tömlöcben. De még itt is, egy szűk folyosó végiben álltunk meg, egy ajtónál. Itt laktak ezek!

Az utolsó előtti ajtóban személyzet lakott a szállodából. A még utána következő ajtó meg valami raktáré volt és műhelyé. Csak úgy szaglott belőle a firnájsz, petrol, kocsikenőcs, faggyú.

Azon túl volt a színigazgatóék szobája. Mutatta mindjárt a kellékes nekem. Azzal kinyitotta az ajtójukat.

 

*

 

Na, ez a szoba éppen olyan volt, mint egy bánya. De igazán! A bánya szájából jön ki úgy az ember, mint ebbe a szobába bement.

Mert az ajtónál még vaksötétben álltál. A szoba hosszú volt, és még az ablak is olyan messze állott a vastag-vastag falban, hogy a párkánymélyedés egy külön kis szoba volt.

Az még semmi! De az ablak vaskos rácsán keresztül az ember az utcáról nem a fejét látta az embereknek, akik az ablak előtt elmentek, hanem csak a cipőjét a járda szélén.

Ez volt a régi fogadó épülete. Az utcát feltöltötték előtte, mikor az új Nagyszállodát elejbe húzták emeletre. Hát a padlása leesett a pincébe ennek a régi épületnek.

De a szoba különben jó meleg volt. A tűz parázslott egy kis vaskályhában benne.

Micsoda? Az ebéd ott volt kitálalva az asztalon, rendes terítékkel. A kisfiú egyenesen oda is ült a helyére, és a kellékes engemet is hívott, hogy: tartsak velük. Csak ahogy illik!

De én persze isten áldásával elhárítottam, és leültem magamnak, amíg ettek. Na, igaz, egy villaheggyel mégis rám tukmált a csuszájokból a kellékes, hogy: lássam, milyen rosszul főznek a vendéglőben.

Szidta csiriznek, kukacnak, genyának előttem a csuszájukat.

De láttam úgyis, hogy ez a kellékes ezzel a zúgolódással egyébre akar kilyukadni előttem. Hát csak bökd ki! – gondoltam.

Na, csakis! Kezdte is!

– Tudja, már ha az asszonyok nem volnának olyan kapzsik, mint amilyenek, így az én feleségem is, hát én már ma megugranék innét, ahogy a könyökömön jön ki itt minden. De a feleségemnek mindegy az is, ha kétfelé lakunk, csak kétfelé keressünk. Tótvároson is akadna nekem rögtön alkalmazás, ha nem színtársulatnál, egyebütt, ha a feleségem nem abban erősködnék velem szemben, hogy elébb legyen meg az új alkalmazás, akkor hagyjuk ott a régit. Hát legyen neki! Meg aztán azt mondja, hogy: hátha mégis idejön vissza a primadonnája játszani Csorrantósra még ebben a szezonban, és akkor megint szét vagyunk, ha én meg Tótvároson helyezkedem el. Na, hát ez az!

Én hallgattam-hallgattam ezt persze. Futotta az időmből.

A kisfiú azután, hogy evett, felmászott egy székről az ablakba. Ott volt neki a kis rezidenciája. Ajjaj! Láttam, játéka van elég. Képeskönyv és katonák, trombitája, dobja, még kis verklije is volt ennek. De mivel játszott? A szénvonóra kötötte a piszkos kályhatörlő rongyot, és azzal csapta a falat, és sepert, processziót énekelt, mit nem! Maszatolta össze magát. A kellékes szidhatta!

De nem is törődött most mással, mint a nagy beszéddel, ez a kellékes. Ez ilyen lefetyelő volt.

Csak elég, hogy elkezdte ott nekem hánykolódva, dicsekedve, már míg az ebédjét falta ez a kellékes, és azután hogy kiszíttunk egy pipa dohányt a kis kályha mellett, hogy azt mondja:

– Na ja, maga így talált engem itten, hogy csak azt hiszi, egy színházi kellékesnek nincs egyéb dolga, mint sétál, és begyűjti magának a borravalót, mint megyek is mindjárt. De hát ne féljen, az igazgató már írt, és Tótvároson is járt tegnapelőtt új tagokért, ezek már karácsony hete előtt megérkeznek ide. Akkor kezdődnek rögtön a próbák. És nekem nemcsak a színlapragasztás és -hordás a dolgom és a díszlethurcolás, lámpatakarítás, terem és egyebek, hanem én vagyok az ügyelő is a próbán és előadáson, maga nem tudja, mi az!

Na, én azt csakugyan nem tudtam. Hát aztán a kellékes megmagyarázta, hogy:

– Na lássa! Trógermunkának tartják egy kellékesét, és pöfögnek csak rá a színész urak és hölgyek, de ha valaki ügyelő is, mint én is, arra nem pöföghetnek, mert egy ügyelőnek jobban kell tudni a színdarabokat, mint a színművészeknek, hogy tudja beküldeni őket a színpadra, a végszóra, pontosan. Ez az! Én csak a kárpitosságot tanultam ki, azt is csak félig, de biztosítom magát, hogy itt felmondok, ha kell, magának tizenöt darabot, és a zenéjét, ha kell, itt éneklem el. Tudja maga, mi ez?

Már erre én kérdem:

– Hátszen akkor talán játszhatna is mint színész?

– Én? – csap erre a mellére az én kellékesem. – Hát azt hiszi, már nem ugrottam én be tagok helyett? Tízszer! Érti aztat? Tízszer már. Még tapsot is kaptam, nyílt színen én, úgy nézzen rám. Itt kaptam, ebben a Nagyvendéglő nagytermében, a közönségtől, akárhogy pöfögnek rám a színész urak és nagyságák. Februárban lesz egy éve!

– Mért nem maradt akkor meg színésznek? – persze én rá.

– Hát-hát, lehetnék, legyen nyugodt. Csak annak sora volna elmondani magának, hogy az volna a legkönnyebb, hogy én játsszak mint szerződtetett színész egy színtársulatnál, itt vagy másfelé. De most muszáj már lóstassak elfelé ezekkel a cédulákkal, mert hamar rám sötétedik. Azért egyet mondok magának!

– Na halljam! – rá én.

– Maga nekem nagyon rendes, becsületes embernek látszik. Nem olyannak, aki valamihez nyúl! – így nekem a kellékes.

– És mit akar ezzel? – rá én.

– Mert nem jobb, ha beülünk este egy pohár borra együtt a söntésbe? Fuvaroskocsi ott mindig van, akitől kiszedje, tud-e fuvart Málnás-Újváros felé? És aztán, ha már lél vagy nem lél holnapra kocsit magának, és az éjjel itt érte, hát adhatok szállást magának itten egy éjjel vagy kettőre. Üres a feleségem ágya, lássa!

– Hát azt szépen megköszönném! – mondom én erre.

– De hát akkor! De hát akkor – szinte dadogja nekem a kellékesem – annyit csak megtesz nekem, hogy vigyáz erre a ronda kölyökre nekem, míg visszajövök. Na?

Na! Csakugyan végre már kibökted, mit akarsz tőlem! – gondolom magamban. – Szárazdajka még úgysem voltam!

Elég az, hogy csakugyan ottmaradtam a kisfiúval, és elment ez a kellékes, aki legjobban pap lehetett volna. Miért? Mert csak pap csinál a kurta igéből olyan hosszú prédikációt, hogy a hívei elalusznak. Hát persze!

 

*

 

De ne is mondjam, hogy az a kis zsivány miket beszélt össze nekem, ahogy együtt tanyáztunk! Kibeszélt az olyanokat az anyutájáról, hogyan szorongatta Havratil bácsi és csókolta az anyutáját, és még mit, mit nem! Elbeszélt mást is ez a kölyök, mindent, mi történt Julis néninél. Hogy visított ott egy vajúdó asszony, és egy másik kisasszonynak, aki odajött lebabázni Julis nénihez, hogyan tették bele befőttesüvegbe, pálinkába a kisbabáját. Ilyenekről tudott ez, na!

A hasam megfájdította a kacagással ez a kisfiú, ahogy szóval tartott ottan. Észre se vettem, hogy beesteledik lassan.

Már régen vissza kellett volna érkezni a kellékesemnek, ahogy ígérte. De hát nem jött.

Lámpát gyújtottam persze. Ki-kinéztem persze a ronda, sötét folyosóra, udvarra. De hiába!

Már egyszer mégis ránk nyit egy kövér, elég csinos képű kisasszonyféle.

A kis Elemérke, csak csudálom, kiált mindjárt eléje így:

– Mi kell! Menj ki innét!

– Csak nézlek, mit csinálsz? – mondja a kövér kisasszony. És azután rám néz: – Na, magára hagyta itt őtet Kálmán?

De én nem is érek felelni, még bólintni se erre, Elemérke egy olyat mond a kövér kisasszonynak, hogy: mit csináljon az ő kis fenekével! Hogy én majd fává leszek!

Nem is szaporít rá többet az én gömbölyű kisasszonyom. Húzza vissza az ajtót köszönés nélkül. Hát ilyet!

– Ki volt ez a néni, hogy ilyen szépen tisztelted meg? – kérdem a kölyköt. Azt mondja:

– Ez? Ez csak Györgyi? Egy büdös ribanc!

Persze jibancnak mondta ezt, hogy megint majd elévett a görcs a kacagástól, ahogy állott a kis szájában ez a sok csúnyaság, ennek a kis betyárnak.

De hogy tovább beszéljem! Kiszedtem, amit kiszedtem a kisfiúból, erről a kövér Györgyikéről. Megtudtam tőle csakis, hogy ez a karmester lánya, színésznő, együtt laknak az igazgatóékkal ezek itt a szomszédban.

De már akkor jó későcske is lehetett. Hét óra felé, tán nyolc felé is.

Türelmetlenkedtem bizony azért a kellékesért; hova van oda annyit? A kis Elemérke pedig kezdett elbágyadozni, azt is láttam.

De mit? Kellett ezt a csuda kis betyárt félteni, hogy ne segítsen magán?

Elébb is elhozatta velem, az ajtó mellől, egy kredencből, a feketekávés csuprot és a tejet. Rátetette velem a kályhára, és kenyeret piríttatott velem magának vacsorára.

Azután megvettette velem a kis ágyát. Kivetette velem a hálóingét a vánkosa alul, és felöltöztette magát. Micsoda? Rám szólt, hogy: várjak ott az ágyánál, míg elmondja az esti fohászát.

Na, letérdepelt a nagy, sárga ingében, csakugyan, mint egy kis angyal, és összetette a kis kezét.

– Isten adjon jó éjszakát az én édes anyukámnak, apukámnak, Julis néninek, Lidikének és Kálmánnak!

Így! Szépen keresztet vetett, és lecsapta magát az ágyára.

De csak most jött a nagyobb csudám ezen a kisfiún, igazán! Mert ahogy már a vánkosán hevert, azt mondja nekem:

– Te most már, ha akarsz, mehetsz el spriccerezni, Kálmánhoz. Én alszok. Nem kell őrizzél itten már engem!

Hát nekem, igaz, már nemcsak a türelmetlenség feszigette a begyemet. De az éhségtől is már kopogott a szemem.

Veszem hát magam, zárom rá a kisfiúra az ajtót, és kimegyek magamnak. Na, hová is?

Az udvar sötét, csak egy-két lámpa az istállóknál. Megyek arra hát.

Megszólítok egy kocsisfélét. De így:

– Mondja, földi, egy Kálmán nevű színházi kellékest keresnék!…

Ennyit mondok! Az én emberem úgy néz rám, mint egy szerencsétlen együgyűre, ahogy mutat oda nekem egy világos ajtóra az udvar szegletében, és mondja:

– Hát ott nem találja?

– Mi az ott? – kérdem.

– Hát a kissöntés bejárója innét, az udvarról.

Köszönöm meg! Megyek be a kissöntésbe. Még ki se nyitom az ajtót, már csakis az első, akit látok, Kálmán, a kellékes.

Mit tesz? Nagyban magyaráz valami kötényes mesteremberfélének.

Meglát engem! Tán mégis egy kicsit megütődik, hogy otthagyott bitangba a kölykivel? Sose az! Még szemtelen ő kérdi:

– Na, mi a?

– Mit hogy: na, mi a? – rá én mérgesen neki. De hát Kálmán rám se hederít. Mert fogja a kötényes kerékgyártót az ujjasától, és rántja vissza, ahogy az már kászolódni akar, nyilván mert láthatja, hogy én a kellékesért jöttem. De hát a kellékesem már habrigyálja: – Ide hallgasson hát! A bakok magától okvetlen kellenek nekünk, és kap minden előadásra három jegyet a bakjaiért, hogy hozhassa el a feleségét, a lányát vagy akárkit. Én kezeskedem erről magának.

– De mikor, mikor? Meddig heverjenek nekem azok a bakok, és álljon bennük a faanyagom? – firtatja a kerékgyártó.

– Értse meg, hogy karácsony hete előtt itt kell legyenek az új tagok a színtársulathoz. Akkor már próbálunk, és a színpad áll. Vagy tartja hát addig nekünk a bakokat, vagy kérek mástól. Kapok eleget három esti jegyért.

– Az más, az más! – feleli erre a kerékgyártó. És látom, néz rám, hogy türelmetlen akarok már beszélni a kellékesével. Hát a kerékgyártó menne újra. De a kellékes ragad a köténye csücskibe, és hadarja neki:

– Hát igen! Azt értse meg, hogy csak énhozzám fordulhat itt mindenki ennél a színháznál, hogy mi kell, mi nem. Tud valamit az igazgató tán pontosan egyéb kellékekről, azt hiszi? Rám megy itt minden, ha ezer gondom is van. Az új tagoknak szoba, ellátás, kinek a gondja lesz? Tán nem az enyém? Tán a Nagyvendéglőbe szállnak ezek a ripacsok, háromforintos szobákba? Én tudom itt a városban a dürgést, minden helyen, minden vacakért. Nélkülem plűre menne nemegyszer az egész társulat. Mégis csak a pöfögés a jutalmam a társulattól.

– Hát hallja, az istenit magának, meddig álljak még itt? – szólok már bele mérgesen a kellékes szavába én.

De mi? Még csudálkozik:

– Hát mit akar tőlem?

– Hogy hiába várakoztatott otthon! – mondom: – Éhen-szomjan!

– Nahát, most már itt van, egyen-igyon, üljön le! Ki tartja vissza? Én szolgáljam ki magát?

Igaz! Jött inkább is már kacagjak magamon, hogy olyan mulya vagyok. Egy öreg, ingujjas hetesféle szolgált ki a kissöntésben. Kértem tőle kolbászt és hagymasalátát, amit ajánlott, és rá egy fél liter csigert. Amellé ültem.

Az én Kálmánomnak pedig habzott a szája tovább a kerékgyártónak:

– Megmondjam magának? Sokan kérdik tőlem: minek nem igyekszem a kellékességből fölkapni színésznek, ha már a tehetségem rá megvan? De én arra csak azt felelem: azért! Azért legyek inkább kellékes tróger, és megkeressem jól a mindennapimat, mint feszítsek színművész úrnak, és üres zsebbel csak a potyát lessem. És a feleségemet elnézzem, hogy odatartja a városi uraknak a térdét simogatni az asztal alatt, mint elnézik a színész urak, és még egyebet is, amiért selyemruhát meg lakkcipőt vesznek mások őnagyságáéknak. Én már azt bizony nem!

Ne is mondjam, hogy ahogy ott ülünk a söntésben, hát az nem volt üres. Kártyát vertek a másik két asztalnál. Meg amerre a söntés utcára szolgáló ajtója volt, ottan egy hosszú asztalnak még két szál cigány is muzsikált, mulatóknak.

Ismerte azt a kellékest itten mindenki! Idevalósi volt. Kálmán volt ez mindenkinek. Kiabáltak oda neki még a hosszú asztaltól is, hogy:

– Igaz, Kálmán! Ne hadd! Ereszd, hogy menjen!

Kálmán pedig mit tett erre? Azt mondja a kerékgyártónak:

– Igen hát! Pénzt keresni tisztességesen nem szégyen! Nézze csak meg! Betakarítok ott is valamit ezektől.

Azzal Kálmán, ami még maradék búcsúcédulája volt, odament vele a mulatókhoz, és osztogatni kezdte. Na! Tűrte, igaz, a mókát, meg hogy cibálják, hátba ütögessék, de csakis tele marok hatossal tért vissza. A kerékgyártóval csak néztük!

Az aztán mégis felkelt már. És elment.

Késő is volt már. Tova éjfél felé. Én is tettem volna már magam vízszint, ahogy a kocsi összerázott a jó téli, hegyi levegőn, hajnaltól.

De mi lett?

 

*

 

A kellékes rendel két fröccsöt, és azt mondja:

– Ezt még bekapjuk, azután lefekszünk.

De én erre neki:

– Ne haragudjék, de azt már csak úgy, ha ezt a két fröccsöt én fizetem. Mert az nem volna illő dolog, hogy még fizesse a fröccsömet is, aki a szállásomat adja. Már inkább fordítva.

– Azt már nem! – rá a kellékes. – Amit kértem, azt én fizetem. Ha aztán tetszik, kérhet még maga is.

Püha! Láttam már, hogy ennek nagyon viszket a zsebében a búcsúborra való. Ez nem döglik le ma eggyel-kettővel. Mondom hát:

– Hiszen rendben van! De ha már itt ülünk, nem nézne körül, hogy kitől tudakolhatnánk nekem valami alkalmatosságot az utamra?

– Áhh! – mondja a kellékes erre. De alig néz szerte: – Nincs most itt senki olyan. Hanem ide hallgasson, hogy én mit mondok majd az új ripacs uraknak!

Na! Vettem észre, hogy most megint hallgathatom vagy egy órát a hánykolódását. Nem unja ez! Ménest, gulyát vehetne ez rajta, ha pénzre válthatná, mennyi beleszorult ebbe a dicsekedhetnékből.

De hát még a kellékes el sem kezdi, látom, hogy egy kövér, sárga kaputos ember, aki a kártyaasztal túlján áll, nagyon néz hozzánk át. Néz, és már intett is oda!

Most, ahogy a kellékesem kezdi nekem a sűrűbb szavát, egyszerre jön oda a kövér sárgakaputos.

Még ahogy nézem, éppen azt gondolom: na, ezt mintha zsírba mártották volna! Mert mind fénylett ennek a zsírtól a nagy, puffadt képe, az orra hegye veresen, de a kaputja is, még a mancsa feje is, mintha zsíreső áztatta volna ezt a kövér embert eddig, míg idejött.

– Te, Kálmánkám, te! – így kezdi a kellékesnek. – Szánj még rám ötven pénzt. Megkapod. Tudom, arattál ma!

– Ne haragudjon, karmester úr, de a maga számára nincs több. Szegény ember vagyok, hat forintommal tartozik. Adja meg előbb azt. Azután beszélhetünk.

Így a kellékes!

De a karmester erre csak röhög:

– Az jó vicc, te állat! Ha én most kiguberálhatnék neked hat flórest, akkor nem kérnék tőled. Két hatost adj legalább.

– Nincs, karmester úr, mondtam! – rá Kálmán.

– És ha én azt mondom neked, hogy befújlak Somkerekinél, hogy búcsúpénzt gyűjtöl, holott éppen most kapott itt karácsonytól egész farsangon játszási engedélyt az édes gazdánk, mit szólsz ahhoz? Még csalónak is fel lehet jelenteni tekegyedet, Kálmánkám, te, főkellékesünk!

Ez a karmester ilyen furcsán beszélt. És csak röhögött még mindig. De már láttam, a kellékes egy kicsit kisebb legény lett. Ezt kezdi már:

– Azért, hogy a blattra tegye, nincs mit adjak magának! Parancsoljon, ha iszik velünk, egy fröccsöt. Parancsoljon, ami tetszik!

– Azt is kérhetsz! – bólint erre a karmester. És már le is ült oda hozzánk. Nekem parolát adott, és azt mondja: – Tálass Gusztáv karnagy.

– Katzky Márton a nevem! – mondom én is. De már, hogy a kellékes három új fröccsért kiabált, én is bele: – Hohó! Megmondtuk: ezt én kérem! Három fröccsöt kérek! – kiabálok az öreg ingujjasra.

– Jól megy tekegyeteknek! – szól erre a karmester. – Szeretem, mikor azon kapnak hajba a nagyurak, hogy melyik legyen gálántabb. De tán már akkor csakis, kérnétek a vörös borból, az százszor jobb itt.

Na jó! Hát vörös borból kértem három fröccsöt én az öreg kiszolgálótól.

 

*

 

De mikor éppen a karmester és én a vörös borról rendelkezünk, hát az asztal előtt megáll egy magunkfajta senkiházi, ahogy ránézvést mutatkozik. Nagy bátran odahajol az asztalra közibénk, hogy azt mondja: – Ez az okos, hogy vöröset rendeltek. Mert majd aztán jövök én. Ide pislantsanak!

Mutat ez a naplopóféle az ujjasa alatt nekünk egy hektónyi cilindert, valami veres borral vagy pálinkával, mit tudni! És azzal leül ez is az asztalhoz.

– Áh! Nagyszerű! – kacsint rá a karmester erre a léhűtőre. – Mi az, Rudi? Mi az?

Erre a Rudi azt feleli, hogy még ma is törik ki a nyelvem, ha kimondom: „Karminatíva!”

– Finom, finom! Karminatíva! – rá a karmester. De az én kellékesem felfújja bizony a képét, és így a másiknak:

– Vicc csak! Én nem iszom lopott pálinkát. Hogy majd aztán a méregkeverő gazdád feljelentsen.

Na, hogy erre mit felelt a kellékesnek az a másik? Azt kőhöz mérik, ha kimondják illendő helyen.

Meg is esküdött azután rá, hogy a nagy cilinder pálinka nála nem lopott holmi, hanem azt úgy kapta ma este a gyógyszerészsegéd úrtól. Ha nem hisszük, bár gyerünk át a vendéglő fehér asztalos részébe, elöl. Ott van az a segéd úr, rásüthetik, ha hazudott.

Hát így a kellékest letorkolta ez a naplopó és a karmester is, ennek pártján.

Azzal a léhűtő a nagy, veres pálinkás üvegét az asztalunk alá tette, hogy majd ahogy kifogy a spriccerünk, helyébe abból a piros pálinkából töltsünk.

Na persze azután a kellékes megmagyarázta nekem, hogy ez a Rudi a laboráns a patikában. Onnan hozza ezt az itókát.

Mi? A karmester, az azt is tudta, hogy ennek a pálinkának literje tíz forint. Úgy igyuk ezt!

Milyen volt? Hát jó volt! Csuda jó volt! Még a zamatja is más volt, mint a parasztpálinkának, az szent! Édeske volt, de csak amennyire kellett, hogy itassa magát. És a torkodon? Mintha az édes álom maga lett volna, amit lenyeltél. Ez olyan volt, ez az úri, gazdag betegek pálinkája. Mit is csudálni?

Csak inkább is azt beszéljem: mi lett tovább ottan?

 

*

 

Hát a karmester és a laboráns Rudi, azok már jó kapatosak voltak, mikor hozzánk ültek. De bizony én is, a kellékes is, ahogy azt a karminatívát kezdtük az asztal alól töltögetni magunknak a spricceres poharakba, hamarost beértük mi is a kótyagossággal a karmestert és Rudit.

Csakis attól rettegtem leginkább, hogy a kocsmáros a söntésasztal mellől utoljára is megneszeli, hogy nem az ő italát fogyasztjuk, és akkor lesz nemulass!

Hogyan? Hát, mert ha nem is látja meg, hogy töltögetünk a poharakba az asztal alól, mégis, egy kocsmáros szeme észreveszi, hogy a vendégeinek hangosabb a kedve, mint amennyit fogyasztanak.

Már ezért, még a többi is, mind, részegen is okosollották, hogy tessék-lásséknak rendeljünk még három veres fröccsöt, míg ott vagyunk. Hát ezt is én rendeltem!

De hát mindhiába! Ennek a karminatívának valami finom, erős szaga volt, mint van az más pálinkának is! Hát aki csak az asztalunk tájára jött, az érezhette ezt a finom illatot.

Már vagy két alak oda is tolakodott, hogy kérdezzen: mit iszunk? És ha sikerült is ezektől letagadni, és elutasítani őket, már egyszer a kocsmáros is körülkerülte az asztalunkat, és úgy tetszett, erősen szimatol. Na!

Ez a kocsmáros nagy-puskás ember volt. De nem olyan kocapuskás. Hanem medvét is lőtt ez, magában, hajtáson kívül, a bércen, beszélték. Ami agancs volt a kocsmája falán, azt is mind ő durrantotta le.

Ez veszedelmes egy vadember volt.

Ne szaporítsak sokat! Már maga a karmester is, amilyen részeg volt, javasolta, hogy táguljunk elfele innet.

Na, de hová is?

Ez a karmester, a püffedt, zsíros kobakjával, özvegyember volt. Idős se volt ez nagyon, jobban negyvenes, mint ötvenes, bár ami haj maradt a fején, az nagyon szürküllött. A laboráns, az meg legény volt pláne.

Hát ezek letten azt ajánlották, hogy: menjünk el a helybeli éjjeli mulatóba! Ők itt azt úgy nevezték, „sógoregylet”.

Magamban átkoztam magam, hogy: minek nem feküdtem le inkább éhkoppal a kis Elemérkével együtt?… Csak vele tartottam én is ezzel a bandával.

 

*

 

Na, a nagy cilinder még félignél valamivel kevesebbel tele került el velünk a kocsmából.

Az utcán hát mit tettünk? A laboráns elemelt a kocsmából két borospoharat. Csak azzal, hogy holnap visszaviszi. Egy pohár volt a karmesteré és a laboránsé, a másik az enyém, a kellékessel.

De mókából úgy fogtuk egyszerre két kézzel a poharunkat, és úgy koccintottunk egyszerre, és úgy ittunk, hogy el nem hagyta a másik sem a közös poharat.

Messzi volt ez a nyavalya sógoregylet itten. A városnak éppen a túlsó végén, egy nagy vízimalomnak a határában. Még a puszta rétek között is mentünk egy darabot.

De a kellékes még a sűrű házak között a fülére csapta a kalapját, és nekieresztette a hangját egy nótára:

 

Amék kislány sokat szeret, Sajdirididiridom! Jámbor asszony ritkán lehet, Sajdirididiridom-dom! (De) Nevezi az urát lónak, Hol deresnek, hol fakónak. Sajdirididiri dom-dom-dom!

 

Jó hangja volt ennek a büdös trógernak. Jól is énekelt. Én is viszem valahogy a szólamot, mondják azt mások is. A karmester pedig, az éppen úgy tudott énekelni, mint a mestersége is hozta, hogy szépen összevágott a más hanggal az övé, ahogy kísérte, hol lejjebb, hol feljebb. Jól ment volna köztünk a nótázás. Na!

De a laboránsnak, annak botfüle volt. És az még nem lett volna baj. De hozzá erős, a legerősebb hangja volt. És az se lett volna még mindig baj. Mert befoghatta volna a száját, hogy mást hallgasson énekelni, ha ő nem tud. De a laboráns Rudink a legjobban szeretett énekelni mindőnk közt, és fújta kegyetlen velünk, mihelyt rázendítettünk.

Már ezen összejöttek itt, ezzel a laboránssal, a karmester és a kellékes.

A kellékes nekilökött egész bátran a könyökével a laboráns hasának, hogy az olyat csuklott, mint a kukorintás, és így neki:

– De ne ordíts bele hát, Rudi te! Aki istened van!

– Minek ne énekeljek? – persze erre a laboráns. – Nem tudok tán úgy énekelni, mint te? Hát most mondjátok? Na?

Még meg is fogta Rudi a karmesternek a vállát. Persze a karmester szintén csak szépen, ahogy ő szokta, Rudinak, erre:

– Nana! Ha tudnál ilyen hamisan kártyázni, ahogy énekelsz, mindig nyernél!

És én is a laboránsnak.

– Igaz! A varjúk papja, az lehetnél, ahogy károgsz!

De hát hiába! Kezdett a kellékes új nótát, a laboráns beleordított. Kezdett a kellékes a karmesterrel olyan nótát a színházi darabokból, amiket csak ők tudtak, és én is hallgattam szívesen, mert olyan szépen vitték együtt a szólamot… a laboráns: nem! Azért se! Ez beleüvöltött. Az anyja keservit is!

Már talán ott is hagytuk volna ezért ezt a piszkos laboránst, vagy elverjük magunktól. De hát persze ő hozta a pálinkát, az övé volt. Nem lett volna nyakolajunk a nótázáshoz. Hát nyeltük a mérget ettől a Ruditól, és szekáltuk, ahogy tudtuk, a pocsék vonyításáért.

Így értünk oda a sógoregylethez.

 

*

 

Szép, nagy ház volt itten ez a sógoregylet. A kapuját két meztelen angyal tartotta.

Benyitunk a csengetős, nagy vaspántos kapun.

Olyan volt ez a sógoregylet háza, hogy körül az udvarán magasra rakott kőtornác futott, és ottan nyíltak a lányok szobái.

Azonkívül volt egy nagy, kivilágos terem, ezt a nagyszalonnak hívták. És még volt két kisszalon.

A nagyszalon úgy tele volt mostan, hogy még a cigány cimbalmán is ült egy úr egy kisasszonnyal, ahogy benéztünk rájuk a tornácról.

De hát még a tornácra kijött elejbünk egy lány, akinek fehér csipkés köténye volt, és kulcsköteg lógott nagy karikán az övéről. Azzal játszott.

Ezt úgy hívták ottan, a lányok között, gazdika. Ez volt ott, mondhatni, a nőstény főpincér.

Mondjam meg azt is mindjárt, hogyan volt ottan? Ennek az intézetnek nem volt italmérési engedélye. Csak feketét, teát, csáját szabadott ottan adni a vendégnek. Persze a feketét lehetett dupla, tripla rummal kérni, úgyhogy már nem is volt a csészében fekete. És szintúgy a teát, csáját.

Azonkívül aztán bizalmas, gálánt vendégeknek mértek ottan akármit is külön a kisszalonokban.

Hát mi szerencsésen úgy érkeztünk éppen, hogy az egyik kisszalonból elmentek valami jól fizető urak. És ezekért befűtötték a kisszalont, ami most már kárba veszett volna, ha üresen áll.

A karmester, az értekezett közülünk a gazdikával, aki azt mondja:

– Menjenek az urak szobára, lássák, tömve vagyunk. Hívjak lányokat?

– Ráérünk, galambom! – vissza a karmester.

Éppen ebben a pillanatban nézett ki egy kövér-kövér, de még elég szép asszony a tornácra. Volt olyan vastag aranylánc a nyakában, és annyi karperec, függő, gyűrű kezén, fülében, hogy ha vízbe öli magát, biztos a fenekére húzza ez a sok csüngülüngő.

Ez volt a főnöknő itten. A karmester? Csak bámulok! Nagyot hajbókol e felé a csüngőkkel rakott húshordó felé, és a kalapjával is a földet veri a karmester, hogy köszön:

– Kezét csókolom, édes Lityi mama!

Csörög az arany a kezén Lityi mamának, mint a rabon a bilincs, ahogy szívesen int a karmesternek:

– Isten hozta, karnagy úr, minálunk! Persze kicsit elszopogatnának még az urak?

– Na igen! – bólint a karmesterünk.

– Gazdika! – parancsolja erre a főnöknő, de ugyan kurtán: – Lehet a kisszalont az uraknak!

Azzal a nagy, pirosítóval subickolt hájfejével megint biccent egyet a főnöknő a karmesternek, és az vissza nagy kezét csókolomot. Már a főnöknő be is heppent az ajtón a tornácról.

De bizony én jól láttam, hogy a főnöknő rosszul látott, amikor mibelőlünk szeparévendégeket nézett ki.

A gazdika váltig húzogatta mindre ránk az orrát, karmester urastól, és ugyan odalökve mondta még a szavát is nekünk, hogy:

– Na, halljam, mit isznak, kérem? Tessék! Nincs időm!

Már még a kisszalon ajtóján be sem léptünk jóformán, a karmester leköszönt mindjárt a nagy szerepéről a gazdikával szemben. A laboráns? Az a karmesternek a háta megé állott éppen!

De hát ki döfte ki a mellét? Csak igen a kellékes.

Megcsörgeti a mi Kálmánunk a zsebében a sok búcsúhatosát, és ő is, mint egy szolgabíró, majdnem úgy:

– Hozzon elébb, gazdikám, négy feketét. Aztán meglássuk!

– Feketét? – pittyeszti persze rá a száját a gazdika: – És csak négyet abból is az uraknak? Hát maguk akarnak csak inni? Ne jöjjön be lány magukhoz? Vagy azoknak semmit?

Ez az! – gondolom. – Terül már a vizes lepedő ránk fele.

De Kálmán int bátran helyettünk is a gazdikának:

– Hozhat-hozhat.

Prüha! Nyolc fekete itten, az legkevesebb három hatos darabja. Nyolcszor hatvan pénz, az négy forint nyolcvan.

Így számodolom én magamban ezt, mint az imádságot mormogják a gonosz ellen.

Nagy fiú vagy, Kálmán, az igaz! De nehéz lesz kiszámolni a hatosokból ennyit. Az is igaz!

Én bizony nem tudok máson ógni-mógni magamban, mint ezen.

De hát a kellékes röhög. Röhög a laboráns is. A karmester mondja:

– Ne búsúljatok! Kihúzzuk nekik ezzel a feketével! Mert csak ez kellett. Láttátok? Jóba vagyok én itt a tulajnővel. Csak a gazdika pofáját kell bedugni két hatos borravalóval. Azután veheted elő az üveget, Rudi, bátran. Iszunk a feketéscsészékből. Isznak velünk a lányok is, ezer örömmel.

Na persze ezt hamar-hamar, addig susmogja össze nekünk a karmester, míg magunk ülünk ottan.

De alig is jut a végére a szavának, már lebben is be két tunikás hölgy. Utánok rögtön még egy.

Na, nem is jött több. Együnkre és egy feketére nem esett pár. De annyi baj legyen! A karmester feltalálta magát azon nyomban, a gazdikának szólt:

– Igyon velünk maga, édes gazdika, egy feketét. Amivel több van!

Így! Csakhogy a gazdika a felduzzodt képét nem változtatta meg.

– Köszönöm! – rázta fejét. – Én nem érek rá! Majd benézek még.

És azzal már ott se volt.

 

*

 

Hát kevergetjük a feketét. A lányok másznak az ölünkbe. Az egyik éppen, egy Dóra nevű, rólam a karmesterre csimpajkodik. Nagy, egy tagos dög volt ez a Dórika. Ne mondjak nagyot, a melle akkora mint egy túrós tömlő. És a haja felsütve, felbodorítva akkorára, mint egy bokor. A lábam majd eltörte, mikor rólam a karmesterre ugrott:

– Édes tatucim! – azt mondja. – Ne hagyjátok, hogy az öreg Laci a szalonban üljön, mert jöhetnek vendégek, akik elviszik a másik kisszalonba. És akkor itt ültök gyászban.

Ki volt az öreg Laci?

Az öreg Laci a zongoramester volt az intézetben. Mert itten bizony a nagyszalonban cigány cimbalmos kalimpált. De a két kisszalonban két külön zongora volt, és ezeken az öreg Laci játszott, akiknek, azoknak.

– Hadd csak, hadd! – szólt a karmester. De rá egy másik lány, egy Malvinka nevű, szőke:

– Minek hagyni Lacit? Köteles ő verni a zongorát, ha szeparévendég van. Lenéz ő benneteket, hogy be se néz? Majd én hívom!

– Ne-ne-ne! Nincs szükség rá! – fogja a karmester ezt a lányt is.

Mire a harmadik lány, egy Kamilla nevű, egyszerre:

– De hát, ti oktondiak! Hiszen ő karmester! Ő játszik nekünk. Tatucikám! Nyomd meg hát ezt a zongorát!

Na! Rácsimpajkodtak a lányok mind a hárman a karmesterre, és felrángatták helyéről. Kérette-kérette magát. De utoljára is odaült. Na, miért is?

Mert Rudi, a laboráns, itt is egyszerre félpofán csapta magát, és elkezdte a keservesét danolni. Már erre a karmester inkább ment a zongorához, csak hogy ne hallgassa a laboráns ordítását.

Tyühaja héj! Egy olyan sűrű hoppszpolkába kezdett bele a karmester ottan mindjárt, hogy majd-majd a szék kezdte emelgetni az embert rá!

Ugrott is fel a kellékes egyik lánnyal, és rá a táncot. De a laboráns se hagyta magát. Az is rá, a párjával. Na, táncolni legalább nem táncolt hamisan ez! Dűlni meg már dűltünk ottan mind a sok karminatívától, amerre a fejünk vitt.

Engem se sokat döfögetett a párom, Dórika. Felugrottam én is vele a hoppszpolkát járni. A nagy, százötven kilós farával persze inkább ő vitt engem, mint a szekérkerék a sarat. Egyszer is, ahogy nekikavarogtunk a laboránsnak a párjával, azok úgy estek tenyérrel a falnak, mintha a gépkerék vágta volna őket szerte. Na!

Hanem az én nagy párom, táncolhattunk bár halálba a nagy jókedvtől, mégis egyre súgva firtatta tőlem:

– Mondd csak, picikém! Hát melyiteknek van itt lóvéja? (Így hívják cigányul a pénzt.) Melyik a fizess közületek? Ez? Vagy te vagy? Mentek szobára? Mit fogtok kérni inni? Héjj finom aszúborunk van! Vagy konyakot isztok?

Hát én persze erre csak morogtam. Hangosat csak kurjantottam, rikkantottam én is, a táncnak. Nahát!

De amennyire nem láttam duplán, mintha a többi társam is így tett volna a másik két lánnyal.

Igen! Javában rúgtuk éppen a veszedelmeset, mikor benyitott ránk a gazdika újra. Csak azért, hogy felvegye azt az italrendelést, ami nélkül nem nyitnak és fűtenek itt egy szeparét.

Az én Dóra párom, de a többi lány is, váltig csendesített rögtön a táncon, hogy hát álljunk szóba a gazdikával. De én – és a kellékes is és a laboráns is –, se szemünk, se fülünk a gazdika felé. Tyűhaj! Rúgjad, magyar! A karmester meg éppen úgy dolgozta azt a zongorát, mintha most töltené ki rajta éves haragját!

Kiabálhatott a gazdika:

– Urak, urak! Nincs időm itt járni maguk után! Legyenek szívesek, és most kérjenek italt. Legyen szíves… legyen szíves… legyen szíves!…

Persze hiába! Dühöset toporzékolt, rázta a kulcskötegét, mint az angyal a gyerekeknek karácsonykor, a gazdika, utoljára is. És kiment újra.

Na így!

De hát persze már tüdővel és lábbal se bírhattuk soká azt a büdös polkázást, ha jókedvvel igenis.

A laboráns csapta le magát legelőbb. Mindjárt rá a kellékes. Én utoljára vezettem az asztalhoz a nagyfarú páromat. Már akkor a karmester se ütötte a zongorát. Jött ő is az asztalhoz vissza. És kezdi is ő a lányoknak így:

– Na, picikék, mostan aztán akartok-é tütüzni valami ilyen finomat? Életetekbe ilyent nem szoptatok! Vedd csak elő, Rudi! És tölts csak bele a kávéscsészékbe.

A lányok paff mind, bámulnak. Azt sem tudják, min!

Mert, mint a kocsmában is, a laboráns szépen az asztal alá állította a karminatívás üveget.

Mostan húzta csak elő nagy garral a laboráns az üvegjét.

Na, erre még nagyobb hőködözés a lányok között. De aztán nyilván láthattuk, hogy bizony egy lánynak sincs nagy kedvére ez a dolog.

Még a legjámborabban az én százkilós Dórikám kezdte a protestálást:

– Hát hogy gondolod, te, Muki vagy Rudi, vagy minek hívnak, hogy idehozol innivalót? Lássa meg a gazdika, kilöket vele, hogy hetet fordulsz.

Na, erre a laboráns, ahelyett hogy meghúzná magát, csap a kehes mellére egy döngölőset, és így:

– Szeretném én azt látni!

– Meg is látod rögtön! – rá a szőke Malvinka. – Én szólok a gazdinak!

De Kamilla és Dóra visszatartották ezt a szőkét a vádaskodástól. És megint Dóra szépen a laboránshoz:

– Hát kikelsz itten verekedni talán a főnökkel, aki egyedül megesz? És rég rád uszítja a portást, a zongorást és a cimbalmost, meg a nagy kutyájokkal lemaratnak. Láttad-e láncon azt az udvaron? Mint egy borjú! Ezt akarod?

Hát csakugyan, én is, a kellékes Kálmán is, esünk is ráfele a nyavalyás Rudira, hogy adja alább azzal az üveggel, és táguljunk inkább innét.

De bizony a büdös laboráns jobban feltalálta magát a szorultságban hármunknál.

Úgy röhög egyet, mint az ördög a Zsuzsanna-játékban a lányokra, és azt veti oda nekik, csak a fogai közül sziszegve:

– És ha én meg azt mondom nektek, hékám, hogy itt egy finánc civilben a szalonban? Mi? És rögtön hívom, és én beszélek vele, hogy láttam, amint italmérési engedély nélkül adtatok ebben a szeparéban vendégeknek pecsételt bort? Erre mit mukkantok, gazdikástul, főnököstül, kutyástul, hadd hallom?

Erre a lányok? Nagy paff bizony! Megint, mind a három, látom. De leginkább is köpködni kezdenek a hangosabb szó helyett a laboránsra:

– Te pofátlan! Feljelentenél?

A laboráns persze röhög kegyetlen, mint aki kert felül áll. És aztán így kérdi:

– Nahát, isztok, vagy nem isztok, ha szépen kínállak finom snapsszal benneteket?

Erre a három lány néz erre, néz arra. Nem tudják: mit tegyenek.

Hát a karmester kezdte újra okosan, hízelkedve:

– Na, picikék, gyertek, igyunk, ez az igazság, és ne lefetyeljetek! Örök világ, az bánja meg, aki ilyet nem kóstolt. Töltsd csak, Rudi!

– De mi lesz, ha benéz ránk a gazdi és meglátja? – csakugyan ijedten kérdi a nagy Dóra ezt.

– Kell neki látni? – rá a karmester. – Ő kávéscsészét lát itten. Italt benne csak akkor, ha benne hagyjátok, amit ez a Rudi tölt nekünk. Ereszd csak, fiam!

Így! Már a lányoknak se volt mit tenniök. Hagyták, hogy töltsön a laboráns a karminatívájából a csészéjükbe. És már még a szőke Malvin is felvette a kávéscsészéjét, csak ezzel:

– De aztán, pockok! Rendelni legalább egy konyakot per kopoltyú, hogy baj ne legyen a gazdival!

– Meglesz! – mondja erre most már a kellékes is nagy garral. – Ne fázz, amíg engem látsz!

 

*

 

Na én, bárha volt jócskán a fejemben, csak jó élesen figyeltem azért, hogy: mit szólnak a lányok a mi finom karminatívánkhoz?

De káprázik az én szemem?

Ahogy lelöki az első lány a vöröspálinkánkat, vág olyan pofát, hogy a vackorlétül se különbet tenne. Issza a másik lány! Az is olyan, mintha tíz ránccal több lenne a pirosítós képén, mint volt. Utolsó az én Dórám! Már az, mintha élne a gyanúperrel, csak úgy nyal bele a kávéscsészébe, hogy a felét nyeli le a karminatívának, fele még a szájában, és az orrát úgy húzza fel tőle.

Azzal fut a köpőládához, és plots! Beleköpi az egész korty pálinkáját. Onnan vissza dühösen a laboránsra a nagy Dóra:

– Itasd te meg az édes, jó, keserves anyáddal ezt a moslékot! Te ronda lator!

– Úristen! Én is érzem! Mi ez? – a másik lány.

Rá a szőke Malvin már a laboránsnak bele a pofájába dugja a fejét:

– Mit mert maga megitatni velünk? Borbélyszesz ez? Micsoda ez?

– Na így!

 

*

 

Csak azt mondhatom, hogy ha most ez eszembe jut nékem, a kacagás vesz elő nyilallásig engemet.

De ottan? Boldog sose legyek, ha én magam is csak csupa ámulás nem voltam; mi leli ezeket a nyafka, finnyás cefréket?

Éppen attól jön most legjobban kacaghatnékom, ahogy ott elébb együnk se tudta hamarjában: hogyan jártuk meg avval a karminatívával?

A laboráns is maflán néz. Na, annak nem is kellett nagyon ezt erőltetni. A kellékes se vág más pofát. Rám egyik, én a másikra, harmadikra.

És mind a lányokra rá, elég bosszúsan:

– Mi az? Mi nem tetszik?

– Mit köpködöl?

Így és úgy és amúgy! Csakis a karmester volt közöttünk az első, aki – mint a lányok – szintén csára húzta az orrát, és a foga húsát nyaldosta erősen, hogy:

– Csakugyan, ez valami illósóféle, ami ezen az italon szaglik. De hát eddig ez nem érzett rajta. Nők használnak ilyesmit. Nem itt került ez beléje?

– Hát még ez az arcátlanság! – rá Kamilla a karmesternek. – Hogy mi purcintottunk bele a pálinkátokba?!

– Ezt a szemtelenséget! – a szőke Malvin is dühösen.

Na, Dóra, az már nem is beszélt. A nagy, fehér praclijával megmarkolta a laboráns kravátliját:

– Most szólj! Honnan került bele ebbe a pálinkába pacsuli, ha eddig se te, se a társaid nem éreztétek? Mert rögtön beléd szorítom a szuszt. Röhögtél az elébb. Rajtunk röhögtél? Vagy szólsz, vagy meglakolsz itt a kezemtől.

Csakugyan, erre a többi lány is, a karmester is, mind a laboránsra ádázkodott. Még a kellékes is. Még én is. Pedig nekünk még nem volt semmi bajunk a karminatívával. De hát utáltuk ezt a Rudit.

– Na, hát várjatok, várjatok, várjatok, hogy mondjam! – vackalódott köztünk a laboráns, és aztán beszorult a szegletbe, ott álltuk körül, és hagytuk, beszéljen:

– Hát én mit tehetek erről? – kezdte. – Mert az csak úgy lehetett, hogy a gyógyszerészné ilyen sóoldatot használ hajszesznek, mert kopik a haja. Ha csak ebből az oldatból nem vétette el a segéd úr, hogy belecseppentett ebbe a karminatívába. Mert háromból töltik össze ezt is. És így adta aztán nekem a segéd úr ezt az üveget. Hát nem mondtam nektek? Tanúskodjatok. Nem mondtam a Nagyvendéglőben? – mondja a karmesternek a laboráns.

– Hát igen! Mondtad, mondtad! – rá a karmester: – De hát én is azt hittem, hogy becsületesen loptad ezt a pálinkát a patikátokból, mint máskor, és nem azt hozod el, hogy traktálj vele bennünket, amit a moslékba küld veled a patikusod. Az anyád büdös keservét is!

– De várjatok! – kiáltja erre a laboráns, ahogy szorongatjuk fenyegetve. – Hát ahogy ti nem éreztetek semmit ezen a pálinkán, én sem éreztem. Szagoltam, kóstoltam a segéd úr előtt is, hogy hát: mi baja van ennek? És a segéd úr is azt mondta: nincs baja semmi annak, csak más vegyület. Igya, ha szereti. Ártani, nem árt.

– Az nem árt az embernek, ha felfordul a gyomra valamitől? – Dóra mászik rá a laboránsra: – Hát bele is halnak csömörbe! Én se bírok egy hétig se egy korty szeszt inni most már, hogy ezt a rondaságot lenyeltem.

– Én megmondtam, hogy lehetett minden meg az én tudtom és akaratom nélkül! – bele a laboráns a nagy lefetyébe, ordítva. – Az illósó az üveg fenekére szállott, fel sem is keveredett eddig, csak most, az üveg utolján. Fogadjunk, hogy most sem érzel a pálinkán semmit, ha egy kicsit ülepedni hagyod!

– Idd meg apáddal, te piszok csirkefogó! – Dóra mérgesen!

– Disznóval itass büdös pálinkát! – a másik.

– Még újra kínálni mered, az anyád ne sirasson! – a harmadik.

Mi történt?

Na, csak amit a forgószél csinál az úton a porral, papírral, ronggyal. Olyan egy kavarodásba került ott az a kisszalon.

A három lány neki Rudinak. Egyik tépte, a másik rúgta a hegyes sarkú, piros papucsával a laboránst. Azután le is kapták a papucsokat, és avval dolgozták meg a laboráns fejét.

Micsoda? A karmester a nagy hasával a falhoz nyomta ezt a szerencsétlent, és a nagy mancsával: – Ne, innét, ne, túl, ne, a fejed búbjára egy!

Így cibálták-tuszkolták a laboránst az ajtó felé, és hepp!… Ki az ajtón!

Mit beszélek! Már hogy a kellékes látta, hogy mindenki a laboránst üti, ő se akart lemaradni, hogy ki ne töltse rajta a mérgét. A kellékes is ott püfölte a többivel, ahol a többitől hozzájutott, ezt a laboránst. De még az ajtónál, mikor már egyik lány kinyitotta előre, én löktem az utolsót a laboránson, hogy kiessen a tornácra. És be az ajtót utána!

Csak akkor sajnáltam meg már, amikor még egyszer visszanyitott a laboránsunk, és láttam, hogy csupa véres egy karmolás a képe, és a szeme alatt máris kékül egy nagy kuksz.

De hát kellett ezt sajnálni?

Hiszen nem akarta ez beérni azzal, amit kapott!

Nekiugrott az ajtóból megint a kellékesnek, akit legközelebb ért. Már se látott, se hallott. Mint a veszett állat, vágott, ütött maga körül a mi Rudink.

Persze megint csak hamarosan kívül került az altón. Legfeljebb a másik szeme is kék pápaszemes lett, és egy csomó haja maradt a Kamilla ujja közt. Na!

 

*

 

Akkor meg mi történt?

Odakünn meghallották az ordítozást, dulakodást. Vagy csak véletlen jöttek ki a tornácra a főnökék? Elég az hozzá, hogy a laboráns kiheppenőben éppen beleesett a főnök karjába.

Ez a főnök egy nagy, fekete, marcona ember volt. Azt mondták, hogy: talián! Majmot táncoltatott, és úgy tetszett meg a feleségének, aki ittfogta az üzletben, magának.

Csakis rosszul beszélt magyarul ez a főnök, és olyan pofaszakállat hordott, amilyet a forinton Őfelsége hord.

Én elébb azt hittem, hogy úgy hívják ezt a főnököt, hogy Halfagár. Mert a karmester úgy emlegette előttünk. De hát aztán megtudtam, hogy csak azért nevezi ezt a főnököt a karmester Halfagárnak, mert van egy olyan füzetes regény, annak a címe: Halfagár, a tengeri rémkalóz.

De hogy folytassam csak a laboránssal. Ez a boldogtalan bolond azt se nézte már megvadultában, hogy kivel botlik künn össze. Csak sodoringatta a karját a csihé-puhéra, és rugdosott meg mit nem.

Erre aztán a főnök, az a hatalmas ember, megkapta a gallérjánál a laboránst, mint egy szöcskét a gyerekek, és szépen, az udvaron keresztül, a kapuhoz vitte. Nem is bántotta, csak legfeljebb ülepen rugdosta itt-ott csinján a Rudinkat, ha már nagyon vackalódott a markában, és nagyon ordítozott. És a kapuból Rudi: hepp! Ki a járdakőre. Ordíts ott, ha megvesztél, és menj neki a kőangyaloknak a kapuban!

Így bizony!

 

*

 

Már ezután mi jött?

Jött a nagy hetye-petye-lefetye. Persze ez is mind a szegény Rudi rovására. És a szót ki vitte? Hát ki más, mint Kálmán, a kellékes.

Mert ne felejtsem, hogy a laboráns, ahogy a tüdeje bírta (az meg bírta annak, azért is utáltuk meg a hamis danolásért), hát a laboráns, míg a főnök kifelé szállította, azt ordította legisinkább, hogy: majd a pénzügyőrséget és a csendőröket hozza ő el ide a sógoregyletbe, ahol tilos szeszt mérnek, csak ő nem ihatik gyógykeserűt, ami ki van véve a tilalom alul.

Így!

Hát a főnök nagyon fejcsóválva, homlokráncolva jött be vissza kívülről a szeparéba hozzánk. Hogy azzal kezdi:

– Nahát, én azt hittem, hogy egy kisszalon-vendég nálam, az úriember. Hát hogyan került önök közé ez a fráter?

Már akkor a kellékes benne volt a nagy magyarázatban a kövér főnöknőnek a laboránsról. Mármost újra kezdte a főnöknek. De a csudám nagyobb volt ezen a kellékesen, hogy már itt, a fülünk hallatára kétszer másat mondott el.

A főnöknőnek azt, hogy: a Nagyvendéglőben a laboráns erővel odatolakodott az asztalunkhoz, de az ő szavára elkergettük, és csak ide, az intézetbe jövet ragadt ránk az úton, és ittunk a karminatívájából az úton, mert hát ottan nem kérhettünk italt magunknak, mert kitől?

Na! De már a főnöknek a kellékes azt is letagadta, hogy mi az úton ittunk a laboráns pálinkájából. Az csak itt töltött bele a büdös gyógypálinkájából a mi feketéscsészénkbe, hogy észre sem vettük.

Legyen nagyobb a bámulásom? Még a karmester is, a lányok is úgy bizonygatták a kellékes szavát, mint a színigazat.

Már én, hogy a bendőmben lötyögött a laboráns karminatívája, és a fejemben a gőze, átallottam annyira ezt a beszédet, hogy amíg a kellékes tovább handabandázott, ezt súgom oda a félemeletes Dórikámnak mellettem:

– Hát hallja, ha már ezt a Rudit kilökték, jól van, kilökték. De ez a Kálmán, nézze csak, hogy letagadná még azt is, hogy a Rudi pálinkáját itta velem együtt eddig. Miért? Mert be van gazolva ettől a főnöktől, hogy kilebbenti őtet is velünk együtt az utcára a laboráns után.

Így én! De a nagy Dóri, dehogy, a világért sem adott igazat nekem.

– Hova gondol? – mondja. – Hiszen maguk rendes, jó rendelő vendégek. Kálmánt, azt ismerjük mi, és a karmestert is. Hova gondol?

– Hát csak arra – mondom én őszintén –, hogy hát, amint lássa, ez a Kálmán itten ijedtében is, részegségében is úgy érzi magát, mintha ezer holdja közepén ő volna a földesúr, és rendel itten derűre-borúra feketéket, konyakokat, és pedig a végén nem biztos, hogy futja a zsebéből is a peták úgy, mint a pofájából a szó. Azt könnyű szórni!

Minek mondtam ezt?

Mert éppen akkor jött be a gazdika egy tálca konyakkal. Ezt, még az elébb rendelte első ijedtségében a kellékes, mikor a kövér főnöknő jött be a gazdikával a verekedés lármájára. Akkor a főnök még künn a laboránsot szállította az utcára.

Most azután itt, a főnök előtt, a kellékes csak büszkén odaintett a gazdikának:

– Na, csak végre hozza ezt a konyakot már! Megmondhatja maga is a főnök úrnak bár, hogy szükségünk volt nekünk annak a rongyos patikasöprögetőnek a pálinkájára? Nem rendeltem én itt rögtön feketét és konyakot?

– Úgy van, úgy! – bizonygatta ezt a karmester. És a gazdika rá:

– Igen-igen, főnök úr! – váltig somolygott a gazdika is a kellékesre.

Nahát! Én meg magamban most is, mint a fohászt eresztik a hívek az égnek, úgy rebegtem össze ezt a két borzasztó cehet: nyolc fekete, nyolc konyak, nyolcszor hatvan meg nyolcszor nyolcvan (legkevesebb a konyakok), négy pengő nyolcvan meg hat pengő negyven. Úristen, csak itt ne hagyj el! Ezzel a díjbirkózó, medveszelídítő főnökkel és a nagy kutyájokkal az udvaron. Hogy szabadulunk ki innét, ha jön a fizess? És nincs lóvé elég.

 

*

 

De hát a bajban mindig más történik, mint amit az ember vár. Egyszerre, ahogy a főnök nézi a konyakostálcát, és úgy sandítva ránk is pislant, azt mondja:

– Hát én arról meg vagyok győződve, hogy önök olyan úriemberek, akik nemcsak hogy nekem nem készítenek bajt, de még ha más is, piszok ember akar engemet kárba ejteni, hát azellen is mellém állanak. Önök engem értenek? Az előtt az úr előtt, aki mostan elhagyta a házamat, önök csak feketét rendeltek, és hogyha önök konyakot is kértek, hát a konyakra nézve, fizetés nélkül, az én privát vendégeim. A karnagy úr, Kálmán úr és ön! – mutat rám a főnök.

Püha! Rögtön elértjük. Na, még ezt se?

Fél a büdös talián, hogy a laboráns feljelenti, és ha mi amellett tanúskodunk, megbírságolják a konyakért. Inkább ingyen iszunk most itten!

Hajladozok én nagy szívesen a főnök előtt a szavára. Hajladozik a karmester is. De ez a nyomoronc Kálmán, mintha a nagyzási mánia egészen az eszére szállt volna, elkezdi a főnöknek:

– Hát azt mi nem kívánjuk a főnök úrtól, hogy itt potyázzunk. Mi megfizetjük, amit rendelünk.

Bizony egy úristen, hogy nekem a sápkór lepi el erre a pofámat, és az inam is megretyeg a lábamban, hogy ez a kellékes mekkora szerencsétlen, bajszerző barom! A karmester is, látom, alig bír a mérgivel.

De szerencse, a főnöknek a kövér felesége súg valamit, és a főnök erre a kellékesnek:

– Tudom, tudom, kérem! Hiszen éppen azt mondom, hogy önök előttem kiválogatott úriemberek. Azért nem szabad önöknek megsérteni engemet, és el nem fogadni, ha megkínálom egy pohár snapsszal önöket itt, az én saját számlámra. Tessék csak használni! Magamat ajánlom!

Ezzel a főnök odamutat a konyakostálcára, és már megy is elfele. A kövér felesége is somolyog ránk, és az is el. El a gazdika is utánok.

 

*

 

– Hogy a rosseb egye körödes-körül azt a buta pofádat, amit nem bírsz betartani! – mondja a karmester a kellékesnek. – Már a frász belém állt majdnem, hogy ez a Halfagár nem ellenkedik veled, hogy: de azért is fizessük ki ezt a konyakot!

– Én nem potyázok! Van nekem pénzem! – büszkén a kellékes. De a karmester:

– Hátha van is pénzed, és fizetsz is, de jegyezd meg, hogy elég sosincs a pénzből. Hátha nem marad rá, hogy egy kicsit gyógykúrára menjünk reggel innét? Hát nem? – néz rám a karmester.

– Én nem is szólok! – mondom. – Mert ezt a Kálmánt csak is elébb-utóbb gyógykezelni fogják elmebajtól.

Már a kellékes nekem állt volna persze. De a karmester megelőzte. Mert azt mondja nekem:

– Ne bántsd különben őtet. Mert a zavarodott ember sokszor okosabbat tesz az okosnál. Jó, hogy hencegett a főnök előtt. Tudod, miért? Mert első szavára ennek a Halfagárnak én is azt hittem, hogy azt csak úgy képletesen érti, hogy az ő vendégei vagyunk ezeknek a konyakoknak az erejéig, és így kell valljunk a fináncok előtt érette. De hogy hát ez a barom Kálmán hencegett, hát most már biztos, hogy ez a konyak a főnök számlájára íratott fel. Jól van, Kálmán!

Ezt mondja a karmester. És én csak elhűlök, hogy erre a kellékes rákezd röhögni, és azt mondja:

– Hát én tán, azt hiszitek, nem tudva-akarva csináltam ezt? Na, igyunk!

Igen! Ez a kellékes ilyen volt. Hogy ennek mindegy volt, hogy bolond vagy okos, csak ő valami fikciósat csináljon, amivel kidöfi a mellét.

De megálljunk! Még nem is érkezünk a jó nagy pohár konyakot lenyelni, már a gazdika jön be egy új tálcával, és kicseréli teli poharakkal az üreseket előttünk.

Olyan paff erre az egész társaság, hogy nem is szól egy szót senki: mi ez? Igaz, a gazdika is csak kapja gyorsan a tálcát, és már künn is van a kisszalonból.

 

*

 

Hát persze aztán az új tálca konyaknak nagy a hűhó, amikor a gazdika kiment. Mindenikünk csak abba van, hogy a főnök meg is duplázza a gálántságát ezzel az új tálca konyakkal.

Ereszd, hogy menjen!

Nem is vesszük jóformán észre a nagy csiricsáréban, hogy az ajtón megint besuvakodott valaki.

A zongorás jött be.

Ez egy veres hajú, borzasztó csúnya pofa volt. A foga elöl kiállott az ajka alól, mint a tengeri nyulaknak, és nem is kellett röhögjön, csak beszéljen, az egész ínye végig látszott ennek, mint a halálfőnek, a szájából.

Na, belecsap a zongorába. Azt a hoppszpolkát kezdi éppen, amit a karmesterünk abbahagyott.

A kellékes megint ugrik fel a párjával, Kamillával, és rúgják a port. De a szőke Malvinka, az is belekapaszkodott a karmesterbe, és az hiába szabódott erősen a nagy hasával, a lány csak rávette a háccácáréra.

Csak az én bivalytagú Dórikám maradt a helyén velem. Én ugyan előbb noszogattam a táncra. De ő így nekem:

– Hadd ezeket, hadd háborodjanak meg a táncért. Okosabbat mondok neked!

– Na mit? – én rá!

– Hát el innen, a kaputól balra, két utcával, van egy pék, tán tudod?

– Idegen vagyok itt, már mondtam! – felelek.

– Akkor is megtalálsz egy üzletet tán. Világos már annak az ablaka. Az udvarról kerülj be, és hozzál egy stanicli meleg kiflit. Én élek-halok ezért. Tudod, kávéval úgy enni, hogy az ember a meleg kiflibe teszi a vajat. Csorog a nyálam, ha csak rágondolok. Te nem szereted ezt?

– Kell a fenének! – mondom erre én. Nem is tudom: miért?

De dicsérem mindjárt magamat, hogy így beszéltem. Mert a nagy Dóri azt mondja:

– Értem is megteheted, édes kis szívem, hogy hozol meleg kiflit nekem. Már ki is készítettem a szobában ma reggelre magamnak a kávét és tejet. Mert tudtam, hogy csak akadok itten egy kedves vendégre, aki hoz nekem meleg kiflit.

Már ahogy ezt mondta, valahogy félősen, ez a nagy dajna, szeget ütött a fejembe a meleg kiflije. Azt kérdem hát tőle:

– Hát aztán, ha annyira szereted azt a meleg süteményt, hát minek nem küldetsz magadnak minden reggelre, vagy hozatsz a portással?

– Jaj! – súgja erre a nagy Dóra. – Éppen akartam mondani neked, hogy csak vigyázz, hogyan hozod be a kiflisstaniclit ügyesen a kabátod alatt. Ne szúrjon szemet. Ide be se hozzad a kisszalonba. Vidd egyenesen az én szobámba. Az első az a bal lépcsőtől, az udvarról. Én nyitva hagytam már az ajtóját. És akkorra már ottan várlak. Mert nekem van csak itten egyedül szobám. A többi lánynak mindnek kettőnek van egy.

Na! – gondolom erre magamban. – Azt nem csodálom! Mert egyedül elbírod azt biztosan, amit két másik lány, ahány ki is telnék belőled.

De nem csinálok mókát. Mert kíváncsibb vagyok: mi van ezzel az eldugdosni való, meleg kiflivel?

Kérdem is:

– És azt sem értetnéd meg velem, hogy minek kelljen úgy szurkolni egy stanicli meleg kiflivel, ha ide hozom be, mintha dinamitot hoznék a ház alá?

– Jaj hát – feleli a nagy Dóra –, ha te nem tudod még, hogy hogy meg van tiltva itten nekünk a főnöktől a meleg kifli, az csak csuda!

Erre csak bámulok egyet persze: – Hogy mondod?

– Nincs két hete se, hogy két orvos is szaladt ide délelőtt amiatt, hogy több nyavalyás lány rosszul lett a meleg süteménytől. Bezabáltunk mind, tudod. Én kaptam ki legjobban a főnöktől. Két pofont kent le nekem: hogy én nyomorítottam meg az intézetet, mert tőlem látta a többi lány ezt a meleg kiflizést. Hát én tehetek róla, mondjad?… De azóta szigorú tilalom áll itten a főnöktől a meleg süteményre, akárki hozza. A pék se mer küldeni. Csak hát vendég vehet persze és belophatja.

– Na, így szépen biztatsz engemet! – mondom erre. – Hogy elhiggyed, rohanok is el beszállítani neked azt a meleg kiflit, és azután tartom a hátamat, páholjon el a főnököd, ez a medvetáncoltató.

– Mindent hittem rólad – mérgesen nekem erre a nagy Dóri –, csak azt nem, hogy gyáva rüpők vagy, egy lánynak nem tenni eleget a kívánságának! Pedig éppen azt akartam mondani, hogy ha kiflit hozol nekem, akkor ingyen lettem volna veled szobán. Hiszen azért is nem kértelek úgy, hogy: gyerünk ki előbb innet szobára, és ottan unszoljalak a kiflit hozni, hogy ne lássa itt Kamilla, ez a spion, és fújja be a gazdinak esetleg! Hanem látod, te most kimennél előre, míg ezek táncolnak, semmi feltűnő ez akkor, és aztán én is eltűnhetek, és már úgy jöhetsz be, hogy benn voltál velem a szobában, és én ott maradok. Maflább lennél, hogy ennyire ne tudj kijátszani egy rongyos tilalmat? Nem néztem ki ezt belőled!

Így egyre az én nagy Dórám. Rágja a fülem. Dűti magát hozzám. Ölelget, babrál, mit nem csinál nekem a meleg kiflijéért.

Már utoljára is azt mondom neki:

– Na, gyere, előbb álljunk fel mi is, táncoljunk egy sort ezekkel. A kavarodásból nem szúr úgy szemet, ha eltűntem, mint hogy itt susmogtunk, és megyek el rá, és mégy el rá!

– Jól van, jól van, helyes! – ugrik fel Dóra csakugyan, és akarjuk járni a veszekedettet mi is hát.

Csakhogy abban a szent percben hagyja abba a vereskutya zongorás. Elég már a kellékesnek is a tánc. Nem újrázza. A karmester meg éppen csak tántorodik szuszogva vissza az asztalunkhoz a párjával.

Hát én súgom hamar Dórának:

– Már most várjál! Majd elmegyek, ha megígértem. De egy kicsit várj!

Így!

 

*

 

Mit ülünk, mit nem ottan? A konyakokból jutott a zongorásnak is egy. Még maradt is egy. A veres majom odaült közénk, és nagy bratyizásba kezdett mindjárt a karmesterrel mint muzsikus szaktársak.

Ez a veres zongorás tartott is egy darabig szóval mindünket. Mert magyarázta, elbeszélte apróra, mit tett előbb itt a három úri vendég a kisszalonban a három lánnyal, akik aztán kicserélődtek ezekre a miénkekre a nagyszalonból.

Hogy játszottak faramuci játékot is. Tudja, aki tudja, mi az. Én mit meséljem!

Az elég csak, hogy egyszerre azon vesszük észre magunkat a nagy Dórával, hogy helyettem és helyette a kellékes tűnt el a Kamillájával.

Jaj, Dóra persze dühös! Majd hogy le nem köpköd, milyen makutyi, gyáva vagyok. De már azon ő sincsen rajta, hogy most tűnjek el, míg a kellékes vissza nem érkezik Kamillával. Inkább azt mondja: majd elmegy sürgetni őket!

Hát kis ideig hallgatjuk megint, mit tovább a veres zongorás a karmesternek és az annak. Azután Dóra szedi magát, és kilebben mellőlem.

Ez eddig rendben van!

De hát az ember milyen, ha a fejében van! Én is óvatoskodtam addig, míg nem kellett, most, hogy kellene, mert már csak a karmestert hagyom ott a zongorással, egyszerre mintha égetni kezdene a székem bársonya: ugorjak el róla.

Kapom én magam, és otthagyom a karmestert a veres társával. Ott én!

A portásnak okosan azt mondom (még csuda, hogy részegen is olyan jól eszembe jutott!):

– Nem eresztett ki két csizmás embert most? Egyiken sárga kaput volt.

– De igen! – a portás vissza. – Éppen most!

Persze! Hiszen a tornácról láttam, hogy két ilyen alak ment ki éppen!

– Na! Akkor eresszen ki hamar, egyik elvitt tőlem valamit. Visszajövök mindjárt. Akkor megkapja duplán a borravalóját! – én rá.

Így okosan! És ne is mondjam, csakugyan futtig futva mentem, amerre Dóri megmagyarázta, a második utcán balra, a péküzletig. Vettem ottan egy stanicli meleg kiflit. Szó nélkül kaptam ott. Azzal vissza megint futtig futva a sógoregyletbe.

A portásnak csakugyan a kezébe nyomtam két hatos borravalót. Gondoltam, ez mégis megéri nekem, hogy ingyen szerelmeskedek itten egy lánnyal!

Csak még egypár kifliért. Na!

De sokkal többe került nekem ez az ingyen mulatság! Rájövök itt.

 

*

 

Hogy be is valljam rögtön, akárhogy is biztatott engem ez a nagy tehén Dórikám, milyen pompásan mulatok majd vele a szobájában, én magamban csak attól tartottam, hogy ha ez a hústorony az ölébe vesz, úgy fogok kinézni, mint a kitett gyermek a nagykapuban.

Nem is másult meg egyre-kettőre ez a gondolatom, amint besurrantam, és már vele voltam a szobájában, ezzel a Dórival.

Mert mit csinált? Volt egy kis asztala a kiskályhája mellett. Amikor meglátta nálam a kiflisstaniclit, és megropogtatta a kifliket, hogy melegek-e? Jaj! Nagy örömmel abroszt kapott kifelé a sifonjából, és megterített szépen. Micsoda? Kékrojtos asztalkendőt is tett az asztalra kettőt. Azután pedig még majdnem friss, zöld tormalevélben vajat hozott oda. És a kályháról forró kávét vett le meg egy kislábos tejet.

– Na, gyere! Egyél te is velem! – hívott engemet. De hát én csak szabódtam majdnem hogy bosszúsan magamban. Mert hát azt gondoltam: talán majd a kávéházba menjek azt csinálni, amit itt akarnék, ha itten kávézok? Nahát!

– Nem kívánom én soha meg a tejeskávét. Asszonynép döglik csak úgy ez után! – így hárítottam el a kínálását Dórinak.

De ő nagyon szépen, kedvesen nekem:

– Tudom azt én, tudom, elég baj az. Mert inkább ilyet szeretnél, mint a szeszt meg a bagózást. Nem szégyen az férfinak sem, ha édes szájú. Ezeknek a cefréknek pedig itt velem, az intézetben, váltig is prédikálom mindig, hogy még férfi szájában is csak méreg a szesz és a dohány, nemhogy nőszemélyeknek.

Püha! Csak nézek erre a nagy Dórira: miket beszél ez?

De ő tovább nekem:

– Igen, igen, akárhogy bámulsz rám! Az ember a fejét, pláne egy szukáét, úgy veszti el csak, és az életét is, ha az italra adja magát és a füstölésre. Tehetsz te mást akármit, csak azt ne tedd. Mert attól sorvadsz és hervadsz el, az italtól és a bagótól. Se az éjszakázás, se egyéb nem fog ki rajtad, itt, egy ilyen házban se, ha jól gondozod magadat. Csak nézz meg engemet! Várj, ideülök!

Na, míg idejutott nekem a nagy Dórikám a prédikációjával, hát a keze és a szája a früstöktől sem állt el. Keveset mondok, hogy három kiflit úgy tömött bele a nagy szájába, hogy csak kettétörte, és felét-felét egyszerre duplán hajtotta a kiflinek, úgy kapta be. Rá egy nagy csuporból egy olyan korty kávét, hogy másnak kétszer cigányútra szaladt volna a fele.

És így, tele szájjal, még engemet is egyre unszolt az evésre:

– Na, csak tessék, falj hát. Mit kíméled? Ne csipegess nekem, mint egy ártatlan madárka, ronda férfi létedre. Kapd be csak ezt!

Ő nyomott vajat a fél kiflire, és tömte nekem is a számba bele.

Most pedig már, ahogy elébb szembeültünk két széken, Dórikám a nagy bivalytomporát zsupp, átalcsapta az ágyára, a szélére, és ezenközben a kis, könnyű asztalt is felemelte már, és odarakta kézügybe. Engemet pedig a székemről szintén oda intett maga mellé. Csak azért persze, hogy mutassa meg a húsát nekem.

– Csak nézz meg engemet! Csak tapogassad meg bátran, hogy az én mellem, amennyit dögönyözik, azért olyan, mint a gumilabda. Fogd meg a Kamilláét, ő öt évvel fiatalabb nálam, én nem is tagadom, és a melle, mint két nyiszlett dohányzacskó, üresen, és a képe olyan ványadt, ha nem keni vastagon rá a pirosítót, ami kieszi, mint a cserzett bőrt, de hamuszínbe! Miért? Csak a száz cigarettáért és száz konyakért, amit minden éjjel elfogyaszt ő és a többi is. És még a vendég is utálja, hogy mindig csak fizess a neve, ezekkel a nagy cehekkel, ha ilyen lányokkal ül le. Persze a főnökék ezeket szeretik, a Kamilla-féle lányokat inkább. Mert mit bánják ők, ha a lányok bőre az ebek harmincadján vész el. Őnekik csak haszon. Hozathatnak új lányt eleget. Cserélhetik őket, mint a juhot, ha megnyírták. Ezt tudd meg, hogy hogy van ez bizony igazában, és engemet nézz meg így, ahogy vagyok. Fogd meg a combomat. Fogd itt, tessék, a nyakam bőrét. Ez nem toka, ez nem lötyög.

Így tapingattatta össze és csipdestette össze magát a kezemmel Dórika úgy, hogy ő vitte oda a kezemet mindenhová magán.

Hát csakis, ez a lány amekkora volt, minden tagja, mint a tömör gumi neki. De ahogy fogdostam ezt ottan, éppen megint azt gondoltam magamban: na, Marci, ennek a nagy darab húsnak gyürkőzhetsz neki olyan gőzzel, amilyennel bírsz, a végén azt fogja megkérdezni tőled, hogy: tulajdonképpen mit akartál tőle?

 

*

 

Na, már mikor az asztalt a csészékkel el is tolta Dóri az ágytól, és csak úgy ültünk a szélén, tovább, tovább beszélt ő. Csak erről az ő makkegészségéről itten, ebben az intézetben.

– Látod, én, hogy nem iszom, csak éppen, hogy a főnökék ne ugassanak rám, hogy a vendéget nem dűtöm be kedvcsinálással az ivásra, hát énrajtam nem fognak ki a főnökék sem. Ez a többi lány itten csak a főnökéknek keres és az ügynököknek, akik minden hónapban utaztatják és szegődtetik őket, mert ha nincs vendég, aki fizet, akkor ők azt a büdös dohányt és italt számlájukra is íratják, és így boríttatják magukat adóssággal, és így hervasztják el, hogy aztán a vendégeknek se kelljenek. Én? Én, látod, négy éve vagyok itten, egy helyben. Vendégem van olyan is, aki elmegy, ha nem ülök vele, és mást kínálnak neki. Hány? Száz! Minden éjjel annyi vendégem van, ahányat akarok. Adósságom nincs egy peták se. Ruhám? Mind az enyém. Ide nézz!

Csakugyan, olyan gyönyörű fehérneműt, mint ennek a nagy lomnak volt! Stikkolt, csipkés holmi! Csakugyan!

– Azt hiszed, hogy a főnökék egy büdös mukkot szólhatnak rám? Nekem félretett pénzem van! Nem sokat vegzálhat engem itten senki! Mert megyek, ahová akarok, ha nincs adósságom a főnöknél, amit át kell vegyen az új intézet velem. Ezeknek a többinek egy saját rongyuk sincsen, és úsznak az adósságban, a főnökék és az ügynökök markában, a hülyék. És mit tesznek részegen? Ezt hallgassad meg jól!

Már erre, hogy külön kíváncsivá tegyen engem, mit mond, az én Dórikám, csak úgy fele karjával, mint egy szalmaszálat, leborított engem a párnájára.

Mert hogy mondjam, akárcsak az előbb a kávéval, most meg ahogy beszélt, közben meg-megcibált:

– Na, vetkezz! Mindent húzz le. Ne félj! Engem nem sürgetnek, nem zavarnak!… Tiszta ember vagy, látom. Szeretem, ha valaki ügyel magára. Velem nem is fekszik le minden büdös, rongyos, piszkos, beteg tróger. Éppen erről akarok beszélni.

Így nekem Dóra. Már persze úgy-ahogy levetkeztetett, és felborított maga mellé az ágyon. Ő persze csak kikanyarította a nyakából, mint a zsákot, a piros tunikáját, és már úgy volt, ahogy az anyja szülte. A két papucsát a plafonra rúgta, és úgy kapta el, hogy letegye.

És azután elkezdte:

– Tudod-e, hogy a legtöbb lány itten velem akkor adja oda magát vendégnek, amikor részeg? Akkor nem bánják, akárkivel vannak. Részegen nem vigyáznak! Jó nekik, aki jön. Érted te jól, mit mondok! Hogy más az, hogy valakivel úgy fekszem le, hogy kell az nekem, és más az, hogy csak a forint húszra gondol az ember, vagy amennyit kifacsarhat belőle, hogy csak már menjen! És akkor úgy is viselkedik az ember egy ronda vendéggel, muszájból, és vigyáz magára, és csak gyerünk, végezz, fiam, dögölj meg! Nahát, mit magyarázzam! Így az ember, mint én is, el se fárad, hogy készre csinál tíz ronda, büdös, piszkos latort. Persze ha iszik egy lány, akkor azt nem bírja, hogy ügyesen visszatartsa magát, és csak gyere-mehetsz, jóember, akivel van! És csak azzal legyen odaadással, akit kedvel. Úgy, mint én, bizony! Énnálam úgy van, hogy ha öt napig nem jön vendégem, akit megszeressek, akkor öt napig is csak annyi nekem minden férfi szobavendég, mint egy köpés. Ennyi ni!

Na! Pont ahogy keresztülköpött rajtam Dórikám, és már éppen azt gondoltam, amit a babona tart, hogy mára nem leszek szerencsés, hát egyszerre mit tesz?

Alám dugja a nagy karját, mint egy pólyásgyermek alá, és majdnem úgy emel oda magához, hogy azt mondja:

– Na de most már hagyjuk ezeket! Te, látod, tetszel nekem! Nem vetted ezt észre?

Így és más! Olyan nagyon szerelmesen kezdtünk ottan csókolózni, hogy észre sem vettem már, csakugyan, hol vagyok. És csakugyan, azt sem tudtam: hányadán is álljak ezzel a duplára nőtt lánnyal, hogy ez semmi után sem szűnt meg hozzám ezzel a kedveskedéssel. Úgy legyek boldog, ha hazudok!

Hogy ez minek tartott éppen engemet magához valónak annyira? Máig is csak bámulok rajta!

De ez egyre, ez a nagy Dóri, hogy: velem igazán szívesen marad együtt, és maradjak csak akármeddig, jöjjek máskor is mindig hozzá, ő majd rendet csinál magához, ha nincs is pénzem! És így tovább. Ahogy mondom!

De utoljára már olyanokon is kezdte, hogy: hozzon ő nekem bár tíz tanút rá, hogy neki van itt a városban egy cipészlegény kérője?! Ez a cipész már itt ebben a szobában letérdepelve sírt előtte, hogy menjen hozzá feleségül, nevelje a két kis gyermekét, ő, mint a csillagot az égen, úgy becsüli meg!

És minek nem megy ehhez a cipészhez, ő, Dórika? Mert iszik ez is. És nem mértékkel, ahogy még na! Hanem ahol a szesz szagát megérzi, már az ördögé.

Nékem meg persze azon kezdi aztán, hogy: ahogy látott engemet, hogy hogyan kezelem a poharat csinján, és hogyan szólok csak abba, amihez közöm van, hát az tetszik neki bennem legjobban! Na!

Azután pedig azt is elmondta nekem, amit csakugyan mindenki tudván tudva beszélt ottan, hogy: mi szégyen is az, egy éjjeli intézetből venni feleséget, mikor Tótvároson egy gyáros van, aki a feleségét egy éjjeli intézetből váltotta ki, és most ugyan nagy tekintetes asszony ez az éjjeli lány!

Na, így nekem ez a nagy Dóri ottan. Csak hogy a számba nem rágta már: köpjem ki neki, hogy annyi félretett pénzével és kelengyéjével én is elvenném őtet feleségül, mint a részeges cipésze venné!

De hát én magamban majdcsak hogy nem azt gondoltam: ha már csakis keresztet vennék egyszer a nyakamba, mégis inkább a könnyebbekből választanék.

 

*

 

Mit akart tőlem ez a nagy Dóri, mit nem? Csakugyan annyira tetszettem ennek, hogy üzleti lány létére így töltötte velem az idejét? Az egyszer szent, hogy a világos reggel ért ottan nála a szobájában.

De még mikor eleresztett, akkor is azt mondta:

– Ha nem volna olyan drága a hálóvendég taksája, és kitudnálak ereszteni magamtól napközben is, vagy itt tartani a szobámban, hogy észre ne vegyenek, hát finoman alhatnánk együtt. De hát eljössz majd máskor is. Hétfőn, szerdán és pénteken van leginkább kevés vendég itt. Isten áldjon, drága Marcikám!

Így bocsátott ki engemet a Dórim. És ő azt ajánlotta, hogy a szobájából legjobb, ha egyenest kisurranok a házból, utamra.

Bár azt is tettem volna. Kevesebb bosszúsággal kötöttem volna be akkor ezt a mulatságot.

De hát én az én Dórikámnak nem mondtam meg, hogy a kellékesnél van szállásom. Csak azt, hogy szesztársam a kellékes.

Így hát, hogy amikor az udvaron voltam már, a tornácról még lármát és csörömpölést hallottam, éppen a kisszalonból, ahol voltunk, gondoltam, a kellékes és a karmester még ott lehet. Csak nem szököm el az ingyen szállástól az utcára, csak a Dóri szavára.

Na, megyek fel a tornácra, és be a kisszalonba.

Mit látok ottan? Azt se felejtem el egyhamar.

Egy lány, egy kicsi, gyönge kis feketerigó, az ott ül az asztal mellett, és keservesen, zokogva, rángva sír, és sír és sír ottan.

Mellette áll egy valami kófic legény. Az sajnálja, látom, ezt a kislányt, és csóválja a fejét.

És a kislánynak a tunikája elöl szerte nyitva egészen, látszik annak mindene. Mit törődik vele. Zokog, zokog az, hogy a szíve szakadtától féltsed azt, igazán!

Ott állnak a többi lánytársai is, négyen, öten, hatan. Cigarettáznak, nézik, csevetelnek róla. Persze ezek oldalvást, háttal nekem, aki az ajtóban állok. De nem is hederítenek rám sokat.

Csak egy lány éppen hogy megnéz, amikor odalépek hozzájuk. Ettől kérdem:

– Na, mi leli ezt a szegényt? Megverték?

– Ahh! – rázza a fejét az én lányom, és mintha nem is mókáznék, mondja komolyan: – Cuci kell a kicsikének. Bőg a mamája után.

– Na, ki tudja, mi fáj neki! – mondom én. De csak az a lány, aki rám fordult, az felel rá:

– Van is igazán oka bömbölni a fülünkbe nekünk! Azelőtt cseléd volt Tótvároson. Hordhatta a vizesdézsát a kútról és az urai után a büdös mosogatóteknőt meg az éjjeliedényt. Itten kisasszony! Csak pacsulit szagol, szolgáló készít neki fürdőt, és kosztja van fúlásig és ruhája, mindene. Mi kell még neki?

– Nana! – mondom én erre. – Akadhat itten azért az ő számára olyan dolog is, amit nem kíván.

Tyű! Erre a lányok mind olyan dühösen néznek rám, mint a szukafarkasok. És egy másik nekem:

– Talán az, hogy olyan vendéget is kell fogadjon, aki nem tetszik neki? Vagy mert hogy a városban nem hívják meg rózsakoszorús szűznek? Hát hiszen mindenki tudja itten róla, hogy amíg privát volt és szolgált, esténként öt-hat diákot is keresztüleresztett magán. Hiszen úgy került ide! És most adja itten a mélabúsat nekünk. Mert eljött ide hozzá véletlen éppen egy diákja, és eszébe juttatta tán, hogy szorongatta azelőtt a kapuhoz. Vagy a mamája jutott eszébe?

Na! Mit szólj ehhez, Marci? – én is magamban. És ácsingok ottan báván.

De micsoda? Már éppen a kellékest kérdeném és a karmestert, hogy induljak dolgomra, mikor megkapnak hátulról, a kaputomtól:

– Á! Hát itt van, jómadár? Elszökni a cehvel? Az becsület? Egy mukkanás nélkül!

A gazdika, az áll velem szemben, mikor megfordulok. És a portás áll mögötte, a nagy kapukulccsal a kezében, az is akkora, mint egy sudrimankó!

– Mi a fenét akar tőlem? – én a gazdinak. De az ugyan kerepelve vissza:

– Hát nem kértek maguk itt, ebben a kisszalonban, tőlem nyolc feketét és nyolc konyakot?

– Én nem rendeltem egyet se! – mondom én. – Kálmán rendelt!

– És az nem piszkos, aljas, utolsó dolog, elszökni a fizetség elől, mint a Kálmánja és a barátja és maga? Hát nem velük ivott maga is?

– Ittam! Rendben van! – mondom erre. De persze eszemben volt, hogy kezdjem. – De maga mit követelhet rajtam és Kálmánon is? Hiszen a főnöke itt maga előtt mondta, hogy vállalja a cehet.

– Hohó! – erre a gazdi. – Azt leszámítottam maguktól. A főnök, az nyolc konyakot küldetett maguknak. De maradt nyolc fekete. Azt, tessék, fizesse meg! Mert volna pofája, hogy tőlem levonják a főnökék, egy szegény lánytól?

Hát már ez a zokszó megütött csakugyan! Ne is mondjam, hogy még tetejébe szorulhattam ottan jobban is, a portástól és a lányoktól is, annyitól, amikor láttam, hogyan bántak el a laboráns Rudinkkal.

Azért gondolom, isten neki! És a gazdinak:

– Hát még ha azt mondaná, hogy fizessem ki azt a részt, ami négyünkből rám esik, akik ott voltunk, legyen benne igaza! Bár én semmit se rendeltem, és akit megkínálnak, és mégis az fizet, minek hívják ezt?

Egy lány erre kacagni kezdett. És mellette egy másik, na! Hogy jobban nézem, Kamilla így a gazdinak a pártomon.

– Hát nincs igaza neki? Én ott voltam, ő nem rendelt semmit! És nyugodt lehetsz, a főnök nem húzza le neked, amit nem fizettek ki ezek. Tudod te, miért! Hagyj békét neki!

Hát erre az én gazdikám, mint egy szukasárkány, neki Kamillának, hogy: mi köze az ő dolgába, buta, taknyos, csipás szájalója! És Kamilla erre vissza, és bele a többi lány is, ki ezen, ki azon a párton. De hogy miket mondtak azok egymásnak? És hogyan fenyegették egymást?

Kacagtam volna máskor biztosan halálba ezen, ha nem az én bőrömre ment volna a beszéd! De hát itten csak azt várhattam, hogy ha jobban hajba kapnak ezek a cefrék, a végén jut nekem is a hegyes cipősarokból a fejemre meg a hátuljomba, mint a laboránsnak jutott.

Elég csak az, hogy ahogy egy szempillantásra elakadt a nagy csiricsári, én hangosan:

– Hát miattam baj ne legyen! Ha nem is vagyok köteles, elvállalom, hogy kifizetem a feketét. Na? Mennyi az?

– Négy forint nyolcvan csak! – mondja rögtön a gazdika.

Ez csak őneki! Négy bőgő nyolcvan!

De nem szólok rá semmit. Veszem ki a kebelemből a pénzeszacskómat. Ha mulattál, Marci, fizess! És akarom leszámolni a négy forint nyolcvanat. Még maradna vagy négy forintom úgyis.

De hát a gazdika erre:

– Hát nézze! Én nem nyitom ki a számat, ha egy vas borravalót nem ad nekem. De gondolja meg, hogy maga hamarabb megkapja a barátjától, akivel mulat, mint én, ha fizet helyette. Fizessen a feketékkel, konyakokkal együtt hat pengőt, na! Legyen a többi az én károm.

Na! Kamilla és még vagy két lány megint ógott-mógott ezen. Lepofátlanozták a gazdikát, és vendégbőr nyúzónak nevezték. De hát a portás vastag hangját hallottam szintén, hogy morogja:

– Mit sajnáljátok? Van lóvé annál! Ingyen mulasson valaki egy éjjeli házban?

Nahát, itt már láttam, nem menekedsz istennek ezektől. Kiszorítottam még egy forintot az öthöz a gazdikának, és odalöktem neki:

– Itt van! Én szegény utasember létemre az útravalómat adom oda azért, amit más erővel rám tukmált! Fogja!

Azzal gyerünk, Marci, e helybül, míg újabb bajjal nem kötöd be. Mentem!

De az ajtóban hallottam, hogy Kamilla kiköpött a gazdi elé, és utánam szólt:

– Nagy bolond voltál! Én mondom neked!

Mire pedig az udvarra értem, és a portás utánam a nagy kulccsal, hogy nyisson nekem, hát olyan istentelen zenebonát hallottunk már a kisszalonból, hogy ne is mondjam! A portás váltig röhögött nekem hozzá: hallom-e, mi kerekedett utánam? Odanyomtam neki megint egy hatos borravalót.

Igaz! A nagy gőgömben gondoltam arra is, hogy hátha még csakugyan visszakerülök ide, ahogy Dóra hívott. Akkor ez a portás jobban betartja a száját rólam, ha észrevesz valamit utánam.

 

*

 

Na! Fényes reggel van már. Persze télen egy kis köd és zuzmara. De mégse nagy hideg.

Már alig is tudtam eltalálni vissza, ahová akartam, a városi Nagyvendéglőbe. Azt a rövidebb utat a mezőkön, ahol jöttünk, az a diák mutatta meg nekem, aki ott állt a mellett a kis fekete lány mellett a kisszalonban, mikor az sírt.

Beszélt is ez a diák nekem egész úton, hogy farsangoltak a társaival e körül a kislány körül. Persze nekem a fejem a magam bajával volt tele meg álmossággal.

Így találtam meg a Nagyvendéglőt.

Persze nem a portának kerültem, hanem a sikátorban, a söntés ajtóján mentem be.

Na, ott más kiszolgáló volt reggel, annak idegen voltam. De megtudtam tőle, hogy: a kellékes és a karmester még csak az elébb mentek el! Cudar beteg volt mind a kettő! Böfögtek, csuklottak egyre.

Nekem az a karminatíva nem is ártott meg, mondhatom. Ha böffent is belőle a torkomba, nekem csupa finom volt. Mert mértékkel ittam belőle, és a salakját meg se kóstoltam.

 

*

 

Kerülök én be a Nagyvendéglő hátsó udvarára a söntésből, és onnat a kellékes szobájába.

Hát ott mit lelek?

Horkol az én Kálmánom az ágyon. De nem a maga ágyán, hanem azon, amelyiket már nekem szánt éjjelre, a felesége volt ágyán. És hogyan? Ruhástul döglik ott Kálmán, és a lába van a párnán, a feje a lába helyén. Így húzza a lóbőrt ottan.

Elemérke pedig, a kisfiú, csak úgy, a kis hosszú angyal hálóingjében, ott kuporodik Kálmán mellett az ágyon.

Már kiabálja is elém a kis huncut:

– Részeg Kálmán! Okádott is. Nem vetkezett le. Lebukott az ágyra. Tálass bácsi tette fel a fejét, hogy bele ne menjen a vér. Te is részeg vagy?

Meg kellett volna enni ezt a kis kölyköt, hogy milyen értelmes és mérmondó volt ez.

– Én nem vagyok részeg! – felelem neki. – De álmos vagyok én is nagyon. Lefekhetném!

– Mulattatok az éjjel, gazemberek! – így a kis kölyök. – Az se baj!

– De többet nem is kérek az ilyen mulatságból! – mondom én őszinte bosszankodásomban. – Csak már aludhatnám ki magam itten és hazautazhatnék. De azt sem tudom, lefekhetem itten vajon? Ezt az ágyat adta Kálmán nekem, az az övé.

Már igazán jött, hogy kacagjak magamon, hogy felnőtt ember létemre butább vagyok egy gyermeknél. Mert azt mondja Elemérke:

– Hát ha ő feküdt a te ágyadba, feküdj te az ő ágyába.

– Csak azt teszem! – felelem erre. – Vetkezek.

Azzal kezdtem lefelé húzni a csizmám a Kálmán ágya szélén. A kis Elemérke pedig ezenközben a Kálmán ágyáról egyre faggatott, hogy: hol van nekem odahaza? Van-e apám, anyám? Minek nem maradok a társulatnál, ha színész vagyok? Ne tagadjam! Jobb szerződést kaptam talán én is Tótvároson, mint az anyukája?

Nahát, ilyen okosan firtatott kifelé a soromból ez a kis kölyök. Ezalatt pedig ráült a kellékesre az ágyon, éppen a hasára, és onnan fektírozott felém.

Én emiatt neki persze:

– Ne ülj Kálmánra, Elemérke. Hagyjad őtet aludni, ha részeg volt. Ne ébresszed fel!

– Nem ébred ez fel, ne félj! – feleli erre nekem Elemérke. És azzal mit tesz? – Ide nézz! – mondja.

Már ezt nem bírtam meg rosszkedvemben sem kacagás nélkül!

Ráheppen hirtelen Elemérke a Kálmán hasáról a Kálmán fejére. És ott a kellékesnek a pofájára csapja oda a kis fundusát többször! Hogy mutassa nekem, milyen mélyen alszik ez a részeg disznó.

És csakugyan, a kellékes úgy horkolt tovább, mint előbb. Csak a karjával sodorintott egyet, és motyogott valamit.

Azután pedig, amikor már én ágynak vetkőztem, a kis kölyök leugrott a Kálmán ágyáról, és elém állott:

– Na! Én meg tudok mosdani is magamtól, és felöltözök, és vigyázok rátok, ne félj! Csak a cipőmet gomboljad be!

Odahozta nekem a kis cipőjét a cipőgombolóval, és csakugyan rágomboltam a kis lábára.

De hogy már mit is csinált azután ez a kis betyár, felöltözött-é, evett-é valamit, mit csinált? Én már azt nem tudtam számon tartani többet.

Csak annyit makogtam neki, hogy:

– Elemérke, tüzet ne csinálj!

Ő pedig vissza, hogy: ne féljek, nem gyújt meg semmit, de tud ő tenni a kályhára is… Ezt magyarázta nekem ott az ágy előtt, de már azt én csak úgy hallottam, mint a víz alól.

 

*

 

Úgy is aludtam én ottan éppen a kora téli napnyugtáig.

Arra nyitottam csak ki a szememet, hogy az ablak az utca felől még világos, de már a szobában ég a lámpa. Ezt valahogy megcsudáltam, ahogy nagy lárma után az ember miken, miken nem, haszontalanságokon tanakszik magával.

De persze mindjárt ráocsúdtam: hol, miben vagyok.

Felülök az ágyon. A kellékes odajön az asztaltól:

– Szervusz! – neki én.

– Szervusz! – ő vissza nekem. De nagyban, de nagyban röhög.

Hanem én savanyúan kezdem el bizony neki:

– Nincs mit nagyon röhögjél. Mert engemet jól bevittetek a karmesterrel a pácba. Otthagytatok, és az útra való költségemet fizettem ki helyettetek az utolsó petákig az intézetben. Hat forintot!

– Hogyhogy lehet az? – jobban csudálja előttem a kellékes. És rá a sűrű lefetyének rögtön.

– Az csak szép szó! – én neki erre. És aztán persze elmondom, hogy mi történt velem reggel a gazdival.

Hát a kellékes teszi előttem a nagy bánkódást. De mit érjek ezzel?

– Hüm, hüm, hüm! Az isten kutyafáját is! – így járkál ottan fel és le előttem, és csóválja a fejét. A szája be nem áll. Hogy hát: mit is lehetne tenni? Csak legalább neki maradt volna pénze. De hát ő is elherdálta!… Talán, ha valami jó keresetet szerezhetne nekem itten Csorrantóson! De mit és hol?… És mi is legyen most már velem?…

Persze én nem válogatom nagyon, mit ejtek ki a szentekről csakugyan, keserves dühömben.

Hát egyszerre nyílik az ajtó. A kis Elemérke jön be. Annak a kövér kisasszonyfélének a kezét fogja, aki már egyszer benézett ide, és akit szépen fogadott Elemérke. Györgyike ez, a karmester lánya.

Egyszerre mondják majdnem Elemérkével:

– Egy bácsi keres!

– Egy úr akar beszélni veletek!

– Szabad? – halljuk máris utánuk az ajtóból. – Jó estét, urak!

És kicsodát látunk bejönni? Hát az intézeti főnököt!

Na, paff vagyunk. De a főnök jön előre. Kezet nyújt nekünk Kálmánnal. Azután azt mondja:

– Beszélhetnék önökkel egy szót négyszemközt? Ha őnagysága nem haragudna meg!

– Én megyek, megyek, megyek! – rá a karmester lánya, és fordul ki máris csakugyan.

Csak a kis Elemérke marad benn, és tátja a kis száját ottan. Persze vele nem törődik a főnök.

Már a kellékes széket hozott oda neki, és a főnök:

– Köszönöm! Nem ülök le! Sietek! Na, egy percre! – így leül és elkezdi. – Sajnálattal hallottam, hogy a gazdim tévedésből valami italt fizettetett ki, ha jól tudom, önnel, ma, zárásunk után.

– Igen! – bólintok én, és Kálmánnak: – Na hallod, Kálmán?

– Kérem! – szól bele rögtön a főnök. – Tévedés van itten, mondom. Hisz nálunk egyáltalán szeszes italt nem is lehet, csak teában és csájában kiszolgáltatni vendégnek. Ami italra pedig privát vendégeim voltak, hát ugyebár, azt csak nem fizetik ki. Én tehát a legnagyobb bocsánatkéréssel visszatérítem most önnek, amit kifizetett. Parancsolja!

Egy tízes bankót nyom a kezembe a főnök.

Na! Tán ellökjem? De persze azért elbávásít ottan ez a dolog. Dadognám, hogy: csak hat pengőt fizettem, nincs visszaadni! De annyit érek mondani:

– Csak hat forint…

A főnök hárít egyet a karjával, és így:

– Tehát ezzel rendben volnánk, azt hiszem! És mint úriemberektől, remélhetem, hogy ha rosszindulatú rágalom érné az üzletemet bárki részéről, hogy ottan szabálytalan árusítok szeszesitalt, akkor önök mint úriemberek, akiket ismerek…

Már az én Kálmánom nem is bírja hagyni tovább beszélni a főnököt. Húzza ki magát az én Kálmánom, hogy milyen úri emberek vagyunk mi, és mint egy gróf, a főnöknek:

– Csak bízza ránk, Noselli úr! Csak bízza ránk!

– Igen! – hunyorít egy kicsit ránk a főnök. – Értjük egymást. És én itt sem voltam, ugyebár? Egyáltalán itt sem voltam. Ajánlom magamat, uraim!

Nagy parolázás megint köztünk. És a főnök, csakugyan, mint a garabonciás diák, már levegővé vált.

Éppen azt gondolom azzal a tízes bankóval a kezemben, hogy csak a mesében jön vissza így a tallér, akárhányszor kiadja a szegény obsitos katona. Na!

 

*

 

Hanem az én kellékesem ugrik a nyakamba. Majd leránt:

– Hühahaha! Hühahaha! Urak vagyunk! Mit mondtam neked? Nem mondtam neked?

– Azon kezdem, hogy nem is mondtad! – rá én. – Azon kezdem, hogy éppen semmit sem tudtál tanácsolni, mit tegyek egy vas nélkül?

Na, ezt hallatlanná teszi az én Kálmánom, ahogy szokta. És felvesz énrám egy olyan szigorú pofát, mint egy tanítómester:

– De annyit kijelentek – szól –, piszok, utolsó gazember az, aki egy mukkot szól erről a pénzről és erről a dologról! Megesküdhetünk rá, hogy ha szeszt ittunk az intézetben, nem fizettünk. Hogy és mint és egy és más, arról coki! Adj kezet rá!

– Jól van! – felelek, és odalököm neki a praclimat, ha ezt a komédiát akarja. De magamban azt gondolom: nagyon is a kettőnk pénzének tartja ez ezt a tizest énnálam, hogy úgy örül neki!

Micsoda? Egyszerre bukik be ajtóstól a szobába a karmester a nagy hasával. És a szája a fülénél, ahogy kezdi:

– Tíz pengőt kaptunk! Sajdirididiridom, haj!… Hadd lám csak! – így nekem a karmester. De én persze:

– Mit mutogassam? Azért adta nekem ezt ez a Halfagár, mert hat pengőt és még a hetediket is elfizettem reggel utánatok, az útra való költségemből.

Na, a karmester erre mindjárt ecetes képet vág:

– Igaz ez? – kérdi Kálmánt.

– Hát igaz! – ismeri el Kálmán. Ő is savanyúan.

De már én itten azt hittem, hogy a karmester azzal jön elő, hogy hát, ha a főnök neki is szólt a tízesről, amit adott, hát akkor ez nemcsak engem illet!

Nem! A karmester csak nagyon szépen nekem:

– Na, csak nem fogsz facariskodni velünk itten? Hiszen ha útravalódra is hagysz hét forintot, akkor is fennmarad három a tízből, ezt már csak megisszuk.

– Azt lehet! – mondom.

– Gyerünk hát! Ég a bélem! – mondja a karmester, és hozzá olyan csüggetegül, mint az anyja sírjánál tenné. – Pedig abban voltam, hogy többet adott ez a Halfagár nektek. De hiába, a kölyök jól látta, hogy csak tízes volt, egy darab.

Hát ilyen csudát! A kis büdös Elemérke volt a postás a karmester lányához, a kövér Györgyihez és az apjához, a tízesről. Hozzájuk surrant ki a kölyök!

Ez ilyen kis betyár volt. Az ujjait még meg nem tudta számolni. De a bankót megismerte, hogy: ötös vagy tízes. És a kártyán már a huszonegyest össze tudta adni.

 

*

 

A söntésben persze egy fröccsből tizenegy lett. Danolás lett és más háccácáré!

Hova kerültünk éjfélre megint el? Na, hová is, mint újra a sógoregyletbe?

De hát most már nem jött a közelünkbe se a főnök, se a felesége. Tették, mintha nem látnának, ahogy benéztek. És csak ott henteregtünk mi is a nagyszalonban a vegyes polgársággal. A karmester ott aludt el egy bársonylócán, ülve. Kálmán, az belekeveredett valami iparossegéd komái közé.

Én elszöktem tőlük aztán reggelfeléig. Kitalálhatni hová?

A nagy Dórihoz bizony! Már láthattam, hogy ez a temérdek nyershús megkedvelt engemet. Kávéztunk újra, és másegyéb mi, elölről.

Kálmántól mehettem külön is haza. Két szobakulcsa közül egyiket ideadta.

De csakugyan azzal döglöttem le aludni, hogy ahogy itt megy velem, ezen a Csorrantóson, ha el nem kecmergek innen közelebb, csak olyannak készülök ki itten a dorbézolástól és egyébtől, mint egy repedt furulya.

 

 

 

 

 

Sose tudni, hogy mindig jobb volna-é, ha az történnék, amit az ember elvégez magának és rávár.

Már én úgy gondoltam, hogy a másnapot meg sem érem ottan, a Nagyvendéglőben, Kálmánnál. Mert csakugyan akadt volna egy csizmadiamester nekem, aki a vásáros szekerén csak azért vitt volna el Málnás-Újvárosnak a félútjára, hogy segítek neki összerakni a sátrát a nagyvásárjára, és kirakodni az áruját. A söntésben botlottam össze ezzel a csizmadiával.

Másnap reggel, kereshettem volna fel a csizmadiát jókor. Csakúgy persze, hogy este el nem indulok farsangolni a világért se már! Inkább egyvégtében heverek rá egy éjszakát, hogy hajnalban frissen keljek.

Na, de hát még este nem volt, még java délután is alig, ahogy ottan szendergünk a kellékessel, hát egyszerre, mintha árvíz, tűzvész, döghalál együtt rontana ránk. Az ajtón nagy visongatva be egy öreg dáma. Repült a csipkétől, csörgött rajta a karperec, a haja a sok loknitól, frufrutól, mint egy szarkafészek.

Utána egy kis fekete ember. Olyan hegyes orra volt, mint a patkánynak, és pápaszeme neki. Ez is kiabálva. Mögötte pedig egy derék, nagy legény meg egy másik lebernyegben egy kisasszony, egy másik asszonyság, még egy és még egy kóficféle, na meg a karmester kövér Györgyi lánya is, és utoljára az apja, a karmester is.

Csuda, hogy a malter a falról nem kezdett hullani, amilyen nagy csiricsárit, tappogást, dobogást, forgolódást műveltek ezek.

Már ott állt az egész had a Kálmán ágyánál. És Kálmán ült fenn az ágyon. De a nagy zenebonában egy a más szavából nem értett senki semmit.

Még én se, ahogy ott lapítottam a másik ágyon, az ablak felé. Csak hát azt láttam, hogy Kálmánt kunérozná ez mind itt, merthogy fényes nappal döglik.

Utoljára is a kis pápaszemes ember, egy nagy, görbe bottal, amivel bejött, rávág egyet a Kálmán ágya fájára, hogy csak csattan. Úgy ordít rá a többire:

– Ácsi! Ki veri a pofáját tovább, ha beszélni akarok?

Na, erre nagyobb csudámra az egész társaság meghunyászkodott. Pisszenés se volt, míg az igazgató beszélt.

Mert ez volt az igazgató, ez a kis fekete patkány. Kapatzay Benő volt a neve.

Hadonász a botjával a Kálmán feje körül. Hogy azt kiabálja rá:

– Fizetés és koszt és lakás nem ezért jár neked! Két napja nem láttalak! Búcsúcéduláztál, gazember! Mindent tudok, ne félj! Cégérre hordozol meg a városban, hogy megbuktam! Majd erről számolunk! Most szállásért és ellátásért lomolsz az uraknak és hölgyeknek, ahogy kívánják. Ki abból az ágyból! Kapj ruhát magadra! Te gazember!

Hát Kálmán, mint a kurta kutya, a szemét dörzsölgetve rángatta felfelé a lábbelijét az ágy szélén, és csak durcásan vissza az igazgatónak:

– Hát adott fizetést? Akkor gazemberezzen, ha kiadja a gázsimat előbb!

– Voltam még adósod? – az igazgató vissza. – Nem jobban jön neked karácsonyra a gázsid? Nem ráérsz elinni azt?

Na, így vitáznak Kálmán meg az igazgató. Azután az igazgató a többinek:

– Hát csak Kálmántól mindent, ami kell nektek! Nekem dolgom van, én megyek. Szervusztok! Holnap tízre próba. Ki lesz különben írva a táblára is.

Ezzel indul kifelé az igazgató. És ahogy kihúzza a lábát, rá megint az éktelen handabanda ezek közt a színészek közt.

Mind Kálmánnak neki azok, nő, férfi az ágy körül. Tíz szájjal se győzne felének felelni Kálmán, ahogy firtatják ezer fenéről ezek.

Most már az ura helyett az igazgatóné csinálna rendet. De hát az, ha jobban rikácsol, hogy csend legyen, csak annyit ér el, hogy a többi hangosabban kiabál.

Mit tesz erre az igazgatóné a sok holmijával? Nekimegy az egész társaságnak, és kezdi kifelé lökdösni őket a szobából, így:

– Gyertek, na, gyertek, gyertek kifelé innét. Majd odajön nektek a kellékes. Így sose öltözik fel, ha nem hagyjátok.

Na! Mint a kondás, egy nősténykondás a csürhét, úgy hadarintgatja kifelé a csipkés kézelős karjával az igazgatóné ezeket a színészeket. De az ajtóban meg egyszerre a kis igazgató nyomja vissza ezt a társulatot. Mert visszajött. Elfelejtett valamit! A kezében hoz egy kék borítékos levelet az igazgató. Lobogtatja, látom, a levelet, és igyekszik félre a társulat útjából:

– Helyes! Menjetek csak átal, hozzánk. Menjetek! Beszédem van még a kellékessel.

Ezzel az igazgató megvárta, amíg mind kimentek, és négyszemközt marad Kálmánnal. Engemet tán nem is látott az ágy fájától az ágyon. És csak a kis Elemérke lábatlankodott ottan körüle szája tátva.

Kálmán a lavórban prüszkölte a vizet mosdva. És így oda hozzá az igazgató a levéllel:

– Ez neked jött, az én postám közt hagyta neked a levélhordó. Nem bontottam fel, mert észrevettem, hogy neked szól, és nem szokásom a más leveleit olvasni.

– Jó! Tessék csak letenni az asztalra! Vizes a kezem megfogni! – feleli Kálmán.

De az igazgató neki:

– De szeretném tudni, hogy a feleséged mit ír valamiről. Mert tőle kaptad ezt a levelet. Mi?

Nézi Kálmán harákolva a vizes képével a levelet, és ahogy az igazgató mutatja, mondja:

– Igen! A feleségem írása! Az igen! Tessék csak letenni az asztalra.

– De szeretném tudni, hogy mit ír a feleséged ennek az anyjáról, Karoláról! Hátha mégis meggondolja magát, és otthagyja azokat! Ennek az anyja érdekel.

Nyom egy barackot az igazgató a kis Elemér fejére. Persze hogy kedveskedjék neki. De a kis Elemér jön, hogy kacagjak. Elkapja a fejét a baracktól, és morcosan az igazgatónak fel, bátran mondja:

– Anyutámból nem eszik! Engem visz el Tóvárosra. Vén zsugori!

– Nem kussolsz, takonypolc! – erre az igazgató Elemérkének. És Kálmánhoz újra: – Nyisd ki hát, olvasd már el ezt a levelet!

– Rögtön, rögtön! – feleli Kálmán türelmetlen, a türülközővel bajlódva: – Nincs száz kezem!

– Felbontsam neked? – kérdi erre sürgetőzve az igazgató.

De hát Kálmán nem is felelhet. Mert az ajtón bekukkant az igazgatóné, és visítja be:

– Benő, Benő, Benő! Gyere! Rád van szükség! Azonnal! Hát erre az igazgató Kálmánnak:

– Na, majd megmondod, ha van engem érdeklő a leveledben. Hívnak el!

Ezzel kimegy az igazgató is.

 

*

 

Már nem az igazgatót és nem a színtársulatát, de engemet ott az ágyon is kihozott a béketűrésemből ez a kellékes, amit csinált.

Várták, hogy elkészüljön és menjen. Várta a levél őt az asztalon. És a kellékes a bajuszát kötötte ki.

Jobbra húzta a bajuszkötőt, balra húzta. Pennaszárral igazította meg a bajuszkötő alatt a bajusza szőrét erre meg arra meg vissza.

Megcsap a guta, ha ezt tovább nézem! Hogy micsoda egy tróger ez!

– Hát minek nem hagyod már ezt, ha várnak rád? – szólok már utoljára az ágyból.

– Azért, mert várjanak! – felel Kálmán. – Mert jusson eszükbe, ha siettetik az embert olyan dologban, ami nem kötelessége, hogy nyomjanak nekem egy-két hatost ide cigarettára. A kellékes gondja a színlap, jegy, díszlet. Mi közöm a társulat szállásához?

– De hát az ember tesz szívességet! – mondom. – Te dicsekedtél, hogy még kölcsön is kérnek ezek a színművészek tőled, olyan koldusok, csak a ruha mutat rajtok, hát megtehetsz nekik annyit a sok dolgod felől.

Éppen hogy ezt mondom, az ajtót megint benyomja valaki künnről. A kellékes nem is várja, hogy: ki az, mit akar? Durcásan morog oda:

– Megyek-megyek! Megyek már!

És csakis sietne már. De hát az ajtóban az igazgatóné visszatartja. Mert azt mondja:

– Most elmentek az urammal a városházára mind. Félóra múlva jelentkezzél. Hivatalos óra utánig legkésőbb végeznek. Nézz a terem után és a kellékek után addig.

Ezzel el az igazgatóné. Kálmán pedig nagy mérgesen:

– Nahát, ezért ugrasztanak ki az ágyamból, és sürgetnek lóhalálba! Az istenüket! Ez most aztán már így megy! Minden órában más parancs, más tennivaló, más kellék, más színlap, fuss ide, nem oda! De meg is elégeltem már ezt! De megelégeltem!

Hát én ott az ágyban már megint egeret éreztem szaladgálni és kaparászni a hátamon azon, ahogy ez a kellékes viselkedik.

Mert már én számon tartottam azt a kék levelet ottan az asztalon, ami az igazgatót is érdekelte.

És most ehol van! Idő került rá, hogy vegye a levelét és olvassa. De nem! Rá se hederít. Azt kezdi beszélni nekem:

– Legalább, az istenit, csinosabb hölgytagok érkeztek volna! De láttad? Mint a maskara, mint a boszorkány, mind vén, csúf, csipás némber! Ezekkel akar ez színházat? A kutya sem jön be, én mondom, ha Karolát, ennek a ronda kölyöknek az anyját vissza nem szerződteti ide. Az igen!

– Anyuta tesz rátok! – szól ebbe bele a kölyök, hogy én kacagok. De a kellékes rá se fülel Elemérkére. Tovább a magáét folytatja:

– Tavaly volt itt egy szende. Tyű, az aztán döfte! Huszonegy éves volt, de tizenhatnak nézted. Nagy egy lotyó volt. Három babáját forgatta a kisujja körül itten, akiktől kapott az mindent. És még az sem volt elég neki!

Na, én elhallgatom ezt. De ha hiszem is, ha nem is ezt ennek, amilyen kérkedő ez, csak egyre azt várnám már, mikor nyúl hát végre ez a Kálmán a leveléért az asztalon. Tán megfeledkezett róla? A kíváncsiság engem ezért emészt jobban.

Szólok már utoljára:

– Te! Hát nem bontod fel már azt a levelet?

Hát erre a kellékes:

– Mit bontsam? Úgyis tudom, mi van benne! Átkozódás meg szemrehányás meg jó tanács meg követelés meg fenyegetés a feleségemtől. Vártam már minden percen ezt a levelet.

– Hogyhogy? – kérdem.

– Hát, mert van itten a feleségemnek egy jó, titkos postása. Egy nagynéném. Már tudván tudom, holta feleségem számon kéri: hova raktam a pénzt a búcsúcédulákért, és tán azt is, hogy mit kerestem két éjszaka a lányok intézetében! Naponta kétszer fordul itt a posta Tótváros és Csorrantós között!

Ezzel az én Kálmánom köp egyet pont a kék levél közepébe, az asztalon. És kezd sodorni egy cigarettát.

– De ha más is van benne? – mondom. – Az, amit az igazgatód kérdez!

– Azt is tudom betéve már! – Kálmán vissza nekem. – Hogy Karolával nem bír kijönni, hogy a kútba ugrik, mert pofont mer már ígérni neki Karola. Fogadjunk, hogy nem is lesz más benne? Na? Akár ki se bontsam máskülönben.

– Jó, na, fogadjunk egy liter borba, hogy más is lesz a levélben, mint elsoroltad.

– Azt úgyis megisszuk, ne félj, máma este, ha jöttek tagok. Ricsaj lesz máma a vendéglőben, attól ne félj! De ne! Bontsd fel és olvasd el, ha olyan kíváncsi vagy rá! – ezt mondja nekem Kálmán, és fricskáz egyet a kék borítékos levelén énfelém úgy, hogy az az asztalról éppen elém esik a padlóra.

Na! Kapom már fel ezt a nyavalya levelet, és olvasom fel hangosan.

 

*

 

„Kedves Egyetlenem, Kisuram!

Én hála istennek egészséges vagyok, amit viszont is kívánok neked is. De továbbá arról tudatlak tégedet, hogy nem először és nem másodszor írtam már és írom, hogy ezt a szekatúrát ettől a dögtől ember nem bírja el!”

Na, erre a kellékesem kezd el előttem úgy röhögni, hogy nekiesik a sifonnak, és azt dögönyözi, döngeti a hátával.

– Mit mondtam? Liter borba fogadtál? Most jön az, hogy: ő nem tehet arról, hogy a Karola haja csupa gubanc, mert a fűszerese passziója, hogy borzolja, markolja, tépi, ha rájön az enyeleghetnék, és Karola minden fésülésnél görcsöket kap attól, hogy a feleségem nem ért a fésüléshez és fodorításhoz. Na, csak olvassad!

Hát erre én tovább a levelet:

„Hanem hála légyen a magos Istennek, most már megszabadultam, és te is megszabadultál velem együtt a cselédsorstól és pláne a színikomédiások korpakenyerétől. Ide rám hallgassál, édes egyetlenem, szívem szerelme, drága férjem, hogy micsoda egy szerencse ért minket.”

– Hajvalavé! – legyint erre a kellékes. – Ezt is tudom már! Hogy csak ragaszkodjak még ide a társulathoz tavaszig.

De én mégis:

„A minorita papok kismajorjára már letettem a foglalót a gvárdiánnak, hogy odamegyünk újév napjától. Én a mosást és a templomi fehérneművasalást is elvállaltam szívesen, két krajcárral olcsóbban, mint eddig, hogy kedvet csináljak a kolostorban irántunk. Az édesanyám már átköltözött a kismajorba, ahonnan halálesettel ment ki Dagadós Gábor, a kasznár, és csak a holmijuknak kértek tavaszig egy zugot a padláson, amit meg is adtunk.”

Nahát erre az én kellékesem kiesett a csúfondároskodásából. Nyúlik a képe, látom, és nehezen szedi a lélegzetét. Még abban vagyok inkább, hogy rossz ez a hír.

De hát mást mond a Kálmán szava, mint amit a képe mutat. Hadarni kezd az én kellékesem nekem vagy egy litániahosszat csak arról, hogy: mekkora szerencse csakugyan az rá, hogy az anyósa és a felesége a papok kismajorjának az örökbérletébe jutott. Disznó, liba, selyemhernyó, méhészet meg az meg más és a többi.

Na persze, hogy a kellékességet úgy felrúgja itten, mondja az én Kálmánom, hogy kukkra áll!

De most már kapta is ki a leköpött levelet a kezemből, és ő olvasta tovább.

Csak úgy hallottam tőle a többit: mi van még a levélben?

A felesége inti, hogy csak nyugodtan csomagoljon össze minden holmit. Ráér újév előtt megérkezni Tótvárosra. Szedje csak ki a színigazgatóból a nyolc forint fizetéshátralékát. És a kis Elemérkét ne hozza magával. Az anyja már tudja, hogy Elemérkéért kell jöjjön.

Nahát, ez volt a levélben. Az én Kálmánom, mint akit kicseréltek, helyét sem leli a szobában. Leül, feláll, térül-fordul az öröme nagy gondjában.

Utoljára is rám néz, és azt mondja nekem:

– Egyet szólnék neked, te! Megérdemelné ugyan ez a fösvény, kuvaszkutya igazgató, hogy egy mukk nélkül hagyjam itten a legnagyobb pácban őtet. De hát hadd lássa, ember vagyok! Meg aztán az is igaz, hogy úgyis itt kell maradjak addig, míg kivasalom belőle az e havi gázsimat, és addig könnyen állíthatok neki magam helyett embert a társulatához. Sürgős teneked, hogy hazautazzál? Jó helyet találsz te otthon rögtön magadnak? Szólj csak?

Ez a kellékes nem is tudott egy okos szóval megmondani valamit. Hát én rögtön a szavába:

– Nagyon értelek! Szegődnék-e a helyedbe ide?

– Ezt akarom mondani! – ő rá.

– Igen! Ha csak rajtam állana a vásár. De kellek-é és megfelelek-é a helyedbe? – én vissza.

– Rám bízd csak! – legyint Kálmán, és aztán szokása szerint belefog egy félórás magyarázatba.

Feldicséri előttem először is úgy ezt a kellékességet, hogy micsoda egy aranyvilág, hogy ha nem ismerném már, azt hihetném, hogy talán a főispán, polgármester, szolgabíró is mind azon gondolkozik majd környékszerre, ha megneszintik, hogy Kálmán otthagyta az állását: ne jelentkezzenek-é helyébe?

Mert először is fizetés és ellátás jár egy kellékesnek. Azután borravaló, amerre a színlapokat hordja, búcsúzóra.

Ezt mind elmondja nekem ottan Kálmán apróra, bizalmaskodva és büszkélkedve. Persze azzal végezi, hogy: ne búsuljak, ebbe a sok fortélyosságba ő mind bevezet engemet, amíg itt lesz.

Csakugyan, attól a perctől fogva már egy tapodtat se maradtam le Kálmán mellől. Vitt mindenüvé magával, hogy kitaníttassa velem a mesterségét. Az egész tantestület és esperesség minden tanítója, papja együtt nem oktathatott volna ki jobban, mint ez a Kálmán. Az szent!

Már akkor melegében elindultam Kálmánnal, hogy szállást csináljunk a színészeknek. A helyek persze már ki voltak pécézve Kálmánnak ismerős házaknál.

A színészek, színésznők velünk jöttek, és kiválasztották maguknak a szobákat, kinek hogy tetszett, együtt, külön, szebb, gyatrább odú.

Azután szállítottuk el Kálmánnal a színészek holmiját egy kézikocsin. Nem sok retyemutyájok volt. Csak egyik kisasszonynak, Piroska nevűnek volt nagyobb poggyásza. Ettől csakugyan kapott Kálmán ötven krajcárt, és én egy marék szivart meg egy hatost.

Így jöttünk vissza a Nagyvendéglőbe.

Elemérkére persze rázártuk az ajtót, de úgy, hogy kívülről benne hagytuk a kulcsot a zárjában. Csak ő nem tudott kijönni elcsavarogni a szobából. Oda bejáratosak már tudták is, hogy rá kell csak kívülről a gyerekre zárni az ajtót. Disznóságot, rontást-bontást így is művelt a kis betyár, akár az orrunk előtt is, a szobában.

Hogy aztán este talán a lótás-futástól eltörődve lefeküdtünk volna? Olyan se bizony!

Csak hát nem a kissöntésbe ültünk be pácolódni a füstön, mint a sonka. Nem!

Mert hát a színészek és a színésznők estére majd mind ott tanyáztak a Nagyvendéglő szép, virágdézsás, csilláros nagyivójában. Tálass, a karmester is ott ült velük. Még az igazgató és igazgatóné is, ameddig-addig. Azok aztán elmentek aludni.

Hanem a többi színész, a karmester is velük, lányostul, ott mulattak hajnalig bizony a Nagyvendéglőben, cigánybanda mellett. De még ugyan nagy randaliával.

Meg is mondom, mit tettek ezek a színészek. Mert hogy hát a zsebük maguknak bírta volna ezt a cehelést? Arról szó se volt!

Beültek ezek a színészek egy fröccs mellé, egy fekete mellé, és ott lebzseltek. A vendéglős, a cigányok, a pincérek csak mind örültek ennek. Mint a szöcskék, olyan szívesen ugrált ott mind ezeknek az éhenkórász színészeknek.

Miért?

Hát mert a többi asztalnál városi urak, gazdag, jó vendégek, vidékről szálló vendégek és ezek meg azok, mind szívesen ült össze ezzel a komédiásnéppel. Ezek a jókedvet csinálták nekik. Danoltak a cigánnyal szépen, és a színésznők se nagyon kímélték a kacsintást, dörgölődést, ahol érdemes volt.

Kinek az öröme és haszna volt ez, mint a vendéglőé?

Hát ezt én is tudtam jól. Nem kellett magyarázza el nekem Kálmán. Még mint suhanc, hordtam én a nagybőgőt a cigánybandának a városomban. Sokat láttam ilyen mulatságokat.

Elég csak az, hogy Kálmán tanácsára most már a nagysöntésbe ültünk be, a nagyivó mellé, és nem a kissöntésbe.

Kálmán rendelt bátran italt, harapnivalót. Még két másiknak is. Egy kocsisnak és egy szíjgyártó segédnek, akiket ismert. Durákoztunk krajcárba, hallgattuk a szép muzsikát a nagy ivóból.

 

*

 

De már hogy Kálmán előrebocsátotta nekem, hogy: másnap a Nagyvendéglő nagytermében lesz dolgunk, ahol a színház játszik, és jön éppen az ácsmester, hogy összerója a színpadot, aminek a gerendázata, deszkázata megvan… Hát én már ott a söntésben tova éjféltájt nyugtalankodtam, és nyűgösködtem Kálmánon:

– Gyerünk dögölni már! Mit költekezünk tovább itten. Elég legyen már.

De Kálmán:

– Ráérsz aludni! Adódhat elé még itt valami!

Alig mondja ki ezt Kálmán, észrevesszük a karmestert a kövér képével a söntésajtóban, a nagyivó felül. Int nekünk.

– Na, mi az?

Hát a karmester hamar elmondja, hogy egy gőzmalmos állja most itten az egész murinak a cehjét. Piroska tetszik neki, az a fiatal színésznő. De hát Piroska már hazament aludni. Most a gőzmalmos éjjelizenére vinné a bandát a Piroska ablaka alá! De nem tudja senki a társaságban: Piroska merre lakik?

Kálmán persze ugrik fel. De hív magával engem is, és vágja nagyban a pofát rám, hogy: meglátom, mi lesz ebből!

Hát csakis megyünk befelé a szép, piros szőnyegen a söntésből a karmester után a nagyivóba.

Az egyik szegletben négy asztal is volt tán összetolva. Ott ricsajozott a gőzmalmos a színészekkel.

Egy kopasz, szőke, veres képű fiatalember volt ez. A karmester ahogy a fülébe súgott az asztalnál, rögtön felugrott, és jött oda hozzánk. És csak így:

– Tudjátok, hol lakik a művésznő? Elvezettek?

– Hogyne! – böködi a fejét Kálmán.

De hát most már az asztaltól is odajött egy színész is. Egy Sebessy nevű, szép szál fiú.

Ráteszi ez a karját a gőzmalmos nyakára, és így neki:

– Még most korán van, Pistukám, éjjelizenézni. Majd aztán adunk neki egy alaposat. Kikkk!

– Igaz-igaz! – mondja erre a gőzmalmos, és már fordulna is el tőlünk. De eszébe jut hirtelen, hogy: – De hohó! Vártok ti, hogy aztán elvezessetek?

– Hogyne! – szól a kellékes megint nagy hajbókkal a malmosnak. De a kezével, látom, Sebessy a színész felé int, úgy, mintha poharat hajtana föl, szomjasan.

Erre Sebessy rögtön a gőzmalmosnak:

– Talán ültesd ide az ivó sarkába, egy pohár bor mellé, addig a kellékesünket, a társával.

– Adj nekik! Üljetek le ott valahol! – így a gőzmalmos a pincérnek és nekünk kurtán.

Csakhogy Kálmán azon nyomban feleli:

– Künn a söntésben van egy kis cehünk, inkább azt tessék levenni a nyakunkról. Ott várunk.

– Menj, és hozd rendbe ezekkel! – kiált a pincérre a gőzmalmos: – Igyanak akármit a számlámra, míg várnak.

Így! Visszamentünk nagy röhögésben a söntésbe. Kálmán különösen nagy garral volt, hogy lássam: hogyan megy ez itten velünk! Azt a kutyairgalmát!

Kértünk is aztán derűre-borúra a gőzmalmos költségére, amit csak kívántunk, mind a négyen.

De hát amikor elvezettük a cigánybandát a Piroska ablaka alá, és már elrántották a cigányok a keserveset és a vígat is rá, a gőzmalmos a cigányok kifizetése után nekünk Kálmánnal is egy ötös bankót nyomott oda! Csak azért, hogy rögtön eltakarodjunk a ház tájékáról is.

Persze, mert az éjjelizene alatt már értekezett a gőzmalmos az ablakon keresztül a művésznővel, és biztosan nem kívánt hozzá tanúkat, merre jut be hozzá.

Bántuk is mi ezt igazán Kálmánnal! Vettük már mi is az utat. Na, hová is?

Mondom, hogy fáj a szám már elmondani is. Elvertük az ötöst mint áldomást a sógoregyletben Kálmánnal, hogy hát úgy is kellékes lesz belőlem, és döge lesz a pénznek!… Hozzá elment az én maradék pénzem is. És megint a nagy Dórától támolyogtam haza reggel, mint a nyúzott kutya.

 

*

 

Másnap?

Másnap az igazgató dörömbölt fel a görbe botjával délfelé. Lekapta cudarul Kálmánt. Kálmán meg persze most már bátran feleselt vissza, hogy a rúdja kifelé állt a kellékességtől. És a fizetését követelte azonnalra!

Arról, hogy faképnél hagyja, nem szólt még.

Hanem mi történt? Amire nem is gondoltunk. Az igazgató kimegy, de kisvártatva visszajön. A karmestert hozza magával.

És aztán azt mondja Kálmánnak:

– Egy ürügyed volt csak eddig ellenem a gyalázatos resteskedésre, hogy hátralékban maradtam a gázsiddal. Itt van, nesze! De most aztán még egyszer mulassz a kötelességedből, akkor mehetsz panaszra az Úristenhez is, hogy felmondás nélkül repülsz ki tőlem. Tanúm legyen a karmester úr!

Ezzel az igazgató a nyolc forintot leszámolja az asztalra.

Kálmán csak néz rám, és fintorgat nagyban. Én értettem jól, hogy mit fintorgat, de a karmester, az egész másra vette ezt!

Mert mikor az igazgató kimegy, hát a karmester visszajön, és így szól Kálmánnak:

– Na, ez a vén, zsugori dög azért nem ad nekem már napok óta egy pakli dohányra való előleget se, hogy neked kell fizetni, mert makrancoskodsz. Remélem, csak egy üveg sört fizetsz most. Elhozza Marci!

Hát erre Kálmán nagy pöffeszkedve, röhögve kitálalta a karmesternek, hogy: ő csak ezt a pénzét várta az igazgatótól, és még máma csomagol Tótvárosra. És aztán borzasztó nagy hűhóval és nagy pofával, mintha az egész világ összedőlne az elmenetele miatt, Kálmán szavalja:

– Előttetek mert engem fenyegetni azzal, hogy felmondás nélkül kirúg? Már most én mutatom meg neki, hogy úgy hagyom itten, azt sem hallja tőlem: bikkmakk!

Hát én csak nézek erre a Kálmánra! Mikor két napja majdnem erővel varrja a nyakamba a mesterségét, és már többet egy prépost se oktathatott rá, mint ő, erre a színlaphordásra és egyebekre.

De hát egy ilyen bolondnak szólni? A karmester is, aki még jobban is ismerte nálam ezt a kellékest, hagyja gágározni őtet, és nekem szól ennyit:

– Hát ti már beszéltetek róla, hogy helyébe állsz?

– Csak megfeleljek! – felelem én erre, csak persze szerényen. – Megmutatni, már megmutatott ő nekem mindent. Írni-olvasni tudok úgy, mint ő. Legfeljebb a városban nem vagyok még olyan ismerős.

Na, a karmester bólingat nekem erre kicsit elgondolkozva. De Kálmán minek veszi ezt? Hogy tán a karmestert kétségbeejtette, mi lesz őnélküle a színházzal? És elkezd még jobban hahotázni, olyan nagypofájúan, mint előbb:

– Hihhahaha! Hát pedig én egy napot se maradok. Arra mennek Marcival, amire mennek! Ezek után nincs közöm semmihez. Hihhahaha! Ezt kifogta, velem ez a vén zsugori!

Erre a karmester egyszerre bosszúsan legyint:

– Fészkes fene beléd, hogy olyan pótolhatatlan volnál itten. Nem ördöngösség egy kellékes dolga! Majd én is útbaigazítlak, Marci, ne félj! És szólok most a direktornak rólad. Beválsz, ajjaj, nekünk, talán jobban nála.

Ezzel megy is a karmester kifelé.

– Na, mit mondott? – megy eléje Kálmán. – Na?

– Hát azt mondta a direktor, hogy ide se jön, hogy ne is lásson többet. A gázsidat megkaptad. Adj át mindent Marcinak. Én vigyázzak rá. És mehetsz az anyádba! – mondja el a karmester.

Már én nem bírtam a kacagást azon, amilyen pofát vágott erre Kálmán. De rákezdett a karmester is röhögni velem. Még a kis Elemérke is táncolva vihogott körülöttünk ezen a csajbókos, izgága kellékesen.

 

*

 

Hát persze a karmester a legnagyobb bizalmasa volt az igazgatóéknak, akármilyen elzüllött egy pofa volt ez. És összepuszipajtáskodhattam én is vele, azért karmester urazni kellett őtet nekem is máskor, amikor nem a szesz beszélt egymással kettőnkből. Megkedvelt ő engem, és az igazgatóéknak is csak jót mondott rólam.

Már akkor mindjárt be is vitt hozzájuk, és kezet csókoltatott velem az igazgatónénak. (Mert az igazgató elment már dolgára. A városházára járt ez mindig keréncsélésekre a társulatnak.)

Na, aztán mikor kijöttünk onnan, és a karmesterrel a Nagyvendéglő nagytermébe akartunk átmenni, hogy nézzük meg, mennyire haladtak az ácsok a színpaddal, hát elénk ugrik a szobából Kálmán.

Már első dühében nem is tudott mást mit kitalálni ellenem, mint elkezdi:

– Hát most már ne menj addig el innét, amíg nem segítsz nekem becsomagolni a holmimat. Mert én nem maradok már itt egy éjszakát sem. Ennyi köszönettel lehetsz!

– Érteni, aztán ezt sem értem! – felelek én erre. – Mert ha imént futottál volna el nyakra-főre, suttyomban, amíg azt hitted, hogy az igazgató nem ereszt, ez rendben van. De most hová rontasz el lóhalálába, mikor az igazgató az anyád kínjába utasít el. Ráérsz este is csomagolni, amikor segíthetek neked a dolgomtól, ha már helyedbe álltam itt.

Nahát, mit habogott, mit nem erre Kálmán, de azt tette, hogy hozzánk szegődött a karmesterrel a Nagyvendéglőbe menet.

Ott persze minden rendben ment. A két ács annyit ácsolta már azt a színpadot össze, hogy vaksötétben is összerótták volna, álmukból riadva.

Én meg a karmester dolgunkra is indultunk. De ki kezdett el külön rendelkezéseket az ácsokkal, és fumigálni a munkájukat? Mint Kálmán!

A karmester kiabált rá aztán gorombán, hogy ne üsse az orrát oda, ahová már nincs köze!

Én meg röhögve mondtam, hogy:

– Nahát, a kárörömöt akartad, hogy pácban hagyod a színházat. Most meg még nyelsz azért, hogy erővel gyámolítod?

Így na! De még mi lett tovább ezzel a kellékessel aznap?

 

*

 

Nem szakadt le rólunk Kálmán azután se, egész nap. Holott útbaigazítást nem adhatott nekem olyant sehol sem, amit ötször nem hallottam mát tőle.

De ő akarta mindenütt megmondani, hogy én kaptam be a helyébe. Persze hogy sóhajthasson hozzá, hogy: már azt aztán nem tudja, hogyan látom el a színházat!

Nyomdában voltunk, kellékekért voltunk! Mit tudom én.

Csakhogy estefelé én szavamállón emlékeztettem Kálmánt, hogy hát: kezdhetünk összecsapni a retyemutyáját, segítek!

De mi? Kálmánnak már nem sürgős a menetel! Pedig amíg rajtam lógott napközben, és én zargattam is el már a sarkamból, azt is mondta, hogy csak azért jön velem, mert fél, hogy elszökök tőle este a csomagolástól, és ki fizeti meg neki azt, hogy egy napját elfecséli a tótvárosi munkájából? Ez a hála tőlem!

Na és most már a másnapot sem bánta. Dehogy! Én talán már le is feküdtem volna magamnak, de Kálmán kézből nem hagyott. Hogy ő már úgy nem megy el, hogy: meg ne igyunk egy fröccsöt este isten áldjonnak.

Addig-addig, hogy mégiscsak a nagysöntésben talált bennünket az este.

Énnekem igazán galambepém van, mondják is! Szököm inkább a viszálykodástól, mint keresem. De már ez a kellékes a handabandájával csakugyan úgy dühbe gurított néha, hogy: itt-ott le nem takarítottam neki egy isteneset!

Csak ebbe telt az idő nekem unalmasan ottan. És nyaggattam haza Kálmánt egyre!

Persze a nagyivóban megint állt a muri cefetül.

Ismerkedési estét tartottak a színészek. Cédulát is osztogattunk rá. Azért is jártunk a nyomdában délelőtt.

Elég az, hogy kijön egyszerre a karmester a söntésbe. Engem keres és félrehív.

Minek is? Hát idecsúsztat a kezembe a karmester egy kulcsot.

– Ide vigyázz! Ezt Piroska adta ide nekem. A szobája kulcsa. Te tudod a járást oda. Elszaladsz, és befűtsz jól a kályhájába. Fűtőanyagot találsz a ládában, a kályha mellett. A háziak ha kérdeznének, semmi közük nekik ehhez. A művésznő este szeret meleg szobában lefeküdni, és elfelejtett este a tűzre rárakni. Lehet, hogy még parazsat is lelsz a kályhában. Csak az a fő, hogy itten senkinek se szólj, hová mentél. Érted? Egy forint itt van. Ez a tiéd!

– Értem! – mondom. De hát láttam, hogyan izeg-mozog Kálmán a székén, és mint a hiúz, a szeme rajtunk, már tán jönne is oda. Azért a karmesternek hozzáteszem: – Csak Kálmán erővel rám ne ragadjon. Mert ennek a szája aztán itten be nem áll.

Hát erre a karmester azt tette, hogy ő maga vezetett ki engemet az utcára, és őrt állott a vendéglőajtóban, míg tovaszaladok, ki ne jöhessen utánam Kálmán. Na!

 

*

 

Na jól van! Befűtök én a művésznőnél. Persze tudtam, mi végre, ki lesz a vendége, kitől suttyant nekem a flóres. A háziak mát régen aludtak.

Jövök vissza a vendéglőbe.

Ne felejtsem, hogy Kálmán este már mérték nélkül kezdte az ivást. Az eszéből, amennyi esze volt amúgy is, már kevés volt, mikor elmentem. Mire visszajöttem, Kálmánt már jobban tartotta elöl az asztal, hátul a fal, szerencsére, hogy ültében is ne nyaklódjék össze, mint a rossz bugylibicska.

Egy borbélysegéddel és egy kocsissal ültünk most egy asztalnál. De hát összement ottan egy asztal a másikkal a zsúfoltságban.

Csak elég, hogy alig lát meg engem Kálmán, csinál, ahogy tud, részegen, rám egy nagy titkolózó képet, és hozzá majdnem ordítja:

– Hé-hé-hé, ’gye meg a franc a fejedet! Ide súgd csak nekem, hová küldtek?

– Jó, jó! – bólintok én erre, hiszen látom, kivel van dolgom, és mikor leülök, mondom legyintve: – Semmi, semmi!

Azzal fordulok az üveghez, hogy töltsek magamnak, mert megszomjaztam a szaladástól és tűzpiszkálástól, fújástól.

A borbély és a kocsis nem is kíváncsi semmire. Se senki más. De Kálmán döfölni, cibálni kezd el.

Nem hagy kézből:

– Nahát, ugass már! Merre lóstattál? Mi volt? Ugass már!

– Mit akarsz tőlem? A karmester a szivarszipkáját hozatta el velem. Mert ő nem mozdulhat, tudod jól, az igazgatóék mellől! – bosszúsan én.

Hát erre Kálmán máris a dühöngésen kezdi nekem:

– Te piszok! Már olyan nagyra vagy a helyemben? Letagadtam én valaha tőled egy petákot? Látszik, hogy egy országútról vetődött, ronda csavargóval tettem jót! De még várj! Mert elránthatom én a nótádat.

Persze én csak bávulok ezen. És inkább a többinek mosakodom:

– Na nézzétek! Vegyem fel ettől?

Azok is mondják:

– Hadd, hadd!

És békítik Kálmánt: mit akar tőlem, mikor nem vétettem neki?

De Kálmán:

– Hát nem láttam tán, hogy bankót nyomott a kezébe a karmester? Mit tagadja le? Piszok ez, utolsó!

És ez meg az! Tovább!

Én persze erre magyarázom, hogy: csak egy kulcsot adott nekem a szobához a karmester! És mindenki hiszi ezt. És a pártomon van mindenki. Hogyha mást is kaptam, mi köze volna hozzá Kálmánnak?

Nagyon okosollanak is engem, hogy hátrálóan viselkedek inkább Kálmánnal, mint verekedést, kavarodást csináljak vele.

Mikor már Kálmán minden pocsékolásából kifogyott ellenem, hát akkor elkezdte, micsodán is? A színtársulaton, ahonnan kicseppentette magát.

Hogy micsoda egy utolsó társulatot csődített ide mostan ez a fösvény direktor. Micsoda lőcsös, hektikás színészeket szerződtetett. És a színésznők? Prűha! Ilyen repedt sarkú, sáros hátú dögöknél, mint ezek az új színésznők, ugyan különb, kéthatosos cigányszajhák vannak itten Csorrantóson, a városvégi putrikban.

Na! Ahogy ezt mondta nagy ordítozva Kálmán, és illegette magát, mint a színidámák szokták, hát kezdtek kacagni rajta a söntésben. Csak ez kellett Kálmánnak! Még hangosabban és még csúfondárosabban kezdte el erre mesélni, hogyan zavart el éjjelizene után a gőzmalmos minket a Piroska ablaka alul, hogy bemásszék hozzá.

Erre pedig egy ötössel vette az ígéretünket a malmos, hogy befogjuk a szánkat. Hát ez igazán piszok dolog volt Kálmántól.

Na de, aki részeg! – gondoltam, és nem szóltam. Nem is kellett. Mert szólt helyettem a vendéglős maga.

Éppen ott járt, és meghallotta, mit gitározik és mit bohóckodik itt Kálmán:

– Elég legyen! Kálmán, elég legyen a színésznőkről, mert kiteszem a frakkodat! – így a vendéglős.

De Kálmán, mint aki süket, kezdi éppen azon, énrám fordulva:

– Most is azért ment el a karmesternek a megbízásából ez a szemét alak, hogy Piroskának, ennek az országos…

Bizony nem érkezett már szegény Kálmán tovább a nagy előadásával. A vendéglős a nagy markával kirántotta az asztal és a fal közül. És Kálmán, két pillanat, kívül volt az ajtón.

Még azt is hallottam, hogy a vendéglős odakünn kegyetlen megrázza Kálmánt, és egy-két csárdást is lecsattant neki. Nesze neked!

 

*

 

Hát persze egy ilyen garázda részeget nem sokan sajnáltak. Én se mentem volna utána, ha egy szálláson nem vagyunk még valameddig.

El voltam készülve, hogy kemény kocódásom és keserves éjszakám lehet még ezzel a kellépessel.

De mi történt?

Mikor lassan Kálmán után lopóztam a fal mellett, hogy: mi lett vele? merre van? Észreveszem, hogy ott ül az épületnek a sarokkövén.

Már láthat, ha akar, hogy jövök, de nem is mozdul. Arra gondolok persze, hogy majd csak egyszerre nekem ugorhat, és kővel vagy akármivel fejbe vág.

Hát csak távolabbról szólítom szépen, csendesen:

– Kálmán te! Hát látod, csak bajt zúdítsz magadra. Keresed csak a bajt. Gyere szépen, menjünk haza, feküdjünk le. Csomagolni akartál.

Így én! És Kálmán? Csak odafordítja rám a fejét, és a legszebben ő is vissza:

– Ezt érdemeltem én tetőled? – azt mondja, és csuklik, hallom, a hangja a sírástól: – Ezt érdemeltem?

– Hisz én nem bántottalak, Kálmán! – én rá. De Kálmán csukladozva:

– Hát nem túrsz ki engem innét az állásomból? Nem ebrudaltatsz ki engemet?

Az állam is leesik erre. Még ha részegen is mond ez ilyet.

– Hát nem valami papok majorjába mégy? Nem te örültél annak? Nem te invitáltál magad helyett kellékesnek?

– Dehogy örültem! – zokogja ottan Kálmán. – Átkozott lesz nekem még az a pillanat is, mikor az anyósomnak, annak a fogas sárkánynak és a feleségemnek együtt esek a körme közé ottan, egy ronda majorban. Csak a nyakam fog ottan nyúlni a keserves munkától napestig. Verjen meg tégedet az Isten, hogy odakényszerítesz engemet innen, ahol meg voltam én elégedve!

Ez nincs eszénél! Azt már láttam. De csak jobb, ha a csendes bárgyúság jött rá, mint a dühöngés. Mit szaporítsak vele? Húzom el a kőrül, és hívom:

– Gyere hát innen haza! Elittad az eszedet! Majd kialszod magadat.

Micsoda? Az én Kálmánom erre csak tovább sírva karolja által a nyakamat, és támolyog velem, hogy majd lever engemet is a lábamról. Indulunk.

Ez rendben van! De egyszerre az én Kálmánom, mintha a szerelmetes mátkájának tartana egyszerre engemet, rántja oda a fejemet az övéhez, és meg akar csókolni.

Mondja is:

– Hadd csókoljalak meg! Egyetlen jó lélek vagy hozzám a világon, tudom én!

A kutyaistállóját! Alig tudom valahogy úgy forgatni a fejemet, hogy Kálmán legalább ne a számat csókolja, csak a nyakamat, pofámat összevissza.

Hát szokták ezt sokan részegen. Az anyjok ne sirassa őket!

De csak annak örülök, hogy végre hazaérek ezzel a bolond döggel. Ott a szobában már nem is vált belőle más, mint egy tele zsák. Hagyta el kezét-lábát. Úgy maradt az ágyon, ahogy odalöktem, és rögtön a horkolásnak fogott neki.

 

*

 

Abba voltam: legalább ez egy éjszaka éjfél előtt ágyba jutok én is, és reggel frissen kelek munkámra.

Éppen a csizmám húzom le. Dörömbölik az ajtót. Rántom vissza a csizmát. Mi az istencsudája? Ahogy az ajtót kinyitom, egy gyönyörű, de gyönyörű, puccos, kalapos, csipkés, prémes dáma előttem az ajtóban. És még ő kérdi így tőlem:

– Hát maga ki?

Mondom neki. És amíg mondom, hogy én vagyok Kálmán helyett az új kellékes, a dáma mögül egy másik, nagyon csinos fehérnép mutatkozik elém.

Ez volt a Kálmán felesége. Egy bogárszemű, darázsderekú, helyre mozgású asszony. Terkának hívták. Ez kezdte most mindjárt így a dámának, persze az Elemérke anyjának, Karolának, mert ez jött ide el vele:

– Na, mit mondtam, Karola nagysága? Nem azt, hogy Kálmánt holtrészegen leljük itt? Ahol van ni!

– Rázza fel! – mondja erre, de nem Karola, hanem másik szobalányféle, aki bejött ezek után a kocsissal, az ostor még a kezében annak.

Megy a felesége Kálmánhoz, és istenesen megdöföli. Persze Kálmánt, akár egy rongybábot, tehetik-vehetik, magához az nem jön, és csüng, lóg a feje, keze, még ahogy ülve böködi is fel az ágyon. Motyog csak: – Plep-plep-plep!

– Mi van ezzel, Úristen? – néz énrám a felesége megrettenve.

De mikor mondanám:

– Hát nézz, nemcsak ma estéről való ez a gaborgya rajta! Semmi baja, ne féljen!…

Közbevág a Kálmán felesége. De akkor és rögtön, nagyon szívesen és nagyon bizalmasan hozzám:

– Hát megteszi maga nekem, hogy segít a motyóinkat összerakni. Hajnalban indulunk. Kocsival jöttem, a nagyságával együtt.

– Hogyne, hogyne! – én persze rá.

Azzal mindjárt a matatáson kezdi is Terka. Nagy sápítással és rosszallással: mi is lett ebből a szobából, nélküle, na persze!

Karola meg a másik asszony pedig Elemérkéhez mentek oda már rég! Azt a kis ártatlant az anyja nem hagyta felserkenteni álmából. Segített a kocsis is. Felvették Elemérkét ágyáról, a derékaljával együtt, úgy vitték el alva. Csak az anyja csókolta össze, és igazította bele a kis kezét a dunyhájába, hogy meg ne fázzék künn.

Hova vitték? Én azt se tudtam.

Elmentek-elmentek! Nekem Terka, a Kálmán felesége adott ott tennivalót az ő holmijokkal.

De mi lett ebből?

 

*

 

Egyedül vagyunk ottan ezzel a helyre kis asszonnyal és Kálmánnal, ezzel az elhullott állattal. Mert mi is volt más ez?

Rakosgatunk, kötözgetünk össze ottan mindent, edényt, ruhaneműt, és persze kiről beszélünk, mint Kálmánról!

Én persze annyit bevallok, hogy együtt dorbézoltunk már negyedik éjje. De merre és hogyan is mulattunk? Azt persze elhallgatom. De Terka rögtön kitalálja, és ki is mondja, hova vetődtünk el mi Kálmánnal reggelig. És nagyon elkeseredve teszi hozzá nekem:

– Azt hiszi, én nem tudom, hogy ez, míg mellette vagyok is, akárhányszor összeadja magát ribancokkal a hátam megett? Én? Alig kellek neki! Pedig én nem vagyok az az asszony, aki szintén máshoz fordul, ha epekedés bántja, mikor szép és fiatal.

– Elég rosszul teszi! – szaladt ki nekem a számon erre.

De hát, hogy egy ilyen helyre kis menyecske hangoztat előttem ilyen panaszt, már akaratlan is kiszaladt ez a számon.

Terka pedig rá mellém jön, és nagyon komolyan nekem:

– Lássa, maga is azt mondja! Sokan mondták már azt nekem, hogy bolond vagyok. Hát ilyen léhűtő mellett, mint ez itt! De engem másra tanítottak.

Így ez abba is marad! De inkább is azért, mert a kocsis meg az a másik szolgáló beszóltak, hogy: hajnalban zörgetnek, most aludni mennek már. Hát így „jójcakát”, „jójcakát”! Terka bezárja utánuk az ajtót, a kulcsot kétszer is ráfordítja az ajtóra.

És mármost megint egymagunk vagyunk. Csomagolni is alig van már. Nincs is már mit! Azt nézzük éppen. Csak az ágy várna miránk is. Hogy mondjam is, én éppen az ágyam szélére ültem le, ahogy szoktam.

Mert már beszéltünk erről Terkával, hogy hát: tulajdonképpen már ez a szoba az én szobám, és csak én adok szállást őnekik az éjjel Kálmánnal. Meg is egyeztünk akkor már, hogy: Kálmán ágyában helyet szorít magának az asszony, ott alszik.

Na de most, ahogy leülök az ágyamra, Terka is mellém ült.

Hát ez ugyan semmi! Hiszen már a csomagolásnál össze-összesurlakodott velem ez a kis asszony. Vettem is észre ezt, meg nem is, mondom. Mert sok fehérnép szokása az ilyen dörgölődés. De csak merj vele kezdeni ezért!

Hát én is csak úgy sandítva, oldalról megnézem ezt a kellékesnét, ahogy ott ülünk. És ő fordul meg erre rám:

– Na mit néz? – kérdi. – Jó maszatos vagyok. Így ne nagyon nézzék meg az embert.

Én erre egyszerre, azt se tudom, mi lél? Odahajlok hozzá, és azt mondom:

– Olyan egy csinos menyecske, amilyen maga, nem tudná semmi kulimásszal bekenni magát, hogy rendes embert a fene ne egye érte.

Tyű! A szeme ragyogott erre, úgy tetszett ez neki! Láttam. De elhajlott azért tőlem és felállott.

Megfogom most már a kezét. És csak úgy félszemmel nézek át a kellékesre. Mint a föld alatt, olyan az álma annak.

– Oda fekszik le, amellé? Azt is kérdezhetném, minek? – ezt súgom Terkának.

És a kezét, érzem, alig húzza, amikor hamiskásan vissza nekem:

– Hát hová feküdjek?

– Jöjjön, megsúgom! – húzom én erre a kezétől vissza magam mellé.

És nem rántja el, ül vissza, csak a szeme vált ijedtté, persze Kálmán felé.

Nem is tudom már. Tán azt súgtam neki Kálmánra, hogy:

– Attól ugyan!…

És így, ahogy a bal kezemmel nyúltam át a kezéhez, a jobbal vonom magamhoz a vállától.

– Jaj, Istenem! Nem! Nem! – ellenkedik persze Terka. De mit csinál ezenközben?

Úgy, mintha azt sem tudná, mit tesz, összerázkódik, és a bal kezemet a kezében beszorítja, ahogy ül, a térde közé, és a térdét összenyomja többször, ahogy rázkódik, a kezemmel.

Nahát, csak úgy mondhatom el tovább, ott, az égő lámpa mellett, a részeg ura jelenlétében mi történt, hogy az én édes kis Terkám, mikor már nem is akartam tőle én semmit, még mindig azon tiltakozott, hogy: nem! nem! Felébredhet az ura!

Így volt! Boldog ne legyek, ha hazudok.

Micsoda?

Terka azután odament a Kálmán ágyához, és mert Kálmán közben keresztbe feküdt, Terka mérgesen, hangosan lökdöste tovább az ágyon Kálmánt, hogy magának helyet csináljon!

Kálmán, az meg se nyikkant. Az orrával a falnak fújta tovább a kását.

Hát Terka melléfeküdt, szintén csak úgy, ruhástól, és onnan integettünk egymásnak egyszer-kétszer, mit, mit nem!

Én már azt hittem, ebben is marad a dolog. De nem!

Terka, valami vártatva, egyszerre kiugrott Kálmán mellől, az ágyból, és elfújta a lámpát.

De azután nem Kálmánhoz ment vissza, hanem hozzám jött.

 

*

 

Meddig maradt, meddig nem aztán velem ott Terka? Maradt eleget!

Beszélgettünk is sokáig egymással nagy sugdosódóan persze.

Azt már minden asszony megteszi, aki félrelép az urától, hogy sápít annak, aki rávette a ballépésre, hogy így és úgy! Hát ez a kis Terka se máskülönben nekem.

De hogy legalább megvigasztaljam, bár nem szokásom a más befeketítése, mégis elmondtam Terkának Kálmánról azt, hogy: mennyire nincs kit sajnáljon, ha megcsalta. Mit nyilatkozott nekem Kálmán róla és az anyósáról!

És ez meg az. Elég annyi, hogy már abban is megegyeztünk Terkával, hogy találkozunk még majd Tótvároson. Mert biztos, hogy a színtársulat megjárja Tótvárost is a szezonban.

Így surrant aztán vissza Kálmánja mellé Terka valamikor talán hajnaltájt mellőlem.

De hát itt már, ezen a Csorrantóson, úgy látszott, bele kell törődjek, hogy minden jóban részem lehet, csak a pihenésben nem.

El is forgolódtam alvás előtt, és nyugtalan is aludtam. Mert mégiscsak nem tudtam kiverni magamból a szurkolást, csakugyan, mint egy eszelős: hátha Kálmán mégis megneszezte a dolgot köztem és a felesége közt? És csak lapít, majd álmomban sújt agyon egy székkel.

Persze semmi!

Álmomból felvertek, igaz, mikor Kálmán és a felesége elment. Kálmán akart éppen parolázni velem. A felesége és a kocsis hagytak volna engem aludni.

De miért szaporítok szót ezzel?

Azért, mert aztán, mikor Kálmán a nagy habrigyálása és búcsúzkodása után már otthagyott, hát egyszerre ki surran vissza hozzám, mintha elfelejtett volna valamit?

Terka!… Oda, az ágyamhoz! Hirtelen lehajolt, megcsókolt. És a kezembe nyom valamit a paplan alatt.

Egy órát. Egy falat zsebórát.

– Dugd el ezt! – mondja. – Bár úgyse tudja senki, hegy ennek a gazembernek hoztam volna ajándékba. De aki így fogad?… Na, Isten áldjon!… Látlak még majd Tótvároson. Kálmán ír majd, én is bele!

 

*

 

Most már aztán igazán magamra maradtam mint a színház kellékese.

Délelőtt, nem nagyon korán, már első próbát tartott a színtársulat. Ott kellett legyek.

De hamar beletanultam mindenbe. Mert nagyon tetszett nekem, hogyan csinálják a színházat. Eresztettem le csigán a díszletet, vagy állítottam oda egykettő, ahogy rendelték. És hallgattam a szép éneket, szavalatokat a színészektől.

Ne is felejtsem, a kis Elemérke anyja, Karola is ott tartotta már a kottát a többi színésszel. Az igazgató megegyezett vele, vagy a fűszeresével kapott össze Tótvároson? Én bizony nem tudom.

Csak az szent, hogy a legszemrevalóbb volt Karola ottan a színésznők közt. Legszebb hangja is volt, mint a csicsergő fecskének. És ahogy táncolt, a cipője orrát feljebb rúgta a fejénél.

De nem is lakott ez a Karola künn a városban, valami rossz kis lakásban, mint a többi színész és színésznő. A Nagyvendéglő emeletén tartott szobát magának és a szobalánynak. Elemérke is ottmaradt aztán vele. És alig mutatkoztak, amerre a többiek.

Három vagy négy napra rá a tiszttartó, az Elemérke apja is megszállt vagy néhány napra a Nagyvendéglőben. Jóvágású fiatalember volt, sárga bőrkabátban. Kaptam tőle én is egy forintot és egy finom szivart. Mert Elemérke beszélt neki rólam, hogy játszottam vele, és csináltam neki csókát, csattintót papírból.

Hanem mit beszéljek én ezekről, amikor alig láttam őket? Csak a sok sertepertét, susmogást hallottam az ügyeikről, mint már Kálmántól is.

Az igazgatóék meg a karmesterek körül kellett sündörködjek én legtöbbet.

Az igazgatónak, ennek a vaksi, kis fösvény, szekánt patkánynak a keze alatt megállásom nem volt már azután. Az igaz; dicsért is, hogy jobban használhat a színház Kálmánnál. De rám is kapott, hogy készséges és serény vagyok, és olyan munkát is velem végeztetett el, amire Kálmán tekergőket fogadott segíteni, és költséget csinált ezzel neki.

Mégis, nagyobb mérgemre, ez az igazgató a nevemet sem tudta megtanulni. Kálmánnak szólított mindig. Tízszer mondtam neki, másoktól is hallhatta. Ennek csak Kálmán maradtam.

Ilyen volt ez az igazgató. Így megcsökönyösödött sok mindenben, mint a féleszűek. Mégis úgy ugratta ez ottan, akik a keze alatt doboztak, mint a szöcskéket.

Még jött több színész és színésznő oda. Három, négy és még egy utoljára. Egy fiatal, szép színésznő jött. Emiatt Karola összeveszett megint az igazgatóval, és kis híja, hogy megint nem pakolt a színtársulattól.

De aztán kiegyeztek, kibékültek mégis valahogy, és már én karácsony első napjának estéjére szét is hordtam a színlapot a megnyitó előadásra.

 

AZ OBSITOS KARDJA!

 

Ez állott a színlapon. Szép darab volt. Tánc, ének sok volt benne.

De ahogy az utcát róttam is, ahány ember, mind egyet tudakolt tőlem.

Először azt, hogy: én vagyok-e Kálmán utódja? De azután, hogy: hova ment Kálmán? Mert azt beszélik, hogy… így és úgy. Utoljára pedig hogy: mi lesz Karolával? Marad-é, megy-é? Játszik-é, nem-é? A fűszerese idejön-é, ha ittmarad, vagy a gazdatisztje megy Tótvárosra utána, ha oda megy Karola?

Felelj erre, Marci, egyszer, kétszer, tízszer, százszor. Mindig erre, mindig erre. Hogyhogy Kálmán helyett te vagy? Hogyhogy Karola visszajött, és megint menni készül?

Legyek bár kuvaszkutya, ha nem szédültem már, a fülem nem csengett, a szemem nem káprázott, mint akit ájulás környékez, mikor a maradék színlapokkal visszafelé jöttem. Csak ettől, hogy amerre jártam, mind egyet kellett beszéljek el annyiszor.

Kínáltak sok helyütt pohár borral, pálinkával, harapnivalóval is, borravalót is kaptam! De sehol egy hely nem akadt, ahol szóba álltak velem, hogy elölről ne kellett volna kezdeni a magamét Kálmánról és Karoláról!

Ott voltam boldog, ahol a színlapot hirtelen beadhattam valami szolgálónak, gyereknek, kapun, ablakon, kerítésrácson át, és gyassz tovább, Marci!

A hideg rázott rögtön, ha beintettek, beszólítottak valahová, mert tudván tudhattam, csak az jön: mi lett Kálmánnal, és mi lesz Karolával?

Csakugyan, lélekkel és szusszal ezt a rettentő lefetyelést csak olyan bírhatta, mint előttem Kálmán, aki bolondja volt a handabandának.

 

*

 

Hát én ottan Csorrantóson annyi ismerősre tettem szert a mesterségemmel, mint soha sehol, másfelé. Háromfelé is meghívtak a Szentestére engemet.

Csak hát a bibije az volt a dolognak, hogy karácsony szombatjának reggelétől a kántálás idejéig kellett éppen kihordjam a színlapot. Hát annyit cubakoltam a hóban, a városon kívül is, hogy amire visszaérkeztem, kora délután, már csak a döglésnek való voltam.

Úgy is végeztem el magamban, hogy: ráérek beállítani karácsonyestézni később is, ahová kedvem tartja.

Addig is ledőltem magamnak a hosszú szobámban, ami csak kongott velem. De fűtőanyagom volt. Még meg is gyűlt, amennyit a Nagyvendéglőből kijárónak adtak be. Mert mit voltam otthon?

Elég az, hogy a meleg szobában lefeküdtem, és húztam a csendest ottan magamnak.

De a színtársulat is, majd az egész hivatalos volt a karácsonyestére ide is, oda is, a városba. Legistöbben a Karola macájához, a tiszttartóhoz mentek ünnepelni, ennek a tanyájára.

Ez a tanya volt úgy három, három és fél óra kocsin, Tótváros és Csorrantós között.

Csakhogy a sok színész után már reggel kocsit küldött be a tiszttartó, és Karolával, Elemérkével együtt kimentek. Ezek csak másnapra, karácsony első napjára voltak visszajövendők.

Az igazgatóék is hivatalosak voltak persze a tiszttartóhoz. De hát a vén, fösvény, patkány igazgató lefújta az elmenetelt. Hivatkozott arra, hogy neki csúzos a lába kocsizni, és dolga van egész karácsony szombatján és első napján is a színházzal, és hát úgy végezte el, hogy a karmesterékkel együtt ők otthon, a szobájukban karácsonyestéznek. Így volt legalábbis ünnepszombat délutánjáig. Éppen addig, ameddig az igazgatóné elindult, hogy hát vásároljon ezt és azt a karácsony estére utolsó percben: italt és a karácsonyfára egy kis vicik-vacakot.

Akkor mi történik? Meglátja az igazgatóné az uradalom kocsiját a Nagyvendéglő előtt. A kocsi másodszor fordult akkor színészekért, akik csak délutánra szabadulhattak a dolguktól.

Elég az hozzá, hogy az igazgatóné frufrus fejében így is szívesebben járt a szándék arra, hogy vendégségbe menjen karácsonyestére, mint otthon kuksoljon… Hát mégiscsak arra kezdte unszolni az urát, hogy induljanak ki a tiszttartóhoz ezzel a kocsival!

Na persze! Ott szorította meg éppen ezt a fösvény színigazgatót, amikor a zsebébe kellett nyúlni a vásárlásra. Ettől tudta, hogy a csúz is mindjárt szűnik a színigazgató térdében.

Nincs is tovább! Az igazgatóék két más színésszel és Györgyikével, a karmester lányával, felültek volna a kocsira.

Igen, de hát hol a karmester? Nem lelték a karmestert.

Elbogározott valamerre! Hiába járták meg érette a Nagyvendéglő tájékát. A karmester kámforrá válott.

A kocsi pedig már nem várhatott. Pogányság is volt váratni a kocsist tovább. Meg parancsa is volt a gazdájától az érkezés órájára.

Hát nagy hercehurca! Utoljára is az igazgató és kivált az igazgatóné kezdték rábeszélni Györgyikét, a karmester lányát, hogy induljon el velük apja nélkül.

Persze Györgyike nem akart semmi rábeszélésre apja nélkül menni.

Egy szó, mint száz, megtették az igazgatóék azt a csúnya dolgot, hogy elmentek maguk a kocsival, a karmesterék nélkül, akiket pedig azzal marasztottak le előbb éppen erről a vendégeskedésről, hogy ők nem mennek.

Hát ez nem volt a legszebb eljárás az igazgatóéktól. Én is azt tartottam!

 

*

 

Hogy én honnan tudtam erről ilyen apróra, amikor ott se voltam?

Hát engemet először csak felzavart a szobámban a nyugtomból Györgyike, amikor lélekszakadva kereste az apját, hogy tán nálam van? De mást nem mondott.

Még azt sem láttam, hogy el lett volna szontyolodva. Hát megütött engemet, hogy egyszerre mintha a folyosóról a Györgyike hangos sírását neszezném.

Mi ez? Már kinézek!

Csakis Györgyike keservesen sír ottan, a zsebkendőjébe trombitál, és megint neki a kegyetlen sírásnak.

De hiába megyek hozzá! Nem tudok egy igét sem kivenni belőle, hogy: mi a baja?

Nem! Otthágy engemet, és befut a szobájokba.

Hát mit tegyek veled, ha nem szólsz, és nem kell a vigasztalásom?

Vissza én is a szobámba.

 

*

 

Megmondhatom, ez a Györgyike nem hogy mafla lett volna, csak olyan nehéz felfogású volt. Ez a szóra is csak állt, bámult, és csak időre szólt vagy tett valamit.

A kövérségével meg a pattanásaival volt ez mindig vitában magával. Nem evett, és a patikát, újsághirdetéseket bújta mindig szerekért, vértisztítókért, meg mit tudom, mikért, ez a Györgyike.

Hanem hogy ülök ott magamnak amennyit-annyit, rám nyit Tálass, a karmester:

– Te itt lapítasz? Magadban?

Na, rögtön mondom neki, hogy a Györgyikéjét milyen zokogásban láttam befutni az igazgatóékhoz.

Mert én abban voltam: az igazgatóék otthon vannak. Györgyike semmiről nem szólt nekem, mondom.

De hát aztán, hogy a karmester rögtön átalment a szobájukba, megtudni, mi van? Még két percet se töltött ott. Megint visszarontott hozzám.

Na persze, már csak a dühének is kellett valaki, akinek elmondhassa: micsoda piszokságot műveltek vele és Györgyike lányával az igazgatóék.

Ebből kerekedett aztán furcsa egy dolog.

 

*

 

A karmester amikor már azt is elmondta nekem, hogy az igazgató egy huncut peták nélkül hagyta itt, én ajánlottam persze hogy:

– Gyere akkor velem! Jó helyre viszlek én karácsonyestézni!

De a karmester:

– Hogyan menjek? Még ha egyedül volnék. De a lányommal együtt kujtorogjak hívatlan vendégségekbe?

Már erre aztán nem tudtam tanácsot adni. Legfeljebb azt mondtam, hogy:

– Nekem ugyan tulajdonképpen legjobb kedvem volna nem menni el sehová, amilyen fáradt vagyok.

Na!

A karmester néz-néz rám, és azt mondja:

– Gyere át hozzánk, a mi szobánkba. Ne hagyjam már egyedül a keservével azt a gyermeket. Kieszelünk talán valamit még.

Így átmentem a karmesterrel a szobájokba.

Ez sem volt nagyobb az én barlangomnál. Csak olyan hosszú, és az ablaka a járda szélére nyílt. De volt egy benyílója hálókamrának, függönnyel, és a benyílóból is nyílt még egy kisebb kamraféle.

Ebben a két benyílóban lakott a karmester a lányával.

Hát Györgyikét az igazgatóék szobájában leltük, a kályha mellett. Sírt még most is. A feje a széke karján, a könyökén.

– Hagyjuk őtet, szegénykét! – mondta nekem az apja. És mindjárt elkezdte beszélni, hogy: – Nem bántana semmi egyéb, tudod, ennek a piszkos lelkű Benőnek – (így hívta a direktort) – az eljárásából, de ő is tudja, mennyire szeretem a halat, és itt milyen drága. Finom halat vitetett ki a gazdatiszt innen a Nagyvendéglőből a tanyára. Hát legalább annyi pofája lett volna Benőnek, hogy ha már itthagyott, rendelt volna egy adag halat a karácsonyesténkre ide a Nagyvendéglőből.

– Hát énnekem van két forintom! – mondom én. – Ha lehet abból elhozatni azt az adagot a halból és egy liter bort? Én szívesen!

– Köszönöm neked, köszönöm! – feleli a karmester. – De forint ötven egy kis adag hal, barátom!

– Püha! – mondom. – Hát akkor hozzunk azt, amit lehet. De idejekorán, mert bezárják a vendéglőt lámpagyújtás után ma este.

 

*

 

Így tanakodunk ottan. De ahol álltunk, a szoba sarkában, hát ottan egy nagy ládán állt egy kicsi, rézpántos láda.

Csakhogy a karmester, mérgében mostan, odacsap az öklével a kis rézpántos ládára, és azt mondja nekem:

– Ezt tudnád bár itten kinyitni! Mindjárt volna minden!

Én nem is gondolok semmire. Csak ahogy megnézem a pántos ládát, mindjárt veszem észre, hogy az a régimódi zár van rajta, kettő, amit mesterember az ujjával kinyit. Hát biggyesztek a számon:

– Ezt kinyitni? Ez ugyan mi?

– Te értesz ehhez? – kérdi erre, de a komolynál is mohóbban, a karmester. – Kinyitnád?

– Ha arra kerülne, egy perc alatt! – felelem.

– Mondd, te? – kérdi a karmester erre. – Te tán ilyen zárakat feszegetni jártál eddig csavargóban?

Kacagok persze erre és mondom:

– Nem loptam én soha egy gombostűt se senkitől. Se rendőrrel nem volt bajom. De a kovácsinasságon kezdtem el, és azt hanyagoltam vagy tizenegy hónapig.

– Hát nyisd ki ezt a ládát, az én felelősségemre! – kér rá komolyan a karmester.

– De kié ez? – kérdem én.

– Kié? – néz rám a karmester. – Az enyém! Nyisd ki. Elhánytam a kulcsát valamerre.

– Ezek az igazgatóék ládái! – mondom.

– Értsük meg egymást! – mondja erre hunyorgatva nekem a karmester. – Ha én téged behívtalak, hogy nyisd ki ezt a ládát, mert az enyém, akkor én vállalom ezért a felelősséget. Te arról tudsz, amit mondanak neked.

Na, így kacagással is, nagy komolyan is, már haraggal is, hogy vonakodom, addig unszol engemet a karmester, amíg csakis átmegyek vele az én szobámba, ahol Kálmánnak a szekrényfiókja tömve volt szerszámmal. Reszelő, vasfűrész, srófhúzó, kalapács, minden volt ott, ahogyan kell is a kellékekhez egy kellékesnek.

De már akkorra Györgyike is abbahagyta a sírást. Ő is odajött velünk, és ő is csak azon erősködött: nyissuk csak fel a gyalázatos igazgatóék kisládáját, mert ez a legkevesebb, amit megérdemelnek tőlünk!

Na! Hamar görbítek, reszelek ki egy alkalmas, vastag drótot a kellékhez való kissatun. Már megyünk is vissza a kisládához.

Ne is mondjam! Kétszer se próbáltam bele a drótomat a láda két zárjába, már a karmester fel is törte a láda fedelét.

Én félreálltam, csak ketten matattak a ládában jó sokáig, a karmester meg a lánya.

Velem persze már jó előre megvolt a pakli, hogy be is tudom zárni a ládát, ahogy kinyitottam. És éppen azért, mert én előbb még az igazgatóékon is sajnálkoztam, hogy szegény emberek létükre számon tartják azok, ha kár éri őket… hát a karmester már a csudától is odaintett utoljára engemet a ládikóhoz.

Miért? Csak azért, hogy a szememmel győződjek meg: kiket sajnálok az igazgatóékban?

Hát csakis, a kis rézpántos ládának mit láttam a fenekén? Nem is! Hanem mert dupla feneke volt a kisládának, és a vendégfenekének a fele kinyílt, erre rájött a karmester és a lánya… mit láttam a kisláda fele fenekén? Egy fatálat, az jó félig ezüstpénzzel. És egy kötegecske bankó ötös és egy vékonyabb tízes. De még a láda másik fele fenekében is lehetett dugott pénz!

A karmester kész is lett volna megszámolni ezt a pénzt, és továbbmatatni még. De én figyelmeztettem, hogy: idestova zárják a vendéglőt már!

Hát erre a karmester kikapott egy ötös bankót a nagyobb csomagból, Györgyike meg egy forintot a fatányérból, ami le volt nyomtatva papírfedővel. És kezdték is visszarakni szépen a holmit a ládába.

Szóltak nekem is persze: minek nem veszek el egy forintot legalább, mikor látom, a sok panaszból mit kell hinni az igazgatóéknak?

Én nem vettem ki a ládából semmit.

Még éppen Györgyike gyáva kutyázott le érte! De megfeleltem neki azzal, hogy:

– Legyek, ami vagyok, minek terheljem vétekkel magamat, amíg nem muszáj? Engem nem károsítottak meg, és nem bántottak az igazgatóék!

Hát a karmester is a pártomra kelt.

A ládikót mindját be is zártam. És elmentünk a karmesterrel.

 

*

 

Mit? A karmester nem is tartott semmiféle gyanútól vagy ettől-attól. Ő maga egyedül ment volna el halat rendelni és bort. Én intettem arra, hogy: mégse tanácsos neki egyszerre bankóval fizetni a főpincérnek, mikor egy fröccsre se tudott kiszorítani még aznap.

Magamnak tettem rosszat ezzel is. Mert hát arra kit is kérjen meg a karmester, hogy fizessen az ötössel hamarjában? Csak engem nyaggatott És rá is vett.

Én pedig, hogy addig csakugyan nem volt több közöm a dologhoz, mint hogy egy ládát felnyitottam, amit a karmester magáénak vallott, most már pácba jutottam azzal, hogy hát akkor hogyhogy én fizettem ötös bankóval mégis?

Kezdtem a szurkolást nagyon és a magammal évődést, emésztődést. Visszamenet a Nagyvendéglőből kegyetlen nyűgösködtem a karmesteren: mi lesz, ha így meg úgy és ez és az?… Ha, egyszóval, rajtavesztenénk ezen a dolgon, amit ő csak jó tréfának tart, mi lesz akkor?

De hát volt ez a dagadt karmester olyan becsületes tolvajnak is, hogy az anyja emlékére esküdött meg nekem, hogy magára vesz ő mindent, ha rájön az igazgató erre a kis megrövidítésére. Na!

Már erre egy kicsit megnyugodtam.

De hogy mondjam! A Nagyvendéglőből csak valami Györgyikének való mákos és diós patkót hoztunk készen. A halat és a hozzá való hagymát, tejfölt, mit tudom, mit a karmester nem restellette nyersen venni meg a vendéglő konyhájából. Mert ő maga akarta elkészíteni Györgyikével valami hazai módra a halat.

Hát jól van! A kis tűzhelybe bedurrantottunk, hogy az oldala már nem is vörös, de fehér izzásban volt. És a karmester még kötényt is kötött maga elé a szakácskodáshoz.

Györgyike szépen megterített. Hoztunk egy fenyőágat is karácsonyfának. Amint pedig a hal rottyant egyet a tűzön, már tálalt is Györgyike. És nekiláttunk!

Tyűjj! A karmester csettingetett a főztjének nagyban, és dicsértette velem is. Koccingattunk rá.

Már utoljára Györgyike is azt mondta, hogy:

– Azt sem tudom igazán, hogy minek sírtam annyira amiatt, hogy nem karácsonyestézhettem olyan undok állatokkal, mint Benő bácsiék? Százszor jobban ünneplünk itten! Hát nem?

Na, de nemcsak ennyiből állt az este.

Elment Györgyike a benyílójukba, és előhozott egy aranyozott, esztergált fájú, sok húrú izét… Hárfának hívják azt. Láttam én már nagyobbat is, ilyen hárfát, két cseh fiú játszott azon. De ez, a Györgyike hárfája csak akkora volt, hogy asztalra állíthatta, és úgy játszott rajta két kézzel.

Csakugyan, az angyalokat festik az égben ilyen hárfával. Hát amilyen szépen játszott ez a Györgyike, és énekelt az apjával, akár a mennybéli szenteket és angyalokat hallottad volna.

Pedig az apja egyre-másra gyatrállotta a Györgyike játékát, hogy: – Nem csoda, kijött belőle, mikor sose veszi kezébe a hárfáját!

Azt is elmondták nekem erről a hárfáról, hogy még a Györgyike nagyanyjáé volt. Olyan régi. És sokat ér ez. De koplaltak ők már, és nem váltak meg ettől a hárfától.

Persze legtöbbet karácsonyi éneket énekeltek. Ámbár más szép dalokat is.

Elég az, hogy a karmester elkezdett engemet is nógatni, hogy énekeljek nekik én is olyan karácsonyi éneket, amilyent az én hazámban zengenek.

Biztattak, unszoltak. Hát isten neki! Rázendítettem én is egy betlehemes énekre, mert ilyest akartak hallani tőlem.

Ne is mondjam, hogy olyant választottam, amilyent legszebb éneknek tartanak nálunk környékszerte. És tetszett is a karmesteréknek. Tovább kértek, hogy még énekeljen.

Persze én csak az illendő vallásos verssel kezdtem el énekelni ezt a kis éneket. Akár itt is elmondhatom. Így van:

 

Íme hála légyen Az magos Istennek! Gloria im excelsis Szent Fejedelmének! Emelgessük lábainkat, Ez nagy öröm! tagjainkat, Muzsika zengésre. Muzsika zengésre. Jászolban fekszik, Nincsen megvetése. Barmok közt nyugszik, Ez a fizetése! Párna helyett kemény szalma. Nincs szegénynek nyugodalma. Ez a fizetése! Ez a fizetése!

 

De amint a karmesterék hallgatják-hallgatják tőlem ezt a kis éneket, hát legjobban ez tetszett nekik. Megismételtették velem. Váltig csudáltam.

Egyebet mondok? Már mikor többször elismételtem, hát ők is velem énekeltek, és Györgyike a hárfán is kipengette ezt a kis danát.

Le is jegyezte a karmester ezt az éneket kótapapírra, és melléírta azt a csintalan versét is, amit neki elmondtam.

Hát így vigadunk ottan szépen, jól a Szentestén! Azt se sejdítettük, mi következik még.

 

*

 

Egyszerre forog a kulcs az ajtó zárjában. Mert Györgyike bezárta az ajtót, nem volt kíváncsi a koringyálókra, ha ugyan odajöttek volna.

De ha kulcs forog a zárban, az csak az igazgatóék kulcsa lehet. Fává leszünk ottan mind az ijedségtől! Hiszen Györgyike szemével látta felülni a szánkóra az igazgatóékat. Csak nem a lelkük jár haza itt a tanyáról?

És mégis! Az igazgató bukik be a szobába a görbe botjával.

Na, én ugrok fel az asztal mellől, és oda a kályhához, mintha a tüzet csinálnám. És aztán persze sündörögj innet, Marci, kifelé!

A karmester is felugrott, és ment az igazgató elé. De a karmester azért nem vesztette el a lelkét:

– Mi a fene? Hát visszajöttetek? – kérdi az igazgatótól.

– Csak én! – feleli az igazgató. – A feleségemnek kedvesebb nélkülem is a háccácáré. Nekem úgy elkezdett nyilallani a szánkón a lábam, hogy örültem, hogy félúton visszafelé találtunk egy szánkót, a Dillinger állatorvos szánkóját, az visszahozott.

Így jőnek befele az ajtótól beszédben. Már ott az asztal előtt vág a direktor szavába a karmester:

– De aztán bennünket, édes Benőkém, gyalázatosul itthagytatok. Az se jutott eszetekbe, hogy egy falat és egy korty nélkül vagyunk egy karácsonyestén. Ez sem a legszebb dolog! Valld be csak, Benőkém, édes! Ez jellemző rátok!

Na, erre a nagy zokszóra az igazgató csak vállat rántott:

– Először is ne engemet, hanem a feleségemet okold, hogy velem is megjáratta ezt a szánkózást, a fájós lábammal. Másodszor meg kerestünk itten síppal-dobbal téged, hogy magunkkal vigyünk. Hát inkább én kérdezhetném tőled, hogy merre kujtorogtál el? És aztán, amint látom, nem szűkölködtök itt se!

Persze az asztalra mutatott az igazgató, ahol ott ült Györgyike. Fel se kelt arra, hogy köszönjön az igazgatónak. Még ahogy nézett, a morcos képén sem igazított rá, hogy hová is kívánná az igazgatót innét.

Én álltam csak ottan úgy, mint a madár a kígyó torka előtt, megdermedve. Nem is bírtam másra gondolni, mint reszketve arra, hogy: na most minden kisül mindjárt!

Az igazgató éppen oda rám fordult, és így a karmesternek:

– Kálmán is itt van? Vele mulattok tán? Na-a-a!

Hát erre a karmester félszemével mérgesen marasztal engem a helyemen, és bátran lép az igazgatóhoz. Súgja neki, de hallhatom én is jól, mit súg:

– Bizony, kérlek, a kellékesünktől kölcsönöztük ezt a kevés költséget a karácsonyesténkre, hogy ne nyeljük az éhkoppot itt, ahogy tifelőletek tehettük. Most már ki nem kergetjük ezt a fiút. Legfeljebb elmegyünk, ha kifogásod van ellene.

– Nem, nem! – súgja erre az igazgató is. – Rendben van! Majd én mindent kipótolok neki. Csak tudod, a feleségem… és a társulat előtt, az kényes, izé… a kellékessel…

– Tudom, tudom! Nem muszáj tudniok… – feleli a karmester. És már az igazgató nekem meglapogatja a hátamat, ahogy odajön a kályha mellé:

– Hát ülj, ülj le csak, Kálmán fiam! Ülj! Csak hadd melengetem meg egy kicsit a térdem. Kutyául fájtak a szánkóban. Leülök aztán én is hozzátok. Majd meghalok éhen én is. Csak egy percre kigémberedjek.

Hát így van.

Az igazgató sütteti a fájós térdét a kályhával, és a vaksi szemén a pápaüvegét törölgeti.

A karmester pedig rettenetes képeket vág rám, hogy olyan nyavalyásul viselkedek. Még Györgyike is rám-rám bök a szemöldökével dühösen az asztaltól, hogy: szedjem össze magamat!

És már, hogy ez se használ nekem, és ott bávulok gyámoltalan a kályha mellett, és az igazgató szinte nem is tudja tőlem jól melengetni a térdét, hát odajön hozzám a karmester.

Fogja meg a karomat. Csíp egyet rajta. Ránt egyet rajtam az asztal felé:

– Parancsolj, fiam! Ülj le hát! Ha az igazgató úr szívesen lát téged. Ne légy szégyellős!

Ezt nekem hangosan és szépen a karmester. De a keze, mint egy hentesé, úgy markolász meg engem. Nyom le a székre, mint a vallatottat, és mellém ül, úgy súgja:

– Mit vagy oda? Dögölj meg! Ezzel árulhatsz el! Mafla szerzet!

 

*

 

Ezalatt Györgyike a hárfát pengette, hangolta az asztalon, és az igazgatónak egyre a maga baján járt a szája a kályhánál.

Mind azt magyarázta, hogy: az urasági szánkó alulról volt hideg a lábának, hiába szorította a felesége térde közé a térdét, ha alulrúl hűlt fel a lába.

Az igazgató mind ezt beszélte a kályhánál. Csak hallgatott volna rá valaki!

De Györgyi pengette a hárfáját, vagy ha nem, akkor babrálta az arca bőrét, ahogy szokta. A karmester meg többet nyaggatott engem az asztalnál, hogy ne szurkoljak most is.

Csak az én szemem meredt rá a vén kis patkányra a kályhánál. Hát így, a vaksi szemével is láthatta ezt az igazgató, és majdnem hogy nekem beszélt.

De mit is kezdett most?

– Farkaséhes, farkaséhes vagyok, fiam. Úgy ennék már egy kis valamit. Mitek van? Halat láttam, ha jól láttam. Azt rendeltem volna én is! Adtok egy falatot? Akármit!

– Tedd melegre, Györgyi, Benő bácsinak a maradékot! Hagytunk eleget! Mintha tudtuk volna. Megkóstolhatod, milyen finom! Én csináltam!

Így beszél a karmester a lányához és az igazgatóhoz. De a szeme egyre rám vág: hallom ezt? Látom ezt? Hát akkor mit félek? Mintha ezt mondaná nekem.

Györgyi pedig nagy ímmel-ámmal mozdul, hogy odategye a nagylábast a halétek maradékával a tűzhöz. Maradt elég a lábasban csakugyan. Persze már a frisse elkotyvadt.

De hát ahogy a kályhán csak egy kicsit kezdett az a halétek odasülni, hát a szaga szállt persze felfelé.

– Huh! Be fáintos még a szaga is! – szimatol nagyban az igazgató. – De kavard csak meg, Fitoskám! – (Így nevezték ezt a Györgyit.) – Vagy add csak a fakanalat, hadd kavarjam!

– Fogja, fogja! Tessék! Szívesen! – adja oda Györgyi a fakanalat az igazgatónak. De persze úgy, mintha a kötelet adná, amivel bárcsak felakasztaná magát.

Az igazgató fogja a fakanalat, és kavarja a halat, és lökdösi ide-oda a lábast a kályhán. És mind beszél! Hogy azt mondja:

– Igazán a gyomrom az asztalhoz húzna. De a lábam, ez a nyomorult, rossz portéka, visszamaraszt ennél a melegnél.

– Györgyi te! – mondja erre a karmester a lányának: – Tedd oda csak a kisasztalt a kályhához Benő bácsinak, a terítékkel. Ott is vacsorázhat, melegedve.

Nekem pedig a karmester súgja, de már nem fenekedve, hanem jókedvűen kacsintva:

– Legalább csámcsog ottan, és motyog ottan magának. A frász a belibe neki!

Györgyi persze ezalatt odalökte az igazgató elé a kisasztalt, és rá a terítőt, tányért, szalvétát, evőeszközt.

Nekiesik az igazgató a lábasból a halnak. Fal kegyetlen és teli pofával, makogja-makogja egyre:

– Nahát, hogy micsoda egy finom vacsorát begyerintettetek. Igazán, szegény ember csak egyszer jut egy évben ilyen pompás falathoz. De micsoda felséges ízű ez a hal! Ezt az ízet igazán nem tudja előállítani vendéglői szakácsné. Ez házi íz! Gratulálok, gratulálok ehhez! Pompás!

A karmester ezalatt már rám ötször is úgy fújta tele a nagy, zsíros pofáját levegővel a kacagástól, hogy már attól tartottam, de Györgyivel együtt, hogy nem bírjuk el a kacagást.

Mert hát hagyján lett volna, hogy az igazgató pénzén mulatunk, és ő is azon mulat. De mert tudtuk: azért dicséri olyan nagyon ezt a halat, mert mégis bántja a fösvény lelkét, hogy azt hiszi: rajtunk potyázik, és ezzel a dicsérgetéssel akar fizetni…

– Tölts bort, Györgyikém, Benő bácsinak! Igyunk mi is, Marci. Adjon Isten sok ilyen karácsonyestét erőben, egészségben! – köszöntgeti nagyban ez a huncut karmester az igazgatót.

És odajárulunk koccintani a kályhához.

Hovatovább már az én félelmem is elpárolgott, hogy: mi lehet ebből a kifordított vendégeskedésből? Már csak a rettentő kacaghatnék kapirgálta az én torkomat is.

Hát egyszerre a vén patkány a kályhánál a koccintásunkra azt mondja:

– Nem hagytátok, hogy elmondjam, ami az én mostani helyzetemhez hajaz itten, az egyszeri cigányról való adomát. Attól is azt kérdezte a gazda, akinél szállást kért a cigány, hogy: „Aztán mit akarsz inkább, te moré, jóllakni vagy melegedni?” Mire a cigány így felelt: „Csak egy kis szalonnát pirítanék a tűznél, gazduram, ha adna!”

Én is tudtam ezt az adomát, nyilván a karmester is, de hát mintha összebeszéltünk volna, egyszerre: – Phühahahaha! Úgy kezdtünk el kacagni a karmesterrel. Mert csak jó ürügy volt inkább az igazgató mókázása, hogy kikacagjuk magunk.

Néz-néz ránk az igazgató is, hogy: annyira tetszik nekünk az adomája!

És rá ő is kezdi velünk a hahotázást.

Hát erre a karmester puffadt, veres képe, látom, kékül el, és a fulladás veszi elő a szörnyű nevetéstől őtet. Csorog a könnye neki. Nyomja a kezét a hasára, szívére, úgy sápítja, hogy: rosszul lesz!

Györgyi is csak tikácsol már. Én is úgy heppegek a széken, mintha az kocogna velem, mint a ló.

Na így! Nem bírunk meg se szűnni ezzel a kacagással. Mert csak egymásra kell vessünk egy pillantást a karmesterékkel, mint a nyavalyarontás görcse, úgy áll mibelénk a vihajgás újra.

Keveset mondok, félórát hahotáztunk így. Az igazgató semmit se sokallott, a vén makutyi, ebből a kacagásból. Részegebbnek is tartott bennünket, mint amennyire csakugyan voltunk is.

Micsoda? Már a végén, mikor a karmester, elfeküdve a székén, a zsebkendőjével itatta magáról az izzadságot, ami nagy rázkódásától kiverte, és hápogni se bírt már, az igazgató azt mondja:

– Ennél csak még jobb vicc az, amikor a cigányt akasztani viszik. És a siralomházban azt kérdik tőle: na mit kíván utoljára? Meglesz a kívánsága! Hát a cigány erre azt feleli: csak franciául szeretne megtanulni, nincs más kívánsága.

Hát az igazgatónak szinte zokon esett, láttam, hogy erre, az ő jobbik adomájára már nem tudott kacagni egyikünk se.

 

*

 

A karmesterékkel szándékunkban volt éjféli misére menni. De az igazgató az ágyat kívánta, álmos lett, és arra kért bocsánatot, hogy lepihenjen.

Így se volt sok már éjféltől. Felkerekedtünk hát a karmesterrel és Györgyivel, és hagytuk a vén patkányt lefeküdni.

De előtte az igazgató azon kezdte, hogy hát: ó nem hagyhat engem, szegény kellékes létemre, költekezésben, mibe került a vacsora? Egyetlen utolsó forintját el kell fogadjam tőle, mint a vacsorához való részesedését. Amivel több volna a forint, nem kéri vissza.

Hát én szabódtam volna illendően ettől. De a karmester megint nagy retteneteskedve integetett nekem a direktor háta megül, hogy: tartom rögtön a markomat a forintnak?

Így kénytelen-kelletlen elvettem az igazgatótól a tallért.

Mert azt mondja nekem a karmester:

– Ettől rögtön elvégy minden krajcárt, ha kínál vele, hiszen máskülönben, a vén, zsugori dög megimádkoztat és megdolgoztat minden fillérért.

– Na jó! – felelem. – Csak a gyanútól vettem el azért én tőle most ezt a pénzt.

– Ó, szerencsétlen, jámbor állat te! – mondja erre a karmester: – Neked még mindig a láda jár az eszedben? Hiszen ha már eddig nem jött rá, hogy valamit orrontson, honnan szereztünk pénzt a vacsorára, akkor a ládája hiányáért csak a feleségét fogja gyanúsítani, hogy az kilopta, mint nemegyszer is, a láda kulcsát a párnája alól, éjjel, ahová elrakja. Most meg éppen rá van készülve a feleségére, hogy elhagyta a szánkón. Bárcsak elverné a görbe botjával. El is fogja!

Csakis úgy lett!

Nagyon patáliázott másnap az igazgató a feleségével. Nem tudom, a láda hiánya miatt is? De rajtunk arról sose krétázott senki semmit! Hálisten!

 

*

 

Hát az első előadáson úgy tömve volt a színház, hogy a nép majd szétnyomta a nagytermet. Volt elég lóstatásom! A lábam majd leszakadt, a torkomat rekedtre ugattam.

Azután is jött nép a színházba. De persze már több-kevesebb.

A zenés, mókás darabokra jöttek mindig. Az igazgató, a vén hörcsög, váltig kesergett ezen.

Mert ő azt mondta, hogy a zenés darabok többe kerülnek neki, mint amennyit behoznak. Annyi ruha kell, díszlet kell. Még sokszor utcai csavargókat és suhancokat is kellett fogadni, felöltöztetni a darabhoz, katonáknak, vadászoknak őket. Meg a helybeli rezesbandából kellett fogadni zenészeket a karmester keze alá.

Ezen sírt az igazgató. Ő inkább játszotta volna a szavalatos darabokat. Azok kevésből kiállottak. Az igazgató és a felesége is mindig játszott ilyenekben, és sokszor csak egy-két szereplő ődöngött, ágált ezekben a darabokban a színpadon. Próba is kevesebb kellett ezekhez a szavalatos darabokhoz.

De hát a közönség nem jött ezekre. Hiába hordtam ki a színlapot. Néhol a kezemből is kiütötték, hogy: mit kíváncsi valaki arra, hogy a haza dicsőségére egymást lövöldözik fojtással a színészek, és ott haldokolnak, hörögnek? Na!

Még inkább jöttek afféle szomorújátékokra, amikben szívszerelmi bánatról nyavalyogtak. Sokan szeretnek pityeregni a színházban, jól láttam. De ezekkel sosem telt meg a nagyterem.

Nekem persze a színlapkihordás volt a legnagyobb nyűgöm. Meg a kellékszerzés. A belső munkám a színháznál pipa volt.

De künn a városban kerestem mindig pár hatost, ezt-azt. Egy özvegyasszony, a patikus sógornője vagy testvére egyik színészbe, egy Várkonyi nevűbe volt belebolondulva. Ettől mindig két hatost kaptam, ha nem is hoztam levelet tőle a színésznek vagy üzenetet.

De Sebessy, a fő énekes színész után veszkődtek legjobban a fehérnépek a városban. Egy nagyon csinos, negyvenes hentesné, az ki nem eresztett a boltjából, hogy ne adjon egy jó szál kolbászt, mit, mit nem, egy-két hatost is, csak mert mindent elbeszéltem neki Sebessyről, amit tudtam vagy hallottam. És hordtam én ennek a Sebessynek levelet, csomagot, virágot egész horda nőtől, asszony, lánytól.

Rajta is vesztett ez a Sebessy cefetül a szoknyázáson.

 

*

 

Nekem is lett itten nagyon furcsa évődésem a szoknya miatt. Kivel? A karmester Györgyikéjével.

Mert hát nekem nem volt ínyemre, hogy azt folytassam ezzel a kellékességgel, amire Kálmántól láttam példát! Hogy én is előadások után, vagy amikor dolgom nem volt, bár nagy ritkán esett meg, de akkor csak a söntésben henteregjek, és ott lessek koncra? Én bizony, ha eloltottam a lámpákat a színházban, hol tértem be a söntésbe, hol nem.

Inkább tettem, hogy lelkem csöndességében ültem magamnak a szobámban, és olvastam, hevertem.

Könyvet meg régi bekötött újságokat, képeslapokat annyit hordhattam el magamnak, amennyit akartam, a Nagyvendéglőből.

Mert volt ott két terem. Az egyik teremre Polgári Kör volt írva az ajtó fölé, a másik teremajtón Népművelődési Könyvtár felírást találtunk.

Egy Józsi nevű pincér vitt be ezekbe engemet. A kulcsok oda voltak akasztva az ajtóra, egy palatábla mellé.

Hát, nagy szekrények tele könyvekkel ottan. De az asztalokon mindenfelé bitangban könyv, könyv és újság. Nem tartotta ezt számon senki, csak a pókok, amik beszőtték a szekrényeket, és a por, ami lepett be itten mindent.

Hozhattunk, vihettünk ezekből a könyvekből számolatlan. Nem kereskedett ezért rajtunk senki!

Ne hazudjak, a szakácsnét láttam csak egyszer ott a vendéglő konyhájából, hogy nagy, pakoló ívpapírért kajtatja a szekrényeket, és dühösen beleköp az utolsóba, hogy csak kis ív papírt lelt, és hiába porosította össze a szép, fehér kötényét ebben a piszkos Népművelési könyvtárban.

Hát pedig én bizony sok szép olvasmányt leltem magamnak ebben a könyvtárban. Vittem oda a szobámba, délután vagy éjjel, előadás után olvasni.

Így legalább a keresményemet se herdáltam el, mint Kálmán. Félre is raktam pár forintot magamnak. És csakugyan többször én adtam kölcsön a színészek közül az éhenkórászabbaknak. A karmester? Az örökkétig tartozott nekem. Igaz, ő az igazgatónál is éves előlegben volt. Mert a fene ezt a karmestert annyira ette a dorbézolás után, hogy soha az tán hajnal előtt le nem feküdt. Mindig abban a büdös sógoregyletben virradt meg. De felőlem bizony ingyen is ott várhatott abban az intézetben a nagy Dórim a kávéjával. Egyszer vetődtem el megint hozzá egész farsang alatt.

 

*

 

Egy este, lámpaoltás után, hazajövök a szobámba.

Egyszer csak, mint többször azelőtt is megtette, Györgyike nyit be rám. Na de máskor sokszor szó nélkül vissza is rántotta az ajtót, ha látta, egyedül vagyok.

Most jön befelé.

– Hát itt ül, maga, egyedül?

Na! Leteszem a könyvet. Felülök hevertemből a díványon. Megmondhatom, nem is nagyon örömest.

Nagyon tetszett a könyv nekem. Inkább is arra lettem volna kíváncsi, mi történik tovább benne, mint kezdjek itten ezzel a Györgyikével, na, mibe is?

Már én azt fehérnépről úgy tapasztaltam mindig, hogy ha önzetlen helyen, egyedül keres meg, imakönyvet szorongasson bár, csak egyet gondolhatol a szándékáról. Hetye-petye-lefetye mind a többi addig.

Ezzel a Györgyikével pedig, ha bejött hozzám ide, nem hittem, hogy simán, eggyel-kettővel szegeletre jöjjek azzal, amit titkolva akar tőlem. Annyira meg nem is tetszett ő nekem, hogy nagy keserves vesződséget megérjen, amibe belekeveredtünk utoljára is.

De hát persze amilyen szívesen és kedvesen csak tudtam, úgy feleltem azért neki:

– Inkább olvasok itt magamnak, mint nyeljem drága pénzért azt a vinkót és füstöt a söntésben. Tessék, foglaljon helyet, Györgyike! Maga is otthagyta, látom, a nagyivót.

– Köszönöm! – ült le csakugyan oda elém Györgyike, ahogy a széket odatoltam neki. És azt mondja: – Én is úgy utálom azt a társaságot. Azt sem tudom igazán: hol legyek már? Apuskám szid, hogy minek nem tudok ott ülni a társulat asztalánál, mint más színésznő? De mikor úgy unatkozom ottan. Egyek és igyak, és tűrjek szemtelenkedéseket ezektől az undok, vidéki kóficoktól. Mint a kanászok, mind. Azt hiszik, mert valaki színésznő, rögtön megkaphatják egy vacsoráért és a szép szemükért. Vagy pedig rögtön hátat fordítanak az embernek, és akkor nézzem, amint másnak udvarolnak ottan, és üljek ott, mint a sült hal, az asztalnál, az apuskám kedvéért?

– Nagyon igaza van! – mondom erre. – Mennyivel okosabb, ha az ember vesz egy könyvet és olvas.

– Igen! Könnyű magának. De én még azt sem tehetem. Mert ha bemegyek, és olvasni kezdek, akkor vagy Benő bácsi kezd velem zsörtölődni, vagy Ludmilla néni, hogy inkább a szerepet tanuljam, vagy inkább kézimunkázzak, vagy azzal nem hagynak olvasni, hogy beszélnek nekem mindig az éhenhalásról, nyomorúságról! Ki bírja ezt ki? Még azért is szólnak, ha külön égetem a lámpát, és az ágyban olvasok. Nem tudja maga, micsoda pokolban élek én!

Csakugyan, én tudtam, hogy sokat szenved ez a szegény Györgyike az igazgatóéktől. A korhely apja is több bajban, mint örömben és dédelgetésben részelteti.

Sajnáltam persze őtet szívemből. Pláne, ha így panaszkodott előttem.

De hát én mit segíthetek rajta?

Legfeljebb is azt mondhattam neki:

– Hát jöjjön be máskor is, Györgyike, akármikor, ide hozzám. Itt azt tesz, amit akar, nálam. Hozhat könyvet és olvashat. Adhatok most is. Nézze!

De erre Györgyike:

– Hogyne! Már mit ne? Köszönöm különben magának, hogy ide magához invitál. De még mit ne? Ezt tudják meg rólam, hogy egy legényhez járok be. Pláne a színházi kellékeshez, színésznő létemre. Akkor lenne nekem nemulass!

Mit tegyek veled akkor? – gondolom én is erre magamban. Györgyikének pedig mondom:

– Hát akkor legfeljebb azt ajánlhatom, hogy addig ülhet itt, míg nem vagyok itthon. A szobakulcs, tudja, a tégla helyén.

Ott tartottam a kulcsot egy kijáró tégla helyén, a folyosó fala szögletében. Innen vették ki, ha a vendéglőből jöttek az ételemmel, és nem leltek itthon.

– És akkor azt hiszi, nem kezdenének pletykálni rólam, ha valaki így látna meg itt a maga szobájában, hogy nincs itthon?

Nahát megint mondhattam volna Györgyikének azt is, hogy: ugyan kicsoda firtatja annyira a nyomát, hova jár, ugyan mikor és ki néz el hozzám ebbe a ronda lyukba?

Tedd hát, drágaságom, amit akarsz! Maradsz? Mégy? Tessék, édes szívem! Én se tudom, mit tégy, ha te nem!

Ezt gondoltam ottan magamban. És vártam hát: megy el Györgyike tőlem a szóbeszéd miatt. Veszem elé a könyvet legalább.

De hát Györgyike ült tovább, és elkezdte nekem:

– Tudja, csak én egyszer kiszabadulhatnék ebből a helyzetből. Olyan boldog és gazdag és akármilyen nagy színésznő lehetnék, hogy még! Maga nem hiszi azt el? Maga azt hiszi, hogy nem vagyok elég szép? Vagy kövér vagyok? Mondja, nagyon kövérnek nézek ki?

Hát persze, hogy elég löttyedtnek találtam én is Györgyikét, mint más is. De hogy kedvére beszéljek:

– Áh! Dehogy! – mondom. – Csak a rendes, dundi kislánynak találom. Formás is, amennyire kell!

– De hízelgésből ne állítsa ezt nekem. Ne bókoljon! Mondja meg a színtiszta igazat. Csak bátran!

– Azt mondtam! – erősködök én.

– Nahát, lássa, még a rendesnél sem vagyok jobban elhízva. Hát még a színpadon? A színpadon egészen más! Ott még jó is, ha az ember nem egy nyiszlett figura. És jól kifestve nem számít ott az arcbőre sem az embernek. Direkt csúnya nők is gyönyörűek a színpadon. A hangom, a táncom is megfelel. Mikor Karola a hangjával most sem léphet a nyomomba se.

Hát ez igaz volt! Ennek a Györgyikének talán még a Karoláénál is szebb volt a hangja. És mozogni sem mozgott rosszul a vastag derekával. Azért szívesen hagytam rá, hogy:

– Nekem, el is hiheti, hogy akármelyik más színésznőnél jobban tetszik a maga éneke és játéka.

Erre Györgyike rögtön:

– És a közönségnek talán nem? Na persze, ha nem tesznek első szerepekbe Benő bácsiék. Itt van csak a Karola példája, itt Csorrantóson, ilyen rossz kis fészekben. Ő éppen az én mostani szerepeimmel kezdte. De amikor aztán a tiszttartója elkezdett udvarolni neki életre-halálra, akkor az elhozta a színházba a barátait, az egész úri kaszinót és az uradalom kasznárait, és akik az uradalomnak dolgoznak, és ezek csinálták Karolának meg azt a nagy sikerét itten.

– Hát fogjon maga is, Györgyike, magának egy valakit az itteni urak közül! – csak ezzel biztathatom én is ezt a szegény kislányt ottan.

De mondja is ő már:

– Ha nekem olyan szerencsém volna a férfiakkal. De hozzám minden férfi olyan undok. Csak éppen megkapjon mindenik. Másra nem kellek. Attól pedig koppanjon a szemük a nyomorultaknak. Elég volt nekem a vőlegényemmel egyszer. Tudja maga, ki volt az én vőlegényem?

– Nem én! – felelem.

– Érdekes! Maga nem tudja, hogy nekem Sebessy a vőlegényem volt, három éve múlt ennek? És aztán, amikor jobb szerződést kapott, nem vitt magával, és így szétmentünk. Pedig az ő révén is lehettem volna a társulatnál primadonna. De a nyomorult, mikor már azt is kierőszakolta, tudja, hogy viszonyunk legyen (ő volt az első az életemben, és ő is alig párszor), akkor még csak nem is írt nekem. Ilyenek a férfiak. Az igaz, hogy neki annyi nőrajongója van. Tudom, visz neki maga is leveleket.

– Ajjaj! Mindennap! – vallom meg persze. Hiszen azt így is tudta az egész színház és az egész város erről a Sebessyről. Na! És ez a nagy szoknyapecér maradt volna meg ilyen kis túrós tömlő mellett, mint ez a Györgyike.

Éppen ezt gondoltam el ott magamban. Úgy, hogy észre sem veszem, csak mikor ránézek: Györgyike, a zsebkendőjével a szájában, elpityeredett egyszerre.

Na! Hát melléállok én is. És csak szépen, a hátát simogatva vigasztalom:

– Sose vegyen annyira a szívére mindent, drága Györgyike!

Így én! Györgyike pedig rágja-rágja a zsebkendőjét és pityereg. De a karomat aztán megfogja, és ahhoz nyomja a fejét, úgy zokogja:

– Nincs senkim nekem, Marci, higgye el! Egy ember legalább, aki jó szívvel volna hozzám!

Na! Én tudom, hogy ha már egy lány valakit kiválaszt, hogy annak panaszkodja ki így a lelkét, akkor nem is akar már messzebb menni azért a jó szívért, akit keres.

– Bár én volnék olyan helyzetben, hogy segíthetnék magán, Györgyike! – mondom, csak tovább cirógatva neki a fejét. De hát az se biztos, hogy ha jobb sorban is volnék, tetszenék-e én magának?

Paff! Mit válaszol erre az én Györgyikém? Azt mondja:

– Az az én legnagyobb bajom éppen, hogy nekem, ha valaki megtetszik, mint maga is, az mind olyan senki vagy szegény ördög, akitől mit várjak!

No hát erre persze rögtön az ördög pusmogja a fülembe, hogy: ne meredezzek itt maflán Györgyike mellett! Ha már idekerült, hogy egy lány mondja meg az embernek, hogy tetszik neki, azt galádság megjáratni magad után. Szinte már egyszerre csinosabbnak is, kívánatosabbnak is látom itt Györgyikét a szobámban, mint bejövet. Ez így van az emberrel.

Dugom is oda a fejem az övéhez a széken, és magamhoz karolnám. De nagyon csínján!

De hát Györgyike, nagyon szelíden ugyan, rögtön elhárít:

– Nana, Marci, azt hagyjuk csak még!

Úgy!… Hát erre én mit is makogok? Állok ottan és állok. Györgyike kezdi újra:

– Az igaz, hogy ha van valakije az embernek, inkább legyen egy éhenkórász, mint olyan, akinek még tíz ronda viszonya van énkívülem, és szalad minden nő után. Hát nem?

Tőlem kérdi Györgyike! Csak azt felelhetem:

– Na lássa! Hát nem igaz? Én sose vetnék szemet másra, ha magával jóba kerülnék. De látom, idegenkedik tőlem. Sajnos!

– Ezt hagyjuk csak mostan. Majd egyszer beszélhetünk róla! – felel erre Györgyike. – Azt akarom inkább mondani, hogy én úgy csodálom magát is, hogy maga olyan elégedett a sorsával. Kálmán, maga előtt, az bizony erőszakoskodott is Benő bácsival, hogy léptesse fel őtet. És fel is léptette kétszer. Persze majdnem szégyent vallott vele az előadás. Igaz, próba nélkül ugrott be Kálmán, nem is tudom, ki szerepébe. De magának jobb a hangja is a Kálmánénál, és a fellépése is különb. Igazán alig kellene egy kissé pallérozódni magának, hogy egy jó színész váljék magából. Segédszínésznek, a karba, már így is futva beválna. De persze annak nem érdemes nagyon vacarkodni. Olyan kevés a gázsijuk.

– Jól mondja! – bólintok én erre.

De Györgyike nem hagy beszélni:

– Na igen! Azt akarja mondani, hogy maga jobban megél mint kellékes a borravalókból, ahhoz képest, hogyan tengődik egy segédszínész? Na igen! De azért egy segédszínész mégis majdnem egyenrangú, sőt, egyenrangú is egy színésszel, és bármikor fel is léphet. A kellékes pedig? Az mégis egy munkás csak! Kár igazán, hogy maga olyan nemtörődöm természetű!

Én csak nézek-nézek nagyokat erre. Inkább tréfára fordítom ezt a dolgot. Azt mondom:

– Na és, ha énbelőlem is olyan első énekes színész lenne, mint Sebessy, akkor maga szeretne, Györgyike?

– Világos! – vallja be Györgyike. – Világos, hogy akkor inkább, mint most.

– Úgy? – mondom. – És ha akkor én is úgy tennék magával, ahogy az ilyen elkényeztetett színészek szokták? Akkor másodszor járná meg velem? Hiszen előbb lám azt mondta: többet ér még mindig egy senkiházi is, mint egy csapodár. Nem?

Nem! Györgyike el sem akarta érteni a tréfát:

– Rosszul teszi! – szólt rám. – Rosszul teszi, hogy nem veszi komolyan a szavamat!

És így elölről kezdte, hogy: csodálja, abban a helyzetben, amiben vagyok, boldog vagyok, és nem törekszem előre; és így-úgy, ez meg az. Még azt is ajánlotta Györgyike, hogy szabad időmben a zongoránál énekelni tanítana ő maga engemet.

Igen! Azt sem tudtam, hogy mit jelentsen ez. Majdnem az unalomig, a bosszúságomig karattyolt ottan Györgyike nálam. De más semmi!

Csak mikor kiment, külön megszorongatta minden ujjamat, ahogy kezet adott búcsúzásra. Az ajtóban pedig, ahogy kikísértem, odanyújtotta a képét nekem. De csak féloldalt, és oda is mutatott a pofikája közepére, hogy:

– Na, itten szabad megcsókoljon!

Hát én erre már nem láttam a pörsenéseit. Utánakaptam a Györgyike derekának, hogy visszahúzom a szobámba az ajtóból. De biza ő ügyesebb volt. Kifejtette magát a karomból, és egy pillanat, künn volt az ajtón! Becsapta az orrom előtt!

Hallottam, hogy künn kacag egyet rajtam. De hát én igazán azt sem tudtam, hogy: dühösködjek rajta, hogy ez a lány így szárazon kiszökött tőlem, vagy örüljek, hogy megszabadultam már akárhogyis tőle? Ilyen visszásul álltam ott!

Mit beszélek? Fetrengtem egész éjszaka, ahogy mind azokon gondolkoztam, amiket ez a Fitoska karattyolt össze nekem. És csakugyan, egyik percben úgy evett a nyavalya, hogy mindenáron legyűröm ezt a lányt, de a másik percben a mérgem lett nagyobb, hogy bolondot járassak magammal, egy ilyen kis szuka varasbékával, aki, azt sem tudom, hogy tetszik-e nekem vagy se?

 

*

 

Hanem, ha azt gondoltam tán magamban, hogy ez egy estébe múlt is minden ezzel a Györgyikével, tévedtem bizony!

Másnap este, a lámpaoltás után, egy kicsit bementem a söntésbe. Mert behívott egy fröccsre egy szabómester, akinek több munkát szereztem a színháztól.

De sokat nem időztünk. A kecske is álmos lett, én is okosabbnak tartottam, ha lelkem csendességébe térek haza.

Hát ez meg micsoda? A szobám ajtójához nem lelem a kulcsot a téglahelyen. Megyek az ajtóhoz. Be van belülről reteszelve.

Ki nyitja ki nekem az ajtót? Fitoska. Lámpát is gyújtott, úgy ült ottan, és várt rám. Hát ebből meg mi lesz megint?

Csak szakasztott az lett, mint előző este.

Csak mostan nem azon, hogy Sebessy elhagyta, hanem mennyit szenved az apjától, és az apja elvette tőle azt a pénzt, amit a varrónőnek gyűjtött a gyönyörű, új, drapp ruhájára, aminek a kelméje már mióta megvan neki.

Nahát! Még azt sem titkolta tőlem a Fitoskám ottan, hogy: azt az új, drapp ruháját gondolja ő olyan csinosnak, olyan ennivalónak magát benne, hogy leghamarabb is abban a ruhában akadhat meg valami gazdagabb gavallérnak a szeme rajta, aki azután majd veri a nagydobot, az ő sikeréért.

 

*

 

Ez aztán így ment minden áldott este. Hacsak valami megbízással nem kellett várjak a söntésben, vagy a városba nem zavartak el, persze borravalóért. De még akkor is megvárt Györgyike legtöbbször. És aláhuzigálta a könyvben, ahol olvastam, az olyan helyeket, ahol szerelmetes dolgokról volt szó. Meg babonaságokat, egy kis képet, a haja fürtjével, odadugdosott a holmim közé. Ilyeneket tett. Na!

Persze nappal, mások előtt egy szemrebbentéssel se árulhatta el Györgyike se, én se, hogy mekkora barátkozásban vagyunk. Csak az szúrhatott volna legfeljebb szemet valakinek, ha azt látta volna, hogy próba után Györgyike engemet nyaggat a zongoránál. Énekeltetett a darabokból velem mindent, és igazán többet dicsért és biztatott, hogy jól énekelek, mint gáncsolt, Györgyike.

 

*

 

Meg kell mondjam, hogy azzal a drapp ruhával annyi siránkozását kellett hallgassam ennek a Fitoskának, hogy már egyszer azt mondtam neki:

– Nézze, Györgyike! Én másra spóroltam össze ugyan magamnak pár forintot, de hát ha már azt állítja, hogy a szerencséjét kaparintja meg ebben a ruhában, én kifizetem a varrónőjét. Majd visszaadja nekem valamikor azt a pénzt.

– Csakugyan? – örvendezett erre a Fitoskám. – Megtenné ezt? Én restelltem magától kérni, igazán, ilyesmit.

Egy csepp, hogy erre ki nem szaladt a számon: hogy hát bizony nekem is akadna olyan szoknya, aki nem vonakodnék annyira tőlem, ha már ajándékot lát a kezemből.

De jó, hogy nem szóltam! Mert a Fitoskám maga fordította arra a szót, hogy meglássam, majd ő hálás lesz még nekem ezért a ruhacsináltatásért, kamatba, majd egyszer, amikor nyugton tehetjük.

És úgy lett csakugyan ez, ahogy nem is vártam. De hogyan is történt?

 

 

*

 

Már Györgyike egyre-másra újságolta nekem naponta, hogy az igazgatóék nagy emésztődésben vannak Karola miatt. Karola mégiscsak itt akarta hagyni a színházat.

Igen! Beszéltek előttem erről többen is, hogy: azóta, hogy Karola künn karácsonyestézett a tanyán, azon döntött magában, hogy mégis hozzámegy a gazdatiszthez.

Meglehet is, legjobban a kis Elemérke fiáért másult meg a Karola szándéka erre. Mert a kis Elemérkének annyira tetszett az apja háztájékán, a lovak az istállóban, és a varjúkra, nyulakra lövöldözni járni az apjával, hogy csak szívszakadásba ordítozta volna magát, ha elhozzák a tanyáról. Ott is maradt.

Ezt mind hallottam én Györgyikétől és másoktól, a társulattól.

Mármost aztán az igazgató kétségbe volt esve, hogy többet Karolát már vissza nem kaparítja a társulathoz. De még akörül is volt valami baj, hogy itt Csorrantóson sem töltheti le a társulat Karola nélkül azt az időt, amire már bérletek vagy mik voltak összeszedve. A gazdatiszt minden héten benn volt kétszer is sürgetni Karolát, és alkudozni az igazgatóval, és amint hallottam, inkább százasokat kifizetett ez a gazdatiszt, csak hogy Karolát hazavihesse.

Elég az hozzá, hogy tartott a színház Karolának egy jutalomjátékot, és tartott egy búcsúelőadást. Mind a kétszer zsúfolva volt a színház, és annyi bukétot löktek fel Karolának a színpadra, mint egy nagy kertészet.

De ezzel aztán Karolát el is vitte a gazdatisztje a tanyájára. A színház pedig készült át Tótvárosra, éppen március elejére. Pedig úgy volt, hogy csak április és májusra megyünk Tótvárosra, ahol – nagyobb város létére – a tavaszi mezei munka nem von el közönséget a színháztól, mint Csorrantóson. Sok lefetye volt erről ottan. Az igazgató háromszor is odavolt Tótvároson.

De nekem ebből az egész kavarodásból csak az volt a beszéd, hogy mint Kálmán, a búcsúzócédulákkal én is összeborravalóztam magamnak vagy nyolc pengőt. Azután pedig jött a nagy, keserves munkám a pakolással.

De hát a társulat már el is utazott vonattal Tótvárosra.

Az igazgató pedig addig okumlált, kalkulált, amíg kisütötte, hogy: ha kétszer átrakodják, induláskor is, érkezéskor is a kellékeket, az még többe kerül neki, mintha megalkuszik a társzekeressel, hogy vigye át a kelléket Tótvárosra. Mit tesz az, ha lassabban utazva, később érkezik meg a díszlet, de nem rongálódik a sok rakodással.

Kívülem még kellett valakinek maradni a társzekérrel másnap reggelre. Mert sok volt a kényes, féltett holmi a társzekeren. Hát az igazgatóék utoljára is éppen Fitoskát hagyták velem a társzekér mellett.

Ne is mondjam a többit. Fitoskával az utolsó éjszakán Csorrantóson együtt aludtam, bizony, akár a paptól jöttünk volna. De tán az én szobámban? Az se!

Fitoska oda vitt be magához az igazgatóék szobájába, és az igazgatóné újra kipakolt, csipkés; gyönyörű ágyneműjén aludtunk… Amennyit!

 

*

 

De csak abban maradhatok meg, hogy még ilyen furcsa, visszás egy ügyem sosem volt fehérnéppel, mint ezzel a Fitoskával.

Én még inkább tépődtem magamban, hogy ez a Fitoska halálba van oda érettem, és én azt sem tudom, mennyire tetszik nekem. Édesezett, drágázott már azután, még az semmi, hogy mennyire. De miken járt ennek a Fitoskának az esze, mint a kótyagos káprázásán.

Ő már nagyszerűen kitervelte előttem az éjszaka és másnap egész délelőtt, amíg a társzekeren együtt ültünk, vagy pedig sétálva, szépen ballagtunk a jó országúton, hogy: mi lesz Tótvároson?

Tótvároson neki már így is csak elsőrendű szerepei lehetnek. Tótvároson ő könnyen lepipálja Lujzát, az új primadonnát. Akkor Tótvároson már ő rendezkedik a színháznál. Az első dolga lesz Tótvároson, hogy engemet beállít a társulathoz színésznek. Várkonyinál különb vagyok én már úgyis. Sebessy elébe is kerülhetek még én. Akkor aztán egybekelünk. Mert hogy mennyire szeret ő engem, csak ebből láthatom, hogy képes volt egy ronda társzekeret kísérni miattam. Ha nem miattam tenné? Akkor azt a patáliát hallhattam volna, amit tett volna az igazgatóékkal, hogy színésznő létére társzekér kísérőnek kényszerítik őtet.

 

*

 

Hanem mikor megérkeztünk Tótvárosra a társzekérrel, ahová kellett, a színházhoz, egy nagy udvarra, hát éppen a karmester fogad egyedül bennünket.

Velem csak éppen parolázott, és félrehívta Fitoskát. Vele beszélt hosszan. Aztán mindjárt hoztak egy trógert, és azzal hamar-hamar minden holmijokat átrakatta a karmester az igazgatóék holmija közül egy másik szekérre.

Amikor ez megvolt, a karmester felültette a lányát a szekérre. Györgyike éppen csak lopva intett nekem egy: isten áldjont! Nem is nagyon barátságosan, igazán. Azzal elhajtott a szekérrel.

Akkor azután a karmester odahívott engemet magához. Áthívott volna egy fröccsre a kocsmába. De én a dolgommal szabódtam előle. Így ott az udvaron elmondta nekem a karmester, hogy:

– Itt nem mesze egy szép kis helység Szarkáshalom, oda pályáztam meg a helybeli bandába a karmesterséget. Érted? Segédkántor is lettem. Ezért is jár valami. Máskülönben lakás, fűtés, világítás, két lánc kert és évi kétszáz forint fizetés. Holnap már ott vagyok. Teszek ennek a vén, ronda, büdös igazgatódnak a fejére és a rongy színházára. Képesnek tartom, hogy a holmimból visszatart az előlegem miatt, és hogy tovább maradjak nála, a bőrömet nyúzatni vele. Azért szedettem le Györgyivel a holminkat. Szegény kismadaram! Erre is ráfér egy kis jó, falusi kényelem és nyugalom a sok szekatúra és hányattatás után.

Ezt végig ottan nekem a karmester.

Csak arra kért, ne áruljam el az igazgatónak, hogy: hova tűnt el? Ne zaklassa őt többet az igazgató. Amennyire kellett, hogy utódjáról gondoskodhassék az igazgató, levelet hagy neki még ma.

Ezzel nagy kézszorítással elbúcsúztam a karmestertől ottan.

Sosem láttam többet. Sem őtet, sem a Fitoska lányát.

Azért mindig csudálni fogom ezt magamban. Hogy ez a Fitoska azok után amibe kerültünk, és amilyen nagy odaadást mutatott hozzám, mégis el tudott hagyni úgy, hogy többre se méltatott a szekérlőcsnél.

 

*

 

De amire annyit buzdított ez a Györgyike, hogy törekedjek fellépni mint színész én is, az megtörtént itten velem Tótvároson Györgyike nélkül is.

Hát itt a színház külön színház volt, csak úgy hívták, hogy városi Vigadó. Hátul az udvarán lakott egy gépész, erre volt bízva a színház. Ez takarította a segédjével, inasával, ezek gondoskodtak fűtésről, világításról, mindenről.

Itt még kevesebb volt a belső dolgom, mint Csorrantóson, a színháznál. De annál keservesebb volt a színlapokkal a dolgom. Tízannyi utam volt ebben a nagyobb városban, és a színlap kiragasztására külön embereket kaptam magam mellé. Mert itt ez volt a nagyobb munka.

Találkoztam itten Tótvároson csakugyan Kálmánnal is. És a feleségével is. Nagyon messze laktak azok, künn, egy nagy-nagy erdő mellett. De azért a Kálmán felesége háromszor is aludt nálam. Mert mindig benn maradhatott éjjelre a városban a majorból azzal az ürüggyel, hogy a nagynénjééknél hál. Az én szállásom meg éppen egy macskaugrásra esett onnan.

 

*

 

Nem akartam összekeverni a szavam, hogy amikor a Györgyikével való ticsitacsimról beszéltem, megemlítsem, mit tett ő egyszer meg.

Hát próba után ő maga, Györgyike, ottmarasztotta Sebessyt, a fő énekes színészt, hogy hallgasson meg engemet, hogyan éneklek. Én nagyon restelkedtem, de hasztalan! Nem tudtam menekedni Györgyikétől.

Persze már aztán, hogy Györgyike ne valljon szégyent velem, minden kurázsimat összeszedtem Sebessy előtt.

Énekeltem több darabból, amit megtanultam; úgy, ahogy Györgyike kísért a zongorán. De kivált olyanokat, amiket Sebessy szokott énekelni, annak vetemedtem úgy neki, ahogy tőle hallottam meg láttam.

Sebessy meg is dicsért. Nevetett is rajtam, és a hátamat veregette, hogy:

– Bravó! – mondta. – Egész jó színész lehet még belőled. Csak még azzal nem sokra vitted. Bár jobban meggondolnád!

Ezt mondta nekem Sebessy. Nagyon rendes, barátságos fiú volt ez. Nemhiába szerették úgy.

De minek kellett ezt említsem? Rátérek mindjárt.

 

*

 

A színházban ottan, Tótvároson, a színpadról ki kétfelül folyosó vitt. A folyosón öltözőszobák voltak, és a két folyosó összejött hátul az udvarra vivő kapunál.

Erről felől akárki bejöhetett a színházba. Jöttek-mentek is itten, mindig az udvar felől, akinek dolga volt a színészekkel. Kellék itt jött be a színházba. Nyitva állt előadás alatt is, próbák alatt is ez a kapu, és ugyanúgy az udvar kapuja is tárva.

Mert hát a színielőadást látni úgyse lehetett innét hátulról, se a próbát, legfeljebb a díszleteket láthatta, ha ki bepillantott a folyosóról. De ki volt erre kíváncsi? És azután hamar elzavarták, akit ácsingani láttak sokat, idegent a folyosón.

Na már mostan, már úgy március vége tájt, szép, meleg tavasz járta, és a színház bizony sokszor kongott. Arra telt meg egy este először, hogy az igazgató éppen azt a darabot tűzte ki, amit bemutatkozónak játszottak Csorrantóson. Az obsitos kardja volt ez.

Sokszor ment ez a darab Csorrantóson is. Én már minden éneket, minden szót betéve fújtam belőle, annyiszor láttam próbán, előadáson.

Na, megmegy az első felvonás meg a második, már a harmadik előtt való szünetre özönlik kifelé a nép.

Pont akkor mi történik a színház hátulsó folyosóján?

Én éppen ott állok! Nem is! Ülök ottan a folyosón, egy kis háromlábú, színpadi széken.

És mit is törődöm azzal, hogy egy jól megtermett, kiöltözött, kifent bajuszos ember járkál ottan előttem a folyosón le s fel. Úgy halványan mintha ismertem volna, hogy cipészmester. A kezében egy fonott botot lógat. Olyan dróttal font bikacsököt. Jól láttam még azt is.

De mit törődném vele, mondom, ha nem érdeklődik tőlem semmiről? Biztosan dolga van valamelyik színésszel. Azt várja! Várja felőlem!

Jól is gondoltam ezt! Csak azt nem tudtam, hogy: mi végre vár itten Sebessyre, a fő énekes színészre, ez a cipészmester?

 

*

 

Na, mikor zuborog a taps a színházban – igazán úgy hallott az ideki, mintha egy nagy tó vizét főznék, és az fortyognék, rotyognék –, hát a cipészem éppen oda áll a folyosón, ahol a színészek jönnek elő a színpadról, és mennek az öltözőszobájukba.

Éppen szólnék is neki, de csak barátságosan, útbaigazításért, hogy: ki után ténfereg itten? De nem érek szólani.

Jön ki a színpad felől két segédszínész. Azok majd fellökik ezt a lábatlankodó cipészmestert. És azok után jön lassan elő Sebessy.

Erre az én cipészem odaugrik Sebessy elé, és se szó, se beszéd, a sodronyfonatos bikacsökjével egyenesen a Sebessy arcába vág.

Mint a marha, olyat nyögött-hörgött erre Sebessy. De már kapja a másodikat a bikacsökkel, és ahogy összenyaklik Sebessy a falnál ezekre a pogány csapásokra, supp! supp! supp! A hátára, nyakára is, csak úgy zuhog a bikacsök a nagymarkos cipészmester kezéből.

Bizony isten, ha az életemmel is akartam volna segítem ennek a Sebessynek, ez elől a vad bőrgyilkos elől, akkor sem tudtam volna. Mert úgy fává meredtem előbb, és azután olyan hamar lezajlott ez az egész szörnyűség, hogy csak szemrebbenéssel és megreszketéssel mérhetted.

Sebessy a falnál már aztán össze is rogyott, tán csak inkább félelmében, készakarva, védekezésből. Elég az, hogy a cipész még utoljára egy rettentőet rúgott is a Sebessy véknyába, hogy attól is ordított egyet, mint a vágóbarom. Azzal felhemperedett Sebessy ott a folyosó fala tövében, éppen egy fali lámpa alatt.

A cipész pedig olyan dérrel-durral suhogtatta a bikacsökét, mint egy arkangyal. Ember nem mert ahhoz közelgetni sem. Így sustorogta a cipész oda Sebessy felé kimenet a foga közül:

– Ezt tudod, te, miért kaptad! De ez még nem az utolsó. A Magdikámért. Mindenhol, mindig erre várhatsz tőlem, amerre jársz! Gézengúz!

Ezzel a cipész el bátran, nyugodtan. Senki se tartóztatta ezt fel se a folyosón, se az udvaron nem állt útjába, vagy szaladt az után senki.

Pedig mire tovament a cipész, már összerohantak a színészek, színésznők Sebessy köré a folyosóra. Az udvar felől is szaladtak már befelé oda.

Ez így történt.

 

*

 

Hát én persze legelőbb is Sebessyhez szaladtam oda szintén. Én vettem fel a fejét a kőről, és tartottam az ölömbe, guggolva.

Nem volt az magánál se először egy jó darabot. A homloka egy merő vér, a képe is be volt szakadva a szeme alatt a bikacsöktől. Még ezer szerencse, a szeme világát nem érte és oltotta ki a csök ólomhegye.

Körülöttünk már nagy sápogás, letyefetye persze. Kötést csinált az egyik segédszínésznő a zsebkendőjéből a Sebessy fejére, hogy elállítsa a vérzést. A másik segített nekem tartani Sebessyt fektében.

Éppen arra ocsúdott fel Sebessy, hogy a vértől törülgették a sebeit, és sziszegett nagyon fájdalmában. De az első szava mégis az volt, nagyon rimánkodóan:

– Gyerekek! Az istenért, ami történt itt velem, az történt! Ne terjesszétek tovább. Inkább így legyen. Megérdemeltem ezt ettől a vadállattól. Rosszabbat is tehetne nekem. Ha a hírlapba kerül bele a botrány, tönkre vagyok téve.

Ezeket nyögte, nyögdécselte Sebessy ottan, és esengett nekünk, hogy: elzavarni onnan minden idegent, zárni be a folyosó kapuját, magunk közt maradjon ez a borzasztó eset!

 

*

 

Na, valahonnét előkerült az igazgató is. Utat adtak neki, hogy Sebessyhez hajolhasson oda szintén:

– Úristen! Mi történt ezzel? Hiszen nem bírsz a lábadra se állani. És már a szünet lejár. Csengettetnem kell a harmadik felvonásra!

Az igazgatónak persze ez volt legelőször is az eszében. Nem is csoda. Mert már a közönség szállingózott vissza a színházba. Hallatszott, hogy dobognak, recsegtetik a székeket.

Hát azt igazán bámultam, ahogy erre ez a Sebessy erőt vett magán. Feltápászkodott, úgy-ahogy segítettem, és mellettem a társai is. És nyöszörögte oda az igazgatónak:

– Nem lesz baj, Benőkém! Nem jövök ki rögtön a harmadikban. Megpróbálom végigcsinálni a szerepemet. Csak segítsetek. A képemet kell rendbehozzam. Milyez szerencse, hogy szakállt ragasztok a harmadik felvonásra. Valahogy eltakarhatom ezt a hasadást a képemen. Csengettess csak, Benőkém. Jövök én. Semmit ne orrontson erről a közönség, könyörgök nektek!

Így nyögött, hápogott, erőlködött ott Sebessy, amint támolyogva, nagyokat lélegezve vitette magát velünk a folyosón az öltözője felé.

Csakhogy éppen amint az igazgató nekem szólt, hogy: eresszem el hát Sebessyt a más támogatására, és csöngessek a harmadik felvonásra… hát érzem, hogy Sebessy, mint a sóbálvány, nyaklik vissza rám, és a feje a mellére bukott. Elájult.

Na, megint nagy hetyepetye, kavarodás. Az igazgató a kalapját gyürcsölte kínjában össze, mi lesz az előadással?

De már Sebessy megint kinyitotta a szemét, és eszméletére tért. Csak éppen a lábán nem tudott egészen megállani.

– Nem bírok, Benőkém! Mégse bírok, úgy látszik. Megrugdosott nagyon a földön ez a vadállat. Állítsatok be helyettem valakit. Gyorsan. Ne legyen baj. Ne sejtsen semmit a közönség.

– De kit, kit, kit? – gyürcsölte a rossz kalapját az igazgató ottan.

És erre persze elkezdték a tanakodást hirtelen: ki álljon a Sebessy helyébe obsitosnak?

Várkonyi? De akkor ki ugrik be a Várkonyi szerepébe? Egy másik. De annak ki vegye át a szerepét? Egy segédszínész, Jankó nevű lett volna még a legjobb Sebessy helyébe, mert alakra legalább hasonlított Sebessyhez. De ez a Jankó most érkezett, néhány napja, és csak a saját énekelnivalóját tudta. Hangja is mély volt ennek ahhoz, hogy veszedelem nélkül énekelhesse a Sebessy szerepét. De már mégis cibáltuk lefelé Sebessyről az obsitosmundurt, és Jankó szaladt el, hogy átvegye a karmesterrel hirtelen a szerepét.

Az igazgató jajgatott legjobban ottan, hogy: tönkre van téve a színháza. Ez az Obsitos az első darabja, amelyik menne, most ez a beugrás mindent elronthat ezzel a új segédszínésszel.

Sebessy megint elgyöngült, úgyhogy majdnem mint a tetemet vittük be az öltözőjébe.

A közönség már begyűlt magától, csengetés nélkül a színházba. Már dohogott. Tapsoltak is. Fütyültek is.

A karmester és Jankó pedig nem tudtak szegletre jönni a szereppel. A karmester le kellett eressze a szólamot Jankó miatt, mert az nem bírta olyan magasan énekelni, mint kellett volna, és nem tudtak ilyen kutyafuttában szegeletre jönni.

Ilyen kegyetlen slamasztika támadt!

 

*

 

Hát benn az öltözőben, mikor az igazgató megint beszaladt, mint a bolond, kétségbeesve, Sebessy egyszerre odamatat rám:

– Ezt a fiút öltöztessétek fel, Benőkém! Ez lejátssza jól nektek a szerepemet. Ezzel nem lesz baj! Én láttam, hallottam. Csak gyorsan-gyorsan. Fessétek ki, drága komám!

Na, mi lett ott velem erre?

Hárman rángatták le egyszerre a ruhát rólam, és közben már a negyedik a pofámat dörzsölte be festékkel, és mázolták a szemöldökömet, vagy ragasztották azt is, fehér szöszből, mint a nagy, fehér szakállat, az államra.

Mert ebben a felvonásban az a legszebb jelenet, amikor az öreg obsitos átadja a kardját a fiának, aki háborúba megy a burkusok ellen. Persze az öreg obsitosnak szép éneke van azzal, amint utoljára suhogtatja a kardját.

Úgy tudtam én ezt, mint a vízfolyás.

– Játszottál már valaha? – kérdezték tőlem.

– Csak Sebessy úr előtt! – vallottam be őszintén, ahogy rángattak és maszatoltak ottan.

De hát mikor odahozták a karmestert, és az a hangsíppal a kezében megpróbáltatta velem, hogy: hogyan énekelem a vén obsitos nótáját? Hát egyik színésznő még tapsolt is az énekem után az örömtől, hogy: nem sülnek fel velem az előadáson.

Csak arra biztattak, hogy: bátran álljak oda, bátran utánozzam Sebessyt. És ha elvéteném a játékot, akkor is tegyek úgy, mintha legjobban csináltam volna, mert majd a többi szereplő helyreüti a hibát a darabban.

Megjegyzem, a pofánk hasonlít is egymáshoz a Sebessyével. Csak én egy kicsikét magasabb vagyok, ő meg zömökebb, vállasabb nálam. Hát így csak az obsitosruha lötyögött rajtam egy kicsit, a nagy, fehér szakáll alatt ugyan meg nem mondta volna senki, hogy nem Sebessy játszik a bőrömben.

 

*

 

Ne is mondjam, hogy az igazgató maga állt be kellékesnek helyettem. Az igazgató rángatta meg a felvonáskezdetre a csengőt. Én akkor még készen sem állottam mint vén obsitos. A pofámat alakították javában.

De a közönség lármázott már nagyon, és nekem csak a felvonás közepe táján kellett belépni a színpadra. Hát kezdhették a felvonást.

Kétszer kellett bemenjek a színpadra, és kétszer jöjjek ki. De utoljára már csak úgy, az egész társasággal együtt kellett énekeljek, és akkor olyan veszett danolás volt, hogy akár a Csicsónét is fújhattam volna a karban, senki ki nem vette volna azt.

Aki pedig arra volna kíváncsi, hogy hogyan csináltam végig ezt a fellépést, hát bátran felelhetem annak, hogy jól bizony!

Reszkettem legelőbb egy kicsikét, nem tagadom. Kivált pedig az volt fene kényelmetlen, hogy amikor kijöttem a színpadra, a lámpavilág annyira kápráztatta a szememet, hogy a közönséget ettől, na meg a szurkolástól is, olyannak láttam éppen, mint mikor álmában üldözi az embert ezer szem, árusmód, firtatólag, fenekedéssel.

De hát olyan bátran, kiabálva szavaltam el a mondókámat, szakasztott, mint Sebessy. Még én magam is csudáltam, hogy tudom ezt. És az énekeket is kivágtam szépen.

Tapsoltak bolondjára nekem. Dübörögtek is. Négyszer, ha nem többször mentünk vissza a színpadra a felvonás végén. És egyszer előbb engemet is megújráztak, ne felejtsem ezt se.

Minden tagom remegett és izzadt, mint a meghajszolt lónak, mikor visszajöttem az öltözőszobába a többiekkel vetkőzni lefelé.

Csak dicsért mindenki és bravóztak. De egyéb semmi se volt a jutalmam ezért a fellépésért igazán.

Már ott este, az igazgatón kezdve, mindenki Sebessynek a lakására szökött a színházból hanyatt-homlok: mi van azzal? Pedig Sebessy a lábán ment el az udvaron át is, csak az utcán várta bérkocsi őtet.

Még a gépészt és a segédjét is elvitte magával az igazgató Sebessyt kísérni és támogatni. Hát előadás után az én nyakamba szakadt a lámpaoltástól az öltözők és színház becsukásáig a gépész dolga is. Ezt nyertem első jutalomnak a fellépésre… Na!

 

*

 

Ne hazudjak! Mikor előjöttem a színpadról, odatuszkoltak, utasítottak elém egy szobalányt egy levéllel.

De a borítékján semmi írás. És a levél leragasztva. Kérdem hát ettől a szolgálótól:

– Sebessy úrnak szól ez?

Na, olyan morcosan, mint akinek a kenyerét pocsékba löktem, a szobalány nekem erre:

– Hát annak, aki az obsitost játszotta.

Erre, amint éppen megállt ott mögöttem egyik segédszínész, rám szólt: – Vedd át csak Sebessynek. Neki szól ez!

Azzal a segédszínész már ment is tovább vetkőzni. De a szobalány állt elém, és rám förmedt szinte:

– Hát ha maga játszotta ezt az obsitost, másnak ne adja át a levelet! A nagysága így bízott meg!

Már erre én, hogy mókával elüssem, ami gyanúja jött ennek a mogorva szobacicának, mi történt Sebessyvel, hát azt felelem:

– Nahát akkor, ha nekem szól ez a levél, és még nem bízik, hogy átvettem, ehol van, lássa! Átadom még egyszer magamnak.

Ezzel a levelet átteszem a bal kezemből a jobba a szobalány előtt, és megkapom a derekát, hogy egy kicsit magamhoz szorongassam, ne vágjon olyan orrot harapó képet rám.

Mi? Olyan bökköt nyom a mellemnek ez az erdei vadleány, hogy majd a falnak tántorodok. És amíg csak megfordul, és faképnél hagy, egyre-egyre vissza nekem:

– Ki jogosította fel, hogy ölelgessen? Tisztességes lány vagyok én! Mind ölelgetne itten, akihez egy szót szólok. Ilyen piszkos, aljas népség közé küld engemet az asszonyom!

Nahát! Még az udvarról is hallottam, hogy veri vissza a szájat a színházra ez a szobacicus.

De mi lett még ezzel a levéllel is?

 

*

 

Hát én, mit tagadjam? Csakis azt hittem, hogy most már színész lesz belőlem. Ha nem a Sebessy helyébe, máséba.

Eszemben volt ugyan az, amit Kálmán mesélt az ő fellépéséről, és hogy azután is az maradt, ami volt. De hát Fitoska mondta, hogy Kálmán hazudozott. Kálmánnal éppen hogy szégyent nem vallott a színtársulat, mikor fellépett. Én pedig ilyen tapsot és újrát kaptam. Hát ez más!

Keveset aludtam az éjjel, az egyszer igaz! Ahogy tervelgettem magamban, hogyan lesz mégis különb sorom mint színésznek. Kivált ha arra gondoltam, hogy a társulat a szülővárosomba tart, és ott lépek fel. Ahhoz aztán mit mond a városom, Málnás-Újváros? Pűha, ilyet is még!

Így és tovább én magamban mindenről, egész éjjel, kis híja. Egyebet ne is említsek, hogy még azon is töprenkedtem: hordani kezdjem-e reggel a színlapot kifelé? Mert hogy jön ez össze azzal, ha este megint fellépek?

De hát az igazgatóék persze sokkal későbben keltek fel, mint a színlapot kellett kivinnem. És kire se lett volna rábízzam. Szépen kihordtam én, mint rendesen.

Senki, egy lélek, egy helyt se tudott róla, hogy Sebessy helyett ki lépett fel.

Én se locsogtam ki, szótartólag.

Így érkezek meg a próba idejére a színházhoz.

 

*

 

Hát még a kapu előtt, az udvaron találom az igazgatót:

– Na, jó, hogy jössz, Marci! – fogad. – Éppen Sebessyhez akartam küldeni valakit. Hogy hogy van? Mit üzen? Eredj át hozzá. Menj, fiam! – zavar el sürgetve az igazgató, és már csak mikor megfordultam, jut eszébe, még szép tőle, hogy utánam kiáltsa: – Ja! Gyere csak vissza. Derék fiú vagy. Kitettél magadért az este, és miértünk, a társulatodért. Nesze csak, egy pohár borra. Na! Nincs több nálam apró. Majd kipótolom!

Egy hatost adott nekem az igazgató. Pedig az erszényében hallottam, hogy csörög az, amire szokta mondani, hogy: majd kipótolom máskor! Kedvem is lett volna visszapöccinteni neki a hatosát.

De mit ugráljak, mint Kálmán? Zsebre tettem a hatost egy: köszönöm szépennel, és futottam a dolgomra, ahová küldtek.

 

*

 

Na! Sebessynek a lakásán már ijedt szemmel fogadott a háziasszonya. Valami hivatalnokné volt ez.

Hogy mi történt ezzel a Sebessyvel? Nem tudta a háziasszonya sem. Engem faggatott. Persze én befogtam a számat.

Pedig a cseléd is, a háziasszonnyal együtt, elmondta nekem, hogy Atyala, a cipészmester volt érdeklődni tőlük, mielőtt én jöttem, arról: hogyan van Sebessy? Ők azt hitték, hogy tán cipőszámláért érdeklődik a cipész Sebessy után. És mondták persze: „Beteg a színész úr.” Mire a cipész, mint nekem mondok, azzal ment el:

– Úgy igen! Még tartozunk egymásnak a Sebessy úrral. Majd lerovunk még a tartozásból, csak gyógyuljon meg ő, és dugja ki a fejét az utcára.

Ezt bontsd ki, te szegény Sebessy! – gondoltam én is. Nemcsak a háziai.

Hát alig is eresztett be engemet is magához Sebessy. Fel volt öltözve, és láttam jól, hogy pakolt a kufferjába. Észbe vehettem könnyen, hogy: biztosan a cipész elől szökni készül.

De hát nekem Sebessy csak annyit kívánt mondani, hogy:

– Légy olyan jó, Marci fiam, örök hálára kötelezel, ha azt mondod a színháznál, hogy ágyban fekve találtál. Ne haragudjon Benő, de gondoskodjon helyettesemről. Nem bírok színpadra állani se ma este, sőt, talán több napra nem. Köszönöm, fiam, hogy megállottad a helyedet a szerepemben. Elmondtak nekem az este mindent. De most jobb, ha mész, és értesíted Benőt, Marci fiam. Ez a legfontosabb: gondoskodjon helyettesemről!

Szivart nyomott a számba Sebessy, és tuszkolt kifelé magától. Semmiről se akart tudni többet.

A levelet el is felejtettem átadni neki. Úgy kopogtam vissza vele a szobájába.

De be se eresztett. Csak úgy a zárt ajtón keresztül mondta, talán ingerülten is, hogy:

– Levél? Címzéstelen? Lila boríték? Tudom akkor. Hagyj vele most engem! Tépd össze. Égesd el. Lökd el! Mit bánom én! Csak hagyj békén engem!

Ezzel mentem vissza Sebessytől a színházhoz.

 

*

 

Örültem csak, persze, a Sebessy magaviseletének. Mert most már biztos voltam, hogy tovább is én lépek fel helyette. És azután, mit tudni, mi göböződik ki ebből?

Csakhogy, amikor benézek a próbára, mit látok?

Éppen az Obsitost nyaggatja a karmester. De Sebessy szerepében Várkonyi énekel. És a Várkonyi szerepét Jankó, a segédszínész csinálja.

Nem mondom, hogy nem esett zokon ez nekem. Még a szívem is összeszorult a keserűségtől.

De talán tolakodjak, könyököljek, gágározzak, mint Kálmántól láttam? Sok érvénye annak sem volt, észbe vehettem. És nekem nem kenyerem az erőszakoskodás.

Na, azért az igazgatónak, mikor a Sebessy üzenetét átadtam neki, és ő hozta fel előttem újra, hogyan segítettem ki a pácból a színházat, annyit odamondtam, hogy:

– És tessék mondani, ha egyszer szükségből beváltam, nem válhatnék be a színtársulatba mint tag is?

Mit felelt erre az igazgató?

– Nincs sok értelme annak, fiam! Jól beválsz te kellékesnek. Maradjon meg mindenki a mesterséginél. Máskülönben, ha iparkodsz és tanulsz, és hűséges maradsz, még arról is lehet szó, hogy színészt faragunk belőled.

Hát ezt értem el csak!

 

*

 

Már én mielőtt eltéptem volna ezt a levelet, megmutattam éppen annak a segédszínésznek, aki előtt a szobalány átadta nekem. Miskaynak hívták ezt, egy pohos, veres ember volt, mint egy mészároslegény. Tán az volt csakugyan azelőtt, míg erre a komédiáskodásra nem adta a fejét.

Többször adtam neki cigarettára hatosokat, és fizettem neki egy-egy fél liter bort. Jó komaságban voltunk.

Ez már tudta azt is, ez a Miskay, hogy: minek készítette ki a cipészmester Sebessyt annyira.

Hát a cipésznek volt egy fiatal fruska nevelt lánya, mert gyermektelen volt. És ez a Magduska háborodott úgy bele Sebessybe, hogy éjjeket kiszökött hazulról, és szórakozott Sebessyvel. De hát Sebessy unta már a kislányt, és úgy akart szabadulni tőle, hogy átaladja a kislányt egy komájának, valami nőtlen adótisztnek. Így berúgatta magánál a kislányt, és aztán otthagyta a komájának kényére-kegyére.

De mármost aztán Miskay sem tudta: mi és hogy történt tovább? Rajtakapta-e a kislányt a nevelőapja az adótiszttel, vagy csak a kislány vallotta ki aztán, miben fetrengették őt meg? Csak az a beszéd, hogy a kis Magdika a nevelőanyja altatóporával megmérgezte magát.

Szerencsére idejekorán segített rajta hánytatóval vagy mivel az orvos. A kislánynak kutya baja lett. De hát a nevelőapja fortyogott kegyetlen Sebessyre, és így látta el a baját a nevelőmagzatáért.

Na! Mindjárt hozzátehetem, hogy azután többektől hallottam, és igaz is lehetett, hogy a cipészmester is kozmás volt bizony a kislánynak a becsülete körül, attól is tudott lenni bőszebb Sebessyre, hogy leütötte a kezéről a kinevelt Magdikáját.

Nagy perpatvar és botrány vált még azután ebből a dologból. Éppen amikor már a mi színházunk búcsúzott Tótvárosról. Az újság is írt erről.

Persze akkorra már Sebessynek híre-hamva sem volt Tótvároson. Még másnap este kereket oldott Sebessy a rádühödt cipésze elől. Csak az igazgatónak és a primadonnának hagyott értesítést egy cédulán.

Hát mikor a levelet Miskaynak mutattam, és persze mondom, hogy Sebessy rám hagyta, hogy: pusztítsam el! Miskayval előbb felbontottuk. Csak az volt a levélpapírra firkantva:

 

„½4 és ½5 között várom az I. 64-ben, a V.-ban. G-je.”

 

Én ebből egy betűt nem értettem.

De Miskay alig is gondolkozott, ahogy megnézte és megforgatta a kezében ezt a pár sort, és kezdi nekem:

– Annak a szobalánynak a nagyságája várja ezt a büdös gazember Sebessyt a Vasúti Szállodában, első emelet hatvannegyedik ajtó. Én mondom neked, van ilyen színészbolond bestiák közt olyan is, hogy mindegy annak, csak férfi legyen. Ha Sebessynek fumigálni való ez a dög, akkor éppen gondolom ezt. Én elmegyek oda Sebessy helyett.

– Nanana! – felelem én erre ennek a veres hentes Miskaynak: – Ha már arról van szó, elmegyek én is.

– Igaz! – hagyja rám mindjárt Miskay. – Megérdemled, akármi sikerülne ott neked. Te ugrottál be Sebessy helyett. Még azt sem tudni, mi lesz, ha elmondod ezt annak a dámának.

Na, így Miskay, még arra is kitanított, hogy előbb, ha lehet, a szálloda körül tudjak meg egy első emeleti vendéget névről. Miért? Hogy ha megszólít a szálló portása, felelni tudjak: kihez megyek.

Hát én el is szántam magam erre, hogy felmegyek ahhoz a hölgyhöz a szállodába. Mármost csak azért is meg kellett tegyem, mert ha nem teszem, Miskay tette volna meg.

De hát mit értem el ezzel is! Egy nagy semmit!

Délután négy óra felé elmentem a Vasúti Szállóhoz. Csakis nagyobb volt ott a jövés-menés, hogysem utamba állt volna valaki felmenet. Hiszen színlappal is jártam oda, ismertem a dürgést ottan.

Na, nyeltem vagy kettőt előtte, hogy mit is kaphatok egy idegen szobába kopogásért, amikor az emeleti folyosón a 64-es ajtó előtt álltam.

De már isten neki! Kopogok!

Rögtön nyílik az ajtó. És csakis, egy úri dáma fogad egyedül.

De hát az állam leesett, hogy: ez várja Sebessyt itten? Selyemruha, igaz, és a haja felbodorítva. De egy ráncos, fekete vénasszony volt. A nyakán olyan pöttyös a bőr, mint a kanpulykának.

Csakis, a háta megé pillantgattam, hogy tán a lánya is itt lehet.

De hát ijedten, rebegve-hebegve kérdi tőlem:

– Kicsoda ön?

Na, erre én se különbül dadogom neki, hogy hát izé is, a Sebessy úr beteg, és a levelét nekem átadta, hogy izé, tudósítsam aztat, aki várja őtet itten.

Erre a hölgy már beeresztett legalább az ajtóból előbbre. De se le nem ültetett vagy mi? Csak úgy elém állva firtatta, hogy hát: mi van Sebessyvel?

Tétováztam: mondjam, ne mondjam el, mi érte Sebessyt? Utoljára is elszántam magam rá, és elmondtam, hogyan páholták el a szemem láttára a színházban.

– De hiszen fellépett! Nagy sikere volt! – mondta a hölgy.

– Csakhogy nem ő játszott az utolsó felvonásban, hanem én helyette.

Már itten ezt is kiböktem, ha mindent előbb.

– Igen? – nézett ez a vén dáma csakugyan úgy végig rajtam, mintha azt fürkészné, hogy talán ahogy Sebessy helyett énekeltem, vajon egyébnek is embere lennék helyette?

De hát én nem nagy kedvet találtam magamban, hogy vétekre gondoljak ilyen vén, száraz lom mellett. És a hölgy még bólogatott rám nagyon barátságosan, hogy: igazán köszöni a szívességemet, hogy idefáradtam! Már én kihátráltam az ajtón egy:

– Minden jót kívánok!-kal.

Hát ez volt az egész, ezzel a címzetlen levéllel, amit mint hősszínész kaptam.

 

*

 

Továbbra is csak mint kellékes mozdítottam hátra ennél a társulatnál. Igazán nem is volt panaszra okom ottan. Félre is volt rakva egypár flóresem, mikor a szülővárosomba érkeztem a színtársulattal.

Ottan a városomban csábított el ebből a mesterségemből a társam, Soma, akivel a világba indultam erre a nagy csavargásra annak idején. Hogy mivel csábított el?